Absztrakt

A nyolcvanas, kilencvenes évekre kulcskérdéssé vált, hogy a fejlesztési segélyezés mennyire tudja és kívánja a helyi, valós szükségleteket a donor saját érdekei elé helyezni. Mindez napjaink egyik legizgalmasabb segélyezési kérdése, amelyre csak akkor adhatunk valós válaszokat, ha a szakpolitikák alakítását, a tervezést és a megvalósítást is teljesen átjárja egy új, közösségi bevonásra is épülő, ha szükséges, a donorérdekeket háttérbe szorító szemlélet. Jelen írásunkban e „fenntartható segélyezésről” gondolkodunk.

Kulcsszavak: fenntarthatóság, nemzetközi segélyezés, post-development, segélyezési etika

Bevezető gondolatok

A nemzetközi segélyezés és általában a nemzetközi kapcsolatok etikai vonatkozása máig nem jelenik meg kellő hangsúllyal a szakmai  diskurzusban. Pedig ez olyan terület, amely alapjaiban határozza meg a rezsimben szereplők elvi hozzáállását. A második világháborút követő időszak egyik fejlesztési hozadéka – párhuzamosan a pozitivista  mozgalmakkal – az volt, hogy felerősödött a humán faktor szerepe a közgondolkodásban: azaz középpontba került az egyén. Megnőtt a jelentősége az olyan új megközelítésmódoknak, mint az urbanizáció, a globalizáció vagy éppen a megváltozott társadalmi életterek hatása az emberekre; a személy jelentősége értékelődött fel, a gondolkodás vált nyitottabbá (Haslam, 2017: 556–561). Olyan, korábban a segélyezés területén nem használt fogalmak kerültek előtérbe, mint: a másik  elfogadása, az empátia, az odafigyelés, a nyitott és érzékeny gondolkodás; az
őslakosok, a helyi közösségek hagyományainak, szokásainak tisztelete, közösségi bevonás, területi igények, fenntarthatóság (Etzioni, 1988). Mindezek nem voltak szempontok korábban, sőt, gyakran teljesen hiányoztak az 1940–1950-es éveket megelőző időszak együttműködési relációiból. Mások mellett Amartya Sen (1999: 35–54) vagy Martha  Nussbaum (2006: 3–18) kritikusan kérdeznek rá e korábban alkalmazott módszerekre és egyre gyakrabban figyelmeztetnek: nem elégségesek a nyugati modellek egyszerű adaptációi egy-egy fejlesztési segélyezési kezdeményezésben. Ez az új segélyezési magatartás az úgynevezett non-economic-dimension (nem gazdasági dimenzió) része, ezért gyakran kívül marad a téma hagyományos társadalomtudományi (közgazdaságtani, politikai) megközelítésén. Jelentősége azonban nem kevesebb, mint hogy képesek vagyunk-e valós válaszokat adni a rászorulók és a helyi közösségek problémáira?

Etikus is, vagy csak fenntartható?

Amartya Sen (és mások) „etikus fejlesztésről” alkotott elképzelései mára széles körben elterjedtek. Az újabb elméletek azt vetik a korábbi koncepciók szemére, hogy nincsenek kellően tekintettel a helyi körülményekre és szükségletekre. E, szerintük meghaladott elvek, csak önnön érdekeiket helyezik előtérbe, így végérvényesen saját céljaik érvényesülnek és csak a korai, gyarmati logikát ismétlik ( Juhász et al., 2015: 544–564). Az ilyen  „segélyek” a korai civilizációs beavatkozások folytatásai, a recipiensekre nézve olykor idegenek, mindössze rájuk erőltetett keretek. A nyolcvanas, kilencvenes évekre kulcskérdéssé vált, hogy a fejlesztési segélyezés mennyire tudja és kívánja a helyi valós szükségleteket a donor saját érdekei elé  helyezni. Mindez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése, amely csak akkor
lehet hatásos, ha a szakpolitikák alakítását, a tervezést és a megvalósítást is teljesen átjárja ez a szemlélet. Amikor az ENSZ közgyűlése 2015-ben elfogadta a Világunk átalakítása: a fenntartható fejlődés 2030-ig elnevezésű keretrendszerét, egy olyan jövő ígéretét jelenítette meg, amely hathatós választ talál világunk tátongó sebére, mások mellett a mélyszegénység
megszüntetésére. Ki azonban a szegény? Az ember és a társadalom viszonyát kutatókat évtizedek óta foglalkoztatja e kérdés megválaszolása. Használjuk ösztönösen, köznapi értelemben szabadon, mások társadalompolitikai fogalom szerint. A társadalomkutatás, segélyezés szemszögéből azonban a kérdés leginkább úgy hangozhat: „Mennyi a szegény?” A  „szegénységszámítás” klasszikus célja, hogy jövedelem és jólét szerint tegye mérhetővé az egyes társadalmi csoportok helyzetét (Havasi et al., 2005), határozza meg az egyén szocioökonómiai státuszát. Szegényeket és nem szegényeket, egyenlőtlenséget és leszakadást, majd ezekhez egzakt  mérőszámokat rendeljen és differenciálja tovább az így kapott halmazokat. A szegénység kiterjedtségének, mélységének ismerete előfeltétele a „szociális diagnózis”, majd az arra épülő segítő, felzárkóztatási folyamat felállításának. Végérvényesen: a szegénység felszámolására irányuló küzdelemnek, a jólét elérésének.

