„Jelenünkben és jövőnkben a katonai, gazdasági és politikai vezetőknek egy olyan világgal kell szembenézniük, melyben egyszerre van jelen a változékonyság, a bizonytalanság, a komplexitás és a sokértelműség.” – állapítja meg a Máltai Tanulmányok most megjelent lapszámát indító elemzés Csepeli György tollából. A Magyar Szociológiai Társaság volt elnöke által leírt diagnózis szerint a probléma sokrétűségébe tartozik az emberiség létszámnövekedése, valamint a klímaváltozás, amelynek egyik kiváltója is a Földünkön élők ellátásának fenntarthatatlansága. Nem független ettől a gazdasági és klimatikus kényszerek miatt elindult migráció, amelyet a javak elosztásának egyenlőtlensége még komolyabb fenyegetéssé tesz. A „tömegek lázadása”nyomán a kapuőrök szerepét átvették az influenszerek, és az igazság a népszerűség áldozatává vált. Ebben a közegben jelent meg a mesterséges intelligencia, amely éppúgy lehet az emberiség sírásója, mint megmentője.

Csepeli György olyan kórképet állított fel, amelynek tüneteit mindannyian a saját bőrünkön érezzük, a harmadik évezred beköszöntével az eddigieknél is erősebben. Az elmúlt évek krízisei: a világjárvány, a klímaváltozás okozta természeti katasztrófák és az ezek nyomán megjelenő háborúk igencsak kikezdték mentális jóllétünket. Ezt a humanitárius szakmában dolgozók karitatív munkájuk során a hozzájuk fordulókkal kapcsolatban, valamint saját személyükben is kénytelenek érzékelni, és megtalálni az ezzel való megküzdés eszközeit.

A Máltai Tanulmányok célja a segítő szakmákban dolgozók számára releváns problémák felkutatása, tudományos eszközökkel való vizsgálata és a lehetséges válaszok meglelése, és ez különösen igaz jelen számunkban. A negyedéves folyóirat számba veszi a korunk krízisei által leginkább sújtott rétegek megküzdési lehetőségeit: szó esik a kiadványban a digitális korban felnövő kiskorúakról, a gyermeket vállaló fiatalok családi hátteréről, a környezetünk állapotáért küzdő, ebben megfáradt szakemberekről, a kert vagy az irodalom gyógyító hatását megtapasztaló mentális illetve autoimmun betegekről csakúgy, mint a szupervíziós támogatást kereső segítő szakemberekről.

A krízis súlyossága talán a legszembetűnőbb a legifjabb generáció esetén, akik a kétezres években születtek, és a digitális világ illetve a kiszámíthatatlanul változó világrend elszenvedői születésüknél fogva. A szakemberek kongatják a vészharangokat: már évtizedünk elején minden hetedik kamasz mentális problémával küzdött. Egy magyar fiatalok körében végzett felmérés szerint a diákok egy negyede foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Míg a lányok sebezhetőbbek a közösségi média ártalmaival szemben, addig a fiúk „eredményesebbek” saját életük elvételének kísérletében. Azon sem lehet csodálkozni, hogy az utóbbi években csaknem megkétszereződött a gyermek- és ifjúságpszichiátriai beteggondozásba kerülő új hazai betegek száma (2021-ben 4425, 2023-ban 7357 fiatal kért intézményes segítséget).

Az utóbbi évek válságai mellett mindezekben szerepe van a virtuális valóság előretörésének, hiszen a digitális térben eltöltött jelentősebb idő során a fiatalok rengeteg álhírrel találkoznak és zaklatás áldozatává válhatnak, amely jelentős szorongásnak teszi ki őket. Emellett növekszik bennük a végtelen lehetőségek tárháza miatt érzett kimaradási félelem (FOMO: Fear of Missing Out) is. És az az idő, amelyet az okoseszközök társaságában töltenek, más, mentális egészséget programoktól (offline időtöltés barátokkal, kulturális-sporttevékenység, stb.) fosztja meg őket. Ugyanakkor több felmérés is rámutatott: „elsősorban a szabadidős internetes jelenlét volt káros a fiatalok mentális egészségére, míg a tanulás vagy munka céljával az online térben töltött idő nem gyakorolt ugyanilyen negatív hatást”. A szabadidős mobilhasználat esetén sem a teljes megvonás a célravezető, a kutatók ugyanis „leírtak egy bizonyos „J alakú görbét”, amely azt mutatja meg, hogy például a szabadidős mobiltelefon-használat esetében nem igaz, hogy annál rosszabb az egyének mentális állapota, minél többet használják az okostelefonjukat, hanem az okostelefon teljes mellőzésétől egy optimális, nagyjából napi egyórás használatig a mentális jellemzők javulnak, és csak az ezt meghaladó használat után indul el a romlás.”

