Absztrakt

Magyarországon folyamatosan növekszik az idősek bentlakásos otthonaiban élők száma. Az intézménybe költözés jelentős pszichés megterhelést jelenthet, és az identitást is érintheti, mivel megváltozhatnak az énkép alapját képező szerepek, kapcsolatok és életkörülmények. Ugyanakkor a kutatások szerint az idősek többsége képes alkalmazkodni az új helyzethez, és megőrizni identitását. Jelen kvalitatív kutatás a relokalizáció identitásra gyakorolt hatását vizsgálta öt 74–86 éves személy körében, akik legalább hat hónapja idősek otthonában élnek. A félig strukturált interjúkat interpretatív fenomenológiai analízissel (IPA), mesterséges intelligencia támogatásával dolgoztuk fel. Az eredmények szerint a beköltözés hatása egyénenként eltérő volt, azonban valamennyi résztvevő alapvetően folyamatosnak és változatlannak élte meg magát. A vizsgálat arra is rámutatott, hogy az interperszonális kapcsolatok, valamint a kontroll és az ágencia megélésének lehetősége hozzájárulhat az identitás kontinuitásának fenntartásához.

Kulcsszavak: időskor, identitás, idősek otthona, relokalizáció

DOI: 10.56699/MT.2026.3.7

Jelen kutatás rövidített változata egy szakdolgozatnak, amely az identitás és az idősek otthonába költözés kapcsolatát vizsgálta félig strukturált interjúk elemzésével. A téma megértése érdekében elsőként szeretnénk rövid áttekintést nyújtani az időskor bio-pszicho-szocio-spirituális megközelítéséről, valamint az identitás és az idősek bentlakásos intézményeinek legfontosabb jellemzőiről.

ELMÉLETI HÁTTÉR

Az időskor – biológiai aspektusból – együtt jár a testi funkciók fokozatos hanyatlásával, a homeosztatikus kapacitás csökkenésével és a betegségekkel kapcsolatos fokozott sérülékenységgel (Pétervári et al., 2013). Az öregedést ugyanakkor nem csupán genetikai tényezők, hanem környezeti hatások is alakítják (Pék, 2014; Siró, 1999). Magyarországon a krónikus betegségek előfordulása az életkor előrehaladtával jelentősen növekszik, a hetvenöt éven felüliek körében már 80 százalékra nő ennek aránya (KSH, 2025). Ugyanakkor a veszteségmodell mellett megjelent az aktív idősödés szemlélete is, amely hangsúlyozza az egészségmegőrző magatartás, különösen a rendszeres testmozgás jelentőségét az életminőség fenntartásában (Lukács, 2017; Pétervári et al., 2013).

Pszichológiai szempontból az időskort a memória, az ítélőképesség, az intellektuális teljesítmény és a hangulati élet változásai jellemezhetik (Siró–Bódor, 1999). Ebben az életkorban gyakrabban jelennek meg szorongásos és hangulati zavarok, valamint demencia és delírium (Csókási et al., 2025; Singh–Upadhyay, 2014). Ugyanakkor más kutatások szerint az idősek a pozitív érzelmek gyakoribb megélésére is képesek, amit többek között fejlettebb érzelemszabályozási stratégiáik magyarázhatnak (Csókási et al., 2025; Kerekes–Karádi, 2013). Több szakirodalmi mű szerint az idősek pszichés jóllétét alapvetően a fizikai és mentális egészségük határozza meg (Ferwagner, 2022; Olvasztóné Balogh et al., 2011; Pék, 2014).

Társadalmi szempontból az időskor modern kori elkülönülése szorosan kapcsolódik a nyugdíjrendszer kialakulásához (Tomka, 2008). Az időseket gyakran éri életkori diszkrimináció (ageizmus), amely a médiában, a munka világában és az egészségügyben is megjelenhet (Wilkinson és Ferraro, 2002). Ezzel párhuzamosan a közösségi kapcsolatok és a társadalmi integráció fontos védőfaktort jelentenek, hozzájárulnak a pszichológiai jólléthez és a jobb életminőséghez (Ferwagner, 2022; Parkar, 2015; Pukánszky et al., 2021).

A spiritualitás szerepe szintén felértékelődhet időskorban. Az idősek körében gyakoribb lehet a vallási közösséghez tartozás és a transzcendens kérdésekkel való foglalkozás, amely segítheti az elmúlással, a veszteségekkel való megküzdést (Koenig, 2006; Lavretsky, 2010; Zimmer et al., 2016).

Az idősotthonok a szociális ellátórendszer szakosított ellátási formái közé tartoznak, azon belül is az úgynevezett ápolást, gondozást nyújtó intézmények közé soroljuk őket. Működésüket Magyarországon az 1993. évi III. (Szociális) törvény szabályozza (Magyar Országgyűlés, 1993).

