Bemutatjuk a „Mentális egészség – Generációs kihívások” című számunkat

A Máltai Tanulmányok idei második lapszáma tulajdonképpen ott folytatja, ahol az első számunk gondolatíve lezárult: a társadalom csoportjai közötti bizalom és az intézmények által befolyásolt társadalmi tőke feltérképezése után most arra kerítettünk sort, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást váltanak ki ezek a folyamatok az egyének szintjén és mennyire lehet ezekben a folyamatokban generációs jellegzetességeket találni.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóirata egyúttal a nemrég elhunyt Széman Zsuzsára is emlékezik ezzel a kiadással, hiszen a szociálpolitika kiemelkedő alakja a Semmelweis Egyetem professzoraként együttműködött szervezetünkkel több programban, így a „jelzőrendszeres házi segítségnyújtás” illetve a „Skype Care” akciókban, valamint a Máltai Tanulmányok oldalain is rendszeresen publikált. Egyéni és szakmai hitvallása abban gyökerezett, hogy minden ember méltósággal, közösségben, biztonságban és társadalmi elismerés mellett élhesse meg az öregedést.

A méltóképp megélt időskorhoz  vezető úton ugyanakkor számos mentális akadály áll jelen korunk aktív tagjai előtt, és ezen lapszámunkban erre fókuszálva vizsgáltuk meg a generációk közötti különbségek kiváltó okait: a családon belüli erőszak esetén a családi múltból kiinduló mintákat, a pszichiátriai problémákkal és hajléktalansággal küzdők előtt álló betegutakat – és azt is, hogyan reagál az új évezredben felnövő korosztály jelenünk kríziseire, illetve milyen indítékai vannak a huszas-kora harmincas fiataloknak a jótékonyságra, altruista cselekedetekre.

Mint a lapunkban ajánlott „Önimádat társadalma” című tanulmány is rámutat, a szociális közeg elősegíti bizonyos személyiségjegyek megerősödését. Így már a 70-es években kijelentette a könyv szerzője, Christopher Lasch, hogy „a modern, jóléti liberalizmus az amerikai társadalmat önimádó, kapzsi, léha társadalommá formálta, amely teljes egészében a fogyasztás köré épül”. A recenziót készítő Lukács J. Ágnes hozzáteszi: a digitalizáció, a globalizáció térnyerése ezt a jelenséget tovább erősítette. Ezt alátámasztják a „Z generáció altruizmusa és hatása a fenntartható fejlődésre” című tanulmány szerzői is: „A közösségi média (…) szerepet játszik az empátia csökkenésében, mivel elszigeteltséget és dehumanizációt idéz elő. Az empátiaszint csökkenése különösen a fiatalok körében figyelhető meg.”

Az ezredforduló gyermekei ugyanakkor mégsem érzéketlenek korunk válságjelenségei iránt, állapítják meg a dolgozatot szerző szociológus szakemberek, akik több esettanulmányt sorakoztatnak fel ellenpéldaként. A társadalomkutatók megkérdeztek például olyan Z generációsokat, akik az auschwitzi Élet Menete látogatás részesei voltak, illetve olyan roma fiatalokat, akik közösségi akciókban segítették sorstársaikat a Covid időszakában. Egyéni interjúban pedig egy Ruandában önkénteskedő lányt és egy ukrán menekülteket támogató orosz származású emigránst szólaltattak meg. Ezek nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy ebben a korosztályban új típusú altruizmus működik, jóval hangsúlyosabb a környezetvédelem, a diszkriminációmentesség illetve a digitális kompetenciák hozzájárulnak ahhoz, hogy a közösségek kialakításának ne legyenek földrajzi korlátai.

A szerzők megállapítják azt is: a bizalmatlanságot és a bizonytalanságot erősítő mai társadalmi közegben a Z generáció altruista elköteleződését a generációk közti interakciók alakítják a leghatékonyabban.

A tapasztalatok átadása ugyanakkor nemcsak az idősebbek felől irányulhat az ifjúság felé – lehetséges egy másik irányú támogatás is, erről tanúskodik a Széman Zsuzsa tollából származó posztumusz megjelentetett tanulmány, amely a „Skype Care” akció során szerzett meglepő eredményeket ismerteti. Ebből kiderül: az akár nyolcvan év feletti idős korosztálynak is átadhatóak a digitális ismeretek, és ez az ő esetükben a szociális elszigetelődés elleni hatékony módszerré tud válni – és nem utolsósorban kapoccsá a digitális bennszülötteknek nevezett generációval, akik ebben a projektben a tudásátadók voltak.

Az együttérzés, jótékonykodás nemcsak a támogatottak javát szolgálja – derül ki nemcsak ebből a dolgozatból – , hanem a saját individuális problémáikat is egy időre elfelejthetik az altruizmust gyakorlók, ezzel maguk is kedvezményezetté válva. Ezeknek az individuális problémák mibenlétét vizsgálja az a szerzői gárda, akik a magyar egyetemisták mentális egészségi profilját állították össze, rámutatva arra: a felnőttek között a 18-29 éves korosztályban mérték az utóbbi időszakban a legmagasabb a stressz szintet, míg a társas támogatás és reziliencia mint protektív tényező a legalacsonyabb értéket mutatta.

Kutatásuk alapján három jól elkülöníthető csoportot találunk a felsőoktatásban részt vevők között, és a legveszélyeztetettebbek azok az elsőgenerációs értelmiségi pályára készülők, akik nem rendelkeznek családi mintával ezen az úton, ugyanakkor rá vannak szorulva arra, hogy az egyetemi éveik alatt dolgozzanak. Őket nevezik „kikényszerített megküzdőknek”, akiknél a legnagyobb a veszélye a lemorzsolódásnak. Ha ez a réteg nem kap ezen a rögös úton segítséget, félő, hogy tömegek szorulnak ki a felsőoktatásból és a társadalmi különbségek ily módon konzerválódnak – kongatják meg a vészharangot a szerzők.

Ugyanúgy jellegzetes válságjelenségről számolnak be a párkapcsolati erőszakot elszenvedett áldozatok támogatását vizsgáló tanulmány szerzői, akik huszonkilenc nő esettörténetét vették górcső alá, kifejezetten azt keresve, kihez fordulhattak a bántalmazó kapcsolatból menekülni próbáló személyek. Különösen aktuálissá teszi ezt a kérdést a tény, hogy egy európai vizsgálat szerint Magyarországon számíthatnak a legkevesebb megértésre, legalacsonyabb szociális támogatásra a családon belüli bántalmazást elszenvedettek. Ezek a nők többnyire örökségként – transzgenerációs hatásként –kapják az áldozatszerepet, és gyakran a szülők irányából az az elvárás érkezik, miszerint a látszat, a „családi béke” fenntartása mindenek előtt való. Mint az egyik áldozat fogalmazott: „Nálunk nem volt szokás elválni, nem volt szokás kilépni egy kapcsolatból. Édesanyám mindig azt mondta, hogy tűrjél, lányom, majd jobb lesz.” Akik mégis át tudtak lépni a múltbeli sémákon, azok általában a baráti kapcsolatoknak köszönhették ezt, és esetükben meg lehetett figyelni a poszttraumás növekedést is, amely elhozta annak a képességét, hogy megvédjék énhatáraikat és újjáépítsék önértékelésüket.

Ők remélhetőleg képesek lesznek arra, hogy a megörökölt terheket ne adják tovább a gyermekeiknek. Hogy ezt a traumafeldolgozást hogyan képes segíteni a kontextuális családterápia, amelynek egyik hazai meghonosítója Böszörményi-Nagy Iván, az Vaskó Márton Péter írásából derül ki. A Magyar Vöröskeresztnél szociális munkásként, mediátorként, addiktológiai konzultánsként dolgozó családkonzulens szakember ismerteti a „családi kódex” működését, és megmutatja, az egy családban működő „lojalitás” miképpen képes befolyásolni az utódok sorsát, és hogyan vezethet ez akár a külső szemlélők számára érthetetlen önpusztításhoz is. A segítő szakember megállapítja: „a felnövekvő nemzedékek legnagyobb gátjai a feldolgozatlan családi és közösségi traumák. Mind a segítő szakma, mind az egyének felelősek azért, hogy az élettörténeteket feldolgozzák”.

