A spiritualitás a jelen gondolkodási folyamatban mindenképpen az adott, a mindennapi, az anyagi meghaladását jelenti, az azon való fölül- vagy túlemelkedést. (Ha így jobban tetszik, egykori teológiaprofesszorom, Kerekes Károly ciszterci szerzetes mindennapi nyelven formált fogalomhasználatát parafrazálva: a spiritualitás mindenekelőtt a lekozmáltságtól való mentességet jelenti.)

A jelenségnek, s így a fogalomnak is, a jelen összegzés két szintjét értelmezi. Az egyik a kizárólag az egyén szintjén megjelenő: nevezhetjük ezt mikroszintűnek; a másik pedig a közép- vagy mezoszintű spiritualitás, amely közösségi szinten, közösségi szinteken mutatkozik meg. Magasabb, azaz például makroszinten, bár lehetne, itt most nem értelmezzük a jelenséget. A téma kényszerű szűkítése okán ugyanígy kimaradt a fogyatékossággal élő személyek spirituális jogainak (Whiting–Gurbai, 2015) elemzése is. Ugyanígy nem képezi a vizsgálat tárgyát a vallási aspektus sem, pedig annak szakirodalma relatíve kiterjedt, még ha számottevő részben félreértésen alapszik is.^[2]A nem félreértett és egyben kitűnő interpretáció példája: Bejoian, 2006, a bevett, vallási értelmezésé pedig Leong, 1998.

Első lépés: a spiritualitás szubjektív szintje (egyszerű példák)

„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.”

Maharishi Mahesh

Korai személyes spirituális élményem egy alkonyi szoba, melyben első mesterem a mikroszintű spiritualitásban tökéletes meditációs pózban egyedül és csupán egy mécses lángjától megvilágítottan meditál. Maga a látvány felemelő volt,^[3]A közkeletű értelmezés szerint „ha valaki figyel egy meditálót – maga is meditál”. Részletesebben lásd Mireisz László egyik snittjét itt: Farkas, 2020. de nehézséget is okozott. Az, amit akkor tapasztaltam, a szívem legmélyéig hatolt, ám mivel nem voltam felkészülve rá, egyidejűleg azt is éreztem, mintha kirekesztődtem volna valamiből. Az, ami lehetett volna hibátlan, ezáltal részben ambivalens tapasztalattá változott. De hát ki igazolta valaha is, hogy a világ és a benne való létünk nem éppen ilyen természetű? Azaz vajon mikor éljük át a maga teljességében csupán a jót? Két, több vagy éppen számos hatás eredője a természeti és a társadalmi világban úgyszólván minden. Leginkább soké, csak a mindennapi tudat, a mindennapi nyelv meg az úgynevezett józan ész vezet bennünket az egyszerű megoldás irányába. Egyetlen példával: Mario Bunge több mint fél évszázaddal ezelőtti okságfelfogása még egészen más, mint a posztmodern utáni okságfelfogás (vö. például Bunge, 1959 vs. például Corker–Shakespeare, 2002).

A mindennapi tudat – mind oksági, mind egyéb területeken megvalósuló – korlátozását a kutató kiválóan ismeri, mivel nap mint nap dolga van vele. S ugyanez például a zen buddhizmus gyakorlatában az elme féken tartását, azaz lényegét tekintve ugyanígy: korlátozását jelenti.

Aztán éveken, évtizedeken át gyakoroltam. Számos módon tettem, míg lassan rájöttem, hogy mi az én saját meditációs és spirituális utam. Kellettek ehhez tudatos gyakorlatok, kellett egy zen közösséghez fűződő kapcsolat, de szükség volt a különféle spirituális iskolák iránti tájékozódásra is – és eközben fontos volt, hogy Carl Gustav Jungnak a szimbólumokról, a bennünk, valamennyiünkben ott élő ősi szimbólumokról való koncepciójával megismerkedjem (Jung, 2011).^[4]NB: miközben a fentiekről gondolkodunk, helyes, ha nem vétünk szintet. Ugyanis az, amit Jung bemutat, voltaképpen szintén tartalmazza a közösségi elemet, de valamiféle különös … Részletek És persze mindaz, amit Hermann Hessétől megtanulhattam. (Nekem személyesen éppen a következő mondat lett meditációs tevékenységem egyik oszlopa.) A Buddha élettörténetéről írott Sziddhártában Hesse így beszél:

„…valahol mélyen csend és menedék van benned, ahová életed bármely órájában visszahúzódhatsz – és otthonra lelhetsz benne”

(Hesse, 2005: 78; Kászonyi Ágota fordítása).

