Absztrakt

Az esszé az Afrikai Unió által 2013-ban megalkotott afrikai víziót és annak keretét emeli az elemzés középpontjába: az Agenda 2063 elnevezésű mesterterv tágabb kontextusát tekinti át a gyarmatosítás örökségétől a közelmúlt és a jelen afrikai kormányzásai által felvetett problémákig. A nemzetközi donorközösség szemléletváltásához, egyúttal a függőségi szindróma afrikai közösségek és kormányzatok által megkívánt levetkőzéséhez oly fontos attitűdváltozás létjogosultsága markánsan jelenik meg e narratívában. A Nobel-békedíjas, 2011 szeptemberében elhunyt Wangari Maathai gondolatai és szellemi öröksége mindvégig kitüntetett hivatkozási pontokat rajzol meg a szövegben.

Kulcsszavak: Agenda 2063, Afrikai Unió, Wangari Maathai, függőségek, afrikai megoldások az afrikai problémákra

DOI: 10.56699/MT.2024.2.11

Afrika 2013-ban paradigmaváltást fogalmazott meg önmaga számára. Az Afrikai Unió 2016-os csúcstalálkozója – amellett, hogy meghirdette az „emberi jogok afrikai évét”, és különös figyelmet szentelt a női jogoknak – megerősítette azt a célkitűzést, hogy a tagállamoknak egy integrált, békés és gyarapodó Afrika képét kell közösen kialakítaniuk. Az Agenda 2063 vízió szükségszerűen épít a múlt tapasztalataira, miközben észszerűen számol a fejlődéssel és a lehetőségek stratégiai kihasználásával. Ötven év alatt – a kontinens politikai integrációját megtestesítő első számú szervezet tervei szerint – minden fronton meg akarják alapozni a fenntartható jövőt, áll az Afrikai Unió nyilatkozatában (African Union, 2013). „Eljött Afrika ideje” – fogalmazta meg a 21. század hajnalán Thabo Mbeki dél-afrikai elnök (1999 és 2008 között vezette a kontinens meghatározó államát), aki az afrikai újjászületés szónokaként 2001. október 31-én a dél-afrikai parlament és a tartományi tanácsok együttes ülésén tartott beszédében kiemelte: a 21. század afrikai embere már olyan (kell hogy legyen), „aki nem hagyja, hogy a rabszolgaság, a gyarmatosítás, a neokolonializmus, a rasszizmus és az apartheid múltja által megszabott körülményekhez kötődjön, és képes megteremteni a béke, a demokrácia, a fejlődés és a jólét új világát. Ezek azok az afrikaiak, akik úgy döntöttek, hogy tettekben határozzák meg magukat. Belefáradtak [ugyanis] abba, hogy megmondják nekik, kik ők, honnan jöttek, hová kellene menniük, és hogyan kellene folytatniuk az útjukat” (Mbeki, 2002: 149). Az építkezésben kitüntetett szerepe van az államok közötti kooperációs formák meg- és felerősítésének: mind a regionális gazdasági közösségeknek (Regional Economic Communities, RECs), mind a kontinens egészére kihúzott együttműködési szinteknek és az ezekhez párosított programoknak.

Ma már a fenntartható afrikai gazdasági növekedés egyik legfontosabb aspektusának számít a regionális struktúrák megléte, a regionális együttműködések kiépítettsége és működőképessége. Ez valójában legalább középtávon végiggondolt regionalizációt, regionális integrációt jelent, amelynek terén az afrikai kontinensen figyelemre méltó aktivitást, sőt nem egy esetben túlburjánzást tapasztalunk. A világ különböző térségei közül Afrikában található a legtöbb regionális integrációt szorgalmazó közösség, regionális blokk. Az Afrikai Unió ötvenöt tagállama közül (tagsággal rendelkezik a Marokkó által vitatott Nyugat-Szahara is, melynek hivatalos neve: Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság) huszonnyolc legalább két vagy több ilyen szervezetnek a tagja. Az afrikaiak hisznek abban, hogy a regionalizáció sikerekhez, a globális gazdaságba való integrációhoz segíti őket. Az Afrikai Gazdasági Közösség (African Economic Community) létrehozásáról szóló 1991-es abujai szerződés egyértelműen rögzítette az afrikaiak abbéli hitét, mely szerint mind a helyi szintek megerősítésének, mind a kontinens és különböző térségei globális gazdaságba való hatékony bejutásának és szerepvállalásának eszköze a regionális integráció. 2025-re cél a kontinens egészére kiterjedő Pánafrikai Gazdasági Közösség létrehozása. Ehhez jelentős előrelépés volt a 2024 januárjában az Afrikai Unió ötvennégy tagja által aláírt, a kontinens egészére megálmodott szabadkereskedelmi térséget létrehozó szerződés, amellyel az afrikaiak útjára indították az AfCFTA-t (African Continental Free Trade Area) (AfCFTA, é. n.).

Ha azonban a gazdasági növekedés számai és előrejelzései mögé nézünk, a napi afrikai valóság helyi fejlődésbeli kontrasztjai világlanak elő. A Covid–19 előtti időszakban, ahogyan arról a Világbank 2015-ös összesített adatai tanúskodnak, gazdasági értelemben ugyan öt százalék körül növekedett a kontinens, de szumma 415 millió ember élt extrém mértékű szegénységben, akik a teljes lakosság (az akkori közel 1,2 milliárd fő) 34 százalékát tették ki. Ezt tovább rontotta több országban – például Nigériában – az olajárak zuhanása és általában a nyersanyagok árának csökkenése, amely már akkor is hatalmas kihívást jelentett a kormányzatok számára. A kontinens Szaharától délre elterülő makrorégiója, a szubszaharai Afrika, szintén a Világbank számításai szerint, 2022-ben 3,6 százalékos növekedést tudhatott magáénak, de ez az ütem 2023-ra 2,5 százalékra lassult. A régióban egyre növekvő számú konfliktusok és erőszakos cselekmények visszafogják a gazdasági tevékenységet, és az éghajlat megváltozása okozta kihívások várhatóan tovább súlyosbítják e bizonytalanságot. A szubszaharai afrikai területeken 2023-ban még mindig mintegy 462 millió ember élt mélyszegénységben (ez a kontinens teljes, körülbelül 1,46 milliárd fős lakosságának közel 32 százaléka). Az elmúlt néhány évben jelentkezett sokszoros válsághelyzetek (a klímaváltozás, a Covid–19-pandémia és a fokozódó fegyveres konfliktusok) növelték a kontinens több országának eladósodását. A régió továbbra is magas adósságválság-kockázattal küzd, és 2023 júniusára huszonegy országot soroltak be a külső adósságválság magas kockázatának kitett vagy abban már érintett országok közé. Több ország, köztük Csád, Zambia és Ghána adósságátütemezési erőfeszítéseket kezdeményezett a fenntarthatóság és a költségvetési mozgástér helyreállítása érdekében.

