Absztrakt

A recenzió két olyan forráskötet ismertetésére vállalkozik, amelyet Hajnáczky Tamás szerkesztett, s amelyek a magyar cigányzenészeknek a XX. század első felében zajló érdekvédelmi szerveződését ismertetik. Bemutatja a kötetek jelentőségét a romákkal kapcsolatos kutatástörténet és társadalomtörténet szempontjából, valamint vázolja a források lehetséges alkalmazását a történelemtanítás területén.

 Kulcsszavak: cigányzenészek, történeti források, történelemdidaktika, roma történelem

Írásom nem hagyományos recenzió, nem korlátozódik Hajnáczky Tamás két köte­tének (2019, 2020) kritikai ismertetésére, hanem megpróbálja hangsúlyozni jelentő­ségüket a kutatástörténet és a társadalomtörténet szempontjából, valamint felveti alkalmazásukat a történelemoktatás területén is. Ebből fakadóan bízom benne, hogy nem csupán kutatók és a roma történelem iránt érdeklődők számára lehet vonzó a két forráskiadvány bemutatása, hanem pedagóguskollégák is nyitottak lesznek irányukba. Mivel a hazai roma közösségek megjelenítése a köznevelés szabályozó dokumentu­maiban és tartalomhordozóiban – az eddigi eredmények dacára is – fejlesztendő terü­let (vö. Bogdán, 2016), talán nem árt néhány fogalmi és terminológiai kérdést tisztázni. E célt szolgálja az első fejezet, melyet követően a köteteket először a kutatástörténet, majd a történelemdidaktika kontextusában mutatom be.

Fogalmi keretek

Bár a roma/cigány közösségek sokfélesége már a XIX. századi tudományosságban is köz­ ismert volt, egészen az 1970­es évekig egyfajta homogenizáló beszédmód uralta a romákkal foglalkozó tudományos közbeszédet. Ezt váltotta fel az a felismerés, hogy „a cigányok” nem jellemezhetők egységes csoportként, de ezzel együtt tényszerűen léteznek önmaguk vagy má­sok által cigánynak (vagy romának) mondott emberek és közösségek (Oblath, 2006).

Ma Magyarországon a roma és a cigány terminusok a tudományos, a hivatalos és a köznapi beszédben gyakran szinonimaként fordulnak elő, de kétségtelenül teret nyert a – romani nyelvből származó – roma elnevezés. Nemzetközileg az első roma világkong­resszus (1971) határozata után kezdődött meg az angol Gypsy kifejezés „lecserélése” a Roma, illetve Romani szavakra. Ez a folyamat az 1980­as évek végén jelent meg hazánk­ ban, nem kis részben a cigány szóhoz tapadó negatív konnotációk miatt (Balázsi, 2001; Szuhay, 1997, 2000; Binder, 2008).

Jogilag is változott a helyzet, hiszen amíg az 1993. évi LXXVII. törvény (A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól) még a „cigányt” minősíti honos népcsoportnak és közvetve etnikai kisebbségnek, addig a 2011. évi CLXXIX. törvény (A nemzetiségek jogairól) roma/ cigány nyelvekről (romani és beás), valamint roma nemzetiségről beszél (ehhez lásd: Maj­tényi–Majtényi, 2012: 116).

Az elnevezések kapcsán érdemes megemlíteni egy látszólag egyszerű kérdést: egy­ be vagy külön kell írni azt, hogy cigányasszony, cigány gyerek? Az 1972­es értelmező kéziszótárban ilyen szavak voltak például: cigánygyerek, cigányasszony, de nem volt „svábgyerek” vagy „magyargyerek”. Ebben a kontextusban a cigánygyerek „valamilyen típusú” gyereket jelöl, nem pedig a gyermek etnikai kötődését jelzi. A különbségtétel az 1990­es évek végére megszűnt a helyesírási szótárakban, de a mindennapi használatban továbbra is tetten érhető, sőt a legelterjedtebb szövegszerkesztő szoftver továbbra is egy­ beírást javasol ilyen esetekben (Balázs, 2007).