A generációs örökségek feldolgozása, a múltbeli traumákból egy reményteli jövő kialakítása nem működhet a folyamatokat átlátó szakemberek, támogató kisközösségek és társadalmi bizalom nélkül –állapítja meg a szerző.

A Máltai Tanulmányok a maga eszközeivel ehhez kíván hozzájárulni a most megjelentetett dolgozatokon keresztül, valamint az ebben foglaltak továbbgondolásával, amelynek egyik színtere a lapot bemutató kerekasztal-beszélgetés lesz május 29-én, csütörtökön 17 órától a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Bem rakparti központjában.

Az eseményen Bereczki Enikő generációkutató, a Pán Péter, Stop! blog szerkesztője, Délczegh Ivetta szociológus PhD-hallgató és Vaskó Márton Pétercsaládkonzulens, szociális munkás beszélgetnek Pataky Enikő egészségügyi kommunikációs tanácsadóval, a „Jól vagyok” podcast háziasszonyával, aki az est moderátora lesz.

Az MTA által indexált Máltai Tanulmányok tudományos igényű írásai a lap weboldalán ingyenesen elolvashatóak. A folyóirat nyomtatott változatban elérhető a periodikát kiadó Szent István Társulat felületein.

Várunk minden érdeklődőt szeretettel lapunk bemutatójára, támogató közösségünkbe!

Technológia a társadalom szolgálatában címmel megjelent a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóiratának 2024/4. száma

Aladdin csodalámpája-e a mesterséges intelligencia, amely minden vágyunkat valóra váltja, vagy az emberiség megmaradását veszélyeztető sötét erő?

A digitális technika ugrásszerű fejlődése elvezetett minket ahhoz a ponthoz, hogy mára a 20. század tudományos-fantasztikus irodalmának elképzelései megvalósulni látszanak, hiszen ma bárki beszélgetésbe elegyedhet a számítógépén valamelyik mesterséges intelligencia programmal, attól esszét, grafikát vagy fordítást kaphat másodperceken belül. Ugyanakkor a téma szakértői maguk is rámutatnak: jelenleg nem látható, mi van még a dobozban, és csak a további nagyléptékű fejlődésben lehetünk biztosak. A legfrissebb technológia, a modern kommunikációs eszközök hatalmi tényezőkké váltak, ezzel együtt hatalmas lehetőségeket is rejtenek magukban, amelyet a segítő szakmában dolgozók ki kell hogy aknázzanak.

Ezt belátva szerveződött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóirata, a segítő szakma lapjának idei utolsó száma az információtechnológia kihívásai köré.

A beláthatatlan jövőről festett kilátásokat veszi sorba Rab Árpád, aki Markku Wilenius finn kutatót idézi: „az emberiség jelenleg egy új, hatodik gazdasági és társadalmi hullám küszöbén áll. Ezt az új hullámot a 2010-től körülbelül 2050-ig tartó időszakra jósolja, és fő hajtóerejét az intelligens technológiák és a fenntarthatósági innovációk jelentik majd. Wilenius szerint az ötödik hullám, amelyet az információs technológia uralt, most a végéhez közeledik, és újabb paradigmaváltás következik, amely a környezeti fenntarthatóságot és az integrált technológiákat helyezi előtérbe.”

A társadalmunk egyes csoportjai különbözőképp profitálnak a mesterséges intelligencia térnyeréséből, vélik a jövőkutatók, hiszen a munkavállalóknak kezdetben támaszt jelent a technológia használata, középtávon ugyanakkor a feleslegessé válást, állásuk elvesztését hozhatja, és csak reménykedni lehet, hogy nagyon hosszú távon a munkamentes jólléthez vezet majd el a robotok térnyerése. Másrészről viszont már ma is számos szakmában hatalmas munkaerőhiánnyal küzdenek a Globális Északon, 15 év múlva például 230 ezer orvos fog hiányozni az egészségügyből Európában, nem beszélve a tanárokról, pszichológusokról, turizmusban dolgozó szakemberekről.

Érthető tehát társadalmunk megosztottsága és sokak aggodalma a fejlődés beláthatatlan irányától, és jogos az igény, hogy a mesterséges intelligencia használatát etikai korlátok közé tereljük. Mike Nimród, a Corvinus Egyetem Infokommunikáció Tanszékének egyetemi adjunktusa ezekről a dilemmákról gondolkodik „Előítélet, diszkrimináció és gazdasági egyenlőtlenségek” című dolgozatában, ahol megállapítja: a mesterséges intelligenciába táplált „tanító adatok” az emberi tényező hatására könnyen elfogultságot és diszkriminációs spirált eredményezhetnek, ezért az Európai Unióban tiltják például az MI rendszerek rendészeti célokra történő felhasználását. Ugyancsak káros társadalmi folyamatokat eredményezhet az, hogy a mesterséges intelligencia legfejlettebb változataihoz a tőke és magas státusz birtokában lévők sokkal könnyebben hozzáférnek, így versenyelőnyhöz juthatnak a piacon, és még inkább kinyílik az olló a nagyvállalatok és a kisebb cégek között. És más veszélyt is rejthet az MI alapú technológiák túlzott használata, ha a felhasználók kritikus területeken is ellenőrzés nélkül hagyatkoznak a technológia nyújtotta válaszokra. Ezt erősíti meg Esztelecki Péter és Szűts Zoltán írása is, akik a tanulók tehetséggondozásának eszközeként tekintenek a mesterséges intelligenciára, ugyanakkor megállapítják: „A chatbothasználat területén nagy veszélyt jelenthet a hallucináció (konfabuláció vagy téveszme), amely a mesterséges intelligencia olyan magabiztos válaszát jelenti, amelyet a képzési adatai nem támasztanak alá. E „kitalált”, hamis információkat nem mindig egyszerű kiszűrni, és különösen veszélyesek, ha valaki mindenféle ellenőrzés nélkül tényként adja tovább őket.”

A gépi intelligencia és a korunk egyéb technológiáinak etikai szabályozásához a filozófia is keresi a támpontokat, hogy választ kapjunk arra a kérdésre: egyáltalán hol húzódik a határ az emberi és mesterséges között, mikor, milyen esetben jogos a „poszthumán” jelző használata, vagy igaza van-e a „nonhumán” szemléletet vallóknak, akik szerint „az emberi mint olyan sohasem létezett zárt egységként. A nonhumanisták szerint sohasem voltunk emberiek.”

A poszthumanista gondolkodásmód a rászorulók ápolását is másfajta paradigma mentén közelíti meg: itt a gondozás nem ér véget a beteg test határainál, hanem az egész bolygóra kiterjedő medikalizációt céloz meg, integrálva az emberi és nem emberi tényezőket.

Ahogy a gépek és ember egyfajta szimbiózisa nyilvánul meg az öles léptekkel fejlődő robotsebészetben és távgyógyászatban is, derül ki lapunk több tanulmányából. Miután bolygónk időskorú lakossága 25 év alatt várhatóan meg fog kétszereződni és 2050-re másfél milliárdan lesznek a hatvanöt év feletti korcsoport tagjai, felmerül a kérdés, ki lesz képes segíteni és ellátni őket. Erre a problematikára keresik a választ azok, akik humanoid ápoló robotok és robot házi kedvencek fejlesztésén munkálkodnak.

Hajdú József és Chen Mengxuan írásában rámutat: a mesterséges intelligencia nemcsak abban segít, hogy a szociális dolgozók fizikai, monoton, esetleg veszélyes munkájával járó terhein könnyítsenek, de a nagy mennyiségű adat gyűjtésével a páciensek állapotának monitorozását és a betegségek előrejelzését is segíthetik. Egyes robotokat úgy alkotnak meg, hogy az időskorúaknak társaságul is szolgáljanak, információkkal lássák el a gondozottat vagy segítsék a családdal való kapcsolattartást.

Ugyancsak a kapcsolattartás a kulcsszava annak az értekezésnek, amelyben Márkus Eszter gyógypedagógus-egyetemi docens azt vizsgálta, hogyan tudják a kommunikációban korlátozott személyek az új technológiák (például a szájpálca, a fejegér vagy a szemvezérlés) segítségével felvenni a kontaktust a külvilággal, és az, hogy milyen fontos a kommunikáció másik oldala, a többségi társadalom ismerete és elfogadása ezekkel az eszközökkel kapcsolatosan.