A Világbank 2023. októberi összefoglalója (Worldbank, 2023) szerint a növekedés továbbra is egyenlőtlen a kontinensen. Míg Kelet-Afrikában 2023-ban 1,8 százalékos növekedést láttak az elemzők, addig Nyugat-Afrikában 2024-re 3,3 százalékos növekedés várható. Összességében a szubszaharai Afrika gazdasági teljesítményét továbbra is a kontinens legnagyobb országainak átlagosnál alacsonyabb teljesítménye hátráltatja. Dél-Afrikában továbbra is az energiabizonytalanság és a szállítási infrastruktúra szűk keresztmetszetei fogják vissza a gazdasági tevékenységet, míg Nigéria szerény növekedése az olajágazat kihívásainak tudható be. Ezen túlmenően a konfliktusok és katonai puccsok olyan országokban, mint Szudán, Niger és Gabon, valószínűleg hátráltatják a növekedést a Közép-afrikai Gazdasági és Monetáris Közösségben és néhány Száhel-országban.

Mindezeken felül a többek között az ENSZ által elfogadott, 2030-ig tartó Fenn- tartható fejlődési célok (angol rövidítéssel: SDG) elnevezésű globális program legelső célkitűzése, a „szegénység felszámolása” sok esetben lehetőségeiket meghaladó erőfeszítéseket követel meg az afrikai szereplőktől. A helyzetet tetézi az olyan események sora, melyek az egyes országok reakció- és megoldási készségét rontják: ilyen volt a Nyugat-Afrika több országát érintő 2014-es Ebola-járvány, amely nem utolsósorban a külföldi befektetések volumenét apasztotta jelentősen. Csak 2015-ben 214 millió újabb maláriás megbetegedést regisztráltak a kontinensen: az eredmény egy év alatt további 438 ezer halott volt az Egészségügyi Világszervezet beszámolója szerint (WHO, 2015). A 2022-es adatok további emelkedést mutattak: 249 millió új esetről számoltak be (WHO, 2023).

Általános igazságként szögezhetjük le, hogy Afrikában a szegénység elleni küzdelem és a gazdasági növekedés egyik kulcskérdése a befektetések – főként az FDI (Foreign Direct Investment), azaz a közvetlen külföldi tőkebefektetés – jelenléte és nagyságrendje. Ha történetileg vizsgálódunk, a függetlenség kivívása utáni időszakot (túlnyomórészt 1960-at) követően Afrika nem volt vonzó a külföldi, sőt sok esetben a helyi befektetők körében sem, elsősorban az üzleti szektorban uralkodó feltételek miatt. A hetvenes években tapasztalt visszásságokat követően – például az akkor Mobutu által vezetett Zaire-ban (ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak hívják) – több fejlett ország, így például Japán vagy Nagy-Britannia visszavonult a befektetések ösztönzésétől, sőt addigi befektetéseiket számos országból kivonták. A 21. század elején azonban a nemzetközi közösség is részt vállal Afrika azon törekvésében, hogy megváltozzon az egyes országokat vezető politikai elitek felfogása az FDI potenciális magukhoz vonzásával kapcsolatban. Egyre több afrikai kormány válik „tisztábbá”, átláthatóbbá, megbízhatóbbá és profibbá, csökkenti a bizonytalanságok sorát, és dolgozik azon, hogy megváltozzon a külföldi befektetők felfogása a befektetési környezetről, melyről sokáig az volt a vélemény, hogy teljesen zord, „barátságtalan”.

Afrika saját aspirációi – az Agenda 2063 szerint is – több ponton rezonálnak az ENSZ-féle Fenntartható fejlődési célokkal. Annak érdekében, hogy az afrikai országok belső termelőképessége erősödjön, határozottan szükséges bevonniuk a helyi szinteket, különös figyelemmel a fiatalokra és a nőkre. A valódi fejlődésnek az emberekről kell szólnia. Ahogyan Goran Hyden, svéd származású amerikai Afrika-szakértő írja: „…az afrikai társadalmakban nagyban különbözik a felelősségek, így például a tulajdonjogok, az ellátás, a gyereknevelés leosztása a családi egységek vonatkozásában a világ más régióitól […] és e szintek vizsgálata növekvő mértékben ébreszti rá a nemzetközi közösséget, hogy a helyi erőforrások felhasználásába, eleve azok megtervezésébe kiemelten kell bevonni a mikroközösségeket” (Hyden, 1989: 194–195). Afrikában tehát minden fejlődéssel kapcsolatos kérdés e szintekre irányítja – azaz inkább kellene hogy irányítsa – a figyelmet.

A fenntarthatóság, a fejlődés szoros kapcsolatban van a biztonsággal, az emberi biztonság kulcskérdésével. Amíg ezt nem veszik kellő mértékben komolyan a kormányzatok, befektetők, illetve maga a nemzetközi közösség, hosszú távú, fenntartható módon értelmezhető fejlődés nem képzelhető el Afrikában (sem).

Fenntartható kapcsolatok, fenntartott érdeklődés, az afrikai ágens

Ahogyan a Fenntartható Afrika című kötet bevezető tanulmányában kifejtettem (Tarrósy, 2010: 15–19), az afrikai kontinens évszázadok óta érdekes a világ különböző hatalmi formációi számára. Terjeszkedésük során már a rómaiak is provinciát létesítettek a kontinens északi térségeiben. Ez a mai Algéria keleti részét, Tunéziát, a volt Karthágó területét jelentette. Geostratégiailag volt fontos a külső szereplőknek, hogy jelen legyenek Afrikában, és befolyásuk alá vonják az ott élő népeket, ami igazából nem mindig volt száz százalékig sikeres vállalkozás számukra, sőt, a Szaharán keresztül zajló kereskedésnek csak egy részét voltak képesek kontrollálni. Az első európai felfedezőket megelőzve – akik előtt „utat nyitott” Vasco da Gama portugál hajós, 1498-ban eljutva a mai Kenya partvidékére, Mombasa környékére – a szuahéli partokra 1418-ban Cseng Ho admirális vezetésével érkező kínaiak viszont kereskedni akartak, és persze az akkori Ming-uralkodó, Jung-lö császár expanzív birodalmi aspirációit erősíteni. Amikor aztán az európaiak is beindították a kereskedelmet – nemesfémmel, drágakővel, fűszerrel, elefántcsonttal és rabszolgákkal üzleteltek –, sok mindent elvittek, és cserébe semmit sem hoztak, talán „csak” a kereszténységet. Az első német misszionáriusok Kelet-Afrikában (Johann Ludwig Krapf és Johannes Rebmann) a hitterjesztés mellett jelentős oktatási tevékenységet is folytattak, elsősorban a Kilimandzsáró közelében (Tarrósy, 2011: 34). A katolikus és protestáns közösségek úgy kapcsolódtak be az európai jelenlét terjeszkedésének folyamatába, hogy „»civilizációs támogatást« kívántak nyújtani a »bennszülött«, önnön fogalmaik szerint elmaradottabb népeknek. Ma már látjuk, hogy e kapcsolatok gyakran egyoldalúak voltak, és nem szolgálták a helyi népek valódi igényeit: gyakran pusztító nyugati erőnek mutatkoztak, amelyek kultúrákat, ősi hiedelmeket, lélekfelfogásokat szorítottak háttérbe, és nem tartották tiszteletben a másik szabadságát, hagyományát […] számos esetben azonban önzetlen és valódi segítséget jelentettek, és szép eredményeket értek el” (Solymári, 2020: 52).

