Kulcsszavak: Katolikus Munkás, szociális kérdés, Dorothy Day, Peter Maurin, katolikus újságírás

Szegénység és bizonytalanság

Nehéz dolog a szegénységről írni. A hely, ahol élünk, gyakorlatilag nyomornegyed. Egyre több Puerto Ricó-i zsúfolódik össze a környéken: az ő fizetésük a legalacsonyabb a városban, ők végzik a legnehezebb munkát, s a nemzedékekre visszamenő nélkülözés és kizsákmányolás következtében mind alacsony termetűek és alultápláltak.

Nehéz dolog írni a szegénységről, amikor a Chrystie Streeten a hátsó udvarban még mindig egymásra vannak hányva azok a bútordarabok, amelyeket az egyik szomszédunk kilakoltatása után tettek ki az utcára.

Hogyan mondhatnánk ezeknek az embereknek, „örüljetek és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben”, ha egyszer mi kényelmes körülmények között, fűtött házban élünk, szépen megterített asztalhoz telepedhetünk, és rendes ruháink vannak? De talán nem is olyan rendesek. A múlt hónapban alkalmam nyílt, hogy felkeressem a város egyik szociális intézményét, ahol hajléktalan családokról gondoskodnak. Néhány óráig elücsörögtem, s a szegénységet és a nyomort szemléltem – az egyik családból két gyermek a szülei karjában aludt, miközben másik négy is nekik támaszkodott; amott egy fiatal pár, a fiatalasszony terhes. Bemutatkoztam az éppen szolgálatban lévő egyik fiatalembernek (nem akartam, hogy úgy tűnjön, feleslegesen bámészkodom, hiszen csak azt akartam megtudni, hogy milyen lakhatási lehetőségeik vannak újabban a hajléktalan családoknak). Bocsánatot kért, amiért megvárakoztatott, de azt hitte, hogy én is ügyfélfogadásra jöttem.

Fontos, hogy szüntelenül gondolkodjunk és írjunk a szegénységről, mert ha nem tartozunk az áldozatai közé, könnyen szem elől téveszthetjük. Beszélnünk kell a szegénységről, mert azok, akiket kényelmes életkörülményeik elszigetelnek másoktól, egyszerűen nem veszik észre. Annyi tisztességes ember jön be hozzánk, és kezd mesélni arról, hogy a családjuk szegénységben élt, de megfeszített munkával és másokkal összefogva az összes gyereküket taníttatni tudták – sőt papokat és apácákat is tudtak adni az egyháznak. Váltig állítják, hogy kiegyensúlyozott életforma és biztos családi háttér mellett ki lehet törni az elszegényedett rétegek közül, mindegy, mennyire lecsúszott környezetben voltak kénytelenek élni eredetileg. Hát miért nem tudja mindenki bejárni ezt az utat? – kérdezik. De nem, ezek az emberek nem ismerik a szegényeket. Olyan takarosnak és rendezettnek képzelik el, mint amilyen egy szerzetesi cella.

Lehet, hogy a szegénységet nem is lehet elmagyarázni senkinek; lehet, hogy mindenkinek közvetlenül kell benyomást szereznie róla. Az is lehet, hogy a szegénység olyan kegyelem, amelyért mindenkinek imádkoznia kell. Általában megkapjuk, amiért imádkozunk, és talán félünk attól, hogy a szegénységért fohászkodjunk. Mégis meggyőződésem, hogy ezért a kegyelemért kell imádkoznunk ebben a válságos korban, amikor milliárdokat költünk arra, hogy megvédjük az „amerikai életformát”. Lehetséges, hogy pontosan védelmi igényeink fogják ránk mérni a szegénységet, amelyért nem merünk imádkozni.

