Absztrakt

A nemzetközi szakirodalomban a családkutatás egyik viszonylag új fogalma a High Conflicted Divorced Families, amelyet a családon belüli konfliktusok és a válás kutatásánál használnak. A fogalommal olyan családokat igyekez­nek leírni, ahol a válás előtt, alatt és után is jellemzőek a szülők közötti heves konfliktusok, amelyeknek a gyermekek is óhatatlanul részesei. Hazánkban még kevésbé ismert ez a fogalom, a külföldi kutatások között azonban egyre több olyan van, amely a válás gyermekekre gyakorolt hatását vizsgálja. Ezek a kutatások igyekeznek felhívni a figyelmet arra, hogy a sok konfliktussal nehezített válás mentálisan és szociálisan is mennyivel nagyobb terhet ró a gyermekre, s az adott esetben akár a felnőttkoráig is elkísérheti. Tanulmányomban ezt a fogalmat szeretném körbejárni azoknak a kutatásoknak az ismertetésével, összehasonlításával és elemzésével, amelyek maguk is használják, így konkrét példákon is bemutathatom, milyen esetekben alkalmazzák a fogalmat.

Kulcsszavak: konfliktusok, válás, család, szülői konfliktusok

DOI: 10.56699/MT.2023.4.6

A család a társadalom egyik alapköve, a szocializáció talán legfontosabb színtere, hiszen a legalapvetőbb társas kapcsolataink innen erednek, és itt tanuljuk meg, hogyan viselkedjünk másokkal életünk során. A családban felmerülő konfliktusok is nagy hatást gyakorolhatnak ránk, akár pozitív, akár negatív értelemben. Önmagában a konfliktusok nem feltétlenül rosszak. Kifejezetten fontos a gyermekek számára, hogy a konfliktusok kezelésének példáját látva a szülőktől megtanulják, hogyan lehet ezekhez viszonyulni, milyen stratégiákat követhetnek. Azonban bizonyos esetekben e konfliktusok olyan mértékűvé válnak, hogy már káros hatásúak lehetnek – akár egészen hosszú távon is.

A nemzetközi szakirodalom és a kutatások ezért is fedezték fel maguknak a családon belüli konfliktusokat, amelyek nagy számban elérhetők a kutatók számára – bár nem mindig könnyű rájuk találni. A kutatások célja jellemzően az, hogy a gyermekek viselkedésében bekövetkezett változásokat megfigyeljék, és megoldásokat kínáljanak arra, hogyan lehet elkerülni a káros helyzeteket, vagy kezelni őket, ha már a megelőzés nem lehetséges. A gyermekeket érő hatásokat sokan és sokféle kérdés kapcsán vizsgálták már, így az ezzel a témával foglalkozó kutatásoknak szerteágazó előzményeik vannak. Nem meglepő talán, hogy nemcsak a szociológia, hanem a pszichológia területén is, sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a családon belüli konfliktusok vizsgálata a két tudomány közös területe. A következőkben igyekszünk áttekinteni a High Conflicted Divorced Families fogalmának meghatározásait, és valamilyen összegzést adni a lényegéről. Ezután bemutatjuk a kutatásokat, amelyek a fogalommal foglalkoztak. Teljességre természetesen nem törekedhetünk, hiszen jóval több kutatás született már a témában, mint amennyit jelen tanulmányunkban be tudnánk mutatni, de amennyire csak lehetséges, igyekszünk átfogó képet adni az eddig született legfontosabb eredményekről.

Olyan kutatásokat választottam ki, amelyekről úgy gondolom, jól példázzák egy-egy tématerület szempontjait a fogalommal kapcsolatban. Hasznosabbnak láttam egy teljesen új fogalom esetében néhány konkrét példa bemutatását, mint a vele foglalkozó összes tanulmány tömény áttekintését. A kutatásokat a vizsgált területek szerint mutatom be, így láthatóvá válik, mennyire szerteágazók.

A fogalomról

Mielőtt mélyebben elkezdenénk végigvenni a fogalom legfontosabb pontjait, annyit tisztáznunk kell, hogy sajnos még nem létezik egységes meghatározása. Vannak elemek, amelyeket szinte minden esetben felfedezhetünk, de nem mondhatjuk, hogy „ennek a fogalomnak ez a meghatározása”. A konfliktusos családok definiálása önmagában is nehéz lenne, hiszen egy család lehet úgy konfliktusos, hogy közben mindenki be tudja tölteni benne a szerepét, és a család jól működik, képes azt a biztonságot, érzelmi támogatást nyújtani, amelyre a tagjainak szükségük van, gazdaságilag stabil, és így tovább. Lehet azonban egy család olyan módon konfliktusos, hogy ezeket a funkciókat már képtelen ellátni, és leginkább csak az tartja össze, hogy a tagjai valamilyen külső körülmény miatt nem tudnak kilépni belőle. Rachel Treloar úgy határozza meg, hogy a különösen konfliktusos válások „nem csupán egyéni vagy interperszonális problémák. Ez egy komplex folyamat, amelyben sok a közrejátszó tényező és a lehetséges út a továbbiakat illetően” (Treloar, 2019: 95). Pontos operacionalizálást és konceptualizálást a kutatások többségénél nem láthatunk, legalábbis a tanulmányokban, ami miatt sok kérdés felmerülhet a fogalom használatával kapcsolatban. Mivel nincs egységes meghatározás, a konkrét kutatásokban használt definíciók és mérőeszközök is a kutatókra vannak bízva – ez rendkívül nagy szabadságot ad, de komoly kérdéseket is felvet.

A fogalom magyar fordítása is komoly problémát okoz, mert a high szó egyszerre utal a konfliktusok gyakoriságára és hevességére. Itt kell kitérnünk arra, hogy milyen konfliktusok férnek bele a fogalomba. Fontos kiemelni, hogy amikor ebben az esetben konfliktusos családokról beszélünk, akkor nem olyanokra gondolunk, amelyekben a konfliktus a fizikai vagy szexuális erőszakig eszkalálódott. Ez nagyon lényeges megkötés, mert amint olyan családokról beszélünk, amelyekben fizikai vagy szexuális erőszak is történik, egészen más típusú problémáról van szó. Nemcsak dinamikájukat tekintve, de az okozott traumák szintjén is teljesen máshogy működnek ezek a családok, és megkülönböztetésük rendkívül fontos. Jelen tanulmányban a különösen konfliktusos fordítást alkalmazom, mert véleményem szerint ez áll a legközelebb ahhoz az értelemhez, amelyben az angol fogalmat használják.

Jon K. Amundson és Jennifer Short (2018) például úgy fogalmaz, hogy ezekben a családokban állandósult a konfliktusos állapot. A családban – ahelyett, hogy adaptálódnának, és a megoldást keresnék – a konfliktus és a saját igazuk bizonyítása lesz a fontos. Eközben pedig háttérbe szorulnak szülői funkciók és a gyermekkel való foglalkozás. Ebben a definícióban a konfliktusos kapcsolat áll a középpontban, kevésbé fontos a válás, bár a legtöbb esetben ez is része a fogalomnak. Stella Laletas és Michelle Khasin (2021) annyival egészítik ki a definíciót, hogy bevonják a válást is, azaz minden olyan aspektust (gyermekelhelyezés, tartásdíjfizetés), amely a jogi folyamat során vitás lehet. Ezzel kapcsolatban ők is megjegyzik, hogy a folyamat akár hosszú évekre elhúzódhat.

Shayne Anderson és munkatársai 2011-ben megjelent Defining high conflict című cikkükben kísérletet tesznek a fogalom definiálására. A különösen konfliktusos párkapcsolatokat úgy határozzák meg, hogy jellemzőiket két csoportba sorolják. Az elsőt az átható negatív cserék csoportjának nevezik, és a következők tartoznak ide: destruktív kommunikációs minták, defenzív viselkedés, visszatámadás, a konfliktus gyors eszkalálódása, szüntelen változtatási próbálkozások és ezek állandó elutasítása, negatív viselkedési minták. A második csoport az ellenséges, bizonytalan érzelmi környezeté, ide erős negatív érzelmek, a biztonságérzet hiánya, az egymással szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, a trianguláció és a behálózás tartozik (Anderson et al., 2011: 15). Ha tehát ezek megfigyelhetők egy párkapcsolatban, akkor különösen konfliktusos kapcsolatról beszélhetünk. Ennek vizsgálata, mint a felsorolásból láthatjuk, rendkívül bonyolult és kevéssé jól használható.

