Absztrakt

Magyarországon a gazdasági központoktól távol fekvő, aprófalvas vidéki térségekben az egymással összekapcsolódó társadalmi problémák évtizedek óta képeznek megoldatlan, mélyülő válsághelyzetet. A leghátrányosabb helyzetben lévő falvak lakóit támogató Felzárkózó települések program sajátos jellemzője a lokális perspektíva érvényesítése, a helyi szükségletekre reagáló, diagnózisalapú beavatkozás. Jelen írás ezt a szemléletet erősíti. A tanulmány helytörténeti dokumentumok, a szocializmus utolsó évtizedeiben íródott falu- krónikák segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú folyamatokat, amelyek ma is meghatározzák a Sellyei járás leszakadó, „felzárkózó” településeinek életét. A falusi élettér kiüresedése, a falu funkciótlanná válása, a közösségek válsága és hiánya, illetve az etnikai szegregáció problémaköre egyre markánsabban jelenik meg az éves szintű beszámolók anyagában, megelőlegezve, kezdeti fázisában bemutatva a jelenlegi válsághelyzetet.

Kulcsszavak: etnikai szegregáció, felzárkózó települések, helyi társadalom

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.2.3

A vidéki Magyarország jellegzetes problémáit állatorvosi lóként hordozzák a gazdasági központoktól távol fekvő, peremhelyzetű, aprófalvas térségek. A fiatalok és képzettebbek folyamatos elvándorlása az alacsony iskolázottsággal és rossz munkaerőpiaci pozícióval jellemezhető sokgyermekes családok beköltözése, illetve domináns jelenléte miatt többnyire nem vezet a kistelepülések elnéptelenedéséhez. Ezekben a közösségekben nemcsak az integrációt aláásó szocializációs minták és az alacsony hatékonyságú megküzdési stratégiák öröklődnek át, hanem a kitörést ellehetetlenítő életkörülmények is.

A felzárkóztató programok munkatársai számára nemcsak a segítségnyújtás hatékony formáinak kidolgozása jelent komoly kihívást, de a komplex problémahalmaz megfelelő értelmezése is. Az anyagi nehézségek, a családi konfliktusok és az eladósodottság hátterében ugyanis nemcsak az alacsony végzettség és az elégtelen munkaerő-piaci helyzet állhat, hanem a tartós kirekesztődés és depriváció, illetve a szociális ellátó- rendszer nem megfelelő működése is. Jelen írás ehhez a munkához kíván hozzájárulni a történeti Ormánság nagy részét tömörítő Sellyei járásban az elmúlt évtizedek során lejátszódott folyamatok elemzésével. A tanulmány kiindulópontját a hetvenes és nyolcvanas években íródott éves szintű falukrónikák adják. Az országban egyedülálló módon a Baranya Megyei Tanács 44/1971-es utasításával bevezette a községi krónikaírást, konkrét szempontokat rögzítve a munkaanyagok elkészítéséhez. A községi tanácsok egy-egy megbízottja, a vb-titkár által kijelölt személy leírást készített az adott település előző évi eseményeiről, illetve bemutatta a falu aktuális helyzetét. A dokumentum egy példánya a tanácsi elfogadást követően a megyei levéltárba került. A kiadott feladat szakmai kontrollját a levéltár egyik munkatársa látta el. A legtöbb település esetében egészen a rendszerváltozásig folytatódott a krónikaírás, tehát a falvakban 1972 és 1990 között születtek változó igényességű és terjedelmű forrásanyagok.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által koordinált Felzárkózó települések program (www.fete.hu) a leghátrányosabb helyzetű magyarországi kistelepülések szociális rehabilitációját, az ott élő emberek társadalmi integrációját szolgálja. Baranya megye Sellyei járásában 2022-ig tíz település csatlakozott a programhoz. Ebben a járásban található az érintett baranyai falvak többsége (1. ábra). Jelen tanulmány célja a krónikák szempontjából lényeges, ugyanakkor a falvak mai életét is meghatározó problémakörök bemutatása. A ki- választott három kistelepülés forrásanyagai rámutatnak, hogy a jelenlegi problémák és konfliktusok gyökereit, illetve számos elemét megtalálhatjuk a késő Kádár-kor világában.

