Nincs elveszett bárány! – Mustó Péter jezsuita és a köztünk élő szegények

Solymári DánielPallós Tamás

2019/3-4 | 277-285.kb. 23 perc (8 oldal)

Megosztás

Szöveg beállítások

Mustó Péter jezsuita szerzetest itthon jellemzően lelkigyakorlat-vezetőként, íróként ismerik. Pedig hamarabb és inkább volt a szegények „legkisebb testvére”, mint szemlélődő szerzetes. Az elfelejtettek, leselejtezettek, peremre szorultak papja ő, sőt ha lehet, még annál is több: társ, kísérő, jelenlévő, a nyomorgók ,,embere, amikor felkavarodik a víz”. Péter atyát, aki hosszú időt töltött Latin-Amerika szegényei körében, többek között élményeiről, tapasztalatairól kérdeztük. A beszélgetés során, amelynek dinamikája épp olyannyira formabontó, „szabálytalan”, mint ő maga, szorosan előkerült az amazóniai szinódus, a házas férfiak pappá szentelése, Óscar Romeróval való kapcsolata, Ferenc pápa és a katonai junta.

Interjút készítették: Pallós Tamás, Solymári Dániel

Cikk felolvasása00:00

Budapesten vagy Bogotában kezdődött a történet?

– Jó kérdés. Magam is régóta keresem a választ arra, hogy mitől lesz valaki érzékenyebb a nehéz sorsú, rossz helyzetben lévő emberek iránt. Van, aki elmegy mellettük, mások érintve érzik magukat. És miért ez az empátia? Feltételezem, hogy ennek köze van a személyes tapasztalásainkhoz is. Például mellőzöttnek vagy elfogadottnak éreztem magam kisgyerekként a családban? Egyik teóriám, hogy túl hamar született utánam a testvérem, és át kellett adnom a helyemet. Fájt, hogy már nem én vagyok édesanyám mindene. Nem velem foglalkoznak a legtöbbet, hanem az öcsémmel és a bátyámmal. Úgy képzelem, hogy ebből a helyzetből is fakadhatott az empátiám. Heten voltunk testvérek. Még öten élünk. Mindegyikükkel jó a viszonyom, és most, öregkoromban, újra jobban keresem a kapcsolatot a testvéreimmel. Az említett öcsém, aki tizenkét-tizenhárom hónappal utánam született, egyszer elmesélte az álmát, amit mélyen megőriztem magamban. Nagyon örült a karácsonyra kapott háromkerekűnek, és féltékenyen őrizte. De a szomszéd kisgyerek odajött, és felpattant rá. Erre az öcsém odament, és durván lelökte róla. Akkor vette észre, hogy az a kisgyermek Jézus volt. A szüleim úgy neveltek bennünket, hogy ha valami rosszat teszünk másnak, azzal Istent bántjuk meg.

Mi volt az a pont, az az esemény, amelynek kapcsán a szegénység realitásával, konkrétságával szembesült?

– Valószínűnek tartom, hogy kisgyerekként a nagynéném cselédjének helyzete érintett meg először. Mesélték, hogy őt akartam feleségül venni. Ilus volt a neve. Hatvan éven át egy háztartásban szolgálta a nagynénémet, aki mindig úriasszonyként viselkedett vele szemben. Zavart, hogy a két ember között nem egyenlő a viszony. Az