Ahogy a hátrányos helyzetű térségekben lakók esetében is a hozzáférés illetve a lemaradások kiegyenlítése volt a cél – olvashatjuk a „Lakóhelyközelbe vitt egészségügyi ellátás és szaktudás – A telemedicina jelene és jövője” című dolgozatban –,  amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2019-ben elindította telemedicinális szűrőprogramját. A kezdetekben gyermekszemészeti vizsgálatok végzésére alkalmas buszokban videókonferencia-rendszer segítségével jutott el a szakszerű orvosi ellátás az egészségügyi ellátórendszerektől távol eső falvakba. 2022-től már a DocRoom Egészségügyi Kutatási Program részeként hajléktalan személyek ellátása valósulhatott meg a távolságok legyőzésével, majd a Naszlady Attila Egészségfejlesztési Program keretében ma már kardiológus, bőrgyógyász, pulmonológus és endokrinológus szakorvos is kiszáll virtuálisan az aprófalvak betegeihez. A kezdeményezés sikerét jelzi, hogy a megkérdezett páciensek 95 százaléka szívesen venné igénybe máskor is és ajánlaná ismerőseinek a szolgáltatást. Szintén jelentős előny, hogy a telemedicinális ellátásnak hála tíz százalékkal csökkent a szakellátásba való beutalások (és ezzel a nagyobb távolságokra való utazás, munkából való kiesés) gyakorisága.

Ehhez hasonlóan a robotsebészet alkalmazása is kettős haszonnal jár: a terület hazai szakértői, köztük Haidegger Tamás, a robotsebészet és űrtávsebészet kutatója feltárják az olvasók előtt, milyen előnyökkel jár a pontos mozdulatokkal, 360 fokos mozgástartománnyal, apró metszéssel dolgozó robotasszisztált minimál invazív sebészet, amely a gyors gyógyulás tetemes haszna mellett rengeteg adatot is szolgáltat. Ez pedig a jövőbeli sebészeti módszerek további jelentős fejlődéséhez járulhat hozzá.

A mesterséges intelligencia, a legújabb technológiák alkalmazásának a számos előny mellett rengeteg buktatója is lehet – derül ki legújabb számunk tanulmányaiból. A felvetődő dilemmákra több tudományág képviselője is keresi a választ, köztük a filozófiai antropológia egyik meghatározó alakja, Arnold Gehlen, aki már ötven évvel ezelőtt látta: „ha az embert részleteiben vizsgáljuk, és különböző tulajdonságait, ismertetőjegyeit vesszük górcső alá, nem találunk semmi specifikusan emberit. … Az állatokkal összehasonlítva talált furcsaságok miatt is ragaszkodik Gehlen ahhoz, hogy az emberből kell megérteni az embert, és nem az állatokon keresztül, s a biológiai meghatározottságokon túl az életvitelt helyezi a középpontba. Az ember kultúrateremtő képességét, azt, hogy képes a körülötte lévő természetet úgy átformálni, hogy az nem determinálja. Nem ő alkalmazkodik a környezethez, hanem azt alakítja igényeinek megfelelően.”

Azt, hogy milyen módon szolgálhatja a technológia a társadalmat (és nem fordítva), milyen lehetőségeket kellene észrevennünk és kiaknáznunk, s mely veszélyekre felkészülnünk, a Máltai Tanulmányok 2024/4. száma keresi a választ.

Ezekről a kérdésekről és megoldási lehetőségről cseréltek gondolatot szerzőink (Lovász Ádám filozófus, Mike Nimród, a BCE Infokommunikáció Tanszékének egyetemi adjunktusa és Nagy Ferenc, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egészségügyi területért felelős szakmai vezetője) december 4-én, amikor Tóth Adrienn Anita, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képzés-fejlesztés munkacsoport-vezetője moderációjával egy kerekasztal-beszélgetés keretében mutatták be legújabb lapszámunkat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Bem rakparti központjában.

Várjuk szeretettel a segítő szakma lapjának olvasói, támogató közössége tagjai között!

 

„Jelenünkben és jövőnkben a katonai, gazdasági és politikai vezetőknek egy olyan világgal kell szembenézniük, melyben egyszerre van jelen a változékonyság, a bizonytalanság, a komplexitás és a sokértelműség.” – állapítja meg a Máltai Tanulmányok most megjelent lapszámát indító elemzés Csepeli György tollából. A Magyar Szociológiai Társaság volt elnöke által leírt diagnózis szerint a probléma sokrétűségébe tartozik az emberiség létszámnövekedése, valamint a klímaváltozás, amelynek egyik kiváltója is a Földünkön élők ellátásának fenntarthatatlansága. Nem független ettől a gazdasági és klimatikus kényszerek miatt elindult migráció, amelyet a javak elosztásának egyenlőtlensége még komolyabb fenyegetéssé tesz. A „tömegek lázadása”nyomán a kapuőrök szerepét átvették az influenszerek, és az igazság a népszerűség áldozatává vált. Ebben a közegben jelent meg a mesterséges intelligencia, amely éppúgy lehet az emberiség sírásója, mint megmentője.

Csepeli György olyan kórképet állított fel, amelynek tüneteit mindannyian a saját bőrünkön érezzük, a harmadik évezred beköszöntével az eddigieknél is erősebben. Az elmúlt évek krízisei: a világjárvány, a klímaváltozás okozta természeti katasztrófák és az ezek nyomán megjelenő háborúk igencsak kikezdték mentális jóllétünket. Ezt a humanitárius szakmában dolgozók karitatív munkájuk során a hozzájuk fordulókkal kapcsolatban, valamint saját személyükben is kénytelenek érzékelni, és megtalálni az ezzel való megküzdés eszközeit.

A Máltai Tanulmányok célja a segítő szakmákban dolgozók számára releváns problémák felkutatása, tudományos eszközökkel való vizsgálata és a lehetséges válaszok meglelése, és ez különösen igaz jelen számunkban. A negyedéves folyóirat számba veszi a korunk krízisei által leginkább sújtott rétegek megküzdési lehetőségeit: szó esik a kiadványban a digitális korban felnövő kiskorúakról, a gyermeket vállaló fiatalok családi hátteréről, a környezetünk állapotáért küzdő, ebben megfáradt szakemberekről, a kert vagy az irodalom gyógyító hatását megtapasztaló mentális illetve autoimmun betegekről csakúgy, mint a szupervíziós támogatást kereső segítő szakemberekről.

A krízis súlyossága talán a legszembetűnőbb a legifjabb generáció esetén, akik a kétezres években születtek, és a digitális világ illetve a kiszámíthatatlanul változó világrend elszenvedői születésüknél fogva. A szakemberek kongatják a vészharangokat: már évtizedünk elején minden hetedik kamasz mentális problémával küzdött. Egy magyar fiatalok körében végzett felmérés szerint a diákok egy negyede foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Míg a lányok sebezhetőbbek a közösségi média ártalmaival szemben, addig a fiúk „eredményesebbek” saját életük elvételének kísérletében. Azon sem lehet csodálkozni, hogy az utóbbi években csaknem megkétszereződött a gyermek- és ifjúságpszichiátriai beteggondozásba kerülő új hazai betegek száma (2021-ben 4425, 2023-ban 7357 fiatal kért intézményes segítséget).

Az utóbbi évek válságai mellett mindezekben szerepe van a virtuális valóság előretörésének, hiszen a digitális térben eltöltött jelentősebb idő során a fiatalok rengeteg álhírrel találkoznak és zaklatás áldozatává válhatnak, amely jelentős szorongásnak teszi ki őket. Emellett növekszik bennük a végtelen lehetőségek tárháza miatt érzett kimaradási félelem (FOMO: Fear of Missing Out) is. És az az idő, amelyet az okoseszközök társaságában töltenek, más, mentális egészséget programoktól (offline időtöltés barátokkal, kulturális-sporttevékenység, stb.) fosztja meg őket. Ugyanakkor több felmérés is rámutatott: „elsősorban a szabadidős internetes jelenlét volt káros a fiatalok mentális egészségére, míg a tanulás vagy munka céljával az online térben töltött idő nem gyakorolt ugyanilyen negatív hatást”. A szabadidős mobilhasználat esetén sem a teljes megvonás a célravezető, a kutatók ugyanis „leírtak egy bizonyos „J alakú görbét”, amely azt mutatja meg, hogy például a szabadidős mobiltelefon-használat esetében nem igaz, hogy annál rosszabb az egyének mentális állapota, minél többet használják az okostelefonjukat, hanem az okostelefon teljes mellőzésétől egy optimális, nagyjából napi egyórás használatig a mentális jellemzők javulnak, és csak az ezt meghaladó használat után indul el a romlás.”

