Absztrakt

E bizonyos pontokon kritikus hangvételű recenzió Beck Zoltán, a Pécsi Tudo­ mányegyetem adjunktusa hiánypótló, összegző igényű kötetének leszűkített összefoglalását nyújtja. A könyv szerzője témákra, műfajokra bontott elemzé­ seiben elsősorban azokra a „megválaszolhatatlan” kérdésekre keresi a választ: mi a romológia, mi a cigány irodalom, illetve van-e a képzőművészetnek etnikus tere?

 Kulcsszavak: romológia, cigány művészet, konfliktusok, etnikus tér

Legtöbbször nem olvasom el, legfeljebb átfutom a könyvek fülszövegeit. Az ajánlók általában egyszerű kedvteremtők, figyelemfelkeltő aspektusokat felvillantó hangzatos, ám valójában keveset mondó beharangozók. Tudatos, előre készülő kultúra-, illetve (szak)irodalomfogyasztóként számomra az a döntő, hogy a szerző, a téma, az adott terület érdekel-e vagy sem. Beck Zoltán A megszólalás üres helye – Romológiáról és más dolgokról című kötete esetében azonban szubjektív hátlapi „játékszabályának” figyelmen kívül hagyása és csak utólagos elolvasása hiba volt részemről. A szerző, a „civilben” énekes, gitáros Beck Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romológia és Nevelésszociológiai Tanszékének alapító tagja, adjunktusa ugyanis fontos eligazítást ad a könyvéhez. E „végi előszó” ismeretében az ember eleve másképpen áll hozzá. Felkészített volna a könyvvé hizlalt, széttartó tanulmányegyüttes bohém szertelenségére, mozaikosságára, egyenetlenségeire, hézagosságára. Sokszor éreztem körülményesnek, feleslegesen túlbonyolítottnak a dolgozati jellegű okfejtésekkel tálalt, köldök- néző tétovázásokkal fékezett eszmefuttatásokat. A szakszövegektől elvárt távolságtartó bölcsészobjektivitást ráadásul – Beck Zoltán minden igyekezete ellenére – rendre felülírják megközelítésmódjának szubjektív elemei. Már-már a művészet, a performance szintjét súrolja az az ad hoc jelleg, ahogyan különböző korok cigány irodalmi terméséből, reflexióiból, de – kívánt, inkább csak körvonalazható, sejthető célja érdekében – főleg kortárs alkotók, kutatók, elemzők munkáiból szemezget, kiegészítve azokat saját szem- pontjaival, meglátásaival. Márpedig Beck Zoltán őszinte volt, hiszen előre szólt: „Ha egyszerű kérdésekben akarom megfogalmazni, mi is ez a könyv, azt mondanám: három rövid kérdés. »Mi a romológia?«, »Mi a cigány, roma irodalom?«, »Van-e a képzőművészetnek etnikus tere?«” Aztán egyenesen be is vallja: „Nem hiszem, hogy ezek a kérdések megválaszolhatók, inkább azt, hogy ezek mentén elsősorban morális és esztétikai meg- fontolások mutatkoznak meg, olyanok, amelyek a világunk dolgaihoz való viszonyunkat árnyalni, pontosítani vagy megkérdőjelezni tudják.” Még arra is választ ad, hogy miből adódik a kötet szakdolgozattónusa: leporolta a disszertációja alapjául szolgáló kéziratát, és átszerkesztve, kiegészítve, korábbi jegyzeteit bedolgozva formálta kötetté. Beck önreflexiója könyve előzményeivel kapcsolatban különösen megnyerő: „A szöveg számos helyen nem volt világos, sok esetben volt pontatlan, csacsogó vagy minden- tudóan szűkszavú, egyébiránt nagyon is hasonló hozzám. De ami kifejezetten zavart: nem értettem vele mindenhol egyet. Az eltelt idő megteremtette ezt a távolságot köztem és köztem. Köztünk, és erre a távolságra, erre a kitöltetlen helyre tekintettem rá, erre az abban a pillanatban üres helyre.” (Ebből csak a „mindentudóan szűkszavúra” nem találtam példát a könyvben.)