A vendéglátó, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat internetes oldala egyik motívumát megidézve álljon itt most egy másik, egy bibliai példa: „…ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat…” (Mt 5,39). Azért fontos, mert ha jól figyelünk, megértjük, hogy ez nem is annyira forradalmi, mint inkább mikroszintű spirituális tanítás.

Részkonklúzió: az eddig példaként említettek kivétel nélkül mikroszintű spirituális formák, és mint ilyenek, lényegében nem mást, mint az egyén önépítését szolgálják.

Az elrugaszkodás: a közösségi spiritualitás

A 2010-es évek legvégéig a tudományos publikációk általában – miként a fogyatékosságtudományi szakirodalom sem (ha foglalkoztak egyáltalán a spiritualitás kérdésével) – nem hozták e magasabb szintet: megelégedtek azzal, hogy megmaradtak a mikroszintű spiritualitás szintjén (lásd például Kaye–Raghavan, 2002; Bejoian, 2006). Az intellektuális nagyság, amely Zsolnai és Flanagan kötetében (2019) a grandiózus szerkesztői munka nyomán formát nyer, legelsősorban a kifejezetten eredeti kérdésfeltevésben (és persze a feladatkijelölésben) mutatkozik meg. Ez pedig így szól: bár az egyes szakmák szintjén a mindennapi domináns gondolkodási és működési modell tipikusan a materiális világlátás, tapasztalataink szerint léteznek nem materialista modellek is, amelyek az emberi létezés spirituális felfogásán alapulnak. Nosza – mondják a szerkesztők –, keressük meg ezeket! (Zsolnai–Flanagan, 2019: 3).

Azért tekintem ezt a felfogásmódot szellemileg egészen kiemelkedőnek, mert azokat (és éppen) a kifejlett csírákat keresi és találja meg a világ számos országában a társadalmi működésben, a kultúrában és a szakmák szintjén is, amelyek elvileg és a gyakorlatban is, több területen bizonyítottan alkalmasak a társadalmi és az egyéni, kőkemény és intézményes ön- és világpusztító mechanizmusok megmutatására és sarkaikból való kifordításukra.

Egy lépés vissza: „ez vagy te” – kiegészítés a mikroszintű spiritualitáshoz

 Bouckaert homo spiritualisa

 Amikor Bouckaert a homo spiritualis fogalmát elénk tárja (2011, 24), differentia specificaként a másokkal való kötésben levésünkből fakadó tudatosságot hangsúlyozza. (Bouckaert itt Ricœurre hivatkozva elsősorban az ember-ember viszonyt tekinti, és a bennünk élő lélekre utal, amely egymással és magával a létezéssel összefűz bennünket.) Pontosabban kifejtetten, cizelláltabban, ám tartalmilag mégis éppen úgy, mint Kindler (1982) tette, amikor a döntéshozatal társadalmi motívumait kutatván így fogalmazott: „tekintettel másokra”.

Bouckaertnál és Kindlernél is mind e tudatosság, mind e másokra való tekintettel levés valójában dinamikus, tevékeny, azaz kifejezetten aktív, cselekvő elem. Zászkaliczky (1987) korai formálású gyógypedagógiai antropológiai kísérletében a homo adjuvandus fogalmával operál, talán éppen Joannes Dedinger nyomán: a segítségre szoruló ember fogalmával. Amit meg Karl Rahner 1976-ban hangsúlyoz A hit alapjaiban: „az ember másra utalt lény” (Rahner, 1983: 59), az is fontos, de csupán valamelyest hasonló Kindler és Bouckaert szellemi pozíciójához, mivel ez utóbbi voltaképpen passzív motívum. Mind Zászkaliczky, mind Rahner a rászorulás felől teszi föl a kérdést: milyen és ’mire utalt/mire szorul’ az, aki másra utalt? Kettejük megközelítése is feltétlenül releváns, de más szemszögből, mert nem ez a spirituális mozzanat. A spirituális mozzanat az, hogy mit teszek én (érte), vagy mit teszünk mi, együtt – és főképpen miért.

