Absztrakt

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakoribb konfliktusforrás a digitáliseszköz-használat. Az online világhoz kapcsolódás már mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is érint. A szülők gyakran nem értenek egyet, hogy milyen korlátokkal engedhető egy kiskorú a digitális térbe. Célunk valós esetek tükrében bemutatni, hogyan gondolkodnak erről a családtagok, és mit ad, ha közvetítőhöz fordul a család. A mediátori gyakorlatból merített tapasztalatok irányt mutatnak, hogy miként válhat az otthon biztonságos, ám megengedő közeggé a gyermekek számára, akik a digitális eszközöket már sem a tanulásban, sem szociális kapcsolataikban nem nélkülözhetik. Szakirodalmi áttekintést követően összegezzük, miként érdemes a témáról partnerként beszélgetni, elkerülve a család békéjét feldúló ellenségeskedést. A való életből vett példák tanulságai a segítő szakemberek számára is hasznos szempontokat kínálnak a digitális korszak családi konfliktusainak megértéséhez, támogatásához.

Kulcsszavak: digitális eszközök, konfliktusok, mediáció, gyermekek és szülők digitáliseszköz-használata

DOI: 10.56699/MT.2025.4.8

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként a digitáliseszköz-használat, amely számos feszültséget és elmélyülő vitákat eredményez. Tanulmányunk gyakorlati példákon keresztül mutatja be, hogy az online világhoz kapcsolódás nem pusztán technikai vagy szabályozási kérdés, hanem mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is felvet.

Jelen cikk tíz megtörtént esetet vizsgál, amelyek részben a saját mediációs gyakorlatunkból származnak, részben pedig más hazai mediátorokkal készített interjúk alapján dolgoztuk fel őket. A kutatáshoz 2025. június–július folyamán kerestünk meg olyan hazai mediátorokat, akik lezárt eseteikről anonimizált módon, a titoktartás megsértése nélkül, a szakmai tanulságokra koncentrálva tudtak beszámolni. Olyan esetekre voltunk kíváncsiak, melyekben a digitáliseszköz-használat jelentős szerepet játszott. Felhívásunkra öt mediátor jelentkezett, akik tíz esetről számoltak be. Ezeket mediátori interjú formájában rögzítettük, majd elemeztük őket. Kérdéseink az esetben szereplő család tagjaira, a mediációs folyamat lefolytatásának mikéntjére és az eset utóéletére vonatkoztak. A történetek lejegyzése során a szereplők beazonosíthatóságát elkerülendő több olyan részletet megváltoztattunk, amelyek a tartalmi és tanulságbeli relevancia szempontjából lényegtelenek voltak. Kutatásunk célja elsősorban az volt, hogy megvizsgáljuk, valóban megjelenik-e már – és ha igen, akkor milyen formában – a hazai mediátorok napi gyakorlatában a digitáliseszköz-használat mint konfliktusforrás, másodsorban pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy tudnak-e a mediátorok érdemben segíteni a családoknak ezekben a helyzetekben. Ugyanis a szülők mindennapi kihívásai közé tartozik a család-tagok – a gyermekek és a gyermekekkel együtt élő felnőttek – digitáliseszköz-használatának szabályozása, miközben (úgy érzik) ehhez se elég ismeretük, se elég energiájuk nincs (Konok et al., 2017; Matthes et al., 2021). Nagy részük aktívan keresi ehhez szakemberek segítségét is (Auxier et al., 2020). Sokan közülük tisztában vannak a digitális tér veszélyeivel, de azt is látják, hogy az eszközök használata már elengedhetetlen része a tanulásnak, a tájékozódásnak és a kapcsolattartásnak. A bemutatott esetekkel olyan szempontokat kívánunk adni, amelyek nemcsak a szülőknek, de a családokkal foglalkozó segítő szakembereknek és a pedagógusoknak is segíthetnek saját álláspontjuk kialakításában.

A digitáliseszköz-használatból fakadó kockázatok csoportjai

A gyermekek digitális térben való jelenléte több dimenzióban is kockázatokat hordoz. A UNICEF 2025-ös Childhood in a Digital World [Gyermekkor a digitális világban] című jelentése szerint a fenyegetettségek három fő kockázati csoportba sorolhatók, melyek azonban egymással is kölcsönhatásban állnak (UNICEF, 2025).

