Absztrakt

A társadalmi gondolkodásmódok és cselekvések alkotta különböző konstrukciók adják a fogyatékosság értelmezési keretét. A fogyatékosságra vonatkozó társadalmi attitűdök és paradigmák jelentős mértékben befolyásolják a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét, közösségi befogadásuk lehetőségeit és kirekesztésük kockázatát. Az evangéliumi találkozástörténetekben szereplő gyógyulások arról tanúskodnak, hogy ahol különböző fogyatékossággal élő emberek Jézussal kerülnek kapcsolatba, ott teljes, testi-lelki megszabadulás valósul meg, mintegy előrevetítve az egzisztenciális megkötözöttségben létező ember üdvösségének ígéretét. Jézus gyógyító csodái a találkozások csodái is, melyekben az érintettek személyes kapcsolatra hívása az adott pillanaton és az emberi életen is túlmutat, s a testi és lelki kirekesztettségben élő személy kiszabadul egzisztenciájának kötelékeiből.

Kulcsszavak: fogyatékosság, személy, test, lélek, szeretet

Mózes első könyvének teremtéstörténetei az ószövetségi ember számára az élet és a világ keletkezésére adnak magyarázatot, miközben a létezés szentségét és méltóságát az Istennel való személyes kapcsolaton belül helyezik el. Arra a mély tapasztalatra, hogy ez az – Istentől kapott – élet szent, és ebből fakad sérthetetlensége, ad magyarázatot az ember teremtésének története, írja II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikájában. Az ember Istennel való személyes kapcsolatában szabadságot is kapott, amely egyedül szellemi mivoltának sajátja. A fizikai, anyagi valóság a természet törvényeinek van alávetve, ezért nem mondhatjuk szabadnak. Az ember viszont testi kötöttségei mellett megtapasztalja szabadságát is. Ezt az Istentől származó Lélek biztosítja, hiszen az embert körbevevő fizikai valóság a maga természeti törvényeivel nem adhatja azt, amivel nem rendelkezik.

A Szentírás teremtéstörténeteiben az élő és élettelen világ létrehozása után alkotja meg Isten az első emberpárt, akik környezetükből kiemelkedve állnak a teremtés középpontjában. Isten hozzájuk vezeti az összes állatot, amelyeknek az ember ad nevet (Ter 2,20), s a számára az élethez szükséges minden élőlényt magában foglaló kertben lakik velük. Egyedül az ember kapta meg az éltető leheletet Istentől (Ter 2,7). A maga valóságában központi helyen áll a teremtés eseményében, a teremtett világ alakítójává válik, amivel együtt megtapasztalja az egyedüllétet, a vele egyenrangú társ hiányát is. A magány érzése egyedül az ember esetében merül fel. Itt jelenik meg elsőként a Szentírás szövegében a hiány, amelyet csak egy vele egyenrangú, Isten Lelkét befogadó társ tud betölteni. Míg kezdetben minden puszta volt és üres, a teremtéssel a világ szép és jó dolgokkal telt meg, az ember számára viszont csak akkor lett teljes a világ, amikor társat is kapott maga mellé. A teremtéstörténetben megjelenik az emberi személy, aki a másikban találja meg önmagát is. Azzal, hogy megszólítja társát, már reflektál önmagára. Nem csupán az az, hanem az emberi te is jelen van már a világban, így lesz az ember valóban hasonlatossá Istenhez, aki mint a transzcendens Te az emberi személy ősmintája. Ebben a dimenzióban az ember lényegi mivolta teremtettségében is az immanens valóság felett áll, elkülönülve környezetétől és felülemelkedve rajta, megkapva a hatalmat, hogy nevet adjon mindennek, s ezzel uralkodva a teremtett világon.

A szabadsággal való létezés miértje megválaszolhatatlan tisztán racionális érvekkel. Isten szeretete csak az ember révén válik érthetővé. A természeti világ maga is a teremtő Szeretet műve („Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”, Jn 4,16), melynek célja az emberi élet teljességének megvalósítása, és a Teremtőjével kapcsolatban lévő ember dimenziójában kap célt, értelmet. A szabadságon alapuló létezésében azonban az ember belátása szerint képes rontani rajta, és ez saját szabadságának sajátosságát, elbukásának kockázatát is jelenti.