Az intézményi elhelyezés hátterében gyakran az egészségi állapot romlása, a fokozódó gondozási szükséglet, a magány vagy a biztonság iránti igény áll (Péntek–Zoltán, 2008). A beköltözés az idősek otthonába ugyanakkor nem pusztán lakóhelyváltás, hanem jelentős életmódbeli változás is, amely gyakran krízishelyzetet idéz elő.

A relokalizáció során az időseknek alkalmazkodniuk kell az új környezethez, szabályokhoz és kapcsolatokhoz. A szakirodalom különböző alkalmazkodási szakaszokat ír le, amelyekben gyakori a kezdeti félelem, bizonytalanság és veszteségélmény, később azonban kialakulhat az elfogadás és az új környezethez való alkalmazkodás (Brooke, 1989; Lan et al., 2020). A korai kutatások a relokalizáció negatív következményeit hangsúlyozták, például az élettel való elégedettség csökkenését és a fokozott pszichológiai terhelést (Bourestom–Tars, 1974; Pino et al., 1978). Újabb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy ezek a hatások gyakran átmenetiek, és a beköltözést követő hónapok során mérséklődnek (Verspeek et al., 2025; Washburn, 2005).

Az alkalmazkodást leginkább a kontrollérzet és a szociális támogatás segíti. A megfelelő tájékoztatás, a beköltözés előkészítése és az önkéntes döntés lehetősége növeli az egyén kontrollélményét (Brooke, 1989; Haight et al., 1998; Pino et al., 1978). Ugyanilyen fontos a család, a barátok, az intézményi közösség és a személyzet által nyújtott érzelmi támogatás is (Chang–Park, 2010; Munson, 2022).

Jelen kutatás elméleti háttérének harmadik pillére az identitás. Ennek fogalma nem egységes a pszichológiai szakirodalomban. Az integrációra törekedve Bögre Zsuzsanna (2020) alapvetően két megközelítést javasol: az identitást stabil belső magként felfogó, illetve a konstruktivista szemléletet.

Az első megközelítés legismertebb képviselője

Erik H. Erikson. Pszichoszociális fejlődéselmélete szerint az időskor központi konfliktusa az integritás, illetve a kétségbeesés krízise között alakul ki. Az egyén életének végéhez közeledve igyekszik egységes egésszé rendezni múltját, és kialakítani az élet értelmességének érzését. Ennek hiányában kétségbeesés és értelmetlenségélmény jelentkezhet. A neves pszichológus felesége, Joan M. Erikson írta le a modell kilencedik fejlődési szakaszát, amely során nagyon idős korban az egyénnek korábbi pszichoszociális eredményeit kell megőriznie a fokozódó függőség és sérülékenység mellett (Erikson–Erikson, 1998).

A konstruktivista elméletek szerint az identitás folyamatosan formálódik az egyén és társadalmi környezete kölcsönhatásában (Bögre, 2020). Részei lehetnek a szerepidentitások, a szociális identitások és a személyes identitások (Burke–Stets, 2009).

Az időskori identitást erősen befolyásolják a testi változások, a veszteségek és a kor. Az úgynevezett elesettségi identitás azoknál jelenhet meg, akik kénytelenek szembesülni gyengülő testi erejükkel, az autonómia csökkenése pedig megingatja énképüket (Andrew et al., 2012; Warmoth et al., 2016). A korábbi szerepek megváltozása szintén megterhelő lehet az idős személy számára, így például a nyugdíjba vonulás (Bódi, 2012; Osborne, 2012), a nagyszülővé válás vagy a gondoskodásra szorulás (Anderson et al., 2022). A kor ugyanakkor többletjelentéssel is felruházhatja az identitást. Az életkor, az identitás fennállásának időbeli hossza és a generáció mind más megvilágításba helyezhet egy énaspektust (Vincent, 2003). Neal R. Norrick (2009) idősek interjúit elemezve azt találta, hogy elbeszéléseikben rendkívül gazdag és komplex identitáskép jelenik meg a múlt és a jelen történeteinek vegyítésével.

A relokalizáció az identitás szempontjából különösen jelentős életesemény. Az idős személy egyszerre szembesül az időskor normatív krízisével és az intézményi elhelyezés által kiváltott akcidentális krízissel. E két tényező találkozása úgynevezett krízismátrixot hozhat létre, amelyben az egyénnek újra kell értelmeznie önmagát és helyét a világban (Bóna, 2015; BUSZSZH–MMSZE, 2024).