De miként van erre esélyünk, ha csupán távolról szemléljük a szegények mindennapi valóságát? Nem új keletű törekvés e szakadék átlépésének igénye, szakemberek, állami és nem állami szereplők évtizedes küzdelme. Ehhez alá kell merülnünk, bele kell lépnünk „mások cipőjébe”, figyelmeztet Renwick Irvine a Learning from Poor People’s experience: Immersion című munkájában. El vagyunk zárva és jóléti zónánkból szemléljük a szegények
távoli világát, így nincs reális, terepi, életszerű tudásunk valódi  nehézségeikről (Irvine, 2004). A peremvidékek (vö. Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 2013) messze vannak, párhuzamos és zárt világot alkotnak. Talán éppen ez a legnagyobb akadálya e máig nehezen feloldott distanciának. A terepi munka egyik legfontosabb alapvetése is őszinte önreflexióból fakad: nem ismerjük a recipiensek mindennapi valóságát, küzdelmeiket. A jelenlét,
discourse (ahogyan a jamaicai-brit Stuart Hall fogalmazott), vagy  immersion, alámerülés, belehelyezkedés fontossága a történelmi lecke egyik eredménye. A donorok, fejlesztők, támogatók szellemi elefántcsonttoronyból, távoli hivatalból tervezik programjaikat, sokszor
donorérdekek érvényesülése mentén.

Alámerülés, mellé állás – új fogalmak, új perspektívák

A jelenlétre, alámerülésre épülő fejlesztő megközelítés megelőző válasz a nyomorra. A nyomor és szegénység között ugyanis jelentős a különbség: amíg a szegénységben benne van az összetartás, a másik segítése, a napról napra való élet küzdelme és becsülete, így az képes az egymás közötti integrációra, addig a nyomorban a szükség mindent felülír; a hiány olyan mértékű, hogy szétmarja a közösségeket, és már nem tesz mást, mint szegregál. Ahhoz, hogy megértsük ezeknek az embereknek a helyzetét, találkozásra van szükség. Odafordulásra, belemerülésre. Jelen lenni életükben, elköteleződésre sorsukban. A legsürgetőbb teendőket szociális diagnózis alapján határozzák meg, a terepen dolgozó munkatársak a szükségletekre reagálva alakítják a programot. Nincsenek általános receptek. A jelenlét program mindig személyre szabott segítséget nyújt. A komplex, többirányú munka mindig ezzel az első lépéssel kezdődik: „look-and-feel”. Ott lenni, együtt lenni a kirekesztett közösségekkel, osztozni velük a nehéz életkörülményekben, közösen feltárni a problémákat, és velük együtt találni meg a kivezető utat.

A jelenlétre épülő community development, közösségfejlesztés, közösségi bevonás ennek térbeli és időbeli folytatása, amely végérvényesen a függő helyzetek megszüntetését tűzi ki célul. Robert Chambers és Amartya Sen nyomán az 1970-es, 80-as évek óta fogalmazódnak meg erős kritikák, hogy a modern fejlesztési gyakorlatok helyesen szolgálják-e a haszonélvező recipiensek érdekeit. Az úgynevezett post-development áramlatába tartozó szakemberek (Haslam et al., 2017: 66–83) azt állítják, hogy az egyes segélykonstrukciókban, NGO-finanszírozásokban túlságosan erős a donorok (állam vagy forprofit) politikai és gazdasági céljait szolgáló jelleg (Haslam et al., 2017). Azaz nem az történik, amit a helyi szükségletek megkívánnak, hanem amit a forrásadó elképzel (Solymári, 2019). Ez a függőség, kitettség erős sérülékenységet jelent a helyi társadalom számára. A helyesen értelmezett fejlesztéspolitika üzenete, hogy addig nem szüntethetők meg a válságok és az elmaradottság, amíg a segélyek nem szüntetik meg a függést és továbbra is donorérdekeket szolgálnak, szemben a valós szükségletek kielégítésével (Hayter, 1971: 183–193). Teresa Hayter e „dependency school” ellenében fogalmazta meg gondolatait, amelyek a post-development teoretikusainak elveire épülnek. Azt állítják, hogy a fejlesztési segélyek azért nem tudnak mélyreható változásokat elérni, mert nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felek között hierarchiát építő-fenntartó szemléletből. A post-development szempontjából a fejlesztések gyakran kizárólagosan olyan projektekre fókuszálnak, amelyeket egy „külső” érdek vezérel, nem pedig a valós, helyi szükségletek. Bebbington szerint (2008) a fejlesztési civil szervezetek erejének abban kell megmutatkoznia, hogy sürgető társadalmi problémákra képesek alternatívákat kidolgozni és bemutatni. Nem kormányzati jellegüknél fogva pedig segíteniük kell, hogy az emberek úgy vegyenek részt a fejlődésben és a társadalmi változásban, ahogy kormányzati programok révén nem, vagy csak lassan tudnának (Bebbington et al., 2008). Ezenkívül lehetővé kell tenniük, hogy úgy lehessen gondolkozni a fejlődésről és a társadalmi változásról, ahogyan egy-egy kormányprogram keretében erre nem volna lehetőség.

Se a világunk átalakítása, se a fenntartható fejlődés nem fog megvalósulni, ha a donorok nem tudnak kilépni a saját érdekeik által létrehozott támogatási konstrukciókból, és valóban a ,,szegények oldalára állni” (Gutiérrez et al., 2016). A humán biztonságot kell előtérbe helyezniük, amely az államok makroszintje helyett az egyénre helyezi a hangsúlyt (Tarrósy, 2018). Mindez a fejlődés új paradigmáját jelenti, amely arról szól, ahogyan azt maguk az érintettek, önnön valóságuk szempontjából látják.

Solymári Dániel

• Twitter
• Facebook
• Linkedin
• Tumblr
• Mail