A teremtett anyagi valóság

A fizikai valóságnak nem tulajdonsága sem a szabadság, sem a szeretet. A szentírási hagyomány szerint a szeretet mind az emberi, mind a transzcendens valóságban csak a személlyel együtt és személyek között létezik – önmagában értelmezhetetlen.

Az ember világban való létezése nem szűkül az önfenntartás feltételeire. Nyíri Tamás írja Gehlenre hivatkozva, hogy az ember „hiánylény”, ezért, „rokkantsága” miatt a szelleme szükséges ahhoz, hogy életben maradjon, részéről ez az élet fenntartásának eszköze. A szellem, amely nélkül nem tudna önmagára reflektálni, nem magyarázható meg önmagából az emberből. A szellem el is választja a természettől: az ember önmaga és a környezete között felfedezi a különbséget, amelyet szakadékként tapasztal meg, ezért sajátos világot, kultúrát alakít ki. Mivel az emberben nincsenek meg azok az állatokra jellemző ösztönök, örökölt és begyakorolt minták, amelyekkel biztosíthatná létfenntartását, állandó hiányt érez, s ezért folyamatos munkára kényszerül. Eközben szellemét eszközként használja. Énként képes kívülről szemlélni magát, s a közte és világa között lévő hézagot hiányként éli meg (Nyíri, 2009). Ugyanakkor Helmuth Plessnert értelmezve Nyíri Tamás szerint az ember nem hiányt szenved, hanem excentrikus pozícióban van, hiszen a többi élelőnnyel, az állatokkal szemben nincs a környezetéhez kötve, ezért ki tud lépni önmagából, és kívülről reflektál önmagára (Nyíri, 2009). Az emberi közösségek, társadalmak, kultúrák az említett emberi hiányt hidalták át úgy, hogy különböző társadalmi konstrukciókat és ezek rendszerét alkották meg, amelyek részei lettek a valóságnak. Ez az egyéni és társadalmi gondolkodásra is visszahatott, így az ember és környezete, a társadalom komplex valóságot alkot. Ennek részei az egyéni tulajdonságok, a személyiség sajátosságaihoz kacsolódó konstrukciók is, így például a fogyatékosság, amely a társadalmi tudat egyik konstrukciója (Berger–Luckmann, 1966). A fogyatékosság a fogyatékosságtudomány paradigmájában társadalmi-politikai képződmény, amely az én és környezete, az egyén és a társadalom viszonyában válik érzékelhető és megtapasztalható valósággá, legtöbbször „problémává”, illetve a normalitás fogalmának kialakításával együtt válik értelmezhetővé (Reynolds, 2012). Végeredményben a társadalmi gondolkodásmódok és cselekvések alkotta különböző konstrukciók adják a fogyatékosság értelmezési keretét (Könczei–Hernádi, 2011). A fogyatékosságról kialakított társadalmi attitűdök jelentős mértékben befolyásolják a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét, közösségi kapcsolatait. Ha a hangsúlyt a kognitív, érzékszervi vagy pszichológiai károsodásra helyezzük, és egészségügyi megközelítésből tekintünk a fogyatékossággal élő személyre, a társadalom felé irányuló törekvései elsősorban funkcionális korlátai „gyógyítására” fognak irányulni. A fogyatékosságtudomány társadalmi modell iránt elkötelezett képviselőinek álláspontja szerint azonban a társadalom „fogyatékosító” attitűdjének tulajdoníthatók a részvétel korlátai, melyeket maga a társadalmi szemlélet konstruál. A fogyatékosság és a munka metszéspontjában élő egyén életminőségének, elégedettségének, szubjektív jóllétének alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű az, ahogyan a társadalom a fogyatékosságról és a fogyatékos emberről vélekedik. A fogyatékosság leggyakrabban változó fogalmaink közé tartozik, fejlődése napjainkban is töretlenül zajlik, gyakorta egymással rivalizáló megnevezésekkel találkozunk vele kapcsolatban (Könczei–Hernádi, 2011).

Az orvostudomány, a humán és társadalomtudományok az embert sajátos aspektusukból vizsgálják. Nem csupán fogalomkészletük és vizsgálati módszereik térnek el egymástól, de céljukat tekintve is jelentősen különbözhetnek. Az orvosi megközelítés az egyén károsodását szem előtt tartva annak „megjavítására” törekszik (Könczei–Hernádi, 2011). A szociológia szemszögéből az egyén az általa kialakított társadalomban mint „objektív realitásban” él, amely befogad, irányít, jutalmaz, szankcionál, büntet, s „legerősebb apoteózisában a társadalom akár le is rombolhatja az egyént” (Berger, 1967: 11). A tudományos megközelítések azokban a kultúrákban értelmezhetők, amelyekben művelőik szocializálódnak, és elsajátítják a tudományos diskurzus fogalomkészletét.