A székhelyét Zanzibárra áttevő ománi Szajjid Szaíd bin Szultán (1797–1856) és leszármazottai nagyot lendítettek a régiókon átívelő kereskedelmen, de valójában ők is sok mindent elvittek Afrikából. A világháborúk fokozatosan „húzták be” az afrikai térségeket is a pusztító konfliktusokba, és nem elég, hogy temérdek nyersanyagot vontak ki a kontinensről, sok helybélit „segítettek át” a túlvilágra. A gyarmatosító igát magukról végre (1960-ban és azt követően évtizedeken keresztül) lerázó afrikaiak nem szabadultak meg a régi kötelékektől – sőt, sok helyen a mindennapok a mai napig jelentősen kötődnek a volt gyarmatosítókhoz és egyre inkább az új „érdeklődőkhöz”. Ez utóbbiak között találjuk azokat a feltörekvő országokat, amelyek ma a világban a legnagyobb gazdasági teljesítményeket képesek produkálni, és ehhez szükségük van nyersanyagokra. Afrika pedig még mindig bővelkedik ezekben – a kérdés, hogy meddig. Mindez afrikai oldalról igényel alapos, elemző gondolkodást: az érintett államoknak végig kell gondolniuk, mi milyen időtávon éri meg nekik – stratégiát kell alkotniuk arra vonatkozóan, hogy mire számítanak például a kínai, az indiai vagy éppen a török partnerségből fakadóan az adott állam területére érkező – sok esetben óriási – pénzekkel, befektetésekkel, kedvezményes kölcsönökkel kapcsolatban. A partnerség fenntartható tehát, és éppen az afrikai oldalán, az „afrikai ágensen” múlik, milyen időtávon kaphat értelmezést. Az vitathatatlan, hogy a felfokozott érdeklődés, amely valójában a régi és új szereplők közötti verseny képében is tetten érhető, még hosszú évekig fennmarad. Ha Afrika ügyesen „játszik”, még a kártyalapokat is keverheti, és nagyban rajta múlik, hogy az érdeklődés fenntartható maradjon. Ehhez Afrikának általában stratégiára, ország- és térségspecifikus koncepciókra volt és van szüksége.

Afrika jelenlegi állapotáért azonban nemcsak a gyarmatosítás vonandó felelősségre, hanem bizony az 1960-as években, az azt követő évtizedekben (és számos alkalommal azóta is) hatalomra került, sok esetben despotikus, de mindenképpen autoriter, kizsákmányoló afrikai elitek is. A jó kormányzás (good governance) fogalma lehet, hogy elcsépeltnek hangzik már, de egyáltalán nem meglepő, hogy a nemzetközi közösség hatványozottan igyekszik ennek megvalósulását felügyelni, sőt számonkérni az afrikai vezetőkön. Maga Afrika is – legalábbis ami a nyilatkozatokat, kommünikéket illeti – ennek megvalósítását tűzte ki célul maga elé, többek között amikor az akkori nevén Afrikai Egységszervezet (OAU) keretében megbízott öt afrikai államfő, jelesül Algéria, Egyiptom, Nigéria, Szenegál és a Dél-afrikai Köztársaság elnökei által az asztalra tett integrált gazdasági-szociális fejlesztési programot elfogadta. Akkor sokan az Új Partnerség Afrika Fejlődéséért (NEPAD) elnevezésű hosszú távú fejlesztési programban látták a jövőt – miközben a másik oldalról legalább ugyanennyien kemény kritikával illették a kezdeményezést. A kormányzást illetően Paul Collier oxfordi közgazdászprofesszor határozottan aláhúzza, hogy „a kiváló kormányzás és gazdaságpolitikák egyértelműen segíthetik a gazdasági növekedést [mellyel szemben] a szörnyűséges kormányzás és politikák vészes sebességgel zilálhatják szét a gazdaságot” (Collier, 2008: 64). Vitán felül áll tehát annak létjogosultsága, hogy megfelelő kormányzással és összkormányzati erőfeszítéssel jó közpolitikák szülessenek, amelyek segíthetik az állam funkcionális építkezését és teljesítményét. Goran Hyden is kiemeli az új, hatékonyságra törekvő, közigazgatási szemléletű kormányzás fontosságát, amikor azt írja, hogy „valójában a legnagyobb kormányzati kihívás Afrika-szerte az informális gyakorlatok dominanciája, olyanoké, amelyek a klientizmust avagy a neopatrimoniális viselkedést és tetteket részesítik előnyben, amelyekkel a formális intézményi struktúrák és tenni akarás elveszítik hatékonyságukat. Az ilyen gyakorlatok aláássák a makroszinten meghatározott célok teljesíthetőségét, szembemennek a reformokkal, és gyakran táptalajul szolgálnak azok elutasításához” (Hyden, 2006: 265).

A NEPAD-dal kapcsolatban (is) Ian Taylor Afrika-kutató, a kínai–afrikai kapcsolatok világviszonylatban egyik legelismertebb szakértője azzal érvelt, hogy „a NEPAD-ot nem lehet sietve megvalósítani” anélkül, hogy a jelenlegi afrikai uralmi rendszereket ne vonnánk alapos kritika alá. A legproblémásabb maga az afrikai állam, az afrikai kormányzás, „amellyel kapcsolatban a legtöbb demokratikus elvárás szinte teljesíthetetlen, hiszen a demokratikus jegyek egyszerűen nem nagy adagokban találhatók meg a kontinensen” (Taylor, 2005: 153).

A viszonylag fiatal „új afrikai demokráciák” gazdasági gyengeségére, sok esetben láthattuk a történelem folyamán – különösen az 1980-as években, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által igen kedvelt Strukturális Kiigazítási Programok (SAP) esetében –, nem volt más kiút, mint engedni a nyomásnak, és végrehajtani a támogatásokat folyósító szervezetek által elvárt politikai reformokat. A végrehajtáshoz kötődően fontos kiemelnünk egy tényezőt: az afrikai politikai vezetők alkalmazkodási képességét, amelynek köszönhetően hatalmuk szinte hibernálhatóvá vált a jövőre nézve. Valójában e képesség az, amely jól jellemezte a volt gyarmatosítói értékek és a helyi ősi afrikai hagyományok jellegzetesen különleges keverékét, legalábbis az 1990-es évekig. A függetlenség kivívása utáni évtizedekben hatalmon lévő vezetőknek ugyanis elegendő idejük volt arra, hogy túlélési technikákat és taktikákat sajátítsanak el. Megtanulták, hogyan manipulálják a választójoggal rendelkezőket, s ezáltal hogyan befolyásolják a választások kimenetelét hatalmuk megszilárdítása érdekében. A támogató, gazdaságilag fejlett országok növekvő nyomásának hatására – amelyek a demokratikus berendezkedés átvételét, a jó kormányzást várták el –, „a demokrácia promóciójának köntöse alatt” a politikai szereplők a manipuláció új forrását látták meg. Abból, ahogyan Richard Joseph írja le a korábban türannoszjellegű vezetők át- változását, megérthető, hogy pusztán taktikaváltásról volt szó hatalmuk megtartása végett (Joseph, 1997: 375). Anders Themnér ezt úgy fogalmazza meg, hogy „az úgynevezett hadúr demokraták [warlord democrats], akik a (közel)múltban katonai vezetők vagy felkelőcsoportok politikai vezetői voltak, mára újrafelfedezték magukat demokrataként, és választásokon indulnak”, új klientúrahálózatokat vonva be a politikai térbe (Themnér, 2017: 2). E kormányzás mindenképpen fenntarthatatlan, és szükséges megváltoznia, hogy hosszú távon valódi és maradandó fejlődésre kapjon lehetőséget a kontinens. Persze az is lényegi szempont, hogy a változásnak belülről kell jönnie – kívülről erre „csak” rásegíteni lehet, de a belső erőknek, maguknak a társadalmaknak kell lépniük. Ehhez kínálhat – talán – progresszív keretet a NEPAD, de csak abban az esetben, ha maguk az afrikaiak komoly(abb)an veszik. Taylor rámutat a veszélyre:

„Ha a NEPAD szószólói igazából nem bíznak a projektben, és nem járulnak hozzá megfelelő mértékű anyagi forrással is a sikeres megvalósításához, furcsának hat majd, hogy szinte kizárólag a külső szereplőktől [a nemzetközi pénzügyi intézetektől és a donoroktól] várják a finanszírozását” (Taylor, 2005: 157). Igazat adhatunk Emmanuel K. Ngwainmbinek is, aki leszögezi, hogy „a jó kormányzás hosszú távú feladatai között találjuk azt a képességet, amely egészséges nemzeti, illetve országimázst közvetít a nemzetközi szervezetek [a külvilág] felé” (Ngwainmbi, 2005: 289). E nélkül nem képzelhető el az afrikai fejlődés, hiszen a bizonytalanság – márpedig Afrikával kapcsolatban ma még mindig (vagy ismételten) ennek képe él sokakban – nem kedvez a befektetéseknek, a fejlesztés szándékával (is) az afrikai terepen megjelenő szereplőknek. Nincs egyszerű feladata tehát az Afrikai Uniónak és az általa elfogadott Agenda 2063-nak, amely éppen növelni akarja a jó (jobb) kormányzást, a politikai és gazdasági értelemben vett biztonságos környezetet szerte az afrikai kontinensen, hogy minél több beruházás valósulhasson meg a hosszú távon sikeres afrikai fejlődésért.

Wangari Maathai és öröksége

Többek között a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés szellemében tevékenykedett a doktori fokozatot a kelet- és közép-afrikai nők közül elsőként megszerző ikon, a kenyai Wangari Muta Maathai is. 1940-ben, a Kenya-hegy közelében, Nairobitól száznyolcvan kilométerre fekvő Nyeri városában született, helyi farmerek gyermekeként. Az USA-ban, Atchison (Kansas) Mount St. Scholastica College nevű egyetemén kapta meg az alapdiplomáját biológiából 1964-ben. Később mesterképzésen vett részt a Pittsburghi Egyetemen, majd Németországban folytatott résztanulmányokat, és 1971-ben védte meg disszertációját a Nairobi Egyetemen. Régiójában ő volt az első, aki nőként tanszékvezetői pozíciót nyert el: 1976-ban az Állatorvosi Anatómia Tanszék vezetésével bízták meg az intézményben. Már professzorként vágott bele a politizálásba: 2002 decemberében 98 százalékos támogatottsággal parlamenti képviselőnek választották, majd 2003. január és 2005. november között Mwai Kibaki elnök kormányának környezetvédelemmel és természeti erőforrásokkal foglalkozó miniszterhelyetteseként tevékenykedett. Maathai volt az első afrikai nő, akit munkássága elismeréséül Nobel-békedíjjal tüntettek ki. A 2004-ben átadott díj odaítélésében szerepet játszott az az úttörő fejlesztés, amely minden afrikainak inspirációt adott „a fenntartható fejlődés, a demokrácia és a béke érdekében” végzendő cselekedetekhez. Wangari Maathai legkiemelkedőbb kezdeményezései közé tartozott a mára a térség egyik legmérvadóbb civil szervezetének, a Zöld Öv Mozgalomnak (The Green Belt Movement) az életre hívása és működtetése. A szervezetet 1977-ben alapította Maathai azzal a céllal, hogy elsősorban nőknek életük jobbra fordításában és családjaik életszínvonalának emelésében segítsen. Azt szorgalmazta, hogy a nők a talaj erózióját fák ültetésével gátolják meg, így a földeket könnyebben és hasznosabban tudják megművelni. Ezzel közösségeik számára is új életminőség lehetőségét voltak képesek megteremteni, különösen úgy, hogy munkahelyeket hoztak létre, amelyekkel emelték társadalmi megbecsülésüket az afrikai társadalmakban. A szervezet megalakulása óta már közel harmincmillió fát ültettek, nem csak Kenya-szerte, 1986-ban ugyanis többek között Tanzánia, Uganda, Malawi, Lesotho, Etiópia és Zimbabwe is csatlakozott a mozgalomhoz, létrehozva ezáltal a Pánafrikai Zöld Öv Hálózatot.

Wangari Maathai nem pusztán aktivista volt, egész életében azért harcolva, hogy segítse az afrikai emberek felemelkedését, életminőségük javulását, hanem egy demokratikusabb, az egyénnek több és nagyobb szabadságfokot biztosító, az embereket bevonó és nekik lehetőségeket ajánló társadalmi berendezkedés, egyben rezsimmodell kialakításán és Afrika-szerte végbevihető elterjesztésén dolgozott.

Maathai nemzetközileg elismert élharcosa volt a demokráciának, az emberi jogok és a természeti környezet védelmének, megóvásának. Több alkalommal felszólalt például az ENSZ-ben, valamint a nemzetközi szervezet számos bizottságának – így például a globális kormányzással, illetve az emberiség jövőjének kérdéseivel foglalkozó testületek – munkájában vett részt aktívan. Politikai szerepvállalását illetően a börtön sem volt ismeretlen számára, hiszen többször letartóztatták az afrikai erdőirtások elleni tiltakozásokban, kampányokban való részvétele miatt. A nyolcvanas években a Nairobi központjában elterülő Uhuru Parkban felállítandó felhőkarcoló elleni tiltakozás egyik szószólójaként került a figyelem középpontjába. A tüntetés eredményes volt, a terveket visszavonták. Környezettudatos hitvallását jól érzékelteti a BBC-nek adott egyik akkori nyilatkozata, amelyben a teremtés bibliai elbeszélését idézve szólt a környezet fontosságáról: „Isten hétfőtől péntekig megteremtette a földet. Szombaton megalkotta az embert. […] A környezettel kapcsolatos problémák lényege az, hogy ha Isten az embert kedden teremtette volna, akkor az szerdára már meghal, mert még nem lettek volna meg az élethez szükséges legfontosabb alapelemek, amelyek a túlélését biztosítják” (BBC News, 2004).