1. ábra: A Felzárkózó települések programban részt vevő falvak a Sellyei járásban

Forrás: TeIR Helyzet-Tér-Kép; Felzárkózó települések

A Baranya megye délnyugati részén, a Dráva síkjában fekvő Sellyei járás egyike azoknak a vidéki területeknek, ahol a hátrányos helyzet és az etnikai szegregáció településhatárokon átívelő, térségi problémaként jelenik meg. A járás jelentős része az Ormánság gazdag kultúrájú történeti kistájához tartozik, ahol virágzó, fenntartható tájhasználatra épülő gazdasági és társadalmi rendszer működött a 19. század közepéig (Andrásfalvy, 2013). Az 1767-es úrbéri pátens, majd a helyi népesség szempontjából kedvezőtlenül szervezett, a nagybirtokokat megerősítő, 1848-at követő tulajdonrendezés megpecsételte az itt élő népesség sorsát, s a 19. század végére kialakult az önpusztító „egyke” kultúra, amely jelentősen meggyengítette a hagyományos falusi közösségeket (Elek et al., 1936; Kiss, 1937; Kiss Z., 1991). 1948-tól 1965-ig a vizsgált térség jelentős része (a jugoszláv határvonal tizenöt kilométeres körzetében) szigorúan ellenőrzött, csak hatósági engedéllyel látogatható határövezetként működött (Saád, 2010). A gazdaság szocialista átalakítása során megkezdődött a népességcsere a képzettebbek elvándorlásával, alacsonyabb státuszú rétegek beáramlásával, illetve az erdei telepeken élő beás cigányság falvakba költöztetésével. Az Ormánság lakóinak harmadát veszítette el ezekben az évtizedekben (Boros, 2018; Kovács T., 2005). A továbbiakban a népességcserével, az etnikai szegregációval és a falusi intézmények, szolgáltatások visszaszorulásával kapcsolatos helyi tapasztalatok bemutatására kerül sor három ormánsági kistelepülés falukrónikái alapján.

A vizsgálat módszertana

A mintába került falvak mind részt vesznek a Felzárkózó települések programban. 2022-ig a Sellyei járás tíz falujában indult el a Máltai Szeretetszolgálat által irányított integrációs munka. Tanulmányomban három település (Gilvánfa, Hirics, Téseny) falu- krónikáit vizsgálom. A községek kiválasztása mellett szólt a hasonló népességszám (az 1970-es népszámlálás adatai alapján Gilvánfán 595, Hiricsben 365 – tíz évvel korábban még 510, Tésenyben pedig 518 fő élt; KSH), az önálló tanácsi lét hiánya, illetve az a tény, hogy mindhárom falu esetében előrehaladott volt az etnikai szegregáció folyamata. A falvak egyedi problémáinak megértéséhez a többi település adatai is szükségesek, ezek feldolgozása folyamatban van.

A falukrónikák írógéppel készült levéltári dokumentumai többféle elemzésre adnak lehetőséget. A munkaanyagok eltérő hosszúságúak: évenként jellemzően hét–tizenkét oldalas részletesebb eseményleltárt tartalmaznak havi bontásban (ünnepi alkalmak, népszerűsítő előadások, tanácsi ülések, az időjárás és a mezőgazdasági termelés összefüggései stb.), majd néhány oldalas összegzést közölnek a település helyzetéről (népmozgalmi adatok, infrastrukturális változások, fejlesztések stb.), illetve esetlegesen újságcikkek és fotók egészítik ki az információkat (Bezerédy, 1975). A krónikákból származó idézetek forrását minden esetben a Baranya Megyei Levéltár anyagát képező községi krónikák jelentik (Községi krónikák, é. n.).

Az egyszerű szövegelemzés módszerével vizsgáltam azt a három kulcsfontosságú témát, amely jelenleg is meghatározza az aprófalvas térségben élők mindennapjait: a helyi szolgáltatások és intézmények helyzete, a negatív migrációs trendek és – ezzel összefüggésben – az etnikai szegregáció problematikáját. A témaköröket egyrészt a leszakadó aprófalvas térségek konfliktusaival foglalkozó szakirodalom (vö. Ladányi–Szelényi, 2004; Váradi, 2008; Virág, 2015), másrészt a falukrónikák tematikája határozta meg.