Az első veszélycsoport az online tartalmakhoz és interakciókhoz kapcsolódik. A kis-korúak rendszeresen találkoznak életkoruknak nem megfelelő tartalmakkal, így például erőszakot vagy szexualitást közvetítő anyagokkal. Emellett a dezinformáció és az álhírek fokozott kitettséget jelentenek számukra, hiszen a kritikai gondolkodás képessége ebben a korban még nem alakul ki megfelelően. Könnyen áldozatául eshetnek hamis információknak vagy megtévesztő hirdetéseknek, részt vehetnek veszélyes online kihívásokban, tudtukon kívül vásárlásra ösztönző manipulációknak lehetnek kitéve, vagy kapcsolatba kerülhetnek rossz szándékú idegenekkel, akik visszaélhetnek a bizalmukkal. Az online zaklatás – amelyet gyakran kortársak követnek el – külön kategóriát képez, hiszen a cyberbullying pszichés következményei (szorongás, depresszió, társas izoláció) tartósak lehetnek, ahogy ezt már több kutatás is igazolja (Tsomokos–Slavich, 2024; Rose–Tynes, 2015).

A második kockázati csoport a túlzott képernyőhasználat egészségügyi és fejlődési hatásaival kapcsolatos. A túlzott eszközhasználat – a Yurika Numata-Uematsu és munkatársai (2018) által bevezetett kifejezéssel – virtuális autizmushoz vezethet, gátolja a korai nyelvi fejlődést (Pogány, 2024), szemészeti és mozgásszervi egészségkárosodást okozhat (Réz–Nagy, 2024). Az Amerikai Egyesült Államok közegészségügyi kockázatait vizsgáló, illetve a lakosság egészségének védelmével foglalkozó Centers for Disease Control and Prevention 2025-ös elemzése szerint a napi négy órát meghaladó nem tanulmányi célú képernyőhasználatot folytató tizenévesek nagyobb valószínűséggel élnek át fizikai inaktivitást, evés- és alvászavarokat, valamint mentális egészségi problémákat, köztük szorongást és depressziót (Zablotsky et al., 2025).

A harmadik kockázati csoport a digitáliseszköz-használat családi és társas kapcsolatokat befolyásoló hatásait foglalja magában. A szülő-gyermek interakciók minősége romlik, ha valamelyik (vagy több) családtag figyelmét folyamatosan elvonják az értesítések, a hírfolyamok vagy az online játékok. A szülők saját okostelefon-használata miatt hiányzó jelenlét (technoference) gyermekükből dühöt, szomorúságot, elhagyatottságérzetet vált ki, hosszú távon pedig hozzájárulhat a kötődés gyengüléséhez és viselkedési problémák kialakulásához (Liszkai-Peres et al., 2024; Madigan et al., 2025), ezenkívül pedig a mozgásos tevékenységek is háttérbe szorulhatnak (Wieprecht et al., 2025). Ha a szülők a gyermek megnyugtatására digitális eszközt használnak, az később indulatkezelési zavarokhoz vezet (Ko-nok et al., 2024). Egy kínai kutatás szerint a gyermekek képernyő előtt töltött ideje nemcsak akkor jelentős, ha a szülő maga is sok képernyőt néz, hanem akkor is, ha a képernyőhasználattal kapcsolatos szabályok alkalmazása nem következetes vagy nem átlátható (Wu–Ye, 2022).

Cikkünkben e harmadik kockázati csoportot kívánjuk részletesebben megvizsgálni, mivel a családi konfliktusok mediációs szempontból is kiemelt jelentőségűek. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a három kockázati terület a gyakorlatban összefonódik, és a családi, pedagógiai, valamint mentálhigiénés következmények nehezen választhatók el egymástól. Fontos kihívás még, hogy a digitális környezet rendkívül gyorsan változik: mire egy longitudinális kutatás lezárul, a megfigyelt jelenségek jelentős része átalakulhat. Ezért különösen fontos, hogy a tudományos közlemények mellett más szakmai fórumok – például közösségimédia-felületek, civil szakmai ajánlások – is hozzájáruljanak a tudatos eszközhasználat előmozdításához (Peternák, 2024; Szakértői charta, 2025).

A gyermekek digitáliseszköz-használatának jelenlegi szabályozása

A digitális eszközök gyors elterjedésével párhuzamosan a szabályozás területén is intenzív munka zajlik a gyermekek védelmének biztosítására. A szabályozási keretek történetileg is fokozatosan épültek ki.