A Nobel-békedíj átvételekor tartott ünnepi beszédében Maathai aláhúzta, hogy „a lerombolt, folyamatos pusztításra ítélt környezet a gyér erő- források utáni versenyfutáshoz vezet, ami hozzá- járulhat a szegénység elmélyüléséhez, sőt konfliktusok kialakulásához” (Nobel Prize, 2004). Annak érdekében, hogy az afrikaiak ráeszméljenek az e problémák mögött húzódó összefüggésekre, és megértsék őket, Maathai civil oktatási programot indított útjára, amelynek során a résztvevők nemcsak a problémákat ismerhették meg, illetve a lehetséges megoldásokat azonosíthatták, de képessé váltak megtervezni személyes életstratégiáikat és viszonyukat a környezetükhöz, az általa biztosított lehetőségekhez. Minden környezettudatos változás előfeltétele, hogy maga az egyén ébredjen rá, mit jelent számára a közvetlen környezete. Először a gondolkodásnak kell megváltoznia, ezt követi a cselekedetekben, akciókban, projektekben megtestesülő változás. Ehhez mutatott irányt először Kenyában Wangari Maathai. Azóta csak nő azoknak a tábora, akik ezt a filozófiát magukénak vallják (Tarrósy, 2007).

A segélyekről és a függőségi szindrómáról Maathai nyomán

2005 januárjában Maathai részt vett a svájci Davosban rendezett Világgazdasági Fórumon (Maathai, 2009). A felszólalók között ott volt az akkori tanzániai elnök, Benjamin Mkapa, aki szenvedélyes előadásában arra szólította fel a Globális Észak gazdaságilag és technológiailag fejlett országait, hogy csökkentsék vagy engedjék el országa adósságát annak érdekében, hogy kormánya képessé váljon beruházni a közegészségügybe, például ágyak fölé helyezhető szúnyoghálók beszerzésével, mert ezzel a főként malária sújtotta vidékeken megóvhatnák a fertőzésnek leginkább kitett kisgyermekeket. A közönség soraiban ülő Sharon Stone amerikai színésznőt annyira meghatotta a beszéd, hogy azonnal tízezer amerikai dollárt ajánlott fel szúnyoghálók vásárlására, és a teremben lévőket arra szólította fel, hogy csatlakozzanak hozzá. Rövid időn belül százezer dollár gyűlt össze. Maathai szerint, azzal együtt, hogy mindig inspiráló a hírességek és gazdagok ilyen típusú segítségnyújtása a szegényeknek és elesetteknek, az afrikai vezetőknek és maguknak az afrikai embereknek kell tenniük annak érdekében, hogy a becsatornázott vagy biztosított források megfelelő eredményeket hozzanak a megfelelő helyeken. „Világosan látszik a hiátus az Afrika-szerte megelőzhető betegségekkel kapcsolatos, fejlesztési szakemberek által hangoztatott aggodalmak és figyelemfelhívás, illetve az afrikai kormányzatok és közösségek felismerései és tettei között” (Maathai, 2009: 66). Wangari Maathai szerint eddig sem a városi középosztály, sem a vidéki szülők nem vették eléggé komolyan, hogy ügyeljenek a megelőzésre, illetve azt, hogy ha felüti a fejét a fertőzés, azonnal kezdjék el kezelni vagy éppen kezeltetni. Kritizálta továbbá az afrikai vezetőket, hiszen meglátása szerint ők sem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy érzékenyítsék a lakosságot, és szorgalmazzák, hogy az emberek megtegyék a szükséges lépéseket.

A fenti példát egy még összetettebb problematika kibontásához is felhasználta, kiemelve annak fontosságát, hogy a közösség a beérkező segítséget vagy támogatást a sajátjának érezze és tulajdonolja (erre utal az ownership fogalma) – egyébként már magát a problémát is tulajdonolja, és ebből kifolyólag képes legyen megfogalmazni azokat az igényeket, amelyekre a támogatás, a segítségnyújtás vagy fejlesztési együttműködés irányulhat. Kell tehát a „tulajdonosi szemlélet a támogatást, segítséget befogadók részéről, hogy a donor által finanszírozott és végrehajtott projektet a kedvezményezett partner- ország lakossága a magáénak érezze, sőt, működjön közre a végrehajtásban, tanulja meg a projekt működését, működtetését” (Fodor, 2019: 178). Maathai szerint ha nincs meg ez a közösségi tulajdonlás, a donorokat valójában a Mikulásnak tekinthetik a helybéliek. „Az emberek örvendeznek, tapsolnak és táncolnak [amikor megjön a Mikulás], és ez addig tart, amíg a [támogatás]csapok ki nem száradnak” (Maathai, 2009: 69). Fontos a felelősség(vállalás) kérdése is, egy olyan felelősségkultúra kialakítása, illetve annak fel- vagy megerősítése, amelyben a helybéliek magukkal értetik meg annak értékét, hogy önmaguktól kell függeniük, s a másoktól érkező támogatást is a maguk felvértezésére kell fordítaniuk. Hosszú időskálán, nyomatékosítja Maathai, „Afrikának ki kell lépnie a függőség kultúrájából, túl kell lépnie a segélyek okozta függőségen” (Maathai, 2009: 71). Ez a gondolat megerősíti George Ayittey ghánai közgazdász mondatát: „…afrikai megoldások kellenek az afrikai problémákra” (Ayittey, 1994: 1). Mindez természetesen ismét ráirányítja a figyelmünket a már többször jelzett kormányzási kihívásokra, ugyanis megfelelő vezetők és kormányzatok nélkül nehezen képzelhető el változás.

Wangari Maathai pontosan fejezi ki azt az alapgondolatot, miszerint a segélyezés kultúráját, azaz inkább a segélyezettség kultúráját nehéz megváltoztatni (Maathai, 2009: 77). A nemzetközi donorközösség ugyan gyakran gyors eredményeket vár el Afrikától (is), de az elmaradottság, az „alulfejlettség” – kivált ahogyan Walter Rodney jelezte 1972-es, How Europe Underdeveloped Africa [Hogyan fejlesztette Európa elégtelenül Afrikát] című mérvadó könyvében –, a marginalizáció, az önbizalom hiánya, a félelem és a cinizmus nem egyik napról a másikra alakult ki a kontinensen, hanem évszázadok elnyomottságának és kiszipolyozottságának a következménye. Afrikának kell belülről megváltoztatnia a magáról alkotott képet, és ezzel a külső térben új Afrika-imidzset közvetíteni a lehetséges partnerek felé.

Az Agenda 2063 valójában Afrika saját „mesterterve”, a kontinens stratégiai keretrendszere, amelynek célja az inkluzív és fenntartható fejlődés megvalósítása, és amely a pánafrikanizmus és az afrikai reneszánsz égisze alatt az egységre, az önrendelkezésre, a szabadságra, a haladásra és a kollektív jólétre irányuló pánafrikai törekvések konkrét megnyilvánulása (African Union, 2013). Afrika saját válasza a jövőt illetően. Olyan válasz, amelyet Afrika akar magának. Ha ehhez bárki képes partnerként csatlakozni, azt Afrika bizonnyal szívesen fogadja, abból azonban soha többé nem kér, hogy valaki megmondja nekik, „kik ők, honnan jöttek, hová kellene menniük, és hogyan kellene folytatniuk az útjukat” (Mbeki, 2002: 149).