A szövegelemzés során a rövidebb, év végi összegző részek áttekintésére került sor. Az értelmezés megkönnyítése érdekében néhány esetben a kapcsolódó kronologikus részeket is bevontam a vizsgálódásba. A három témakörhöz kapcsolódó szövegrészeket táblázatban rögzítettem. Kigyűjtöttem az el- és beköltözéssel, a cigány/roma népességgel, az egyes falvakhoz kapcsolódó infrastrukturális fejlesztésekre és hiányosságokra vonatkozó megállapításokat és leíró pontokat. Az elemzés során fontos kérdés volt, hogy milyen szövegösszefüggésben, milyen helyzetben kerülnek elő a vizsgált témakörök. A kutatás legfontosabb célja az volt, hogy árnyaltan, helyi kontextusban értelmezzük a falusi tér kiüresedésével, a negatív irányú migrációs trendekkel és a szegregációval kapcsolatos jelenségeket, s olyan megállapításokat fogalmazzunk meg, amelyek értelmezik a jelenlegi problémákat, illetve segítik megoldásukat. A krónikák szövege természetesen nem tekinthető tárgyilagos látleletnek a késő Kádár-korszak világáról. A szövegek a krónikaírók személyes véleményét, látásmódját tükrözik, s – mivel a megyei rendelet csak kereteket adott a munkához – már a témák és események szelekciója is a szerzők választásán múlott. Ezzel együtt is fontos e dokumentumok elemzése, mivel a lokális perspektívát és a helyi hatalom szempontjait érvényesítő, a kor domináns diskurzusát megjelenítő munkaanyagokról beszélünk.

A sellyei járás „felzárkózó” falvainak helyzete az 1970-es, 1980-as évek falukrónikáinak tükrében

A térségben korábban készített interjúk anyagai (Ragadics, 2019) alapján a középkorú vagy idősebb megkérdezettek a jelenlegi nehézségek gyökereként tekintenek a termelő- szövetkezetek felbomlására s – ezzel összefüggésben – a helyi falusi közösség szétesésére. Visszaemlékezéseikben a szocializmus időszaka a békés együttélés, az aktív munka, az együtt megélt ünnepek és a létbiztonság világaként jelenik meg (vö. Valuch, 2013; Majtényi, 2019). A vizsgált falvak hetvenes–nyolcvanas években íródott krónikái jelentősen árnyalják ezt a nosztalgikus képet.

Migrációs trendek, etnikai szegregáció

A Sellyei járás vizsgált településeinek közös vonása az etnikai szegregáció. A hetvenes években már előrehaladott volt a hagyományos paraszti közösségek felbomlása. Az önkizsákmányolásra épülő háztáji termelés még együttműködést generált a helyi társadalomban, a többletmunkával megszerezhető jövedelmek még hozzájárultak a falvak népességmegtartó erejéhez, de a fiatalok egyre nagyobb számban hagyták el a vidéki tereket a jobban jövedelmező ipari-kereskedelmi munkahelyek és a könnyebb, kényelmesebb városi élet reményében. Erről tanúskodnak a krónikák feljegyzései is: „…a fiatalok a városba mennek ipart tanulni, munkát keresni, s ott is telepednek aztán le.”

Ugyanitt: „A szülők is segítik őket egy kis lakás megszerzésében, s már csak vendégként látogatnak vissza a szülőfalujukba” (Téseny, 1973).

A határhoz közeli, fejlesztésre alkalmatlannak tartott területeken a hatóságok nem engedélyezték új építési parcellák kijelölését. A krónikák szerint erre nem is volt igény, mert egyre több volt az üres ház a faluban (Hirics, 1978).

