Losonczi Ágnes (1928–2024) a magyar szociológia alapító generációjának tagjaként még nem kaphatott formális szociológiai képzést (ez Magyarországon csak a hetvenes években indult el), de már fiatal kutatóként részt vehetett az 1963-ban alapított MTA Szociológiai Kutatócsoport munkájában. Az ilyen indítás a Kádár-kori társadalomtudomány sajátosságaival – mindenekelőtt a tompított verseny- és a teljesítmény-kényszerrel, valamint a fokozott ideológiai-politikai nyomással – kombinálva a tartósan fennmaradó amatőrség kockázatát is hordozhatta (mint az néhány korabeli pályatárs példáján látható is). Losonczi azonban előnyére fordította a szituációt: autodidaktaként profi szociológussá vált, miközben megőrizte – manapság atipikusnak számító – tág intellektuális horizontját és érdeklődését is. Mindehhez ráadásul kiváló emberi kvalitások járultak (s ezt nem csak a nyilvánvalóan elfogult recenzens állítja; csak példaképpen: Klopfer, 2015).

Az Ártó-védő társadalom egy 1977-ben elkezdett kutatás eredményeit foglalja össze egy 1989-ben kiadott kötetben. Nem csak szociológiatörténeti szempontból tanulságos a projekt rövid története: az egészségügy és az államigazgatás országos szervei a megkeresés első körében gyakorlatilag egyöntetűen elutasították az együttműködés lehetőségét. Még a kutatók számára fontos társadalmi tényezők alapján bontott statisztikák sem léteztek, vagy „nem sikerült kézhez kapni” őket. „Magunknak kellett elindulni. Társadalom-egészségügyi kutatás saját erőből? Kevesen voltunk, de a lelkesedés nálunk és az ellenállás velünk szemben azt mutatta, hogy fontos dologba vágtunk bele” (Losonczi, 1989: 16).

Végül mégsem szorultak kizárólag „saját erőre”: Zala, a korábban erősen mezőgazdasági,