Az egybeírás­-különírás kérdése más területen is felmerül: a szolgáltatott zenét a magyar tudományos irodalom a köznyelvi terminus megtartásával cigányzenének hívja, így külön­böztetve meg az egyre népszerűbbé váló, de eredetileg a közösség saját igényeit kiszolgáló cigány népzenétől (Koronczai, 2005). Utóbbit a népdalkincset feldolgozó hagyományőrző zenekarok tették ismertté, nem kis részben a Kádár­kori tehetségkutatóknak köszönhetően. Kállai Ernő szerint a rendszerváltás koráig „igazi cigányzenének” továbbra is a XVIII. száza­di hagyományokból kinőtt és professzionális zenészekké váló magyar cigányok által játszott műfajt tekintették (Kállai, 2018: 127). Ennek képviselőiről szólnak Hajnáczky Tamás kötetei.

Kutatástörténeti kontextus

Bár napjainkban is gyakran hangoztatott, többnyire pozitív előjelű sztereotípia, hogy a „cigányoknak a vérükben van a zene”, a zenélés a XVIII. század előtti források szerint nem volt kiemelkedő jelentőségű foglalkozás a romák körében. A XVIII. század végén kevesebb mint ezerhatszáz cigányzenészt említenek az összeírások. Száz év múlva már tizenhétezer zenész cigányt regisztráltak Magyarországon (Kállai, 2018: 122–124). A je­lentős növekedés hátterében a korszakban megjelenő foglalkozásváltási kényszerek és a korabeli rendi társadalom hierarchikus „önképe” állt. A zenélés az akkori munkahie­rarchia alján volt, a XVII. században kibontakozó protestáns etika kifejezetten ellenezte a hétköznapi muzsikálást, „a zenélést, főleg mások szórakoztatását a városi polgárok nem tartották rendes foglalkozásnak” (Nagy, 1998: 189). A zenészszakma ily módon a periferikus helyzetű csoportok számára jelentette a megélhetés (viszonylag tartósnak bi­zonyuló) egyik forrását (Sárosi, 1971).

A XIX. század elejére a legjobb cigányzenészek kivívták maguknak az általános el­ ismerést, számos zenekar külföldre is eljutott. A század második felében megjelent a verbunkos hagyományaiból is táplálkozó új magyar műfaj, a magyar nóta, más néven a népies műdal. A dalok szerzői többnyire nem romák, előadói viszont mind cigányok voltak. Így a köztudat számára a nemzeti zene képviselőivé váltak, a korabeli cigányzene szorosan összefonódott a magyar nemzeti mozgalommal (Sárosi, 1971; Szíjjártó, 2002; Kállai, 2018). Az összefonódás a XX. századi közgondolkodásban is tovább élt. „A hú­szas években […] az éttermi vendégek és a kávéházak látogatói általában azt gondolták, hogy a cigányzene, amelyet ezeknek a helyeknek a többségében hallgattak, valami jelleg­zetesen és tipikusan magyar műfaj” (Zipernovszky, 2017: 68).

A magyar cigányzene és művelői, a cigányzenészek tehát egy alapvetően jól defi­niált kategóriát jelentenek, a forrásfeltárás és a történeti kutatás látószögéből nézve is. Esetükben nem áll fenn az a „definíciós kiszolgáltatottság” (Lucassen, 1991), melynek a legtöbb roma közösség ki volt téve a történeti múltban, de akár még napjainkban is így van ez (vö. Ladányi–Szelényi, 2000). Ez a kiszolgáltatottság abból fakad, hogy a legtöbb esetben a magukat nem cigányként meghatározó és az úgynevezett többséghez tartozó személyek mondják meg, hogy milyen alapon és ki „a” cigány (vö. Prónai, 1995: 9; Jen­kins, 2005; Binder, 2010).

Bár az írott forrásokat a legtöbb esetben nem cigány/roma személyek hozták létre, ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek érvényesek a roma történelem szempontjából. Szá­mos más társadalmi csoport sem maga alkotta a róla szóló forrásokat (nőtörténet, mun­kások, parasztság), de az „írásbeliség hiánya” nem jelenti a saját történelem hiányát, pusztán a megfelelő forráskritika szükségességét jelzi (Nagy, 1998; Hobsbawm, 2006).