Az ötvenes évektől zajló, gyakran erőszakos telepfelszámolások során a beás cigány családokat (tanácsi intézkedések és támogatás révén) a környező kistelepülések üresen maradt házaiba költöztették. Erre szolgáltat példát az alábbi gilvánfai leírás (1973):

„A község déli részén található állami erdőgazdaság területén, tehát az erdőben, az úgynevezett Géza Telepen ezelőtt két éve még 15 család élt meglehetősen embertelen körülmények között. Az állami intézkedések és a községi közös tanács együttes erőfeszítése révén a telep az 1972-es évben teljesen felszámolódott, a kunyhók véglegesen eltűntek. Lakóinak egy része a Varga telepre, más része be a községbe és a Járás egyéb községeibe telepedett le.” Másutt: „A felszabadulás után Pártunk Államunk jóvoltából sikerült a fent említett »Telep«-et felszámolni.” Gilvánfán új, faluszéli telepet hoztak létre az átköltöztetés során. A krónika szerzője is elismeri, hogy az áttelepített cigány családok életkörülményei nem változtak meg jelentősen: „Az új telepen felépült házakat sem lehet egyértelműen háznak nevezni, inkább a ház és kunyhó közötti átmeneti lakások…” Két év múlva már az újabb telep felszámolásával kapcsolatban számolnak be problémákról: „Ha a telepen valamelyik családnak házat vásárolnak, azok (korábbi) lakásába már beköltözik egy újabb házaspár” (Gilvánfa, 1975).

„Összefoglalva megállapítható, hogy Hiricsben ez évben fejlődés nem volt. Több család elköltözött a faluból, házukat cigány családoknak vették meg. Egy házat lakhatatlanság címén lebontottak” (1979). Majd később: „…népesség szempontjából a cigány lakosságnál növekvő, a magyaroknál csökkenő, az építkezés szempontjából stagnáló képet mutat a község” (Hirics, 1981). A krónikákban különböző forráselemek utalnak a fokozódó népességcserére (például a cigány tanulók arányának növekedése az iskolában, az elköltözők és beköltözők leírása stb.).

„A 84 éves Cs. F. elköltözik Pécsre a fiához. Házában már itt az új lakó, Orsós M. és család- ja. Egy szoba és egy konyha a lakható terület a kis házban. A család, amely beköltözött, 12 főből tevődik össze…” (Téseny, 1978).

A vizsgált korszak végére az etnikai szegregáció Téseny és Hirics esetében jelentősen előrehaladt, Gilvánfán pedig teljessé vált.

A többségi társadalom által helyesnek tartott viselkedési normák átadása számos ismeretterjesztő előadás tárgyául szolgált a falvakban. Gilvánfa (1981): „A sellyei nőgyógyász a szülők felelősségére hívta fel a figyelmet a gyermekvállalással, neveléssel kapcsolatban, majd a fogamzásgátlás lehetőségeit ismertette…”

A cigány népesség beilleszkedésével kapcsolatban számos panasz és probléma fogalmazódik meg a krónikákban. Hiricsben (1980) a helyi kocsmát csak a cigányok látogatták, s a feljegyzések szerint „nem dolgoznak megfelelően, illetve a fizetés után kb. 1 hétig nem mennek dolgozni”. Másutt: „A cigányok nehezen illeszkednek bele a normális életformába. A hatóságoknak még dolguk van velük…” (Téseny, 1973).

Megjelennek ugyanakkor az integrációra és a békés együttélésre utaló feljegyzések is – előítéletektől nem mentesen. Több helyen egyértelmű annak elismerése, hogy az adott településen lakó cigány családok törekednek arra, hogy a többségi társadalom által elfogadott normák szerint éljenek. „Egy tapasztalat azért elég biztató: az, hogy többségben vannak azok, akik megunták a telep életét, és kulturáltabb körülmények közé vágyódnak” (Gilvánfa, 1976).

Érdekes és fontos trend mutatkozik a hetvenes évek végétől: a cigányság mobilabb, felzárkózó rétege – az elköltöző fiatalokhoz hasonlóan – elhagyja a szegregálódott településrészeket, és magasabb státuszú falvak irányába költözik. A cigány népesség társadalmi integrációjának legfontosabb faktoraként a főállásban végzett munka jelenik meg a falukrónikákban:

„Örvendetes, hogy a cigányok nagy része már dolgozik […] nehéz dolga van a becsületes, dolgozó cigányoknak” (Téseny, 1977). „A férfilakosság munkát vállal, és megfelelő keresettel rendelkezik, bár a megkeresett pénz nem mindig szolgálja a család anyagi felemelkedését…” (Gilvánfa, 1973).