Jól emlékszem még, milyen erőfeszítéseket kellett tennünk, amikor megjelentettük az újságot. Nem volt irodánk, nem voltak eszközeink, csak egy írógépünk, amelyet az első hónapban már zálogba is adtunk. Parkokban, padokon ülve és konyhaasztaloknál írtuk a cikkeket. Azért, hogy valamelyest részünk legyen a szomszédaink nyomorúságában, túladtunk a bútorainkon, és dobozokon ücsörögtünk. Amint azonban megváltunk a tárgyainktól, többet kaptunk adomány gyanánt, mint amennyink volt. Ágyneműinket elvittük rászoruló családoknak, s amikor megnyitottuk az első Vendégszeretet Házát, az emberek összegyűjtötték nekünk a szükséges ágyneműt. Szétosztottuk az élelmiszert, amink volt, erre még több élelmet kaptunk – egzotikus ételeket, példának okáért Északnyugat-Kanadából származó szarvascombot, osztrigakonzervet Marylandből, illinois-i mézet. Még most is érkezik hozzánk élelmiszer, például Seattle-ből lazacot kaptunk, mely az egész országot átrepülve jutott el ide; a szegényeknél nincs felső határa a minőségnek.

Akik a Catholic Workernél dolgoznak, nem kapnak fizetést, ezért arra kérjük olvasóinkat, hogy segítsenek, és támogassák az újság működését. És ekkor a szegénység egy másik formáját éljük át, a hírnévvel járó szegénységet. Sokszor mondják nekünk, megvetéstől sem mentesen: „Miért nem állnak munkába, és miért nem segítenek így a szegényeken? Miért lógnak mások nyakán, miért koldulnak?”

Az efféle bírálatok megfogalmazóinak csak azt tudom mondani, hogy minden sokkal bonyolultabb lenne, ha Roger fizetést kapna a naponta tizennégy órában végzett konyhai, irodai és ruhaosztási munkájáért; ha Jane fizetést kapna a nők részére alapított házunk vezetéséért, Beth és Annabelle pedig azért, hogy ruhát oszt, naphosszat a sokszorosítással bajlódik, s betegeken és szegényeken segít. Minden bonyolultabb lenne, ha fizetést kapnának, és a pénzt aztán visszaforgatnák a munkánk támogatására. Még bonyolultabb lenne minden, ha máshol vállalnának munkát, s arra fordítanák a fizetésüket, hogy kifizessék a szállásukat, az ellátásukat, és mások bérét fedezzék. Egyszerűbb, ha pusztán szegények vagyunk. Egyszerűbb, ha koldulunk. A legfontosabb, hogy semmihez se ragaszkodjunk.

Borzasztó azonban, hogy ez nem megy, mert mindannyian ragaszkodunk – a könyveinkhez, az eszközeinkhez, például az írógéphez, a ruháinkhoz. És ahelyett, hogy örülnénk, ha elveszítjük őket, csak siránkozunk, ha eltűnnek. Tiltakozunk, ha mások elrabolják az időnket, és megfosztanak a magánszféránktól. Ezekhez a „javakhoz” is ragaszkodunk.

Előfordul, hogy eszünkbe jut a szegénység (például azért, mert Labre Szent Benedek vagy más hasonló szent életéről olvasunk), s arról kezdünk álmodozni, milyen lenne, ha felhagynánk eddigi életünkkel, a nincstelenek körében kezdenénk élni, parkokban aludnánk, vagy a városi hajléktalanellátóba költöznénk, templomokban töltenénk a napjainkat, az oltáriszentség előtt ülve, ahogyan a sarki bérház lakóinál látjuk. És amikor ilyen gondolataink támadnak egy-egy kellemes tavaszi napon, mert a gyerekek a parkban fogócskáznak, és annyira jó érzés a város utcáit róni, tudjuk, hogy becsapjuk magunkat, hiszen csak a fényűzés egyik sajátos formájáról álmodozunk. A meleg nap kell nekünk, a nyugalom, arra vágyunk, hogy legyen időnk gondolkodni és olvasni, és szeretnénk távol lenni azoktól, akik kora reggeltől késő éjszakáig a nyakunkra járnak. Nem, egyáltalán nem könnyű dolog a szegénység.