A folyóiratban közölt másik tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a fiatalok segítségkérését a pedagógusoknak kellene becsatornázniuk a pszichológus szakma irányába, ugyanis a kamaszok között sokan tartanak a stigmatizációtól, illetve jobban bíznak saját kortársaikban, és saját kezükbe szeretnék venni a problémájuk rendezését. A pszichológus szerzők ezért azt sürgetik, hogy alakuljon ki egy olyan környezet, amelyben természetes professzionális segítséget kérni, ehhez pedig a gyermekeket nevelők alaposabb informálására és a lélek gyógyászaival való szorosabb együttműködésre is szükség lenne.

Ahogy arra is, hogy a különböző betegségekkel – mentális problémákkal vagy autoimmun kórral – küzdők megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül problémáikkal. A Máltai Tanulmányokban kevésbé ismert terápiás formákat mutatnak be szerzőink: a Gyógyító Kert Valóságlabor keretében egy mentális betegekkel foglalkozó hazai intézmény és külső szakemberek fogtak össze, hogy a kórházkertet gyógyító kertté tervezzék át, és az ellátottak bevonódva a munkálatokba, a természetet istápolva maguk is gyógyírra leljenek.

Az autoimmun betegségekkel küzdők pedig a korábban magától értetődően használt képességeik (autonómia, kompetencia, kapcsolódás) csorbulását egy irodalmi mű csoportos feldolgozásának formájában kezdték orvosolni, ahol azt is megélhették, hogy esetük, problémáik nem egyediek, nem kell izoláltan megküzdeniük minden nehézséggel.

Más szinten, de hasonló konklúzióra jutottak azok a környezetvédelmi szakemberek, akiket a „Ki védi meg a zöldeket?” című tanulmány mutat be. Mint a dolgozat szerzői megállapítják, a globális környezeti válság olyan helyzet elé állítja az embert, amelyben „annak a világnak a léte nem biztos többé, amelyhez új viszonyt lehetséges kialakítani a gyászmunka során, sem azok az eszközök (kultúra, vallás, tudomány, művészet) nem jelentenek kapaszkodót, amelyek korábban lehetővé tették az élet értelmességében való hit fenntartását az elkerülhetetlen vég tudata ellenére.” Ráadásul az ökológusok nap mint nap szembesülnek a környezeti krízis okozta károkkal csakúgy, mint azzal, hogy a társadalom jelentős része nem méri fel a helyzet súlyosságát, és ennél fogva a „zöld szakemberek” meg nem értéssel, izolációval is küzdenek. Van-e ebben az esetben létjogosultsága a reménynek, teszik fel szerzőink a kérdést, és megállapítják, hogy a szorongás segít abban, hogy figyelmünket a veszélyforrásra irányítsuk, ugyanakkor a „radikális remény” is megjelenhet, amely „egyfajta posztapokaliptikus reményt jelent. Azzal számol, hogy a jelen körülmények között nincs kitűzhető pozitív jövőkép vagy cél, ám a radikális remény a pusztulás utánra néz, és lényegében a kétségbeesés elleni fellépést jelenti, még akkor is, ha kétségbeesésünk teljesen indokoltnak tűnik”.  Ami pedig kapaszkodó lehet a környezet állapotáért aggódók számára, az a közösség ereje, tehát ha sikerül megélniük, hogy aggodalmaikkal nincsenek egyedül, akkor a „közteherviselés” révén csökkenhet a szorongás.

Ahogy a traumák okozta súlyok megosztása a közös múlt felismerése révén szintén erőt adó lehet, állapítja meg Kabai Sára Réka „„Ha Isten nem lett volna velünk…” Az emlékezés mint traumafeldolgozás a Zsoltárok könyvében” című tanulmányában. Itt a szerző rámutat: „a zsoltárok alapvetően liturgikus szövegek, ami azt jelenti, hogy egy adott közösségben hangzottak el, és többször megismételték őket. Mindkét tényező segít az újratraumatizálódás elkerülésében, ugyanis az imádkozó nincs egyedül, ott van mellette a közösség. Az ismétlés, azaz az újraelmesélés pedig segíti a feldolgozást, a távolságvételt, egyfajta külső szemlélői álláspont felvételét, és visszaszorítja az újraélés káros formáját.”