Shely Polak és Michael Saini szintén a kutatásokban használt definíciók valamifajta szintézisét igyekeznek megalkotni. Az ökológiai tranzakció modelljével elemzik az összegyűjtött cikkeket, s arra a következtetésre jutnak, hogy ez a különösen konfliktusos helyzet nem egyetlen rendszert érint, „hanem összetett, sokrétű, a családot, a párt és a gyerekeket körülvevő több rendszer integrációja” (Polak–Saini, 2019: 131). Eredményeik alapján úgy látják, hogy a megvizsgált kutatásokban használt definíciók közül egyik sem fedett le minden aspektust, és egyik sem jobb a másiknál. A szerzők javaslata egy olyan komplex meghatározás, amely magában foglalja a tipológiákat és dimenziókat annak függvényében, hogy mely rendszert tekintik központinak.

Ryan D. Davidson és munkatársai (2014) két csoportra bontják a meghatározásokat. Az elsőbe tartozó szerzők olyan konceptualizálást javasolnak, amelynek alapja a konfliktusok témája (problémaközpontú vagy személyes), az, hogy milyen tanult viselkedési formák jelennek meg bennük, és mennyire áthatók (szituatívak vagy krónikusak). A másik csoportba tartozó szerzők a konfliktus természetét két klaszterben vizsgálják: a viselkedésben és az érzelmekben. „A különösen konfliktusos viselkedések olyan átható negatív változások, amelyeket védekező hozzáállás, szóbeli és fizikai agresszió, személyes sértések és a házasság hanyatlása jellemez” (Davidson et al., 2014: 30).

Davidsonék összefoglalása ellenére a fizikai erőszakot nagyon kevés esetben említik, és még kevesebbszer jelenik meg a vizsgálatokban, így nem tekinthetjük a konfliktusok központi elemének. A szerzők azt is megjegyzik, hogy a pontos definiálás azért is nehéz, mert bizonyos mértékig természetesek a konfliktusok a válás során, sőt minden párkapcsolatban megjelenhetnek olyan elemek, amelyeket felsoroltak. Kiemelik emellett, hogy a gyermekekre tett hatások nagyban függnek attól, hogy e konfliktusok mennyire gyakoriak. Végül az alábbi meghatározást alkalmazzák: „A különösen erős konfliktusok olyan konfliktusok, amelyek a válás kimondása után is folytatódnak, átlépnek határokat (a pénzügyi konfliktus átterjed a nevelési vitákra), okozói vagy súlyosbító tényezői a szülői pszichopatológiának (depresszió, alkoholizmus vagy szerhasználat, szorongás), és visszavetik a hatékony szülői együttműködést” (Davidson et al., 2014: 30).

A fenti definíció a legtöbb elemében lefedi a tanulmányok többsége által használtakat, azonban egy dolgot ki kell emelnünk. A High Conflicted családokban a kutatások döntő része szerint nincs szó fizikai erőszakról. A szóban forgó esetekben a szülők közötti konfliktus rendkívül gyakori és heves, de nem fajul tettlegességig. Ezenkívül azonban a másik szidalmazásától a manipuláción át a tárgyak dobálásáig minden elképzelhető. Fontos még, hogy e konfliktusok hosszabb időn keresztül zajlanak. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy a fogalomban is szerepel, hogy elvált családokról van szó. Márpedig a válás hosszadalmas folyamat, van, hogy hónapokat, de akár éveket is igénybe vehet, mire eljutnak a szülők arra a pontra, hogy jogi szempontból elválnak egymástól, a konfliktusok azonban a válás után is folytatódnak.

Beth Archer-Kuhn 2018-as cikkében az ausztrál jogi gyakorlat elemzésén keresztül mutatja be, hogy a különösen konfliktusos kapcsolat nem ugyanaz, mint a családon belüli erőszak. Habár ő maga amellett érvel, hogy a jogi gyakorlatnak nem kellene különbséget tennie, korábbi kutatásokra hivatkozva több olyan pontot is felsorol, amelyben a családon belüli erőszak és a különösen konfliktusos kapcsolatok különböznek. A különösen konfliktusos kapcsolatokban a szülők mindig a másikat nevezik meg a probléma forrásaként, míg egy bántalmazó kapcsolatban a bántalmazó a bántalmazottat fogja beállítani a probléma forrásaként, valamint előbbiben a hatalmi viszonyok is sokkal kiegyenlítettebbek. Érthető azonban Archer-Kuhn álláspontja, miszerint az okozott károk tekintetében nem kellene szem elől téveszteni a különösen konfliktusos családokat mint a gyermek számára kevésbé káros környezetet.

A témában készült kutatások

A tanulmány következő részében olyan kutatásokat mutatunk be röviden, amelyek a High Conflicted Divorced Families fogalmat használják, így lehetőségünk nyílik arra, hogy a vele kapcsolatos kutatások keresztmetszetét adjuk. Természetesen a jelen munkában nincs arra lehetőség, hogy minden kutatást ismertessünk, ezért igyekszünk inkább a jellemzőbb típusokat és témákat áttekinteni. Ezek mentén a fogalom és használata is tisztábban érthetővé válik, ami kitölti az egységesen használt fogalom hiánya által okozott űrt.

Tanárok tapasztalatai gyerekekkel kapcsolatban

Elsőként a már említett Stella Laletas és Michelle Khasin által készített 2021-es kutatást mutatjuk be, amely általános iskolai tanárok tapasztalatain keresztül igyekezett képet alkotni azokról a gyermekekről, akiknek a szülei különösen konfliktusos váláson mentek keresztül. A kutatás nagy erőssége, hogy ily módon a válás előtt, alatt és után is gyűjthettek információt a gyerekekről anélkül, hogy rendkívül költséges és bonyolult longitudinális vizsgálatot kellett volna készíteniük. Hátránya viszont, hogy csak közvetett információkat tudtak gyűjteni, mivel magukkal a gyerekekkel vagy a szülőkkel nem beszéltek.

A félig strukturált interjúk alapján a kutatásban részt vevő pedagógusok segíteni szerették volna a gyermekeket, akiken a szorongás jeleit látták, de ki is merültek abban, hogy olyan gyerekekkel dolgoztak együtt, akiknek a világa éppen darabokra tört. Konfliktusosnak és zavarodottnak írták le őket, szomorúságról és frusztrációról számoltak be, amelyet diákjaik a szülők konfliktusai miatt éreztek. A tanárok úgy látták, hogy a gyerekek a legsebezhetőbbek. Éppen ezért aggódtak, hogy lassabban fejlődnek, és tanulmányi előrehaladásuk is veszélybe kerül, mivel nem tudnak koncentrálni, sem a pedagógusokkal vagy a társaikkal együttműködni, így a lemorzsolódás esélye is magasabb lett. A szerzők kiemelik, hogy mivel a családon belül évekig is fennállhat ez az állapot, a gyermekeken észlelt hatások is hosszú időn keresztül jelentkezhetnek.

Szülői szempontok

A váláskutatás szakirodalmának jelentős részét alkotják azok a vizsgálatok, amelyek a szülők szempontjából elemzik a jelenséget. A különösen konfliktusos válások esetében is fontos lehet látni, hogy a szülők oldaláról mi történik, mit élnek át. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy mivel a folyamat egyik kulcsmozzanata, hogy a szülőket az egymással való csatározás foglalja le, e vizsgálatok eredményei nem sokban különböznek attól, amit egy „általánosan elvált” párokkal kapcsolatos kutatásból kapnánk. A lényeget ugyanis nem a két szülő között lezajló konfliktusok jelentik, hanem ezek hatása a gyermekekre.

Gyermektelen párok esetében is lehetnek hasonlóan súlyos problémák, mint a különösen konfliktusos családokban, de előbbieknél természetesen hiányzik a konfliktus abból adódó eleme, hogy a szülők konfliktusa elvonja a figyelmet a gyermekről. Mindennek alapján az a következtetés adódik, hogy a korábban bemutatott definíciókból ki kell emelnünk, hogy a különösen konfliktusos válások családokat érintenek, amelyekben a párnak már van gyermeke, és nem csak párokat, amelyek elválnak.

Rachel Treloar 2019-es cikkében a szülői szempontokat vizsgálja a különösen konfliktusos válások esetében. Tizennyolc anyával és hét apával készített, félig strukturált interjúkat használó kutatásának eredményei alapján mindkét fél megszenvedte ezeket a válásokat. Pénzügyi szempontból az anyák visszatérése a munkaerőpiacra problémás volt, mivel a gyerekek jellemzően náluk maradtak, ugyanakkor az apák életét nagyban nehezítették a velük szemben támasztott pénzbeli elvárások, és szívesebben foglalkoztak volna a gyerekeikkel a munka helyett. Komoly problémákat okozott emellett, hogy a feladatok megosztását nem egyformán értelmezték, ami hosszan elnyúló konfliktusokat eredményezett. A résztvevők közel fele vett részt terápiában – egyedül vagy csoportosan –, illetve egy részük csatlakozott olyan kezdeményezésekhez, amelyek a törvényi szabályozás megváltoztatására irányultak.

Ezeket a szerző a továbblépés fontos részének látja, mind a terápiát, mind pedig a kezdeményezésekhez való csatlakozást, és úgy gondolja, a szülők rajtuk keresztül adnak értelmet (making meaning) a velük történteknek. Ezek nemcsak ahhoz voltak szükségesek, hogy képesek legyenek továbblépni, hanem ahhoz is, hogy a későbbiekben működőképessé tudják tenni a szülői viszonyukat. Fontos emellett, hogy nemcsak egymás között kellett rendezniük a viszonyt, hanem a gyermekükre is újra figyelmet kellett fordítaniuk, és ez is akkor volt lehetséges, ha képesek voltak feldolgozni a korábbi problémákat. Azok az alanyok tudtak a leginkább fejlődni és továbblépni, akik vagy szakember segítségét kérték, vagy olyan szociális kapcsolatokkal rendelkeztek, amelyek támogatták őket ebben a folyamatban. Ez azonban nagyban összefüggött a pénzügyi és társadalmi helyzetükkel – a rosszabb anyagi helyzetben lévő, alacsonyabb végzettségű szülők nem tudtak hozzáférni ilyen segítséghez.

Jogi szempontok

Röviden fontos kitérnünk arra, hogy vannak olyan kutatások, amelyek a jogi gyakorlat szempontjából vizsgálják a kérdést. A váláshoz mindig hozzákapcsolódik, hogy van egy jogi gyakorlat, amely megszabja a kereteket, és a különösen súlyos esetek, így a különösen konfliktusos válások bírósági szakasza is elhúzódhat. Ezek az elemzések arra igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy a bírósági gyakorlatnak is külön figyelmet kell fordítania ezekre a válásokra, illetve monitorozzák a jelenlegi gyakorlatot is.

A bírósági folyamatok vizsgálata azért is fontos és érdekes, mert kilép a család szűk keretei közül, és egyfajta társadalmi reakcióval találkozik a bíróságok és ügyvédek gyakorlatában, akik igyekeznek valamifajta rendet kialakítani a kusza családi viszonyok közt. Bizonyos szempontból itt könnyen megfogható, hogy mely esetek tartoznak a különösen konfliktusos válások közé, mivel a tárgyalások során felhozott problémák, a kommunikációs minták jól mutatják, hogy mennyire képesek a szülők figyelmet fordítani arra, hogy védjék a gyermek(ek) érdekeit. Fontos megjegyeznünk, hogy a hazai gyakorlatban sem minden válás jut el a bírósági szakaszig, vagyis az ezzel a módszerrel vizsgálható válások erős szűrésen esnek át.

Alexa N. Joyce (2016) kutatása erre építve a bírósági gyakorlatot és egyes eseteket vizsgál, részben azt is bemutatva, hogy a bíróságon elhangzottakból hogyan rajzolódnak ki egy különösen konfliktusos válás körvonalai. Emellett egy olyan szempontot is felvet, amelyet érdemes alaposan átgondolni: tekinthetjük-e a különösen konfliktusos váláson áteső gyermekeket érzelmileg elhanyagoltnak? Definíció szerint, ahogy a tanulmány elején is említettük, rávághatjuk, hogy igen. A különösen konfliktusos válások egyik általánosan elismert vonása, hogy a szülőket kimeríti az egymással való konfliktus és a másik „legyőzése”, így sem érzelmileg, sem más módon nem tudnak segíteni a gyermekeiknek, vagy odafigyelni rájuk. Az érzelmi elhanyagolás, ahogy a szerző is kiemeli, akár olyan súlyos problémákat is okozhat, mint a fizikai elhanyagolás és ezzel az egészség veszélyeztetése vagy a bántalmazás. Ezt azonban rendkívül nehéz megfogni, definiálni vagy akár észrevenni.

Az, hogy az érzelmi bántalmazás vagy elhanyagolás súlyos gondokat okozhat, talán már mindenki számára elfogadható tény, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy még mindig van mit tenni a bántalmazással szemben – szándékosan általános értelemben használva a szót. Nem véletlen, hogy komoly kampányok és programok foglalkoznak azzal, hogy felhívják a figyelmet az ilyen esetekre, és lehetőséget biztosítsanak arra, hogy a bántalmazottak segítséget kérjenek. Az érzelmi bántalmazás vagy elhanyagolás kevésbé megfogható probléma, mivel a fizikai bántalmazás – ha mégoly nehezen is bizonyítható – legalább jár néhány olyan tünettel, amely látható és mindenki számára érthető. Még ilyenkor is hosszú idő telhet el, mire valakinek feltűnik, hogy probléma van, abban az esetben pedig, ha nincsenek efféle jelek, még rosszabb a helyzet.

Fiatal felnőttekkel készült vizsgálatok

Bizonyos kutatások fiatal felnőttekkel készültek, és visszatekintve elemzik, hogy milyen hatással voltak rájuk a szüleik konfliktusai és válása. Ezek a vizsgálatok hosszabb időintervallumot ölelnek fel, így képesek jobb rálátást adni, hogy milyen hatással volt a konfliktus a gyermekekre az évek során. Talán e kutatások a legérdekesebbek, de a legtöbb kérdést is ezek vetik fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehetséges a feltételezett ok és az okozat összekapcsolása. Bár voltak longitudinális vizsgálatok – elsősorban a pszichológia területén –, amelyek hosszú távon figyelték meg a válás és a szülői konfliktusok hatásait, mivel rendkívül sokba kerülnek, bonyolultak és rengeteg nehézséggel járnak, talán ezekből van a legkevesebb, és a legtöbb vitát vethetik fel a megbízhatósággal és a háttérokok azonosításával kapcsolatban.

Pszichológiai és biológiai hatások

Egyes kutatások kifejezetten biológiai és pszichológiai szempontból vizsgálják, hogy a különösen konfliktusos szülői kapcsolatoknak és válásoknak milyen hatásuk van a gyermekekre. E vizsgálatok legnagyobb problémája, hogy olyan területét akarják megragadni a kérdésnek, amely nagyon nehezen érhető el. Egy válás és a szülői konfliktusok ideje alatt kifejezetten gyermekeknél vizsgálni, hogy milyen tüneteket mutatnak, rendkívül nehéz, így nem sok ilyen kutatás készült. Kivételes példa a No Kids in the Middle program, amely azzal a céllal jött létre, hogy segítse azokat a családokat, amelyekben a válás különösen konfliktusos, és külön figyelmet fordítson a gyermekekre. Azonban meg kell említenünk, hogy ez egy társadalmi intervenciós program, vagyis elsődlegesen segíteni akart ezeken a családokon, és kutatási részét inkább csak az alkalom szülte. Ettől függetlenül érdekes eredményeket mutatott fel Aurelie M. C. Lange és munkatársai 2021-ben végzett kutatása – szintén ezzel a programmal kapcsolatban –, amelyben a gyermekek poszttraumás stressz szindrómás tüneteit vizsgálták, amelyek a különösen konfliktusos válásból fakadtak. Azt sajnos nem tudjuk meg, hogy a kutatás során pontosan milyen tüneteket soroltak ide. Az eredmények alapján van kapcsolat a szülői konfliktusok és a gyermekek tünetei között, amelynek hatását csak súlyosbítja, ha a szülők konfliktusa elhúzódik (Lange et al., 2022).

A kutatások eredményei alapján vannak mérhető hatások, amelyeket ugyan nem könnyen, de ki lehet mutatni, s még nehezebben lehet a konfliktusokhoz vagy a váláshoz kötni őket, hiszen egy gyermeknél más tényezők is okozhatnak olyan stresszt, amely kiválthat ilyen tüneteket (alvászavar, ingerlékenység, a baráti kapcsolatok hiánya vagy elvesztése stb.). A korábban már említett érzelmi biztonság hiánya is okozhat ilyen problémákat. A szülők érzelmi elérhetetlensége, hogy nem tudnak kellő türelemmel és odafigyeléssel foglalkozni a gyermekkel, szintén olyan stresszhelyzetet okozhat, amely akár közvetlenül, akár a későbbiekben problémák forrása lehet, akár a viselkedésükben, akár a biológiai folyamatokban. Ryan D. Davidson és munkatársai (2014) összefoglaló munkájukban nagyon jól látják, hogy a válással foglalkozó legtöbb kvantitatív kutatás – és ez sajnos az ebben a témában született vizsgálatok nagy részére igaz – nem igazán kapcsolódik össze, legalábbis nem alkotnak összefüggő képet arról, hogy mi is történik a gyermekekkel ilyen élethelyzetben, és erre milyen reakciókat adnak. Egyetlen példát említve: a tanulmány az alvászavart tipikusan ilyen tünetként azonosítja, amely rövid távon is csökkenti a gyermek stressztűrő képességét, hosszabb távon pedig ennél még mélyebb, komolyabb viselkedési problémákat okozhat, amelyek mind az alvási nehézségekre vezethetők vissza – akár egészen felnőttkorig.

Longitudinális vizsgálatok

Paul R. Amato több cikkében is foglalkozik a válás és a gyermekekre tett hatásának különböző aspektusaival, hol primer eredményeket bemutatva, hol pedig korábbi kutatásokat összefoglalva. Az ő munkáján keresztül ismertetjük röviden az alábbiakban a hosszú távú kutatások eredményeit és lehetőségeit. Ahogy már említettük, igazán pontosan csak ilyen vizsgálatokkal lehet megfigyelni és felderíteni azokat a hatásokat, amelyek a gyerekeket nemcsak a válást követő néhány évben érintik, hanem akár egészen felnőttkorukig elkísérik őket.

Több kutatás nem egyértelmű eredményekkel zárult, amelyek inkább csak azt jelzik, hogy lehetnek hosszú távú hatások – vagyis olyanok, amelyek a gyerekek fiatal felnőtt koráig nyúlnak –, de nem tudnak perdöntő bizonyítékokkal szolgálni. Amato és Cheadle (2005) a Fixed Effects (rögzített hatások) módszerével készített elemzésükben arra jutottak, hogy a válás a gyermekek teljesítményének és alkalmazkodóképességének következetes csökkenésével jár, és ez a hatás ugyanúgy érvényes volt a fiatal felnőttekre is. A korai – már ismert – hatásokat kizárva is arra jutottak, hogy a gyermekek jóllétére gyakorolt negatív hatás egészen fiatal felnőtt korukig tarthat.

Kockázat vagy reziliencia

Reine C. van der Wal és munkatársai (2019) 8–18 éves gyermekek rezilienciáját figyelték meg, hogy egy különösen konfliktusos válás után mennyire képesek alkalmazkodni az új helyzethez. Az általuk vizsgált 148 gyermek esetében azt találták, hogy többségük képes az alkalmazkodásra, és a traumák mértéke sem volt jelentős. Azonban azt is megjegyzik, hogy egyéni szinten minél traumatikusabb hatással volt rájuk a konfliktus és a válás, annál nehezebben alkalmazkodtak. Emellett a szerzők hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy a gyermekek önbecsülése stabil legyen, mivel ez az alkalmazkodóképesség alapja. Ahogyan korábban említettük, más kutatások is arról számoltak be, hogy a gyermekek többsége képes alkalmazkodni a válás után, de a különösen konfliktusos válások esetében jelentős azok száma, akik akár hosszú távon is problémákkal küzdenek.

Van der Walék kutatása tehát kissé ellentmondásos eredményekkel zárult, aminek az az oka, hogy kvantitatív adatokra támaszkodtak, amelyeket a gyermekek maguk adtak meg a kérdőívekben. Ennek következtében nem volt lehetőség megismerni az alkalmazkodás és a gyermekeket ért traumák mélységét. Természetesen az így született eredmények is rendkívül fontosak, de szükséges volna kvalitatív módszerekkel megvizsgálni a téma mélységét is, mert a kvantitatív eredmények kevésbé súlyosnak mutathatnak olyasmit, ami valójában komoly odafigyelést igényel.

Összegzés

Bár a High Conflicted Divorced Families fogalomnak nincs egységesen elfogadott definíciója, sok olyan kutatás használja, amelyek különböző szempontból vizsgálják a válást és a szülők közötti konfliktusokat. A tanulmányban csupán néhány példát tudtunk bemutatni, inkább csak felhívva a figyelmet, hogy milyen szerteágazó és jelentős a téma. A legfontosabb, hogy olyan családokról van szó, amelyek tagjai a szülőpár és legalább egy gyermek, emellett pedig a szülők konfliktusának mértéke különbözteti meg őket a váláson átesett többi családtól. A különösen konfliktusos családokban a szülők, akiknek a konfliktusa átveszi az irányítást, nem tudnak megfelelően figyelni a gyermekre és érdekeire, érzelmileg nem elérhetők számára. Emiatt az számos problémát élhet át. Akadt kutatás, amely egyenesen a poszttraumás stressz szindrómához hasonlította ezek tüneteit, mások „csak” szorongásról és alvászavarról számoltak be. Néhány kutatás hosszabb időn keresztül is vizsgálta a gyermekeket, egészen a fiatal felnőttkorig, és bár nincsenek perdöntő bizonyítékok, úgy tűnik, hogy egyes hatások akár ilyen hosszú időn keresztül is jelentkezhetnek a gyermekeknél.

A High Conflicted Divorced Families fogalom egységesebb meghatározása, leírása mindenképpen szükséges lenne, további széles körű kutatása pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy megérthessük, az esetek kis százalékába tartozó, de annál jelentősebb különösen konfliktusos válások hogyan hatnak a gyermekekre.

Absztrakt

A magyar állam kiemelten támogatja a családokat, a családot Magyarország legfontosabb nemzeti erőforrásának tekinti. Az Alaptörvényben a család- és gyermekvédelmet az állam által elvégzendő feladatként rögzítették. Ahogy rögzítve van a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvényben az is, hogy minden gyermeknek joga van családban felnőni, és az állam támogatja, hogy örökbe fogadják a gyermekeket. Ugyanakkor hazánkban az elmúlt évtizedben hullámzó tendencia figyelhe­tő meg az örökbefogadás területén. Tanulmányunkat a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány által 2022 őszén lekérdezett reprezentatív telefonos lakossági felmérés ezerfős mintájának elemzéséből írtuk, abból a célból, hogy megismerhessük az örökbefogadás intézményével kapcsolatos lakossági attitűdöket, továbbá hogy képet kapjunk arról, milyen tipikus tulajdonságok jellemzik az örökbe fogadni szándékozókat.

Kulcsszavak: örökbefogadás, örökbefogadási hajlandóság, örökbefogadói attitűdök

DOI: 10.56699/MT.2023.4.5

Magyarországon az örökbefogadást a Polgári törvénykönyv családjogról szóló Negyedik könyve (a továbbiakban: Ptk. 4 vagy Ptk.) szabályozza. A hatályos törvény szerint az örökbefogadás olyan családjogi jogintézmény, amelynek a célja, hogy „az örökbefogadó, valamint annak rokonai és az örökbefogadott között családi kapcsolatot létesítsen, és elsősorban az olyan kiskorúak családi nevelését biztosítsa, akiknek szülei nem élnek, vagy akiket szüleik megfelelően nevelni nem képesek” (Csjt. 46. §). Mindemellett az örökbefogadásnak két fő célját nevezi meg a jogszabály. Az első szerint „az örökbefogadás az örökbefogadó, annak rokonai és az örökbe fogadott gyermek között rokoni kapcsolatot létesít az örökbe fogadott gyermek családban történő nevelkedése érdekében” (Csapó, 2022: 7). Mindemellett a Ptk. alapján hazánkban csak kiskorú gyermeket lehet örökbe fogadni, akinek a szülei nem élnek, vagy akit a szülei nem képesek megfelelően nevelni (Ptk. 4: 119. § [2] bekezdés; Ptk. 4: 123. § [1] bekezdés).

Az örökbefogadásnak számos jogi feltétele van, részben az örökbe fogadni szándékozók, részben az örökbe fogadandó gyermek oldalán. Egy gyermek főszabály szerint jogilag akkor fogadható örökbe, ha vér szerinti szülei is hozzájárulnak az örökbeadáshoz. Azonban előfordulnak olyan esetek, amikor nem szükséges a szülő hozzájárulása, ezt a Ptk. 4 határozza meg. Ebből következően felmerül a nyílt és a titkos örökbefogadás lehetősége is. Előbbi esetén a szülők számára ismert személy fogadja örökbe gyermeküket. Ha titkos örökbefogadásról van szó, a vér szerinti szülő számára az örökbefogadó személye és személyi adatai ismeretlenek maradnak (Ptk. 4: 126. § [1] és [6] bekezdés). Ez annyit jelent, hogy a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők egymás személyazonosító adatairól nem kapnak tájékoztatást, továbbá a vér szerinti szülő nem kap értesítést az örökbefogadásról (Ptk. 4: 126. § [5] bekezdés; Gyámügyi és Igazságügyi Főosztály, é. n.). A nyílt örökbefogadást jellemzően közhasznú (civil) szervezetek segítik.

A KSH 2018-as közleménye szerint a titkos örökbefogadások száma hatványozottan magasabb a nyílt típussal szemben (KSH, 2018). Ez azzal is magyarázható, hogy régebben Magyarországon a titkos örökbefogadás népszerűbbnek számított (Báthory, 2022). Az a huszonötödik életévét betöltött, cselekvőképes nagykorú személy alkalmas örökbe fogadó szülőnek, aki a gyermeknél legalább tizenhat évvel, legfeljebb negyvenöt évvel idősebb – de háromévesnél idősebb gyermek esetén akár ötven év is lehet a korkülönbség –, akinek rendezettek a körülményei és az anyagi helyzete, egészségi és pszichés állapota megfelelő, továbbá részt vett az örökbefogadást megelőző tanácsadáson, és nem áll a szülői felügyeletet megszüntető vagy a közügyek gyakorlásától eltiltó bírói ítélet hatálya alatt, s nincs nevelésbe vett gyermeke (Ptk. 4: 121. § [3] bekezdés). Az örökbe fogadni szándékozók örökbefogadásra való alkalmasságát vagy alkalmatlanságát minden esetben a gyámhatóság állapítja meg határozattal (Kormányhivatal, é. n.).

A főbb statisztikai adatok összefoglalása

Magyarországon az elmúlt tíz év eredményeit vizsgálva nagy különbségeket láthatunk az örökbefogadások számában és arányában. A KSH adatai alapján 2013-ban összesen 726 engedélyezett örökbefogadásra került sor, 2022-ben ez a szám 1254 volt (KSH, 2023b: 54). Korábban meghatározó időszaknak a 2017 és 2019 közötti időintervallumot tekinthettük, ugyanis ebben a három évben mérték a legmagasabb engedélyezett örökbefogadási számot. 2019 óta ez az arány csökkenő tendenciát mutatott, azonban 2022-ben az előzetes adatok alapján ismét rekordmagas volt az örökbefogadások száma (KSH, 2023a). A hullámzó változásokra bizonyos mértékben hatással volt a 2020-ban elfogadott törvényjavaslat, amely további feltételekhez kötötte az örökbefogadást az egyedülálló személyek számára (Magyarország Kormánya, 2020). Ugyanebben az időszakban a koronavírus-járvány is nagy hatással volt az örökbefogadásra. Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány megalapítója azt mondta, hogy a pandémia lassította az örökbefogadási és örökbeadási folyamatot és az ezekkel kapcsolatos ügyintézést (Báthory, 2022). A pandémia időszakának már vége, azonban következményei hatással lehetnek a következő években megvalósuló örökbefogadásokra is.

A nyilvántartott örökbe fogadható gyermekek száma a legelső ismert adathoz képest fokozatosan csökkent: 2004-ben 2161 ilyen személyről beszélhettünk, 2022-re ez a szám már csak 1741 volt. Ha a legfrissebb, 2022-es eredményeket vesszük alapul, akkor a tíz év feletti örökbe fogadható gyermekek száma 625, a három év alattiaké 410, a fogyatékos vagy tartós betegek száma pedig 441 volt. Általánosságban megjegyzendő, hogy az utóbbi tíz évben egyre több hároméves kor alatti nyilvántartott örökbe fogadható gyermek van, de változatlanul magas a tíz év feletti gyermekek száma is. A nyilvántartott örökbefogadásra alkalmas személyek ^[1]Házaspárok (egy személyként) és egyedülállók együttesen. (örökbefogadók) száma a 2022-ben közölt adatok szerint 3016 volt (KSH, 2023a). A KSH 2017-es országos adatai szerint az örökbefogadásra alkalmassá nyilvánított házaspárok száma (1164) jóval magasabb, mint az egyedülállóké (156) (KSH, 2018). Ez arra enged következtetni, hogy jórészt házaspárok fogadnak örökbe. Az örökbefogadás során tehát előny, ha az örökbe fogadó felek házasok (Deli–Sipos-Bielochradszky, 2017). Összességében az látható, hogy egyre többen szeretnének örökbe fogadni, azonban a nyilvántartott örökbe fogadható gyermekek száma az évek előrehaladtával egyre csökken. A hazai regionális eltéréseket a járási gyámhivatalok nyilvántartása alapján láthatjuk: ezek szerint leginkább Budapesten, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyéből adtak örökbe gyermekeket (KSH, 2018).

A gyermekek örökbefogadási esélye

A gyermekek örökbefogadási esélyeire jelentős mértékben hatással van a gyermek életkora, egészségügyi állapota és etnikai hovatartozása. A roma származású gyermekek hátrányba kerülnek a társadalmi előítéletek miatt (sos.hu, 2017; Gubcsi–Mártonffy, 2023; Neményi–Takács, 2016; ERRC, 2007). Magyarországon jelenleg nem megengedett nyilvántartani a gyermekek származását, azonban az örökbe fogadó szülők eldönthetik, hogy szeretnének-e roma gyermeket örökbe fogadni vagy sem. Az örökbefogadást megelőző eljárás során a szülők általában kifejezhetik preferenciáikat a gyermek korával, egészségügyi állapotával és etnikai hovatartozásával kapcsolatban (sos.hu, 2017). Neményi Mária és Takács Judit arra a jelenségre mutatott rá, hogy a gyermekek előzetes kiválasztása főként a roma és az egészségkárosodott gyermekekre van negatív hatással (Neményi–Takács, 2015). Fontos tény, hogy minél fiatalabb egy gyermek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy új családra talál (Máté, 2016). Különleges ellátási igényű gyermekek örökbefogadására sokkal kevesebben vállalkoznak, így az egészséges gyerekek ebből a szempontból kedvezőbb helyzetben vannak (Horváth–Sándor, 2017; Neményi–Takács, 2015).

Korábbi kutatások az örökbefogadás témájával kapcsolatban

Az SOS-Gyermekfalu Magyarországi Alapítványa több felmérést is készített az örökbe- fogadás témakörében. Egyik kutatásukban több mint ezer főt kérdeztek meg az örökbefogadással kapcsolatos elképzeléseikről. A vizsgálat eredményei szerint abban az esetben, ha a válaszadónak nem lehetne vér szerinti gyermeke, tízből nyolc örökbe fogadna, emellett tízből hat személy választaná az asszisztált reprodukciós eljárásokat (például a lombikprogramot) (sos.hu, 2021). Az SOS Alapítvány örökbefogadásról készített másik kutatásából az derül ki, hogy a válaszadók harmada fogadna örökbe háromévesnél idősebb gyereket, a szülők közel fele pedig nyitott roma gyermek örökbefogadására is. Fogyatékkal élő gyermek örökbefogadását jóval alacsonyabb százalékarányban vállalnák (3,5%), azonban ez függ a fogyatékosság mértékétől (sos.hu, 2018).

Szalma Ivett (2021) fókuszcsoportos kutatást végzett a mesterséges megtermékenyítési eljárások témájáról. Kutatásából kiderült, hogy leginkább a harminc év feletti nők döntenének az örökbefogadás mellett, mivel a mesterséges megtermékenyítéssel járó eljárás – elmondásuk alapján – fájdalmas, költséges, illetve kockázatos hatással van az egészségre.

Módszertan

Tanulmányunkat a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány által 2022 őszén lekérdezett reprezentatív telefonos lakossági felmérés ezerfős mintájának elemzéséből írtuk. A minta nem, korcsoport, iskolai végzettség és településtípus szerint reprezentálja a teljes magyar lakosságot, a mintavételből fakadó esetleges torzulásokat a KSH 2016-os mikrocenzus során felvett demográfiai adatainak megfelelően súlyozással korrigáltuk.

Az elemzés struktúráját úgy építettük fel, hogy az örökbefogadással kapcsolatos társadalmi attitűdöket leíró jelleggel ismertetjük, a lakossági válaszeredmények alapján. Ezt követően a mintát két részre osztjuk; örökbe fogadni nem szándékozókra és potenciális örökbefogadókra. Utóbbi csoportot klaszteranalízis segítségével két kérdés mentén továbbszegmentáljuk, ezáltal képet kapunk arról, hogy a döntési mechanizmus során milyen tényezőcsoportok játszanak szerepet, valamint arról, hogy a lehetséges örökbefogadók milyen jellemzőkkel rendelkező gyermekeket fogadnának be a családjukba. A K-közép klaszteranalízis segítségével két változó mentén homogén csoportokat alkottunk, amelyek megadott dimenzió szerint hasonlítanak egymáshoz, a többi csoport elemeitől pedig e dimenzió mentén különböznek. Hipotézisek:

• H1.: A harminc év fölöttiek körében nagyobb az örökbefogadási hajlandóság.
• H2.: A vallásos lehetséges örökbefogadóknál kevésbé számítanak az örökbefogadás körülményei és a gyermekek jellemzői.
• H3.: Az örökbefogadói motivációk között különböző típusokat azonosíthatunk.

Eredményeink

Azzal a kérdéssel, hogy ha úgy adódna / adódott volna a helyzet a megkérdezett életében, hogy nem lehet vér szerinti gyermeke, akkor fogadna / fogadott volna-e örökbe gyermeket, azt kívántuk felmérni, hogy a válaszadók körében mennyire mutatkozik hajlandóság az örökbefogadásra. Az eredmények alapján a lakosság egynegyede (26%) valószínűleg, míg további bő egyharmaduk (34,5%) biztosan örökbe fogadna a felvázolt élethelyzetben. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy hipotetikus élethelyzetre adott hipotetikus válasz, azonban sokat elárul a lakosság örökbefogadással kapcsolatos viszonyulásáról. A kérdésre adott válaszokból azt láthatjuk, hogy a megkérdezettek 28 százaléka elzárkózik ettől a megoldástól, 11 százalékuk pedig bizonytalan a kérdést illetően. Ugyanakkor a minta mindössze 0,5 százaléka fogadott már örökbe, vagy az ő esetükben van jelenleg is folyamatban az örökbefogadás. A kérdést demográfiai változókkal is összevetettük, és azt találtuk, hogy abban az esetben, ha nem lehetne vér szerinti gyermekük, a nők nagyobb arányban fogadnának örökbe biztosan, míg életkor tekintetében a harminc év alattiak és a negyvenes éveikben járók felülreprezentáltak azok körében, akik valamilyen mértékben elgondolkodnának az örökbefogadásról. Így az első hipotézisünket csak részben erősíthetjük meg, mivel nem a harmincasok örökbefogadási hajlandósága kiemelkedő a korcsoportok közül.

A saját és tervezett gyermekszámot vizsgáló kérdés eredményeiből képzett változóval összevetettük az örökbefogadási hajlandóságot (mindkét esetben a szignifikanciaszint: .000), és azt tapasztaltuk, hogy a potenciális örökbefogadók a kétgyermekes családokból (31%) kerülnek ki, azonban jelentős mértékben képviseltetik magukat a gyermektelenek (29,5%) is. Emellett az örökbefogadástól elzárkózók (38%) többsége is a gyermektelenek csoportjából kerül ki. Érdekesség, hogy a három vagy több gyermeket nevelő válaszadók felülreprezentáltak azok körében, akiknél valamilyen mértékben szóba kerülhet az örökbefogadás. A tervezett gyerekszámot illetően a két gyermekre vágyók fogadnának örökbe a legnagyobb arányban (42%), az elzárkózók pedig ugyancsak azok, akik nem vágynak gyerekre, vagy két gyermeket szeretnének.

Lényegesnek tartottuk a válaszadókat megkérdezni arról is, hogy milyen feltételeket tartanak fontosnak az örökbefogadókkal kapcsolatban (1. ábra). Azt szerettük volna látni, hogy kit tartanak alkalmasnak arra, hogy örökbe fogadjon egy gyermeket. A felsorolt feltételek a lehetséges örökbe fogadó szülők anyagi hátterét, életkörülményeit és képességeit érintették.

1. ábra: Ön szerint mennyire fontosak az alábbi tényezők az örökbefogadókkal kapcsolatosan? (n = 1007) (saját szerkesztés)

A válaszadók a leendő örökbefogadók pszichológiai alkalmasságát tartják a leginkább mérvadónak, ezt követi a fizikai, egészségügyi alkalmasság, majd az anyagi biztonság kérdése. Annak, hogy a jövőbeni örökbefogadók házasságban éljenek, illetve a már meglévő gyerekszámnak a többi tényezőhöz képest kevésbé van jelentősége a megkérdezettek számára. Az „inkább fontos” és a „nagyon fontos” válaszkategóriát összevonva megvizsgáltuk, hogy a megkérdezettek összességében hány tényezőnek tulajdonítanak jelentőséget az örökbefogadással kapcsolatban. A vizsgált tíz állítás közül legalább ötöt a válaszadók egytizede tart fontosnak, és ugyanekkora arányban gondolják azt, hogy valamennyi feltételnek eleget kellene tennie egy örökbefogadónak. Ez azért fontos, mert azt láthatjuk, nem arról van szó, hogy bizonyos feltételek különösen lényegesek lennének, míg mások kevésbé, hanem az általunk felsorolt feltételek összességét tartják fontosnak abban a kérdésben, hogy valaki alkalmas lehet-e arra, hogy örökbe fogadjon egy gyermeket. A demográfiai változókat vizsgálva láthatjuk, hogy a férfiak nagyobb arányban válaszolták, hogy a házasságot nagyon fontosnak tartják (33 százalék, míg a nőknél ez az arány 25,8 százalék). A fizikai és egészségügyi alkalmasság azonban a nőknek fontosabb (nagyon fontos – nők: 67,9 százalék, férfiak: 58,7 százalék). Életkor tekintetében a hatvan év felettieknek jellemzően nagyon fontosak a felsorolt szempontok, illetve településtípus szerint a községben, falun élőknek. Ez alapján a hagyományosabb értékekhez közel állók számára fontosabbak ezek a kiválasztási szempontok, mert ők szigorúbban ítélik meg, ki alkalmas arra, hogy örökbe fogadjon és gyermeket neveljen.

Az eredmények alapján azt láthattuk, hogy a magyar társadalomban az örökbefogadás egyik fontos pillérének – ám közel sem a legfontosabbnak – számít a házasság. Erre cizelláltabb formában is rákérdeztünk: arra voltunk kíváncsiak, a válaszadók milyen családi állapotban élőknek „engedélyeznék” az örökbefogadást (2. ábra). A felsorolt kategóriák közül a heteroszexuális házasság bizonyult a leginkább elfogadottnak (95,9%). Ezt követi a heteroszexuális élettársi kapcsolat (70,4%) majd a heteroszexuális párkapcsolat (54,7%). Azonban a megkérdezettek többsége nem az intézményesített vagy stabil párkapcsolatban élő homoszexuális pároknak szavazná meg a bizalmat e téren, hanem sokkal inkább az egyedülálló nőknek (46,8%) és az egyedülálló férfiaknak (32,1%). Ezek alapján azt feltételezhetjük, hogy az örökbefogadók családi állapotánál nagyobb mértékben meghatározó a szexuális orientáltságuk a lakosság számára.

2. ábra: Véleménye szerint akik ezt tervezik, milyen családi állapotban fogadhassanak örökbe gyermeket? Több válasz lehetséges. (n = 1007) (saját szerkesztés)

Takács Judit és Szalma Ivett az azonos neműek örökbefogadásával kapcsolatos attitűdöket vizsgálta hazai viszonylatban a European Values Study (EVS) adatbázisa alapján. Kutatási eredményeik szerint a férfiak a nőkkel ellentétben kevésbé toleránsak az azonos nemű párok által vállalt örökbefogadással kapcsolatban. Továbbá a fiatalok toleránsabbak voltak e téren, szemben a negyvenöt év feletti megkérdezettekkel. Összességében a többi országhoz képest a magyarországi megkérdezettek kevésbé megengedők a homoszexuálisokkal ezen a területen (Takács–Szalma, 2013).

Jelen kutatási eredmények szerint a heteroszexuális élettársi kapcsolatban élők örökbefogadási lehetőségét a férfiak támogatják nagyobb arányban (75,1 százalék, míg a nők esetében ez 65,1 százalék), az egyedülálló nőket viszont a nők (52,1 százalék, míg a férfiaknál ez 42 százalék). Végzettség szerint vizsgálva a kérdést a diplomával rendelkezők sokkal nagyobb arányban fogadnak el szinte minden családi állapotot, mint az alacsonyabb végzettségűek, és ugyanezt láthatjuk a budapestiek esetében a kisebb településtípusokon élőkkel összehasonlítva.

Azzal az állítással kapcsolatban is megvizsgáltuk a válaszadók egyetértését, hogy egy olyan gyermek számára, akiről a vér szerinti szülei lemondtak, a lehető legrosszabb az lenne-e, ha állami gondozásban nőne fel. A lakosság abszolút többsége (60,1%) egyetért a kijelentéssel, további 15,5 százalékuk egyet is ért, meg nem is, egyötödük (20,9%) azonban nem ért egyet a vizsgált állítással.

Azokat a válaszadókat, akik korábban úgy feleltek, hogy nem fogadnának örök- be, megkérdeztük arról, hogy mi ennek az oka (3. ábra). Látni szerettük volna, hogy az örökbefogadástól való elzárkózásnak objektív tényezői vannak-e, például hogy valaki anyagilag nem engedheti meg magának, vagy már van saját gyermeke, vagy a döntést inkább szubjektív, illetve érzelmi komponensek szövik át, esetleg a környezet véleménye a mérvadó ezen a területen. Az örökbefogadás intézményének elutasítása mögött meghúzódó lehetséges okok közül az érintettek közel háromnegyede (73,7%) egyetlen indokot nevezett meg, 21 százalékuk pedig két tényezővel magyarázta a hozzáállását.

3. ábra: Ön korábban úgy válaszolt, hogy nem fogadna örökbe gyermeket. Mi ennek az oka? Több válasz lehetséges. (n = 249, érvényes válaszok) (saját szerkesztés)

Az elutasító attitűd legjelentősebb oka a már meglévő vér szerinti gyermek – annak ellenére, hogy a válaszadóknak abban az esetben kellett döntést hozniuk a kérdést illetően, hogy ha nem lehetne vér szerinti gyermekük –, ezt követően érzelmi és anyagi okokra hivatkoztak a legnagyobb arányban a megkérdezettek. Az eredmények alapján láthatjuk, hogy a társas környezetnek kevésbé van befolyása ezen a területen.

Kutatásunk során leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy valaki milyen tényezők mentén válik nyitottá az örökbefogadásra (4. ábra). A potenciális örökbe fogadó válaszadók kétharmada (65%) mindössze egy okot nevezett meg arra a kérdésre válaszolva, hogy miért döntene vagy döntött az örökbefogadás mellett. A megkérdezettek további 19 százalékát két tényező motiválja a vizsgált területen, míg három vagy annál több lehetséges indokot jelölt meg a válaszadók 16 százaléka.

A kérdést illetően fő oknak az számít, ha a válaszadónak nem lehet vér szerinti gyermeke. Az örökbefogadás motorját láthatóan érzelmi okok is hajtják, emellett meglehetősen fontos az emberszeretet is e területen. A lehetséges örökbefogadók egytizedénél pedig már van példa az örökbefogadásra a rokoni vagy ismerősi körben.

A következőkben az örökbefogadás körülményeiről és a döntés meghozatalát befolyásoló tényezőkről kérdeztük azokat a válaszadókat, akik az örökbefogadási hajlandóságot felmérő korábbi kérdésünkre pozitív választ adtak. Azt a kérdést tettük fel nekik, hogy milyen örökbefogadási módot választanának. A nyílt örökbefogadás során lehetőség van a gyermek szüleinek megismerésére, de ezt nem mindenki tartja jó megoldásnak, mert inkább nem akarják tudni, milyenek a vér szerinti szülők. A nyílt örökbefogadást a válaszadók 17 százaléka, míg a titkos örökbefogadást némileg többen, az érintettek 24 százaléka választotta/választaná. Ugyanakkor a megkérdezettek több mint felének (54%) mindkét forma megfelelő. A válaszadók öt százaléka nem nyilatkozott a kérdést illetően.

4. ábra: Ön korábban úgy válaszolt, hogy fogadna/fogadott örökbe gyermeket. Miért döntene/ döntött az örökbefogadás mellett? Több válasz lehetséges. (n = 599, érvényes válaszok) (saját szerkesztés)

5. ábra: Mennyire számít/számított Önnek az örökbefogadási döntés meghozatalában… (n = 614) (saját szerkesztés)

Az örökbefogadás módja mellett rákérdeztünk arra is, hogy magukra nézve milyen családi állapotot tartanak ideálisnak az örökbefogadáshoz. Ez azért is fontos, mert össze tudjuk hasonlítani azzal, hogy mit mondtak másokkal szemben. Az érintettek több választ is megjelölhettek. A korábbi eredményekhez hasonlóan a válaszadók kimagasló többsége (84%) saját esetében is a házasságot véli a legalkalmasabb örökbefogadási állapotnak. Élettársi kapcsolatban is relatíve sokan (45%) fogadnának örökbe gyermeket, sőt, az alminta minden negyedik válaszadója (25%) úgy nyilatkozott, hogy egyedül is meglépné az örökbefogadást.

A következőkben azt vizsgáltuk, hogy a válaszadók milyen szempontokat vennének figyelembe, amikor meghozzák a döntést az örökbefogadásról (5. ábra).

Hipotézisünknek megfelelően valóban több csoportot lehet azonosítani az örökbefogadók motivációi szerint. A vizsgált változókból klaszterelemzés segítségével négy csoportot alkottunk annak mentén, hogy a potenciális örökbefogadóknak a döntés meg- hozatalában mely tényezők számítanak inkább vagy kevésbé. A szegmentálás alapján létrejött négy klasztercsoport:

• Minden tényező számít a döntésben (a mintán belüli arány 18 százalék).
• Társadalmi konvenciók számítanak; hangsúlyos a családtagok, ismerősök, barátok véleménye (a mintán belüli arány 13 százalék).
• Egyik tényező sem hangsúlyos a döntés során (a mintán belüli arány 37 százalék).
• A gyermek jellemzői és az örökbefogadás körülményei számítanak: az egészségi állapot, a származás, a szülők helyzete, az örökbeadás okai, az örökbefogadás díjai (a mintán belüli arány 32 százalék).