Az első mérföldkövek közé tartozik a 2018-ban hatályba lépett általános európai uniós adatvédelmi rendelet (GDPR), amely bevezette a „digitális nagykorúság” fogalmát, vagyis azt az életkort, amelytől a gyermek szülői hozzájárulás nélkül hozhat önálló on-line döntéseket. A rendelet e korhatár meghatározását tizenhárom és tizenhat év között a tagállamok hatáskörébe utalta (Magyarországon és Lengyelországban ez tizenhat, Portugáliában tizenhárom év).

Újabb mérföldkő volt a három évvel ezelőtt elfogadott Digital Services Act (2022), amely nemcsak a szolgáltatók megfelelését szabályozza, hanem kifejezetten a kiskorúak védelmét célozza. Ennek értelmében a nagy online platformok kötelesek nyilvánosságra hozni algoritmusaik működését, felmérni kockázataikat a fiatalok mentális egészségére nézve, valamint lehetőséget biztosítani a „nem személyre szabott” tartalmak választására. A 2024–2025-ben lezajlott nyílt konzultáció alapján született ajánlások között szerepel, hogy a fiatalkorúak fiókjai alapértelmezésben privát beállításokkal működjenek, valamint az automatikus értesítések és lejátszási listák kikapcsolt állapotból induljanak a függőségi mintázatok csökkentése érdekében. A kiskorúak életkorának hiteles ellen-őrzésére a digitális azonosítótárca (Digital Identity Wallet) bevezetését tervezik 2026-ra.

A Digital Services Act rendelkezéseit egészíti ki a Better Internet for Kids elnevezésű stratégia, amely három pillérre épül: (1) biztonságosabb digitális környezet kialakítása a jogellenes tartalmak visszaszorításával; (2) a gyermekek digitális kompetenciáinak fejlesztése a felelős internethasználat érdekében; valamint (3) a gyermekek aktív bevonása a szabályozási és politikai folyamatokba. Emellett kiemelt hangsúlyt kap a médiatudatosság növelése, a segélyvonalak és forródrótok erősítése.

Magyarországon is megjelentek a szabályozási törekvések. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) 2021-ben publikált kutatása rávilágított, hogy a magyar gyermekek egyre korábban kezdenek internetezni, és a hét-nyolc évesek 10 százaléka már jelen van a közösségi médiában. Bár a családok kétharmadában léteznek szabályok az internethasználatra, a szülők harmada nem lát különösebb feladatot a digitális világra való felkészítésben. 2024-ben kormányrendelet tiltotta meg a mobiltelefon használatát minden iskolatípusban, ami európai összehasonlításban is szigorú lépésnek számít.

Összességében látható, hogy az uniós és nemzeti szabályozási keretek elsősorban a gyermekek közvetlen kockázatoktól való védelmét, valamint a digitális függőség kialakulásának megelőzését célozzák. Ugyanakkor a családi interakciók szintjén jelentkező problémák – például a digitáliseszköz-használatból fakadó konfliktusok – jelenleg még nem tárgyai külön szabályozásnak. Ennek a hiánynak a feltárásához kíván hozzájárulni jelen tanulmány gyakorlati eseteinek bemutatása, amelyek rávilágítanak a digitáliseszköz-használat családi dinamikájára és a mediációban rejlő lehetőségekre.

A kutatás bemutatása

A digitáliseszköz-használat egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként vagy akár központi témaként a mediációs praxisban. A magunk és más mediátorkollégák eseteiből tíz olyan helyzetet gyűjtöttünk össze, amelyben a digitáliseszköz-használat valamilyen formában – közvetlen konfliktus vagy kapcsolati feszültség forrásaként – meghatározó szerepet játszott.

Az esetek öt mediátor praxisából származnak: részben a szerzők saját gyakorlatából, részben más hazai mediátorokkal készült félig strukturált interjúk alapján dolgoztuk fel őket. Az interjúk 2025. június–júliusban zajlottak. A mediátorok lezárt eseteikről önkéntes alapon, anonimizált módon számoltak be, a szakmai tanulságokra fókuszálva, a titoktartás sérelme nélkül.

Az interjúk kérdéskörei az alábbi főbb dimenziókat követték:

• a családtagok és a konfliktus hátterének bemutatása;
• a digitáliseszköz-használat szerepe és megítélése a családi dinamikában;
• a mediációs folyamat jellemzői (ki kezdeményezte, meddig jutott, milyen eszközök működtek);
• a mediációs kimenetek és az eset utóélete.

