Korunk emberének egyik legmélyebb tapasztalata a bizonytalanság. Nem pusztán gazdasági vagy politikai értelemben, sokkal inkább egzisztenciálisan. Mintha a világ elveszítette volna korábbi súlypontjait, s az ember egyszerre állna egy lezáruló korszak romjai és egy még meg nem született jövő küszöbén. A 21. század első évtizedeiben a történelmünk ritmusa felgyorsult: technológiai forradalmak, globális járványok, háborúk, ökológiai szorongás és kulturális átrendeződések követik egymást rendkívüli sűrűséggel. A modern ember így egyszerre lett a világ ura és saját bizonytalanságának is foglya. A digitális civilizáció korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott meg. Az információ szinte korlátlanul áramlik, a földrajzi távolságok jelentősége csökkent, az emberi tudás soha nem látott sebességgel gyarapodik. Mégis különös ellentmondás feszül a technikai fejlődés és a lelkiállapot között: kapcsolataink megsokszorozódtak, miközben a magány népbetegséggé vált. A kommunikáció állandóvá lett, de a valódi párbeszéd ritkul. A modern ember így sokszor nem a csend hiányától szenved, hanem attól, hogy nincs már olyan belső tér, ahol a csend megszólalhatna.

A jelenkor egyik legnagyobb drámája talán éppen az, hogy a civilizáció egyre hatalmasabb eszközöket ad az ember kezébe, miközben nem tud választ adni arra a kérdésre, mire „való” maga az ember. A gazdaság, a technológia és a politika olyan rendszereket épített ki, amelyek a hatékonyságot, a gyorsaságot és a teljesítményt jutalmazzák, ám mind kevésbé képesek megőrizni az emberi személy méltóságát. A modern világban az érték könnyen azonosul a hasznossággal, az ember pedig lassan saját teljesítményének mércéjévé válik. Ebben a történelmi átmenetben különös