Absztrakt

 A tudományos megközelítés mellett a művészet is rátalált korunk egyik fontos társadalmi jelenségére, az elöregedő társadalommal kapcsolatos problémakörre, és annak mozgatórugóit a saját eszközeivel igyekszik feltárni, egyre több műalkotásban. A filmművészetben több komoly elismerést is megszerző mozgókép járja körbe a mentális hanyatlás, kognitív leépülés emberi oldalát, és ezek körében Az apa és a Megmaradt Alice-nek című műveket vettük górcső alá, hogy a segítségükkel kapjunk választ a kérdésre: megmarad-e az én a személyiséget alkotó mentális váz leépültével?

 Kulcsszavak:  demencia, Alzheimer, leépülés, otthonápolás, lelkiszegények, kognitív hanyatlás, filmművészet

Gyerekként zavarba ejtett és értetlenül álltam a Hegyi beszéd kezdő sorait hallva: mit is jelenthet az, hogy a „lelki szegények boldogok”? Mit kell érteni a „lelki szegénység” és mit a „boldogság” alatt? Azóta részben választ kaptam ezekre a kérdésekre, de a dilemma újra szembejött velem, mikor elkezdtem beleásni magam az öregedés, a demencia problémakörébe és annak egyik fő kiváltójával, az Alzheimer-kórral kapcsolatos ismeretekbe.

A tudományos munkák tanulmányozását követően a művészethez fordultam segítségért, és két, Oscar-díjjal is honorált filmalkotás segítségével folytattam a töprengést arról, lehet-e boldogságról beszélni azok esetében, akik már értelmükkel nem fogják fel, kik is saját maguk valójában. Van-e még személyiségük, és szükséges-e egyáltalán ÉN ahhoz, hogy a Mindenhatóhoz kapcsolódjunk?

A harmadik évezred első évtizedeiben mindinkább tapasztalható a társadalmunk elöregedése, s ez egyre több, az idősödéssel kapcsolatos alkotás létrejöttét segítette elő. Erre ébredtem rá, mikor elkezdtem számbavenni a demenciával kapcsolatos filmeket, és megtapasztaltam a téma szinte kimeríthetetlen voltát.

Magyarországon is több jelentős dokumentumfilm, de számos játékfilm is készült az idősödés problémáiról ( ki kell emelnem, még ha a múlt században készült is, a Makk Károly rendezte, a Cannes-i Filmfesztiválon díjnyertes Szerelem című alkotást) , a teljesség igénye nélkül a 2000-es évek jegyzik az „Anyám és egyéb futóbolondok a családból”, az „Unoka” és a személyes orvosi tapasztalatait filmtekercsre vetítő Vámos Zoltán filmjét, a „Gyémánt út porát”.

Jelen írásomban végül is két amerikai film elemzése mellett döntöttem, amelyek párba állíthatóak a téma közelsége és mégis más-más oldaltól történő megközelítése révén: a „Still Alice” ( „Megmaradt Alice-nek” ) 2014-ben készült és hozta el a főszerepet játszó Julianne Moore számára az Oscar-díjat, illetve a „The Father” ( Az apa ) szintén a főszereplő lenyűgöző alakításáért ehhez a szoborhoz juttatta Anthony Hopkinst 2021-ben.

A két film összehasonlítása során elengedhetetlen, hogy a tartalmat is érintsem és taglaljam, ezért innentől az elemzésem spoilereket ( cselekményleírásokat) tartalmaz! 

Két teljesen különböző karakter, két egészen más feldolgozás, mégis egymáshoz hasonlóan a művek középpontjában a tudatos ént és egyben a világgal való kapcsolatot elvesztő személy áll.

A korábban készült film főszereplője, Alice Howland középkorú, a szakmája csúcsára jutott, a Harvardon tanító nyelvész professzornő, aki egyik napról a másikra az Alzheimer-kór gyorsan és végzetesen előretörő változatának tüneteit észleli magán. Néhány hónap leforgása alatt elveszti munkahelyét, briliáns kognitív képességeit, tudását arról, ki is volt korábban, míg végül a saját magáról való gondoskodás, önellátás is akadályt jelent már számára, és a korábban három gyermeket felnevelő családanya, nagymama teljes gondozást igénylő „kisdeddé” válik.