A szakmai, tudományos és érdekvédelmi diskurzusok az elmúlt évtizedekben érzékelhető változtatásokra késztették a transznacionális vagy nemzeti szakpolitikákat befolyásoló szervezeteket. A WHO definíciói több szakterületet áthatnak, és mindennapi objektív társadalmi valóságként vannak jelen a fogyatékossággal kapcsolatos különböző elméleti konstrukciókban. A szervezet fogyatékossággal kapcsolatos meghatározása három egymással összefüggő fogalmi struktúrát alakított ki: a betegségből adódhat a károsodás (impairment), amely miatt a fogyatékos (disabled) ember akadályozottá (handicapped) válik (WHO, 1980). Az Egyesült Államokban megerősödött emberi jogi mozgalmak, valamint az egészségügyön kívülről jövő szakmai kritikák, főként a társadalom felelősségét hangsúlyozva, az orvosi-egészségügyi modellen túli, komplexebb megközelítés igényével léptek fel, és az emberi méltóságra alapozott alapvető jogokat, illetve a fogyatékossággal kapcsolatos fogalomhasználatot szoros egységben értelmezték, rámutatva a szavak teremtőerejére (Antal et al., 2019; Kirszenbaum, 2015). A teljes életre törekvés nem irányulhat csupán az egészségügyi, technikai korrekciókkal biztosított kielégítő életminőségre, az ember jóllétének emocionális, pszichológiai, társas és spirituális szükségleteire is választ kell adnia. A fogyatékossággal élő emberek ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a társadalom többi tagja. Ezeket törvények révén is garantálni kell, hogy az érintettek éppen olyan esélyekkel férjenek hozzá az egészségügyi, oktatási, kulturális szolgáltatásokhoz, a lakhatáshoz és a munkához, valamint az ember kiteljesedéséhez szükséges szellemi, lelki javakhoz, ahogy mások. A közjó perspektívájában gondolkodó társadalompolitika látókörébe elsőként a társadalom legsérülékenyebb tagjai kerülnek: ha számukra biztosítják az egyenlő esélyű hozzáférést, akkor a javak mindenki számára elérhetővé válhatnak (Bullard, 2009). A fogyatékosság perspektívája tehát túlmutat az individuumon, horizontjában a közösség és a társadalom helyezkedik el, amelynek felelőssége a társadalmi részvétel biztosítása minden ember számára (Könczei–Kullmann, 2009). A társadalmi modell, figyelembe véve az önálló életre törekvő, fogyatékossággal élő emberek szükségleteinek komplexitását, nem az egyén hiányosságaira tekint, hanem a társadalom felelősségét hangsúlyozza.

Az ENSZ 1993. december 20-i közgyűlése által elfogadott általános szabályok szövege (UN, 1994), összefoglalva a WHO 1980-as nemzetközi osztályozási rendszerével kapcsolatban a túlságosan egyoldalú orvosi megközelítést érő kritikákat, már az emberi személyt helyezi a középpontba, és szemléletében komplexebb, mégsem vette eléggé figyelembe a társadalmi interakciók, szükségletek és képességek szempontjait.

A legjelentősebbnek tekinthető mérföldkő, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény a teljes társadalmi részvételre helyezi a hangsúlyt (ENSZ, 2006). Tartalma átfogja az ember életének valamennyi dimenzióját, az emberi személy méltóságát, autonómiáját és függetlenségét, s az egyént a társadalom aktív és alakító szereplőjének tekinti. A nemzetközi jogi dokumentum homlokterében a passzív befogadó szerep helyett a képességeit kibontakoztatni képes személy áll, aki tanul, kommunikál, dolgozik, és tevékenységével hozzájárul a közösség életéhez, nem csupán része a társadalom szövetének, hanem alakítója is.