A felzárkóztatás feladatában a munkáltatóknak is komoly szerepük van: „A pécsi Bőrgyár képviselője megjelent a tanácsi kirendeltségen […] húsz fiatal cigány lány és asszony jelentkezett nemsokára. A Bőrgyár nap mint nap munkahelyre és hazaszállítja a dolgozó nőket. Ezt igen pozitívan lehet értékelni. Más vállalat is követhetné a Bőrgyár példáját” (Gilvánfa, 1974). Az asszimilációs hajlandóságot számos területen számonkérték a kényszerrel felszámolt erdei telepekről érkező cigány családoktól. A foglalkoztatás és a szorgalmas munkavégzés mellett fontos eleme volt az integrációnak a megfelelő lakhatás, a többségi társadalom elvárásaihoz alkalmazkodó családszerkezet (alacsonyabb gyermekszám) és a szabadidő megfelelő eltöltése is. Az elvárások gyakran ellentmondásosak, teljesíthetetlenek voltak. Az állami segítségnyújtás már nem fedezte a megvásárolható ingatlanok árát, és több családfő – a folyamatos munkaviszony hiánya miatt – nem is volt jogosult az állami támogatás igénybevételére.

A migrációs helyzet leírása a krónikákban erős egybeesést mutat Ladányi és Szelényi északkelet-magyarországi, csenyétei kutatásaival: „Az 1970-es évek közepétől azután meg- kezdődött az intenzív népességcsere – a parasztok egyre nagyobb számban költöztek el a faluból, s bár némelyikük inkább lebontotta a házát, mintsem hogy cigány költözzön bele, legtöbbjük azért eladta az otthonát a telepről beköltözőknek. Az 1980-as évek végére Csenyéte népessége jóformán teljesen kicserélődött” (Ladányi–Szelényi, 2004: 59).

A krónikák szövege gyakran utal a cigányság alacsonyabb termelési hajlandóságára. Kóczé Angéla szerint az államszocializmusban „…a romákkal való viszonyt is a lumpen-proletariátussal kapcsolatos, mélyen gyökerező ellentétek és sztereotípiák határozták meg” (Kóczé, 2021). A forrásszövegekben erőteljesen jelenik meg a Kovai Cecília (2017) által érzékletesen leírt „asszimilációs rezsim”, amely szerint a „cigány” kifejezés a vállalhatatlan civilizálatlanságot, az alsóbbrendűséget hordozza magában, s amely rend- szerben ez a helyzet a formális bérmunka, illetve a foglalkoztatottság által haladható meg. A kilencvenes években, a teljes foglalkoztatottság megszűnésével és az alacsonyabb képzettséget kívánó munkahelyek visszaszorulásával jelentősen csökkent a cigányság foglalkoztatási mobilitásának esélye, miközben – átidomítva, a nyílt rasszizmus elhallgatása mellett – fennmaradt az asszimilációs kényszer.

Helyi intézmények, szolgáltatások

A falukrónikák rögzítésével megbízott községi tanácsok a kis falvak többségében nem működtettek önálló hivatalt, a körzetesítési trendek és összevonások eredményeként csak települési képviselőket delegálhattak a nagyobb, központi szerepkörrel felruházott községekben működő közös tanácsokba. A vizsgált időszakban Gilvánfa a magyarmecskei, Téseny a baksai, Hirics pedig a Vejtiben, majd a Vajszlón székelő közös tanács tag- községeként működött.

Postahivatalok voltak a kisebb falvak többségében, de a vizsgált időszak során számuk csökkent. „Május 30-ával megszűnt a postahivatal, ami azt jelenti az itt élőknek, hogy nincs semmi összeköttetés a külvilággal.” „…ígéretet kaptunk egy nyilvános telefonra, de ez év végére is csak ígéret maradt” (Téseny, 1985).

A dokumentumok tanúsága szerint napi szintű orvosi ellátás csak a nagyobb településeken valósult meg. A falvak többségébe kéthetente látogatott el az orvos, ekkor került sor csecsemő-tanácsadásra is. Az ellátások egy része mobil formában valósult meg, például évente tüdőszűrő-teherautó érkezett a településekre. „A téli hónapokban a tanácsadás elmarad, mert a rendelőt a benne lévő kis olajkályhával nem lehet megfelelően befűteni” (Hirics, 1978). A falvak kulcsfontosságú intézményként tekintenek a helyi általános iskolákra, melyek többsége a 19. század vége óta működött a településeken. Az ötszáz fő alatti falvak esetében a vizsgált periódus a helyi összevont tanulócsoportos kisiskolák megszűnésének időszaka. A cigány családok beköltözése lassíthatta az iskolabezárás folyamatát, például Téseny esetében: „Ha a tőlünk nyugatra eső Gilvánfa községben lévő cigánytelepről nem költözött volna ide 11 cigány család, úgy még szomorúbb képet mutatna a lélekszám alakulása” (Téseny, 1973).