Az 1990­es évektől kibontakozó, romákkal kapcsolatos hazai forráskutatás elsősor­ban egyes forrástípusok (például peres iratok, menlevelek, összeírások), vármegyék vagy települések iratai mentén jelentetett meg önálló kiadványokat (Binder, 2014). Hajnáczky Tamás kötetei újszerűnek tekinthetők tehát, hiszen egyrészt egy konkrét foglalkozási csoporthoz, azon belül pedig az általuk létrehozott szervezetekhez kapcsolódnak, más­ részt a közölt források nagy részét már egyértelműen cigány emberek hozták létre. Még­ pedig önmaguk és mások által is cigánynak tekintett személyek.

A két szóban forgó kötet fontos kiegészítője a roma történelem XIX. század végétől a második világháborúig terjedő időszakáról alkotott képünknek, mivel a társadalomtör­ténet vonatkozásában új forrásokat mutat be az addig ismert statisztikai vagy etnográ­fiai jellegű adatok mellett (Herrmann, 1895; Kovács, 1895). Ezzel felveti egy új nézőpont lehetőségét (polgárosodás, önszerveződés) a korszak romákkal kapcsolatos történeti diskurzusát meghatározó „cigánykérdés” és „cigánypolitika” mellett (Karsai, 1992; Po mogyi, 1995; Purcsi Barna, 2004). Tágabb dimenzióban fogalmazhatunk úgy is, hogy az említett korszakok „mindennapi életébe” (vö. Gyáni, 1997) is betekintést enged, amikor például nótaversenyekről vagy éppen az idősebb zenészeket támogató nyugdíjegyesület tervéről olvashatunk.

A további részletek helyett most csak egy neuralgikus pontot szeretnék kiemelni, mégpedig a trianoni változások hatását a cigányzenészekre. A háborús idők nehézsé­geinek súlyosbodásával párhuzamosan csökkent a cigányzene iránti kereslet, majd a trianoni határváltozások következtében – az elcsatolt területekről való bevándorlás miatt – tovább nőtt a zenészek száma. „A cigányozó urak nem gazdagodtak, hanem in­kább elszegényedtek, és azok a parasztok sem gazdagodtak, akik lakodalomba cigány zenészeket szoktak hívni. […] A romungrók helyzete az egész időszak alatt fájdalmasan romlott, mert túl sokan lettek ahhoz a tevékenységhez, amely létük alapját képezte” (Kemény, 2000: 17). Ezt a folyamatot tetézte a jazz-zenekarok megjelenése a nagyvárosi szórakoztatóiparban, ami olyan erőteljes konkurenciaharcot hívott életre, hogy a ci­gányzenészek közvetlenül a belügyminiszterhez fordultak segítségért. A belügyminisz­térium vonatkozó körrendelete lényegében a külföldi zenészek kiutasítását jelentette 1926­ban, azaz sikeres volt a szervezet érdekvédelmi akciója (Zipernovszky, 2017; Haj­náczky, 2019: 26–27). Az ezzel kapcsolatos hangu­latot jól szemlélteti a Magyar Cigányzenészek Or­szágos Egyesületének elnökével készült interjú egy részlete: „Gyatra, silány, vásári dolgok, szánandó kompozíciók, összelopkodott holmi ez az új zene, nem való ez a magyar cigánynak, nem is forr a lelkéhez, idegen és nemzetellenes” (Hajnáczky, 2019: 92).

Ezt a „trianoni” törésvonalat a két kötet na­gyon plasztikusan illusztrálja: míg a „boldog béke­ időkben” a cigányzenész-­szervezetek és ­folyóira­tok elsősorban közönségversenynek, jótékonysági koncertnek és nótapályázatnak adtak teret, addig a két háború közti időszakban már komoly érdekvédelmi harcot folytattak romló szociális helyzetük, a jazz­zenekarok tér­ hódítása, a Magyar Rádió cenzúrázási kísérletei vagy éppen a szervezeten kívüli zené­szek miatt (Hajnáczky, 2019; 2020).

