Absztrakt

A tanulmány az emberi méltóság fogalmát a keresztény antropológia központi kategóriájaként vizsgálja, különös tekintettel normatív jelentőségére a kortárs segítői gyakorlatban. Kiindulópontja, hogy a méltóság nem pusztán teológiai állítás, hanem olyan ontológiai realitás, amely konkrét következményekkel jár a segélyezési cselekedetek formáira nézve. A cikk központi gondolata arra irányul, miként érvényesíthető a méltóság primátusa a helyzetfüggő, kontextusérzékeny segélyezésben, és hogyan kerülhető el a paternalizmus rejtett logikája. A tanulmány rámutat, hogy a nemzetközi humanitárius rendszer intézményi és szakpolitikai keretei ugyan kiforrottak, ám a katolikus egyház mindeddig nem fogalmazta meg szisztematikusan a saját, explicit módon kidolgozott, a mindennapi segítő praxisra lefordítható keretrendszerét. A dolgozat e hiány pótlásához kíván hozzájárulni az egyház társadalmi tanításának transzcendens alapelveit ütköztetve a profán segítő szakma normáival.

Kulcsszavak: emberi méltóság, post-development, nemzetközi segélyezés, Caritas

DOI: 10.56699/MT.2026.1.2

Ferenc pápa ekképpen fogalmazta meg – félreérthetetlen egyértelműséggel – a keresztény karitász helyét és szerepét: „A karitativitás a keresztény ember dobogó szíve: miként nem élhetünk szívdobbanás nélkül, nem lehetünk keresztények karitatív cselekedetek nélkül. […] Gondoskodónak lenni, segíteni és szolgálni másokat: csak ezek jelentenek győzelmet, mivel ezek az aktusok mutatnak a jövőbe, az Úr eljövetele felé, amikor minden más elmúlik, és egyedül a szeretet marad” – folytatta gondolatait (Borondi, 2020). Krisztus szeretetparancsa (Mk 12,30–31) a keresztény embert és társadalmát átható felszólítás: témánk szempontjából mondhatjuk azt is, hogy egy keresztény „szociálpolitikai program” kiindulópontja, amely minden korban egyéni és szervezeti szinten is társadalomformáló erőként mutatkozott meg. A keresztény személy életéhez mindenképpen hozzátartozik, hiszen nincs istenszeretet a felebarát szeretete nélkül (vö. 1Jn 4,20–21). Ez az eszmény, az evangéliumi hit által hordozott új morál a kereszténység színrelépésekor Európában felváltotta a mos maiorum íratlan viselkedési „kódexét”: az ex justitia helyére az ex caritate lépett. Jézus názáreti „programbeszédében” nem csupán örömhírt vitt a szegényeknek (vö. Lk 4,18), hanem új emberképet alkotott. Ennek az új gondolkodásmódnak az igénye imperatívuszként jelentkezett az ószövetségi emberképhez képest, és legfőbb feladatként a másik ember fájdalmának meglátását, egy megújult gondoskodás életre váltását jelölte meg. A szegénység többé nem Isten büntetésének következménye volt, hanem olyan húsvér helyzet, amelyet látva a másik iránt mindent felülíró részvéttel és őt felemelő cselekedettel kell megnyilvánulni.

Jóllehet a katolikus egyház modern értelemben és szisztematikus módon szociális kérdésekkel csak a 19. század óta foglalkozik a maguk valóságában, a szolgáló szeretet témájának alapvető teológiai feldolgozását, a kapcsolódó kifejezések és tartalmi elemek magyarázatát már sokan, sokféle formában elvégezték. Például Heinrich Pompey, az 1980-as, 1990-es évek egyik nagy „karitászteológusa” mint az emberi lélek alapjegyéről elmélkedett a gyakorló szeretetről keresztény vonatkozásainak elemzésekor (Pompey, 2015). Klaus Baumann egy másik aspektusból egyenesen a szociális munka ősforrásának tekintette a modern szociálpolitika kezdeteiről gondolkodva (Baumann–Frick, 2021). Gustavo Gutiérrez (saját megfogalmazása szerint) pedig a „történelmet olvasta újra”, amikor lerakta a felszabadítási teológia alapjait (Gutiérrez–Müller, 2017). A megannyi más jól ismert, útjelzőnek is tekinthető forrás mellett azonban fontos, hogy időről időre elgondolkodjunk a karitász mélyrétegein, újabb és újabb szempontokkal gazdagítva a diskurzust. Miként XVI. Benedek írta, fontos, hogy szüntelenül keressük a szegénységre adható válaszokat, s hűek maradjunk a szeretet és igazság üzenetéhez, miközben „értékelni kell azokat az eltérő körülményeket, amelyek között, a korábbiakkal összevetve, a fejlődés problémái jelenleg felmerülnek” (XVI. Benedek, 2009: 10).

Az emberi méltóság fogalma a keresztény antropológia egyik központi kategóriája, amely nem csupán elméleti alapvetésként, hanem normatív irányelvként is meghatározza a társadalmi cselekvés formáit. A modern szociális intervenciók világában különös jelentőségű annak vizsgálata, hogy a segítségnyújtás gyakorlata miként képes megőrizni, illetve helyreállítani azt a méltóságot, amelyet a krízishelyzetek, a marginalizáció és a strukturális egyenlőtlenségek gyakran sértenek. E tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy a helyzetfüggő, kontextusérzékeny segélyezés milyen módon képes

érvényesíteni az emberi méltóság primátusát a keresztény szociális praxisban. Kiindulópontunk szerint a méltóság nem pusztán absztrakt teológiai állítás, hanem olyan ontológiai realitás, amely konkrét normatív következményekkel jár a segítő tevékenység formáira nézve. Vizsgálatunk célja annak feltárása, hogy a differenciált segítségnyújtás miként kerülheti el a paternalizmus csapdáját, és hogyan járulhat hozzá a személy önrendelkezésének, közösségi beágyazottságának és spirituális integritásának megerősítéséhez. Jelen áttekintő írás ebbe a szegénységre adható segítő válaszokat szüntelenül kereső gondolatvilágba tekint bele. A nagy nemzetközi, multilaterális szervezetek ugyanis évtizedekkel ezelőtt elvégezték feladatukat: elfogadták az alapvető humanitárius alapelveket, létrehozták széles oktatási, szervezeti és hálózati kereteiket, forrásaikat; a modern társadalomtudományok szellemi vívmányaiból merítve megszülettek a szociális kérdésekkel foglalkozó szakpolitikák, melyek megalkották céljaikat és eszközeiket (amelyeknek alapjai egyébként a keresztény morálisból és az egyház társadalmi tanításából származnak). Érdekes módon azonban, a történeti távlat ellenére és a meglévő széles elméleti keret mellett a katolikus egyház nem vezette le, alakította ki saját, keresztény alapokon nyugvó „modus operandiját”, amely lefordítható, felhasználható volna a segítő szakma konkrét, mindennapi valóságában. Ennek legátfogóbb kortárs tudományos összegzését az előbb említett tudományterületek bontották ki a legszélesebb figyelemmel. A jelzett feladat tehát még elvégzésre vár, munkánkkal azonban ehhez a törekvéshez kapcsolódunk. A terjedelmi keretek okán csak a kiindulópontnak tekinthető transzcendens alapelveket tekintjük át, ütköztetve őket a profán segítő szakmában használatosakkal. Célunk, hogy olyan fogalmakról, életre váltandó elvekről gondolkodjunk, amelyeknek teológiai mélyrétegeik vannak, és a kortárs segítő szakma alapelveiként használatosak. A teológia és a politikatudomány korpuszából merítve mutatjuk be az alapvető humanitárius segélyezési aktus, analóg fogalommal a „mindennapi kenyér” (nyújtott, helyettesítő életadó forrás) és a helyreállító segítő közreműködés mint „befedő” szeretet kapcsolatát. Célunk, hogy a teológiai párbeszédet olyan szintetizáló elemekkel gazdagítsuk, amelyek ősforrása az egyház társadalmi tanítása, kortárs megjelenési felületük pedig a profán segítő szakma. A humanitárius szakmának újrafelfedezésre váró forrásul szolgálhat a számára ismert kifejezések, gondolatok eredetének és komplex jelentéstartalmának megismerése. ^[1]Jelen cikk A helyzetfüggő segélyezés és a személyi méltóság helyreállításának keresztény dimenziójáról – A szolgáló szeretet globális ethosza című tanulmány (Communio, 2022, … Részletek

ELMÉLETI KERET: A POST-DEVELOPMENT SEGÉLYEZÉSI IRÁNYA

A post-development (a továbbiakban: PD) irányzat a 20. század második felének fejlesztéspolitikai gyakorlatára adott átfogó és radikális kritikaként bontakozott ki, különösen a nyolcvanas–kilencvenes években. Történeti kialakulása szorosan összefügg a modernizációelméletek válságával, valamint azzal a tapasztalattal, hogy a nemzetközi fejlesztési programok számos esetben nem csökkentették érdemben a strukturális egyenlőtlenségeket, hanem újratermelték a gazdasági és tudásbeli függőségeket (Solymári, 2019). A PD gondolkodói rámutattak, hogy a „fejlődés” fogalma nem semleges technikai kategória, hanem normatív és diszkurzív konstrukció, amely a Globális Dél társadalmait hiányként, elmaradottként és felzárkóztatandó entitásként definiálta. E diskurzus implicit módon hierarchiát hozott létre a fejlett és fejlesztendő, a tudással rendelkező és a tanulásra szoruló között. A kritika középpontjában a donorérdekvezérelt, gyámsági fejlesztési politika áll, amely a szakértői racionalitást és az intézményi kontrollt privilegizálja. Ebben a modellben a támogatott közösségek nem autonóm cselekvőként, hanem a beavatkozás tárgyaként jelennek meg, ami a személy és a közösség funkcionális redukciójához vezet. A méltóság ebben az összefüggésben gyakran instrumentális kategóriává válik: a fejlesztési célok elérésének eszközeként jelenik meg, nem pedig a társadalmi cselekvés normatív alapjaként. A PD ezzel szemben a méltóságot ontológiai és kulturális értelemben megelőző valóságként értelmezi, és felfogása szerint minden legitim beavatkozásnak ebből kell kiindulnia. A személy és a közösség önrendelkezése, saját tudásformáinak és értékrendjének elismerése nem a fejlesztési folyamat eredménye, hanem annak előfeltétele. A jelen tanulmány elméleti megalapozásában és fogalmi keretének kialakításakor a PD kritikai perspektíváját alkalmazza. E megközelítés lehetővé teszi annak vizsgálatát, hogy a segélyezési gyakorlat miként járul hozzá a személyi méltóság érvényesítéséhez vagy éppen sérüléséhez. A PD által feltárt hatalmi, diszkurzív és antropológiai összefüggések elemzési horizontként szolgálnak a dolgozat számára, biztosítva, hogy a méltóság kérdése ne másodlagos etikai szempontként, hanem a fejlesztési és segélyezési praxis strukturáló elveként jelenjen meg. Ily módon a tanulmány nem csupán empirikus vagy intézményi vizsgálatra vállalkozik, hanem normatív módon állást is foglal a személy elsődlegessége mellett a globális segélyezési rendszerekben.

A KÖZÖSSÉG FELELŐSSÉGE

Első tárgyalt fogalmunk, az emberiesség imperatívusza a modern segítő szakma kiindulópontja. Ismerd meg önmagad! – szólt a jól ismert felirat a delphoi jósda bejárata felett. És nem véletlen, hogy Szent II. János Pál Fides et ratio kezdetű enciklikájának előszava is e felütéssel kezdődik. A pápa ebben az iratban meg kívánta erősíteni a hit és az értelem kettősségéről szóló korábbi tanításokat. A segítségközpontú szemlélet ugyanis egyfajta attitűd, beállítottság: nem külső jogi vagy morális kötelem, illetve elvárt feladat. Hiszen nem azért teszünk jót a segítségre szorulóval, mert viszonzást, ellentételezést várnánk, csupán legbelül megszólal egy hang: megesik valakin a szívünk. Karakterjegy, amelyben minden mást felülír egy belső erő, hogy én magam legyek a segítő, „amikor felkavarodik a víz” (vö. Jn 4,1–9). Aki embere lehet a magányosnak, támasza az elesettnek. Hiszen maga Jézus mondta, hogy „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Mt 25,31–46.), ami transzcendens többletet jelent a természetes emberi alapokhoz, segítői helyzetekhez képest. Az „ismerd meg önmagad” gondolat pontosan ebbe a gondolati ívbe kapcsolódik, amikor először azt a kérdést tesszük fel, hogy egy segítő intézmény betölti-e a szerepét, hiteles-e, és hűséges-e a vállalt célkitűzéshez, azaz „ismeri-e” önmagát.

Több mint ötven évnek kellett eltelnie, hogy az 1947 júniusában meghirdetett Marshall-tervben megígért „merész új programot”^[2]Beszédében Truman elnök „merész új programot” (bold new program) hirdetett meg, amely rövid időn belül éreztette is hatását. E beszéd negyedik pontjában először használta a … Részletek (Truman, 1949) követve először deklarálja a „civil” segítő szakma: a segélyezési gyakorlatban elsődleges az ember. Majd húsz évvel később, 1965-ben a Nemzetközi Vöröskereszt és a Nemzetközi Vörös Félhold Mozgalmak Bécsben megrendezett 20. nemzetközi konferenciáján segítő alapvetésként rögzítették az emberiesség, az emberiesség imperatívuszának elvét (ICRC, 2015: 897–898). Eszerint minden segélyezési helyzetben a rászorulót kell elsődlegesnek tekinteni, akinek segítségre szorultsága minden más érdeket, szempontot felülír. A segélyezés céljának a rászorulók élete, egészsége és emberi méltósága tiszteletben tartásának kell lennie. Ez máig a segélynyújtásra irányuló együttműködések fő szabálya, amelyet a későbbiekben további „humanitárius elvekkel” egészítettek ki. Olyan norma, a korábbi kifejezéssel élve attitűd, amely ideális esetben minden döntéshozatalkor domináns erőként jelentkezik. Az alapelvet később az ENSZ 1991-es közgyűlése is kodifikálta (UN, 1991), a Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának (OCHA) pedig máig előírása. A kilencvenes évek végén fogalmazódott meg a nemzetközi humanitárius szakmában az igény, hogy egységes oktatási és a segítő feladatok végrehajtásában is használatos kézikönyv szülessen: így jött létre a Sphere Project, és Humanitarian Charter and Minimum Standards in Humanitarian Response elnevezésű (röviden: Sphere Handbook) globális normagyűjteményének is alapja lett az emberiesség imperatívusza (Sphere, 2018). Ma talán evidenciának tűnik az ember és a segítségre szoruló középpontba állítása, de nem volt mindig prioritás a rászorulók valós igényeinek figyelembevétele. Az egykori európai gyarmatosítók például úgynevezett civilizációs támogatásokat nyújtottak, s e „kapacitásbővítések” jellemzően a „támogató” fél érdekét szolgálták, hiszen az infrastrukturális korszerűsítések a gyarmati tisztviselők és általában az utazók számára voltak szükségesek (World Bank,1981). Az „ismerd meg önmagad” parancs egy segítő szervezet számára nem pusztán szervezeti önreflexiót jelent, hanem annak tudatosítását, hogy döntéshozatali struktúráinak középpontjában következetesen a rászoruló ember felemelésének és szenvedése enyhítésének kell állnia. A prioritás nem a támogató szándéka, nem politikai érdek és nem a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, hanem a sérülékeny személy konkrét javának szolgálata. Ezt fejezi ki az emberiesség imperatívusza: a segítség erkölcsi elsőbbségét minden más szemponttal szemben. Keresztény perspektívából azonban mindez nem új felismerés. Több ezer éves antropológiai meggyőződés húzódik meg mögötte, amely szerint az ember nem csupán test és lélek egysége, hanem Istentől függő lény (vö. Ter 2,7), sőt Isten képmására teremtetett (vö. Ter 1,26). Ez az istenképiség nem elvont teológiai tétel, hanem a személy elidegeníthetetlen méltóságának alapja. Az ember társadalomalkotó lényként önmagából kilépve, mások felé fordulva bontakoztatja ki önmagát; a közösség nem puszta funkcionális együttélés, hanem a felebaráti találkozások hálózata. Az újszövetségi teológia ezt a horizontot tovább tágítja: felebarát minden ember, aki közeledik hozzám (vö. Mt 5,43–48). A felebarátság nem etnikai, vallási vagy kulturális határok mentén definiált kategória, hanem relációs valóság. Az elesett emberhez való odafordulás mércéjét pedig az irgalmas szamaritánus példája adja (Lk 10,29–37), amely radikálisan átlépi a korabeli társadalmi és vallási választóvonalakat. A történet arra figyelmeztet, hogy a segítség nem halasztható és nem delegálható pusztán illetékességi alapon: a szenvedő jelenléte maga hozza létre a felelősséget. Ebből következően az emberiesség imperatívusza nem csupán a segítő szakma egyik alapelve, hanem mélyen keresztény tartalmú állítás is. A szakmai normák és a keresztény antropológia itt találkoznak: az emberi méltóság tisztelete nem külsődleges elvárás, hanem az ember istenképiségéből fakadó lényegi sajátosság. Egy segítő szervezet akkor marad hű önmagához, ha e teológiai-antropológiai alapot nem csupán deklarálja, hanem intézményi kultúrájában, döntéseiben és konkrét cselekvéseiben is következetesen érvényesíti.

A HUMÁNBIZTONSÁGTÓL A PRAGMATIKUS SZOLIDARITÁSIG

Következő, egymással összefüggő fogalompárunk az emberi méltósággal, a személy fejlődésével, védelmével kapcsolatos dialógusban született. Szintén teológiai mélyrétegű gondolat, amelynek profán alkalmazása a hidegháború korában kezdődött, és az elmúlt évtizedekben vált ismét meghatározóvá. A humánbiztonság paradigmaváltást jelentett a katonai dominanciájú biztonságfogalom után: az állam helyére a személy került. Emberközpontú, átfogó, tartalomspecifikus (azaz helyzetfüggő) és a megelőzésre fókuszáló elmélet született. Formális mérföldkőnek számított ebben az összefüggésben 1994-ben az ENSZ Fejlesztési Programja által kiadott Jelentés a humánfejlődésről elnevezésű dokumentum, amely az élet, az emberi fejlődés, a fenntarthatóság és a humánbiztonság egyetemes értékeit fogalmazta meg (UNDP, 1994). E dokumentum szerint új dimenzió jött létre, amelyben a nukleáris biztonság szintjéről az egyén irányába kell elmozdítani gondolkodásunkat. Az ember állammal szemben meglévő elsőbbségének gondolata azonban nem új keletű: platóni alapú, sőt, az ember már a sztoikusok szerint is részesedett a Logoszból, több volt, mint egy állam, jogi közösség része. Az egyházatyák pedig, miként az emberiesség imperatívuszáról szóló gondolkodásunkban részleteztük, újszövetségi indíttatásból az ember istenképmás voltából indultak ki. Az ember középpontba állítása, a profánból a transzcendenshez emelése tehát a kereszténység számára alapvetés.

A humánbiztonság, mondhatjuk, egyfajta állami szolidaritásvállalás. Léptékváltás a személyre irányuló figyelemben. Jóllehet a solidité/solidarité gondolata már a 19. században átitatta a társadalomtudományos diskurzust, a rendszeres teológiának csak a II. vatikáni zsinatot követően lett explicit része. A zsinat egyik legfontosabb, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója is ebbe a törekvésbe kapcsolódott: „[Jézus Krisztus] igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek egymáshoz, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan egyek legyenek. […] E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a kegyelemből üdvözült emberek […] tökéletesen megdicsőítik Istent” (GS 32). A szolidaritás, amelynek ősmintája a kiengesztelődés és a felebaráti szeretet erénye, meghatározó erkölcsteológiai és szociológiai elvvé vált a társadalometikai diskurzusban, miként a politikatudományban is. Ferenc pápa többször használt metaforája a „közös ház” gondolata, vagyis az önismeret azon szintje, amelyben tudjuk, hogy berendezkedésünk (legyen szó államról, egyházról, civil szervezetről) a másikat felemelő, a fejlődést és szabadságot szolgáló vagy inkább a hatalmat megtartani igyekvő politikai erőre épül. Samuel P. Huntington A katona és az állam című korszakos munkájában egyebek mellett éppen arról elmélkedett, hogy milyen következménye lehet a puha erő/ hatalom (soft power) minimalizálásának az adminisztrációban. Mint írta, a kül- és biztonságpolitika rendjének fenntartása az állam kemény erőinek (hard power) megerősítésével érhető el (Huntington, 1994). A (lehető legtágabban értelmezett) politika ugyanis, mint Niall Ferguson fogalmaz, a hatalom megszerzésére és megtartására törekedik annak érdekében, hogy intézményi rendszerét, hierarchiáját önnön elképzelései szerint működtesse (Ferguson, 2019). Mindez témánk szempontjából csak azért érdekes, mert abban az adminisztrációban, amelyben a kemény erő dominál, kevesebb figyelem jut (éppen a hu-mánbiztonság elve szerint) a személy fejlődésének. Erről ír Joseph S. Nye, aki szerint az önfeláldozó gesztusokra, áldozatvállalásra épülő társadalmi berendezkedés szolgálhatja a másik ember szabadságban gyökerező fejlődését (Nye, 1993).

A puha versus kemény erő fenti dilemmáját a legtalálóbban talán Keizo Obuchi, Japán egykori miniszterelnökének gondolata összegezte a kilencvenes évek végén egy Ázsia jövőjéről szóló konferencián: „Legnagyobb reményem, hogy az emberek képesek lehetnek kreatív életüket minden olyan félelemtől mentesen élni, amely életben maradásukat veszélyeztetné, méltóságukat sértené” (Keizo, 1998: 18–19). A személy, a segítségre szoruló és sérülékeny ember középpontba, mindent megelőző helyre állítása tehát olyan jellemző, amely nélkül nem tekinthetjük karitatív célúnak az adott szervezeti, intézményes keretet.

AZ IRGALMASSÁG MINT A FEJLŐDÉS FELTÉTELE

A rászoruló, elesett személy sérült méltóságának helyreállítása, ha úgy tetszik, az igazságos élet feltételeinek biztosítása a modern szemlélet szerint a humanitárius és fejlesztési segélynyújtással kezdődik. Nem teológiai értelemben, hiszen a méltóság, mint fentebb kifejtettük, minden ember lényegi transzcendens sajátossága (imago Dei). A segélyezésről szóló gondolkodásunkban továbbra is két fogalmat állítunk szembe: az irgalmasság keresztény gondolatát helyezzük párhuzamba a fejlődés és szabadság kortárs társadalom-etikai koncepciójával.

Tudjuk, hogy a keresztény gyökerű társadalompolitikai, társadalomszervezési elvek messze túlmutatnak a segítő aktus, a caritas gyakorlati megvalósításának szintjén: az a világról és benne az ember életéről szóló ideális állapot rendszere. Hol keressük azonban a kapaszkodókat a keresztény „szeretetszolgálat” életre váltása során, mi lehet a segítő szakma keresztény alapelve? Talán nem tévedünk akkor, ha az irgalmasságból kiindulva keressük a válaszokat. Walter Kasper bíboros erről szóló könyvének előszava is biztatóan hat: „…a Szentírásban olyannyira központi helyet betöltő irgalmasságról a szisztematikus teológia messzemenően megfeledkezett, vagy csak mostohán bántak vele” (Kasper, 2015: 112). A könyv első fejezete pedig, amelynek címe Kiáltás az irgalmasság után, egyenesen útjelző. A Szentírás és a tanítóhivatal tanúsága szerint ugyanis az irgalmasság nem csupán attributa divina, hanem Isten egyik cselekvő tulajdonsága. Készség a szenvedés enyhítésére, ami tartalmában túlmutat az együttérzésen, a szeretetből fakadó statikus compassión. Tevékeny, dinamikus aktus: odahajlás (hén), a sorsközösség valós vállalása (vö. Lk 1,54 és Mt 5,7). „Az, hogy az irgalmasságot mostohagyerekként kezelik, akkor válik feltűnővé, amikor látjuk, hogy Isten azon tulajdonságai állnak az előtérben, amelyek az ő önmagában fennálló létként (ipsum esse in se subsistens) való metafizikai lényegéből adódnak. […] Lelkipásztori szempontból ez katasztrófát jelent, mivel egy ennyire elvont módon elgondolt Isten a legtöbb ember számára távolinak tűnik, s nincs semmi köze a világban tapasztalható helyzethez, amelyben szinte naponta elborítanak minket a rémhírek, és számos embert a jövőtől való félelmek gyötörnek” (Kasper, 2015: 20–21). E megközelítés különös jelentőséget kap korunkban, amikor például a szubszaharai Afrikában, a nyolcvanas évek óta először, újra emelkedni kezdett a mélyszegénységben élők száma (Aguilar et al., 2022); vagy gondoljunk csak a koronavírus-világjárvány okozta gazdasági nehézségekre, illetve az Ukrajnában zajló háborús konfliktusra, amelynek következtében Európa a második világháború óta a legnagyobb menekültválsággal néz szembe. Nem véletlen, hogy a humanitárius programokra költött források évről évre emelkednek, e téma kiemelt jelentőségű. Az Európai Unió, a világ legnagyobb segélyezésiforrás-adója közel hetvenmilliárd euróra növelte az éves hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) összegét, ami történelmi jelentőségű léptékváltás e területen (Európai Bizottság, 2021). Mások mellett pedig a Caritas Internationalis, a nemzeti karitászszervezetek nemzetközi szövetségének éves jelentése szerint tagszervezeteinek segélyprojekteket célzó ráfordítása 2020-ra a duplájára emelkedett a 2010-es értékhez képest (Caritas Internationalis, 2011).

A segélyezés mint az irgalmasság profán megvalósulási formája tehát központi jelentőségű, és régen volt annyira fontos, mint napjainkban. A világ strukturális problémái és szociális kihívásai azonnali, hathatós válaszokat kívánnak. A fejlődés mint az emberi szabadság feltételének gondolata pedig ebbe az ívbe illeszkedik, és itt éri el végső formáját az irgalmasságról szóló áttekintő fejtegetésünk. Amartya Sen indiai származású közgazdász, aki a jóléti közgazdaságtan területén végzett kutatásaiért 1998-ban Nobel-díjat kapott, a következőképpen fogalmazott: „Alaposabban meg kell vizsgálnunk a fejlődés eszközeit és céljait, hogy tökéletesebben megértsük a fejlődés folyamatát. Egyszerűen nem kielégítő azt az alapcélt kitűzni, hogy maximalizáljuk a jövedelmünket vagy vagyonunkat […]. A fejlődésnek inkább az a célja, hogy javuljon az életünk, és bővüljenek a szabadságjogaink” (Sen, 2003: 35). A szabadságjogok kérdése kétségtelenül a modern fejlesztési segélyezés középpontjában áll, azonban ez sem a kortárs humanitárius közösség vívmánya. A szociális igazságosság a keresztény eszmetörténet ősi alapelve, természetes erkölcsi törvény. A sarkalatos erények egyike, amely az okosság (prudentia) erényével egészült ki, s amelynek gyümölcseként a szeretetből fakadó képességünkkel működünk közre a másik felemelésében. Aquinói Szent Tamás már szociális vagy társadalmi szeretetnek (dilectio socialis) nevezte a lehajló, odaforduló keresztény társadalmi igazságosságot, amelynek köszönhetően az egyének szabadon valósíthatják meg önmagukat (De caritate, 9). XI. Piusz pápa pedig a következőképpen fogalmazott: „A népek és az egész társadalmi élet intézményeit az igazságosság hassa át, mégpedig úgy, hogy valóban hatékonyan érvényesüljön bennük, azaz hogy olyan jogrendet és társadalmi rendet teremtsen, amely a gazdaság egészét is strukturálja” (Quadragesimo anno, 88).

A HELYETTESÍTŐ SZERETET

A már említett Sphere Handbook, a humanitárius gyakorlat egyik legnagyobb, átfogó kortárs összegzése mindenki számára világos grafikával illusztrálta a segítő feladatát az úgynevezett Humanitarian Charter, a humanitárius minimumszabályok megalkotásakor: a kép hátterének egyik részében harcoló katonák, a másikban égő házak láthatók; az előtérben egy menekülő, segítségért kiáltó család; a kettő között pedig hatalmas emberi kéz, amely védfalként állja útját a bajnak. Védelmet és békét visz oda, ahol az hiányzik. Másként fogalmazva: az élethez, a személyi és szociális biztonsághoz, a szabadsághoz való jogot mint alapvető emberi jogokat nyújtja. Ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül. Mi több, akár önkéntes alapon – tehát személyes áldozatvállalással, lemondással. Ezt az értéket a legnagyobb multilaterális (ENSZ, EU, Világbank) és karitatív szervezetek is felfedezték, és úgy tekintenek rá, mint „a segélynyújtás szívére” (International Federation of Red Cross and Red Crescent Societies, 2011).

Jóllehet nincs tartalmi különbség, csak a forma más, a világi segítő szakmában furcsán hatna, ha az elmondottakra mint „helyettesítő szeretetre” hivatkoznánk. Pedig Krisztusnak a húsvéti misztériumban megmutatott helyettesítő áldozata minden felszabadító aktus szívéig hatol: az az önmagunkról való lemondás és az ingyenesen átadott szeretet ősmintája. E végső ajándék képe (vö. Lk 22,16) nem más, mint az élet kenyere, amelyben a keresztény ember számára Jézus a maga személyében található meg (Jn 6,35). Ferenc pápa ebben a kérdésben is világos iránymutatást adott: „Ez nem ideológia, ez kereszténység” (Ferenc pápa, 2020). Ami a caritas életre váltóit arra sarkallja, hogy az

„élet kenyerét”, analóg összefüggésben, bőségesen osszák tovább. Ebben az értelemben a helyettesítő szeretetük olyan kiengesztelő aktussá válhat a segítségre szoruló felebarát irányába, amely nem csupán a pillanatnyi fájdalmakat képes enyhíteni, de az elvesztett állapotba való visszatérést is szolgálja (vö. Ter 41,13 és Zsid 13,19).

Nem szorosan, de némileg idetartozik a resztoratív, helyreállító igazságosság gondolata is, amely elsősorban az igazságszolgáltatás, a bíráskodás és büntetés-végrehajtás tárgykörében vált kidolgozott elvvé. Témánk szempontjából azért érdekes, mert analógiának használható a személy sérült méltóságának és szabadságának (vö. Gal 5,1) vonatkozásában. Miként Howard Zehr amerikai kriminológus írja: „Az áldozat, az elkövető a közösséggel együtt azon megoldásokat keresik, amelyek megteremthetik a helyreállítást és a megnyugvást” (Zehr, 1990: 181). Hiszen, miként korábban is megállapítottuk,

„az emberi személy méltósága az Isten képmására és hasonlatosságára történt teremtésében gyökerezik, és az isteni boldogságra szóló meghívásban nyeri el beteljesedését. Az emberi lét sajátossága, hogy szabadon törekszik e beteljesedésre. Szabad cselekedeteivel az emberi személy az Istentől megígért és az erkölcsi lelkiismeret által tanúsított jónak megfelelően alakul vagy nem alakul” (KEK 1700). A segítségre szoruló ember mindig függő helyzetben van. Ez a segítő relációk egyik legfontosabb jellemzője. A segítő-támogató kapcsolatokban szinte minden esetben egyenlőtlen viszony figyelhető meg, amely a felek (adó–kapó, segítő–segített) „érdekérvényesítő képességének”, azaz erejének különbözőségéből és magából az élethelyzetből fakad. Gondoljunk csak egy kórházban ápolt betegre, aki minden tekintetben az adott intézmény technikai és személyi állományától függ. Ebben a viszonyban a segítő feladata, hogy a megsegített testi vagy lelki sérültségét valamiképpen „helyreállítsa”. A szociális szakmában ezt olykor diagnózisalapú felzárkóztatásnak is nevezik. „Ezt az utat jelölte meg az Egyház társadalmi tanítása mentén Fratelli tutti kezdetű enciklikájában Ferenc pápa is, mint a testvériség és a társadalmi barátság feltételét. Vissza kell térnünk az egész emberiséget átölelő testvéri identitás képéhez. Az emberi családban egymás testvérei vagyunk, ezért szüntelenül dolgoznunk kell, tudva, hogy a béke alapja az igazságosság” (Magyar Kurír, 2022).

A helyettesítő/helyreállító szeretet gyakran helyettes döntéseket is megkíván. A segítségre szoruló ugyanis nem mindig vagy nem pontosan tudja, mire lenne szüksége a fejlődése, gyógyulása érdekében. Helyzetét olykor rosszul méri fel, azonnali igényeinek kielégítése esetleg nem szolgálja a valódi javát. Vagy egyszerűen csak nincs tudása arról, mi lenne számára a helyes (ahogyan írtuk: diagnózisalapú) beavatkozás. Kérdés azonban, hogy a segítő milyen mértékben jár el „atyáskodóan” a segítő-gyógyító kapcsolatban, az érintett véleményét, igényeit belátva, vagy azokat figyelmen kívül hagyva, kizárólag a saját véleménye szerint cselekedve. Ez pedig a paternalizmus és az autonómia, vagyis az önrendelkezés összefüggésére mutat rá a segítői helyzetekben.

ÖSSZEGZŐ GONDOLATOK

Az elemzés rámutatott, hogy az emberi méltóság a keresztény antropológia horizontján nem pusztán elvi kiindulópont, hanem az a végső normatív mérce, amely a segítő gyakorlat egészét strukturálja. Amennyiben a méltóság ontológiai realitás – azaz az ember létezéséből fakadó, elidegeníthetetlen adottság –, úgy a segítés nem redukálható szükségletkielégítő technikákra vagy intézményi protokollok mechanikus alkalmazására. A méltóság primátusa azt követeli, hogy minden intervenció tartsa szem előtt a személy integritását, szabadságát és relacionalitását, s ezáltal mutasson túl a puszta funkcionalitáson. A tanulmány egyik központi felismerése, hogy a kontextusérzékeny segélyezés és a méltóság tisztelete között nem ellentmondás, hanem termékeny feszültség áll fenn. A helyzetfüggő beavatkozás nem relativizálhatja a személy abszolút értékét, ugyanakkor a méltóság elvének alkalmazása mindig konkrét társadalmi, kulturális és egzisztenciális feltételek között történik. E kettősség tudatosítása segít elkerülni a paternalizmus rejtett logikáját, amely a jó szándék ellenére is tárgyiasíthatja a rászorulót. A valóban méltóságközpontú segítés nem „a másikért”, hanem „a másikkal” történik: partnerségre, részvételre és felelősségmegosztásra épül.

„Jókor, jó helyen, jól segíteni” – ez a tömör megfogalmazás kifejezhetné mindazok hivatását, akik a karitatív szolgálatban a rászorulók felemelésén munkálkodnak. A nemzetközi humanitárius alapelvekhez kapcsolódva világossá válik, hogy a segítségnyújtásnak három alapvető kritériumnak kell megfelelnie: (1) haladéktalanul kell érkeznie,

(2) a lehető legközvetlenebb módon, a szükséget szenvedőhöz legközelebb kell történnie, és (3) szakszerűen, az érintett fájdalmát és kiszolgáltatottságát nem súlyosbítva, hanem enyhítve kell megvalósulnia. Mindez kiegészül a kezdeményezőkészség követelményével: a segítés nem várhat mindig intézményi megbízásra vagy formális illetékességre, hanem személyes felelősségvállalást is kíván, akár civil áldozathozatal árán is, ha nincs más, aki közbelépne. E szemlélet bibliai archetípusa az irgalmas szamaritánus, akinek a története arra emlékeztet, hogy nem szükségképpen az segít, akinek ez hivatalból a feladata volna. E példázat jelentőségét emeli ki Ferenc pápa is Fratelli tutti kezdetű enciklikájában, amikor a testközeli, konkrét jelenlét fontosságára hívja fel a figyelmet: a gesztusok, az arckifejezések, a hallgatás, a testbeszéd vagy akár a fizikai közelség mind a kommunikáció részét képezik (vö. FT 43). A segítés tehát nem pusztán funkcionális cselekvés, hanem személyes, megtestesült odafordulás, amelyben a másik ember méltósága válik láthatóvá. A karitatív tevékenység ebből fakadóan nem periferikus elem, hanem a keresztény életforma lényegi dimenziója. Vizsgálódásunk során olyan kulcsfogalmak mentén gondoltuk újra e küldetést, amelyek a világi segítő szakma számára is meghatározók, sőt a kortárs humanitárius szervezetekben kodifikált alapelvekként rögzültek. A keresztény antropológia metafizikai horizontját állítottuk párbeszédbe a civil humanitárius szektor normarendszerével, nem konfrontációt, hanem az érintkezési pontokat és a kölcsönös gazdagodás lehetőségeit keresve – ahogyan arra Ferenc pápa is buzdít (vö. FT 198). E megközelítésben tekintettük át a fejlesztési segélyezés keresztény alapelveit, különös tekintettel arra, hogy napjaink globális kihívásai között mind sürgetőbbé válik egy olyan integrált szemlélet, amely a transzcendens megalapozottságot és a szakmai kompetenciát nem egymással szemben, hanem egymást kiegészítve érvényesíti. A jövő segítői gyakorlata akkor lehet hiteles és hatékony, ha egyszerre marad hű a személy méltóságának ontológiai igazságához és a felelős, professzionális cselekvés követelményeihez.

Absztrakt

Jelen recenzió az Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége? című kötet szellemi hátterét vizsgálja, és amellett érvel, hogy a globális világrend átrendeződésének elemzéséhez elengedhetetlen a hazai tudományos közösség önálló értelmezői teljesítménye. Az esszé-recenzió kiemeli, hogy a kötet – amelyet Vörös Zoltán és Tarrósy István szerkesztett – a magyar geopolitikai gondolkodás érettségét bizonyítja azáltal, hogy a nagy elméleti vitákat a régiós tapasztalatokkal kapcsolja össze. A recenzió hangsúlyozza a „gondolkodás szuverenitásának” fontosságát: az a külpolitikai cselekvőképesség előfeltétele, és a hazai kutatói közösség kollektív tudása alapozza meg. A bemutatott kötet így nem pusztán elméleti reflexió, hanem olyan stratégiai tudáskorpusz, amely a magyar külpolitika számára használható keretet kínál a globális átalakulások értelmezéséhez.

Kulcsszavak: világrend, pólusok elmélete, unipolaritás, nemzetközi kapcsolatok

DOI: 10.56699/MT.2026.1.9

Globalizált, egyszerre összekapcsolt és széttartó világunkban ma már közhelynek számít az elnagyolt politikai summázat, hogy „valami véget ér”. Az egypólusú korszak magabiztossága, a szabályalapú rend magátólértetődősége vagy épp az a hit, miszerint a gazdasági összefonódás automatikusan mérsékli a geopolitikai rivalizálást. Nehezebb viszont jól megfogalmazni (különösen megírni), hogy mi jön mindennek a helyére; főleg úgy, hogy a nagy elméleti viták ne lebegjenek a földrajzi-térségi valóság fölött, hanem találkozzanak vele. Az Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége? című, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent tanulmánykötet pontosan erre tesz kísérletet: elméleti iránytűt ad, régióról régióra haladva mutatja be, hogyan zajlik a világrend átrendeződése az egyes térségekben és kulcsszereplőknél.

A Vörös Zoltán és Tarrósy István által szerkesztett kötet fontos – bár nem kimondott – erénye, hogy magyar szerzői közösség kollektív tudásából építkezik. Abban a tudományos térben, amelyben a globális világrend változásait leggyakrabban angolszász vagy nagyhatalmi nézőpontokból értelmezik, ez a munka saját jogon szólal meg. Nem fordítás, nem átvétel és nem „viszonthangzás”, hanem önálló intellektuális hozzájárulás, amely a hazai kutatói műhelyek tapasztalatait és elemzői hagyományát teszi láthatóvá. Ez a „magyar hang” nem valamiféle bezárkózó pozíciót jelent, épp ellenkezőleg: nyitott kapcsolódást a nemzetközi diskurzushoz, érzékenyen a közép-európai tapasztalatra, a térség sajátos történeti ritmusára és stratégiai dilemmáira. A szerzők közös teljesítménye abban is megjelenik, hogy a globális folyamatokhoz nem kívülről, hanem belülről megélt régiós tudással közelítenek – ez pedig a világrendelemzésben ma különösen értékes. A kötet így egyszerre nemzetközi igényességű és hazai gyökerezettségű: olyan mű, amely a magyar geopolitikai gondolkodás érettségét és önbizalmát mutatja fel, s méltó módon szól hozzá az átalakuló világ értelmezéséhez.

A magyar geopolitikai gondolkodás története mindig is kettős vonzásmezőben zajlott: az ország szuverén létezését, mozgásterét és biztonságát egyszerre határozta meg a nyugati integráció csábító stabilitása és a keleti térségek közelségének, történeti tapasztalatainak realitása. Ez az ország földrajzi helyzetéből fakadóan sosem pusztán politikai választás kérdése volt, hanem olyan strukturális adottság, amely újra és újra értelmezésre kényszerítette a magyar külpolitikai gondolkodást. A magyar geopolitikai útkeresés ezért mindig kétirányú volt. Egyfelől élni kívánt a Nyugat felé nyitó modernizációs és intézményi lehetőségekkel, másfelől tudatában volt annak, hogy történelmi időtávon rendszerint két világerő, birodalom, blokk, kulturális tér határán kell berendezkednie. Ebből fakad a magyar gondolkodás sajátos, kettős érzékenysége: a térségünket formáló nagyhatalmi logikák józan megértése és az a felismerés, hogy a külpolitikai szuverenitás értéke nem elvont, hanem mindennapi kényszerhelyzetekben mérhető. Ez az útkeresés ugyanakkor nem pusztán védekező pozíciókat szült. A 20–21. század fordulójára egyre világosabbá vált, hogy Magyarország akkor tud stabil és kiszámítható külpolitikai pályát építeni, ha saját elemzői és tudományos kapacitásai is képesek értelmezni a környező világ gyors változásait. A geopolitika hazai művelése ezért az elmúlt két évtizedben fokozatosan vált importált elméletek befogadásából önálló gondolati teljesítménnyé. Éppen ebbe a folyamatba illeszkedik a Vörös Zoltán és Tarrósy István által szerkesztett kötet. Azáltal, hogy magyar szerzők közösen, összehangolt szerkezetben és nemzetközi mércéket szem előtt tartva írják le az átalakuló világrend dinamikáit, a kötet megerősíti azt a törekvést, hogy a magyar külpolitikai gondolkodás ne pusztán alkalmazkodó, hanem kezdeményező és értelmező erejű legyen. A kötet implicit üzenete így az, hogy a magyar külpolitika – és tágabban a magyar stratégiai gondolkodás – nemcsak reagálni kíván a globális erőtér átrendeződésére, hanem saját jogon kívánja alakítani azt a keretet, amelyben pozícióit meghatározza. Az önálló tudományos hozzájárulás annak a szellemi környezetnek a létrehozása, amelyben Magyarország nem kettős függések kiszolgáltatott terepe, hanem tudatos, reflektív és szuverén szereplő lehet.

A külpolitikai cselekvőképesség kérdése az átalakuló világrendben nem pusztán az erőforrások mennyiségéről szól, hanem arról, hogy egy állam miként képes presztízst szerezni, azt intézményesíteni és hosszú távon fenntartani a nemzetközi térben. A tanulmánykötet azért helyezi új megvilágításba ezt a kérdést, mert a presztízst nem statikus adottságként, hanem a világrend szerkezetének változásával összefüggő dinamikus jelenségként értelmezi. Az 1990-es években kialakult unipoláris rendszerben a presztízs jelentős részben a globális vezető pozícióból fakadt. Az Amerikai Egyesült Államok dominanciája normateremtő erővel párosult: nem csupán katonai és gazdasági fölényt jelentett, hanem azt is, hogy képes volt meghatározni a nemzetközi diskurzus kereteit. A presztízs ebben az időszakban részben strukturális eredetű volt: a rendszer csúcsán álló szereplő számára a tekintély magától értetődőbbnek tűnt. A kötet egyik fontos állítása azonban az, hogy az „unipoláris pillanat” lezárulásával a presztízs forrásai sokkal összetettebbé váltak. A relatív erőátrendeződés – Kína felemelkedése, regionális közép-hatalmak aktivizálódása, a Globális Dél növekvő önérvényesítése – azt eredményezi, hogy a presztízs többé nem kizárólag a rendszerhierarchia csúcsához kötődik. A multipoláris irányba mozduló világban az államoknak aktívan kell dolgozniuk tekintélyük felépítésén.

E folyamatban három tényező különösen hangsúlyossá válik. Elsőként a stratégiai következetesség. Egy ország presztízse jelentős mértékben attól függ, mennyire kiszámítható és koherens külpolitikát folytat. A nemzetközi partnerek bizalma olyan tőke, amely hosszú távon erősíti a pozíciókat. A kötet esettanulmányai rámutatnak, hogy azok az államok képesek növelni befolyásukat, amelyek világos regionális és globális stratégiával rendelkeznek, és azt intézményi eszközökkel is alátámasztják. Másodszor a normateremtés és narratívaépítés válik kulcstényezővé. A presztízs nem csupán materiális erőből fakad, hanem abból a képességből is, hogy egy ország saját értelmezési keretet tud kínálni a globális folyamatokra. A világrend átalakulásáról szóló vitákban azok a szereplők válnak meghatározóvá, akik képesek alternatív fejlődési modelleket, regionális együttműködési formákat vagy biztonságpolitikai koncepciókat felmutatni. A presztízs így a diskurzus feletti befolyásból is táplálkozik. Harmadszor a koalícióépítés és intézményi beágyazottság szerepe erősödik. A kötet több fejezete hangsúlyozza, hogy a jelenlegi világrendben a regionális szervezetek, multilaterális fórumok és tematikus együttműködések felértékelődnek. Egy ország presztízsét növeli, ha képes kezdeményezőként fellépni, mediátori szerepet vállalni vagy hidat képezni eltérő geopolitikai blokkok között. Az ilyen közvetítői pozíciók nem feltétlenül járnak együtt domináns katonai erővel, mégis jelentős reputációs előnyt biztosítanak.

A presztízs megszerzésének további fontos dimenziója a gazdasági és technológiai innováció. A globális verseny egyre inkább a magas hozzáadott értékű ágazatokban dől el: digitalizáció, zöld átállás, mesterséges intelligencia, energetikai transzformáció. Azok az országok, amelyek e területeken élen járnak, nem csupán piaci előnyöket szereznek, hanem normateremtő pozícióba is kerülnek. A kötet rámutat, hogy a világrend strukturális átalakulása a technológiai hatalom új formáit hozza felszínre, amelyek a presztízs új forrásaivá válnak. Ugyanakkor a presztízs megőrzése legalább olyan kihívás, mint a megszerzése. A fragmentálódó nemzetközi rendszerben az államok folyamatosan alkalmazkodásra kényszerülnek. A túlzott konfrontáció reputációs veszteséggel járhat, míg a túlzott passzivitás marginalizációhoz vezethet. A könyv egyik implicit tanulsága, hogy a sikeres külpolitikai cselekvőképesség az egyensúlykeresés művészete: egyszerre kell határozott érdekérvényesítést és együttműködési készséget demonstrálni. Az átalakuló világrend tehát nem csupán a hatalmi centrumok közötti versenyről szól, hanem arról is, hogy az államok miként képesek újrapozicionálni magukat ebben a versenyben. A presztízs ebben a kontextusban relációs jellegű: más szereplők elismeréséből, visszacsatolásából és együttműködési hajlandóságából táplálkozik. Nem elegendő tehát erőforrásokkal rendelkezni, hatékonyan kell kommunikálni és intézményesíteni őket.

A kötet azért különösen értékes, mert a világrend elméleti kérdéseit konkrét regionális példákkal köti össze. Így válik világossá, hogy a presztízs nem kizárólag nagyhatalmi privilégium. Középhatalmak és regionális aktorok is képesek növelni nemzetközi tekintélyüket, ha aktív diplomáciát folytatnak, kezdeményező szerepet vállalnak, és rugalmasan reagálnak a strukturális változásokra. A külpolitika akkor képes tartósan és következetesen működni, ha nem csupán reagál a világ eseményeire, hanem be is építi működésébe mindazt a tudást, amelyet az elméleti szakemberek, kutatók és elemzők állítottak elő. Ez a kapcsolat azonban – bármennyire természetesnek tűnik – nem magától értetődő, és nem is automatikusan jön létre. A tudományos gondolkodás és a diplomáciai gyakorlat közötti átjárás mindig is külön figyelmet, intézményesítést és szellemi munkát igényelt. A mindenkori külpolitikák előtt ma az a kihívás áll, hogy képesek-e olyan folyamatokat kialakítani, amelyekben a stratégiakutatás, a geopolitikai elemzés és világértelmezés valóban hatással van a döntésekre. Ehhez nem elég, ha a tudomány megírja a maga elemzéseit. Szükséges az is, hogy a külpolitikát formálók nyitottak legyenek ezek befogadására, és megtalálják azokat a kereteket, amelyek közt az elméleti tudás a gyakorlat nyelvére fordítható: a tudomány és a külpolitika közötti híd megépítése elsősorban a döntéshozókra vár. Ők azok, akik képesek átlátni, hogy a gondolkodói közösség eredményei (tanulmányok, kötetek, régiós elemzések, stratégiai diagnózisok) nem kísérőjelenségek, hanem a külpolitikai cselekvőképesség előfeltételei. A politikai döntéshozatal számára ezek az intellektuális alapozások biztosíthatják a koncepcionális stabilitást, a hosszú távú tájékozódási pontokat és azt a kompetenciát, amely kapaszkodó lehet a globális térben. A folyamat nem egyszerű, és nem is gyors. Időt, nyitottságot és elmélyült figyelmet igényel mindkét oldalon.

Mindezek fényében különösen fontos felismerni, hogy a szóban forgó kötet – amely méltó folytatása a Publikon Kiadónál 2013-ban megjelent, Az átalakuló világrend küszöbén című vállalkozásnak – teljesítette létrehozóinak vállalt küldetését. A szerzői közösség nem egyszerűen újraírta a korábbi diagnózisokat, hanem a megváltozott globális környezetben friss, megalapozott és összehangolt értelmezést adott a világrend átalakulásáról. Ez a teljesítmény azért is figyelemre méltó, mert nem csupán egy újabb tanulmánykötet született, hanem olyan tudáskorpusz, amely egyszerre átfogó, strukturált és módszeresen felépített. Olyan szellemi alap, amelyet beépítésre és gyakorlati használatra érdemes fordítani. A kötet tehát nem lezár, hanem megnyit: teret ad annak, hogy a szakpolitikák alkotói a saját gondolkodási rendszereikbe integrálják mindazt, amit ez a munka felhalmozott. A világrend átalakulását elemző magyar szerzői teljesítmény immár készen áll arra, hogy a külpolitikai cselekvés egyik alaprétegévé váljon. Hiszen egy szuverén külpolitika csak akkor lehet igazán önálló, ha van mire támaszkodnia. Most ez a tudáskorpusz felfedezésre, mérlegelésre és használatra vár.

Vörös Zoltán – Tarrósy István (szerk.): Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége?

Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2024

Absztrakt

Elfoglalható-e középutas álláspont a migráció összefüggésében? Létezik-e objektív és célszerű migrációs szakpolitika? Hogyan tekinthetünk úgy a menekültkérdésre, hogy pragmatikus, életszerű képet formálva megfeleljünk a helyi és nemzetpolitikai szempontoknak, elvárásoknak? Ezekre a kérdésekre keresi a választ, mint írja, elfogulatlanul, Hein de Haas How Migration Really Works: A Factful Guide to the Most Divisive Issue in Politics [Hogyan működik valójában a migráció: Tényszerű kalauz a politika legmegosztóbb kérdéséhez] című új könyvében. Munkája erősségei és hiányosságai ellenére is a téma fontos irodalmához tartozik. Sikeres a vállalása, hogy a nemzetközi migrációt kiegyen- súlyozottan, politikai értékítélet nélkül, globális összefüggésbe állítva mutassa be. Ugyanakkor ez a kritikája is lehet elemzésének: a migrációt olyan széles látószögbe helyezve vizsgálja, hogy abban olykor elvész a helyi, nemzeti szint és érdek.

Kulcsszavak: migráció, integráció, befogadás, Hein de Haas

DOI: 10.56699/MT.2024.2.12

A menekültkérdés és a migráció témájának egyik kétségtelenül fontos munkája Hein de Haas 2023-ban megjelent How Migration Really Works: A Factful Guide to the Most Divisive Issue in Politics [Hogyan működik valójában a migráció: Tényszerű kalauz a politika legmegosztóbb kérdéséhez] című kötete, amely tulajdonképpen a már kilenc kiadást megélt The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World [A migráció kora: Nemzetközi népességmozgások a modern világban] című monográfia gondolati folytatásának is tekinthető. De Haas holland szociológus, az Amszterdami Egyetem tanára, az International Migration Institute korábbi vezetője, migrációkutató jelen munkájában negyvenöt ország bevándorlási adatait vizsgálva fogalmaz meg huszonkét olyan fontos szempontot – mint könyvében szerepel: mítoszt –, amelyet részletesen elemez és árnyalni törekszik. Ahogyan írja, könyve nem ideológiai alapokon nyugszik, és a migrációval összefüggésben nem közöl szemléletbeli megközelítéseket, így megoldási javaslatokat sem fogalmaz meg; ehelyett a migráció természetét igyekszik megértetni, alapvetően tudományos alapon. Egyfajta ismeretterjesztő misszió az övé, hogy a téma iránt érdeklődőt segítse eligazodni a politikai diskurzus útvesztőjében.

Mindezzel együtt de Haas sem akarja elkerülni, hogy feloldandó kérdéseket érintsen. Például ezt: Miért van az, hogy miközben egyes nyugati országok folyamatosan növelték a határvédelemre szánt adópénzeket, nem tudták vagy nem akarták megfékezni az európai irányú migrációt? Így míg a migrációs politikák egyre liberálisabbá váltak, a határellenőrzés erősödött, és például a Frontex, az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség költségvetése is drasztikusan növekedett. Az adatokat nézve igaz de Haas megfigyelése: míg 2005-ben a Frontex éves költségvetése hatmillió euró volt, addig 2011 és 2015 között száz-százötven millió, 2023-ra pedig 845 millió euróra emelkedett. A szerző jogosan teszi fel a kérdést, hogy a politikai ígéretek ellenére az embercsempészet miért virágzik és tesz szert emberi ésszel alig felfogható haszonra, és eközben az egyes európai államok miért vallanak kudarcot az illegális migránsok által okozott problémák megfékezésében. De Haas valóban szeretne leszámolni a migrációval kapcsolatos leegyszerűsítő bevándorláspárti és bevándorlásellenes megközelítéssel, és valódi érveket, mögöttes tényeket igyekszik felmutatni. Egyik gondolati alapállása, hogy az európai migrációs politikák megbuktak, mert nem voltak képesek kilépni az ígéretek, ideák és téves prekoncepciók világából. Az egyik legsúlyosabb problémának azt látja, hogy az európai integrációs törekvések csődöt mondtak, és mára képtelenek a menekülteket a többségi társadalmakba illeszteni. Sőt, számos országban kontraproduktívvá is vált az integrációs folyamat, a rossz modellek ellenkező hatást váltottak ki a bevándorlókban. A szerző hosszabban elemzi a mára különösen a napi politikai közbeszédből ismert jelenséget: a „nyugati” országok radikálisan befogadáspártiak, a migrációt inkább elutasítókkal, szabályozókkal szemben pedig negatív a politikai légkör. Ebben az összefüggésben migrációs „trilemmának” nevezett háromszögben a kevesebb migráció / az emberi jogok tisztelete / nyitott gazdaságpolitika feloldhatatlan problémáját tárja elénk.

A könyv alapvetően három részre tagolódik. Az első a migrációval kapcsolatos, tudományos tényeken nyugvó adatokról, kutatási beszámolókról szól; a második a kibocsátó és befogadó országok és társadalmaik kihívásait elemzi, körüljárva azt a kérdést, hogy egyes integrációs törekvések miért működnek, mások pedig miért nem; végül a migrációval összefüggő társadalmi beidegződéseket tekinti át, és értékeli a megközelítésmódokból fakadó eltéréseket. Mindezt huszonkét fejezetbe rendezve mutatja be, mindegyikben egy-egy mítoszra helyezve a hangsúlyt. Szól a határvédelemről, a kibocsátó országokban zajló fejlesztési segélyezés jelentőségéről, a bevándorlók munkaerőpiaci helyzetéről, a befogadó országok integrációs felelősségéről, a Globális Észak idősödő társadalmairól, az embercsempészetről, valamint a klímaváltozás és a migráció kapcsolatáról.

De Haas hosszan elemzi a jellemzően liberális gazdaságpolitikát folytató nyugati államok alapélményét. Ezek az országok három politikai elvárásnak igyekeznek egyszerre megfelelni (és így egyfajta ellentmondásban élnek): egyrészt az a céljuk, hogy nyitott maradjon a piacuk, amihez bevándorló munkavállalókra van szükségük, hogy orvosolni tudják a belső munkaerőpiaci hiátust; másrészt – ebből is fakadóan – arra törekszenek, hogy védelmet nyújtsanak e munkavállalóknak; harmadrészt pedig az is céljuk, hogy figyelembe vegyék a befogadó országban élő azon állampolgárok véleményét, akik alapvetően ellenzik a bevándorlást, de legalábbis csökkenti kívánnák a mértékét. A probléma, miként de Haas figyelmeztet, hogy e három célkitűzésből egyszerre csak kettőt lehet koherens módon megvalósítani. A szakember megállapítása a 2015-ös migrációs válságot követő európai politikai diskurzussal kapcsolatban, hogy a migráció összefüggésében azért áll fenn feloldhatatlannak tűnő ellentmondás, mert még a legkisebb, elvileg közeli vagy éppen azonos világnézeti alapokon működő emberi közösségekben, családi, baráti társaságokban is más-más módon viszonyulunk e problémához. Napi szintű annak veszélye (vagy már be is következett), hogy a mai kor embere egyszerűen a bevándorláspárti vagy éppen bevándorlásellenes táborba sorolódik, ami pedig megakadályozza, hogy a migráció kérdését reálisan szemléljük.

De Haas munkájának egyik fő erénye, hogy a migráció jelenségét globális összefüggésében vizsgálja, és nem elsősorban a helyi formáira fókuszál. Ez ugyanakkor a kritikája is lehet: ugyanis (bár közhelyszerű a megállapítás) a migráció vonatkozásában a globális egyszerre mindig lokális is, hiszen a menekülttel, bevándorlóval kapcsolatban azonnal jelentős feladat hárul a befogadó országra (és persze magára a menekültre): adminisztratív, rendészeti, szociális, egészségügyi, nyelvi, kulturális és még megannyi más teendő. Egyszóval: az integráció. De Haas a nemzetközi migrációs adatokra vonatkozó megállapításokat is kritikusan kezeli. Szerinte ugyanis nem igaz, hogy a migráció korát élnénk, ugyanis a globális, interkontinentális migrációban részt vevők száma a második világháború óta a világ összlakosságához képest stabilan magas, ezért szerinte megfontoltabban kellene globális menekültválságról beszélni. Ebben a tekintetben vitatkozik azokkal a kutatókkal (így például Paul Collierrel), akik „exodusról”, történelmi jelentőségű eseményekről beszélnek. Pontosabban szerinte folyamatos, kisebb-nagyobb menekülthullámokról kellene beszélnünk, elsősorban a hidegháborút követő időszakban. De Haas „mítosztörő” munkájában a migráció irányáról is hosszan beszél. Elemzésében hangsúlyos a Globális Délről Európába tartó bevándorlás kérdése. Mindazonáltal ma már tudjuk, magyar nyelven mások mellett Tarrósy István munkája nyomán (Magyar Tudomány, 2019/1., 79–89), hogy például az afrikai migráció jelentős része éppen az afrikai kontinensen belül zajlik. Interkontinentális szinten pedig az afrikaiak növekvő része már elsősorban nem Európát veszi célba, amikor meghozza a migrációs döntést, hanem sokan Ázsiába, azon belül is Kínába, Indiába tartanak.

Mi lehet hát e kettősségek és ellentmondások feloldása? Hiszen nem lehet ugyanazzal a mozdulattal befogadni és falakat építeni, a kapukat egyszerre kinyitni (a munkaerőpiacot erősítő „Willkommenskultur”) és bezárni („no migration”). Nem állítható, hogy az egyes országok lakosságára nézve a migráció ne hordozna veszélyeket, és azt sem mondhatjuk, hogy a szélesre nyitott ajtók politikája lenne a kizárólagosan helyes út. De az sem elfogadható, ha a humanitárius szempontokat háttérbe szorítjuk, és minden más megelőzi a segítségre szoruló embertársunkhoz fordulást. Hiszen mi más volna „felvilágosultnak”, „nyugatinak”, urambocsá „európainak” (vagy pusztán emberségesnek) mondott civilizációs vívmányunk, ha nem az, hogy nagyobb „szeretettel vagyunk egymás iránt”… S nem állíthatjuk, hogy az Európában élő, mértéktartó becslések szerint húsz-, mások szerint akár negyvenmilliós muszlim népesség többsége (vagy jelentős része) radikálisan Európa- vagy keresztényellenes lenne, ahogyan a világviszonylatban százmilliót is meghaladó otthonából elűzött ember többsége sem potenciális terrorista. Nehéznek, a politikai döntéshozói gondolkodást szemlélve egyenesen lehetetlennek tűnik az ellentmondások feloldása az egyes megközelítésmódok között. Különösen úgy, hogy egymással összeegyeztethetetlenek…

Hein de Haas munkájának rengeteg erényét állapíthatjuk meg, és kétségtelenül a téma egyik fontos forrása. Pontosan azonosítja a bevándorlással kapcsolatos főbb társadalmi kihívásokat, aktuális és reális képet alkotva róluk. A könyv árnyalt és tudományos pontossággal megrajzolt migrációs térképet tár az olvasó elé. Sikeres a szerző vállalása, hogy a nemzetközi migrációt kiegyensúlyozottan, politikai értékítélet nélkül, globális összefüggésbe állítva mutassa be. Ugyanez azonban a kritikája is lehet elemzésének. A migrációt olyan széles látószögbe helyezve vizsgálja, hogy abban olykor elvész a helyi, a nemzeti szint és érdek. A kiegyensúlyozott globálisra törekvésnek az az ára, hogy időnként alulreprezentáltan jelennek meg az egyes országok saját igényei. Ez persze természetes velejárója ennek a vizsgálódási fókusznak, és így igazságtalanság lenne országspecifikus aspektust elvárni a könyvtől. Ugyanakkor ebből is következik, hogy mi- közben de Haas igyekszik megértetni a migráció egészének természetét, kevésbé számol a befogadó országok sokszínű helyi igényeivel, nemzetpolitikai céljaikkal. Végül is azzal a ,,személyes” karakterrel, amely szerint az egyes országok kénytelenek önállóan, saját érdekeik és választópolgáraik akarata alapján értelmezni és szabályozni a bevándorlást.

Hein de Haas: How Migration Really Works: A Factful Guide to the Most Divisive Issue in

Politics, London, Penguin Books, 2023

Absztrakt

A Szuverén Máltai Lovagrend egyszerre a megszentelt élet intézménye és a nemzetközi kapcsolatok sajátos jogállású és természetű szereplője. Állam, amely egyedi küldetésének a „hit védelmét és a szegények szolgálatát” tekinti. Jelen írásban e „missziós hitvallás” második részével foglalkozunk, azon belül is a Lovagrend közel-keleti humanitárius, segítő aktivitásait tekintjük át az arab tavasznak nevezett időszak kezdetétől napjainkig. A Máltai Lovagrendet különös kapcsolat fűzi e földrajzi területhez: a XI. században jött létre Jeruzsálemben, ahol a korabeli keresztény világ első tisztán karitatív tevékenységet végző szervezete lett. Kiterjedése, működési területe mára globális, azonban a Közel-Kelet kiemelt jelentőségű fókuszterületet jelent számára. Munkánkban rövid áttekintését adjuk a Lovagrend létrejöttének, azon belül is a közel-keleti szálnak, majd az említett, közel tizenöt éves időkeret térségbeli aktivitásait tekintjük át.

Kulcsszavak: Szuverén Máltai Lovagrend, Közel-Kelet, humanitárius és nemzetközi segélyezés, lovagrendek, Szentföld

Bevezető gondolatok

A külső-belső migráció, a menekülés és befogadás, az illeszkedés és beillesztés (modern kifejezéssel integráció) a Szuverén Máltai Lovagrend számára jól ismert fogalmak. Mi több, e közösség tagjainak ezek legkülönbözőbb formáit kellett megtapasztalniuk, a múltban és napjainkban egyaránt. A kárvallottól a befogadó támogatóig. A Lovagrend közel ezeréves története sajátos módon kapcsolódik össze az üldöztetéssel, ami máig erős hatást gyakorol működésére. Így az egészségügyi szolgálat mellett (ispotályos rend) a menekültek ellátása tekinthető a legfontosabb törekvésének. Történetében többször előfordult, hogy tagjainak (a lovagoknak) menekülniük kellett szolgálatuk teljesítése közben, hiszen elsősorban olyan területeken működtek, amelyek háborúk középpontjában álltak. Ez az élmény mély nyomot hagyott a szervezetben, s ezáltal szoros kapcsolatot teremtett a „menekültkérdéshez”. A Lovagrend saját történelmén keresztül mélyen átérzi az elnyomott vagy pusztán a jobb jövőt keresők helyzetét. Gondoljunk csak a muszlimok 1291-es elsöprő erejű támadására Akkon ellen, aminek a János-lovagok nem tudtak ellenállni. A rendi központ ezt követően (először) Ciprusra települt át, majd közel száz év elteltével, belső viszályok miatt, Rodosz szigetére „migrált”. A folyamatban a ciprusi események mellett a nagy nyugati egyházszakadás (1378–1417) és a török elleni élet-halál küzdelem is közrejátszott. 1522-ben aztán II. Szulejmán szultán végső csapást mért a nyugatiakra: a török flotta körbekerítette a szigetet, és a hadak több hónapos ostrom után bevonultak a városba. A lovagok a sziget lakosságával 1523. újév éjjelén harminc hajó fedélzetén elindultak a kikötőből az ismeretlen jövő felé – immár másodszorra, mielőbbi befogadást remélve. „A Nagymester és vitézei az újkori Európa születésének kínjai közepette úgy hajóztak Nyugat felé, mint a megtestesült középkor küldöttei. Az európai uralkodókat más gondok gyötörték, és nem a lovagok letelepítése, akiket éveken át üres ígéretekkel áltattak” (Török–Legeza, 2009). Más szereplőkkel és eltérő történelmi kontextusban, de mintha csak ma olvasnánk ezeket a sorokat valamelyik híradásban, amely a Közel-Keletről vagy a szubszaharai Afrikából érkező, számunkra „középkorinak”, idegennek ható „küldöttekről” és az Európai Unió bizonytalan útkereséséről tudósít.

A Rend „hontalanságában” is aktívan közreműködött a keresztény Európa törökök elleni védelmében. A VII. Kelemen pápával és V. Károllyal folytatott tárgyalások után, 1530. május 29-én a lovagok végleg Málta szigetére költözhettek, ahol később, a történelmi jelentőségű lepantói csatát követő időszakban virágzó városokat hoztak létre. „Ez a korszak volt a Rend hatalmi csúcspontja. Málta fővárosát, Vallettát bevehetetlen erődítménnyé alakították, flottájuk a Földközi-tenger leghatalmasabb hajóhadává fejlődött, amit az európai uralkodók a törökök, illetve a kalózok ellen gyakran segítségül hívtak. […] A Rend folytatta a szegények gondozását: Málta ispotálya soha nem ürült ki, s ebben is szolgálnia kellett bizonyos ideig minden lovagnak” (Végh, 1993). A hosszú „virágkort” követően az újabb veszély 1798-ban következett be, amikor Napóleon ostrom alá vette Máltát. A német nagymester, Ferdinand von Hompesch nem tudott védekezni, a francia lovagok pedig Napóleonhoz csatlakoztak. A vallettai erődítmény s vele a „Máltai ország” Napóleon kezébe került, aki a Rendet a sziget elhagyására kényszerítette, s minden vagyonától megfosztotta.

E rövid történeti kitekintés jelentőségét az a „szervezeti attitűd” adja, amely abból az élő emlékből fakad, hogy a Rend története során gyakran egyszerre tapasztalta meg az üldöztetést és az újrakezdést, miközben minden igyekezetével a szegények és betegek (rászorulók) segítésén volt. A történelmi élmény így különösen erős kötődést alakított ki hagyományai iránt, s az máig áthatja a szervezet életét. A világban zajló humanitárius katasztrófák idején a Rend minden esetben különös figyelmet fordít a legsebezhetőbbek, a menekültek, betegek, családok, gyermekek és idősek helyzetére, megsegítésére. Napjainkban a nemzeti szinteken működő, modern segélyhálózatával aktívan vesz részt humanitárius feladatokban szerte a világon.

Írásunkban a Lovagrend közel-keleti humanitárius, segítő aktivitásait tekintjük át az arab tavasznak nevezett időszak kezdetétől napjainkig. Tanulmányunk készítésekor másodlagos kvalitatív adatgyűjtési eljárásként szakirodalom-feldolgozást végeztünk, amelynek során a Renddel kapcsolatos jelentősebb közlemények és a Rend által közzétett internetes hírek mellett elsősorban saját gyűjtésünk révén a nemzeti szervezetektől személyes megkeresés eredményeképpen szerzett dokumentumokat vizsgáltuk. Részletesebben foglalkozunk a Lovagrend történetének közel-keleti vonatkozásaival, abból a megfontolásból, hogy azok előképei, máig ható kapcsolódási pontjai egy egyszerre archaikus és modern szervezeti stratégiának. E történeti szál közvetlen jelentőségét tehát az adja, hogy a Rend nem csupán hivatkozási alapnak vagy belső motivációnak tekinti, hanem olyan imperatívusznak, amely világosan kijelölte aktivitásainak földrajzi terét és tevékenységi körét, modern szóhasználattal prioritásait, stratégiai irányát. Az említett utat mutatjuk be először, majd az elmúlt tizenöt év segélymunkáit ismertetjük.

Háromszáz év menekülés

Az „üldözéstörténetnek”, a folyamatos hontalanságnak, a kárvallottság többszöri megtapasztalásának tehát mély, máig ható jelentősége van a Lovagrend központi és nemzeti szervezeteinek életében. Fontos ezért, hogy röviden áttekintsük azt a közel ezer évet, amelynek során a Rend kialakította karakterét, amely napjaink modern humanitárius és fejlesztési segélyező munkáját mögöttes, mélyebb tartalommal, sajátságos karizmával tölti meg. Ez hivatástudatának olyan „képessége”, amely megmutatkozik a végzett szolgálatban: örökölt, áthagyományozott lelki jegy, amely jól beazonosítható kereteket teremt a gyakran bonyolult társadalmi mindennapokban zajló segítő odafordulás számára.

Egy csoport elkötelezett keresztény 1048-ban azzal a céllal utazott Jeruzsálembe, hogy laikus testvérületük (konfraternitásuk, laikus hívekből álló vallásos társulatuk) segítőközpontot alapítson az Európából a Szentföldre utazó, megfáradt, sérült zarándokoknak. Itáliai kereskedők voltak, az egykori Amalfi tengerész-köztársaságból, akik addigi életüket hátrahagyták, hogy valami egészen újat, formabontót hozzanak létre: olyan templomi közösséget kívántak alapítani, amely életének középpontjában nem a szemlélődő ima, a tanítás vagy az alamizsnagyűjtés áll, hanem a leginkább szegények, elesettek istápolása. Ahogy ma Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata fogalmaz, „fajra, színre, nemre, vallásra” való tekintet nélkül kívánták segíteni a rászorulókat. E „humanitárius alapelv” napjainkban már természetesnek tűnhet, de Krisztus születése után ezer évvel innovációnak számított. Az egyiptomi kalifa engedélyét megszerezve legitim módon jöhetett létre az első kolostor-ispotály.

E korai segítő „intézményt” Boldog Gellért vezette, és közösségét Jeruzsálemi Szent János Rendnek nevezte el. Irányítása alatt öltött szervezeti struktúrát és vált független egyházi renddé e laikus közösség. Az 1113. február 15-én II. Paszkál által kibocsátott Pie postulatio voluntatis kezdetű dokumentum rendelkezett a szervezet függetlenségéről és működési keretéről. A pápa elismerését adta (más szóval védelmet [protectio] nyújtott), és bizonyos előjogokat, így például anyagi függetlenséget is biztosított a közösségnek, valamint elöljárójuk szabad megválasztását is lehetővé tette. E szentszéki oklevél rögzíti az akkor még kifejezetten betegápoló „testület” működésének első és legfontosabb célját: a szegények és betegek istápolását. Ezzel mintegy létének alapvonását, karizmáját is meghatározta. E korai karitatív szervezetnek is tekinthető közösség, az általános képpel ellentétben, elsősorban nem a keresztes lovagoknak, hanem az akkori zarándokoknak nyújtott segítséget. „Az Úr házába indulunk. S immár itt állnak lábaink: Jeruzsálem kapuinál vagyunk”, énekelték a zsoltáros szavaival az ünnepekre zarándokoló korabeli zsidók, illetve Jézus apostolai. Akkoriban ugyanis minden kereszténynek, zsidónak és muszlimnak kötelessége volt életében legalább egyszer elzarándokolni Jeruzsálembe, a szent városba, amely a Szentföld vallási központja is volt, valamint ott állt a Salamon építtette templom. Idővel tömegek indultak Európából Jeruzsálembe, hogy megvethessék lábukat Krisztus utolsó földi állomásának helyszínén, ahová Franciaország nyugati részéből öt hónapig is tarthatott a megterhelő és gyakran igen kockázatos út. A nehézségekkel teli utazás végén kimerülten megérkező zarándokoknak ellátásra volt szükségük, amelyet a korabeli „szegénykórházakban”, hospitale pauperumokban vagy a xenodochiumnak nevezett ispotályokban, kolostorok és püspöki székhelyek mellé épített szálláshelyeken vehettek igénybe (Hunyadi, 2015). A Szent János Rend központjában azonban nemcsak ételt és italt, de egészségügyi segítséget is kaphattak a kimerült utazók. A Sancta Maria Latina, majd a nők számára épített Sancta Maria Parva házban meg is kezdődött a munka. Ezen intézmények ötven év múlva a rend bölcsőjévé váltak. A hálózat jól működött, a keresztes hadjáratok idején is folytatta tevékenységét, és egyre nagyobb rutinnal gyógyította a Szentföldön harcoló emberek sérüléseit, betegségeit.

Az időközben létrejött Jeruzsálemi Királyság alkotmánya azonban arra kötelezte a Rendet, hogy az ispotályos munka mellett biztosítsa a betegek és zarándokok katonai védelmét is, őrizze saját kiszolgáló létesítményeit, valamint a főbb utakat. A Rend így egészségügyi feladatait kiegészítette a „hit védelmének” új szolgálatával. Ezekben az időkben kezdte használni a fehér színű, nyolcágú keresztet, amely a mai napig a jelképe. Ez az ősi szimbólum a nyolc boldogság képi megjelenítése is: utalás a Jézus hegyi beszédét megnyitó úgynevezett boldogságmondásokra, amelyek az erények, az emberi cselekvést isteni módon tökéletesítő magatartások megfogalmazásai.

A rend második elöljárója, Fra’ Rajmond du Puy, akit elsőként neveztek nagymesternek, vezette be (ágostoni, valamint bencés iratokból merítve) az általunk is ismert első szabályzatot, a rendi regulát. A dokumentum 1120 és 1153 körül született, és a jeruzsálemi első ispotály szokásait foglalja „törvényi” formába, szem előtt tartva az alapító szándékait. Ez Szent János ispotályosainak legrégebbi kodifikációja, „viselkedési szabályzata”. Valószínűleg két ütemben készült, és több változtatáson is átesett. Különösen fontos, a szolgálattevő utódok számára meghatározó az első cikkelye, amely szabad fogalmazásban így rendelkezett: megparancsolom, hogy a szegények szolgálatába szegődött valamennyi testvér Isten segítségével tartsa meg, amit a pap kézvezetésével a kezébe és a könyvre megfogad (Homonnai–Hunyadi, 1996). E közösséghez tartozás döntő eleme tehát a szegények és betegek feltétlen szolgálata. A korabeli tagok hármas fogadalmat tettek, laikus szerzeteseivé válva a rendnek. Közös vállalásuk így hangzott: „Megígérjük, hogy uraink, a betegek szolgái leszünk (Nos namque promittimus esse servi Sclavi dominorum infirmorum)” (Cange, 1887). A servus pauperum Christi (Krisztus szegényeinek szolgája) így vált szállóigévé, amely a János-lovagok életében ethoszként élt tovább, és a mai napig meghatározó e megfogalmazás: „uraink, a betegek”.

Érdekes e ponton röviden felidéznünk II. András, az Árpád-ház és a magyar történelem egyik legjelentősebb alakjának emlékét, ugyanis ő maga is a Szuverén Máltai Lovagrend tagja volt. Fivérével való szembenállása, harca a trónra kerülésért (amelyre második fiúként nemigen volt esélye) szinte legendássá vált. A fiatal Imre és annak néhány éves kisfia, III. László halálát követően András három évtizeden át volt Magyarország uralkodója. Számtalan hibája és fényűző élete mellett regnálása olyan eredményeket hozott, melyek évszázadokig meghatározták az ország politikai rendszerét. Elsősorban nagy ívű, energikus külpolitikája tette ismertté az akkori világban: behálózta az egész Balkán-félszigetet, csatlakozott a III. Ince pápa által meghirdetett ötödik szentföldi háborúhoz, támogatta a mai Szíria területén található Krak des Chevaliers és Margat johannita várait, terjeszkedni próbált Bizánc felé, és felvette a jeruzsálemi király címet. Nagyvonalú adományozó volt, ami hatalma megszilárdítását szolgálta. Uralkodásával a johanniták segítésének mértéke is megnőtt, és II. András király közreműködésével a Rend dinasztikus támogatása új erőre kapott. András több szerepet is szánt a lovagoknak, illetve számított világi szolgálataikra. Ennek egyik fontos jele volt, hogy az 1222-ben kibocsátott Aranybulla (a korabeli társadalmi viszonyokat rendező alkotmány) egy-egy példányát a johanniták és a templomosok őrizetére bízta. Szentföldi tartózkodása idején tett felajánlásainak eredményeképpen lett a johannita lovagrend konfrátere, tiszteletbeli tagja. A II. András 1217-es rendi felvételéről készült freskó egyébként a vallettai Nagymesteri Palotában látható: középpontjában a király térdel, személyében egyesítve az egyházi és világi hatalmat; balján magyar vonatkozásúnak tekintett alakok, míg jobb oldalon rendi lovagok, akiknek a magyar király felé csökkenő magassága középre irányítja a figyelmet (Hunyadi, 2019).

Fra’ Rajmond du Puy alatt szétterjedt az intézményesült és addig elsősorban Jeruzsálemben működő közösség: Marseille-ben, Saint-Gilles-ben, illetve Asti, Pisa, Bari, Otranto, Taranto és Messina városában alakult ispotály, johannita közösség. 1291-ben azonban az akkói Szent János-erőd elestével a kereszténység elveszítette a Szentföldet (Attard, 1992). A Szent János Ispotályos Rend menekülni kényszerült: központját Ciprus szigetére menekítette, ahol új székhelyet és kórházat alapított. Ispotályos küldetéséhez hűen további kórházakat is épített; ugyanakkor, kihasználva a sziget stratégiai elhelyezkedését, hadiflottát létesített a Szentföldre utazó zarándokok védelmére. Miközben Európában egyre ismertebbé vált a közösség, tagsága és intézményhálózata pedig nőtt, az oszmán fenyegetés Ciprust is elérte. A veszély fokozódott, és a johanniták helyzete egyre bizonytalanabbá vált. A Rendnek ismét menekülnie kellett. Teljes tagságával Rodosz szigetét vette célba, és 1310-ben oda helyezték át székhelyüket. A sziget elhelyezkedése stratégiai fontosságú volt, a nyugati és keleti világ egyik összekötő pontjaként tartották számon, ráadásul kiváló helyzetű természetes kikötőkkel is rendelkezett. A Rend jelentős flottát létesített, amely a Földközi-tenger egész keleti részének behajózására képes volt. Tengeri hadereje kulcsfontosságú szerepet töltött be az oszmán térhódítás elleni küzdelemben.

A XIV. század elejére e rendi közösség Európa-szerte intézményesült és professzionalizálódott: a különböző országokban tevékenykedő lovagokat az általuk beszélt nyelvek szerint csoportosították, s e tagolás szerint jöttek létre perjelségek vagy nagyperjelségek, tartományok és kommendatúrák. Érdekes tény, hogy a tartományok megszervezése a XII. századi szerzetesi reform lovagrendi alkalmazása volt. A Rendnek, amelyet a nagymester (Rodosz hercege) és a tanács (konvent) vezetett, önálló pénze, bírósága és államközi kapcsolatai voltak. Szuverenitásából, azaz állami függetlenségéből adódóan követeket nevezhetett ki, bekapcsolódva a kor (egyházi „alapítású”) diplomáciai életébe. A Rend legfőbb tisztségeit más-más nyelvek képviselői töltötték be. Ez a működésmód, strukturális karakter a mai napig megmaradt, és meghatározza a Rend életét (Sire, 1994).

1523-ban a Nagy Szulejmán hadseregével vívott véres harcok, tengeri ütközetek és hat hónapig tartó kegyetlen ostrom után a lovagok fegyverletételre kényszerültek. Katonai tiszteletadással hagyhatták el Rodosz szigetét. A Rend, történetében harmadszor, ismét menekülni kényszerült. Önálló terület nélkül maradt egészen 1530-ig, amikor is Fra’ Philippe de Villiers de l’Isle-Adam nagymester birtokba vehette Málta szigetét, amelyet V. Károly császár adományozott a Rendnek VII. Kelemen pápa jóváhagyásával. 1565-ben a lovagok Fra’ Jean de la Valette nagymester vezetésével sikeresen megvédték a szigetet az oszmán sereg három hónapos nagy ostromában. A győzelem után La Valletta néven új város és kikötő épült az alapító tiszteletére. A lovagok városrendezési és építési vállalkozásokba kezdtek, átformálva Málta akkori képét. Palotákat és templomokat építettek, valamint hatalmas bástyákkal és védművekkel erősítették a szigetet. Virágzó időszak vette kezdetét a Rend és Málta történetében. A szigeten új kórház is épült, amelyet a korabeli világ egyik legjobban szervezett és felszerelt intézményének tartottak. Iskolát alapítottak, amelynek orvostudományi fakultása Európa-szerte híressé vált: a szemészet és a gyógyszerészet fejlődésében volt különösen nagy szerepe. A sziget ezenkívül a kontinens „végvárának” is számított: a Rend flottája századokon át részt vett a legfontosabb Földközi-tengeri ütközetekben az oszmán hajóhad és az észak-afrikai kalózok ellen. A leghíresebb ilyen esemény az 1571-es lepantói csata volt, amelynek során a johanniták flottája kulcsszerepet játszott a keresztény erők Oszmán Birodalom felett aratott végső győzelmében, Európa megmentésében (Seward, 1995).

Menekülések és sorsdöntő ütközetek után a Máltai Rend újra elvesztette területét, amikor Bonaparte Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata során elfoglalta Málta stratégiai jelentőségű szigetét. Mivel a lovagok V. Károllyal kötött törvényerejű megállapodása megtiltotta, hogy keresztények ellen fogjanak fegyvert (amit egyébként egyházi rendként saját szabályzatuk sem tett volna lehetővé), ismét kénytelenek voltak elhagyni hazájukat. Jóllehet 1802-ben az amiens-i békeszerződés visszaállította a johanniták szuverén jogát Málta fölött, ezt a szerződést a lovagok sohasem alkalmazták. A Rend újra hontalanná vált: először Messinában, Cataniában, majd Ferrarában működött, végül 1834-ben Rómában telepedett le, és ma is itt van a központja. A pápa extraterritoriális (azaz az ország határain túlterjeszkedő területi hatályú, területi hatálykorlátozás nélküli) jogot adott a Máltai Rendnek az általa birtokolt, napjainkban a Via Condotti 68. alatt található Magisztrális (Nagymesteri) Palota és az Aventinus dombon álló Magisztrális Villa fölött. A Máltai Rend újraszervezte működését és állami kereteinek intézményi feltételeit. Kialakította saját bíróságának új formáját, illetve rendezte két- és többoldalú diplomáciai kapcsolatait (Sire, 2016).

E történeti szál talán mellékesnek tűnhet, jelentősége azonban az volt, hogy a leírtakhoz való szoros szervezeti viszonyulás egyértelmű kereteket jelentett a Rend humanitárius és nemzetközi fejlesztőmunkája stratégiájának kialakításakor. Ez olyan ethoszt alakított ki a Rendben, amely meghatározza a nemzetközi fejlesztési együttműködés alapelveit, céljait és fő irányait, valamint a humanitárius segítségnyújtás koncepcióját. A Szuverén Máltai Lovagrend archaikus elemekkel is rendelkező szervezet: ez a karakter kormányzati rendszerében, felépítésében, hivatalainak elnevezésében, egész gondolkodásában tetten érhető. Ez is jelzi, hogy a világi szervezetekhez képest kiemelt jelentőségű számára a történeti hagyomány, amely nem csupán hivatkozási alap, de szervezeti karizma is.

A Máltai Rend napjainkban: archaikus szervezet XXI. századi követelményekkel

A XIX. század második felében bekövetkező nyugalmi állapot lehetőséget adott arra, hogy a Máltai Rend ismét eredeti ispotályos hivatására összpontosítson. A gyógyítómunka rövid időn belül ki is bontakozott az egyes nemzeti szövetségek tevékenységének eredményeképpen. Az első világháború alatt kiemelkedővé vált a kórházakban végzett munka, és megerősödtek a jótékonysági akciók is. Ezek a tevékenységek a második világháború idején, Fra’ Ludovico Chigi Albani della Rovere nagymester (1931–1951) működése során is jelentőséget adtak a Máltai Rendnek. Fra’ Angelo de Mojana di Cologna (1962–1988), majd a brit Fra’ Andrew Bertie (1988–2008) vezetésével humanitárius missziói a világ legtávolibb részeire is kiterjedtek. Bertie nagymester számos változtatást hozott a Máltai Rend életébe. Modern megközelítést honosított meg a humanitárius programokat illetően, s kiszélesítette a szegények és szükséget szenvedők megsegítésének lehetőségeit. Elődjéhez hasonlóan több alkalommal járt Magyarországon, és elkötelezett támogatója volt a függetlenné váló kelet-közép-európai országok máltai szervezeteinek. Boldoggá avatási eljárása 2015-ben kezdődött el (Order of Malta, 2015).

A Szuverén Máltai Lovagrend történelmi szervezet, de változásra kész figyelemmel követi a világ kihívásait. Hagyományai, hitbéli meggyőződései megtartása mellett mind központi, mind nemzeti, helyi szinten igyekszik megfelelni a XXI. század próbatételeinek. Éppen ezért 2014 februárjában Rodoszon találkoztak a világ máltai szervezeteinek képviselői, hogy nemzetközi stratégiai szemináriumon vitassák meg a Máltai Lovagrend és segélyszervezeteinek legfontosabb, jövőbe mutató feladatait (Order of Malta, 2014). A Magyar Máltai Lovagok Szövetségét Kállay Ubul Tamás elnök, a Szeretetszolgálatot pedig Solymári Dániel, a nemzetközi kapcsolatok vezetője képviselte a többnapos értekezleten. Fra’ Matthew Festing, a Máltai Rend akkori nagymestere (2008–2017) így fogalmazott megnyitó beszédében: „Fordulóponthoz érkeztünk, amikor összeköttetést kell teremtenünk történetünk és a modern világ között, különös tekintettel a fiatalokra” (a szerzők visszaemlékezése). A szervezeti reform következő szakasza – vitathatatlanul a többek között Ferenc pápa által megteremtett egyházi, társadalmi légkör hatására – 2017-ben vette kezdetét. A nemzeti szövetségek képviselői 2018-ban gyűltek össze a római Fraterna Domus lelkigyakorlatos központban, hogy Fra’ Giacomo Dalla Torre nagymester (2018–2020) vezetésével előkészítsék a Máltai Rend alkotmányának reformlehetőségeit, hogy az jobb és hathatósabb válaszokat adjon a minket körülvevő világ kihívásaira, változásaira.

Mint láthattuk, a Szuverén Máltai Lovagrend a nyugati keresztény világ egyik legrégebbi intézménye. Az első olyan szervezet, amely kifejezetten karitatív céllal jött létre. Egyfelől a katolikus egyház laikus szerzetesrendként is működő közössége, ugyanakkor szuverén állam, nemzetközi jogi alany is, amely több mint száz állammal, multilaterális szervezettel tart fenn diplomáciai kapcsolatot. Állandó megfigyelői státusza van egyebek közt az ENSZ-nél és az Európai Unióban. A Máltai Lovagrend kormányzatának felépítése hasonlít egy állam kormányáéhoz, ugyanakkor – mint már említettük – sajátos, archaikus elemeket is tartalmaz, így például továbbra is a kilencszáz éves történelme során kialakult terminológiát használ (például nagymester, káptalan, nagykancellár, nagyispotályos, perjelség). Jóllehet az egyes elnevezések a hagyományból és az egyházi jellegből fakadnak, a hozzájuk fűződő szerepek megfelelnek a XXI. század követelményeinek. A Máltai Rend vezetője a nagymester, aki mint uralkodó és rendfőnök kormányozza a szervezetet, az általa irányított szuverén tanács segítségével. Az egyes nemzeti szervezetek vezetőinek köre demokratikus úton, élethosszig tartó időszakra választja meg. A nagymester a katolikus egyházban bíborosi ranggal is rendelkezik, jóllehet nem tagja a pápaválasztó testületnek. A Máltai Lovagrend kormányzati rendszere három részre oszlik: a jogi hatalmat (nem alkotmányos vonatkozású ügyekben) a nagymester és a szuverén tanács gyakorolja, míg a nagykáptalan – a tagokat képviselő testület – dönt alkotmányos kérdésekben; a végrehajtó hatalom szintén e tanács, a bírói hatalom pedig a Máltai Rend bíróságainak kezében van (Order of Malta, 2011).

A Máltai Lovagrend kánonjogi értelemben ugyanakkor a megszentelt élet intézménye, laikus szerzetesrend, amelynek bizonyos tagjai a ferencesekhez, bencésekhez, piaristákhoz hasonló szerzetesek: letették a hármas (szegénységi, tisztasági és engedelmességi) fogadalmat, de nem élnek konventuális, szerzetesi közösségben, hanem civil szakmájukban dolgoznak (mindez átalakulhat a 2017-ben elkezdett, majd 2020-ban folytatódott szervezeti reform eredményeképpen, amelynek részletei egyelőre nem alakultak ki). A lovagok és dámák (vagyis a Máltai Rend női tagjai) többsége azonban nem szerzetes: ők rendi esküjükben a hit védelme és a rászorulók feltétlen segítése mellett köteleződnek el személyes életük során. Kötelességük, hogy példamutató keresztényként éljenek, és hozzájáruljanak a rendi hagyományok fenntartásához – elsősorban a szegények, az elesettek megsegítése révén (Order of Malta, 1998).

A Lovagrend közel-keleti tevékenysége az arab tavasz időszakától

A Szuverén Máltai Lovagrend nemzetközi fejlesztési tevékenységét leginkább nemzeti szövetségein, segélyszervezetein keresztül, valamint a Malteser International – mint a Rend nemzetközi segélyszervezete – révén végzi. A következőkben áttekintést adunk arról, hogy az arab tavaszként aposztrofált időszaktól kezdődően napjainkig a Közel-Kelet egyes országaiban milyen konkrét projektekkel, fejlesztésekkel van jelen a Lovagrend.

Libanoni Köztársaság

Libanon mint a Rend szülőföldjének része különös fontosságú a Szuverén Máltai Lovagrend számára, amely aktív szerepet vállal az ország életében, elsősorban egészségügyi támogatási programok révén. Tevékenységét egyrészt libanoni nemzeti szövetsége, a Libanoni Máltai Lovagrend, valamint a Malteser International által végzi, a helyi katolikus egyházzal szoros együttműködésben, továbbá a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is valósított meg fontos humanitárius programot az országban.

A libanoni nemzeti szövetség számos egészségügyi létesítményt alapított és működtet országszerte. Tevékenysége kilenc közösségi egészségügyi központra fókuszál, melyek évente több mint százezer vizsgálatot, egészségügyi konzultációt végeznek (OML, a). További négy mobil klinika szíriai menekültek, valamint rászoruló libanoniak számára nyújt egészségügyi ellátást, részben a Malteser Internationallel együttműködve (OML, b).

A Bekaa-völgy északi részén található Deir-El-Ahmarban, a baalbeki maronita egyházmegye német kormány által finanszírozott projektjének folytatásaként a Máltai Lovagrend az ottani alapegészségügyi szolgáltatást biztosító kórház működését sürgősségi osztállyal egészítette ki. Az intézmény a térség közel harminc településén élő menekültekről és helyi lakosságról gondoskodik (Malteser International, a). A Lovagrend jelentős szerepet vállal a szociális segítségnyújtás terén is: ennek keretében idősek számára létesített napközi otthonokban, bentlakásos idősotthonban és idősprogramban gondoskodik több mint ezer szépkorúról (OML, c).

A szervezet Libanonban a fogyatékossággal élőkről sem feledkezik meg. Az országban lévő két központban – egy Chabrouh-ban, egy pedig Kfardebianban található – évente szerveznek számukra táborokat, melyek önkéntesek és fogyatékkal élők százait mozgatják meg. A központok ezenkívül hátrányos helyzetű gyermekek számára szervezett táboroknak is helyet adnak (OML, d). Mindezeken túl a Máltai Lovagrend egy gyermekotthont is működtet agyi bénultak számára (OML, e).

A 2020. augusztus 4-én Libanon fővárosában, Bejrútban történt robbanás százkilencven ember életét követelte, ezreket sebesített meg, és százezreket tett hajléktalanná. A krízishelyzetre azonnal reagálva a Malteser International a Libanoni Máltai Lovagrenddel együttműködve három orvosi buszt bevetve ezreknek nyújtott egészségügyi ellátást, és ételt osztott az otthonukat vesztett embereknek. A Malteser International a gyorssegélyek után is folytatta a munkát: a robbanásban megrongálódott egészségügyi intézmények, idősotthonok felújításával, higiénés csomagok szétosztásával és pszichoszociális támogatás nyújtásával (Malteser International, a).

Az arab tavasz következtében destabilizálódott térségből több mint egymillió menekült érkezett Libanonba, ami az ország szociális ellátórendszerét veszélyezteti. A környező országokkal szemben itt nem menekülttáborokban, hanem elszórtan, szigetszerűen élnek, így ellátásuk szervezési nehézségekbe is ütközik. A helyzet javítása érdekében a Lovagrend nemzeti segélyszervezeteként a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is nyújtott humanitárius segítséget az országban, elsősorban a Bekaa-völgyben és az ország északi részén lévő, menekültek által lakott más területeken. A magyar projekt keretében mobil orvosi rendelő járja a térséget, egészségügyi szolgáltatást nyújtva, valamint egészségügyi és higiénés szereket osztva a rászorulóknak. A mobil klinika a Libanonban élő menekültek 36%-át éri el. A menekültek körében pszichoszociális szolgáltatások, oktatás, valamint keresztény közösségek támogatása is megvalósult tárgyi adományok és kapacitásnövelés formájában (MMSZ, a).

Palesztin Autonóm Területek

A Betlehemben lévő Szent Család Kórház a Máltai Lovagrend egyik zászlóshajó projektje, amely a nemzeti szövetségek jelentős elismerését és támogatását élvezi. 1989-ben bízták a Máltai Lovagrendre az 1882-ben alapított egészségügyi intézmény felújítását és működtetését: egy évvel később huszonnyolc ágyas szülészetként nyitotta újra kapuit. Az évek során folyamatosan bővült, fejlődött, és mára a térség legjelentősebb szülészeti központjává vált, ahol újszülött intenzív osztály, terhességidiabétesz-szűrés, radiológia és gyógyszertár is működik. 1990-es újranyitása óta több mint nyolcvanezer újszülött jött világra az intézmény falai között (Order of Malta, a).

Az intézmény a helyben nyújtott egészségügyi szolgáltatások mellett mobil oktatási és szűrőprogramokat is biztosít – az egészségügyi minisztériummal és az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalával együttműködve –, melyek során a Ciszjordánia vidéki térségeiben élő nők számára biztosítanak szülés előtti és utáni konzultációt (Order of Malta, b).

A kórház működését a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is aktívan támogatja, 2021 során két lélegeztetőgépet adományozott az intézménynek. Mint ismeretes, a Covid–19-világjárvány óriási kihívás elé állította a világ egészségügyi intézményeit, köztük a Szent Család Kórházat is. Egyrészt a megnövekedett számú ellátott miatt fokozódott a terhelés, másrészt a hangsúlyok is változtak: sok helyen a szakrendelést a Covid-betegek ellátására állították át. Palesztinában a feszült politikai helyzet miatt bekövetkező gazdasági hanyatlás a kórház szolgáltatásai iránti igényt amúgy is növelte. Ezt a helyzetet súlyosbította a pandémia. Annak érdekében, hogy a Lovagrend betlehemi Szent Család Kórháza szembe tudjon szállni a járvánnyal, és megfelelőképpen el tudja látni a régió lakosait, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat két lélegeztetőgépet küldött az intézmény intenzív osztályára. Az egyik berendezés felnőttek, a másik pedig gyermekek ellátására alkalmas (MMSZ, g).

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat más fontos tevékenységet is folytat a térségben: elsősorban a Palesztin Autonóm Területeken létrejött menekülttáborokra fókuszál, amelyek a világ legrégebbi ilyen típusú táborai. A 2018 és 2020 között lezajlott, harmincmillió forintos költségvetésű komplex humanitárius program keretében a következők valósultak meg: menekülttáborokban élő fiatalok oktatási támogatása, iskolakezdéshez szükséges felszerelések adományozása, helyi iskolák, illetve a táborok intézményes jellegű komplex ellátásának (egészségügyi és pszichoszociális szolgáltatásoknak) a fejlesztése, a táborok szükséges felszerelésekkel, gyógyszerekkel való ellátása (MMSZ, b).

Iraki Köztársaság

A gyakorlatilag évtizedek óta krízis sújtotta Irak (iraki háború, arab tavasz, Iszlám Állam) a Malteser International tevékenysége szempontjából fontos helyszín, ahol a szervezet a legnagyobb összköltségvetésű humanitárius programokkal van jelen. A fegyveres konfliktusok következtében emberek milliói kényszerültek elhagyni otthonaikat, és váltak menekültté saját hazájukban. Ezért a Malteser International, szorosan együttműködve helyi partnerszervezetekkel, többek között a menekülttáborokban élők számára nyújt egészségügyi szolgáltatást Iraki Kurdisztán területén. A mobil klinikák szolgáltatásainak keretében a 2016 óta eltelt időben fogászati és alapegészségügyi ellátásban részesítették a térség két menekülttáborának mintegy huszonötezer lakóját, valamint a WHO ajánlásainak megfelelő higiéniai csomagokat osztanak (Malteser International, b).

A Moszul térségében (Iraki Kurdisztán) lévő Ninivei-fennsík lakosságának 40%-a keresztény, akik az Iszlám Állam megszállása idején üldözésnek voltak kitéve. Ennek eredményeként százezrek menekültek a környező országokba (Magyar Kurír, 2016). A térség nagy részének 2016-os felszabadulása után (Bese, 2018) jelentős újjáépítésre volt szükség, hogy az emberek visszatérhessenek (Filoni, 2017). Ebből a munkából a Malteser International is kivette a részét: 2017-től komplex módon nyújtott segítséget a térség menekültjeinek, egészségügyi ellátás, készpénztámogatás, pszichológiai támogatás és képzések formájában (Malteser International, c). 2019-től nagyszabású újjáépítési és visszatelepítési program kezdődött, melynek keretében több ezer otthon újult meg, a második ütemben pedig a lakhatás mellett a megélhetésre, a társadalmi kohézióra és az oktatásra koncentrálva az élet egyéb alapvető szükségleteit igyekeznek kielégíteni – képzésekkel, iskolák helyreállításával, munkahelyteremtéssel (Malteser International, c).

Szíriai Arab Köztársaság

Az ország a Máltai Lovagrend számára kiemelt jelentőségű, nemcsak történelmi kapcsolataik miatt, hanem mert a világ legérzékenyebb konfliktuszónájáról van szó, jelentős humanitárius következményekkel. 2012-től a Malteser International különböző módokon tevékenykedik az országban. A segélyek összegét tekintve 2018-ra az ország a Malteser International legjelentősebb projekthelyszínévé vált. A jelenleg futó programokat a biztonsági kockázat miatt külföldről irányítják, a kivitelezés pedig helyi partnerekkel történik. E projektek elsősorban egészségügyi jellegűek: a Malteser International számos kórházat, egészségügyi központot működtet és fejleszt, melyek a saját hazájukban menekültté vált emberek számára, valamint a megszálló Iszlám Állam után újjáépülő területeken a visszaköltöző lakosságnak nyújtanak széles körű egészségügyi szolgáltatást többek között Bab al-Salamban, Homszban és Aleppóban (Malteser International, d).

Az országban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – mint Szíriában a legrégebb óta jelen levő magyar segélyszervezet – is fontos szerepet vállal a humanitárius segítségnyújtásban. 2017 és 2019 között, a Mar Yakub-kolostor közösségével és a Melkita Görögkatolikus Egyház munkatársaival együttműködve, Kelet-Aleppo egyik legszegényebb negyedében, Al-Nayrab városrészben valósított meg intézményfejlesztést, melynek keretében a város egyetlen olyan kórházát újították fel, amely ingyenes ellátást biztosít, és új szárnnyal bővítették, amely egy időben ötven embert képes ellátni (MMSZ, c). Továbbá a Magyar Máltai Szeretetszolgálat az elmenekült családok visszaköltözését lehetővé tevő, a magyar kormány által támogatott repatriációs program koordináló partnereként, a Homszi Melkita Görögkatolikus Püspökséggel együttműködve, Homsz városában 2019-ben kétszáz lakóház és a hazaköltözők életét segítő közösségi terek újjáépítésében vett részt (MMSZ, 2021a). Az építkezést közösségépítési, közösségfejlesztési munkálatok is kiegészítik, melyeket helyi megvalósító partnerekként egyházi és civil szervezetek végeznek (MMSZ, d).

Ám az egy évtizede dúló szír háború következtében gazdaságilag, társadalmilag és a fizikai infrastrukturális rendszerek tekintetében egyaránt összeomlott országban a visszaköltözéshez a lakásállomány újjáépítése mellett a hétköznapi szükségleteket kielégítő közszolgáltatások biztosítására is nagy szükség van. Éppen ezért a repatriációs program keretében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2021-ben ideiglenes gyógyszertárat hozott létre Homszban, amelyet tízmillió forint értékben látott el gyógyszerekkel (MMSZ, 2021b). 2022-ben Dél-Szíriában mezőgazdasági programba kezd a Szeretetszolgálat a Bosra-Horan és Dzsabal al-Arab melkita görögkatolikus egyházmegye területén: a kezdeményezés keretén belül fokhagymát és búzát termesztenek, ezenkívül öntözőrendszert telepítenek, üvegházat építenek, tehén- és juhfarmot hoznak létre.

Jordán Hasemita Királyság

A Szuverén Máltai Lovagrend 2003 óta tart fenn diplomáciai kapcsolatot a Közel-Kelet egyik legbékésebb országával, amelynek szociális ellátórendszerét a még napjainkban is zajló szíriai konfliktus és az országba érkező közel egymillió menekült jelentős kihívások elé állította (MMSZ, e).

A Lovagrend több intézményének is zajlik programja az országban. 2019-ben a Római Nagyperjelség Karak város olasz kórházában anyagondozási projektet támogatott, amelynek köszönhetően egyrészt felújították az anyák és újszülöttek ellátását végző részleget, másrészt anyagi és szakmai segítséget nyújtottak az egység orvosainak (Order of Malta, c).

A menekültek élethelyzetének javítása érdekében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – a libanoni és szíriai programok kibővítéseként – közösségerősítő humanitárius programmal is segíti a közel-keleti menekülteket. Ennek keretében 2018 és 2020 között egészségügyi eszközök, higiénés csomagok, mozgó orvosi és pszichoszociális ellátás biztosítása mellett a menekülttáborokban lévő oktatási és egészségügyi kapacitásokat erősítette meg eszközök adományozása és kapacitásfejlesztés révén (MMSZ, f). 2021-től a Lovagrend ammani nagykövetségét az olasz máltai segélyszervezet és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közösen működteti. Ebben a munkában Solymári Dániel mint a nagykövetség tanácsosa diplomataként vesz részt.

Zárógondolatok

Írásunkban a Szuverén Máltai Lovagrend közel-keleti elköteleződésének történeti elemeit, illetve az arab tavasz időszakával kezdődő és máig tartó humanitárius, fejlesztési-segélyező térségbeli munkáját tekintettük át. A történeti részben rámutattunk arra a sajátságos kapcsolatra, amely a szervezet és a Szentföld, tágabban a Közel-Kelet között máig fennáll. A megkülönböztetett figyelem a Lovagrend fejlesztési stratégiájában fejeződik ki, amely e földrajzi térséget kiemeli a többi aktivitási terület közül. Bemutattuk a nemzeti szervezetek által a térségben végzett segítőmunkát, kiemelve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat programjait.

A Szuverén Máltai Lovagrend sui generis szereplője az államközi kapcsolatoknak. Nemzetközi szervezetekben megfigyelői státusszal rendelkezik, kétoldalú megállapodásokat köt, diplomáciai képviselői vannak a vele diplomáciai viszonyban lévő államokban. Jogalanyisága, felépítése és természete csak hasonlít a területi államokéhoz, azonban szuverenitása következtében a nemzetközi jog alanya (Kende et al., 2019). A közel-keleti országokkal fenntartott kapcsolatai (eltérő tartalommal és formában) ezeréves múltra tekintenek vissza, és máig a szervezet első számú fókuszterületét jelentik. Ez sajátságos helyzetet eredményez a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, különösen ha arra gondolunk, hogy a Rend tevékenységének jelentős része a segélyezés, illetve a humanitárius diplomácia keretei közt zajlik. Mégis, máig viszonylag kevéssé ismertek annak a munkának a részletei, amelyet e nagy múltú szervezet e térségben végez.

Absztrakt

A nyolcvanas, kilencvenes évekre kulcskérdéssé vált, hogy a fejlesztési segélyezés mennyire tudja és kívánja a helyi, valós szükségleteket a donor saját érdekei elé helyezni. Mindez napjaink egyik legizgalmasabb segélyezési kérdése, amelyre csak akkor adhatunk valós válaszokat, ha a szakpolitikák alakítását, a tervezést és a megvalósítást is teljesen átjárja egy új, közösségi bevonásra is épülő, ha szükséges, a donorérdekeket háttérbe szorító szemlélet. Jelen írásunkban e „fenntartható segélyezésről” gondolkodunk.

Kulcsszavak: fenntarthatóság, nemzetközi segélyezés, post-development, segélyezési etika

Bevezető gondolatok

A nemzetközi segélyezés és általában a nemzetközi kapcsolatok etikai vonatkozása máig nem jelenik meg kellő hangsúllyal a szakmai  diskurzusban. Pedig ez olyan terület, amely alapjaiban határozza meg a rezsimben szereplők elvi hozzáállását. A második világháborút követő időszak egyik fejlesztési hozadéka – párhuzamosan a pozitivista  mozgalmakkal – az volt, hogy felerősödött a humán faktor szerepe a közgondolkodásban: azaz középpontba került az egyén. Megnőtt a jelentősége az olyan új megközelítésmódoknak, mint az urbanizáció, a globalizáció vagy éppen a megváltozott társadalmi életterek hatása az emberekre; a személy jelentősége értékelődött fel, a gondolkodás vált nyitottabbá (Haslam, 2017: 556–561). Olyan, korábban a segélyezés területén nem használt fogalmak kerültek előtérbe, mint: a másik  elfogadása, az empátia, az odafigyelés, a nyitott és érzékeny gondolkodás; az
őslakosok, a helyi közösségek hagyományainak, szokásainak tisztelete, közösségi bevonás, területi igények, fenntarthatóság (Etzioni, 1988). Mindezek nem voltak szempontok korábban, sőt, gyakran teljesen hiányoztak az 1940–1950-es éveket megelőző időszak együttműködési relációiból. Mások mellett Amartya Sen (1999: 35–54) vagy Martha  Nussbaum (2006: 3–18) kritikusan kérdeznek rá e korábban alkalmazott módszerekre és egyre gyakrabban figyelmeztetnek: nem elégségesek a nyugati modellek egyszerű adaptációi egy-egy fejlesztési segélyezési kezdeményezésben. Ez az új segélyezési magatartás az úgynevezett non-economic-dimension (nem gazdasági dimenzió) része, ezért gyakran kívül marad a téma hagyományos társadalomtudományi (közgazdaságtani, politikai) megközelítésén. Jelentősége azonban nem kevesebb, mint hogy képesek vagyunk-e valós válaszokat adni a rászorulók és a helyi közösségek problémáira?

Etikus is, vagy csak fenntartható?

Amartya Sen (és mások) „etikus fejlesztésről” alkotott elképzelései mára széles körben elterjedtek. Az újabb elméletek azt vetik a korábbi koncepciók szemére, hogy nincsenek kellően tekintettel a helyi körülményekre és szükségletekre. E, szerintük meghaladott elvek, csak önnön érdekeiket helyezik előtérbe, így végérvényesen saját céljaik érvényesülnek és csak a korai, gyarmati logikát ismétlik ( Juhász et al., 2015: 544–564). Az ilyen  „segélyek” a korai civilizációs beavatkozások folytatásai, a recipiensekre nézve olykor idegenek, mindössze rájuk erőltetett keretek. A nyolcvanas, kilencvenes évekre kulcskérdéssé vált, hogy a fejlesztési segélyezés mennyire tudja és kívánja a helyi valós szükségleteket a donor saját érdekei elé  helyezni. Mindez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése, amely csak akkor
lehet hatásos, ha a szakpolitikák alakítását, a tervezést és a megvalósítást is teljesen átjárja ez a szemlélet. Amikor az ENSZ közgyűlése 2015-ben elfogadta a Világunk átalakítása: a fenntartható fejlődés 2030-ig elnevezésű keretrendszerét, egy olyan jövő ígéretét jelenítette meg, amely hathatós választ talál világunk tátongó sebére, mások mellett a mélyszegénység
megszüntetésére. Ki azonban a szegény? Az ember és a társadalom viszonyát kutatókat évtizedek óta foglalkoztatja e kérdés megválaszolása. Használjuk ösztönösen, köznapi értelemben szabadon, mások társadalompolitikai fogalom szerint. A társadalomkutatás, segélyezés szemszögéből azonban a kérdés leginkább úgy hangozhat: „Mennyi a szegény?” A  „szegénységszámítás” klasszikus célja, hogy jövedelem és jólét szerint tegye mérhetővé az egyes társadalmi csoportok helyzetét (Havasi et al., 2005), határozza meg az egyén szocioökonómiai státuszát. Szegényeket és nem szegényeket, egyenlőtlenséget és leszakadást, majd ezekhez egzakt  mérőszámokat rendeljen és differenciálja tovább az így kapott halmazokat. A szegénység kiterjedtségének, mélységének ismerete előfeltétele a „szociális diagnózis”, majd az arra épülő segítő, felzárkóztatási folyamat felállításának. Végérvényesen: a szegénység felszámolására irányuló küzdelemnek, a jólét elérésének.

De miként van erre esélyünk, ha csupán távolról szemléljük a szegények mindennapi valóságát? Nem új keletű törekvés e szakadék átlépésének igénye, szakemberek, állami és nem állami szereplők évtizedes küzdelme. Ehhez alá kell merülnünk, bele kell lépnünk „mások cipőjébe”, figyelmeztet Renwick Irvine a Learning from Poor People’s experience: Immersion című munkájában. El vagyunk zárva és jóléti zónánkból szemléljük a szegények
távoli világát, így nincs reális, terepi, életszerű tudásunk valódi  nehézségeikről (Irvine, 2004). A peremvidékek (vö. Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 2013) messze vannak, párhuzamos és zárt világot alkotnak. Talán éppen ez a legnagyobb akadálya e máig nehezen feloldott distanciának. A terepi munka egyik legfontosabb alapvetése is őszinte önreflexióból fakad: nem ismerjük a recipiensek mindennapi valóságát, küzdelmeiket. A jelenlét,
discourse (ahogyan a jamaicai-brit Stuart Hall fogalmazott), vagy  immersion, alámerülés, belehelyezkedés fontossága a történelmi lecke egyik eredménye. A donorok, fejlesztők, támogatók szellemi elefántcsonttoronyból, távoli hivatalból tervezik programjaikat, sokszor
donorérdekek érvényesülése mentén.

Alámerülés, mellé állás – új fogalmak, új perspektívák

A jelenlétre, alámerülésre épülő fejlesztő megközelítés megelőző válasz a nyomorra. A nyomor és szegénység között ugyanis jelentős a különbség: amíg a szegénységben benne van az összetartás, a másik segítése, a napról napra való élet küzdelme és becsülete, így az képes az egymás közötti integrációra, addig a nyomorban a szükség mindent felülír; a hiány olyan mértékű, hogy szétmarja a közösségeket, és már nem tesz mást, mint szegregál. Ahhoz, hogy megértsük ezeknek az embereknek a helyzetét, találkozásra van szükség. Odafordulásra, belemerülésre. Jelen lenni életükben, elköteleződésre sorsukban. A legsürgetőbb teendőket szociális diagnózis alapján határozzák meg, a terepen dolgozó munkatársak a szükségletekre reagálva alakítják a programot. Nincsenek általános receptek. A jelenlét program mindig személyre szabott segítséget nyújt. A komplex, többirányú munka mindig ezzel az első lépéssel kezdődik: „look-and-feel”. Ott lenni, együtt lenni a kirekesztett közösségekkel, osztozni velük a nehéz életkörülményekben, közösen feltárni a problémákat, és velük együtt találni meg a kivezető utat.

A jelenlétre épülő community development, közösségfejlesztés, közösségi bevonás ennek térbeli és időbeli folytatása, amely végérvényesen a függő helyzetek megszüntetését tűzi ki célul. Robert Chambers és Amartya Sen nyomán az 1970-es, 80-as évek óta fogalmazódnak meg erős kritikák, hogy a modern fejlesztési gyakorlatok helyesen szolgálják-e a haszonélvező recipiensek érdekeit. Az úgynevezett post-development áramlatába tartozó szakemberek (Haslam et al., 2017: 66–83) azt állítják, hogy az egyes segélykonstrukciókban, NGO-finanszírozásokban túlságosan erős a donorok (állam vagy forprofit) politikai és gazdasági céljait szolgáló jelleg (Haslam et al., 2017). Azaz nem az történik, amit a helyi szükségletek megkívánnak, hanem amit a forrásadó elképzel (Solymári, 2019). Ez a függőség, kitettség erős sérülékenységet jelent a helyi társadalom számára. A helyesen értelmezett fejlesztéspolitika üzenete, hogy addig nem szüntethetők meg a válságok és az elmaradottság, amíg a segélyek nem szüntetik meg a függést és továbbra is donorérdekeket szolgálnak, szemben a valós szükségletek kielégítésével (Hayter, 1971: 183–193). Teresa Hayter e „dependency school” ellenében fogalmazta meg gondolatait, amelyek a post-development teoretikusainak elveire épülnek. Azt állítják, hogy a fejlesztési segélyek azért nem tudnak mélyreható változásokat elérni, mert nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felek között hierarchiát építő-fenntartó szemléletből. A post-development szempontjából a fejlesztések gyakran kizárólagosan olyan projektekre fókuszálnak, amelyeket egy „külső” érdek vezérel, nem pedig a valós, helyi szükségletek. Bebbington szerint (2008) a fejlesztési civil szervezetek erejének abban kell megmutatkoznia, hogy sürgető társadalmi problémákra képesek alternatívákat kidolgozni és bemutatni. Nem kormányzati jellegüknél fogva pedig segíteniük kell, hogy az emberek úgy vegyenek részt a fejlődésben és a társadalmi változásban, ahogy kormányzati programok révén nem, vagy csak lassan tudnának (Bebbington et al., 2008). Ezenkívül lehetővé kell tenniük, hogy úgy lehessen gondolkozni a fejlődésről és a társadalmi változásról, ahogyan egy-egy kormányprogram keretében erre nem volna lehetőség.

Se a világunk átalakítása, se a fenntartható fejlődés nem fog megvalósulni, ha a donorok nem tudnak kilépni a saját érdekeik által létrehozott támogatási konstrukciókból, és valóban a ,,szegények oldalára állni” (Gutiérrez et al., 2016). A humán biztonságot kell előtérbe helyezniük, amely az államok makroszintje helyett az egyénre helyezi a hangsúlyt (Tarrósy, 2018). Mindez a fejlődés új paradigmáját jelenti, amely arról szól, ahogyan azt maguk az érintettek, önnön valóságuk szempontjából látják.

Absztrakt

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat humanitárius és fejlesztő munkája a Közel-Kelet és a szubszaharai Afrika egyes országaiban a menekülteket és migránsokat évtizedek óta helyben segíti. A Földközi-tengeren 2012-ben, 2013-ban drasztikusan megerősödött menekülthullámot megtapasztalva azonban humanitárius tevékenységét a menekültek és migránsok helyben segítő támogatására fókuszálta: megerősítette jelenlétét Libanonban, Szíriában és Jordániában, s további forrásokat csoportosított át a kelet-afrikai országokban, Ugandában, Kenyában és Tanzániában korábban megkezdett segélyprogramjai fenntartásához. Jelen írásban azt mutatjuk be, rendhagyóan nem elemző, hanem esszészerűen bemutató módon, hogy az egyes, menekülteket és migránsokat kibocsátó területeken milyen, helyben segítő munkát folytatnak a magyar Máltaiak. Azon támogató programokat ismertetjük, amelyeket önerőből, helyi munkatársak közreműködésével és kivitelezésében végez a segélyszervezet.

Kulcsszavak: Magyar Máltai Szeretetszolgálat, migráció, szubszaharai Afrika, Közel-Kelet, víz és szanitáció, nemzetközi segélynyújtás

Az ENSZ adatai szerint 2000 és 2017 között közel százmillióval nőtt a nemzetközi migrációban részt vevők összlétszáma, 2019-ben pedig meghaladta a 270 millió főt (ENSZ/UN Migration, 2019). Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) adatai szerint 2018-ban naponta átlagosan közel negyvenezer ember kényszerült otthona elhagyására, életét veszélyeztető okok miatt (UNHCR Global Trends, 2018). Az Európai Unió területére belépő menekültek és migránsok száma 2015 és 2016 között elérte a hárommilliót. A nyomás az ezt követő években csak némileg enyhült: az Eurostat és az UNHCR adatai szerint 2017-ben 2,2 millió, 2018-ban 2,4 millió menekült érkezett az unió területére, akiknek a kérelmét elismerték (Eurostat, 2017). Magyarországon – részben a déli határon létesített fizikai határzár következményeként – ennek kevés jelét tapasztaljuk a 2015-öt követő mindennapokban. Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten vagy éppen az ország déli határától néhány kilométerre azonban tömegek várják, hogy bebocsátást nyerjenek az EU-ba. Jóllehet a szubszaharai afrikai térségből érkezőknek Európa nem elsődleges céljuk – ahogy arra Tarrósy István is rámutat átfogó írásában (2019) –, a Közel-Keletről és Észak-Afrikából indulók számára azonban – líbiai, libanoni, törökországi tranzittal – igen.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat évtizedek óta végez aktív segítő, fejlesztő munkát a Közel-Kelet és a szubszaharai Afrika egyes országaiban. A Földközi-tengeren 2012-ben, 2013-ban drasztikusan megerősödött menekülthullámot megtapasztalva azonban humanitárius tevékenységét a menekültek és migránsok helyben segítő támogatására fókuszálta: megerősítette jelenlétét Libanonban, Szíriában és Jordániában, s további forrásokat csoportosított át a kelet-afrikai országokban, Ugandában, Kenyában és Tanzániában korábban megkezdett segélyprogramjai fenntartásához. Jelen írásban azt mutatjuk be, rendhagyóan nem elemző, hanem esszészerűen bemutató módon, hogy az egyes, menekülteket és migránsokat kibocsátó területeken milyen, helyben segítő munkát folytatnak a magyar Máltaiak. Azon támogató programokat ismertetjük, amelyeket önerőből, helyi munkatársak közreműködésével, kivitelezésében végez a segélyszervezet.

Státusz adta lehetőségek

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Szuverén Máltai Lovagrend magyarországi segélyszervezete. Mint ilyen, nem csupán magyar civil szervezet, hanem anyaszervezetének mint önálló nemzetközi jogalanynak is sui generis része. E státuszából kifolyólag rugalmasan képes segítséget nyújtani belföldi és nemzetközi krízisek során, betartva és tiszteletben tartva a helyi jogi, társadalmi viszonyokat.

A rend nemzetközi szuverén státuszát tekintve a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szuverén Ispotályos Szent János Lovagrend (röviden Szuverén Máltai Lovagrend) alapító oklevele, pápai bullája a meghatározó. Az 1113. február 15-én II. Paszkál pápa által jegyzett Pie postulatio voluntatis kezdetű dokumentum rendelkezik a Boldog Gellért (cca. 1040–1120) alapította közösség függetlenségéről és működési kereteiről. A pápa a Szentszék elismerését adta a rendnek, de bizonyos előjogokat, így például anyagi függetlenséget is biztosított, valamint elöljárójának szabad megválasztását is lehetővé tette számára. Témánk szempontjából azonban az a leglényegesebb, hogy a dokumentum expressis verbis rögzíti az akkor még kifejezetten betegápoló „testület” működésének első és legfontosabb célját: a szegények és betegek istápolását – meghatározva ezzel annak mindenkori irányultságát és létének alapvonását (Solymári–Győri-Dani, 2016).

A Szeretetszolgálat működésének honi kereteit a hatályos jogszabályok közül elsősorban a Magyarország kormánya és a Szuverén Máltai Lovagrend közötti megállapodás fejezi ki. A 2010. december 7-én kihirdetett 2010. évi CXL. törvény, vagyis a Magyar Köztársaság kormánya és a Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend közötti Együttműködési Megállapodás a magyar kormány és a Szuverén Máltai Lovagrend – illetve segélyszervezete, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – együttműködésének elvi kerete (Magyar Közlöny, 2010/184). Létrejöttének körülményeit tekintve „figyelembe veszi a Magyar Köztársaság kormánya és a Szuverén Máltai Lovagrend közötti, hagyományosan kiváló kapcsolatokat, a Magyarországon 1989-ben bekövetkezett alapvető politikai változásokat és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület megalakulásának huszadik évfordulóját”.

A 2. cikkely rögzíti a felek közti együttműködés területeit, nevezetesen a szociális, egészségügyi, humanitárius és nemzetközi fejlesztést (2010. évi XCI. törvény). Ennek értelmében „…elláthatnak minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, katasztrófavédelmi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv, illetve intézmény számára. E tevékenységi körben szolgálatot és intézményt létesíthetnek, illetve tarthatnak fenn, és projektet hajthatnak végre” (2010. évi XCI. törvény).

Ez a történeti meghatározottság, valamint hatályos jogszabályi keretrendszer határozta, határozza meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak a menekülteket, migránsokat kibocsátó térségekben nyújtott segítő munkáját, melyet a következőkben mutatunk be.

Segélyprogramok a kibocsátó országokban

Közel-Kelet

A 2011-ben kitört arab tavasz alapjaiban rengette meg az észak-afrikai és közel-keleti országok jelentős részét. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai 2014-ben azzal a céllal utaztak Libanonba, Szíriába és Jordániába, hogy megújítsák partneri kapcsolataikat, tanulmányozzák a segélynyújtás lehetőségeit, a helyi szükségleteket, és körvonalazzák egy komplex egészségügyi programcsomag főbb kereteit. Magyarország kormánya, illetve külügyminisztériuma 2015-ben megbízta a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, hogy valósítsa meg elképzeléseit a térségben, különös tekintettel a szíriai Kelet-Aleppóra. Ennek eredményeképpen arra vállalkozott a szervezet, hogy humanitárius és nemzetközi fejlesztési programokat valósítson meg 2016 és 2019 között Libanonban, Szíriában és Jordániában. Menekülttáborokban, iskolákban, szociális intézményekben, háború sújtotta kórházakban, egyházi közösségekben végeztek hiánypótló karitatív munkát a magyar Máltaiak.

Szíria: kórházépítés Kelet-Aleppóban

A szíriai háború forradalmi változásokat hozó eseményei láncreakciót váltottak ki az arab világ egyes országaiban. Részben ennek hatására polgárháború tört ki Szíriában, mélyen megosztva, egymás ellen fordítva az ország politikai, vallási és civil szereplőit. Fegyveres összecsapások kezdődtek, amelyek aztán az egész országra kiterjedtek, de különösen az északi és keleti területekre. Dara, Homsz, Tartusz, Palmüra, Damaszkusz és Rakka városai, ókori emlékei az elsők között kerültek a háborús események középpontjába. Nemritkán teljes városrészek semmisültek meg, a polgári lakosság súlyos támadásokat szenvedett. Aleppó korábban virágzó metropoliszának keleti részét szinte porig bombázták. A közel ötmilliós város lakossága kétmillióra zsugorodott. A város keleti részében a mai napig nincsenek vagy erősen hiányosak, ingadozók az egészségügyi, higiénés szolgáltatások, a víz- és villanyellátás. Az orvosok, ápolók, más egészségügyi szakemberek szintén hiányoznak: a támadások áldozataivá váltak, otthonaik elhagyására kényszerültek, vagy a havi harmincdolláros fizetéssel járó állások helyett máshol keresnek munkalehetőséget.

Kelet-Aleppóban mind a mai napig egyetlen kórház üzemel nyílt, szociális alapon működő intézményként: ingyenes egészségügyi ellátás csak itt érhető el. A kórház túlzott nyomás alatt van, kapacitásai korlátozottak, és folyamatosan csökkennek: technikai eszközök alig állnak rendelkezésre, a személyzet hiányos. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat ezt az intézményt támogatja és újította meg kórházfejlesztéssel, a szakszemélyzet újramobilizálásával, eszközbeszerzéssel, épületbővítéssel. A szervezet 2017 és 2019 között végrehajtott nemzetközi segélyezési munkájának eredményeképpen a kórház egykori öreg épülete elemeiben megújult, valamint közvetlen szomszédságában egy teljesen új, a régivel kapcsolatban álló, de önálló kórházi szárny épült fel, benne ötven fő egyidejű háziorvosi és szakorvosi ellátását lehetővé tevő helyiségekkel és orvostechnikai eszközökkel. Az intézményben található általános háziorvosi ellátás, nőgyógyászati, szemészeti, baleseti, fogászati szakorvosi rendelő. A kórház látogatottsága jelentős: naponta mintegy ötszáz ember ellátásáról gondoskodik.

Jordánia

Jordánia újkori története és szociális kihívásai szorosan összefüggnek a térség történetével. Különösen az 1948-as és 1967-es, majd 1971-es események hatására, az arab tavaszt követően és napjaink migrációs mozgásának eredményeképpen ma közel egymillió menekült él valamelyik jordániai táborban (például Azraq, Emirati-Jordanian, King Abdullah Park és Zaatari), nyolcvan százalékuk azonban azon kívül. Jelentős részük szíriai menekült.

A magyar Máltaiak olyan megoldásokat kínálnak, amelyek a két ország szociális helyzetének hasonlóságaira való tekintettel együttes alkalmazási lehetőséget biztosítanak. A segítségnyújtás alapvetően két térségre koncentrálódik: elsősorban a szír–jordán határ menti formális és nem formális menekülttáborokra, illetve az Ammán és a Holt-tenger közötti térségre.

Az egészségügyi eszközök, mozgó orvosi ellátás, higiénés csomagok és személyes találkozások formájában biztosított pszichoszociális ellátás mellett a segítségnyújtás a következő területekre terjed ki:

• a menekülttáborokon belüli komplex, intézményes jellegű ellátás erősítése, kapcsolódás a menekülttábori egészségügyi és pszichoszociális szolgáltatásokhoz, azok javítása, az eszközállomány fejlesztése, a gyógyszeres és tárgyi ellátottság növelése;
• a menekülttáborokban pszichoszociális munka egyéni követéssel, mentálhigiénés munkával, különös tekintettel az áldozattá válásra, fiatalokra, gyerekekre;
• a menekülttáborokban az oktatás-tanulás serkentése, támogatása, a helyi lehetőségek elérésének népszerűsítésével, figyelemfelkeltéssel, tájékoztató anyagok készítésével, iskolai és tanszercsomagok, az iskolakezdéshez szükséges eszközök adományozásával;
• az iskolakezdéshez szükséges eszközök adományozása a helyi lakosságnak, az oktatás-tanulás népszerűsítése és figyelemfelhívás a helyi lehetőségekre;
• helyi oktatási közösségek, iskolák kapacitásának növelése, az eszközpark javítása, a kapcsolódások erősítése az iskoláskorúakkal, az ő elérésük, mobilizálásuk;
• keresztény közösségek támogatása komplex eszközökkel vallási közösségeiken keresztül, bekapcsolódva e közösségek életébe (oktatási támogatás, személyes kísérés, tartós élelmiszer és higiénés eszközök adományozása);
• keresztény közösségek működésének támogatása kapacitásnöveléssel, tárgyi segélyekkel, vezetői kompetencianöveléssel, a mobilizációt és kapcsolattartást segítő eszközök kialakításával-erősítésével.

Palesztina

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat közel-keleti aktivitásának másik, hagyományosan fontos helyszíne a Palesztin Autonóm Területek, különösen az 1947-es és 1967-es események következtében létrejött menekülttáborok, amelyek a legrégebbi ilyen típusú táborok ma a világon. A külső és belső menekültügyi válságok és más humanitárius katasztrófák mellett ezekre kevesebb figyelem jut, pedig az UNRWA (a közel-keleti palesztin menekültekkel foglalkozó ENSZ-szervezet) több mint ötmillió palesztin menekültről gondoskodik a térségben. Olyan többgenerációs, negyven-ötven éves menekülttáborok ezek, ahol egy napjainkban született gyermeknek gyakran már a szülei, nagyszülei is ott éltek. A világ figyelme azonban az utóbbi években más nagy krízisekre vetül, a palesztin táborok sokszor a háttérbe szorulnak. Hogy ne jövő, kultúra és anyanyelv nélkül kelljen az ottani fiataloknak felnőniük – ahogyan ez a menekülttáborok kevert „camp-language”-ét beszélő fiatal migránsok esetében tapasztalható –, folyamatos támogatásra van szükségük. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Ramallah, Betlehem és az onnan közvetlenül elérhető települések térségében hosszú évek óta aktívan jelen van humanitárius és pszichoszociális programjaival, amelyeket elsősorban menekülteknek, belső menekülteknek (IDP-k) és általában a helyi rászoruló lakosságnak szerveznek. E munka különböző helyszíneken folyik: menekülttáborokban (az 1948-as és 1967-es menekülttáborokon belül), a menekültek befogadására újonnan épített központokban és „hotspot”-okban, keresztény vallási közösségi csoportokban, iskolákban, oktatási központokban és egészségügyi intézményekben.

Libanon

Az UNHCR becslése szerint 2015 óta több mint egymillió szír és közel ötszázezer iraki menekült áramlott Libanonba. Tekintettel az évtizedek óta az ország területén élő menekültekre (különösen a negyven-ötven éve jelen levő palesztinokra) ez a szám mára az ország stabilitását veszélyezteti. Napjainkban a közel-keleti országok közül Libanonban él lakosságához viszonyítva a legtöbb menekült. A libanoni kormány a beérkezők többségét nem ismeri el menekülteknek, így ők olyan jogi „szürke zónába” tartoznak, amelyben szociális, karitatív ellátásban nem, vagy csak csekély mértékben részesülhetnek.

Habár 2015–2016 óta a beérkezők száma csökkent, mivel a libanoni kormány több hullámban „regisztrációs stopot” rendelt el, az ellátás nem javult. Libanonban nincsenek tömeges menekülttáborok, azok inkább elszórtan, szigetszerűen találhatók szerte az országban. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat itt évek óta folyamatosan aktív, elsősorban a Bekaa-völgyi, valamint más északi területeken található „táborokban”, ahol kiegészítő humanitárius egészségügyi és higiénés segélyprogramot valósít meg, helyi partnerek közreműködésével, az alábbi feladatok mentén:

• a menekülttáborokon belüli ellátás erősítése, kapcsolódás a menekülttábori egészségügyi és pszichoszociális szolgáltatásokhoz, azok javítása, az eszközállomány fejlesztése, a gyógyszeres és tárgyi ellátottság növelése;
• a menekülttáborokban pszichoszociális munka egyéni követéssel, mentálhigiénés munkával, különös tekintettel az áldozattá válásra, fiatalokra-gyerekekre;
• a menekülttáborokban az oktatás-tanulás serkentése, támogatása, a helyi lehetőségek elérésének népszerűsítésével, figyelemfelkeltéssel (például tájékoztató anyagok készítésével, iskolai és tanszercsomagok, az iskolakezdéshez szükséges eszközök adományozásával – mindezt az aktuális állapotok fényében tervezzük újra és pontosítjuk, ugyanis a táborokon belül nagy és gyors a mozgás).

E feladatokat a munkatársak mobil orvosi rendelővel végzik, amellyel naponta járják az egyes menekülttáborokat és tartózkodási helyszíneket: a speciálisan erre a célra kialakított jármű orvosi rendelővel, vizsgálóval rendelkezik, valamint egészségügyi és higiénés szereket osztanak a rászorulóknak. A járművön orvos, egészségügyi szakszemélyzet dolgozik, naponta nyolc-tíz órában. Az általuk elért és velük napi kapcsolatban lévő menekültek száma 36 százaléka az országon belüli teljes populációnak.

A szubszaharai Afrika

Közel-keleti tevékenységeink ismertetése után most Kelet-Afrika három szomszédos országának, Kenyának, Ugandának és Tanzániának a nagyvárosi szegregált telepein a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által alkalmazott módszerekből, jó gyakorlatokból mutatunk be néhányat. A magyar segélyszervezet 2010 óta vesz részt Kelet-Afrika városi nyomornegyedeinek vízügyi és higiénés, szanitációs fejlesztésében. Célja, hogy halmozott (lakhatási, foglalkoztatási, oktatási) problémákkal küzdő személyek és közösségek helyzetét olyan megoldásokkal javítsa, amelyek a lehető legjobb és legmegfelelőbb válaszokat adják az ott élők problémáira. A Szeretetszolgálat úttörő munkájának eredményeképpen mára négy nagyvárosban működtetnek programokat helyi civil szervezetek, szakemberek, egyetemi tanárok és szociális munkások bevonásával. A segélymunka során bővítik az infrastrukturális kapacitásokat, fejlesztik a higiénés készségeket, formálják, alakítják az egyéni és intézményi szemléletet.

Kenya

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kenyán belül két város nyomornegyedében is végez segélymunkát: az egyik a fővárosban található, Afrika legnagyobb nyomornegyedeként számontartott Kibera – ahol a segélyszervezetek becslései szerint körülbelül egymillió ember él[1] –, a másik pedig az ország legjelentősebb kikötővárosában, Mombasában lévő Bangladesh.

Az életkörülmények a különböző telepeken igen hasonlók: öt-hattagú nagycsaládok néhány négyzetméteres, gyenge, agyaggal tapasztott kunyhóban élnek, amelyet gyakran elmos a monszuneső, sártengerré változtatva a környéket. A minden komfortot nélkülöző házak szinte egymásra épülve kanyarognak végeláthatatlanul. A családok szükségleteiket és mindennapi teendőiket az egyszobás otthonokban végzik. Az egyszerű ételeket a sokfunkciós térben kerozinnal vagy faszénnel melegítve készítik, amelyek egészségkárosító hatása jelentős. A telepeken működő humanitárius segélyszervezetek által végzett felmérések szerint családonként minden második öt éven aluli gyermek légúti megbetegedésben, asztmában vagy tuberkulózisban szenved, amelyet az égéstermékek füstje okoz. Továbbá az egészségügyi szervezetek szerint a lakók ötven százalékánál súlyos vírusos megbetegedés, malária, vérhas, tífusz vagy kolera diagnosztizálható.

A betegek egészségügyi ellátása roppant nehéz, majdhogynem lehetetlen: általános orvosi kezelésben, szociális segélyben az itt élők nem részesednek, a telepiekre mindössze egy állami kórház és patika jut. A vállalkozók által működtetett magánkórházak jószerivel elérhetetlenek számukra, és nem is nyújtanak szakszerű ellátást. A járványveszély kiterjedt: a csatornarendszer hiánya miatt a házak között csörgedezik az emberi és állati ürülék. Mosakodási és alapvető higiénés lehetőségek a telepeken nincsenek: az ott élők szükségleteiket pléhfallal takart gödröknél végzik. Gyakori megoldás még a „repülő vécé”, ami azt jelenti, hogy a biológiai hulladékkal megtelt zacskókat egyszerűen eldobálják.

A higiénés szolgáltatásokon kívül az élet más alapvető elemét is nélkülözni kénytelenek az itt élők, a telepeken ugyanis nincs vezetékes ivóvíz. A lakókban piacot látó illegális csoportok kartellekbe szerveződve lopják el a városi vízművek rendszeréből a víz hetven százalékát, majd továbbvezetve értékesítik a helyiek számára, magasan a piaci ár felett. Mindenki azzal fizet, amivel tud: vannak, akik a városokban próbálnak legális munkát vállalni, de sokan a feketepiacon dolgoznak, vagy prostitúcióból élnek. A házilag gyártott, lyukas, töredezett csövekben továbbított víz a bungalók közé érve azonban már erősen fertőzött. A nyomortelepeken, amelyeket ma politikailag korrekt módon „informális településnek” hívnak, a fellelhető víz közel száz százaléka származik illegális forrásból. Mindezek hatására súlyos egészségügyi krízis alakult ki, amelynek következtében a gyermekek negyven százaléka nem éri meg az ötéves kort.

E helyzet ismeretében a kenyai telepeken alkalmazott magyar megoldások elvi alapja – követve a nemzetközi gyakorlatot –, hogy állandóan elérhető, legális, olcsó és egészséges ivóvizet, továbbá mosakodási lehetőséget biztosítsanak az ott élőknek. Ennek érdekében a magyar segélyszervezet negyven–nyolcvan négyzetméteres „szanitációs központokat” hozott létre: egyet Kiberában, a másikat pedig Mombasában – a világon elsőként vezetve be az ivóvizet a tengerparti üdülőváros legnagyobb szegregátumába. A központok legálisan kapcsolódnak a városi vízművek hálózatára. A stabil vízszolgáltatás érdekében a központokat üzemeltető telepi közösség hetente tölti fel az állami vízművektől vásárolt vízből a tetőn lévő tízezer literes gyűjtőtartályokat, amelyekből aztán jelképes áron vásárolhatnak a lakók. Az összegyűlt pénzt a vízszolgáltató központok, a WASH központok fenntartására fordítják, és ez egyben az üzemeltetők fizetése is.

A központok kőépületei komplex higiénés bázisok férfi és női zuhanyzókkal, vécékkel. Közösségi helyiségeikben tisztálkodási alapismereteket oktatnak, s ezek egyben a környék fő találkozási pontjai is. Az épületeken kívül szemétégető kazán szolgál vízmelegítésre. A szennyvíz elvezetése saját csatornákon keresztül történik, ez a környezeti terheltség csökkentésének fontos eleme – bár a szennyvizet nem hasznosítják tovább helyi szinten, ami pedig ma már szintén fontos része a tudatos fejlesztéseknek és az ökológiai lábnyom csökkentésének. A modell továbbfejlesztett változata a biológiai hulladék szerves anyagait is elkülöníti, amelyeket aztán a helyi kisgazdaságok használhatnak zöldségtermesztésre.

A szanitációs központok hatásai igen összetettek: az egészséges ivóvízhez való hozzáférés biztosítása és a higiénés viszonyok fejlesztése révén javítják a helyi lakosság egészségi állapotát. A mosakodás a munkaerőpiaci helyzetükre is pozitív hatással van, ugyanis a város különböző részeibe ingázó telepiek rendezett külsővel nagyobb eséllyel juthatnak alkalmi munkához.

Uganda

Az ugandai városi nyomortelepek szerkezete más, mint a kenyaiaké. A vidék jobb kihasználásának, a vitálisabb gazdálkodásnak, termelésnek köszönhetően ugyanis alacsonyabb a városi szegregátumok száma, és azok kisebbek is. Nagy szegénynegyedek helyett inkább családok, kisebb közösségek alkotta szigetszerű telepek jellemzőek itt. Ezekben a fejlesztés is áttekinthetőbb, hiszen egyszerűbb a közösségek bevonása, könnyebb az összetartó egyének, családok motiválása. A kialakított központok fenntartása azonban érdekes módon bonyolultabb: ezek ugyanis nem működtethetők piaci alapon, nem lehet bevételt kérni, működtetésük ezért a kisközösségek jó belátásán múlik, ami komoly nehézségeket okozhat, és jelentős mennyiségű szociális munkát igényel a segítőktől.

A Szeretetszolgálat által az ugandai fővárosban, Kampalában elkezdett fejlesztés a környezeti fenntarthatóság jegyében igyekszik a kenyai szanitációs központokénál is újabb többletet elérni: az aktívház-technológiával épülő kioszkok a kenyai fejlesztésnél ismertetettekhez képest biogáz-hasznosító rendszerrel bővültek. A „száraz toalettekkel” rendelkező létesítményekbe telepített technológia lényege, hogy a szilárd és folyékony hulladékot külön gyűjtő, föld alatti komposztálótartályokban kémiai folyamat játszódik le: az ezek eredményeképpen keletkező gázokat, melyeket a háztartásokba vezetnek, a lakók világításra és főzésre használhatják fel, kiváltva ezzel a rendkívül káros égésterméket előállító kerozint és faszenet. Ez pedig – a kenyai fejlesztésekhez hasonlóan – sokrétű pozitív hatással jár, többek között az egészségügyi állapotok terén.

Tanzánia

Az eddig bemutatott két kelet-afrikai példától eltérően Tanzánia gazdasági központjában, egyben legnépesebb városában, Dar es Salaamban nincsenek „klasszikus” értelemben vett nyomortelepek. Szegény utcák, környékek, leszakadó városrészek vannak, de a kiberaihoz hasonló belső szegregátumok itt ismeretlenek. Éppen ezért a vízügyi és higiénés fejlesztésekkel (WASH) foglalkozó civil szervezetek száma is kisebb például a kenyainál. Amelyek vannak, jellemzően (a mi fogalmaink szerinti) általános és középiskolákban valósítanak meg programokat. Ezért – a helyi partnerszervezetekkel való együttműködési lehetőségeknek megfelelően – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is a város egyik szegény részén található iskola vizes és higiénés kapacitásait bővítette új épületegyüttesek létrehozásával és a meglévő rendszerek felújításával.

***

A Szeretetszolgálat kelet-afrikai segélyezési gyakorlatai összességében tízezreknek nyújtanak folyamatosan elérhető szolgáltatásokat egész évben. A szóban forgó szegénynegyedek teljes lakosságára vetítve Nairobiban tíz-, Kampalában pedig közel nyolcvanszázalékos lefedettséget biztosítanak e szanitációs központok, jelentős egészségügyi hatást fejtve ki: a kiberai központ csaknem egyéves működése során az üzemeltetésért felelős helyi szociális munkások adatai szerint felére csökkentek az ott élő gyermekek gyomorpanaszai. Az anyák elmondása szerint alig kellett orvoshoz fordulni, szemben a korábbi évekkel. Ez kardinális kérdés a telep lakói számára, ahol nincs államilag igénybe vehető egészségügyi szolgáltatás, a gyógyszerek többsége hamisított, a magánrendelők számukra anyagilag elérhetetlenek. Habár a szanitációs központok hatékonysága és azonnali egészségjavító hatása keserédes siker, a telepi állapotok rendezésében – igaz, csak tüneti – kezelést nyújtó szolgáltatások bebizonyították, hogy milyen kevés is elég hathatós változások eléréséhez.

Összegzés

Írásunkban, némileg rendhagyóan, nem a migráció okait és karakterét elemeztük, hanem az egyes kibocsátó országokban végzett magyar segítő aktivitások közül ismertettük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkáját. E humanitárius és fejlesztési segélyező közreműködés jelentősége az, hogy a Szeretetszolgálat az egyetlen olyan magyar segítő szereplő, amely önállóan és egy időben van jelen karitatív programokkal az említett területeken.

Interjút készítették: Pallós Tamás, Solymári Dániel

Budapesten vagy Bogotában kezdődött a történet?

– Jó kérdés. Magam is régóta keresem a választ arra, hogy mitől lesz valaki érzékenyebb a nehéz sorsú, rossz helyzetben lévő emberek iránt. Van, aki elmegy mellettük, mások érintve érzik magukat. És miért ez az empátia? Feltételezem, hogy ennek köze van a személyes tapasztalásainkhoz is. Például mellőzöttnek vagy elfogadottnak éreztem magam kisgyerekként a családban? Egyik teóriám, hogy túl hamar született utánam a testvérem, és át kellett adnom a helyemet. Fájt, hogy már nem én vagyok édesanyám mindene. Nem velem foglalkoznak a legtöbbet, hanem az öcsémmel és a bátyámmal. Úgy képzelem, hogy ebből a helyzetből is fakadhatott az empátiám. Heten voltunk testvérek. Még öten élünk. Mindegyikükkel jó a viszonyom, és most, öregkoromban, újra jobban keresem a kapcsolatot a testvéreimmel. Az említett öcsém, aki tizenkét-tizenhárom hónappal utánam született, egyszer elmesélte az álmát, amit mélyen megőriztem magamban. Nagyon örült a karácsonyra kapott háromkerekűnek, és féltékenyen őrizte. De a szomszéd kisgyerek odajött, és felpattant rá. Erre az öcsém odament, és durván lelökte róla. Akkor vette észre, hogy az a kisgyermek Jézus volt. A szüleim úgy neveltek bennünket, hogy ha valami rosszat teszünk másnak, azzal Istent bántjuk meg.

Mi volt az a pont, az az esemény, amelynek kapcsán a szegénység realitásával, konkrétságával szembesült?

– Valószínűnek tartom, hogy kisgyerekként a nagynéném cselédjének helyzete érintett meg először. Mesélték, hogy őt akartam feleségül venni. Ilus volt a neve. Hatvan éven át egy háztartásban szolgálta a nagynénémet, aki mindig úriasszonyként viselkedett vele szemben. Zavart, hogy a két ember között nem egyenlő a viszony. Az elviselendő fájdalmaktól, nehézségektől talán nem is rendülök meg annyira, mint az ilyen különbségektől. Nem sajnálkozásról, együttérzésről van szó. Az egyenlőtlen kapcsolat – feloldhatatlan ellentétként – azt sugallja: te nem vagy olyan fontos, mint a másik.

Ez alapján hogyan írná körül, hogyan definiálná a szegénység fogalmát?

– Szegény az, akinek nincs szava. Akinek nem hallják meg a hangját. Akinek a mondanivalója senkit sem érdekel. Vannak, akiket csodálnak, vannak, akiknek adnak… Téged pedig nem vesznek észre.

Leegyszerűsítve kétféle hozzáállást, emberi habitust említett. Összefoglalóan az ön által elmondottak azt jelentik, hogy lehetőség szerint senki ne menjen el a másik mellett szenvtelenül, együttérzés nélkül?