Tésenyben 1975-ben szűnt meg az általános iskola, Hiricsben 1982-ben, Gilvánfa alsó tagozatát pedig 1983-tól „körzetesítették be” a magyarmecskei iskolába. Gilvánfán – a magasabb gyermekszámra való tekintettel – a kilencvenes évek elején újra megnyitotta kapuit az iskola, amelyet mindössze négy évig tudott fenntartani a község.

Az iskola és az orvosi rendelő mellett a helyi boltok, kocsmák (az ÁFÉSZ által működtetett vegyes- és italboltok), gázcseretelepek a községi szolgáltatások fontos elemei- ként jelennek meg – gyakran a szabadidő eltöltésének tereként is szolgálva.

Az 1980-ban kitöltött, a krónikához mellékletként csatolt megyei kérdőív alapján a kistelepülési kocsmák még komoly közösségi tényezőként jelennek meg, annak ellenére, hogy a krónikaírók szerint ezeket elsősorban a helyi társadalom alsóbb rétegei látogatták.

A helyi kiskereskedelmi egységek működése nem jelenti egyértelműen az alapvető igények maradéktalan kielégítését: „…ezt vegyesboltunkkal kapcsolatban nem mondhatjuk el, ugyanis a legalapvetőbb szükségleti cikkek sem kaphatók. Az italbolt is sokszor zárva van, áru hiánya miatt, a presszó egyáltalán nem működik” (Téseny, 1979).

A „felzárkózó települések” helyzete a rendszerváltozást követő időszakban (szakirodalmi összegzés)

A rendszerváltozást követően, a termelőszövetkezetek és más gazdasági egységek meg- szűnésével fokozatosan beszűkültek a helyi munkalehetőségek, s visszaszorult az ingázás, valamint a háztáji termelés jelentősége. A szolgáltatások és intézmények leépülése felerősítette a negatív migrációs trendeket, melyek hatásaként erodálódott a társadalomszerkezet: állandósult a képzettebb, motiváltabb népesség elvándorlása, s – az alacsony ingatlanárakkal összefüggésben – fokozódott a leszakadó népesség koncentrációja (Feischmidt, 2008; Virág, 2008; Ragadics, 2019). A térség a szociális indíttatású vándorlás célterületévé vált (Kovács K., 2005; Ladányi–Virág, 2010). A kirekesztettség és a válsághelyzet állandó tényezőként jelenik meg az itt élő családok mindennapjaiban (Boros–Bucher, 2020). A lokálisan jelentkező problémák és konfliktusok önerőből kezelhetetlenek, külső források bevonása szükséges.

A rendszerváltozást követő rövid fellendülés után a kistelepülési intézmények és szolgáltatások szempontjából a kereslet-kínálat mechanizmusainak erősebb érvényesülése, valamint a forráshiányos önkormányzatok takarékossági intézkedései váltak meghatározóvá. Ennek következtében számos falusi intézmény zárta be kapuit, és a helyi ellátás mobilszolgáltatásokkal való pótlására került sor. A fogyasztói társadalom kultúrájának térhódításával a fiatalabb népesség egyre erősebben érzékeli a fejlett városok és a kistelepülések közötti szakadékot a szolgáltatások szintjén. Ezek a szempontok tovább erősítik az elvándorlást, s visszahatásként tovább gyengítik a helyi szolgáltatások volumenét és színvonalát.

Annak ellenére, hogy jelentős a falvakat sújtó elvándorlás, a fiatal népesség egy része – a képzetlenség, motiválatlanság és diszkrimináció miatt – nem képes elhagyni a rossz munkaerőpiaci körülményekkel és a rendelkezésre álló szolgáltatások rendkívül alacsony szintjével jellemezhető, tömegközlekedéssel nehezen elérhető aprófalvakat. Ennek eredményeként a helyhez és helyzethez kötött hátrányok továbböröklődnek a leszakadó/felzárkózó településeken.