Mindkét kötetben tematikus egységekbe, azokon belül pedig időrend szerint szer­kesztették a forrásokat, így az olvasó a terjedelmes bevezető tanulmányok olvasása köz­ben is könnyedén tud tájékozódni a korabeli sajtóban megjelent hírekről, vélemények­ről, vitákról.

Meg kell említenünk egy fontos különbséget. Az 1900­as évek elejét tárgyaló kötetbe kizárólag a cigányzenészek által kiadott lapokból kerültek be források, ennek forrásbá­zisa tehát a Magyar Zenészek Lapja és a Magyar Czigányzenészek Lapja (Hajnáczky, 2020: 10–11). Ezzel szemben a két háború közti időszakot tárgyaló kötet nem „csupán” a tízezer főt képviselő Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének kiadványaiból, hanem számos napilapból, közlönyből, valamint rendeletekből és jegyzőkönyvekből is közöl szövegeket. Ez önmagában jelzi, hogy a korszak sajtójában a cigányzenészek és a cigány­ zene helyzete korántsem volt periferikus téma (Hajnáczky, 2019: 10–12).

Történelemdidaktikai kapcsolódások

Ha gyakorló tanárként gondolok a történelemdidaktika kifejezésre, akkor először a szakmódszertan fogalma jelenik meg, azaz a „hogyan” tanítok. Néhány tanulmány át­ tekintése után már világos, hogy a „mit” és a „miért” tanítok is a történelemdidaktika tárgyát képezi. F. Dárdai Ágnes szavaival: „…a történelemdidaktika olyan tudomány, amely a történelem recepciójával, az egyén és a közösség történelmi tudatának társadal­mi kontextusával foglalkozik” (F. Dárdai, 2006a: 14). Ez a mondat rámutat arra a felelős­ségre, amely roma és nem roma diákjaink történeti tanulása kapcsán egyaránt felmerül, akár az egyén pozitív identitását, akár a közösség közös történeti tudását helyezzük a középpontba (vö. Binder–Pálos, 2016).

Sajnos a romákkal kapcsolatos tudást számos sztereotípia és előítélet terheli, és a hazai tankönyvkiadás sem sietett ezen segíteni. A 2000­es évek eleje óta több kutatás vizsgálta a roma közösségek jelenlétét a hazai köznevelési tankönyvekben, munkafüzetekben (Te­restyéni, 2005; Monitor 2014; Orsós, 2015; Binder–Pálos, 2016). A kutatási eredményeket a következőképp foglalta össze a nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes:

„…bár mennyiségét tekintve több helyen jelenik meg romákkal kapcsolatos tartalom, ezek a hivatkozások azonban szűkszavúak, egy két mondat erejéig közölnek információ­ kat. […] Emellett nem jelennek meg integráltan a romákra vonatkozó információk sem. […] a vizsgált tankönyvek még mindig csekély terjedelemben adnak át információkat a romákról, tartalmukban sem nyújtanak hiteles képet a romák helyzetéről, és több esetben akár erősíthetik is a negatív sztereotípiákat” (3/2020. számú elvi állásfoglalás, 2020: 23).

*

Mit tehet ezen a téren két forrásgyűjtemény és egy vállalkozószellemű történelemtanár?

A történelemdidaktikai szakirodalomban két markáns megközelítés rajzolódik ki. Az egyik a konstruktivista tanuláselméleten alapuló kompetenciafejlesztő történelemtanítás, melynek fő eszköze a történelmi források elemzése (forrásközpontúság). A másik megkö­zelítést az elbeszélésközpontúság jellemzi, melynek lényege, hogy „a múlt csak a történelmi elbeszélés révén orientálja az egyént vagy formálja annak identitását” (Gyertyánfy, 2018). A forrásközpontú tanítás „belépőszintje”, ha egy tágabb témakörhöz (például a dualizmus kora) kapcsolódó konkrét forrást elsősorban a kompetenciafejlesztés céljából készítünk elő (például szövegértés, információkezelés, összefüggések keresése). Ez eset­ ben a témaválasztással tehetünk valamit az előzőekben tárgyaltak érdekében. Például a Magyar Czigányzenészek Lapjában 1909. március 15­én megjelent, A párizsi cigánymuzsika alkonya című (Hajnáczky, 2020: 113–114) rövid cikk alapján lehet vizsgálni a szórakoz­tatóipar veszélyeit, a párizsi hatóság beavatkozását a kávéházak zenei gyakorlatába, de használhatjuk szókincsbővítésre is az írást. Közben pedig szinte „észrevétlenül” egy több mint száztíz évvel ezelőtt megjelent „cigány újságból” tájékozódunk.