Absztrakt

Az írás célja, hogy hozzájáruljon az elmúlt évtizedben többször, sok különböző szereplő által hangoztatott „Afrika felemelkedőben” kijelentés/szlogen jobb értelmezéséhez azzal, hogy a 2020-ban megrajzolható Afrika-képet elemzi a mindennapok kontrasztjainak kontextusában. A benne vázolt és következetesen képviselt álláspont szerint a valósághű értékeléshez afrorealista megközelítésre van szükség. A cikk e tekintetben gazdasági (növekedési), fejlesztési (befektetési), politikai (kormányzási-vezetési) és helyi társadalmi kérdéseket egyaránt említ.

Kulcsszavak: afrorealizmus, globális aszimmetriák, összekapcsoltság, afrikai középréteg, partnerség

Bevezető elmélkedés

1960, „Afrika éve”: az annus mirabilis, amikor is tizenhét volt gyarmati terület nyerte el függetlenségét egy év leforgása alatt. Eufória, új afrikai vezetők és kormányaik, afrikanizáció és bizakodó jövőkép, melyet igen hamar államcsínyek sokasága, diktátorok születése és „tündöklése”, gazdaságpolitikák bukása, eladósodás és további marginalizálódás követett. Sok esetben a szerkezeti gyengeségeket a hatalomra jutott vezetők „urambátyám” hivatalosztogatása és klientúraépítése tetézte. Több országban a hatalmat magukhoz ragadók csak a saját etnikai csoportjuk és persze támogató klienseik helyzetbe hozására, illetve saját zsebeik megtömésére koncentráltak (etnikai nepotizmus), ami nem tett jót a társadalom egészével, hiszen az egyébként óriási nyersanyagvagyonnal és természeti kincsekkel rendelkező területek e „rossz kormányzás” miatt nem tudták kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. A 21. század első éveinek még mindig afropesszimista megközelítését azonban a 2010-es évekre újabb afrooptimista hullám váltotta fel. 2000 és 2010 között ugyanis Afrika a világ második leggyorsabban növekvő részének számított a feltörekvő délkelet-ázsiai térség mögött.^[1]Ezt is részletesen elemzik a McKinsey Global Institute 2010-es (Lions on the move: The progress and potential of African economies) és 2012-es (Africa at move: Job creation and inclusive growth) … Részletek 2019-ben pedig a szubszaharai régió számos országa, így például Ruanda, Etiópia és Ghána a glóbusz legintenzívebben gyarapodó gazdaságai között volt, átlagosan hét–kilenc százalékos GDP-növekedéssel.^[2]Lásd például: https://www.gfmag.com/global-data/economic-data/countries-highest-gdp-growth (letöltve: 2020. 05. 10.). Az ENSZ által 1990-től mért humánfejlettségi mutató (HDI) szerint azonban továbbra is sokat kell tenniük a kormányoknak az általános írástudás kiterjedtsége, a születéskor várható élettartam megnövelése, tehát az egészségi-higiénés, illetve az oktatási-képzési kapacitások és teljesítőképességek tekintetében. A szegénység továbbra is jelen van Afrika-szerte, sőt sokak számára még mindig az olyan alapvető szükségletek, mint a megbízható táplálék és az elérhető közelségben lévő tiszta víz megléte a tét, de az afrorealista képlet szerint – amely a mindennapi valóságokról szól, azok mentén alkot véleményt – a 21. század első két évtizedében megindult egyfajta afrikai középréteg-képződés, amely a jövőt illetően fontos, hiszen azok, akik kicsit jobban keresnek, élnek, többek között arra ösztönzik, akár kényszerítik az országokat vezető politikusokat, hogy megfelelő törvények garantálják gyarapodásukat, befektetett munkájuk megtérülését, annak a társadalom felé való visszaforgatását, ezáltal előmozdítva a társadalom általános fejlődését.

Kijelenthetjük azt is, hogy az afrikai kontinens elmúlt hatvan éve nem csupán a területén található társadalmak számára hozott mérvadó változásokat, hanem maga Afrika került a nemzetközi folyamatok fókuszába. Kétség sem férhet hozzá, hogy a globális egymásrautaltságban újfajta lendület érkezik a nemzetközi rendszer „szemiperifériáiról”, az ott lévő feltörekvő gazdaságokból, s ez jelentősen befolyásolja Afrika helyét és szerepét, illetve mindezek megítélését. Szinte valamennyi feltörekvő gazdaság fokozottan figyel az afrikai kontinensre. India, Dél-Korea, Szingapúr, Törökország, Oroszország, Brazília, az Öböl-térség államai, sőt még Irán is, folyamatosan keresik a kapcsolatok bővítésének, illetve a meglévő kétoldalú kapcsolatok mélyítésének módjait. Magyarország a Déli Nyitás jegyében kívánja intenzívebbé tenni gazdaságdiplomáciáját Afrikával – legutóbb egy kormányzati Afrika-stratégia^[3]Lásd 1177/2019. (IV. 2.) Korm. határozat, Magyar Közlöny, 2019/56. formájában. Mindegyikük természetesen jól felfogott nemzeti érdekek mentén van jelen Afrikában. Ez a felfokozott érdeklődés azonban Afrika számára is lehetőséget jelenthet globális jelenlétének, bekötöttségének újrafogalmazására, az egyes afrikai államok fejlődésének és regionális gazdasági közösségek (integrációk) fejlesztésének újragondolására. Éppen a jobb bekötöttség kimunkálása az egyik kulcskérdés a kontinens számára, hiszen tudjuk jól – ahogyan arról Parag Khanna is ír –, az „összekapcsoltság […] a világgazdaság egyik hajtóereje. […] A globális összekapcsoltság forradalma [pedig] elkezdődött” (Khanna, 2017: 32–35). A Fenntartható Fejlesztési Célok (SDGs) is számba veszi többek között az infrastrukturális kiépítettséget, valójában a hálózatokba, mátrixokba való bekapcsoltság mértékét – mely nélkül fenntartható fejlődés elképzelhetetlen.

Remény, felemelkedés, invesztíció

Afrika azonban harcban áll saját magával: egyrészt harcol (gyarmati) örökségei ellen, amelyek nagy részben tehetők felelőssé államainak sérülékenységéért. Másrészt küzd felemelkedéséért, az ezzel kapcsolatos hiányosságokért pedig saját korrupt vezetői vonhatók felelősségre. Mindeközben igyekszik meggyőzni mind a nemzetközi közösséget, mind a befektetni szándékozókat, hogy érdemes hosszú távon gondolkodni Afrikában. A közvetített üzenet ma nem a „reményét vesztett” (hopeless), hanem a „felemelkedő” (rising) kontinens. Richard Dowden, a brit Királyi Afrika Társaság igazgatója szerint ma már senki sem beszél Afrikáról úgy, ahogyan évtizedekkel ezelőtt, hogy Afrika a menthetetlen kontinens. „Az új kép mindenképpen jobb, de továbbra sem szabad általánosítanunk. Kérdésként merül fel, hogy a változások állandósultak-e, avagy csak időszakosak, illetve hogy a növekedés valóban eléri-e a mindennapok embereit” (Dowden, 2013). Fenn tudja-e tartani Afrika ezt a változást? Mire alapozhat a kontinens? Milyen mentális és érzelmi állapotban vannak ma Afrika társadalmai a megújulás, a fejlődés sikeres megvalósítása érdekében?