A részletes esettartalmak terjedelmi korlátok miatt itt nem közölhetők, azonban a teljes kiegészítő jegyzetanyag elérhető az interneten (Konfliktusok, 2025). Az esetek főbb jellemzőit az 1. táblázat mutatja be.

A szóban forgó eseteket nem narratív esettanulmányként, hanem az egyes jelenségek lényeges elemeit kiemelő esetkártyaként mutatjuk be. A cél nem az egyes családok történetének mélyreható elemzése, hanem annak szemléltetése, hogy a digitáliseszköz-használat milyen sokféle kontextusban válhat a családi feszültségek forrásává:

• óvodai és iskolai jelzések kapcsán (#1, #2, #3, #5);
• a kamaszok önállósodásával összefüggésben (#4, #10);
• válási folyamat részeként (#8);
• a mindennapi családi viták során (#6, #7, #9).

Az esetekből azokat a részleteket emeljük ki, amelyek egy-egy tipikus dilemmát, helyzetet vagy szülői tapasztalatot villantanak fel. Ezek a rövid példák segítenek megérteni, hogy a digitáliseszköz-használat kérdése nem elszigetelten, hanem más családi dinamikákkal, nevelési stílusokkal és intézményi visszajelzésekkel együtt formálja a családi folyamatokat. Minden esetkártyánál feltüntetjük azon esetek sorszámát, melyekben a kiemelt jelenség tapasztalható volt.

A tanulmány nem az empirikus cikkek logikáját követi, hanem reflexív megközelítésben építkezik. Az egyes témakörök tárgyalása során hármas szerkezet érvényesül: először röviden megjelenik a szűkebb témához kapcsolódó néhány releváns szakirodalom, ezt követően esetkártyák segítségével szemléltetjük, miként jelenik meg az adott jelenség a mediációs gyakorlatban, végül reflexív összekötéssel értelmezzük a tapasztalatokat. A cél annak bemutatása, hogyan tükröződnek a digitáliseszköz-használathoz kapcsolódó szülői, nevelési és kapcsolati mintázatok a mediációs folyamatokban, és milyen szakmai tanulságok vonhatók le belőlük.

1.táblázat: A vizsgált mediációs esetek főbb jellemzői (saját szerkesztés)

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok

A nevelési elvek különbözősége

A szülők közötti nézetkülönbség a digitáliseszköz-használat tekintetében fokozott konfliktusokkal járhat, és a gyermekek ilyen helyzetekben nagyobb valószínűséggel találkoznak erőszakos médiatartalommal, ami a gyermek agresszív viselkedéséhez és más viselkedésbeli problémákhoz vezethet a 2–17 éves korosztályban (Mares et al., 2018). Ezért kritikus fontosságú, hogy a szülők támogatást kapjanak a közös álláspont kialakításában.

A hazai eredmények is jelzik a potenciális konfliktusforrást: egy 2022-es hazai kutatás szerint a férfiak nagyobb valószínűséggel alkalmaznak engedékenyebb stratégiát a digitáliseszköz-használat szabályozásában (Nagy et al., 2022). A nemi különbségek tehát nemcsak a szabályalkotás, hanem a következetes betartatás terén is megjelennek, ami a családi kommunikációban tartós feszültségekhez vezethet.

1.esetkártya: közös szabályalkotás fordulópontként

Egy családi mediációs esetben (#3) jól kirajzolódott, hogy az édesapa és az édesanya eltérően ítélték meg a tablethasználat szabályozásának fontosságát, és igyekeztek elkerülni a nyílt konfrontációt. A mediációs folyamat előrehaladtával szemléletváltás történt: közösen dolgozták ki a digitáliseszköz-használatra vonatkozó szabályokat, és ezek következetes, közös be-tartatásával – más családi változtatások mellett – sikerült rendezniük a gyermek viselkedési problémáit.

2.esetkártya: a megengedőbb szülői hozzáállás következményei

Több más esetben (#2, #4, #7, #9) is megjelent a szülők eltérő álláspontja, jellemzően az apák megengedőbb hozzáállásával. Ezekben a helyzetekben azonban a mediáció nem indult el, és a négy eset közül csupán egyben (#2) figyelhető meg elmozdulás a gyermek helyzetének javulásában.