A bizonytalanság fontos velejárója az önként vállalt szegénységnek, fogalmazott nemrég nekünk írt levelében egy szent életű martinique-i pap. „Ritka dolog a valódi szegénység – írja. – Meggyőződésem, hogy a mai szerzetesi közösségek jól működnek, de a szegénységgel kapcsolatban tévedésben vannak. Elvi alapon elfogadják és helyeslik a szegénységet, de ragaszkodnak hozzá, hogy körülöttük minden jó és biztos legyen, az épületek megfelelő tűzvédelemmel legyenek ellátva. A bizonytalanságot mindenki kerüli, csakhogy nélkülözhetetlen összetevője a szegénységnek. Erről megfeledkeztünk. Itt, a mi monostorunkban minden téren bizonytalanságra törekszünk, kivéve a templomot. Az elmúlt napokban kis híján beszakadt az étkezőnk mennyezete. Megerősítettük néhány gerendával, így két-három évig talán még kitart. Egy nap majd a fejünkre omlik, amin biztosan jót nevetünk majd. A bizonytalanság jóvoltából többet tudunk segíteni a szegényeknek. Ha egy közösség állandóan építkezik, s bővíti és csinosítja az épületeit, már nincs mit adnia a szegényeknek. Nincs jogunk ilyesmivel foglalkozni, amíg nyomornegyedek vannak, és bárhol ingyenételt kell osztani.”

Az egyház története során a szentek rendszeresen nagy hangsúlyt helyeztek a szegénységre. Minden olyan hívő és szerzetesi közösség, amely szegény és hihetetlenül nehéz körülmények között kezdte meg az életét, de egyszerű papjai, testvérei, szerzetes papjai és apácái örömmel elfogadták a nehézségeket, s jó cselekedetekre áldozták fiatalságukat és életerejüket, rövid idő elteltével „hízni” kezdett. Vagyonuk egyre gyarapodott, épületeket és földeket halmoztak fel, s bár a közösség tagjai egyénileg szegények voltak, a közösség jómódú lett. Nehéz szegénynek maradni.

A szegénység megőrzésének egyik záloga, ha nem fogadunk el olyan pénzt, amely a szegények kifosztásából származik. Hadd meséljek el egy történetet a nemrég szentté avatott kapucinusról. Zsákkal a hátán rendszeresen útra kelt, hogy kolduljon a város lakóitól, de soha nem kopogtatott annál a kereskedőnél, aki a szegények rászedése révén tett szert vagyonra. A gazdag Franchinót mindig ette a méreg, ahányszor csak a szent elhaladt a háza előtt. De nem az bántotta, hogy nem tud alamizsnát adni, hanem csak a többi ember megszólásától tartott. Panaszt tett a kolostorban, mire a gvárdián atya meghagyta, hogy legközelebbi útja alkalmával Szent Ignácnak a kereskedőtől is adományt kell kérnie. „Rendben, atyám – mondta engedelmesen Ignác –, ha úgy kívánja, elmegyek hozzá, de nem fogom hagyni, hogy a kapucinusok a szegények véréből lakmározzanak.”

A kereskedő mézesmázos szavakkal fogadta Ignácot, bőkezű adományt nyújtott át neki, s azt kérte, máskor is menjen el hozzá. De alighogy kilépett Ignác a kereskedő házából, a vállán cipelt zsákból vércseppek kezdtek hullani. Végigcsöpögtek Franchino lépcsőjén, és egészen a kolostorig nem maradtak abba. Bármerre ment Ignác, mindenütt véres csík húzódott a nyomában. Amikor visszaért a kolostorba, a gvárdián lábához helyezte a zsákot. „Hát ez meg mi?” – hökkent meg a gvárdián. „Ez a szegények vére” – felelte Ignác.

A történetet legutóbbi írásában F. P. Kenkel, a nagy katolikus laikus, a társadalmi igazságosság szószólója, a St. Louis-i Social Justice Review szerkesztője meséli el (akit Peter Maurinhoz is barátság fűzte). Kenkel azt a megjegyzést fűzi a történethez, hogy a világban tapasztalható egyetemes válságot a pénzszeretet okozta. „A Távol-Kelet és a Közel-Kelet [hozzátehetnénk, hogy nemkülönben Afrika és Latin-Amerika] egyetlen hatalmas zsákot alkot, amelyből vér szivárog. Folyamatosan szivárogni is fog, amíg javarészt anyagi és gazdasági szempontból érdeklődünk az ott élő népek iránt.”