A folyóiratban közölt másik tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a fiatalok segítségkérését a pedagógusoknak kellene becsatornázniuk a pszichológus szakma irányába, ugyanis a kamaszok között sokan tartanak a stigmatizációtól, illetve jobban bíznak saját kortársaikban, és saját kezükbe szeretnék venni a problémájuk rendezését. A pszichológus szerzők ezért azt sürgetik, hogy alakuljon ki egy olyan környezet, amelyben természetes professzionális segítséget kérni, ehhez pedig a gyermekeket nevelők alaposabb informálására és a lélek gyógyászaival való szorosabb együttműködésre is szükség lenne.

Ahogy arra is, hogy a különböző betegségekkel – mentális problémákkal vagy autoimmun kórral – küzdők megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül problémáikkal. A Máltai Tanulmányokban kevésbé ismert terápiás formákat mutatnak be szerzőink: a Gyógyító Kert Valóságlabor keretében egy mentális betegekkel foglalkozó hazai intézmény és külső szakemberek fogtak össze, hogy a kórházkertet gyógyító kertté tervezzék át, és az ellátottak bevonódva a munkálatokba, a természetet istápolva maguk is gyógyírra leljenek.

Az autoimmun betegségekkel küzdők pedig a korábban magától értetődően használt képességeik (autonómia, kompetencia, kapcsolódás) csorbulását egy irodalmi mű csoportos feldolgozásának formájában kezdték orvosolni, ahol azt is megélhették, hogy esetük, problémáik nem egyediek, nem kell izoláltan megküzdeniük minden nehézséggel.

Más szinten, de hasonló konklúzióra jutottak azok a környezetvédelmi szakemberek, akiket a „Ki védi meg a zöldeket?” című tanulmány mutat be. Mint a dolgozat szerzői megállapítják, a globális környezeti válság olyan helyzet elé állítja az embert, amelyben „annak a világnak a léte nem biztos többé, amelyhez új viszonyt lehetséges kialakítani a gyászmunka során, sem azok az eszközök (kultúra, vallás, tudomány, művészet) nem jelentenek kapaszkodót, amelyek korábban lehetővé tették az élet értelmességében való hit fenntartását az elkerülhetetlen vég tudata ellenére.” Ráadásul az ökológusok nap mint nap szembesülnek a környezeti krízis okozta károkkal csakúgy, mint azzal, hogy a társadalom jelentős része nem méri fel a helyzet súlyosságát, és ennél fogva a „zöld szakemberek” meg nem értéssel, izolációval is küzdenek. Van-e ebben az esetben létjogosultsága a reménynek, teszik fel szerzőink a kérdést, és megállapítják, hogy a szorongás segít abban, hogy figyelmünket a veszélyforrásra irányítsuk, ugyanakkor a „radikális remény” is megjelenhet, amely „egyfajta posztapokaliptikus reményt jelent. Azzal számol, hogy a jelen körülmények között nincs kitűzhető pozitív jövőkép vagy cél, ám a radikális remény a pusztulás utánra néz, és lényegében a kétségbeesés elleni fellépést jelenti, még akkor is, ha kétségbeesésünk teljesen indokoltnak tűnik”.  Ami pedig kapaszkodó lehet a környezet állapotáért aggódók számára, az a közösség ereje, tehát ha sikerül megélniük, hogy aggodalmaikkal nincsenek egyedül, akkor a „közteherviselés” révén csökkenhet a szorongás.

Ahogy a traumák okozta súlyok megosztása a közös múlt felismerése révén szintén erőt adó lehet, állapítja meg Kabai Sára Réka „„Ha Isten nem lett volna velünk…” Az emlékezés mint traumafeldolgozás a Zsoltárok könyvében” című tanulmányában. Itt a szerző rámutat: „a zsoltárok alapvetően liturgikus szövegek, ami azt jelenti, hogy egy adott közösségben hangzottak el, és többször megismételték őket. Mindkét tényező segít az újratraumatizálódás elkerülésében, ugyanis az imádkozó nincs egyedül, ott van mellette a közösség. Az ismétlés, azaz az újraelmesélés pedig segíti a feldolgozást, a távolságvételt, egyfajta külső szemlélői álláspont felvételét, és visszaszorítja az újraélés káros formáját.”

Ez a tanulság mindenki számára hasznos lehet, de kiváltképp a segítő szakemberek közösségének. Számukra ugyanakkor fontos alapelv a „Segíteni csak jól szabad” parancsa, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelmondata. De mit is jelenthet ez az ő esetükben? Többek között azt, hogy a hozzájuk fordulókra tekintettel találják meg azt a módszert, amellyel a maguk kompetencia körében a leginkább előre tudják mozdítani az illető életét. A pasztorálpszichológiát gyakorlatban is művelő és arról számos könyvet is megjelentető Hézser Gábor és munkatársa, Krasznay Mónika ennek kapcsán megosztják velünk, hogyan tudtak egy pánikbeteget végigkísérni egy olyan úton, ahol az segítségükkel lényeges életminőség-javulást ért el. Alapvetésük: céljuk nem a betegség gyógyítása, hanem a beteg ember lelkigondozói támogatása, megéléseinek a vallásos hit horizontján való elhelyezése. Mert „minden hitkérdés mögött egy életkérdés és minden életkérdés mögött egy hitkérdés áll”.

Ahogy a hit fontosságát emeli ki az „Édesvíz”, avagy a szupervízió szerepe a kiégés megelőzésében” című írás is, amelyben a szerző, Süki-Szijjártó Szilvia Ágnes felhívja a figyelmet arra, a segítő szakembereknek foglalkozniuk kell saját mentális jóllétükkel is, hiszen „a kiégés folyamatában elindult segítő szakember sok esetben nem érzi, nem látja értelmét a munkájának, nem tud megújulni, töltődni, erőt meríteni sehonnan. Érdektelenné, rezignálttá válik. A kiégés során az egyén elszigetelődik, elmagányosodik. Ha nem talál segítséget, … a hosszan tartó kimerítő állapot fizikai és mentális tüneteket is eredményezhet.”.

A segítő „segítője”, a szupervízor ilyenkor többek között a hit erejét vetheti be a gyógyulás érdekében, ugyanis a vallásosság lelki egészségre gyakorolt pozitív hatásai a hála, az áhítat, a remény és tisztelet megélésén keresztül kimozdíthatnak a holtpontról. Ugyanakkor „nem lehet figyelmen kívül hagyni a megbetegítő és patológiás formákat, következményeket sem. Elsőnek megemlítendő a társas kirekesztettség érzése, mely azoknál jelentkezik, akik életmódjukkal nem tudnak megfelelni vallásuk normarendszerének, vagy a szigorú erkölcsi előírásokhoz mérten érzik magukat értéktelennek. Előfordul, hogy egyes vallási tanítások nyomán az attól való félelem, hogy bűnt követett el s megszégyenül, dominánssá válik a mindennapokban, ami a lelki egészség szempontjából károssá válhat”.

A szupervízorként dolgozó mentálhigiénés szakember üzenete ugyanakkor nemcsak a kiégéssel küzdő segítőknek, de a korunk krízisei nyomán elbizonytalanodó, fogódzót vesztett, sokszor szorongó emberiségnek is szólhat: „a sötétség, káosz beállásakor semmi más fogódzó nincs a továbbhaladáshoz, mint a nyitott figyelem és a sötétség kitartó elviselése, annak biztos tudatában, hogy ez a sötétség továbbvisz, vezet valahová. E pillanatokban nincs semmi támpont, csupán a szupervizor hite és a szupervizáltak bizalma, illetve hite abban, hogy van valami, ami működik, sőt, éppen így működik, a káoszon át. Bátorság szükséges a sötétséghez, s e bátorságnak az alapja az, amit itt hitnek nevezek”.