Ezzel szemben Az apa főhőse, Anthony jóval idősebb – 80 év körüli – férfi, aki egyedül éli kényelmes, polgári életét londoni lakásában, mígnem a demencia egyre erősebben eluralkodik tudatán, és az agy elhomályosodásának útvesztőibe minket is magával visz.

Míg Alice korábbi életéről számos utalás, visszaemlékezés, videó nyomán kaphatunk képet, az Apa sorsát csak saját – emlékezés ködébe vesző – megnyilvánulásai alapján sejthetjük; annyi bizonyosan tudható, hogy értelmiségi, nagyfokú intelligenciával, a művészetek iránti fogékonysággal rendelkező szereplőről van szó.

A magasfokú kognitív képességeken túl még egy közös vonás akad a múltjukban: mindketten elszenvedtek egy súlyos veszteséget – Alice édesanyját és testvérét tragikus balesetben, az apját annak alkoholizmusa következtében vesztette el, míg az Apa ( Anthony ) egyik lánygyermekének halálát kellett hogy túlélje.

Talán mindkét esetben a múlt ezen nyomasztó emlékei is hozzájárulnak ahhoz, hogy a feledés enyhet adó ködébe burkolózzanak, tudatosan ugyanakkor mindketten láthatóan az ész emberei, akik az agy fölötti uralom elvesztésével a személyiségük legfőbb tartóelemétől búcsúznak – amennyire ennek még egyáltalán tudatában vannak.

Mindketten eljutnak ahhoz a kérdéshez: „Ki is vagyok én valójában?” ( Az Apa utolsó jelenetében Anthony kérdezi ezt az őt ellátó nővértől, a Still Alice főszereplője pedig férjének mondja az elhomályosodás előrehaladott fázisában, mikor az megmutatja neki volt munkahelyét, a Columbia egyetemet: „Valaki azt mondta, hogy nagyon jó tanár voltam”).

Míg a Still Alice a hagyományos, lineáris narratívát viszi végig a történeten, és így a családtagok, a külvilág szemszögén keresztül, objektíven látjuk az eseményeket ( és hozzáteszem: elsősorban női gondolkodásmód szerint, hiszen a cselekményt alapját adó művet szintén egy női író –Lisa Genova– vetette papírra ), addig az Apa egy egykor nagyon is határozott és racionális – saját bevallása szerint nagyon intelligens ) férfi időben, térben elvesző érzékeléseibe vezet be bennünket. A főszereplővel együtt mi is elveszítjük a fonalat: hol vagyunk, mi történik, és az milyen következményekhez vezet – és egyáltalán, kik életünk szereplői?

Anthony számára pár támpont ad már csak biztonságot, kapaszkodót. Sarkalatos ponttá válik a lakása, amelynek bár a beosztása állandó, de berendezése a mű során újra meg újra átváltozik, egyes jelenetekben pedig mind üresebb lesz – szimbolizálva az összekuszálódott, kiüresedett tudatát. Másik fő motívum a filmben az órája, annak megléte ( egyre félti, rejtegeti és  meggyanúsítja a környezetét annak ellopásával) , s ennek szerepét az utolsó jelenetben így magyarázza: „Ez az egész ügy a lakással…egy helyem sincs többé, ahol lehajthatom a fejem…de tudom, hogy az órám a csuklómon van. Ezt még tudom. Az utazásra…”

És énjének elvesztéséről végül ezt mondja: „úgy érzem, mintha minden levelem elhullajtanám…”