Peter Maurin azt mondaná, hogy a helyzetre az önkéntes szegénység a helyes válasz. Az önként vállalt szegénység rendelkezésünkre bocsátja azokat az eszközöket, amelyekkel segíteni tudunk testvéreinken. Még csak meg sem látjuk szükséget szenvedő testvéreinket, amíg le nem mezítelenedünk. Másképpen azonban nem tudjuk kimutatni a szeretetünket.

 „És csak a legszegényebbek maradtak…”

Így fogalmazott a Párizs evakuálásáról szóló egyik híradás szövege. New Yorkról is elmondható ugyanez nyáridőben. A szegények nem tudnak elutazni. Mindig maradnak nyomorgók a városban, akár az iszap a kiszáradt tóban. Ott vannak a parkokban, fényes nappal elnyúlnak a járdán, végig a Broweryn, az elfeledett emberek utcájában. Ott szédelegnek az egész városban, egyik végétől a másikig verődve.

Falkákban érkeznek hozzánk: reggelente nyolcszázan jönnek, hogy kapjanak az ingyenkávéból; ebédre százhuszonöt vendégünk van, majd ugyanennyi vacsoraidőben. Szervezetlenül verődik össze a tömeg déltájban. Lassan gyűlni kezdenek az emberek az udvaron, mert néhányan megosztották a hírt más hajléktalanokkal, hogy talán hozzá lehet jutni némi élelemhez. Sokszor túl korán elfogy a leves, s ilyenkor csak kávét és kekszet tudunk adni (hála a Macy’s Áruháznak, mely reggelente nekünk adja, ami megmaradt az előző napról).

Sokszor telik el úgy a nap, hogy egyáltalán nem áll pénz a házhoz. Most éppen kikapcsolták a telefonunkat, de a szomszédos édességbolt tulajdonosa szól, ha az ő számán hív minket valaki. Ma azt várjuk, hogy kikössék az áramot és a gázt. Mitévők legyünk? Kölcsönkérhetünk néhány olajfűtésű tűzhelyet, s továbbra is főzhetünk azoknak, akik eljönnek hozzánk. Zöldségadományt kapunk, csont érkezik a leveshez, hal is akad. A kávét, a cukrot, a tejet és a kenyeret azonban meg kell vennünk. Amíg hitelt adnak nekünk, gyűlnek a számláink. Még a nyomda is kinyomja az újságunkat, bár most nyáron már közel ezer dollárral tartozunk neki.

És akkor még nem is beszéltem a Staten Islanden szervezett gyerektáborról, amelyet egy barátunk adományából tudunk fenntartani. Most nyolc gyermek táborozik (a nyár folyamán negyvennek tudunk helyet adni), aki egész nap a tengerparton lehet, éjszaka pedig a tábort szegélyező juharfákban motozó szél hangjára merülhet álomba. Nincs szebb hang a világon, mint az átforrósodott tengerpartra kicsapó kis hullámoké. És nincs kedvesebb látvány, mint a négyéves Viola, aki hét testvérével egy lift nélküli hatemeletes házban lakik a Grand Streeten, s most a homokban és a hullámok között tölti a hetet. De talán ugyanilyen szép az olasz Rosemary és a fekete Barbara, akik egymást átölelve állnak a fényképezőgép lencséje elé a parton.

Szegénység, éhínség és háború dúl a világon. És arra készülünk, hogy fokozódni fog a háború. Szörnyen szenvednek emberek, s nincs kilátásuk enyhületre. Ám mi is növelnénk a világ nyomorúságát és kilátástalanságát, ha nem lelnénk örömünket a napban, a holdban és a csillagokban, a lakóhelyünkül szolgáló sziget körüli folyókban, az öbölben fújó hűvös szellőben, az életben, amink van, és jótevőinkben, akiket Isten küld hozzánk.

A hőhullám egyeseket letör, számunkra viszont öröm. Még emlékezetünkben él a kemény téli hideg, s akiknek a csillagos ég alatt kell aludniuk, befészkelhetik magukat az áthevült járda melegébe.