Korunk közös traumáiról, kríziseiről és az ezekre adható válaszokról gondolkodnak tovább szerzőink: Csepeli György szociálpszichológus, Hézser Gábor pasztorálpszichológus lelkész és Pilinszki Attila szociológus Pethesné Dávid Beáta, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatója moderációjával azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyen a Máltai Tanulmányok legújabb számát mutatjuk be szeptember 17-én.

Várunk mindenkit szeretettel a segítő szakma lapjának olvasói, támogató közössége tagjai között!

 

Bemutatjuk a  Máltai Tanulmányok 2023. évi negyedik számát

Családra vágyunk – mondhatnánk a Máltai Tanulmányok 2023/4. számában megjelent egyik írás szerzőivel együtt, de kérdés, hogy minden gyermek hozzájut-e ehhez, mint ahogy törvényben foglaltatik a saját családban való nevelkedés joga? Mi hiányzik ahhoz, hogy mindenki megkapja a békés, harmonikus családban való felnövekedés lehetőségét? És képesek vagyunk-e a bizalomteli gyermekkori légkört továbbvinni, és a társadalomban ezt alkalmazni?

Ezekre a kérdésekre keresik a választ a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóiratának szerzői, akik a bizalom tágabb perspektívájából (amellyel előző számunk foglalkozott) váltanak a fókuszon a társadalom legszűkebb köreire, és a hozzánk legközelebb állók felé fordítják reflektoraikat idei utolsó lapszámunkban.

Az emberré válás folyamatának fontos lépése volt, amikor keretbe szerveződtek társas kapcsolódásaink, és új szociális egységek alakultak ki. Már több kutató is rámutatott, hogy teljes értékű ember csak teljes értékű szocializációs folyamatban fejlődhet ki – olvashatjuk Török Csaba teológus gondolatait a folyóirat nyitótanulmányában. Az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára a továbbiakban azt a folyamatot írja le, ahogy a társadalmi bizalom csökkenésével az emberekben gyanakvás, agresszió alakul ki, és tér nyílik a manipuláció előtt. Ilyenkor  „elképesztő erővel nyilvánulhat meg a védettség, bebiztosítottság vágya. (…) Isten hiányában kell egy olyan figura, akibe belehelyezhetem azt a bizalmat, amelyet rajta kívül senkinek nem tudok megadni. Lehet ő közszereplő, politikus, apafigura, valamilyen szellemi tartalom – egy a lényeges: tudja azt az érzést nyújtani nekem, hogy ha másban nem is, benne feltétel nélkül megbízhatom. Ha mindenkiben csalódtam már, benne nem fogok.”

Ettől pedig már csak egy lépés a valóság tagadása: „megjelenhet előttünk az az ember, aki szó szerint rabjává válik egy bántalmazó rendszernek, mert úgy véli, azon kívül képtelen lenne túlélni, önértékelése, önbizalma olyan súlyosan sérült, hogy totálisan és feltétel nélkül képes kiszolgáltatni magát az abuzív rendszernek.” . A megoldás Török Csaba szerint az, ha kilépek a bebiztosított létezés keretei közül, mert választhatom a „valóság elleni bizalmat”, ugyanis: a „hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka”. Hiszen: „Amikor az ember ament mond, tulajdonképpen így felel Isten őt szólító szavára: elfogadom, hiszem, hogy ez így van, azaz annyira biztosnak tartom mindezt, hogy kész vagyok feltétel nélküli bizalommal teljesen erre alapozni az életemet.”

A hit és a valóság kapcsolatáról kiadványunk több szerzője is gondolkodik, végigvezetve bennünket például azon a kutatáson, amelynek keretében megvizsgálták, hogyan hat a vallásgyakorlás a házassággal kapcsolatos attitűdre ma Magyarországon. A szerzők úgy látják, hogy „a vallásosságnak már a párválasztásra is kedvező a hatása, a harminc év alatti, valamely egyház tanítását követő fiataloknak több mint a fele (59%) jelezte, hogy van párkapcsolata, és a vallásosak csaknem háromnegyede nyilatkozott úgy, hogy szeretne megházasodni.”

Ugyancsak szerepe van a hitbeli elköteleződésnek akkor, amikor az örökbefogadás kérdése kerül szóba. Egy dolgozatban a hazai lakosság körében végzett felmérést értékelve jutottak arra a megállapításra a szerzők, hogy három csoportja van az örökbefogadóknak ( válogatós, racionális és altruista ), ezek közül az utóbbi körbe tartozók vallásosként nevezik meg magukat, és ők azok, akik kikötések nélkül, bármilyen életkorban, etnikai származásra vagy betegségre való tekintet nélkül fogadnának örökbe rászoruló gyermekeket. Ez a vizsgálat többek között arra jutott, hogy túlnyomórészt az adoptálás fő indítéka az, ha nem lehet valakinek saját gyereke. A válaszadók nagy része szerint fontos, hogy házasságban élő párhoz érkezzen az örökbefogadásra váró apróság, de ha ez nem teljesülhet, az egyedülállókat még mindig előbbre sorolnák, mint az intézményesített homoszexuális kapcsolatban élőket.

Hogy az évente több mint ezer örökbefogadásban részt vevő, vagy az erre hiába váró kicsi szempontjait is szemügyre vegyük, Miszlai Péter gyermekvédelmi szakember körképe segít minket, aki az eljárásrend és jogi szabályozás oldaláról mutatja be a folyamatot, majd a felmerülő dilemmákat tárja elénk: mennyi idő szükséges a döntés meghozatalához befogadó szülői oldalról? Hogyan tartsák a vér szerinti szülőkkel a kapcsolatot? Melyek a tipikus nehézségek, amelyek a nevelés során felmerülhetnek?

Hasonló problémákat boncolgatnak a Máltai Nevelő Szülői Hálózat munkatársai, Egriné Csőreg Mónika és Szabó Orsolya, akik azoknak a gyermekeknek a sorsát mutatják meg nekünk, akik az örökbefogadásból kiesnek, esetleg csak átmenetileg kerülnek gondozásba, és a főállású nevelőszülők törődésére szorulnak. Bár a nevelőszülői státusz képzéshez kötött, mégsem foglalkozásnak, sokkal inkább hivatásnak nevezik a Szeretetszolgálat szakemberei, akik számos nehéz sorssal, de nem kevés megnyugtató sorsrendezéssel is találkoznak. A befogadó szülők vallomásai közt olvashatjuk ezeket a sorokat: „A sok megpróbáltatásban sokkal valóságosabb lett az életem, úgy is lehetne mondani, hogy miközben elsősorban nem csak magunkért éltem, önazonosabb lettem.”

A családok egyik feladata az lenne, hogy a fentihez hasonló lelki folyamatokban támogassák a hozzátartozókat, ugyanakkor ezzel szemben nem egyszer az egész életre kiható trauma forrásává válnak. Így az állandósult konfliktusban élő párokkal foglalkozó tanulmány szerzője, Szodorai Dóra is megállapítja: A különösen konfliktusos válások egyik általánosan elismert vonása, hogy a szülőket kimeríti az egymással való konfliktus és a másik „legyőzése”, így sem érzelmileg, sem más módon nem tudnak segíteni a gyermekeiknek, vagy odafigyelni rájuk.” Az ilyen közegben felnövekvő utódokat nyugodtan lehet érzelmileg elhanyagoltnak tekinteni, és veszélybe kerülhet a gyermek egészsége, valamint poszttraumás stressz is kialakulhat az elhúzódó háborúskodás nyomán.

Hogy a családban rejlő erőforrásokkal is foglalkozzunk, Imriné Csákányos Melinda teológus siet segítségünkre. A társadalom legkisebb egységének feladatait végigsorolva a szakember rámutat: a támogató környezeti hatások nyomán alakulhat ki az alapbizalom a gyermekben, amely a bázisa a későbbi önállóságnak és önbizalomnak. A bensőséges kapcsolódás fázisait is bemutatja, amelyek a jól működő csapatmunkához hozzá kell hogy járuljanak. Végezetül megnyugtat minket: „az egyén boldogulásához elegendő az „elég jó” család támogatása is, hiszen a boldog családok nem a tökéletes családokat jelentik, hanem azokat, amelyek tagjai képesek egymást elfogadni és támogatni úgy, hogy közben mindenki önmaga maradhat. Az élet folyamán előfordulhat, hogy felismerjük azokat a hiányosságokat, melyeket a diszfunkcionálisan működő származási családunkból hoztunk. A felismerés lehetőséget biztosít, hogy merjünk segítséget kérni és változtatni.”