Ez a tanulság mindenki számára hasznos lehet, de kiváltképp a segítő szakemberek közösségének. Számukra ugyanakkor fontos alapelv a „Segíteni csak jól szabad” parancsa, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelmondata. De mit is jelenthet ez az ő esetükben? Többek között azt, hogy a hozzájuk fordulókra tekintettel találják meg azt a módszert, amellyel a maguk kompetencia körében a leginkább előre tudják mozdítani az illető életét. A pasztorálpszichológiát gyakorlatban is művelő és arról számos könyvet is megjelentető Hézser Gábor és munkatársa, Krasznay Mónika ennek kapcsán megosztják velünk, hogyan tudtak egy pánikbeteget végigkísérni egy olyan úton, ahol az segítségükkel lényeges életminőség-javulást ért el. Alapvetésük: céljuk nem a betegség gyógyítása, hanem a beteg ember lelkigondozói támogatása, megéléseinek a vallásos hit horizontján való elhelyezése. Mert „minden hitkérdés mögött egy életkérdés és minden életkérdés mögött egy hitkérdés áll”.

Ahogy a hit fontosságát emeli ki az „Édesvíz”, avagy a szupervízió szerepe a kiégés megelőzésében” című írás is, amelyben a szerző, Süki-Szijjártó Szilvia Ágnes felhívja a figyelmet arra, a segítő szakembereknek foglalkozniuk kell saját mentális jóllétükkel is, hiszen „a kiégés folyamatában elindult segítő szakember sok esetben nem érzi, nem látja értelmét a munkájának, nem tud megújulni, töltődni, erőt meríteni sehonnan. Érdektelenné, rezignálttá válik. A kiégés során az egyén elszigetelődik, elmagányosodik. Ha nem talál segítséget, … a hosszan tartó kimerítő állapot fizikai és mentális tüneteket is eredményezhet.”.

A segítő „segítője”, a szupervízor ilyenkor többek között a hit erejét vetheti be a gyógyulás érdekében, ugyanis a vallásosság lelki egészségre gyakorolt pozitív hatásai a hála, az áhítat, a remény és tisztelet megélésén keresztül kimozdíthatnak a holtpontról. Ugyanakkor „nem lehet figyelmen kívül hagyni a megbetegítő és patológiás formákat, következményeket sem. Elsőnek megemlítendő a társas kirekesztettség érzése, mely azoknál jelentkezik, akik életmódjukkal nem tudnak megfelelni vallásuk normarendszerének, vagy a szigorú erkölcsi előírásokhoz mérten érzik magukat értéktelennek. Előfordul, hogy egyes vallási tanítások nyomán az attól való félelem, hogy bűnt követett el s megszégyenül, dominánssá válik a mindennapokban, ami a lelki egészség szempontjából károssá válhat”.

A szupervízorként dolgozó mentálhigiénés szakember üzenete ugyanakkor nemcsak a kiégéssel küzdő segítőknek, de a korunk krízisei nyomán elbizonytalanodó, fogódzót vesztett, sokszor szorongó emberiségnek is szólhat: „a sötétség, káosz beállásakor semmi más fogódzó nincs a továbbhaladáshoz, mint a nyitott figyelem és a sötétség kitartó elviselése, annak biztos tudatában, hogy ez a sötétség továbbvisz, vezet valahová. E pillanatokban nincs semmi támpont, csupán a szupervizor hite és a szupervizáltak bizalma, illetve hite abban, hogy van valami, ami működik, sőt, éppen így működik, a káoszon át. Bátorság szükséges a sötétséghez, s e bátorságnak az alapja az, amit itt hitnek nevezek”.

Korunk közös traumáiról, kríziseiről és az ezekre adható válaszokról gondolkodnak tovább szerzőink: Csepeli György szociálpszichológus, Hézser Gábor pasztorálpszichológus lelkész és Pilinszki Attila szociológus Pethesné Dávid Beáta, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatója moderációjával azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyen a Máltai Tanulmányok legújabb számát mutatjuk be szeptember 17-én.

Várunk mindenkit szeretettel a segítő szakma lapjának olvasói, támogató közössége tagjai között!