A legnagyobb szomorúságot az a szegénység okozza számunkra, amely a zsigereinket rágja, s gyötrelmet okoz a hozzánk tartozó családoknak. Mást nem tehetünk, mint hogy olvasóinkhoz fordulunk, és a segítségüket kérjük. Szolgák vagyunk, s alighanem nagyon ügyetlenül próbálunk gondoskodni azokról, akik felkeresnek minket, mert reményvesztettek és nincstelenek. Szent Péterhez hasonlóan azt mondják: „kihez mehetnénk?”, és mindannyian testvéreink Krisztusban. De többek is ennél: mindenki maga Krisztus, aki hozzátok fordul segítségért. Segítséget kérünk tehát ahhoz, hogy folytatni tudjuk. Azt kérjük, segítsenek Krisztus szomorúság sújtotta testének e szenvedő tagjain.

A szegények misztériuma

Nagycsütörtökön, ezen az igazán örömteli napon, a Chrystie Streeten működő Szent József Házban a vacsoraasztalnál üldögélve körbepillantottam a munkatársainkon, s arra gondoltam, mennyire reménytelen dologra vállalkozunk, amikor igyekszünk megőrizni a látszatot. A falak kellemes sárga színre vannak festve, a mennyezetet nagylelkű önkéntesek hozták rendbe, világos színekkel fára festett ikonszerű képek és feliratokat (már fakuló feliratokat) viselő zászlók vesznek körül minket, egy ismeretlen barátunk pedig hatalmas feszületet hozott, azzal a kéréssel, hogy tegyük ki abban a helyiségben, ahol az ételt osztjuk. (Egyik jó szándékú vendégünk megpróbált csinosítani a fekete vason, és bearanyozta, nekem pedig mindig eszembe jut, hogy tennem kellene vele valamit, helyreállítva korábbi komor fenségét.)

Körülnéztem, és hát a hely éppolyan volt, mint mindig: otthonos, kötetlen, zajos és kellemesen meleg ezen a hűvös estén. A kívülálló szemével nézve az egész azonban kétségkívül ütött-kopott, zsúfolásig tele emberekkel, s néhány gyerek is akad, aki magán hordja a nyomor és szegénység félreismerhetetlen jelét. Nem csapjuk-e be magunkat mindazzal, amit teszünk? – biztos vagyok benne, hogy sokakban felmerül ez a kérdés. Mert hát mégis mit tudunk tenni ezekért az emberekért, és mivel tudjuk előmozdítani a közjót? „Rehabilitációs folyamaton mennek keresztül ezek az emberek?” – szinte naponta felteszik nekünk ezt a kérdést látogatóink és olvasóink (akik a jelek szerint előszeretettel írnak levelet). Volt egy pap, aki azt a feladatot adta a hittanosainak, hogy olvassák el a The Long Loneliness [Hosszúra nyúló magány] című könyvemet, majd azt kérte tőlük, írjanak kérdéseket nekünk. A legtöbben ugyanazt kérdezték: „Hogyan tudja látni Krisztust az emberekben?” Mi pedig csak annyit mondhatunk: a hitünk lép mozgásba ilyenkor, újra meg újra. A szeretetünk lép mozgásba, mégpedig a hitünkből fakadóan. A reményünk lép mozgásba, hogy az ő szívükben is fel tudjuk szítani ugyanezt, Isten segítségével és az irgalmasság cselekedetei révén, amelyeket olvasóink támogatásával tudunk végrehajtani, egész évben, nap nap után.

Húsvét napján, mikor felébredtem (késő volt már, hiszen plébániatemplomunkban éjszakába nyúltak a szertartások), elolvastam a négy evangélium utolsó fejezetét, s úgy éreztem, olvasásuk nagy világosságot önt belém, és sok mindent megértek. „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették” – mondta Mária Magdolna, s ha kétely tör ránk, mi magunk is elmondhatjuk vele ugyanezt. Honnan tudhatjuk, hogy valóban hiszünk? Honnan tudjuk, hogy tényleg van bennünk hit? Azért tudjuk, mert láttuk az Úr kezét és lábát a körülöttünk élő szegényekben. Megmutatta magát bennük. Először érte szeretjük a szegényeket, hamarosan azonban önmaguk miatt is, hiszen mindannyian egyedülálló és különleges személyek.