A magunk és a legközelebbi „másik” megismerése tehát számos további kérdést vet fel. A „szociális anyaméhnek” nevezett legkisebb társadalmi egység egészsége mindannyiunk érdeke lenne, így a válaszok megtalálásához igyekszünk segítséget nyújtani legfrissebb lapszámunkkal, és az azt bemutató kerekasztal-beszélgetéssel, ahol a téma elméleti és gyakorlati szakemberei pszichológiai, szociológiai, teológiai és egyéb nézőpontokból keresik a válaszokat.

Tartsanak velünk, olvassák az ünnepek közeledtével is a Máltai Szeretetszolgálat tudományos, szaklektorált folyóiratát, amely immár öt éve foglalkozik a segítő szakma kérdéseivel, felületül szolgálva az elmélyült gondolkodás, a szakmai hálózatok erősítése, valamint a minél jobb, hathatósabb segélynyújtás keresése, elemzése érdekében – elköteleződve a jó kérdések feltevése és a lehetséges válaszok kutatása mellett!

A szolidaritás színterei – Máltai Tanulmányok: Társadalom, bizalom, összefogás 

Az elmúlt évek eseményei – a Covid-járvány, az egymást követő háborúk és a tömegeket érintő természeti katasztrófák – nyomán felmerül a kérdés: mennyire erodálódott a bizalom társadalmunkban és valóban olyan elidegenedett-e világunk, ahogy arról sokan beszélnek– és hol lelhető fel mégis a közösségi összefogás, mely szinteken és milyen megjelenési formákban?

A fenti kérdések alapján épült fel el a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóiratának, a Máltai Tanulmányok idei harmadik számának tematikája, amely Társadalom, bizalom, összefogás címmel gyűjtött össze politológiai, szociológiai, teológiai és pszichológiai értekezéseket, hogy megtaláljuk az utat alcímünkhöz: Egymás terhét hordozva.

A bizalom egyik legtágabb körű értelmezése jelenik meg Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója munkájában, aki az európai pártcsaládok történelméből és a magyar múltból vezeti le azt a jelenlegi tagozódást, amelyben a nyugati pártok szupranacionálissá váltak, a magyar kormányzó formáció nagyobbik tömörülése pedig kiszorult a néppárti családból. Mint a politológus megállapítja: „bár a nyugati gondolkodásban a család nem annyira központi fogalom, mint például Magyarországon, a pártcsaládok kivételek. Ezek a családok (ideológiai karakterüktől függetlenül) masszívan összetartanak, és az EP-n belül–a nagy mainstream pártok részvételével –„családi kormányzás” zajlik. Ebbe a pártcsalád felfogásba a magyar kormányzó párt (nem kis részben a hazai politikai hagyományok miatt) eddig nem tudott beilleszkedni.”

Ugyancsak a legszélesebb perspektívából közelít a témához Balogh Péter írása, aki Szolidaritás az államközi viszonyokban címmel azt elemzi, milyen mintázatok lelhetőek fel az orosz-ukrán háború során Kijevnek küldött nemzetközi segélyekben, mely országok milyen mértékű és minőségű támogatást nyújtottak a megtámadott félnek, és hogy a társadalmi tőke az országok közötti együttműködésben milyen módon tudott megnyilvánulni. Konklúzióként megállapítja, hogy a globális világnak mindössze egyötöde van jelen a támogató országok között és körükben is domináns az Amerikai Egyesült Államok. A szociológus kutató úgy látja, hogy a szolidaritás mint a transznacionális bizalom lényeges hozadéka a cselekvések kiszámíthatóságát alapozhatja meg, és ennél fogva társadalmi-pszichológiai erőforrásnak tekinthető.

Kisebb közösségek szintjén folytatjuk a szolidaritás és bizalom kérdésének vizsgálatát további tanulmányainkban, például a generációkon átívelő nyomort egy Budapest környéki szegregátumban élők sorsának négy évtizedes alakulásán keresztül végig kísérő dolgozatban, ahol a szerzőpáros azt a következtetést vonja le: „Olyan készségeket „alakít ki” a mélyszegénység, amelyek az élet puszta fenntartását, az elsődleges szükségletek kielégítését szolgálják. Az említett érték- és normarendszer a szegénységből való kilépést követően is sokáig fennmarad. A nyomortelep egyik korábbi lakója elmondta: „A szegénységből kikerültem, de a gettó bennem maradt.””

A nyomorból való kitörés egyik legalapvetőbb eszköze a munkavállalás lehet, olvashatjuk itt is, és lapunk egy másik írásában is ez a kiindulópont: a Társadalmi kapcsolatok és az új technológiai készségek változásának kölcsönhatása című értekezésben a minden mutató szerint hazánk többi régiójától elmaradó ( például 2023 elején a foglalkoztatottak száma itt 5,1 százaléka az országos átlagnak! ) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti felének munkavállalóit térképezi fel a három kutató. Vizsgálatukból kiviláglik, hogy a hátrányos helyzetű dolgozók nélkülözik leginkább az erős kapcsolati hálót, másoknál jobban igényt tartanak a kontaktusok kialakítására munkahelyükön, és ha meg kell jelölni, mire van szükség ma Magyarországon az anyagi boldoguláshoz, akkor szerintük a megfelelő összeköttetések a legfontosabbak ( a szerencse, a jó családi háttér és az egyéni törekvés, ambíció mind emögé sorolódik az ő értékítéletükben).

A társadalmi szolidaritás igénye merül fel olyan élethelyzetekben is, amikor az idős családtagok gondozása a hozzátartozókra hárul. Az ő terheik könnyítésére jött létre a házi segítségnyújtás rendszere, amelynek hatékonyságát, elfogadottságát vizsgálták a Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés Intézetének munkatársai, akik arra is keresték a választ, hogy milyen pszichés hatásokkal jár a család számára a gondozói szerep vállalása. Egyik legfontosabb megállapításuk, hogy „A gondozási feladat értékelését nagyban befolyásolja, hogy melyek vállalásának a motivációi. A gyermeki kötelezettség és a viszonosság normája mellett jelentős indoknak mutatkozott az interjúk során a gondozott elvárása és a külső kényszer is. A kérdőíves felmérés megerősítette ezt: a gondozás vállalásában a legerőteljesebb a kötelesség, a viszonosság szerepe, de hangsúlyos a mintában az örömmel vállalt gondozás és az egyéb pozitív, belső értékként megélt késztetések szerepe is. Ugyanakkor a külső kényszer jelenléte szintén nyilvánvaló, és leginkább a családi elvárásokban, anyagi okokban, a megfelelő szolgáltatások hiányában vagy társadalmi elvárásokban ölt testet.”

Társadalmunk szerves részeként az egyházaknak is jelentős mondandójuk van a bizalom kérdéseiről, így a család mint legkisebb közösségi egység működésének problémáiról is. Káplár Márton teológus II. János Pál pápa erről megvallott gondolatait elemzi, Kiss Gábor kánonjogász pedig azt vizsgálja dolgozatában, a családpasztorációt hogyan tudná szolgálni ma az egyházi jogrendszer, amely véleménye szerint „több ponton újragondolásra szorul a társadalom legkisebb építőkövét érintő kulturális változások tükrében”, vagyis „ma az egyházi bíróság hatékony családpasztorációs feladata nem az, hogy az elé kerülő házassági ügyekben az érvényesség vizsgálata helyett egy egykori, emberi értelemben már nem létező valóság helyreállításán fáradozzon. Irreális elvárás, hogy már megszűnt emberi kapcsolatok bármilyen pasztorális karizmával rendelkező bírói szóra álljanak helyre.”

A Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott számos intézmény egy részében a nagy létszámú bentlakásos otthonokból támogatott lakhatású rendszerré alakult át a fogyatékkal élők ellátása. Ezek új kihívásokat hoztak a fenntartónak, ellátottaknak és a kisebb létszámú közösséget befogadó települések lakóinak is. A Szeretetszolgálat Módszertani Csoportjának munkatársa, Koncz Hédy a tapasztalatokat foglalja össze A természetes támogatói hálózat – mint társadalmi tőke és bizalom – a támogatott lakhatásban című munkájában: „A fogyatékos emberek úgy tudnak részévé lenni saját mikroközösségük kapcsolati hálójának, ha erőfeszítéseket teszünk a bizalom és a szolidaritás kialakítására. Utasi Ágnes szociológus kiemeli, hogy „leginkább azok körében épül az a virtuális kötőelem, amit bizalomnak nevezhetünk, akik jól ismerik egymást, elsődlegesen azok között, akik a nukleáris közösség tagjai”.