Az otthonba költöző egyén identitására leginkább a testi állapot romlása, az autonómia csökkenése, a mindennapi rutinok megváltozása, a szociális szerepek átalakulása, a kapcsolatok változása és a személyes környezet elvesztése lehet hatással (O’Neill et al., 2020; Paddock, 2015; Windahl et al., 2014). Mindezek természetesen nem jelentik az identitáskrízis feltétlen kialakulását. A lakók gyakran igyekeznek hangsúlyozni önállóságukat, fenntartani korábbi szerepeiket, illetve új identitáselemeket kialakítani az intézményi környezetben (Riedl et al., 2013), elősegítve énképük kontinuitását. A családi kapcsolatok megőrzése, valamint az új közösségi kapcsolatok kialakítása szintén támogathatja az identitás megőrzését (Bitzan és Kruzich, 1990; Kang et al., 2020; O’Neill et al., 2020). Több kutatás szerint a kezdeti nehézségek ellenére sok idős személy képes integrálni új intézményi identitását korábbi énképébe, és elfogadni megváltozott élethelyzetét (Johnson–Bibbo, 2014; Paterniti, 2003; Riedl et al., 2013).

Összességében a relokalizáció az identitás számára jelentős kihívással járó változás. Az egyénnek egyszerre kell megküzdenie veszteségeivel és alkalmazkodnia új környezetéhez, közben igyekezve megőrizni önazonosságát és élettörténetének folytonosságát.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK

A korábbi empirikus kutatások és szakirodalmi tanulmányok alapján arra számítottunk, hogy az időskorú személyek a beköltözésüket követően olyan kihívást jelentő helyzettel szembesülnek, amely identitásfenyegető lehet számukra. Ennek mentén három kutatási kérdést fogalmaztunk meg:

1. Az intézetben élő idősek hogyan érzékelik énképüket a beköltözés előtti időszakhoz képest, illetve tapasztalnak-e változást önmagukon, és ha igen, ezt hogyan értékelik?
2. Milyen kapcsolat tárható fel történeteiken keresztül a relokalizáció előtti és a jelenlegi identitásuk között?
3. Észrevehető-e bármilyen közös mintázat, tapasztalat vagy élmény a vizsgálati személyek identitásának alakulásában?

MÓDSZER

A kutatás bevonási kritériumaként határoztuk meg a minimum hetvenéves kort, valamint hogy az illető legalább hat hónapja éljen idősek otthonában. Kizárási kritériumnak számított ezek hiánya, illetve a diagnosztizált depresszió, bipoláris zavar, szkizofrénia és/vagy személyiségzavar. A demenciát nem tartottuk kizáró tényezőnek, mivel egyes kutatások azt mutatják, hogy az ilyen kognitív zavarral élő személyek is képesek hosszú ideig megőrizni identitásuk egyes részeit (Cohen-Mansfield et al., 2000; Spini–Jopp, 2014; Vézina et al., 2011). Ezek alapján öt budapesti idősek otthonában élő személyt válogattunk be a kutatásba a róluk gondoskodó intézmények jóváhagyásával.

A vizsgálat során az idősekkel demográfiai kérdőívet vettünk fel, amely az alapadatok mellett (kor, nem, végzettség stb.) rákérdezett az intézménybe költözés idejére és okára, illetve felmérte a hozzátartozói jelenlétet a mindennapokban (1. táblázat). Emellett félig strukturált interjúkat készítettünk a személyekkel: ezek rákérdeztek korábbi életükre, szokásaikra, tevékenységeikre, és arra, hogyan látják magukat a jelenben. A beszélgetések változatos időtartamúak voltak (29–79 perc), felvételük mobiltelefonnal történt. Az interjúk az idős személyek életterében, az intézményekben történtek.

Az interjúkat interpretatív fenomenológiai analízissel (IPA) elemeztük, amelynek lépéseit Kovács Asztrik (2023) nyomán ismertetjük. A beszélgetések leiratainak elkészülte után először az interjúk idiografikus elemzését végeztük el, amely során magyarázó jegyzeteket készítettünk a jobb érthetőség és a mélyebb elemzés elősegítéséhez. Ezután összegyűjtöttük az összes olyan egyéni témát, amely az interjúalanyok elbeszéléseiben megjelent; ehhez a lépéshez a mesterséges intelligencia segítségét vettük igénybe oly módon, hogy az előzetesen anonimizált szöveget feltöltve a Gemini és a ChatGPT rendszerébe az összes fellelhető téma kigyűjtését kértük. Az így kapott adatokat végül egy kutató vetette össze az eredeti szöveggel, és alapos kritikai átdolgozás után alkotta meg a végleges témákat, interjúnként 29–71 darabot. Azért választottuk az MI használatát, mert több tanulmány is beszámol a kvalitatív kutatásokban való hasznosságáról, a megfelelő szigor alkalmazása mellett (Franken–Vepřek, 2026; Jalali–Akhavan, 2024; Morgan, 2023). A témákból végül alcsoportosítással alkottuk meg a vizsgálati személyek interjúinak négy-öt végső élménytémáját. Az utolsó lépés az egyéni élménytémák közös élménytémákká alakítása volt.