A Lukács-evangélium csodálatos utolsó fejezetében Jézus azt mondja követőinek: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ők azonban bizonytalanok voltak, mert az egész túl csodálatosnak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” „Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.”

Hogy is ne gondolnék erre a jelenetre, ahányszor csak leülök a Chrystie Streeten vagy a Peter Maurin-farmon, s végignézek az asztalokon, amelyek körül kimondhatatlanul szegény emberek zsúfolódnak össze, azok, akiket már régóta keresztre feszítenek. Kétségkívül a hitünket kell mozgásba hoznunk, hogy megláthassuk egymásban Krisztust. Ám csak akkor növekedhetünk, ha mozgásba hozzuk a hitünket, a hivatásunkkal járó öröm pedig biztosít arról, hogy jó úton járunk.

Semmi kétség, könnyebb hinni ilyenkor, amikor a nap melegét élvezzük, s tudjuk, hogy hamarosan felbukkannak a rügyek a Katolikus Munkás irodájával átellenben fekvő elhagyatott területen, s tudjuk, hogy élet fog előtörni az út másik oldalán lévő zilált park göröngyeiből. Háborúk dúlnak, és újabb háborúkról szólnak a hírek, szegénység és betegség, éhínség és fájdalom uralkodik. Ám a fákban keringeni kezd az élet, és ismét feltámadást hoz a tavasz, újra Isten ígéretét közvetítve, hogy mindig velünk van, s vigaszt és örömet nyújt, ha kérjük tőle.

A szegények misztériuma pontosan abban fedezhető fel, hogy azonosak Jézussal, s amit megteszünk értük, Jézusnak tesszük. Csakis ily módon tudhatjuk, és csakis ily módon hihetjük el, hogy szeretet van bennünk. A szegénység misztériuma abból fakad, hogy ha részt vállalunk a szegénységben, ha megosztjuk másokkal, amink van, s így mi is szegények leszünk, jobban megismerjük a szeretetet, és mélyebben hiszünk benne.

Levél a munkanélküliekhez

 Két és fél hónapig jártam az országot, megfordultam Detroitban, Clevelandben, Chicagóban, Los Angelesben, San Franciscóban és New Orleansban, s közben vidéki helyszíneken is meg-megálltam. Mindenütt találkoztam munkanélküliekkel – az acélkohóknál, a munkaközvetítő irodák környékén, a folyópartokon és a lepusztult külvárosokban, a földeken, ahol a bérlők éhkoppot ígérő sovány hónapoknak néznek elébe.

Most már újra a Mott Streeten vagyok, s fél hétkor, amikor felkelek, már hosszú sorban álldogálnak az éhes emberek, akik a kávéra és az almalekváros kenyérre várnak, amit adni tudunk.

Emlékszem, milyen nehéz volt találkozni veletek múlt karácsonykor. Hogyan is tudtam volna boldog karácsonyt kívánni, mikor láttam, mennyire soványak és toprongyosak vagytok, s mennyire fáztok? A hangulatot a rádió sem tudta felvidítani, mert a zeneszámok között csak süteményrecepteket és részletre megvásárolható ruhákat, ruhaneműket kínált.

Nehéz hirdetni az evangéliumot olyanoknak, akiknek korog a gyomruk, mondta Lugan atya. Mi nem hittérítők vagyunk. Reggelente kikapcsoljuk a lehangoló vallási ajánlatokat harsogó rádiót. A hit nem más, mint öröm a Szentlélekben. „A vallás tűz; olyan, mint a Vigasztaló érkezése, mint a feltámadó szélroham; a vallás szenvedély, a legsürgetőbb szenvedély, melyet csak ismer az ember. A vallás ugyanis »Isten által erős az erősségek lerombolására«. A vallás nem más, mint küzdelem” – írja Gillis atya.