Ezen artisztikusan „skizofrén” vallomássor ismeretében érdemes elkezdeni a könyv olvasását, és akkor megkíméljük magunkat attól, hogy folyamatosan azon dilemmázzunk: mit akar valójában a szerző; miért most, miért ezzel a figurával, szöveggel, kor- társ alkotással, itthoni vagy éppen brit példával hozakodik elő? (Amikor három másikat is fel lehetne hozni, akár ellenkező előjellel.) Egyáltalán hol van a felvetés, érvelés, konklúzió íve, a szöveg benső logikája? Miért ilyen esetleges és aránytalan a „felépítmény”? A kötetben feltoluló, belülről fakadó, jó szándékú, pártoló jellegű, de finoman és akaratlanul mégiscsak a roma alávetettséget, másodrendűséget, meg nem értettséget „sulykoló”, beletörődést és kitörésvágyat egyszerre közvetítő helyzetjelentések, a fel- oldhatatlant a megválaszolhatatlannal libikókáztató gondolatsorok vonatkozásában, illetve a már említett alapkérdései kapcsán – nevezetesen hogy végső soron miért meg- oldhatatlan a romológia, a roma irodalom és az „etnikus tér” legalább fogalmi szintű tisztázása, meghatározása – előre megkapjuk a szerzői eligazítást: „szövegek, amelyek arra várnak, hogy szóba elegyedjenek, hogy megkérdőjelezzék őket, s hogy úgy járjanak, mint elődeik – hogy tehát rájuk írjanak”.

Beck Zoltán egy Ezópus-fabula ember-állat/vadász-oroszlán relációjából indul ki, hogy aztán Szécsi Magda A Pettyetlen Katica című meséjén keresztül a „társadalom- képet”, a többség és a kisebbség (a különbözőség) viszonyát boncolgathassa innen és onnan nézve: „A mese állítása az, hogy lehetetlen megváltoztatni a rajtunk kívül állók működését, ahogyan mi is képtelenek vagyunk a változásra (tehát mind a társadalmi feltételek, mind önmagunk eleve adott állandók), következésképp a konfliktust kell kizárni. Ezt pedig – mivel a konfrontálódó felek immanenciája adott – másként nem lehet végrehajtani, mint eltávolítani egymástól őket. A nem-találkozás a konfliktus lehetőségét felfüggeszti. Az iménti gondolatmenet ezzel azt mondja, hogy a konfliktus nem szűnik meg, csupán annak explicit megvalósulása kerül felfüggesztésre.” […] „A mese tehát olyan kizárásokkal él, amelyek által nem kínálkozik másik világ. Nevesíti ugyan a másik világot, de az ugyanabból az ideológiából nyeri létét, mint az értékhiányosnak tételezett.” A példák alapján a szerző realista összegzése a következő: „A konfliktus, hiány, devianciaélmény, kölcsönös frusztrációk etc. nem oldódnak fel, a konfliktus ki- beszéletlen marad, nem válik nyilvánossá sem a sérelem, sem annak megoldása. Ez pe- dig a gyermek- és ifjúsági irodalom morális küldetését feltételezve azt jelenti: nincsenek a társas viszonyainkban eszközeink a konfliktusok értésére-értelmezésére, kifejezésére és érzékelésére…”

Az 1605-ben meggyilkolt Lippai Balázs hajdúkapitány történeti alakjából kiindulva Beck Zoltán a narratívát vizsgálja; a személyhez és identitásához kapcsolódó különböző olvasatokat, amelyek az adott kor, a közeg és a közvetítő szándéka, a „narratívát birtoklók önkénye” szerint változtak.