Ugyanakkor az ember nem csupán a környezetére hat, hanem személyes kapcsolatot is létesít, és túl a tárgyiasított én-az viszonyon két személy, az én és a te kapcsolatában élhet. Ebben érthető meg az ember mivolta a maga teljességében. Egy „személy perszonalitása leghamarabb a Te-ként szólítás pillanatában tárul fel” (Frankl, 2012: 167). Azok az evangéliumi találkozások, amelyek során egy fogyatékossággal élő vagy betegségben szenvedő ember kapcsolatba kerül Jézussal, és a testi-lelki megszabadulás teljes mozzanatával szembesülünk, ebben az én-te dimenzióban helyezkednek el, mintegy előrevetítve az egzisztenciális megkötözöttségben létező ember üdvösségét.

Ebben a kapcsolatban – s bár paradoxonként hangzik –, az engedelmességben tárul fel az ember teljes szabadsága. Így jön létre az emberben lévő szabadság és az anyagi világ törvényei alá vetett test harmonikus egysége: „A szükségszerűség az anyag engedelmessége Isten iránt. Az anyagban rejlő szükségszerűség és a bennünk rejlő szabadság alkotta ellentétpáros az engedelmességben lép egységre, mert szabadnak lenni számunkra annyi, mint az Isten iránti engedelmességre vágyni” (Weil, 2011: 16).

Jézus gyógyító csodái – találkozások

A tíz leprás meggyógyításának rendkívül rövid és szűkszavú elbeszélése Lukács evangéliumában olvasható. A betegségnek való alávetettségről, a testi megtisztulásról és az egyik leprás Jézushoz fordulásáról szólva a valódi gyógyulás történetét írja le, amelyben a Weil által felismert harmónia valósul meg az anyag engedelmességében és a leprától megtisztult személy Jézushoz fordulásában. „Jeruzsálembe menet Szamária és Galilea határa mentén vitt az útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és jó hangosan kérték: »Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!« Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: »Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak.« Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamáriai volt. Jézus megkérdezte: »Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?« Aztán hozzá fordult: »Állj fel, és menj! A hited meggyógyított«” (Lk 17,11–19).

A történetből nagyon keveset tudunk meg a szereplők személyéről, csupán egyikük származását említi a szöveg: ő szamáriai, vagyis nem a zsidó néphez tartozó személy volt. A többi kilenc férfi feltételezhetően zsidó volt, akik Jézus felszólítására, hogy mutassák meg magukat a papoknak, azonnal tovább is mentek. A Leviták könyvének 14. fejezete szól a leprától és a bőrkiütésektől való megtisztuláshoz kapcsolódó előírásokról, amelyek a leprásra és a gyógyulását kinyilvánító papra vonatkoznak, aki a gyógyult betegtől kapott madarakat és bárányokat jóvátételi és engesztelő áldozatként mutatta be a tisztulásért. A kilenc zsidó férfit kötelezték ezek az előírások, míg az idegennek számító szamáriait nem. A szemtanúk számára ezek a rendelkezések feltehetően ismertek voltak. A szamáriai ember visszafordulása Jézushoz, arcra borulása, amelyet egy korabeli férfi csak Isten és az uralkodók előtt tett meg, az ember egész testének odaadása, alázatának kifejezése, a teljes személyiségével való odafordulásnak és Isten dicsőítésének a gesztusa. Mózes is így könyörgött Istenhez negyven napon át, miután porrá zúzta a nép által áldozati állatul készített borjúszobrot: „Amióta csak ismer benneteket, mindig lázongtatok az Úr ellen. Leborultam, mert az Úr azzal fenyegetőzött, hogy elpusztít benneteket, s negyven nap és negyven éjjel arcra borulva könyörögtem az Úrhoz, ezekkel a szavakkal: »Ó Uram, Istenem! Ne pusztítsd el népedet és örökségedet, amelyet nagy hatalmaddal kiszabadítottál és erős kézzel kivezettél Egyiptomból!«” (MTörv 9,25). Az arcra borulás az ember teljes jelenlétének kifejezése: senkire sem akar tekinteni, teljesen átadja magát a hódolatnak. A személyes hitre ébredés, a totális kapcsolat megnyilvánulása Isten és ember között – az én és a Te dialógusa szavak nélkül.