Anthony erős, domináns karakterét az énje széthullása során is tapasztaljuk: ragaszkodik hozzá, hogy el tudja látni magát, képes az önálló életvitelre, és következetesen elutasít minden segítséget. Ugyanakkor egyes érzelmileg megterhelő momentumokból kimenekül, ezeknek valódi lefolyását csak sejthetjük, mert több formában újrajátssza azokat, és saját szemszögéből árnyalja a legsötétebbre ( paranoid tévképzetei jellemző vonásai az Alzheimer-kórnak: az órájának ellopása, a lakásának lánya általi elorzása, a veje támadó viselkedése, sőt, a gyermeke gyilkossági kísérlete, míg ő az ágyában fekszik ), mindenhol ellenséget keresve, hogy így is bizonyítsa: okosan átlát az ellene irányuló összeesküvésen – ugyanakkor képzelt vagy tudatában átalakított szereplőkkel beszél, hadakozik. Dührohamok és felfokozott hangulat váltja egymást a jelenetekben, az indulatszabályozás hiánya is a gyermekkori állapotot idézi – akárcsak a zárójelenetben az édesanyja utáni zokogás. Egyedül a zene képes megnyugvást hozni az ellenséges és érthetetlen külvilággal szemben, és a drámai csúcspontok felerősítéséhez a komolyzene, az opera nyújt segítséget ( a Bellini által írt Normából a Casta Diva áriája hangzik fel – amelyben a főhősnő a Hold istennőjéhez fohászkodik, hogy hozza el a Földre is az égi békét, illetve a filmen átvonuló másik motívum Purcell Artúr király operájából a „Milyen hatalmad van neked?” szövegű rész, ami a téli dermedtséget, az ez elleni hiábavaló küzdelmet adja át nekünk zenei formában ).

Míg az Apa a művészet erejével harcol tudatának felbomlása ellen, addig a nyelvészprofesszor Alice a tudományt, a technikát próbálja maga mellé állítani a harcban, számítógépét, telefonját használva – míg el nem veszti ezt a támpontot is. Racionális énjének felbomlását leginkább kisebbik lánya tudja elfogadni, akivel korábban annak irracionális, érzelmi alapú döntései miatt számos vitája volt, mégis ő az, aki kitart az anyja mellett a legvégéig, már nem az értelem megtartásáért hadakozva, hanem a másik, emberi oldalát látva a teljes elgyengülés állapotáig.

Alice csillogó szellemének utolsó felragyogása, mikor egy Alzheimer konferencián az általa több nap alatt megírt szöveg felolvasását úgy viszi végbe, hogy kijelölő filccel húzza át az elhangzott szavakat, hogy ne ismételje meg az egyszer már kimondottat.

Ebben hangzik el a film egyik kulcsmondata: „Nem tudom, hol vagyok, vagy nem ismerem fel magam a tükörben. Mikor nem leszek már önmagam? Az agyamnak az a része, amelyik az éntudatomért felelős, vajon az is a betegség prédájává válik? Vagy az identitásom túlmutat az idegsejteken, a fehérjéken, a DNS hibás molekuláin? A lelkem, a szellemem vajon immunis-e az Alzheimerre? Hiszem, hogy igen.”

A film végkicsengése, hasonlóan az Apáéhoz, ennek megfelelően ad választ az engem foglalkoztató kérdésre: ahol az elme, az értelem már csődöt mond, még mindig marad valami, ami az érzelmeken keresztül kapcsolódni képes valami magasabb rendű értékhez. Alice, mikor már teljesen vegetatív állapotban kisebbik lánya felolvasását hallgatja, aki az Angyalok Amerikában című drámából szaval neki, a mű legfőbb mondandóját így foglalja össze válaszul  Lydia kérdésére, miről is mesélt neki: „A szeretetről”.

A könyv írója, Lisa Genova saját személyes családi tapasztalatai alapján beszélt egy TED talk során az Alzheimer-kór jelentéséről, feldolgozásáról. Akkor ezt mondta: „Az érzelmi memóriádat nem veszted el. Továbbra is képes leszel megérteni a szeretetet és örömet. Lehet, hogy nem emlékszel arra, mit mondtam öt perccel ezelőtt, de arra továbbra is emlékszel, milyen érzéseket keltettem benned. És te több vagy annál, mint amire emlékezni tudsz.”[1]

A Biblia pedig arra emlékeztet – számomra ezen helyzetre is alkalmazhatóan: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3).

Isten országában az idő, amely a tudatunk műve, az én, amelyet az általunk megélt események emlékei adnak, már nem számítanak. Ami számít, az a megnyílás, magunk átadása egy nálunk felsőbb erőnek. A lelki szegénység boldogsága?

[1] https://www.ted.com/talks/lisa_genova_what_you_can_do_to_prevent_alzheimer_s/transcript?language=hu