Avizsgálat soránaz etikaikritériumokrais figyeltünk. Akutatásiterveta Károli Gáspár Református Egyetem hagyta jóvá a 2025. október 23-án kelt BTK-Pi/23471-1/2025 engedélyszám alatt. A vizsgálati személyek az interjúk előtt beleegyező nyilatkozatot, valamint részletes tájékoztatót írtak alá, amennyiben hozzájárultak a kutatáshoz. A hangfelvételekhez harmadik fél nem fért hozzá, ezeket a leirat során anonimizáltuk, utána pedig töröltük.

1. táblázat: A vizsgálati személyek szociodemográfiai jellemzői (álneveket használva) (saját szerkesztés)

EREDMÉNYEK

Változás a beköltözés hatására

Az első kutatási kérdés arra irányult, hogy az intézménybe költöző idősek hogyan érzékelik önmaguk változását a beköltözés előtti időszakhoz képest. Az interjúalanyok eltérően értékelték a relokalizáció hatását, illetve az sem mindig egyértelmű, hogy az esetleges változás pusztán a relokalizációnak köszönhető-e.

Vilmos egyértelműen pozitív változásról számolt be. Elmondása szerint megfontoltabbá és empatikusabbá vált: „Annyi változott, sokkal megfontoltabb lettem, nem… tehát nem összevissza ítélkezek, mint régebben előfordult, most már nem.” Saját fejlődését bölcsebbé válásként írja le: „Hát, sokkal megfontoltabb lettem. Bölcsebb, úgymond. És próbálom megérteni azt az embert is, akit nagyon nehéz.” A változás okát az intézményi környezetben látja:

„…olyan emberek közt élek, akik rászorulnak a segítségre.”

Pál esetében a változás kevésbé tudatosan jelenik meg. Narratívájából inkább az aktivitás csökkenése rajzolódik ki. Míg korábban barkácsolással és szereléssel foglalkozott, jelenleg elsősorban passzív tevékenységeket végez: „Hát újságot, reggel újságot olvasok. Hallgatom a rádiót… meg ezeket a hogyhívjákokat… rejtvényeket csinálgatom.” A különbséget saját szavaival így fogalmazza meg: „Hát, otthon nem csináltam, mert otthon elvoltam…”

Márta nem érzékelt jelentős változást önmagán. Úgy véli, identitása alapvetően stabil maradt: „Szerintem nemigen változtam, legalábbis én nem veszem észre.” Ugyanakkor azt sem zárja ki, hogy bizonyos változások bekövetkeztek, de ezek nem feltétlenül a költözéshez kapcsolódnak: „Hát lehet, hogy valamennyit, de lehet, hogy azt akkor is változtam volna, ha nem itt vagyok.”

Emília esetében a relokalizáció negatív élményként jelenik meg. Az intézmény nyújtotta lehetőségek nem felelnek meg korábbi életmódjának és igényeinek: „Hát, én azt tudom mondani, hogy én lelkületileg változtam egy kicsit, mert tulajdonképpen az igényem nem az, ami itt van.” A személyes tér elvesztését és a korábbi otthon hiányát különösen fájdalmasnak éli meg: „Szóval, és ezek a dolgok, hogy úgy mondjam, olyan lehangolóak nekem.” Összegzésként így fogalmaz: „Tehát lelkületileg sivárabb az életem.”

Gabriella pozitív változásról beszélt, bár annak kezdete megelőzte az intézménybe költözést. Saját korábbi viselkedését kritikusan szemléli: „Én nagyon szégyellem magam a visszamenőleges viselkedésemért, mert egy hirtelen haragú vagyok, kiabálós, nagyszájú, parancsolgatós…” A változás folyamatát egy meghatározó olvasmányhoz köti: „A változásom akkor következett be, mikor […] a szomszéd boltosnál volt a pulton egy könyv.” Az intézményben ezt spirituális fejlődésként élte meg: „Nagyon sokat változtam. Nagyon-nagyon sokat, és érdekes módon, hogy mindig jön valahonnan valami segítség.” Saját törekvését pedig így fogalmazza meg: „…nagyon-nagyon nem voltam jó, de most igyekszem jóvátenni.”

Az identitás alakulása

A második kutatási kérdés azt vizsgálta, hogyan kapcsolódik egymáshoz a relokalizáció előtti és utáni identitás.

Vilmos történeteiben erősen megjelenik a folytonosság. Továbbra is fontosak számára az emberi kapcsolatok, a család, a társas élet és a fizikai aktivitás. Korábban is vezető szerepeket töltött be, jelenleg pedig az intézmény érdekképviseleti elnöke. A beköltözés utáni változás (empatikusabbá válás) nála nem identitástörés, hanem személyiségének fejlődését jelenti (2. táblázat).

2. táblázat: Vilmos élménytémái (saját szerkesztés)

Pál esetében a kontinuitás elsősorban a tevékenységek változásán keresztül ragadható meg. Korábban aktív, dolgozó emberként jellemezte magát, később azonban egészségi állapotának romlása, valamint felesége és fia elvesztése jelentősen beszűkítette lehetőségeit. Az intézményi életben inkább passzív elfoglaltságok jellemzik (3. táblázat).

3. táblázat: Pál élménytémái (saját szerkesztés)

Márta identitásában erős a stabilitás. A tudás szeretete, a humor, a hála és a tanulás iránti nyitottság továbbra is meghatározó elemei önképének. Fontos szerepet töltenek be életében a hosszú távon fennmaradó kapcsolatok, valamint az, hogy tudatosan alakítsa életét és emberi kapcsolatait (4. táblázat).

4. táblázat: Márta élménytémái (saját szerkesztés)

Emília esetében az interperszonális kapcsolatok, a kompetenciaérzés és a gondoskodás a legerősebb folytonossági elemek. Aktív éveiben emberekkel foglalkozott, ma pedig az intézmény közösségi életében vesz részt. Ugyanakkor identitásának fontos része a korábbi otthon és életforma elvesztése miatt érzett hiány (5. táblázat).

5. táblázat: Emília élménytémái (saját szerkesztés)

Gabriella története mutatja a legnagyobb törést. Életének korábbi szakaszát konfliktusos kapcsolatok, anyagi nehézségek és lakhatási bizonytalanság jellemezte. Az intézménybe költözés után azonban új identitáselemek jelentek meg nála: spirituális fejlődés, segítőkészség, elfogadás és új emberi kapcsolatok. Ugyanakkor számára is fájdalmas a korábbi élet és egzisztencia elvesztése. Esetében sokszor inkább relokalizáció előtti és utáni identitásról lehet beszélni (6. táblázat).

6. táblázat: Gabriella élménytémái (saját szerkesztés)

Közös tapasztalatok

Utolsó, harmadik kutatási kérdésünk az interjúalanyok közös tapasztalataira volt kíváncsi, a válaszokhoz az úgynevezett közös élménytémák feltárására volt szükség. Ebből az utolsó lépésből azonban alapos megfontolások után egy interjút (Pál) ki kellett hagynunk, mivel nagyon különbözött a többitől. Ennek részletes indoklására később kerül sor. Így végül a négy interjú elemzése során három közös főtémát és két altémát azonosítottunk (7. táblázat).

7. táblázat: Az IPA-elemzés közös élménytémái (saját szerkesztés)

A társas kapcsolatok valamennyi résztvevő narratívájában központi szerepet kaptak. Egyrészt úgy, hogy a beköltözés után is meg tudták őrizni korábbi interperszonális kapcsolataikat, másrészt képesek maradtak szociális kapcsolatok kialakítására az új környezetben, kezdeményezőkészségük érintetlennek tűnt.

Vilmos életében a család központi jelentőségű. Aktív éveiben sokat dolgozott azért, hogy biztosítani tudja családja megélhetését: „Én majdnem mindig dolgoztam a munka mellett, nagyon sokat […] hogy minden meglegyen a gyerekeknek.” Jelenleg is szoros kapcsolatot ápol a családjával, különösen a lányával, aki segített megfelelő intézményt találni számára: „A lányomnak köszönhetem… ő kereste meg ezt a helyet.” Emellett büszkén beszél gyermekei, unokái és dédunokája sikereiről: „Két unokám van… van már egy dédunokám is […] nagyon büszke vagyok már.” Az otthonbeli társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának egyik lehetséges módja a programokon, rendezvényeken való részvétel, ezeken Vilmos is szívesen megfordul: „…én minden rendezvényen, mindenféle kézművesfoglalkozáson ott vagyok […] és tényleg, mindenhol ott vagyok, mindenhol. Olyan… olyan, mit tudom én, farsangi mulatság vagy bármi, mindenütt én… és még táncolok is!”

Márta esetében a családi kapcsolatok helyett a hosszú évek alatt kialakított barátságok töltenek be fontos szerepet. Hálás azoknak az embereknek, akik ma is figyelnek rá:

„Hát érdekes, két olyan leányzó is törődik velem… szerintem ez ritka, hogy az anyjuk barátnőjét pátyolgatnák. És az egyik, hát azt gondolhatja, milyen régi barátság volt, együtt jártunk iskolába. Az ő lánya szokott néha fölhívni. Már meghalt sajnos az anyja, de azért így néha váltunk pár szót.” Különösen jelentős számára az egyik barátnője unokájával kialakított kapcsolata, akit szinte fogadott unokájának tekint: „…és úgy megimádtuk egymást, neki nincs nagyanya, neki nincs… örökbe fogadtuk egymást.” Szociabilitása az intézményben sem csökkent, önmagáról így nyilatkozik: „Hát azt nyilván észrevette, hogy kapcsolatteremtéssel nincs problémám”, az otthon életében pedig tevékenyen részt vesz: „Mondjuk, úgy azért abban úgy benne vagyok, ilyen közös dolgokban. Vannak ilyen kézműves-foglalkozások meg ilyenek, ott ugye elbabrálok…”

Emília szintén a családjában találja meg kapcsolati erőforrásait. Nagy szeretettel beszél fiáról, unokáiról és dédunokáiról: „Egy fiam van, két unokám van, egy fiú meg egy lány. Na most a fiúéknál van kettő, egy kislány meg egy kisfiú. A kislány már iskolás, a fiú négyéves most. Imádom őket, nagyon-nagyon szeretem.” Fia, akivel rendszeres kapcsolatot tart fenn, nemcsak az intézménybe költözésben segített, hanem a mindennapokban is támogatja:

„Minden héten bejön. Tartjuk a telefonkapcsolatot, megkérdezi, hogy mire van szükségem.” Önmagáról (Mártához hasonlóan) úgy nyilatkozik, hogy társasági ember, és szívesen alakít ki kapcsolatot másokkal: „Tehát szeretem az embereket, szeretek beszélni, szeretek olyan dolgokat megtudni, amit még nem tudok. És hát ezek a dolgok mind olyanok voltak, ami szinte azt mondhatom, hogy ösztönzött arra, hogy ne egyedül legyek, hanem hát közösségben. Társas lény az ember, gondolom én, én nem egy magamnak való nő vagyok, hanem mindig, világéletemben mindig szerettem az embereket, és jó is volt.” Róla is elmondható, hogy aktívan ápolja az egyéni és csoportos kapcsolatait: „Hogy úgy mondjam, minden csoportban vagy minden olyan dologban mindig részt veszek, amit szerveznek. Tehát mondjuk én vagyok az állandó beszélgető-partner…”

Gabriella ezzel szemben éppen a kapcsolatai fokozatos beszűküléséről számol be. Lánya halála után csupán két unokájával tart fenn laza kapcsolatot: „A lányomnak van három fia, abból kettővel úgy-ahogy tartom a kapcsolatot. A harmadik, az még én mielőtt ide bejöttem, akkor eltűnt. Nem tudjuk, mi van vele.” Korábbi társas kapcsolatai inkább felszínesek és rövid életűek voltak. A nyugdíjasklubban és a lakókörnyezetében ugyan kialakultak ismeretségei, de ezekről úgy nyilatkozik, hogy „valahogy nem volt soha az az igazi”. Esetében az új kapcsolatok a beköltözés előtt elkezdődött, majd az otthonban kiteljesedett változásnak köszönhetők: „Olyan nagyon hamar bekerültem ebbe a közösségbe! Akkor volt egy nagydarab, kopasz, száznegyven kilós, magas férfi, az is minden, nagyon kedves volt hozzám. Aztán volt a B. bácsi, az is kedves volt hozzám…” Azt is elmondja, hogy az ápolási részlegen fekvő egyik lakótársáról naponta gondoskodik: „…mindennap megyek hozzá. Mivel tudtam, hogy ma ilyen forgalmas lesz a nap, ezért már én elvittem neki, mielőtt idejöttem volna, a kajáját neki, és akkor tegnap megyek, és mondja nekem, azt mondja »tenélküled én már öngyilkos lettem volna«.”

A második közös fő téma, a kontroll és az ágencia szintén lényegesnek bizonyult. Vilmos például fizikai aktivitásában és vezető szerepeiben őrzi kompetencia- és kontroll-érzését. Állapotáról így nyilatkozik: „Hát igen, jó az immunrendszerem is, meg minden, tehát még a fizikumom is szerencsére.” Ezen túl a korábbi munkahelyi tekintélyszerepét (mint oktató és mentor) az intézményben az érdekképviseleti elnöki tisztség tölti be: „Én vagyok a társadalmi elnök az egész intézménynek, igen. […] A [z ő szerepe a] legfontosabb, tehát elnökként az én aláírásom nélkül nem, nem dönthetnek.”

Márta önálló döntéseiben és segítő tevékenységében éli meg autonómiáját. A reiki gyakorlásáról így beszél: „Hát a barátnőimnek azt küldeni is lehet, nem muszáj személyesen. Van, amikor négynek is küldök, mert ez a baja, az a baja, küldjek. Hát az nekem is sikerélményem, volt osztálytársnőm, évek óta nem jár ki az utcára, főleg a térde fáj, meg mit tudom én, még mi baja van. És mondja, most már föl tudok állni a székből kapaszkodás nélkül, a reikizés óta.” Emília életében a kompetencia és a felelősségvállalás hosszú ideje meghatározó.

Munkáját „nagyon fontosnak, precíznek” tartotta, megjelenésével kapcsolatban pedig hangsúlyozta: „Otthon is szerettem szépen öltözni, itt is szeretek.”

Gabriella történetében a kontroll elvesztése és újbóli megtalálása figyelhető meg. Korábbi életét kemény munka jellemezte, később azonban súlyos veszteségeket szenvedett el, addigi egzisztenciája semmivé foszlott. Beköltözése után egyrészt a másokon való segítéssel tudott kialakítani egyfajta kontrollérzést: „Segítőkész vagyok mindenféleképpen, ha látom, hogy segíteni kell a tolókocsisnak vagy valamelyiknek felállni vagy leülni, vagy arrébb menni, vagy bármi ilyen van, azt én mindent megcsinálok.” Másrészt úgy tűnik, hatóerejét externalizálva (Isten kezébe helyezve) sikerült visszaszereznie a kontrollt az élete fölött:

„Én nem tudom, de egyre jobban érzem azt, hogy mégis van, hogy valaki irányítja az embert valahonnan.”

Az utolsó közös élménytéma a beköltözéssel megjelenő különböző változásokat foglalja magában, ezt részletesen az első kutatási kérdésnél tárgyaltuk.

Csökkent önreflexió

Az interjú során többször úgy tűnt, hogy Pál nem érti pontosan a kérdéseket; amikor életútjának rövid bemutatására kértük, visszakérdezett: „Már hogy a családom mit dolgozott?”, az interjú végén pedig egy korábbi egészségügyi problémáját kezdte részletezni. A harminckilenc perces beszélgetés témáinak nagy része korábbi munkájára és az egészségi állapotára vonatkozott. Elbeszéléseiben kevés önreflexió jelent meg, és a személyes kapcsolatok sem kaptak hangsúlyos szerepet. Felesége és fia haláláról inkább tárgyszerűen számolt be: „A házat eladtam […] hamvasztva lett a fiam is, meg a feleségem.” Életének eseményeit főként dátumok, történések és gyakorlati szempontok mentén rendezte.

Pál esetében a gondolatok és érzések megfogalmazása, valamint a metakognitív reflexió alacsonyabb szintet mutatott, mint a többi interjúalanynál. Ennek hátterében több tényező állhat, például az időskorban csökkenő önreflexió, nyilvános éntudatosság és érzelmi kifejezőkészség (Gross et al., 1997; Kirk, 2015). Kutatások szerint az önkifejezés csökkenése összefügghet a kognitív hanyatlással és a nyelvi készségek romlásával is (Demnitz-King et al., 2022; Gil et al., 2001; McDonnell et al., 2020). Emellett szerepet játszhat ebben az alacsonyabb iskolázottság (Krause, 2007), illetve a generációs-kulturális háttér is (Kim–Sherman, 2007).

Az eset fontos módszertani kérdést vet fel: mi történjen azokkal az interjúkkal, amelyek nem illeszkednek a többségi mintázatokhoz? Véleményünk szerint ezek különösen értékesek, hiszen egy személy tapasztalatait és megéléseit tükrözik. Kizárásuk a kutatásból nemcsak információvesztést jelenthetne, hanem az időskori tapasztalatok sokféleségének figyelmen kívül hagyását is.

ÖSSZEGZÉS

Kutatásunk célja annak vizsgálata volt, hogy a relokalizáció milyen hatással lehet az időskorú személyek identitására. Öt olyan személlyel készítettünk félig strukturált interjút, akik legalább fél éve intézményben élnek. A beszélgetéseket IPA-módszerrel dolgoztuk fel.

Az első kutatási kérdésünkkel kapcsolatos eredmények alapján egy résztvevő nem tapasztalt változást, három személy kisebb, míg egyvalaki jelentős átalakulásról számolt be. A változások között szerepelt az empatikusabb attitűd, a tevékenységek és az élettér beszűkülése, a másokról való gondoskodás, valamint a spirituális fejlődés.

Második kutatási kérdésünkkel kapcsolatban elmondható, hogy az idiografikus elemzés alapján a résztvevők többségénél az énkép viszonylagos stabilitása volt megfigyelhető. A relokalizáció és az élethelyzeti nehézségek ellenére önmagukat alapvetően ugyanannak a személynek élték meg. A kontinuitást elsősorban a jelentős személyes tulajdonságok, a kapcsolatok, valamint egyes mindennapi szokások fenntartása támogatta. Egy interjúalany esetében jelentősebb változás mutatkozott, amely azonban egy spirituális fejlődési folyamat részeként is értelmezhető. Eredményeink összhangban állnak azokkal a kutatásokkal, amelyek az időskori identitás rugalmasságát és folytonosságát hangsúlyozzák (Johnson–Bibbo, 2014; O’Neill et al., 2020; Riedl et al., 2013), valamint az időskorúak identitásalakító szerepét emelik ki (Charenkova, 2020; Paterniti, 2003).

A harmadik kutatási kérdésnél a négy interjú összehasonlítása alapján három fő téma rajzolódott ki. A társas kapcsolatok a korábbi kapcsolatok megőrzését, illetve az új kapcsolatok kialakításának képességét jelenti, amelyek segítették az alkalmazkodást, és csökkentették a relokalizáció negatív hatásait. A kontroll és ágencia hozzájárult, hogy az egyének kompetensnek és önazonosnak érezzék magukat olyan változatos tevékenységeken keresztül, mint a másokról való gondoskodás, a tudatos viselkedés, az öltözködés vagy a korábbi szerepek fenntartása. A változás témakörét az első kutatási kérdésnél mutattuk be. Eredményeink összhangban vannak azokkal a kutatásokkal, amelyek az interperszonális kapcsolatok, a kontroll és az autonómia identitásvédő szerepét hangsúlyozzák (Johnson–Bibbo, 2014; Kang et al., 2020; O’Neill et al., 2020; Paddock et al., 2019; Roberts–Bowers, 2015), valamint kiemelik, hogy ezek enyhítik a relokalizáció pszichésen megterhelő hatását (Chang–Park, 2010; Mikhail, 1992; Munson, 2022; Verspeek et al., 2025).

Az egyik interjú jelentősen eltért a többitől, ezért külön kezeltük. Ez az eset rámutat, hogy az önreflexió, a nyelvi készségek és az érzelmi kifejezőkészség időskori csökkenése (Gross et al., 1997; Kirk, 2015; McDonnell et al., 2020) módszertani kihívásokat eredményezhet a kvalitatív kutatásokban.

Összességében az eredményeink arra utalhatnak, hogy az időskorú személyek identitása jelentős rugalmassággal rendelkezik. Az interperszonális kapcsolatok, valamint a megőrzött kontroll, ágencia és autonómia fontos védőfaktoroknak bizonyulhatnak az identitáskrízissel szemben. Bár eredményeink nem általánosíthatók, hozzájárulnak az időskori relokalizáció és identitás kapcsolatának jobb megértéséhez.

LIMITÁCIÓK ÉS ERŐSSÉGEK

A vizsgálat legfontosabb limitációja az alkalmazott IPA módszertanából fakad; a kis létszámú, homogén minta miatt az eredmények nem általánosíthatók az idősek otthonában élők teljes populációjára, illetve gyakorisági tendenciák sem tárhatók fel, az elemzésben pedig a kutató interpretációja jelentős szerepet kap. További korlátot jelentett, hogy az idős résztvevők önreflexiója és verbális önkifejezése esetenként korlátozottabb volt, illetve az énképre vonatkozó élményeik gyakran közvetetten, személyes történe-teiken keresztül jelentek meg. Ugyanakkor a kutatás több szempontból is hiánypótlónak tekinthető, mivel a relokalizáció identitásbeli vonatkozásait feltáró hazai kvalitatív kutatások száma korlátozott. A vizsgálat érdemének tartjuk azt is, hogy a hazai szociális ellátórendszer ezen érzékeny kérdésének vizsgálatába sikerült bevonni olyan időskorú személyeket, akiket első kézből érint a relokalizáció, így eredményeink közvetlenül az ő tapasztalataikra és értelmezéseikre épülhetnek.

KUTATÓI ÖNREFLEXIÓ

A szerző egy budapesti idősotthonban dolgozik mentálhigiénés munkakörben, ami hozzájárult a témaválasztáshoz, ugyanakkor torzító tényezőt is jelenthetett az adatok értelmezésekor. Ennek mérséklésére a kutatás során kiemelt figyelmet kapott a reflexív kutatói attitűd, a módszertani szigor, valamint a trianguláció alkalmazása, amelyet a mesterséges intelligencia támogatott. Mivel a szerző korábban nem végzett önálló kvalitatív kutatást, az eredetileg a szakdolgozata alapjául szolgáló vizsgálat a konzulense folyamatos szakmai iránymutatása mellett valósult meg, amiért hálás köszönettel tartozik dr. Molnár Emesének. A jövőbeni kutatások szempontjából fontos tanulságként fogalmazódott meg például pilotinterjúk alkalmazása, nagyobb minta bevonása és longitudinális kutatási elrendezés alkalmazása.