– Legyünk igazságosak és reálisak: én is sok szegény mellett elmegyek. Nem kétséges, hogy nem tudunk mindig, mindenki felé részvéttel, egyáltalán érdeklődéssel fordulni. Nem is csak részvétről van szó. Inkább az igazságtalanságról, az fáj igazán. Ennek következményei vannak. Az, aki iránt nem érdeklődünk, egy idő után azt hiszi magáról, hogy tényleg nem értékes, neki nincs mondanivalója. Nem is tanulja meg, hogy kifejezze önmagát. Nem hiszi el, hogy más érdeklődhet a sorsa, a véleménye iránt. Nem tudja meg, mi lehet a szerepe itt, a földi életben, milyen karizmákkal rendelkezik…

A szegénységképe eszerint inkább „antropológiai”, „szociális” jellegű?

– A szegénység elsősorban nem anyagi kérdés. A következménye, illetve a segítségnyújtás oldaláról nézve persze az is. De a gyökere az, hogy a szegény – önértékelés, önazonosság hiányában – önmagát nem becsüli, nem tartja értékesnek. A nevelésünkben, a társadalmi közvélekedésben pedig az jelenik meg, hogy ő, a rászoruló a hibás. Miért nem tanult, miért nem fejezi ki magát, miért nem áll ki magáért, miért nem mondja meg, miért nem követeli ki, miért nem tesz erőfeszítéseket, miért nem gondoskodik magáról, miért nem akar valaki lenni? Pedig az ő hiányai valóságos hiányok, amelyeket egyéni és társadalmi szinten is orvosolni kellene. A szegény nem tud reklamálni. Tehetetlenségében pedig lehet, hogy csak haraggal, gyűlölettel, ellenségeskedéssel vagy éppen fásult közömbösséggel tudja kimutatni az érzéseit.

Ez a fajta alá- és fölérendeltségi viszony a „nyugati társadalmakban” is megjelenik. Ön azonban Latin-Amerikában, nevezetesen Bogotában, Kolumbia fővárosának szegénynegyedeiben szolgálva szerzett tapasztalatot a társadalmi egyenlőtlenségekről és hatásaikról. Miért éppen ott kötött ki? És miért a gyerekeknél? Mert ők a legsérülékenyebbek, a legkiszolgáltatottabbak?

– Nem választottam ki egy-egy csoportot, racionális alapon végképp nem. Kolumbiába nem az utcagyerekek miatt mentem. Eredetileg a dél-amerikai viszonyokat, a felszabadítás teológiája szellemében kialakult gondolkodásmódot, egyházi intézményeket, megoldási kísérleteket szerettem volna megismerni. Elsősorban az érdekelt, hogy a keresztény hitből fakadóan mit tesznek ott a szegényekért, elnyomottakért, az őslakos indiánokért, az egykor rabszolgaként odahurcoltak rossz sorban élő leszármazottaiért. Egy Peruban élt dán jezsuita barátom például a szolgálata helyén, az Andok elszórt kis településein művelődési központokat hozott létre az őslakosok számára. Közvetlen kapcsolatot alakított ki a falvakban élő, többek között kávét, krumplit termelő és az áruikat a környező kisvárosokban értékesítő parasztemberekkel. A városi „fehér” és „gyarmatosító” kiskereskedők megharagudtak rá, mert egy asztalhoz ült a lenézett „indiánokkal”. Mert attól tartottak, hogy ha egy papi személy odaül hozzájuk, akkor „öntudatra ébrednek”, és majd több pénzt kérnek a termékeikért. A jezsuiták és munkatársaik praxisa az volt, hogy egyenrangúként kezelték az őslakosokat, és úgy is beszéltek velük, mondván: ugyanannak a mennyei Atyának vagyunk a gyermekei. Korábban sok egyházi személy is lenézte az indiánokat. Hosszú ideig tartott, míg a XVI. században, a salamancai egyetemen, nagy viták után eldöntötték, hogy az indiánoknak is van lelkük.

És ez a példa, illetve minta hogyan hatott önre a kolumbiai missziója során?

– A felszabadítás teológiáját akkoriban itthon nem becsülték sokra; azt mondták róla, hogy kommunista irányzat. Az ideológiai megítélést félretéve tény, hogy a zsinat hatásaként a hatvanas években érzékenyebbé vált a keresztény társadalom. Egyszer csak észrevették, hogy micsoda igazságtalanságok vannak a „legkatolikusabb” kontinensen, Dél-Amerikában. Ez felháborította a hívőket, köztük az ott élő papokat, szerzeteseket, nővéreket. Azt mondták, hogy nem ezt tanítja a kereszténység, az evangélium. Ez az álláspont az egyházat is megosztotta; nagy feszültségek alakultak ki a szerzetesi közösségekben, egyházmegyékben annak hatására, hogy egyes csoportok felszólaltak a konkrét cselekvés érdekében, az igazságtalanságok orvoslásáért. Voltak, akik azt mondták erre: ti marxisták vagytok, forradalmat akartok, és ez veszélyes. Én az ügy iránt elkötelezett egyházi és világi emberek szellemiségét szívtam magamba. Vágyálmom lett, hogy egy társadalom igazságosabbá tehető.

És hogyan sikerült a tapasztalásokból szerzett elméleteket gyakorlatra váltani? Mik voltak a módszerei például a gyerekekre nézve?

– A gyerekekkel való foglalkozás valóban döntően fontos része, de csak egy szegmense volt a kinti tevékenységemnek. Itthon – a könyveimen keresztül – elsősorban erről ismernek. Hozzájuk Bogotában a szalézi atyákon keresztül jutottam el, akik egy nagy intézményt hoztak létre kimondottan az utcán élő gyerekek számára. Rövid ideig dolgoztam is velük, aztán önállósultam. Kolumbia fővárosa hírhedt volt az utcagyerekekről. De én nem csak gyerekeket akartam menteni. A felszabadítás teológiájában az tetszett, hogy elsősorban nem teória, hanem praxis. Rendtársamtól, Jálics Ferenc atyától, aki szintén Dél-Amerikában élt, más szinten ugyancsak nagyon sokat tanultam. Amikor befejezte a bogotái könyvemet, azt mondta: ez a legjobb, amit a felszabadítás teológiájáról olvasott. Azt kerestem, hogyan lehet az evangéliumból kiindulva erősíteni a társadalom igazságosabb oldalát.

Bogotában fordulópontot is jelentő, meghatározó élményem volt, amikor megszólított egy tizenkét év körüli kolduló gyerek. Odafordultam hozzá, és olyasmit mondtam neki: „Ne kéregess, inkább menjél el dolgozni!” Soha nem láttam korábban, aztán később sem találkoztam vele. És én, a pap, aki a szegények mellett akar állni, azt mertem kérdezni egy gyerektől, hogy miért nem dolgozik. Önmagamon döbbentem meg. Hogy lehet az, hogy így válaszolok egy gyereknek, akinek nem is ismerem a sorsát? Egy gyereknek nem az a dolga, hogy dolgozzon, hanem az, hogy játsszon, tanuljon. Megrendültem a viselkedésem miatt. Hogyan lehettem ilyen érzéketlen egy gyermekkel, s rajta keresztül egy népréteggel, az utcagyerekekkel szemben? Elítéltem önmagamat a reakcióm miatt. Ezt sohasem gyóntam meg, pedig ezek az igazi bűnök. Azt hiszem, ez a találkozás hozta az igazi fordulatot az életemben.

Egy másik alkalommal, talán újév éjszakáján, a szaléziak intézetének bejáratánál összefutottam egy utcagyerekkel, akit korábban többször láttam hosszú kabátban. Bogotában is vannak ilyenkor igen hideg éjszakák, és akkor nem volt rajta a nagykabátja. Megkérdeztem tőle, hol van; mire valami olyasmit mondott, hogy ellopták vagy elhagyta. Bementem az intézetbe, egy jót vacsoráztam, aztán négy pléddel betakarózva elaludtam. Én, aki szegénységet fogadtam a jezsuitáknál, és elköteleztem magam az evangélium mellett, enni kapok, meleg van, ágyban fekszem… – és ott egy gyerek, aki számára ez nem adatik meg. Ez a különbség értelmileg és érzelmileg is megérintett és foglalkoztatott.

A szegénységet elsősorban az egyenlőségtől, a méltóságtól való megfosztottságként értelmezi. A találkozások alapján milyennek látta még a szegénység arcait? Van például különbség a szegénység és a nyomor között?

– Sorolják csak, ami eszükbe jut, mert a szegénység mindez együtt. Jó, hogy említették a nyomort. Szintén nagy befolyással volt rám egy lengyel származású francia pap: Joseph Wresinski. Szegények egyháza című könyvének magyar kiadását magam szorgalmaztam a Bencés Kiadónál. Ő nem szegényekről, hanem nyomorultakról beszél. A szegénység hiány. Nyomorult az, akit valami nyom. Elnyom, megnyomorít. Wresinski Franciaországban létrehozta az önkéntesekkel működő International Movement ATD Fourth World nonprofit szervezetet a világ különböző nyomornegyedeiben élők megsegítésére. Azok felé fordulnak, akik a legnyomorultabbak, akik annyira elszigetelten, mindentől megfosztva élnek, hogy még észrevétetni sem tudják magukat.

A szegénységnek nagyon sok szintje van, ami racionális szempontból alig megragadható, a boldogság pedig viszonylagos. Egy szegény nem feltétlenül boldogtalanabb, mint egy tehetős ember. Tudjuk, hogy a gazdagnak is lehet nyomora: szerencsétlen a házassága, kiábrándult, csalódott, nincsenek barátai, betegségek sújtják… Sok minden tehet boldogtalanná. Ez is lehet a szegénység, az elszigetelődés egyik fajtája.

A modern ember problémaival foglalkozó német szociológus, Hartmut Rosa az alany viszonyulásait, a világhoz, embertársainkhoz fűződő kapcsolataink minőségét kutatja. Szerinte az éltető viszonyulás az, amikor megérintődünk. Ezt rezonanciának nevezi. Számomra nem is e fogalom lényeges, hanem az, hogy megérint, megszólít-e valaki vagy valami a saját hangján, és én tudok-e erre a saját hangomon válaszolni. A probléma gyökere, hogy a technikai fejlődés a modern embernek megadja azt a lehetőséget és vele a reményt, hogy minden, még az életünk fölött is rendelkezhetünk: egészség, életmód, társadalmi fejlődés, öltözködés, mesterséges intelligencia… De minél inkább rendelkezünk valamivel, annál kevésbé érint meg a másik. Ha valami fölött rendelkezünk, az már nem tud megszólalni a saját hangján. A rabszolgáknak nincs hangjuk, véleményük. Nem jön létre a kölcsönös rezonancia, a megérintődés. Ebben a kontextusban emlegettem az igazságosságot. Meg kell hallanom a másikat! Ahogy utaltam rá: szegény az, akit nem hall meg senki, és aki nem tud a saját hangján megszólalni.

Sokszor írt és szólt az alulról építkező egyházról, a megszólítás fontosságáról. Mondhatjuk, hogy „módszerének” lényege a személyes találkozás?

– Igen. Én nem racionálisan közelítettem meg a szegénységet, jóllehet a szegényekkel való foglalkozásnak, a segítségnyújtásnak van racionális oldala is: tájékozódni, megszervezni az utakat, a találkozásokat, kapcsolatokat építeni… Ez is fontos, de Rosához visszatérve: mindnyájunknak, szinte minden létezőnek megvan az a törekvése, hogy megszólalhasson, megszólíthasson, és engedje, hogy mások megszólítsák. Nem azzal a racionális attitűddel mentem Dél-Amerikába az emberek közé, hogy kitaláltam valamit a boldogításukra. Arra vágytam, hogy megszólítsam és meghallgassam őket. A találkozásokban, a megérintettségben találtam meg az erőforrást, az életet. A felszabadítás teológiáját követő rendtársaim Dél-Amerikában minden rendtartományban szociális intézményeket hoztak létre. Én is fontosnak tartom, hogy racionálisan is tanulmányozzuk a társadalmi helyzeteket, próbáljuk megérteni a folyamatokat, és publikáljuk a tapasztalatokat. Megpróbáljuk részekre szedni a szegénység formáit. Ez is kell. De ezt azért tesszük, vagy legalábbis én azért teszem, hogy – a szociológus szavaival élve – mindannyian megérintettek legyünk.

A szegénység definícióját akkor megadhatjuk úgy, hogy amikor már „nincsen senkim”, a Szentírás szavaival élve: „nincs emberem” (Jn 5,7)?

– Ahogy Rosa írja: olyan nincs, hogy nincs senkim. Azt csak úgy érzem. A világ, amelyben élek, mindig megszólítható, mondja ő. És itt találom meg a kapcsolatot hozzám: ez az Isten. Istent mindig megszólíthatom, anélkül, hogy tudnám, van-e. Ha Istent megszólítom, azzal a reménnyel teszem, hogy a világ, amelyben létezem, megszólítható. Nem hideg, nem néma, hanem válaszol. Elérhető. Nagyon fontos számomra, hogy önök megszólítanak engem, válaszolok, és én is megszólíthatom önöket. Az erdész is megszólítja a fát, és az válaszol neki, mert ellenáll. A macska is megszólít, amikor enni akar…

De egy szegény számára, önnön valóságában realitás az, amiről beszélünk? Nem csak játék a szavakkal, a szellemi elefántcsonttornyunkból…?

– Azt csodáltam a szegényeknél, például éppen a legnyomorultabb, összeférhetetlen monori kábítószeres cigány fiatalnál, akit jól ismerek, hogy mégis túlél, mégis él. Koldul és enni kap. Bolíviában van, aki a földön ülve öt mandarint árul. Bogotában a legszegényebbek is meg tudnak élni valahogy. A semmiből. Igaz, sokkal előbb halnak meg, mint mi, túltáplált, biztonságban lévő, civilizált emberek. Én már nyolcvanöt éves vagyok. A szegénységi fogadalmam ellenére sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint a legtöbb kiszolgáltatott ember. Megtanultam, hogy a szegények, a koldusok sokszor a túlélés művészei.

Ferenc pápa sürgető üzeneteire, törekvéseire, „megoldási javaslataira”, de akár a világgazdasági folyamatokra, a globalizációra is utalva: hogyan látja a szegények, a menekültek jövőjét? Alapvetően költői kérdés, de megszüntethető a szegénység?

– „Szegények mindig voltak és mindig lesznek köztetek.” Ez „adottság”, ugyanakkor nem arra szóló felhívás, hogy akkor minden rendben, nincs semmi dolgunk. Nem tudom, hogy az emberiség mit tud megoldani. Vannak részeredmények, hiszen – hála Istennek – a rabszolgaságot megszüntették, nem égetnek boszorkányokat, a katolikus egyház nem áll szükségszerűen a halálbüntetés mellé, háborús helyzetekben remélhetően már nem áldják meg a fegyvereket… Születnek megoldások, és magam is sokat tettem azért, hogy emberek, családok élni és boldogulni tudjanak. Az általam képviselt spirituális megközelítés sem nélkülözte a gyakorlati szempontokat a szegénység megszüntetése terén. Az igazi feladat, hogy észrevegyünk és érzékenyek maradjunk. Mert az megváltoztat minket és a szegények sorsát is. A tengeren hánykolódó érezze, hogy ott van a közelében egy mentőhajó szolgálattevőkkel, akik a segítségére sietnek. A politikusok magyarázhatják ezt hibaként. Magam Ferenc pápa felszólításait, az általa adott jeleket, a szándékait – amelyeket sokan félremagyaráznak – úgy értelmezem, hogy legyünk érzékenyek mindazok iránt, akik bajban vannak. Legyünk érzékenyek azok iránt, akik nem úgy élnek, mint mi. Jézus meghalt a keresztfán, nem szállt le róla, nem diadalmaskodott. Persze azután jött a feltámadás. Nem biztos, hogy a tényleges, materiális nyomornak véget tudunk vetni ezen a földön. Szerettem volna; egy időben azt hittem, hogy ez lehetséges. De azt változatlanul a magam és az egyház feladatának látom, hogy – a különböző segítő aktivitások mellett – az említett jóindulatot, érzékenységet képviseljük. A fő kérdés az, hogyan bánunk egymással.

A modern közgazdaságtan és szociológia szerint a szegénység megfosztottság, hiány. Lát bármiféle értéket a szegénységben, illetve – spirituális értelemben – a szenvedésben? Ha igen, hogyan lehet ezt elmagyarázni mondjuk egy favellában élő nyomorgónak, aki szeretne kiszakadni a maga rögvalóságából?

– Az érték számomra elvont fogalom. Én azt értem alatta, ami valami jót hoz elő, jó irányba vezet engem. Hosszú életem során nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a betegség, veszteség, kudarc lehet pusztán negatívum, ami félelmet, indulatot, gyűlöletet, háborút vált ki. De lehet érték is: a megújulás, a dolgok újragondolásának forrása. A hiányban önmagában természetesen nincs érték. De ha bemegyek az illető kunyhójába, leülök vele beszélgetni, akkor ő értékesebbnek érzi önmagát. A szegénység és a nyomor viszonyítása számomra racionális jellegű megkülönböztetés. Mindig óvatos vagyok, amikor az értékekről beszélnek, mert úgy tűnik, mintha fix, konkrétan megfogalmazható dolgok lennének. A kapcsolatok változásokat hoznak létre. És én azt mondom, hogy van értékes találkozás. A favellában élőnek soha nem mondanám: érték az, hogy nem tudod, este mit fogsz enni adni a gyermekednek.

Szentírási, krisztusi alapon az egyház is vallja, hogy a szenvedéseink is értelmet adhatnak az életünknek. Viktor Frankl logoterápiája is erről beszél.

– Krisztus szenvedése és kereszthalála megváltó szenvedés, ami magasabb rendű életet eredményez. Az is egyfajta szenvedés, amikor megküzdünk a mindennapi feladatainkkal, a gyerekneveléssel… A hiányokra is szükség van. A házastársak akkor tudnak boldogok lenni, ha helyet adnak egymásnak az életükben. A gyerekét csak úgy tudja megnevelni a szülő, ha a magáéból helyet enged neki. Vagyis a másik érdekében lemondok arról, hogy minden tervem, vágyam megvalósuljon. Megengedem, hogy a másik fél – a közösségben vagy a házasságban – megvalósítson valamit a maga elgondolásából.

Én az értéket, a segítségnyújtást elsősorban spirituális módon tudtam értelmezni, ha tetszik, megvalósítani. Csak ismételni tudom, hogy számomra az volt a legfontosabb, hogy én magam hogyan viszonyulok a másikhoz. A hozzám követelőzve forduló szegényben is azt kerestem és láttam, hogy Isten lelke ugyanúgy működik benne, mint bennem. Nem engedtem, hogy a viselkedése, durvasága megvetést vagy közönyt váltson ki belőlem. Ezek a találkozások az önnevelés részét is képezték. Mindenki, aki szegényekkel, betegekkel, nehéz természetű emberekkel foglalkozik, óhatatlanul szembesül ezzel. Ilyenkor nem szabad a megbántottságunkkal visszavonulni.

Nekem nincsenek módszereim. Ismertem a saját gyengeségeimet. Én nem vagyok intézményépítő, egyesületszervező ember. Tudtam, hogy Kolumbiában, a helyiek szemében mindig is idegen, egy Németországból jött külföldi maradok. Én egyszerűen csak támogatni akartam az erőfeszítéseiket. Azok iránt érdeklődtem legjobban, akik a szociális hálóból, az intézményi rendszerekből is kiestek. Például olyan fiatalokkal foglalkoztam, akiket a gyerekvárosból is elküldtek, vagy kiszöktek onnan. Vagyis olyan gyerekekkel, akikkel az intézmény sem tudott mit kezdeni. Őket vettem észre legelőször.

Persze ez nem azt jelentette, hogy ne próbáltam volna meg intézményi megoldásokat keresni. Sőt, először nem is kifejezetten egyházi szolgálattevőként, lelkipásztorként működtem kint, hanem szervezeti keretek között. A saját szerzetesi közösségemmel, a tartományfőnökkel „konfrontálódtam” amiatt, hogy tulajdonképpen szociális segítővé váltam. A német barátaimtól kapott pénzt felhasználtam különböző célokra, munkatársakat kerestem. Amikor tudtam, igyekeztem „materiális” segítséget is nyújtani, például hogy valaki lakáshoz jusson, szakmát szerezzen, vagy együtt tudja tartani a családját, és a hatóságok ne vegyék el a gyerekét… Visszanézve úgy fogalmaznék, hogy szociális-spirituális segítő voltam. De nagyon sokszor és jogosan kételkedtem abban, hogy valójában el tudtam-e érni valamit.

Tizenkét évig éltem Bogotában. Mielőtt eljöttem, mert a magyar rendem visszahívott, többször is megállítottak az utcán; volt, hogy az sem tudtam, ki az illető, és azt mondták nekem: „Köszönöm, hogy köztünk volt.” Akkor szembesültem azzal, hogy a jelenlét, a köztük és velük lét számukra érték volt. A spirituális szempontokat néztem, és főleg lelkipásztori feladatnak tartottam a hivatásomat. Jézus nem „intézményesen”, mondjuk a zsinagógában gyógyította az embereket, hanem találkozott velük. Faluról falura járt, közéjük ment, fogadta őket, és szükség szerint foglalkozott velük. Ez az én evangéliumi Jézus-képem. A jezsuiták regulájában is az áll: menjünk oda, ahol szükség van ránk. Én mindig oda mentem, ahol úgy éreztem, hogy nagyobb szükség van rám.

Ne legyen elveszett bárány! Ez lehet a keresztény szociális munka alapgondolata?

– Hogy más hogyan gondolja, miként teszi, nem tudom, abba nincs is beleszólásom, de nekem ez volt. Én csak így tudtam.