Mivel pedig küzdelem, és mivel nem vagytok puhányok, mi is küzdünk azzal a kísértéssel, hogy szerény lehetőségeinkhez mérten csak a testeteknek adjunk táplálékot, és hagyjuk ezt a rövid írást. A harc azonban arról szól, hogy tartsunk ki a vallás mellett, mikor csüggedés venne erőt rajtunk. Harcolnunk kell azért, hogy emlékezetünkbe idézzük, Isten képére és hasonlatosságára vagyunk alkotva, amikor munkaadóitok, akik még annyit sem törődnek veletek, mint az állatokkal szokás, közönyösen hátat fordítanak nektek. Kemény harcot kell vívnunk azért, hogy megőrizzük méltóságunkat és öntudatunkat, ne feledjük, hogy testvérei vagyunk Krisztusnak, aki felemelte emberi természetünket azzal, hogy magára vette.

Ez a gondolat viszont önmagában is bátorságot és reményt önt belénk. Krisztus, az Emberfia harminchárom évig közöttünk élt. Sok-sok évet teljes ismeretlenségben töltött. Apró gyermek volt még, mikor nevelőapjának Egyiptomba kellett menekülnie vele. József ács volt, egyszerű munkás, és biztosan nem volt több pénz a zsebében, mint a munkásoknak általában. Ahogy a sivatagi hőségben és porfelhőben az emberpróbáló úton haladt, nyilván éhes volt, akárcsak Mária és a Gyermek. Vajon szenvedéseik közepette emlékeznek-e az egyiptomi menekülésre azok a stopposok, akik hegyeken és sivatagokon át Dél-Kaliforniába menekülnek a porviharok elől?

George Putnam, a Los Angeles-i házunk vezetője elmesélte, hogy a sivatagban felvett egy embert, aki már annyira kiéhezett, hogy a hátralévő napokban sem étel, sem víz nem maradt meg a gyomrában. Többször meg is kellett állniuk, mert le kellett feküdnie, hogy csillapítsa görcsös gyomorrángásait. Amikor Los Angelesben voltam, egy fiatal házaspár jött a házba; az anya egy hónapos csecsemőt tartott a karjában, mellette másfél éves kicsi tipegett. Egy kedves munkás felvette őket az autójával, s átengedte nekik a szobáját, mivel éjszaka dolgozott, és elég volt, ha nappal aludt valamennyit. Az úton lévő férfi, a két kisgyerek apja szintén ács volt. Meglátta-e valaki Józsefet ebben a munkanélküli emberben? Észrevette-e valaki a Szent Családot ebben a kis csoportban? Látta-e valaki Krisztust a munkásban, aki a segítségükre sietett?

Krisztus szintén munkás volt, s a három év alatt, amikor Palesztina útjait rótta, nem volt, ahová lehajthatta volna a fejét. De azt mondta: „Ne aggódjatok, és ne mondogassátok: »Mit együnk?« vagy »Mit igyunk?« vagy »Mibe öltözködjünk?« […] Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.”

Immár egy éve osztunk ingyenkávét. Most már közel háromszáz liter kávét főzünk minden reggel. Túl sokan vagytok, túl sokan vártok a sorotokra, nem tudunk mindenkivel szót váltani közületek. Gondolnunk kell azokra, akik még a hidegben várakoznak, de hát ezt ti is tudjátok, hiszen mindig gyorsan végeztek a reggelivel, és beengeditek a soron lévőket. Zord és kemény harcot vívunk, hogy folyamatosan előrehaladjon a sor.

Újra elmondom hát, nehéz a hitről beszélni nektek. Ha viszont nem hiszünk egymásban, nem jutunk előre. Remény nélkül nem tudunk előrelépni. Remény nélkül nem tudunk hinni. Akikben nincs már remény, azokat Krisztusra, a testvéretekre szeretném emlékeztetni. A vallásnak az a lényege, hogy Krisztus által testvérei vagyunk egymásnak – a vallás tehát nem a nép ópiuma. Hanem harc, „Isten által erős az erősségek lerombolására”. Ne hagyjátok, hogy akár a kapitalisták, akár a kommunisták kiöljék belőletek ezt a nemes ösztönt!