A kontinens mindennapjai rendkívül kontrasztosak: egyfelől a mély gyökerekkel rendelkező tradicionális lét dominál, másfelől fokozottan teret nyer a sok esetben külső szereplők által hajtott változás. Ha valaki egy szubszaharai afrikai nagyváros utcáit járja, szinte mindenhol építkezéseket, felújításokat lát: utak, vasutak, buszpályaudvarok, repterek, kikötők, iskolák, kórházak épülnek – megannyi projektnél kínai beruházó közreműködésével. A helybéliek az informális gazdaságban léteznek, eladnak-vesznek, csereberélnek, sokszor éppen annyi bevételt termelve naponta, hogy családjuk egy újabb napig életben maradhasson. A több százmillió szegény afrikai mellett azonban (meg)erősödőben van egy „középréteg”,^[4]A középréteg meghatározásáról jelenleg is komoly vita zajlik mind tudományos, mind politikai körökben (Melber, 2016). amely Afrika egyre több pontján képes hallatni a hangját. Az Afrikai Fejlesztési Bank 2011-es számításai szerint az idetartozó közel háromszázötvenmillió fő annyi rendszeres bevétellel rendelkezik, amely képessé teszi őket gyermekeik megfelelő iskoláztatására (akár külföldön), a tágabb értelemben vett családi-rokoni körök támogatására, a rendszeres fogyasztásra és mindenekelőtt egy olyan kritikus tömeg képzésére, amely igényt formál a politikai döntésekbe való beleszólás jogára. Az ő esetükben napi két és húsz dollár közé tehetjük a fogyasztás nagyságrendjét, szemben a többség napi egydolláros vagy az alatti valóságával. E változás az elmúlt évtized során érhető tetten, miközben a kontinens fennmaradó nagyobbik része nem egy esetben az extrém szegénység ellen küzd.

A valódi afrikai felemelkedés táplálásához meglátásom szerint legalább három nagyobb tételt szükséges megneveznünk: (1) a természeti erőforrások, nyersanyagok megfelelő kiaknázását; (2) a humán erőforrás, az oktatás és a képzés fejlesztését; (3) az új önbizalommal felvértezett stratégiai gondolkodás igényének kialakítását. Mind elsősorban a nemzetgazdasági érdek alá rendelt politikai kérdés. Vitán felül áll az a megállapítás, miszerint a sikeres erőforrás-menedzsment megfelelő kormányzást igényel. Afrikának pedig általában szüksége van a stratégiákban gondolkodó, a helyi erőforrásokat ismerő és azokra építő kormányzásra. Sir Paul Collier brit fejlődésközgazdász négy veszélyes csapdát említ, melyek elkerülése meghozhatja a sikert a fejlődő afrikai térségek számára. A következőkről van szó: a konfliktuscsapdáról, a természeti kincsek csapdájáról, a tengeri kijárat hiányából és a rossz szomszédi kapcsolatokból levezethető csapdáról, valamint a rossz kormányzás csapdájáról (Collier, 2008). Legelőször is a saját erőforrásokat kell feltérképeznie az adott kormányzatnak, ugyanis naprakész tudás birtokában lehet előállni fenntartható és a társadalmat szolgáló megoldásokkal.

Mindez megfelelően képzett saját humán kapacitás/erőforrás nélkül elképzelhetetlen. Ha az oktatás teljes spektrumát nézzük, az UNESCO felmérései szerint a függetlenség elnyerése óta látható módon nagyot lépett előre Afrika az alapfokú iskolázottsági szintek megemelésében (bár a népesség rohamos gyarapodása is egyidejűleg ható kihívás). Sokkal többen járnak ma általános iskolába Afrika országaiban, mint a hatvanas és hetvenes években. A nagy kérdés mára a minőségi oktatás – és nem csupán az alapfokú iskolarendszerben, hanem az oktatási szektor valamennyi szintjén. Nem elég pusztán a létszám növelésére koncentrálni, sok, egymással szorosan összefüggő kérdést szükséges megnyugtatóan rendezni. Többek között az oktatás minőségéhez elengedhetetlen erőforrásokat kell hosszú távon rögzíteni. Szükség van elegendő képzett tanárra, élelmezési programokra, elégséges higiénés körülményekre, illetve megfelelő mennyiségű és minőségű taneszközre. Mindezekhez számtalan külföldi és helyi civil szervezet is hozzájárul. Magyarország is büszkélkedhet az Afrikáért Alapítvány kongói (Kinshasa) iskolaprojektjével, a Taita Alapítvány kenyai árvaházprojektjével vagy éppen az AHU Magyar Afrika Társaság orvosi missziós és kórházprojektjeivel.

Afrika középosztályi rétege ugyan még mindig viszonylag vékony és gyenge, de szerepe és befolyása egyre nő. Tagjai inkább több, mint kevesebb demokráciát akarnak. A jog uralmát, annak tiszteletben tartását, kiszámíthatóbb gazdasági környezetet várnak el. Nagyon valószínű, hogy e belső erők fokozatosan veszik át a saját demokráciáik „őre” szerepkört, melyet addig a nyugati donorok tulajdonítottak maguknak. Ennek egyszerűen azért van jelentősége, mert a reményteljes afrikai fejlődés hosszú távon kizárólag velük képzelhető el úgy, ahogy az maguknak az afrikaiaknak lehet jó. Ha pedig ez megvalósul, az afrikaiak még inkább a saját országaikban akarják megvalósítani jövőjüket – ez utóbbi épp Európából szemlélve kulcskérdés az EU és a tagállami kormányzatok számára, hiszen a 2015 óta zajló „migrációs válság” közepette Afrika stabilitása európai érdek is.

Avagy visszatér a 1970-es évek politikai gazdaságtana?

Amikor az afrikai kontinens sorsát és 21. századi fejlődését vizsgáljuk, fontosak az olyan kritikus és megalapozott elemzések, amilyen Ian Tayloré is, hisz ezek segítségével jobban megérthetjük eme „Afrika felemelkedése” mantrát. A tudományos közösségben nem csupán a globális Dél fentebb említett szereplőinek ismételt megjelenéséről folyik vita, hanem egyúttal a hetvenes évek politikai gazdaságtanának visszatéréséről is. Taylor szerint: „Alig múlik el úgy hét, hogy ne jelenne meg egy újságcikk, ne adnának ki egy hivatalos jelentést, vagy ne rendeznének olyan konferenciát, ahol a kontinenst és növekedési mutatóit az egekbe magasztalnák. Első ránézésre, a nyugati országok stagnáló vagy alig növekedő gazdaságaival összevetve Afrika növekedése valóban egészségesnek tűnik, azonban ha továbblépünk a növekedési mutatókon, hamar rájövünk, hogy a különböző gazdasági folyamatok csak súlyosbították Afrika kiszolgáltatottságát a világgazdaságban” (Taylor, 2014a: 31).