A társadalmi bizalom, összefogás, szolidaritás olyan kérdésköröket ölel fel tehát, amelyet a társadalomtudósok többféle oldalról tudnak feltárni, és a terület igényt is tart további vizsgálatokra. Erre reflektál a Magyar Tudományos Akadémia elnökének meglátása, aki  a következő gondolatokat fogalmazta meg lapunkról: „A tudományos igényességű és alaposságú szaklektorált, társadalomtudományi folyóirat tanulmányai interdiszciplináris megközelítésben elemzik a legkülönbözőbb szociális és karitatív területen zajló munka megvalósítását,eredményeit, kihívásait és kijelölik a főbb kutatási irányokat. A karitatív munka tudományos feldolgozása és a tudósok karitatív munkája tehát szoros kapocs a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Magyar Tudományos Akadémia között. Segítő gondolatok és kezek kapcsolódása,amely rászorulókat emel fel.”

 Legújabb számunkhoz kívánunk élvezetes és tartalmas olvasást, elmélyült időtöltést!

 A Máltai Tanulmányok lapbemutató kerekasztal-beszélgetésén pedig további gondolatokkal ismerkedhetnek meg a folyóirat három szerzője: Csizmadia Ervin politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője, Kiss Gábor, a Kalocsa–kecskeméti Érseki Bíróság bírója, Maszlag Fanni, szociológus és Solymári Dániel  főszerkesztő  jóvoltából október 19-én, 17.00 órától.

További információkat itt olvashatnak az eseményről.

A Máltai Tanulmányok legújabb száma a demenciáról, elöregedő társadalomról

Van egy betegség, amely három évtized múlva háromszor annyi áldozatot szed majd, mint most: közel 140 millióan fognak belehalni, ha nem változtatunk a társadalom hozzáállásán. Az érintettekhez hozzá kell adnunk a hozzátartozókat is, akiknek az életét, egzisztenciáját évekre megnyomoríthatja az, hogy 24 órás felügyeletre kényszerülnek beteg szerettük mellett.

Ez a kór a demencia, amely elöregedő társadalmunkban népbetegséggé vált – nincs olyan ember, akinek ismerősi körében ne lenne egy demenciától sújtott beteg vagy annak gondozója.

Ezért is döntött úgy a Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóirata, a Máltai Tanulmányok, hogy mint a segítő szakma lapja, következő negyedéves számának „A demencia a szociális ellátórendszerben” címet adja, és megszólaltatja azokat a hazai szakembereket, akik kutatóként, intézményvezetőként személyes tapasztalatokkal rendelkeznek erről a témáról.

 „Az idősek társadalmi leértékelése és ezzel összefüggő folyamatosan romló helyzete újra meg újra előhívja a társadalom egész minőségére vonatkozó kérdéseket. Ha rossz idősnek lenni, akkor már az öregedés is szorongató folyamat – de akkor az öregedés felé elindulni, azaz fiatalnak lenni is rossz…” – véli Ferge Zsuzsa akadémikus, akit egyik írásunk idéz. Valóban, több értekezés is rámutat: a demencia súlyosságát szociális intézkedésekkel jócskán lehetne mérsékelni, ugyanakkor hiába állnak rendelkezésre mérvadó kutatások, akciótervek, ezek alkalmazásában még gyerekcipőben járunk.

Mire lenne szükség ahhoz, hogy minél több időskorú tudja megőrizni függetlenségét, és a lehető legszélesebb körben legyen elérhető a nyugdíjasok számára „helyben idősödés”? – kérdezi Vajda Kinga A magyarországi idősek nappali ellátásának helyzete című tanulmányában, rámutatva arra, hogy az önállóság megőrzésével, a saját élettér megtartásával és egyben egy közösséghez tartozás érzésével az idős emberek mentális egészsége sokkal erősebb marad, ami természetesen a testi állapotra is pozitívan hat – és végső soron a szociális rendszert is kevésbé terheli. Ugyanakkor – bár a fenti célokat szolgáló nappali ellátórendszer teljes kihasználtsággal működik, és láthatóan nagy az igény rá – mégis a demens betegek számára kis arányban érhető ez a szolgáltatás, csak az ellátottak 7 százaléka esett ebbe a kategóriába.

Számos újdonság szolgálja az otthoni ellátást, ezekre Madár Csaba, a Máltai Szeretetszolgálat módszertani munkacsoportjának vezetője hívja fel a figyelmet, gondoljunk a Szeretetszolgálat által bevezetett házi jelzőrendszeres segítségnyújtásra vagy a különböző digitális alkalmazásokra, építészeti megoldásokra. Ugyanakkor a kognitív hanyatlástól szenvedő betegekre fókuszáló demenciaközpontok finanszírozási és kapacitásbeli elégtelenségek miatt még nem képesek betölteni azt a feladatot, amire hivatottak, és amivel sok beteg élete megkönnyíthető lenne – állapítja meg a szerző.

A demenciával küzdők előtt tehát két út áll: vagy egy hozzátartozójuk vállalja az ellátás egyre nehezebb feladatát, vagy egy bentlakásos intézménybe kerülnek.

Az otthon gondozás egy aspektusáról, a Covid járvány hatásairól írt közös tanulmányában Kostyál Árpád, Balogh Péter és Almási Virág Erzsébet. Számos külföldi kutatás összegzése után úgy találták, az otthoni bezártság során a csökkent fizikai aktivitás, valamint a társas érintkezés hiánya felgyorsíthatta a kognitív romlást, és előidézhette a neuropszichiátriai tünetek súlyosbodását a demenciával élőknél, e változások pedig a hozzátartozókat is érintették. Sőt, a családi gondozók állapotára sokkal kedvezőtlenebb hatással volt a járvány, mint magukra a gondozottakra. Itt is olvashattuk (ahogy több más értekezésben is), hogy a szakirodalom a családi ápolókra „másodlagos betegként” tekint.

Valóban, a – többségében családtag – gondozókra nemcsak a 24 órás szolgálat, készenlét ró súlyos terheket: “Apátia, depresszió, szorongás, nyugtalanság, agitáltság, téveszmék és érzékcsalódások, szexuális vagy szociális gátlástalanság, az alvás-ébrenlét ciklus zavarai, kóborlás, valamint agresszió egyaránt előfordulhatnak. Elsősorban ezek a jelenségek és nem a kognitív tünetek tehetők felelőssé az intézménybe kerülésért, a gondozók kimerüléséért és az akut egészségügyi ellátásért.” – állapítja meg Egervári Ágnes: A demencia útvesztői – Az egészségügyi és szociális szakemberek együttműködésének kihívásai című dolgozatában.

Mindezen problémák komplex kezelésére, és a belgyógyászat előtt álló kihívásokra hívja fel a figyelmet Tulassay Zsolt Széchenyi-díjas akadémikus belgyógyász professzor: A belgyógyász gondolkodásának sajátosságai címmel a folyóirat Alapgondolat rovatában, aki szerint „át kell élnünk helyzeteket, sorsokat, gondosan elemeznünk kell összefüggéseket, és az eredményeket a magunk számára saját erőfeszítésünkkel kell megfogalmaznunk ahhoz, hogy kellő tapasztalathoz jussunk.”

Minden hozzátartozói és orvosi igyekezet dacára előállhatnak olyan helyzetek, amikor nem marad más lehetőség, mint bentlakásos intézményben elhelyezni szerettünket. Három ilyen otthon vezetője osztja meg velünk tapasztalatait, egyben fejlesztéseket, új terápiákat, perspektívát is mutatva: milyen jó gyakorlatokat vettek át a hasonló külföldi intézményekkel folytatott tapasztalatcserék során.

Mind a bentlakásos intézményekben, mind az otthoni ápolás során jól jöhetnek azok a terápiás módszerek és játékos feladatok, amelyeket több írásunk is bemutat, hogy a szellemi hanyatlást megélők tudatában legyenek hasznosságuknak, és hogy képesek legyenek az ápolókkal együtt örömteli pillanatokat is megélni az ellátás nehéz óráiban.