A szociodemográfiai jellemzőkkel összevetve néhány szignifikáns összefüggést találtunk. Eszerint a „minden tényező számít a döntésben” csoport zömét a legfeljebb nyolc általánossal rendelkező lehetséges örökbefogadók alkotják, valamint felülreprezentáltak a Kelet-Magyarországon élők. A „társadalmi konvenciókkal foglalkozók és a gyermek jellemzőit szem előtt tartók” csoportjában a diplomások vannak többségben, míg a „mindegy” csoportban, kis eltéréssel ugyan, de a középfokú, érettségi nélküli végzettségű válaszadók vannak a legtöbben, valamint a Nyugat-Magyarországon élők. A gyermek jellemzői és az örökbefogadás körülményei átlagon felül számítanak a Közép- Magyarországon élő válaszadók körében. Ugyan nem szignifikáns az összefüggés, azonban érdekes eredmény, hogy a „minden tényező számít” csoportban a nyílt örökbefogadást támogatók vannak többségben; akik a lehetőségekhez mérten ténylegesen tisztában lehetnek a gyermek jellemzőivel és a környezetével is.

A soron következő kérdésben arra kértük a lehetséges örökbefogadókat, hogy négyfokú skálán határozzák meg, mennyire fogadnának örökbe eltérő etnikai hátterű vagy fizikai állapotú gyermeket (6. ábra). A vizsgálatban részt vevők közel háromnegyede (72,8%) biztosan csecsemőkorú gyermeket, közel fele (48,6%) pedig szociálisan hátrányos helyzetű gyermeket fogadna örökbe. A felmérésünkből egyértelműen kiderült továbbá, hogy a testi és értelmi fogyatékos gyermekek örökbefogadására való hajlandóság alacsonyabb, mint más gyermekek esetében. Egy súlyosan értelmi fogyatékos gyermeket a megkérdezettek háromnegyede (75,6%) egyáltalán vagy inkább nem fogadna örökbe. Emellett egy szociálisan hátrányos helyzetű vagy akár külföldi gyermeket nagyobb valószínűséggel fogadnának örökbe egy roma gyermekkel szemben.

6. ábra: Kérjük, négyfokú skálán határozza meg, mennyire fogadna örökbe (n = 614) (saját szerkesztés)

A válaszadók véleményéből arra is következtetünk, hogy jelentős előnynek számít, ha egészséges örökbe fogadható gyermekről van szó, a gyermek bőrszíne viszont már kevésbé domináns – ugyanakkor még mindig meghatározó – tényező. Mindemellett minél idősebb az adott gyermek, annál kisebb a valószínűsége, hogy örökbe fogják fogadni. Ezen eredményeink tehát alátámasztják a szakirodalomban megfogalmazottakat, miszerint a nem roma, fiatal (csecsemőkorú) gyermekeket nagyobb valószínűséggel fogadják örökbe, mint a szellemi és/vagy testi fogyatékossággal élőket. A felmérés eredményéből az rajzolódik ki, hogy a roma gyerekek örökbefogadási esélyei kevésbé tekinthetők aggasztónak, mint a fogyatékkal élő gyermekekéi.

Azzal összefüggésben is alkottunk klasztercsoportokat, hogy a potenciális örökbefogadók milyen jellemzőkkel rendelkező gyermekeket fogadnának szívesebben örökbe. Ezen a téren három örökbefogadói attitűdöt különböztettünk meg (n = 521):

• Válogatós örökbefogadók, akik főképp problémamentes gyermeket akarnak (a mintán belüli arány 25 százalék).
• Altruista örökbefogadók, akik a felsoroltak közül bármilyen jellemzővel rendelkező gyermeket örökbe fogadnának (a mintán belüli arány 30 százalék).
• Racionális örökbefogadók, akik a szocializáció erejében Ők leginkább csecsemőkorú gyermeket szeretnének, nem gond, ha külföldi vagy szociálisan hátrányos helyzetű (a mintán belüli arány 45 százalék).

Ezt a klasztercsoportot szintén több változóval összevetettük, a szignifikáns összefüggéseket alább közöljük. Az eredmények alapján a „válogatós” csoportban meglehetősen felülreprezentáltak a legidősebb korkategóriába tartozó és az érettségivel rendelkező válaszadók, valamint a keleti országrészben élők.

Az „altruista” csoport többségét a vallásos és a legfeljebb nyolc általánossal rendelkező válaszadók alkotják. Így az a hipotézisünk, miszerint a vallásos lehetséges örökbe- fogadóknál kevésbé számítanak az örökbefogadás körülményei és a gyermek jellemzői, részben megerősítést nyert. A csoportban tehát felülreprezentáltak a magukat vallásosként azonosítók, számukra kevésbé számítanak az örökbefogadottak jellemzői, ugyanakkor a körülmények és a vallásosság között nem találtunk szignifikáns összefüggést.

A „racionális” örökbefogadói klaszterben a maguk módján vallásosak és a vallástalanok dominálnak, illetve nagy arányban fordulnak elő köztük diplomások, továbbá felülreprezentáltak a Közép-Magyarországon élők.

A két klasztercsoportot összevetve – és jelentéstartalmi szempontból összhangban – azt mondhatjuk, hogy a „válogatós” csoportban felülreprezentáltak azok a lehetséges örökbefogadók, akiknek a döntés meghozatalában minden tényező számít. Az „altruista” csoportban azok vannak a legtöbben, akiknek az átlagosnál kevésbé számítanak az örökbefogadás körülményei és a gyermek jellemzői, míg a „racionális” csoportban a gyermek jellemzőit szem előtt tartók dominálnak.

Összefoglalás

Összességében tehát azt láthatjuk, hogy részben a jelen kutatás is visszaigazolta a korábbi eredményeket azzal kapcsolatban, hogy a lakosság jellemzően heteroszexuális párok örökbefogadását támogatja, illetve a roma vagy fogyatékkal élő gyermekek az örökbefogadás terén hátrányos helyzetben állnak. Az örökbefogadás elutasításának legfontosabb oka, hogy valakinek már van vér szerinti gyermeke, ami arra enged következtetni, hogy az esetek jelentős részében az örökbefogadás valóban alternatívaként él a lehetséges örökbefogadók fejében, ha valamiért nem lehet vér szerinti gyermekük.

A lehetséges örökbefogadókat klaszteranalízis segítségével három csoportba soroltuk. Az egyiket „válogatós örökbefogadóknak” neveztük el, akik csak egészséges, minden problémától mentes gyermeket szeretnének. A második csoportot az „altruista örökbefogadók” alkotják, akiknek semmilyen szempont nem volt különösen fontos, bármilyen gyermeket szívesen örökbe fogadnának. A harmadik csoportba pedig a „racionális örökbefogadók” tartoznak, akik néhány szempontot igazán fontosnak tartanak, főként azt, hogy a gyermek csecsemőkorú legyen, vagyis velük nőhessen fel. A három csoport jól mutatja, hogyan gondolkodnak a lehetséges örökbefogadók, és miért annyira nehéz bizonyos gyermekek esetében, hogy örökbefogadót találjanak.

Az örökbefogadással kapcsolatban számos más szempontot is érdemes mélyebben vizsgálni. Fontos lenne megismerni a döntési mechanizmust és az örökbefogadók érzelmi hátterét, amely miatt úgy döntenek, hogy örökbe szeretnének fogadni egy gyermeket. Ezeket a tényezőket kvalitatív kutatással lehetne feltárni, amelyben örökbefogadást tervező és már örökbe fogadó szülőkkel lehetne felfejteni a mögöttes okokat. Ezeknek az eredményeknek a segítségével sokkal mélyebben megérthetnénk az örökbefogadók motivációit és döntési mechanizmusát.