És e miért legalább kétféle módon fogalmazható meg. Az egyik a bouckaerti. A fogyatékosságtudomány elméleti alapozásához most nekünk ennyi éppen elég. Ha úgy tudsz tekinteni a Másikra, aki történetesen egy fogyatékossággal élő személy, mint saját magadra – az már elegendő ahhoz, hogy elméleti tekintetben a diszciplínán belül maradj (az összefüggést lásd később). Nos, ez kifejezetten radikális szemléleti forma. Különleges erejű látásmód, nem ám akármilyen! Olyan, amely alapozza is és teszi is a spiritualitást. Mert ebből a belátásból mikroszinten részben már következik a tett.

De van még egy lépéssel tovább.

„Ez vagy te” („tat tvam aszi”)

A szanszkrit eredetit felkiáltójellel is és „Te vagy az” formában is megjelenítik a magyar nyelvben.^[5]A témakörrel, és értőn, Szabó Lőrinc költőnk is foglalkozott. De mivel ez itt nem egy filológiai elemzés, ennek hivatkozásától eltekintünk. Aki nem hiszi, járjon utána! Hamvas Béla az, aki a Cshándógja-upanisad vonatkozó versei (6.8.7.)^[6]Ez az ez vagy te éppen nyolc helyen fordul elő a szanszkrit szövegben. Mindig azonos formában. Magyarul Tenigl-Takács László fordításában így szól: „Ez a parányi a mindenség lényege, … Részletek nyomán így fogalmaz:

„Minden lény, állat, növény, kő, föld, rovar, madár, embertárs, anya, testvér, démon, isten – ez mind Én. Tat tvam aszi”

(Hamvas, 2006: 42).

Hamvas is, forrása is a felsorolt létezőknek csak másodsorban az egymáshoz, elsősorban az Abszolúthoz való kötöttségével érvelnek. Az érvelés kiindulópontja pedig a legfelsőbb valóság egysége. (Ennek a motívumnak a további elemzésére a jelen tanulmány keretei nem elégségesek. További mértékadó forrás például Gupta, 1962.)

Pedig erről a pontról aztán újra föltehető ám a kérdés, és immár még mélyebb perspektívában, hogy őrzője vagyok-e én a testvéremnek…

A szintek egybefonódása, szintézis: fogyatékosság és spiritualitás

A korábban idézett Zsolnai–Flanagan-kötet egyik tanulmánya a fogyatékosság és a spiritualitás egyes összefüggéseinek feltárására tett kísérletet (Könczei–Sándor, 2019). Az ott leírtakhoz képest a mostani kiegészítés akár visszalépésnek is tekinthető. De nem az. Távolodás, távolítás, annyi bizonyos. De alkalmanként szükség van a nagyobb távolságra, hogy tisztábban és mélyebben lássunk.

Miért volt szükségünk a szintek különválasztására, és milyen elméleti konzekvenciákkal jár ez a fogyatékosságtudomány számára? Nem, nem amiatt, hogy a magas támogatási szükséglet (kb. = a súlyos fogyatékosság) jelensége már maga részleges spiritualitás: hiszen már önmagában azáltal, hogy feje tetejére állítja a normalitást, kiemel a mindennapok rutinjából: hiszen szimpla létével létrehozza a cselekvő, az alkotó normalitáskritikát. A standard fogyatékosságtudományi látásmód a normalitás gondolkodási és cselekvési sémáin, rutinjain való túlemelkedésre tör; szellemi rúdugrásra tehát – de, láttuk az imént, hogy volt ennél is tovább.