A szerző a „megszólalás üres helyén” tudománytörténeti szempontból – a vállalkozás lehetetlenségének tudatában – a cigány (ön)reflexió, az arra adott reakciók és közlés(mód) origóját, az „első megszólalást”, e fiatal tudományág forrásvidékét keresi: „…a tudományos diskurzus praxisa szempontjából izgat minket a kezdet, annak a bizonyos első megszólalásnak a rekonstruálása.” […] „…ebben a(z időben előrehaladó) rekonstrukcióban szeretnénk megmutatni, ahogy az elképzelt diskurzus folyamatosan birkózik azzal a problematikával, amelyet önnönmaga számára jelent. Hiszen miközben létéért küzd, folytonosan kérdőjelekkel kell élnie a saját létezésmódjára vonatkozóan.” Beck késleltetve, ezen a ponton avatja be olvasóit a romológia létezését, valóságát és tereit igazoló-vizsgáló dolgozatának emlegetett „kortárs művészi” módszertanába: „… írásom nem önmaga igazolására tesz erőfeszítéseket, inkább kívánom folytonosan leleplezni vagy lehetőség szerint legalább felismerni és felismerhetővé tenni megfontolásaim hátsó szándékait. Ez a felforgató magatartás alapvetően munkám kritikai pozíciójából következik. A szöveg megpróbál eltávolodni a leírástól, illetőleg csak annyira haladni a leírással, amennyire az a későbbi interpretációkhoz szükséges.”

A gondolkodás szabadságából fakadóan a téma spektrumát (s vele a lehetséges romológiai tereket) Beck leleményesen a végtelenre nyitja, s ezzel rögtön önvédelmi magyarázatot is ad kiragadott példáinak és óvatos, gyakran körvonalazatlan következtetéseinek esetlegességeire: „A szövegek megjelentek, megjelennek, megjelenhetnek a korpuszállítás előtt, mellett vagy nélkül, a tudományos térben hatásuk van, dialógusképesek, benyújthatnak sokféle kanonizációs igényt, több diskurzusnak, diszciplináris térnek vagy kánonnak alkothatják részét, hivatkozásokkal átszőtt szövegtérbe kerül(het)nek, vagy éppen hallgatásra ítéltetnek.” Látjuk, Beck Zoltán univerzumában minden és annak az ellenkezője is előfordulhat. „Sőt eleve úgy hozzuk létre a szövegek eme speciális rendszerét, a romológia szövegkorpuszát, mint vizsgálatunk tárgyát, hogy belátjuk – jóformán előre –: ezek a szövegek látszólag nem nyújtanak be igényt, hogy viszonyba kerüljenek egymással és az elképzelt diskurzusunkkal. Mégis azt feltételezem, hogy ez nincs így…” E tudományos igényű szerzői performance-nak a művelőire vonatkozó kifutása is dodonai: „Azt is állítom ezzel, hogy a romológia vagy romani studies főleg azok által íródik, még pontosabban azok által kell hogy íródjon, akik szkepszissel vagy elutasító módon szemlélik azt, amit talán tévesen, ők maguk romológiának látnak. A könyv állítása sem az kíván lenni, hogy a romológia mint olyan létezik. Ennél kevesebbet mond, és többet állít.” Aztán mindezt még megfejeli egy sokat sejtető, hasonlóképpen stílusparódiaszerű tételmondattal: „A jelenlegi könyv tudománytörténeti vagy elméleti kérdések kapcsán, ahogyan azt írtam, kevesebbet mond, de bízom benne, hogy azt élesebben.”

Beck Zoltán a tudományos objektivitás kérdésességével kapcsolatban Lajos Veronika A modernitás eleganciája – A kritikai szembenézés társadalomtudományi gyakorlatának néhány aspektusa című tanulmányában felvetetteket idézi: „Joggal kételkedhetünk abban, hogy egyáltalán még feltételezhető-e – illetve létezett-e valaha – a beavatkozás- és ideológiamentes kutatás, az etikai konfliktusok nélküli, apolitikus tudományos munka, hiszen a többi kvalitatív módszerrel együtt a terepmunkát is át- meg átszövik a politikai és etikai kérdések.”