Fontos tehát, hogy legyenek ismereteink az idősödés ezen tényezőjéről, a mentális kihívások kezeléséről, mert ahogy lapunkban olvasható:

„Buda Béla (2003) szerint a sikeres idősödés kulcsa a készület. Ez egybecseng az aktív idősödés koncepciójával, hiszen a készület alapfeltétele az idősödés folyamatjellegének tudatosítása. Az időskor nem hirtelen köszönt ránk. Egész életutunk befolyásolja időskori életminőségünket – a készületet ezért nem lehet „túl korán” kezdeni.”

A felzárkózás dűlőin – bemutatjuk a Máltai Tanulmányok 2023/2. számát

Lehet-e fenntartható, öngondoskodó jövője mindazoknak, akik számára a legerősebb kényszer jelen pillanatban a túlélés? Hogyan lehetne garantálni, hogy a leszakadó településeken élők gyorsabban fejlődjenek a többieknél, hogy esélyük legyen felzárkózni? Csökkenthető-e a kétmillió szegénységben vagy annak küszöbén élő kiszolgáltatottsága, és megszakítható-e az a folyamat, amellyel a nyomor újratermeli önmagát?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóirata, a Máltai Tanulmányok idei második száma a felzárkózó településekkel foglalkozik, és sorra veszi mindazokat a súlyos kérdéseket, amelyekre a szociális szakemberek évtizedek óta keresik a válaszokat.

Bár a kérdések hasonlóak, a helyszínek és a megoldási lehetőségek már eltérhetnek.

A lap egyik írásában – Ragadics Tamás Öröklött hátrányok című tanulmányában – azt tárja fel, hogy az egyik legproblematikusabb térség, az Ormánság hogyan vált egy fenntartható tájhasználatra épülő, virágzó gazdasági és társadalmi térségből a szegregált, leghátrányosabb régió szinonimájává. A történeti áttekintésből kiviláglik, hogy a 20. század gazdasági-társadalmi fordulatai fokról-fokra bontották le a helyi közösségeket, és az összetartás meggyengülése, illetve ezzel együtt a képzettebb rétegek elvándorlása legalább annyira hozzájárult az aprófalvak lecsúszásához, mint a forráshiány és a materiális gondok.

Az aprófalvak mellett az „apróvárosok” sincsenek valójában sokkal jobb helyzetben, világlik ki Horeczki Réka dolgozatából, aki a „Szegénység kisvárosi dimenziói Magyarországon” címmel járja körül azt, milyen következményekkel jár a települési sérülékenység azokon a városi címet elnyert, de többnyire pár ezer lakossal rendelkező lakóhelyeken, ahol a szegénységet már a földrajzi elhelyezkedés determinálja. Ez pedig az ország lakosságának jelentős részét érinti, hiszen a magyarok negyede húszezer főnél nem népesebb kisvárosban él, és egy jelentős részük olyan „címzetes városban”, amelyek funkcionálisan nem igazán töltik be a központi településtől elvárt feladatokat. Ezeken a helyeken a foglalkoztatási ráta csak 55 százalék,  magas a csak általános iskolát végzett munkanélküliek aránya ( van, ahol 60 százalék ), és az orvosi ellátást jellemző mutatók is aggasztóak: az elmúlt öt évben megduplázódott az ellátandók száma a háziorvosi körzetekben, ahol egyébként az orvosok átlagéletkora a hatvan évhez közelít.

Másfajta krízisek jellemzik a nyomortelepi státuszba jutott Hős utcai tömb lakóinak életét, amelyet egy velük önkéntesen dolgozó terepkoordinátor, Mihály Bulcsú mutat be. A szakembertől megtudjuk, hogy az ott ragadt városlakók sorsa és státusza eltérő mintázatokat mutat, a tulajdonosok, bérlők és önkényes lakásfoglalók is nagyrészt sorozatos rossz döntések áldozatai, akiket most a teleppel foglalkozó civil szervezet, a Kontúr Egyesület a Máltai Szeretetszolgálattal és a Közösségi Lakásalappal együtt igyekszik segíteni abban, hogy a lefelé sodró negatív spirál ne vigye őket a mélybe, a teljes talajvesztettség állapotába. A szerző választ keres arra, hogy lehetséges-e méltóságon alapuló és egyszerre szakszerű válaszokat találni erre a lakhatási kérdésre, méghozzá úgy, hogy a beavatkozás nem a piaci logika előtérbe helyezésével történik.

A nyomor megszűntetésére irányuló erőfeszítések történetét olvashatjuk A felzárkózás matematikája címen Vecsei Miklós tollából, aki a felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztos, egyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, és karitatív szervezetünk húsz éves tapasztalatait veszi végig. Láthatjuk, hogy a leszakadó térségben végzett szociális munka hogyan vált egyre kiforrottabbá, míg eljutott odáig, hogy a Máltai Szeretetszolgálat koordinációjában ma már húsz civil szervezet foglalkozik a leghátrányosabb 300 település legégetőbb szociális problémáival.

A program egyik fő célkitűzése, hogy a legsérülékenyebb rétegnél, a gyermekeknél enyhítsék a szegénység negatív hatásait, amelyek egyébként képesek determinálni egész további életútjukat. Ennek kapcsán alapvető fontosságú a diagnózis felállítása, hogy pontos képe legyen a szakembereknek arról, hol is keresendő a problémák gyökere.

A gettósodó, szegregált településekre születő gyermekek körülményeit vizsgálja „Jelen vagyunk, segítünk!” címmel készült tanulmányunk, amely látleletet mutat fel a nyomorba születő gyermekek életkörülményeiről, megállapítva: „Az interjúalanyok említettek olyan családtagokat, akik tizennégy, tizenöt évesen hozták világra első gyermeküket. Az országos átlagnál magasabb az átlagos gyermekszám… A korai gyermekvállalásra nem jellemző a tudatos családtervezés, de a megszülető gyermeket támogató környezet várja…Az interjúkban a nők életük kiteljesedését úgy fogalmazták meg, hogy akkor léteznek, ha anyává válnak.”

Az első ezer nap fontosságáról a Lépésről lépésre című tanulmányban értekezik a két pszichológus szerző, akik maguk is részt vettek a Fókuszban a gyermek elnevezésű programban, amelynek során a családmentori szolgálat kialakításával egy családkísérő munkakört alkottak, hogy a kisgyermekes szülők mindennapi problémáikban a hozzájuk közelálló, a helyi közösségből származó, de praktikus tudással rendelkező asszonyoktól segítséget kaphassanak.

Összességében tehát az évtizedek óta felhalmozódott problémák leltárba vétele mellett megoldási lehetőségek is megcsillannak egy-egy reménysugárként, akár a Magyar Falu program, amelyről egyik szerzőnk megállapítja: „A támogatások a népességmegtartó képesség javítására szolgálnak, egyelőre látható gazdasági előnyök nélkül”, akár a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja, amely valódi nyitás a leszakadó területeken élő, évtizedek óta megoldhatatlannak tűnő nehézségekkel küzdő emberek felé.

Ahogy Kozma Imre atya, a Szeretetszolgálat elnöke írja: „Az ember nem csak él, hanem éltet is, másokat életben tart. Az embernek e kétféle tevékenysége egy. A közösségben mások éltetik őt, s viszont mások fennmaradása tőle is függ. Az ember közösségi léte tény, a különállás lehetősége csalóka ábránd.”

Az egyik legelemibb, helyi szintű közösségeket érintő kérdések és válaszok megtalálásához kíván így segítséget nyújtani a Máltai Szeretetszolgálat tudományos, szaklektorált folyóirata, amely immár négy éve foglalkozik a segítő szakma kérdéseivel, interdiszciplináris módon a mentálhigiéné, a pszichológia, a szociológia, a szociális munka, a szociálpolitika, a társadalomföldrajz, a pedagógia, a történettudomány, a nevelés, valamint a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi segélyezés területét összekötve, felületül szolgálva az elmélyült gondolkodás, a szakmai hálózatok erősítése, valamint a minél jobb, hathatósabb segélynyújtás keresése, elemzése érdekében – elköteleződve a jó kérdések feltevése és a lehetséges válaszok kutatása mellett.