Az alacsony iskolázottsággal, a tartós munkanélküliséggel és a közfoglalkoztatottak magas arányával (Ragadics, 2020a) összekapcsolódó komoly probléma az alacsony jövedelemszint. A fenti nehézségek kiegészülnek még a lakosság magas szintű eladósodottságával, az oktatási rendszerrel kapcsolatos negatív attitűdökkel, a korai iskolaelhagyás és a tinédzserkori gyermekvállalás összekapcsolódásával, illetve a családi viszonyok rendezetlenségével és konfliktusaival (vö. Boros–Bucher, 2020; Ragadics, 2020b). Az iskola – a nagyobb lélekszámú, intézményeit őrző, mikroközpontként funkcionáló Drávafok kivételével – a Sellyei járás minden „felzárkózó” településén megszűnt. Az alapvető élelmiszereket a lakosság jellemzően a közeli központokban vagy a falvakat járó mobilboltokból vásárolja, s csak néhány összevont vegyes- és italbolt élte túl a 2000-es évek bezárási hullámait.

Összegzés

A rendszerváltozást követő időszak mindeddig leghosszabb távra tervezett, komplex fejlesztési kezdeményezése a Felzárkózó települések program, amely a háromszáz legszegényebb magyar falu társadalmi integrációját célozza a „fogantatástól a foglalkoztatásig” (www.fete.hu).

A Sellyei járásban kiválasztott „felzárkózó” települések helyzetének változása meg- felelően mutatja be a redisztributív központoktól távolabb fekvő magyarországi vidéki térségek átalakulását. A hetvenes–nyolcvanas években jelzett tendenciák folytatódtak, a problémák sok esetben mélyültek, másutt új formában, új kontextusban jelentkez-tek a rendszerváltozást követő időszak társadalmi-gazdasági átalakulásai során (például a helyi szolgáltatások hiányosságai, iskola- és postabezárások a 2000-es években). Komoly problémát jelent, hogy a felgyorsuló népességcserével, a nemzedékváltással, a lokális pozíciók és munkahelyek visszaszorulásával eltűnt a leszakadó falvakból az a réteg, amely képes a tapasztalatok átadására, illetve arra, hogy a meg- élt múlt alapján levonja a szükséges következtetéseket a továbblépés és a helyi közösség fejlődése érdekében. A hagyományos falusi közösségek meg- törnek, eltűnnek, s nem alakulnak ki helyettük tartós új közösségek. Az individualizációs folyamatok és a szegénység összekapcsolódásával a hátrányos helyzetű falvak lakóinak figyelmét a mindennapi megélhetés biztosítása köti le.

Ennek tükrében értékelődnek fel a lokális tudást rögzítő dokumentumok. A krónikák anyagában megjelenő folyamatok, nehézségek és konfliktusok – kevés kivétellel – továbbra is megoldásra várnak. Elemzésük s ezzel együtt a hátrányos helyzetet kiváltó okok lokális tényezőinek értelmezése nagy jelentőségű feladat a felzárkózó települések helyi diagnózisainak és intézkedési terveinek kidolgozása során.

A falukrónikák anyaga alapján fontos szembesülni azzal a ténnyel, hogy a „felzárkózó települések” állandó migrációs mozgásnak kitett, instabil helyi társadalmaknak adnak otthont, amelyekben az állandóság hiánya miatt sem adottak a közösségképződés fontos feltételei. Az itt élő emberek és családok számára a lakóhely nem választás kérdése; a térben elfoglalt pozíciójuk sokkal inkább egymáshoz kapcsolódó, gyakran ellent- mondásos, a politikai hatalom által generált kényszerhelyzetek eredményeként fogható fel. A többségi társadalom által támasztott igazodási követelmények jellemzően nem alkalmazkodnak az integrációs presszió által érintett csoport lehetőségeihez és speciális élethelyzetéhez. A generációkon átívelő válsághelyzet megtörését célzó felzárkóztató munka fontos elemét kell képeznie a személyes autonómia fejlesztésének és a közösségképződés elősegítésének az emberhez méltó környezet és a 21. század követelményeinek megfelelő szolgáltatások biztosítása mellett.