A szerző ezután a következő, lassan negyven éve „nevesített” létjogosultsági problémahalmazra keres választ: „létezik-e a romológia mint tudományos diskurzus”; „van-e romológiai megszólalás a tudományos térben”, „mit csinálnak azok, akik magukat romológusnak (vagy a régebbi időkben ciganológusnak) mondták”; „mi a romológia és a tudomány viszonya”?… Beck köztes megállapítása szerint: „…megvilágítottuk valamelyest, miként alakul egy romákról, cigányokról szóló diskurzus egyfelől a diszciplínák, tehát a tudományok szorításában, és azt is, miként csúszik ki folytonosan a tudományos diskurzusrend ellenőrzése alól ez az elbeszélés a naiv megszólalások következményeként. De a vonatkozó névmáson (»ez«) és körülíráson (»romákról szóló«) kívül nincsen a kezünkben, be kell lássuk, semmi.” A hosszú gondolati vajúdás végül Choli Daróczi József tiszta, direkt definíciójára fut ki: „Cigányságtudomány: a cigányságra vonatkozó valamennyi ismeretet magában foglaló tudomány.” Zárásként Beck Zoltán érvelésének személyességével, talányosságával dob mentőövet e fejezet indoklásához: „Ha a romológia nem akarja megérteni önmagát, azaz fenn akarja tartani a látszatát tudománylétének, azt csak úgy teheti, hogy a tudományos diskurzuson kívüli eszközöket használ – a társadalmi intézmények, tekintélyek, kisajátítások, lehatárolások kusza és következetesen autoriter hálózatát. Ehhez a romológiához mint hatalomgyakorlathoz azonban nem kapcsolódhatok. Az önértelmező, kritikai újraolvasás gyakorlatához szeretnék inkább hozzájárulni, azzal az elköteleződéssel, amely képes a romológia hasznosságát látni – nem tudományként.”

A szerző elmerül a roma/gypsies/travellers (GRT) terminusok eredetében, etimológiájában és vitatott használatmódjában, banális – valójában következmények nélküli – „nemzetközi” tanulságokat levonva: „Az elnevezés-önelnevezés problematikájának (amely tehát egyszerre hat a romának, cigánynak mondott közösségekre és a tudományos diskurzusra, amelynek meg kell neveznie önmagát) új lehetőségét kínálja a roma elnevezés egy másféle, talán korszerűbb vagy legalább ideológiai mozzanattal is bíró pozícióból elgondolva. Az Európai Bizottság amolyan gyűjtőfogalomnak (’umbrella-term’) gondolja el a roma megnevezést.”

Beck Zoltán kötetének gondolatmenete, dolgozatának célja akkor válik „kifejezhetővé”, amikor a(z elképzelt) „cigányképről” szól a cigány és az uralkodó „többségi” (nép) művészet összevetése, (kölcsön)hatása szempontjából, hogy a „klasszikusok” citálását követően (amelybe még Kertész Imre Sorstalansága is besorsolódott) nagyobb teret szenteljen a cigány irodalomnak (Bari Károly, Osztojkán Béla, Balogh Attila, Jónás Tamás, Rafi Lajos), képzőművészetnek. A Térfoglalás címszó alatt elsősorban Omara (Oláh Mara) „elhíresült kék sorozatából” emel ki három festményt, a cigány – nem cigány reláció (etnikus, kulturális, nyelvi etc.) feszültségét demonstrálva. „Ebben a fejezetben a téri rendezettséggel foglalkozom – néhány hangsúlyos kortárs képzőművész (Lumberg, Le Bas, Jimenez, Omara, Baker és mások) alkotásainak térhez kapcsolódó ideológiáját kísérlem meg értelmezni. Ezt egyelőre felszínesen úgy érvelem, hogy a tér, a térhez való viszony, az arra való folytonos reflexió egyre erősebb jelentésteremtő akarattal van jelen a kortárs cigány, roma képzőművészetben.”

A kötet ezen a ponton, a kortárs tereknél, a térfoglalás anomáliáinál hirtelen zárul. Az „üres helyek” betöltése ránk, érdeklődőkre és a kutatókra bízva szabadon folytat- ható, hiszen ahogy Beck Zoltán is utal rá: „…a válogatott képi, installációs anyagra mint véletlenszerű, nem rendeződő, talált anyagra tekintek.” „Ezzel térek vissza ahhoz a gondolathoz, amely a könyvben folytonosan jelen van: a válogatás szubjektív, sőt kétes, azaz a válogató ideologikus vagy értelmező szándékától nem mentes, annak direkt módon kitett.” A szerző előzetesen feltett kérdéseire pedig, akár ezen megfontolások nyomán, keressük meg a magunk válaszait.

(Beck Zoltán: A megszólalás üres helye – Romológiáról és más dolgokról, Napvilág Kiadó, Budapest, 2020)

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat