Absztrakt

A különböző szakirányokat képviselő gyógypedagógusok számos szektorban – köznevelés, egészségügy, szociális, magán- stb. – megtalálhatók. A gyógypedagógus feladatköre, szerepe a szektoriális igényeknek megfelelően más lehet, így a képzés során elsajátított kompetenciák különböző hangsúllyal, fontossággal és gyakorisággal jelennek meg a mindennapi munka során. A klienskör életkori változása, az életpálya támogatási szükségleteinek feltárása, kísérése, az ellátórendszerben megtalálható intézmény- és szolgáltatási típusok hatása a gyógypedagógus feladatait is befolyásolja. Tanulmányunkban a különböző színtereken dolgozó gyógypedagógusok feladatait, szerepköreit, jelenlegi és lehetséges munkaköreit járjuk körbe. Kutatásunk a szakirodalmakon túl a vonatkozó KSH-adatok és a jogszabályi környezet elemzésén, összehasonlításán alapszik. Ezen túl pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület munkatársai körében elvégzett kevert mód-szertanú, kvantitatív és kvalitatív kutatási eredményünket mutatjuk be.

Kulcsszavak:gyógypedagógus, szociális szektor, gyógypedagógusi munkakörök

DOI: 10.56699/MT.2025.4.1

A fogyatékosság minden ember életének része. Arnold Gehlen filozófiai antropológus egyenesen azt állítja, hogy az ember fogyatékos lény. Ez az egyszerre merész és gondolatébresztő kijelentés azon alapszik, hogy születésünkkor kiszolgáltatott állapotban érkezünk meg egy közösségbe, számos készségünk, képességünk még fejlődésben van, folyamatosan a körülöttünk lévők segítségére szorulunk. Ahogy aztán haladunk az időskor felé, úgy kezdenek hanyatlani testi funkcióink, a látásunk, hallásunk, mozgásszervi adottságaink, kognitív funkcióink, így újra kiszolgáltatottabb állapotba kerülünk. Közben pedig bármikor történhet olyan esemény, baleset vagy betegség, amelynek következtében átmenetileg kvázi fogyatékos emberré válhatunk (Gehlen, 1976; Kovács–Réthelyi, 2004). Ez azt jelenti, hogy a fogyatékos állapottal foglalkoznunk kell, a fogyatékos ember helyzete társadalmi kérdés, az emberi közösségek számára nem mindegy, hogyan reagálnak erre az állapotra.

A társadalom szerepe a fogyatékosság meghatározásában egyre hangsúlyosabbá vált mind a tudományos, mind a gyakorlati diskurzusban. Az Egészségügyi Világszervezet, illetve a magyar jogszabályok fogalommagyarázatai esetében vagy a fogyatékosságtudományi modellek evolúcióját tekintve is megállapíthatjuk, hogy a fogyatékosság fogalmának értelmezése állandó kérdést jelent. A jelenlegi értelmezések alapján a legnagyobb hangsúly a személy és környezete kölcsönhatásán, az aktív társadalmi részvétel lehetősé-gén és a jogegyenlőség biztosításán van (Könczei–Hernádi, 2015; Magyar Országgyűlés, 1998: 4. § a; WHO, 2023). Vagyis az, hogy ki számít fogyatékos embernek, nem egyszerűen biológiai vagy egészségügyi kérdés, hanem erőteljesen társadalmi és jogi ügy is.

Bár említettük, hogy bizonyos szempontból mindannyiunkat érint e kérdés, a számok mentén is fontos rátekintenünk, hogy Magyarországon hány emberről is beszélünk, amikor a fogyatékosságról van szó. Ha a népszámlálási adatokhoz fordulunk segítségért, nyomban egy érdekes jelenségre figyelhetünk fel. A 2011-es, illetve 2022-es népszámlálási adatok összehasonlításánál feltűnik, hogy majdnem megfeleződött a magukat fogyatékos embernek vallók száma. Ez nyilvánvalóan nem lehet így, és számos kérdést felvet. A 2011-es (490 578 fő) és a 2022-es (≈ 270 000 fő) népszámlálási becslés közötti különbséget a szakirodalom elsősorban mérési és intézményi tényezők együttes hatásával magyarázza: a 2022-es felvételben az egészségi/fogyatékossági blokk önkitöltős és részben önkéntes jellege, valamint a funkcionális nehézségekre fókuszáló kérdezéstechnika várhatóan lefelé torzítja az önbevallást (KSH, 2023; Menich, 2024; Gombás, 2017). Emellett a 2012-es rokkantsági, illetve megváltozott munkaképességi ellátási reform a jogosultsági kör szűkítésével és az újraminősítésekkel átalakította a társadalmi-jogi környezetet, ami közvetve befolyásolhatta az önazonosítást és a „ki számít fogyatékosnak/rokkantnak?” kérdés hétköznapi értelmezését (Krekó–Scharle, 2020; Bíró et al., 2023). Általános tapasztalat továbbá, hogy a célzott egészségfókuszú felmérések magasabb előfordulást mérnek, mint a népszámlálások, ezért a cenzus inkább konzervatív alsó becslést ad (Gombás, 2017; Menich, 2024). Összességében a különbséget nem „demográfiai eltűnés”, hanem a kérdezéstechnikai váltás, a stigma és jelentés körüli bizonytalanságok, valamint a szakpolitikai környezet átalakulása magyarázza (KSH, 2014, 2023; Menich, 2024; Gombás, 2017; Krekó–Scharle, 2020; Bíró et al., 2023). Ezek az eredmények jól mutatják, miért is fontos beszélni arról, kit tartunk fogyatékos embernek, illetve hogy az erről folyó társadalmi diskurzus milyen mértékben hat akár a statisztikai adatok felvételére is.

A definíciók természetesen nem öncélúak, a mindennapok valóságában súlyosan meghatározzák a szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőségét. Így egy társadalmi csoport esetleges megfeleződése téves következtetésekre sarkallhatja a szakpolitikát, befolyásolva az intézményrendszert vagy akár a szakemberrel való ellátottság mértékét is. Ezért sem mindegy, hogy az egyes szektorok hogyan határozzák meg, kit tekintenek fogyatékos személynek, és milyen szükségleteket, szolgáltatásokat, támogatási igényt, jogosultságokat kötnek az ilyen állapotokhoz.

A meghatározásoknál az egészségi állapot, a személy és környezetének kölcsönhatása, illetve a hatósági bizottságok szerepe a közös tényezők, és az a fontos megkülönböztető jegy, miszerint a fogyatékosság tartós, hosszú távú állapot, és nem múlik el, mint egy akut betegség. Emellett természetesen az is pontosan látszik, hogy más-más irányból közelítenek az egyes szektorok. Az is egyértelmű, hogy minél mélyebbre ássuk magunkat az egyes kategóriák meghatározásában, annál inkább szembesülünk annak nehézségével, hogy hol húzzuk meg a határt. Ki kerül bele az egyes kategóriákba, és ki az, aki már nem? Ha valaki kívül marad, az biztosan azt jelenti, hogy neki nincs szüksége valamilyen támogatásra? A nyilvánvaló finanszírozási kérdéseken túl, vagyis hogy milyen pénzbeli juttatásokra, szolgáltatásokra tarthat igényt az adott kategóriába tartozó személy, azt az egyes szektorok munkaszemlélete, módszere is tükrözi, tükrözheti. Ebből is következik, hogy egy szakembernek szektorok, szükségletek, illetve a konkrét fogyatékos személy életútjának szakaszai szerint más-más feladata van. Tanulmányunkban arra keressük a választ, hogyan alakul a gyógypedagógus szerepe, feladatrendszere a szociális szférában a felnőtt fogyatékos embereket érintő szolgáltatásokban.

A gyógypedagógia jelenléte

Magyarországon az intézményes gyógypedagógia az 1800-as évek legelején jelent meg. Természetes, hogy az azóta eltelt kétszáz év alatt a tudományág meghatározása, a szakemberek szakmai és öndefiníciója is sokat alakult.

A gyógypedagógia a pedagógia egyik önálló diszciplínája, amelynek tárgya a sajátos nevelési igényű, fogyatékossággal vagy tanulási, fejlődési nehézségekkel élő személyek nevelése, oktatása, fejlesztése és társadalmi integrációjuk támogatása. Olyan interdiszciplináris tudományterület, amely pedagógiai, pszichológiai, orvostudományi és szociológiai ismereteket integrál. A gyógypedagógia célja a személyiség kibontakoztatása és az esélyegyenlőség, illetve a társadalmi részvétel biztosítása (Illyés, 2000; Gordosné, 2004; Zászkaliczky, 2016; Torgyik, 2015; Gereben, 2022). A gyógypedagógus olyan speciális szakember, aki tudományosan megalapozott pedagógiai-pszichológiai-rehabilitációs tudással támogatja a sajátos nevelési igényű, fogyatékossággal vagy fejlődési zavarral/zavarokkal élő személyek tanulását, fejlődését és társadalmi részvételét. Feladat-köreinek meghatározása során azt tapasztaljuk, hogy nagyobb hangsúllyal jelennek meg a születést követő időszakra, a kora gyermekkorra és a köznevelésben töltött időkre vonatkozó szakmai felelősségek. Bár a szükségletek és támogatási igények szakmai feltárása minden életkorra kiterjed (diagnosztikus/értékelő tevékenység), gazdagabb a szakirodalma az egyéni fejlesztési és oktatási tervek készítésének, az adaptív tanulási környezet és tananyag biztosításának (differenciálás, akadálymentesítés, assistive technology [AT], információs és kommunikációs eszközök [IKT]), mint a felnőtt életszakaszra vonatkozó fejlesztési, állapotfenntartási javaslatoknak. A konzultáció és a teammunka a fogyatékos személlyel, a családdal, az intézménnyel, a vonatkozó szakterületek szereplőivel hangsúlyosan jelenik meg a mindennapi munkában és a kutatói tevékenységben (Mile et al., 2023; Gordosné, 2000, 1993; Gereben, 2022). A felnőtt fogyatékos ember tudatos, tervezett támogatását azért is tartjuk kiemelkedően fontosnak, mert az életkor előrehaladtával szűkülnek az intézményes ellátás, a munkaerőpiacra való belépés és a lakhatás megoldásának lehetőségei.

A fogyatékos embereknek szóló ellátások magyarországi történelmi gyökereit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy kezdetben nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a különböző fogyatékossággal élőket különválasszák, az ápoló-gondozási folyamatokból kiemelve őket nevelési, oktatási és gyógypedagógiai fejlesztést biztosítsanak számukra. Ez a nemzetközi tendenciát is tükrözte (Gordosné, 2000, 2004). Így jöttek létre 1802-től kezdve a különböző fogyatékossági típussal élő gyermekeket fogadó intézmények (Gordosné, 2000).

A gyógypedagógus-képzésről

A speciálisan kialakított csoportokhoz speciális szakemberek képzésére is szükség lett (Gordosné, 2000). Az első magyar gyógypedagógus-képzés – a Gyógypedagógiai Tanító-képző kétéves tanfolyama – 1900-ban indult el Vácott. Ez az intézmény tekinthető a mai ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelődjének (Gordosné, 2000). Jelenleg országszerte tizenegy felsőoktatási intézmény várja a leendő gyógypedagógusokat, de nem minden szakirány érhető el valamennyi képzőhelyen. A legszélesebb képzést az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara nyújtja, itt minden szakirány megtalálható (EMMI, 2013, 2016; ITM, 2021, 2021a, 2021b, 2021c).

A szakirányleírásoknál érdemes részletesebben megnézni, milyen kompetenciákkal ruházzák fel a leendő szakembereket, és melyek azok a tipikus színterek, amelyeken a képzési és kimeneti követelmények alapján megjelenhetnek. Az életkort tekintve azt találjuk, hogy szinte minden szakirány az egész életútra kiterjedően készíti fel a hallgatókat a célcsoport támogatására. Az elhelyezkedés terén, az ajánlott színterek között pedig – a köznevelés és az egészségügy mellett – megjelennek a szociális ellátórendszer intézményei is (EMMI 2013, 2016).

A születéstől a halálig, a különböző szektorokon és intézményrendszereken át kísérő gyógypedagógus tevékenysége igen széles körű. Ebből adódóan kiemelten fontos, hogy ismerje kompetenciájának/tudásának határait, illetve a munkaköre betöltéséhez szükséges elvárásokat. A képzés során elsajátított eszközrendszert minden bizonnyal másképp kell alkalmaznia az együtt nevelésben, egy speciális intézményben, a pedagógiai szakszolgálatnál, a fogyatékos személyek nappali intézményében vagy éppen a támogatott lakhatásban.

Területenként érdemes áttekinteni, hogyan jelenik meg a gyógypedagógus a valóság-ban. Felmerül a kérdés, hogy a szociális munka és szakpolitikája milyen módon tudja befogadni a gyógypedagógust mint transzdiszciplináris szakembert, hogyan látja feladatait a köznevelésen túl.

A gyógypedagógus lehetséges feladatai a szociális intézményekben

A szociális ágazat alap- és szakosított szolgáltatásai közül érdemes áttekintenünk a támogató szolgáltatásra, a fogyatékos személyek nappali intézményére, rehabilitációs intézményére, lakóotthonára, bentlakásos intézményére, illetve a támogatott lakhatásra vonatkozó törvényi, jogszabályi részeket, szakmai ajánlásokat, hogy részletesebb képet kapjunk azokról a feladatokról, melyeket a gyógypedagógus végezhet a területen, illetve azokról a munkakörökről, amelyekben megjelenhet.

Az alapszolgáltatások esetében intézményvezetői és terápiás munkatárs munkakörökben, a szakosított szolgáltatások esetében intézményvezetői, terápiás munkatárs, fejlesztőpedagógus és esetfelelős munkakörökben találkozhatunk gyógypedagógusokkal (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000; Schenk–Justin, 2020; Lénárd et al., 2024; TÁRKI, 2017).

A szolgáltatási elemeket tekintve a támogató szolgáltatásnál, a fogyatékos személyek nappali intézményénél konkrétan megjelenik a gyógypedagógiai segítségnyújtás. Más szolgáltatási elemek esetében is releváns a gyógypedagógus szaktudása. Az egyéni fejlesztési terv, egyéni gondozási terv, egyéni rehabilitációs program elkészítésénél is fontos szerepe van a gyógypedagógusnak. E dokumentumok valamelyike a szakosított ellátá-sok esetében jelenik meg. Itt nem nevezik néven külön szolgáltatási elemként a gyógypedagógiai ellátást, de áttételesen megjelenik, vagyis számítanak a gyógypedagógiai szak-tudásra (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000; Schenk–Justin, 2020; Lénárd et al., 2024; TÁRKI, 2017).

Kiemelt elem tehát a „gyógypedagógiai segítségnyújtás” biztosítása: ez a fogyatékos-ságból adódó akadályozottság kompenzációját célzó komplex tevékenységrendszer, amely az érintett személy (és környezete) képességeinek kibontakoztatását, a funkció-zavarok korrekcióját és a rehabilitációt szolgálja (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000: 2. § l) f)). E szolgáltatási elem kifejezetten elő van írva például a fogyatékos személyek nappali intézményeiben, ahol az egyéni fejlesztőprogramokra épülő gyógypedagógiai foglalkozás is kötelező (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000: 81. § [5], 82. § [2]). A támogatott lakhatásban a szakmai feladatok – az önálló életvitel, a készségfejlesztés és a döntéstámogatás – személyre szabott megszervezése során a gyógypedagógiai eszköztár a komplex szükségletfelmérés eredményeihez kapcsolódva jelenik meg a team munkájában (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000: 110/B–D). Ezek a feladatok illeszkednek a nemzetközi szakirodalomban is leírt személyközpontú, közösségi megközelítéshez, amely szerint a gyógypedagógus a mindennapi részvételt és önállóságot segítő multidiszciplináris csapat kulcsszereplője (Sándor et al., 2019). Ebben a szerepkörben tud működni a magyar szociális ellátórendszerben is.

A kutatás bemutatása

2024-ben egy minikutatás keretében azt vizsgáltuk, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál milyen módon, szerepkörökben, feladatokban jelennek meg a gyógypedagógusok. Azt is látni szerettük volna, hány fő dolgozik ebben a státuszban, hogyan alakulnak a régiós foglalkoztatottsági számok, mennyire befolyásolja a földrajzi, gazdasági státusz a szakemberek elérhetőségét.

Módszerünket tekintve kérdőíves felméréssel gyűjtöttünk adatokat, illetve félig strukturált interjúk készítésével és elemzésével kerestük a gyógypedagógusi munka meg-jelenésének mélységeit. A kérdőív több részből állt: az általános adatgyűjtésnél a régióra, az intézmény helyére kérdeztünk rá, illetve az ellátás, a feladat fő profiljára, a célcsoport életkorára, valamint a munkatársak végzettségére voltunk kíváncsiak. Huszonnégy elemezhető válasz érkezett be.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület országos szinten, regionális közpon-tokon keresztül működteti intézményrendszerét. A felmérés során minden régiónkból érkezett válasz (1. táblázat).

1. táblázat: A kérdőív válaszadóinak elhelyezkedése az MMSZ Egyesületnél (saját szerkesztés)

Az intézményi profilt tekintve is széles spektrumot fedtünk le (2. táblázat).

2. táblázat: Az intézmények profilja és célcsoportjuk életkori eloszlása (saját szerkesztés)

Kíváncsiak voltunk a munkatársak iskolai végzettségére, különös tekintettel a gyógy-pedagógusi végzettségre (3. táblázat). Ettől a ponttól vált ketté az űrlap megválaszolása.

3. táblázat: Számszerűsített adatok a diplomával és azon belül gyógypedagógusi végzettséggel rendelkező munkavállalókról (saját szerkesztés)

A válaszok alapján a legtöbb diplomás munkatársat foglalkoztató szolgáltatóhely a hajléktalanellátásban jelent meg. A második helyre a nagy létszámú, szakosított ellátású intézmények kerültek, például fogyatékos személyeket ápoló-gondozó otthon vagy idősek bentlakásos intézményei. Tizenhat intézmény jelezte, hogy nem foglalkoztat gyógypedagógust, ezért néhány kérdésünk csak hozzájuk szólt. Itt arra kerestük a választ, miért nem alkalmaznak vagy esetleg a későbbiekben terveznek-e foglalkoztatni gyógypedagógus végzettségű szakembert. Akik jelenleg nem terveznek vagy nem tudnak alkalmazni gyógypedagógust, az alábbi okokat jelölték meg:

• van olyan, aki keresi a megoldást a foglalkoztatásra, de még nem találta meg;
• van, aki úgy véli, nincs rá szükség;
• a környéken nincs gyógypedagógus végzettséggel rendelkező személy, aki szociális ellátásban szeretne munkát vállalni;
• az 1/2000 (I. 7.) SZCSM-rendelet nem írja elő (SZCSM, 2000), illetve a bérfinan-szírozás nem teszi lehetővé;
• nincs szabad státusz, de önkéntesként van, aki besegít;
• forráshiány (gazdasági ok);
• törvény nem írja elő, de mivel sok a problémás kliens, szerződést kötöttek egy külsős egyesülettel, ahonnan segítséget kapnak a fejlesztésekhez.

A válaszokban egyértelműen megjelenik, hogy bár az intézményi feladatok között szerepelnek olyan tevékenységek, melyekhez szükség lenne gyógypedagógiai szaktudásra, a törvény nem írja elő gyógypedagógus foglalkoztatását, ezért sok intézmény nem is keresi őket specifikusan. Pedig a szakmai munka során sok esetben elengedhetetlen lenne gyógypedagógus jelenléte. A szakemberek megjelenésében és megtartásában természetesen fontos tényező a bér kérdése is. A régiók és az adott intézmények dönthetnek arról, milyen módon keresnek megoldást a szakmai kihívásokra. Ez jelentheti akár egy szakember foglalkoztatását is. Sokféle megoldással találkozhatunk, a teljes állásban foglalkoztatott szakembertől a megbízási szerződéssel dolgozókon át egészen az önkéntes szolgálatban megjelenő szakemberig.

Azon intézményvezetők, aki szeretnének foglalkoztatni gyógypedagógusokat, az alábbi szakirányokat jelölték meg hiányzó szaktudásként:

• értelmileg akadályozottak pedagógiája;
• az autizmus spektrum pedagógiája;
• szomatopedagógia;
• tanulásukban akadályozottak pedagógiája;
• de volt olyan is, aki azt a választ választotta, hogy mindegy, milyen szakos, csak legyen.

Kérdésünk arra is kiterjedt, miben lenne fontos, hogy segítséget nyújtson a gyógypedagógus. Az alábbi területek jelentek meg:

• az egyéni fejlesztésben, szocioterápiás foglalkoztatásban, mentálhigiénés ellá-tásban;
• szakszerűbb fejlesztői ellátást tud biztosítani, hiszen az ő szakmai tudása más;
• kiemelt szerepe lenne a meglévő képességek megtartásában, különös tekintettel az idősebb fogyatékossággal élő személyekre;
• a foglalkoztatás színvonalát emelné a jelenléte;
• a viselkedészavarok és a tanulási zavarok, nehézségek esetében lenne szükség rájuk;
• a válaszok a gyógypedagógusi feladatkör egy részét igazolják vissza.

Természetesen jelenleg is vannak olyan intézmények, ahol találhatók gyógypedagógusok (14 fő). Kutatásunk egyik üzenete, hogy a vezető személyisége, rálátása egy adott területre, illetve a munkarend megszervezése mind szerepet játszik abban, hogy miként tudnak érvényesülni a különböző szakirányú végzettségekkel rendelkező gyógypedagógus szakemberek az egyes ellátási területeken. Túlnyomórészt terápiás munkatársi feladatkörben dolgoznak a kollégák, mert nehéz a gyógypedagógusi munkakört megnevez-ni a szociális rendszerben. A legtöbb esetben elfogadják a szakképzettséget, de a megnevezését már a törvényi előírások szabják meg.

Bizonyos esetekben a fejlesztői, terápiás feladatok maradtak előtérben, csak a célcsoport életkora változott meg, más esetekben inkább mentálhigiénés feladatok vették át a főszerepet, ahogy a szükségletek éppen meghatározták. Annyi bizonyos, hogy minden gyógypedagógusi végzettséggel rendelkező kolléga úgy vélte, szaktudását ugyanúgy tudja kamatoztatni, mint más szektorban végzett munkája esetében.

Zárókérdésként arra kértük az intézményvezetőket, hogy foglalják össze, miben segíti őket a gyógypedagógus jelenléte, személye. A válaszok változatos szakmai tevékenységeket mutatnak be:

• A tanodában a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztését látja el, és a tanodai szűrésekben, fejlesztési tervek elkészítésében vesz részt.
• Időben észleli a lélektani folyamatok negatív irányba torzulását. Megfelelő esz-köztárral rendelkezik ahhoz, hogy ezen javítson, illetve jelezze a változást. Az ápoló-gondozó team teljes értékű tagja.
• Egyéni, kiscsoportos és nagycsoportos fejlesztések szervezésével törekszik a kliensek egészséges, mentálhigiénés fejlődésének biztosítására, meglévő képességeik megtartására.
• Éves egyéni fejlesztési terveket készít, melyeket félévente felülvizsgál. Mindemellett napi, heti, havi és éves foglalkoztatási tervet is összeállít.
• A komplex szükségletfelmérés során belső mentorként közreműködik. Egyénre szabott gyógypedagógiai terápiákat végez.
• A lakók, kliensek folyamatos fejlesztése. A támogatott lakhatásban, illetve más munkakörben dolgozók szakmai segítése.
• A fogyatékos személyek nappali és bentlakásos intézményeiben nagyon fontos a gyógypedagógus szerepe, hogy a célcsoportot érintően meghatározza az egyéni és kiscsoportos fejlesztések fő irányát, amely alapján a munkatársak végezni tudják a kijelölt tevékenységeket.

A gyógypedagógus tehát többféle intézménytípusban tevékenykedik, ahol a team fontos tagja. Feladatai komplex módon jelennek meg. A szakmai teammunkában fontos hozzáadott értéket képvisel szaktudása, a többi kollégát is segíti a kliensek körüli szakmai munkavégzésükben. Kontaktfoglalkozások keretében fejleszt, képességet tart meg, mentálhigiénés támogatást nyújt. Az intézmény életében célokat fogalmaz meg, és szakmai fejlesztésekben is részt vesz.

Interjúink során olyan gyógypedagógus végzettséggel rendelkező kollégákat szólítottunk meg, akik már egyéb szektorokban is dolgoztak, így azt vélelmeztük, hogy nagyobb rálátásuk van a gyógypedagógusi tevékenységre. Négy olyan interjúalannyal beszélgettünk, aki a köznevelést és a szociális szférát egyaránt ismeri. Különböző színtereken és feladatkörökben dolgoznak (4. táblázat). Első kérdéseink a személyes szakmai életútra vonatkoztak, és végül nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy ők fogalmazzák meg a szak-mai kompetenciákat. Az interjúk minden esetben személyesen zajlottak.

Mind a négy meginterjúvolt szakember tudatosan készült erre a pályára. Tanítani, segíteni szerettek volna, így az egyetemeket is ennek, illetve a lakóhelyük függvényében választották meg (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar vagy Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Kar).

4. táblázat: A személyes interjú alanyainak munkaköre/munkarendje/feladata az adott pozícióban (saját szerkesztés)

A megkérdezettek válaszaiban a színtér és a feladatok terén ugyanaz a diverzitás jellemző, mint az intézményvezetők esetében: sokféle helyszínen, változatos feladatokban végeznek fontos szakmai munkát.

Arra is kíváncsiak voltunk, ők hogyan fogalmazzák meg a hasonlóságokat és különbözőségeket a köznevelés és a szociális szféra között (5. táblázat).

5. táblázat: Közös pontok és eltérések a köznevelésben és a szociális szférában (saját szerkesztés)

A táblázatban olvasható néhány gondolat is azt jelzi vissza, hogy a kliens a szociális szférában akkor a legsikeresebb, ha jó alapokat kapott a köznevelés során, figyelembe véve a fogyatékossága típusát és fokát, támogatási szükségletét. Bár az iskolai életben az oktatás, a szociális területen pedig a nevelés a fontosabb, mindkettőnek közös eszköze a fejlesztés.

Mile Anikó doktori kutatásában arra keresett választ, hogy milyen a jó gyógypedagógus a köznevelésben. Érdemes az általa megfogalmazott gondolatokkal is összevetnünk eredményeinket. A „jó” gyógypedagógus egyszerre szaktudós és csapatjátékos: az inkluzív nevelésben szakmai tanácsadóként és oktatóként támogatja a pedagógusokat, más szakembereket és a szülőket (belső képzések, konzultáció, módszertani segédanyagok), miközben a tanulók egyéni fejlesztését és differenciált tanulásszervezését is magas szinten végzi (Mile, 2016: 121, 131, 141). Szerepeinek súlypontja kettős: egyrészt fejlesztésközpontú (a sajátos nevelési igényű tanulók célzott fejlesztése), másrészt partnerközpontú (rendszeres együttműködés, tájékoztatás, közös problémamegoldás a tantestületben és a családokkal) (Mile, 2016: 131–132). A jó gyógypedagógus reflektív, és folyamatosan tanul (önképzés, tudásmegosztás), a gyógypedagógiai tudást közvetíti a kollégák felé, feladatbankokat és nyílt órákat szervez, s aktívan részt vesz az intézményi életben és minőségfejlesztésben (Mile, 2016: 141). Összességében olyan szakember, aki személyközpontú, bizonyítékokra támaszkodó gyakorlatot valósít meg, és az iskola egészének kapacitását építi az együtt nevelés sikere érdekében (Mile, 2016: 130–141). Ha ehhez hozzátesszük a felnőtt fogyatékos személyekkel foglalkozó gyógypedagógus nemzetközi szakirodalomban található szerepét, akkor a következőt találjuk: A legfrissebb nemzetközi kutatások alapján a gyógypedagógia területén dolgozó szakemberek (special educators) a felnőtt fogyatékos személyek szociális ellátásában elsősorban képességfejlesztési és a társadalmi részvételt támogató feladatokat látnak el, interprofesszionális munkakörnyezetben. Támogatják a tanulást, aminek felnőttkori hasznosságát evidenciaalapú kutatások is bizonyítják. A gyógypedagógus által tervezett és facilitált oktatási programok felnőttek esetében is mérhető készségfejlődést eredményezhetnek (például az alapkészségek, így az olvasás területén). E programok sikeres megvalósításához a szakember folyamatos fejlődéskövetést, feladatadaptációt és egyénre szabott tanulástámogatási stratégiákat alkalmaz (Denne et al., 2024; Beadle-Brown et al., 2014; Iacono et al., 2019; Šiška–Beadle-Brown, 2020).

A gyógypedagógusnak fiatal felnőttkorban kiemelt szerepe van az intézményi átmenetek támogatásában is (special education teacher): működése meghatározó a középiskola utáni életszakaszba való zökkenőmentes átmenet biztosításában, amely magában foglalja a tájékozott tanácsadást, a szolgáltatási rendszerekben való eligazodás segítését és a készségfejlesztő mentorálást felsőoktatási és közösségi környezetben (Bumble et al., 2023; Devine et al., 2024; Beadle-Brown et al., 2014; Iacono et al., 2019; Šiška–Beadle-Brown, 2020).

A pedagógiai támogatás a hazai ellátórendszerhez hasonlóan a közösségi lakhatás és a napközbeni ellátás területén is megjelenik: a felnőttellátás minőségének kulcsa a személyközpontú és aktivitásfókuszú megközelítés, amelyben a gyógypedagógus a szakemberek közötti együttműködés és a folyamatos szakmai tanulás egyik motorja. A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek ellátásáról szóló kvalitatív kutatások kiemelik a szakmai kompetenciák folyamatos fejlesztését és a strukturált, részvételt támogató napi tevékenységek szervezését (Matérne et al., 2022).

A gyógypedagógusnak szerepe van a habilitációs szemlélet és a társadalmi részvétel erősítésében is: a skandináv, különösen a svéd szakirodalomban a specialpedagog a felnőtthabilitációs team tagjaként jelenik meg: a gyógypedagógus a kommunikációs és tanulási szükségletek feltárásával, a környezeti feltételek adaptálásával, valamint az állampolgári és közösségi részvételt elősegítő tevékenységek szervezésével járul hozzá a társadalmi befogadáshoz (Rosendahl, 2022; Luthra et al., 2025; Esteban et al., 2021; Šiška–Beadle-Brown, 2020).

Összegzésként elmondható, hogy a nemzetközi szakirodalom a gyógypedagógus szerepét a felnőtt szociális ellátásban tanulásszervező, készségfejlesztő, facilitáló és team-munkára épülő szakmai funkcióként határozza meg (Denne et al., 2024; Matérne et al., 2022; Esteban et al., 2021; Šiška–Beadle-Brown, 2020). A magyarországi szerepfelfogás erősen rezonál erre. Jól látszik, hogy a köznevelésben betöltött szerepek kamatoztat-hatók a szociális szektor intézményrendszerében megjelenő feladatok esetében is.

Konklúzió

A gyógypedagógus szakiránytól függetlenül egész életen át támogatja a fogyatékossággal élő személyeket. Eszköztárát az adott szükségleteknek megfelelően használja, mindig figyelembe véve az életszakaszt és az intézménytípust is. Kiemelkedő szerepe van a szemléletformálásban is, amelynek során a felnőtt szerepkörnek megfelelően kell alakítania a rábízott kliensek életét, és így kell választ adnia szükségleteikre is. Mindenekfölött azonban egy szakmai team tagja a szociális szektorban is, ahol a terület szakembereivel együttműködve segíti a felnőtt fogyatékos személyek életminőségének javítását. A két szektor tudásának megosztása, szakmai anyagok közös fejlesztése jelenti az alapot ah-hoz, hogy megfelelő válaszokat adjunk a különböző élethelyzetekre.

Vizsgálatunk limitációi miatt csak benyomást szerezhettünk arról, hogy a hazai szociális ellátás egyik legfontosabb szereplője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat esetében jelenleg hogyan jelenik meg a gyógypedagógusok kompetencia- és feladatrendszere. Felmérésünk alapján számítanak a gyógypedagógusok tudására, fontos szereplőnek tartják őket a teammunkában, de sok esetben sajnos nem sikerül alkalmazni őket.

Absztrakt

Az ember belső szükséglete, hogy meghatározza önmagát, gondolkodjon önmagáról. Ez az igény valamennyi tudományágban megjelenik. Minden esetben fontos kérdés, hogy az adott terület képviselői milyen emberkép alapján gondolkodnak, s céljaik, módszereik, eredményeik hogyan viszonyulnak ehhez. Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni című műve átfogó képet ad a poszthumanizmus változásairól. Filozófiai, esztétikai megközelítéseken keresztül járja körbe, értelmezi a meglévő emberképfogalmakat, magyarázza a mögöttes tendenciákat, s kontextust teremt a fogalmak mélyebb megértéséhez. A recenzió néhány gondolat mentén reflektál a mű alapkérdésére, és biztat a különböző emberképek megismerésére.

Kulcsszavak: poszthumanizmus, transzhumanizmus, technológia

DOI: 10.56699/MT.2024.4.10

„Mi a tudomány? Anita!

– A legkomolyabb dolog, mely mégis nevetséges.”

(Tudósok zenekar, 1993)

Ha jobban belegondolunk, a legfontosabb kérdéseket már gyerekként feltesszük. Mi az élet értelme? Hogyan jött létre az élet? Mi a végtelen? Hogy lehet megérteni a világot és végtelenségét? Mi az életem értelme? Ha van Isten, őt ki teremtette? Mi az idő? Hogyan lehetek biztos abban, hogy létezem, és nem csak valakinek az álma vagyok? Gyerekként még remélhettük: ha eleget tanulunk, olvasunk, gondolkodunk, előbb-utóbb mindenre lesz válaszunk. Később felmerülhet bennünk, hogy valahol valaki bizonyára tudja a választ, s esetleg van egy könyv, amelyben mindez tételesen le van írva, csak meg kell találni, el kell olvasni.

„Mi a tudomány? Igor!

– A tudomány művészet.”

(Tudósok zenekar, 1993)

Később, iskolai tanulmányaink során abban reménykedhetünk, hogy esetleg egy természettudományba beleásva magunkat a jelenségek mélyére jutunk, teljesen egzakt módon, a képletek és számok szintjén az egész egyenlet megoldódik, és megtudhatjuk végre, hogy mivel egyenlő X. Majd kétségbeesünk, hogy ehhez talán nem vagyunk elég okosak, esetleg csak a zsenik érthetik meg, hogy a világ miért pont ilyen és mivégre, és zseni híján bukásra vagyunk ítélve. Ilyenkor felmerülhet bennünk, hogy a művészet felé fordulunk. Talán majd az segít…

„Mi a tudomány? Lívia!

– A tudomány a világűr.”

(Tudósok zenekar, 1993)

Ahogy telik az idő, azzal kell szembesülnünk, hogy egy kérdés mindig újabbakat szül, hogy minél inkább tágítjuk a horizontot, annál több mindent kellene tudnunk, ami lehetetlen. Egyvalami egyre biztosabbá válik, hogy alázatosan kell figyelni, hallgatni, és még alázatosabban következtetéseket levonni. Azonban a vágyunk azzal kapcsolatban, hogy létezik egyfajta abszolút igazság, melyben a dolgok rendje és rendeltetése teljesen világosan megmutatkozik, még tartja magát.

„Mi a tudomány? Ferenc!

– Intézményesített tanácstalanság.”

(Tudósok zenekar, 1993)

Sok tudós, filozófus nagy műve lesz ránk hatással ezen az úton, s csodáljuk a rendet, amelyet maguk köré építettek. Bizonyos tudományágakkal való találkozásaink során úgy érezzük, az egyediségben rejlik a titok, és csak úgy érdemes általánosságokat megfogalmazni, ha sosem feledkezünk meg az egyediről, a különlegesről, a többség által „normálisnak” tekintettől való eltérésről. Akkor a jelenségek mélyére ásás azt jelentheti, hogy megismerjük egy másik ember valóságát, érzékelését a körülöttünk lévő világról. Van, hogy azt várjuk, a gyakorlat és a tudomány között szoros kapcsolat legyen. Hiszen végső soron a tudomány is szolgálat, melynek egyik célja, hogy jobbá tegye a világot.

„Mi a tudomány? Krisztián!

– Kiömlik a lélek.”

(Tudósok zenekar, 1993)

A megismerés útján gyakran eljön egy olyan pont is, amikor leginkább azt szeretnénk, ha a tudomány segítségével elősegíthetnénk egy elfogadóbb társadalom kialakulását, a szolidaritás alapvetésként való megjelenését, hogy az empátia mindennapos legyen. Valódi közösségek jelenlétét, ahol mindenki értékesnek számít. A nagy kérdésekkel kapcsolatban pedig megmarad a nyugtalanság, a nagy elvárás, hogy valahol, egy papírfecnin vagy egy eldugott könyvben talán minden kérdésre ott a válasz. Hisszük, hogy valahol valakinek már egyszer kijött, hogy mennyivel egyenlő X a legnagyobb filozófiai kérdések esetében is. Ráadásul úgy, hogy ez könnyen megérthető, befogadható, egyszerű. A tudományban azonban rendkívül kevés dolog egyszerű.

Emberképünk

A kilencvenes évek elején Francis Fukuyama (2024) a történelem végéről beszélt, az azonban nem jött el. A filozófusok Platóntól napjainkig keresik az ember mibenlétének lényegét, mely keresésben szükségszerűen jön el időről időre az a pillanat is, amikor az „ember végét” fogalmazzák meg. Ehhez a véghez azonban többféleképpen is el lehet érni, a vég ugyanis nem feltétlenül jelenti a megsemmisülést, a teljes eltűnést. Az ember átalakulásáról, változásáról számos sci-fi szól, a poszthumanizmus, transzhumanizmus témája pedig olyan határmezsgye, ahol a tudomány és az írói fantázia közös halmazra talál. Ezen a határmezsgyén lelhetjük meg a kérdést, hogy milyen változások jelentenek bizonyos szempontból valamilyen véget, és jelölnek új kezdetet az ember fogalmának meghatározásában. Különösen igaz ez a 19. század második felétől, amikor is a technológiai fejlődés oly mértékben lendült meg, hogy az általa felvetett etikai kérdésekre még nem volt képes válaszolni az emberiség, sőt, bizonyos kérdéseket feltenni sem mer. A ma emberének folyamatosan azzal a Robert Sheckley-féle (1992) gondolattal kell szembe- néznie, hogy „most van a jövő”, és ez a jövő számos alapkérdést renget meg emberségünket, emberi mivoltunkat tekintve.

A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni című átfogó mű szerzői különböző kontextusokban vizsgálva felrajzolják a poszthumanizmus mögött rejlő gondolatiságot; értelmezik és átértelmezik a témához hozzájáruló szerzők gondolatait, hatásait. Fejezetről fejezetre tehetjük fel magunknak újra a filozófiai antropológiai alapkérdést: Mi az ember? Mitől ember az ember? Úgy tűnik, korunkban erre egyre nehezebb választ adni, és a technológiai fejlődés is újabb kihívások elé állít minket ezzel kapcsolatban.

Amikor az ember önmagáról gondolkodik, adja magát, hogy először biológiai mivoltában elemezze létezését. Itt is azonnal beleütközünk a gondolatba, melyet Babits A lírikus epilógjában fogalmaz meg, hogy amikor mi magunk vagyunk a vizsgálódás alanya és tárgya is, amikor azzal vizsgálok, amit vizsgálok, akkor vajon feltörhető-e egyáltalán az a bizonyos dió. A technológiai fejlődés nyomán sajnos erősen fenyegeti az emberiséget a hübrisz, amikor is azt képzeljük, mindenre képesek vagyunk, bátran belenyúlhatunk a magunk és a természet folyamataiba, megfejthetjük DNS-láncunkat, feltörhetjük „kódjainkat”, beleavatkozhatunk felépítésünkbe.

A kötet szerzői szóvá teszik, hogy az információs forradalom, a kibernetika és a mesterséges intelligencia fejlődését látva szembesülnünk kell azzal, hogy „az élet fogalma a 20. században radikális átalakuláson” ment keresztül (Horváth et al., 2019: 190). A tudományos kutatások nagy része adathalmazként tekint az emberre, amivel eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy az élet fogalma leválasztódik a test fogalmáról. Az élet digitális kódokká alakítása, az ember számítógépes hálózatokba való feltölthetősége számos sci-fi történetét is alakítja, és újszerű kibernetikai poszthumanista világot hoz létre, mely túlmutat az organikus élet határain. A virtuális terek, a mesterséges intelligencia, technológiai függőségünk úgy vett körbe minket, mint a forrósodó víz a békát a fazékban, s amíg néhány évvel ezelőtt nevettünk bizonyos technikai eszközök lehetőségén, ma már ezek az életünk részei. Velünk vannak nap mint nap, befolyásolják döntéshozatalunkat, hogy mit gondolunk magunkról, a másik emberről, a körülöttünk zajló eseményekről. A szerzők felhívják a figyelmünket arra a homályba vesző tényre, hogy a kibernetika fogalma eredetileg az irányítás tudományaként lett meghatározva, melynek születését a második világháború idejére tehetjük. Önvezérlő gépek, döntést hozó robotok, fegyverek, gépi tanulás. Rendszerek, melyek működését emberek milliárdjai nem értik. Problémák, melyeket mi hozunk létre, s melyekkel kapcsolatban így a mi kezünkben kellene lennie a válaszoknak is. Olyan gyújtópontok, melyek messze nemcsak az embert mint olyat boríthatják lángba, hanem a körülöttünk lévő világra is drasztikus hatást gyakorolnak. Heidegger már az 1950-es években szóvá tette, hogy a technika kicsúszik az emberiség kezéből, egyre nagyobbra nő, és ezzel kezd irányíthatatlanná válni. Tisztán látta és határozottan figyelmeztetett arra, hogy már az őskori technológiák esetében is megfigyelhető, hogy nem „az ember az irányultság egyedüli forrása” (192). Tetteink hatása sokszor nagy időbeli csúszásokkal fedezhető fel. Elindítottunk egy olyan technológiai szingularitást, amely alapvetően változtathatja meg az élet megjelenési formáit, miközben az ember maga már nem is érti a körülötte hihetetlen sebességgel zajló folyamatokat. Ezzel egy időben pedig folyamatosan mosódik el az ember és a gép közötti határvonal.

A szerzők a kötet elején tisztázzák témájuk alapfogalmait. Az első két fejezet rendkívüli alapossággal, a legfontosabb szerzők elméleteinek összehasonlításával járja körül a poszthumanizmust és különféle változatait, valamint az ember fogalmára kifejtett hatásaikat tárgyalja. Az ember utáni „diskurzuson belül az ember nem egy statikus, harmonikus autonóm egész, hanem egy bizonytalan” (11), áramlásban lévő tulajdonságok összessége. Ha az ember új fogalmának konstruálási folyamatát vizsgáljuk, felmerül bennünk annak kérdése is, hogy az eddigi emberkoncepció minek hatására jött létre, és igaz volt-e egyáltalán az emberiség minden tagjára. A könyv feszegeti azt a kérdést, hogy a humanizmus válsága mögött meghúzódik az a jelenség is, hogy az emberkoncepció sosem volt igazán teljes, mindig is hatottak rá az idő- és térbeli, földrajzi, kulturális, spirituális jelenségek és azok, akik a fogalmat megalkották. 20. századi gondolkodók, köztük Heidegger és Sartre a világháborúk során megtapasztalt embertelenségek miatt bevezették az antihumanizmus fogalmát is, mely a technológiai fejlődéssel összekapcsolódva, a gépszerű, mechanikus racionalitással összefonódva destruktív jövőt vizionál.

A technológia térnyerését említve elérkezünk a transzhumanizmus fogalmához. A transzhumanizmus a technológiára mint lehetőségre tekint, melynek segítségével az ember feljavítható, hibái kvázi kijavíthatók, elérhető állapotnak tekintve a tökéletességet, a betegségektől, hibáktól mentes létezést. A tökéletes test vágya mindig is része volt az emberi létezésnek. A fogyatékosságtudomány, a gyógypedagógia, a filozófiai antropológia a test és az ember fogalmának kapcsolatával a kezdetektől kiemelten foglalkozik. Bár a szerzők nem említik e területeket, érdemes az ott kidolgozott modelleket, elméleteket is párhuzamba állítani a könyv meglátásaival. A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása (WHO, 2003) alapján készült alábbi komplex ábra jól szemlélteti, hogy amikor a fogyatékosságról gondolkodunk, soha nem elég az egyénre tekintenünk, minden állapot csakis kontextusban értelmezhető, hiszen ott is realizálódik.

1. ábra: A fogyatékosság és a vele összefüggő tényezők az Egészségügyi Világszervezet új felfogásában

Forrás: WHO, 2003

Vagyis a testben bekövetkezett változások meghatározzák, hogy milyen tevékenységekre vagyunk képesek, ami befolyásolja részvételünket a társadalomban. A társadalmi részvételre azonban a környezet is hat, hiszen akadálymentes, hozzáférhető környezetben egy fogyatékos vagy megváltozott állapotú ember részvételi lehetőségének szintje sokkal magasabb lesz, mint egy nem akadálymentes környezetben. Egészségi állapotunk is alapvetően befolyásolja, hogy milyen tevékenységekre vagyunk képesek. De a tevékenységek is, melyeket végzünk, hatással vannak egészségi állapotunkra és testünk strukturális felépítésére. Fizikai állapotunk tehát folyamatos kölcsönhatásban lévő rendszerként értelmezhető.

A fogyatékosságtudomány orvosi modelljének lényege, hogy az ember testében lévő eltérésre hibaként tekint, és az eltérés okozta nehézségeket kizárólag az adott egyénből eredezteti. Így a megoldás is az, ha megjavítjuk az egyénben a hibát, így azonnal megoldódik az ebből következő gond is. A „normális” testhez való közelítés a cél, de ez végső soron egy tökéletes, problémamentes testet fest fel (Könczei–Hernádi, 2015). Ehhez erősen csatlakozik a transzhumanizmus eszméje is, mely – mint említettük – a technológiára olyan lehetőségként tekint, mely végre segít ennek a tökéletes testnek az elérésében. Végre képesek lehetünk fokozni fizikai és intellektuális képességeinket. De ha élünk a technológia lehetőségeivel, ha implantátumokat, protéziseket, mesterséges szerveket, szöveteket építünk az emberi testbe, óhatatlanul felmerül, hogy hol van a határ gépi és emberi, mesterséges és természetes között, s ez hogyan változtatja meg az önmagunkról való gondolkodást. Olyan bioetikai, orvosetikai kérdések adódnak így, melyekre eddig nem sikerült válaszokat találnunk, különösen olyanokat nem, melyek jogilag is megállják a helyüket. Ha a klónozásra vagy bizonyos génsebészeti eljárásokra gondolunk, azonnal beleütközünk abba, hogy bár technológiai értelemben sok mindenre képesek vagyunk már, a mindennapok szintjén, az etikai válaszok megfogalmazásában és a jogi gyakorlat kivitelezésében komoly nehézségek vetődnek fel.

A filozófiai antropológia meghatározó alakja, Arnold Gehlen is sokat foglalkozik az ember biológiai felépítésével Az ember természete és helye a világban (1976) című művében. Könyve elején megfogalmaz néhány olyan fundamentális tézismondatot, melyekből végül kibomlik a gehleni emberkép. Az egyik ilyen tétel, hogy ha az embert részleteiben vizsgáljuk, és különböző tulajdonságait, ismertetőjegyeit vesszük górcső alá, nem találunk semmi specifikusan emberit. Így az ember bizonyosan több, mint tulajdonságainak az összessége. Részleteiben vizsgálva fogyatékos lény, „hiánylény”. Ha összehasonlítjuk az állatokkal, nincsenek magasan specifikálódott érzékszervei, aránytalanul hosszú a gyermekkora, születése után csak hosszú idő elteltével nyeri el felnőtt testarányait. Testnagyságához képest viszont hosszú élettartamra képes, s érdekes, hogy szaporodóképességének elvesztése után kiterjedt öregkort élhet meg. Az állatokkal összehasonlítva talált furcsaságok miatt is ragaszkodik Gehlen ahhoz, hogy az emberből kell megérteni az embert, és nem az állatokon keresztül, s a biológiai meghatározottságokon túl az életvitelt helyezi a középpontba. Az ember kultúrateremtő képességét, azt, hogy képes a körülötte lévő természetet úgy átformálni, hogy az nem determinálja. Nem ő alkalmazkodik a környezethez, hanem azt alakítja igényeinek megfelelően. Mára láthatjuk, hogy ez a természetformáló képesség milyen problémákat generált. S ha az ember saját testére is csak mint formálandó lehetőségre tekint, visszajutunk a nehéz kérdésekhez. Meddig terjedhet ez a formálás? Mit szabad, és mit nem? Mi történik, ha a technológia az embert erőforrássá degradálja? Hogyan kerülhető el, hogy a technológia ne fokozza az entrópiát? A kötet más-más formában újra és újra felteszi azt a fontos kérdést, hogy mi történik, ha az életet adathalmazzá redukáljuk. Hogyan védekezhetünk ennek elidegenítő hatása ellen, és hogy ne zárjuk el az embert a transzcendenstől? Hogy jutottunk odáig, hogy a lehetőségeket nyújtó, életminőséget javító, élethosszt növelő technológia olyan veszélyeket is generált, melyekre még mindig nincsenek válaszaink?

Zárásként

A könyv sok olyan alapkérdést feszeget, melyekkel mindannyian szembesülünk életünk során. Rendkívül fontos azonban, hogy bármilyen tudományággal foglalkozzunk is, végső soron meghatározó, hogy annak milyen az emberképe. Talán nem is lehet igazán mélységében foglalkozni semmilyen kérdéssel, ha nem vetítjük rá azonnal az emberképünkre. Ehhez a reflexióhoz nagymértékben hozzásegíthet minket Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió kötete.

S végezetül álljon itt a ChatGPT válasza arra a kérdésre, hogy mi az ember. Olvasása közben tartsuk szem előtt, hogy semmi olyan nincs a válaszban, amit nem ember alkotott, a ChatGPT-t is az ember alkotta, viszont a ChatGPT mögött lévő programkódot csak igen kevesen lennének képesek értelmezni.

„Fogalmazd meg nekem, hogy mi az ember!

A ChatGPT ezt mondta:

Az ember egy tudatos, gondolkodó, érzelmekkel rendelkező lény, aki képes önreflexióra és szociális kapcsolatok kialakítására. Biológiai szempontból az ember a Homo sapiens fajhoz tartozik, az emlősök közé sorolható, és kiemelkedik az állatvilágból az összetett agyának, fejlett kommunikációs képességeinek, valamint kreatív és problémamegoldó képességeinek köszönhetően. Az ember törekszik megérteni a körülötte lévő világot, önmaga helyét benne, és értékrendeket alakít ki, hogy irányítsa életét. Kulturális, társadalmi, érzelmi és spirituális vonatkozásban is fejlődik, folyamatosan formálva és átalakítva környezetét, miközben az evolúció terméke, és része a természeti világ komplex rendszerének” (letöltve: 2024. 10. 14.).

Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni, Prae.hu Informatikai és Kommunikációs Kft., 2019