Inkább a középiskolás korosztály számára lehet izgalmas feladatokat készíteni a két háború közti korszakot tárgyaló kötet forrásaiból. Az Est 1925. január 22­i, Tízezer ci- gányzenész kenyere veszélyben – A paraszt és munkásbandák gyilkos konkurenciája című cikke (Hajnáczky, 2019: 82–86) a Horthy­kor szociális problémáinak felvillantása mellett egy korabeli „civil szervezet” működéséről is beszámol. A Pesti Hírlapban olvasható beszél­ getés a cigányzenészek elnökével (A magyar nóta a leghatalmasabb irredenta fegyver!) nem­ csak a romák és a magyar nemzeti eszme összekapcsolódását mutatja be, de pozitív és negatív sztereotípiák elemzésére is alkalmat ad (Hajnáczky, 2019: 91–93).

Ha több azonos témakörbe tartozó forrás feldolgozását tervezzük, érdemes a kuta­ tásalapú tanulás koncepciója szerint előkészíteni a foglalkozást. Olyan forrásokra lesz szükségünk, melyek együttesen alkalmasak lehetnek egy történelmi helyzet, folyamat rekonstruálásához (Kojanitz, 2011). Ilyen tartalmak lehetnek a cigányzenészek és a Ma­ gyar Rádió közti konfliktust vagy a Bihari zeneiskola létrehozását tárgyaló források, illetve a cigányok érkezésének ötszáz éves jubileumi ünnepségeit bemutató korabeli új­ ságcikkek (Hajnáczky, 2019: 126–132; 271–288; 329–342).

Természetesen az elbeszélésközpontú történelemtanítás sem nélkülözi a forrásokat, de fókuszában az áll, hogy a szükséges történelmi gondolkodási képességek, kompeten­ ciák birtokában az egyén szabadon alakítsa történelmi tudatát (Gyertyánfy, 2018: 8). Meglátásom szerint ezt az „attitűdöt” módszertanilag leginkább a projektmódszer támo­ gatja, amely tevékenységközpontú, tanulócentrikus, és kontroverz témák feldolgozására is lehetőséget ad. A kontroverzív történelemtanítás a társadalmi, gazdasági vagy kul­ turális ellentétek sokoldalú, több szempontú bemutatásán alapul, és az interkulturális tanulásnak is eszköze (F. Dárdai, 2006b).

Az ilyen típusú foglalkozások már könnyen meghaladhatják a hagyományos tanórai kereteket, így érdemes lehet projektnap, modulhét vagy egyéb alternatív oktatásszer­vezési forma keretébe illeszteni az adott témakört. Például a cigányzenészek lapjaival kapcsolatos források részét képezhetik egy dualizmus kori sajtótörténeti vagy kisebb­ségtörténeti projektnek. A prímásverseny forrásai segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogy miként zajlott egy korabeli „tehetségkutató”. Izgalmas projektfeladat lehet a cigányzenészek jazz elleni küzdelmének feldolgozása, korabeli zenék, képek, plakátok bevonásával, akár az iskolaújság egyik tematikus számában bemutatva a jelenséget. A további ötletelést a kollégákra bízom…

*

Hajnáczky Tamás kötetei a hazai roma közösségek felső rétegeként számontartott ci­gányzenészek polgárosodási mintáit, önszerveződési folyamatait és érdekvédelmi sike­reit ugyanúgy bemutatják, mint a tárgyalt korszak súlyos válságait elszenvedő társa­ dalom számos nehézséggel küzdő tagjainak mindennapos gondjait. Bátran ajánlom nemcsak kutatók és tanárok számára, hanem minden olyan olvasónak, aki nyitott a történeti és társadalmi kérdésekre.