A mai nemzetközi munkamegosztás például a világkereskedelem tekintetében még mindig a gyarmati időket idézi. Az afrikai gazdaságok ugyanis továbbra is kiszolgáltatottak a nyersanyagok exportjának. 2019-ben az EU – amúgy Afrika egyik legfontosabb kereskedelmi partnereként, és minden bizonnyal legnagyobb donorjaként, valamint befektetőjeként – hatvanöt százalékban elsődleges nyersanyagokat (élelmiszerhez, illetve kibányászott természeti kincsek, így ércek és olaj formájában) hozott be Afrikából, míg ugyanezen időszakban a teljes EU–Afrika-kereskedelem relációjában az EU-ból Afrikába irányuló export hetven százaléka késztermék volt.^[5]Lásd az Eurostat 2020-as adatait: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php/Africa-EU_-_international_trade_in_goods_statistics (letöltve: 2020. 06. 10.).

Taylor szerint: „Az agyonmagasztalt új keletű gazdasági növekedés Afrikában – melyen az »Afrika felemelkedése« narratíva is alapul – a nyersanyagokkal való kereskedelemnek és nem a valódi termelésnek köszönhető. A jelenlegi kereskedelemből származó gazdasági előny az Afrikán kívüli felhalmozódási központoknak köszönhető. Ennek következtében Afrika szerepe az olcsó nyersanyagok forrásaként testesül meg, ahonnan a nyersanyagokat külső gazdaságokba exportálják. Ezekben az országokban az Afrikából származó nyersanyagok már a helyi gazdaságot gyarapítják azáltal, hogy magasabb hozzáadott értékkel rendelkező javakat állítanak elő belőlük. Ebben a kontextusban »Afrika felemelkedésének« története tényleg csupán egy történet marad” (Taylor, 2014a: 34).

Africa Rising? BRICS – Diversifying Dependency [Afrika felemelkedőben? BRICS – avagy a függőség diverzifikálása] című munkájában Taylor elsősorban nem a függőség új formáira próbálja felhívni a figyelmet, hanem sokkal inkább azokra az újfajta entitásokra (főként a már többször említett feltörekvő gazdaságokra, illetve az általuk formált együttműködési keretekre), melyek külső erőként hoznak létre még inkább függő kapcsolatokat az afrikai országok számára. Taylor a kereskedelmen – gondolatmenetének fő motívumán – keresztül mutat rá, hogy a feltörekvő országok afrikai kapcsolatai „semmiben sem különböznek a gyarmati rendszert követően a centrum kapitalista államai által kialakított kapcsolatoktól” (Taylor, 2014b: 147). Ki kell emelnünk azonban – Collier gondolataival egybevágó módon –, hogy az afrikai országok igenis képesek lennének (lehetnek) diverzifikálni kapcsolataikat a nyersanyagaikra és piacaikra „éhes” államokkal, amennyiben kormányzataik képesek lennének (képessé válhatnak) megszerezni az irányítást saját erőforrásaik felett. A nyersanyagoktól való állandó függés mértéke tehát meghatározó, és az „újonnan érkező” szereplők e tekintetben regisztrálható dinamikája további aggodalmakat szül. Számos kutató, köztük Taylor is aláhúzza, hogy éppen ebből kifolyólag nem csupán a GDP növekedését, hanem például a korrigált nettó megtakarításokat is komolyan meg kellene vizsgálni egy-egy afrikai teljesítmény realista megítélésekor, sőt számos olyan indikátort is mérni szükséges, mint amilyen a HDI, a CPI vagy a Gini index, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Észak–Dél, Dél–Dél és az afrikai fejlődés partnerségi megközelítése

A globális térben az Észak–Dél fejlettségi szakadék világosan látszik, és Immanuel Wallerstein (2003) szerint ez adja a 21. századi „kaotikus” jövő egyik mérvadó szakítópróbáját is. Meddig tartható fenn, meddig akarják fenntartani a világ vezető hatalmai ezt az állapotot? – kérdezhetjük jogosan. Meddig szemléli (ölbe tett kézzel?) Afrika e folyamatokat, illetve mikor válik képessé arra, hogy fejlődését elsőként saját maga – az egyes afrikai országok és regionális integrációk – fogalmazza meg, megértve tradicionális gyökereit, lehetőségeit és reális kitörési pontjait, majd mindezeket megértetve a világgal megfelelő partnerségeket kialakítva másokkal? Az afrorealista szemlélethez kritikus, gondolkodó, jól képzett és felkészült szakemberekre, politikusokra, a közösségekért dolgozó vezetőkre és példaképekre van szükség Afrika-szerte, olyan személyekre, akik ahhoz járulhatnak hozzá, hogy Afrika egésze újrapozicionálhassa magát a nemzetközi porondon. Ehhez többek között minőségi Dél–Dél együttműködések, valamint újfajta, partnerségi alapokra helyezett Észak–Dél kapcsolatok szükségeltetnek. Ez utóbbit eredményezheti a 2020 márciusában az EU Európai Bizottság által megfogalmazott összetett stratégia, amely a partnerséget helyezi gyújtópontba, és „ikerkontinensekként” Afrika és Európa szoros együttműködéséről értekezik annak érdekében, hogy a 21. század számos globális bizonytalanságát és kihívását közös válaszok segítségével lehessen átvészelni. A javasolt stratégiai keret – melyet a tervek szerint a 2020. októberi EU–Afrika csúcstalálkozón fogadnak el – nem a régi patronizáló tónust használja, hanem pragmatikus, egymásrautaltságokat konstatáló és a kooperációt ezekből levezetve szorgalmazó, egyúttal az afrikai fejlesztésekben vállalt európai szerepeket és támogatásokat világosan felvállaló megközelítést kínál. Ehhez az afrikaiak könnyebben tudnak kapcsolódni, hiszen ez a deklarált szerepvállalás a kiútkeresésben képes asszisztálni, ezzel pedig Afrikát visszahelyezni a világtérképre.

A folyóirat megjelenésekor is zajló COVID–19-pandémiás helyzet ráadásul arra hívja fel a világ figyelmét, hogy olyan globális jelenséggel állunk szemben, amely nem ismer határokat, és tetemre hívja a nemzetközi aréna valamennyi szereplőjét. Az új koronavírus-járvány olyan globális méretű kérdés, melyre a nemzetközi tér egyik szereplője sem tud egyedül választ adni, így tényleges és valóságos kooperációra van szükség, amely túlmutat a retorikán. Mindez különösen igaz az afrikai kontextusban, ahol az országok egy része számos kudarctól sújtott, gyenge vagy bukott állam. Az afrikai fejlődés új alapokra helyezéséhez egyfelől (és leginkább) rátermett és elkötelezett afrikai vezetőkre, értelmes közpolitikai koordinációra, világos regionális integrációra, másfelől támogató és együttműködő külső aktorokra, összezáró nemzetközi közösségre van szükség. Afrika fenntartható módon értelmezhető „felemelkedése” és fejlődése leginkább korrekt viszonyokat és viselkedést igényel, az eleddig fenntartott aszimmetriák megszüntetését várja el, kontinensen belül és a nemzetközi térben egyaránt.