A Sándor Anikóval írott, már idézett tanulmány több közösségi spirituális gyakorlati példája közül egyet itt kiemelve: a participatív kutatást és oktatást – az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán – a most itt végigvitt gondolkodási folyamatban a korábbinál eggyel erősebb elméleti alapra helyeztük. (A témát igényes elméleti keretben Cserti-Szauer és munkatársai [2019] tárgyalják.) De a participatív oktatás és kutatás eddig azon a lényegében egyszerű fogyatékosságtudományi fundamentumon állt, hogy nincsen fogyatékosságtudomány az érintettek hangja nélkül. A fogyatékosságtudomány éppen ezért nem „fogyatékosságkutatás”. Hiszen fogyatékosságkutatás minden további nélkül lehetséges a fogyatékossággal élő személyek aktív közreműködése nélkül is.

A fogyatékosságtudománynak valójában sem a fogyatékosság, sem pedig a tudomány nem lényegi eleme. Lényegi eleme azonban saját értékrendje és szemlélete. A fogyatékosságtudomány fogalmát a magyar nyelvben nem amiatt vettük használatba, mert beleszerettünk volna a tudományba. Nem. Mindenekelőtt azért, hogy minden más, a tősgyökeres, erős részvételt mellőző más diszciplínától elhatároljuk.

Mostantól immár az is látszik, hogy tudományterületünk és kapcsolódó gyakorlataink elméleti és spirituális alapozása elvégezhető a Bouckaert-féle érvelés alapján. De – figyelem! – ez az alapozás attól még megreked a mikroszintű spiritualitás szintjén.

Emlékeztetőül: a fogyatékosságtudomány négy fundamentumon, négy oszlopon áll, melyek szükségesek és elégségesek megragadásához, de az alapozásához is. Ezek pedig a következők:

• kritikai társadalomtudomány, amely nem feledkezik meg
• az érintett személyeket elnyomó rejtett mindennapi hatalom radikális elemzéséről,
• a fogyatékossággal élő személyekkel a közös kutatómunka során kölcsönösen működtetett, egymás iránt „kivitelezett” alázatról, és elvehetetlen helye van benne
• az érintettek saját hangjának.

A mostani spiritualitásközpontú elemzés alapján állítom: a saját hang meg tud szólalni az emancipatív kutatásban (és oktatásban) is, és ez a „megszólalás” akár a homo spiritualis, azaz a mikroszintű spiritualitás szintjén értelemszerűen kivitelezhető is, ami rendben is van így. Ám az emancipatív kutató jól megvan egyedül. Ő autark. Az emancipatív kutatónak nem differentia specificája a közösségi működés gyakorlata, és ettől ő még magas szintű fogyatékosságtudományi kutatást végezhet.

Ám a harmadik fundamentális elem, a kölcsönös alázat (ebben csillan meg a kölcsönös függés bouckaerti és kindleri eleme) kizárólag közösségben verhet gyökeret, fejlődhet ki, kizárólag közösségben működik, és a közösen, együtt megvalósított tevékenységformák nyomán él.

Ezért van, hogy a közösség az ugrópont. A kutatói és oktatói közösség tehát az a dobbantó, amely az egyetemi munkában a mezoszintű spiritualitást és annak közösségi és világátalakító erejét képes létrehívni.

A további kutatások egyik lehetséges iránya

A 2010-es évek második felében, röviddel egy indiai egyetemi kurzusomat követően készült egy kutatási terv, amely addig szokatlan módon kísérelte meg keresztbe metszeni a spiritualitás és a fogyatékosság kölcsönhatásait. Két kutatási kérdése volt:

• Az első: vajon a nagy vallási rendszerek mélyén húzódó spirituális hagyományok reflektálnak-e a fogyatékosságra és/vagy megjelenési formáira, s ha igen, miképpen?
• És a második: a judaizmus (Tóra, Zohár, kabbala), a zen buddhista kóanok, a hinduizmus Bhagavad-gítája, a kereszténység Újszövetsége és a szúfizmus néhány alapszövege megjeleníti-e bármi módon a fogyatékosságtudományi vizsgálódásainkból jól ismert pozitív ontológiát?

Ezt a vizsgálatot annak idején technikai okokból végül elvetettük. De hogy vezet-e valahová, és mit találunk az út végén, az csak a jövőbeli hazai és nemzetközi kutatások eredményeként derülhet ki.