Azoknak az evangéliumi jeleneteknek, amelyekben Jézus kiemelt gyógyító csodáival találkozunk, van egy különös sajátosságuk: minden kérés, amellyel hozzá fordulnak, személyes megszólítással vagy a tömegből való kivonással folytatódik Jézus részéről, vagy már az ő megszólító szavával indul. Ezek esetében több helyen is már nem a testi akadályozottságból, kötelékektől való megszabadulás, hanem a személyes hit fontossága kerül a középpontba. Máté evangéliumának 9. fejezete két ilyen esetet is leír: „Erre bárkába szállt, átkelt a tavon, és városába ment. Ott egy hordágyon fekvő bénát hoztak hozzá. Hitüket látva Jézus e szavakkal fordult a bénához: »Bízzál fiam, bocsánatot nyernek bűneid!« […]. Jézus folytatta útját. Utánament két vak, ezt kiáltozva: »Dávid fia, könyörülj rajtunk!« Amikor a házba érkezett, a vakok bementek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: »Hiszitek, hogy meg tudom tenni?« »Igen, Uram!« – felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: »Legyen hitetek szerint!« Nyomban megnyílt a szemük” (2.27–29). Mindkét gyógyítás a személyes hitet és Jézus részéről az ember teljes elfogadását, a feltétlen bizalmat emeli ki. A hordágyon fekvő ember meggyógyításáról szóló tömör leírás középpontjában nem a testi gyógyulás csodája, hanem a bűnök megbocsátásának eseménye áll. Jézus az evangéliumokban nem egyszerűen a fizikai valóság nehézségeitől, a testi és lelki fájdalmaktól akarja megmenteni a hozzá fordulókat, hanem a teljes szabadságra hív mindenkit. Bár minden szenvedővel együttérez, nem csupán a testi gyógyulással segít, sokkal inkább a vele való személyes kapcsolatban mutatja meg az emberi harmóniát és a teljes szabadság lehetőségét. A hozzá forduló emberrel az adott helyen túl, az időben és az idő teljességének dimenziójában is kapcsolatba kíván kerülni. Jézus gyógyításai a találkozások csodái is. Személyes hívása az adott pillanaton és az emberi életen is túlmutat. E felszabadító személyes kapcsolatban találja meg az ember a teljes életet. Jézus találkozásaival hívja meg a fogyatékosokat, betegeket, magányosakat, a kapcsolataikban kudarcot vallott, terheiket hordozó embereket. Az evangéliumok gyógyító csodái jelek, amelyek Istenre utalnak. Így az ember végső gyógyulására is csak Isten szeretetében van mód: „Csak az Istennel való eggyé válás lehet az ember gyógyulásának igazi folyamata” (XVI. Benedek, 2008: 154). A bajokkal terhelt ember számára már itt, a jelenben megkezdődik ez a folyamat. Az Istennel kialakított kapcsolat a személyes hit valódi tapasztalatán alapul. Erre a kapcsolatra a legnehezebb testi vagy lelki állapotban élő ember külön meghívást is kap: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz bennem, annak örök élete van” (Jn 6,47). A szabadság és a szeretet teológiai kapcsolata megbonthatatlan, az ember szabadsága egyedül Isten teremtő és fenntartó szeretetéből érthető meg.

Elsősorban ember

A keresztény teológiai hagyomány az ember Istennel való személyes kapcsolatából nem rekeszti ki a fogyatékossággal élő embert, és nem választja el a tipikust a normálistól eltérő, sérült egyéntől. Amikor az ember önmagában, egyedül áll Teremtője előtt, vagy akár a történelemben megnyilvánuló Isten népének tagjaként tekint sorsára, mindig „csupán” embersége nyilvánul meg, és fel sem merül a bűn vagy az esendőség kapcsolata az ember fogyatékosságával, sérültségével.

Izrael hite szerint Isten és ember személyes kapcsolatát semmilyen mástól származó, az egyén saját felelősségén túli bűn nem korlátozhatja, Isten nem vonja meg magát senkitől, és nem engedheti meg, hogy szeretetét az ember bármilyen testi adottsága ellehetetlenítse. János evangéliumában a vakon született férfi meggyógyítása alkalmat ad Jézusnak arra, hogy világosan kinyilvánítsa: egy ember fogyatékossága vagy betegsége és szülei vagy saját bűne között nincs ok-okozati kapcsolat. A fogyatékosságnak nincs morális oka. A fogyatékosság, a betegségek és az egyéni tragédiák tapasztalata során megkerülhetetlenül felmerül ezek okának kérdése, a bűn és büntetés problémája, noha egyik sem a bűn következménye, és így nem is akadálya az egyén üdvösségének. Az ember fogyatékossága, betegsége és igaz volta nem egymást kizáró vagy egymással rivalizáló állapotok, hanem egyazon valóság részei.

Az Ószövetség emberének is nagy kérdése a szenvedés értelme, különösen ha ártatlanok szenvedésével szembesül. Hogy lehet az, hogy a gonosz egészségben él, és miért sújtja betegség az igaz embert? A betegség, a testi, lelki szenvedés vajon korábban elkövetett bűnökért kapott büntetés?^[1]Például Jób könyve, a 38. és a 73. zsoltár vagy Izajás könyvének 53. fejezete a szenvedő szolgáról erre a kérdésre keresik a választ. Az Ószövetség szerint az Istentől való elfordulásra kapott büntetések között természeti katasztrófák, csapások, háborúk, idegenek sanyargatása és testi betegségek is sújtják az embert.^[2]Vö. a Második törvénykönyv 28. fejezetének átoklistájával, vagy a Krónikák második könyve 26. fejezetével Uzija király leprával való büntetéséről. Folyamatosan felmerül a kétség, hogy mi az oka a betegségnek, elesettségnek és szenvedésnek, amelyet Izrael saját történelmében megtapasztalt.

Az újszövetségi szövegek elutasítják a bűn és a szenvedés, a sérültség közti ok-okozati összefüggést, amennyiben az egyén üdvössége és Istennel való kapcsolata felől értelmezik az ember személyes sorsát. Már az Ószövetség prófétai irodalma felismeri, hogy Isten senkit nem hagy magára, a fogyatékos, beteg, szenvedő embert sem. A szent maradéknak, Isten kiválasztott közösségének az ép ember éppen úgy tagja, mint az, aki sérült, fogyatékos: „Mert ezt mondja az Úr: Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, ujjongjatok a nemzetek elsején! Hadd hallják! Zengjétek dicséretét és hirdessétek: Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát. Igen, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól: még a vakokat és a sántákat is; a várandósokat és a szülőanyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér. Könnyek között mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek” (Jer 31,7–9). Mózes Áron utódaira vonatkozó törvényei szerint az áldozatot bemutató papok között nem lehettek fogyatékos vagy beteg, de akár kisebb sérülést szenvedő személyek sem (Lev 21). A kiválasztottságnak és az üdvösségre jutásnak azonban, ahogy Jeremiásnál látjuk, nem lehet akadálya az ember testi állapota, fogyatékossága. A korabeli társadalomban is nyilván felmerülhetett az a vélekedés, hogy a fájdalom, a szenvedés vagy akár a fogyatékosság valaki bűnösségének a következménye. Ám a fogyatékosság, a közösségben átélt hátrányok nem korlátozzák az egyén lehetőségét arra, hogy közelebb jusson Istenhez. Az egyén szenvedésének nem lehet oka a szülők bűne. Senki sem viselheti mások bűnének következményeit: „Azokban a napokban nem mondják többé: Az apák ették az éretlen szőlőt, és fiaik foga vásott el tőle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,29). A betegségek, az egzisztenciális veszteségek, a látszólag értelmetlen halál tapasztalata alapján időről időre felmerült a kérdés a korabeli zsidóságban: a korábbi nemzedékek vétkeiért gyermekeiket sújtja-e a büntetés? „Azt mondjátok: Miért nem viseli a fiú az apja vétkét? Azért, mert a fiú jog és igazság szerint járt el, megtartotta minden törvényemet és követte őket, azért életben marad. Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít” (Ez 18,19–20). A legkifejezőbben a szenvedő ember és Isten közti párbeszédben, illetve az Isten felé forduló ember kiáltásában tör fel a kérdés Jób könyvében és a zsoltárokban. Sirák fia könyvében a beteg emberhez fordulás már a szeretet forrásává válik: „Ne légy rest, hanem látogasd meg a betegeket, ezáltal gyarapszik benned a szeretet” (7,35).

Isten megtestesülésében a keresztény hagyomány már az első századokban felismerte az emberi test és természet felemelését. Krisztusnak az emberi természettel való egyesülése, a tökéletlen emberi test felvétele magában foglalja az egész emberiséggel való azonosulást. Ebben a távlatban nincs különbség normális, ideális vagy sérült test között. Krisztus isteni természete és az emberi test, valamint a teljes emberi természet között az immanens valóság és a transzcendens lét totális különbsége, a teljesen más húzódik meg. Ezek egyesülésével Alexandriai Szent Athanasziosz szerint a megváltás mindenkire, a teljes emberiségre kiterjed, mivel az emberi test része a nemzedékeken át öröklődő emberi természetnek, amely Ádámtól kezdve minden emberben közös (Vanyó, 1988: 573). Nüsszai Szent Gergely Isten és ember egyesülését tekintve a megközelíthetetlen isteni fenségnek a tőle végtelen távolságban lévő földi lénnyel való egyesülését, az emberi természet tulajdonságainak felvételét szükségesnek tartja az ember megváltásához. Isten a tökéletlen emberrel való egyesülésben a teljes emberi természettel egyesült. „Akinek természete a fenség, dicsőség és megközelíthetetlenség, attól ugyanolyan messze lent van minden teremtmény, az egész mindenség egyformán alatta van” (Nüsszai Szent Gergely, 1983: 547).

A szenvedés, a testi és lelki fájdalom, a betegség, a fogyatékosság kérdéseire az evangéliumok nem nyújtanak mindenre kiterjedő racionális magyarázatot, hanem egyszerűen ezt tanúsítják: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).

Jézus a hozzá forduló embert benső kapcsolatába vonja be, amelyben a testi, szellemi akadályok lebontásával a régi kötelékek feloldását s ezzel a teljes szabadságot ajánlja fel, amelyhez egy út vezet: Jézus maga. „Én vagyok az út, az igazság, és az élet” (Jn 14,6). A testi gyógyulásnál mindig jóval többet kínál: a test és a lélek teljes megújulását, amely már egy másik élet.

Összegzés

Jean Vanier azért fogadta be a Bárka közösségbe a fogyatékossággal élő embereket, mert szükséget szenvedtek. A közösség szemléletével ellentétes lett volna, hogy azt nézzék, keresztények-e vagy sem. A Bárka szándéka az volt, hogy emberileg és lelkileg valamennyien a saját ritmusuk és adományuk szerint növekedhessenek. Emellett Vanier kiemeli a sebezhetőség vállalását: „A befogadásnál az a fontos, hogy pontosan tudjuk, mit teszünk, és sebezhetők legyünk ebben a befogadásban, hogy megmutassuk: valóban törődünk az emberekkel, és szeretjük őket” (Vanier, 2006: 385). E sorok Jézusnak az evangéliumokból megismerhető küldetésével alkotnak párhuzamot. Jézus tanításával elsősorban a korabeli zsidósághoz fordult, ugyanakkor csodás gyógyításaival és példabeszédeivel már azt is kifejezte, hogy személyét nem zárja el senki elől, sőt elsősorban a teljes személyes elfogadást kínálja fel. Jézus nem csupán a test vagy a lélek gyógyulását adja meg. Nem elégszik meg egy betegség meggyógyításával, hanem a teljes embert hívja magához, azt is mondhatjuk, hogy mindent akar, az ember testi-lelki, teljes személyének megújulását. Ezért vállalta a legsúlyosabb szenvedést, testének és lelkének kínjait. A halálból való feltámadása után is megőrizte sebeit, az örökkévalóságban is megmaradt roncsolt, de megdicsőült emberi teste. A segítő személy sem adhat mást, „csupán” azt, hogy emberhez méltó, személyes kapcsolatot alakít ki vele egy közösségben lévő, fogyatékos társaival. Martin Buber a személyes kapcsolatok tárgyiasulásáról, személytelenné válásáról beszél. „Isten elé egyedül Én-Te viszonyban állhatunk oda, mert őróla, abszolút ellentétben minden más létezővel, nem nyerhető objektumszerű aspektus. Mármost az Én-Te és az Én-Az viszonyban az Én nem ugyanaz” (Buber, 2017: 158). Buber szerint korunkat bitorolja az Én-Az viszony, amelynek Énje nem tudja azt mondani: Te, és képtelen a lényegszerű találkozásra. Magát Istent sem képes elismerni. „Az embernek, ennek a testben létező lehetőségnek a történelmében a legfontosabbak a mindenkor megtörténő, korábban nem látott vagy figyelembe nem vett erők által meghatározott fordulatok” (Buber, 2017: 160). Az Én-Te viszony katakombákból való előlépése hozhatja vissza az égi fényt, amelyet Jézus új parancsa tár fel. Jézus egyszer adott kifejezett parancsot tanítványainak: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Ez az a parancs, amely nem gúzsba köt, hanem felszabadít: nem zárja önmagába az embert, hanem kitörni késztet egzisztenciánk szűk köréből (Rahner, 1987).