Az esetek tapasztalatai arra utalnak, hogy a szakirodalomban leírt kockázatok nemcsak elméleti síkon, hanem a mediációs gyakorlatban is tetten érhetők. Amikor a szülők eltérő nevelési elveket képviselnek, a digitáliseszköz-használat körüli viták gyorsan szimbolikus jelentőségűvé válnak: nem pusztán a képernyőidőről, hanem a tekintélyről, a határok kijelöléséről és az együttműködésről szólnak.

A mediáció lehetőséget adhat arra, hogy ezeket a különbségeket ne hibaként, hanem újratárgyalható nézőpontként kezeljék – ez magyarázhatja, hogy az egyetlen olyan esetben, amelyben valódi közös szabályok születtek (#3), mérhető változás is történt a családi működésben.

A felnőttek digitáliseszköz-használata

Egy 2022-ben publikált kínai kutatás kimutatta, hogy a szülők képernyőidejének növekedése szignifikánsan együtt jár a gyermek képernyőidejének emelkedésével (Wu–Ye, 2022).

3.esetkártya: a szülői minta hatása

Több esetben (#1, #2, #5, #9) is megfigyelhető volt, hogy a szülő saját túlzott eszközhasználata erősítette a gyermek digitális jelenlétét. A képernyőidő sokszor nem tudatos döntés, hanem a fáradtság és a leterheltség következménye volt: a szülők gyakran tekintették a közös tévénézést vagy a párhuzamos online tevékenységet „közös időtöltésnek”, noha valójában alig történt interakció köztük és a gyermek között.

4.esetkártya: a nagyszülő szerepe a digitális mintázatban

Egy másik esetben (#7) a gyermekkel sok időt töltő nagymama folyamatos televíziózása vált konfliktusforrássá. A családtagok eleinte nem tartották problémának a háttértévézést, ám idővel nehezebben lehetett lekötni a gyermek figyelmét, és a családi együttlétek során is egyre gyakoribbá váltak a viták.

Illusztratív megfigyelés: online szülői fórumok

Több online fórumon is felbukkant hasonló tapasztalat. Egy édesanya például arról számolt be, hogy az egyik nagyszülő a szülők kérése ellenére folyamatosan fényképezte az unokáját, és a képeket feltöltötte a közösségi médiába. A helyzet tartós feszültséghez vezetett, mert a szülők a gyermek védelme érdekében korlátozni kezdték a nagyszülővel való találkozásokat.

Az esetek és szülői beszámolók arra világítanak rá, hogy a gyermekek digitális szokásait nemcsak a közvetlen nevelési stílus, hanem a család egészének médiakultúrája is alakítja. A túlzott szülői vagy nagyszülői eszközhasználat nemcsak mintát közvetít, hanem gyakran csökkenti a közös figyelmet és interakciót, ezáltal gyengíti a kapcsolódás élményét. A mediációs tapasztalatok alapján az ilyen helyzetekben a változást leginkább az hozza, ha a felnőttek saját szokásaikra is reflektálnak, és nem kizárólag a gyermek korlátozását tekintik megoldásnak.

A szülők megélése

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok nemcsak nevelési kérdéseket vetnek fel, hanem mélyen érintik a szülői szerep megélését is. A nemzetközi kutatások szerint a szülők többsége ma nagyobb nyomást érez, mint korábban: egy 2020-ban publikált amerikai kutatás alapján a szülők kétharmada úgy véli, ma nehezebb helytállni a gyermeknevelésben, mint húsz éve, és a legfőbb nehezítő tényezőként a technológia, valamint a közösségi média elterjedését jelölték meg (Auxier et al., 2020). Ugyanezen vizsgálat adatai szerint a szülők 71 százaléka aggodalmát fejezte ki gyermeke képernyő előtt töltött idejével kapcsolatban (Auxier et al., 2020). Egy hazai felmérés (Kutrovátz, 2022) pedig arra mutatott rá, hogy a magyar szülők úgy érzik, nem kapnak támogatást az állami iskoláktól gyermekeik technológiahasználatának kezelését illetően.

5.esetkártya: szülői tanácstalanság és túlterheltség

Egy kisgyermekes édesanya (#1) megterhelőnek élte meg, hogy a házimunka mellett folyamatosan le kell foglalnia gyermekét. Tanácstalan volt, miként tudná értelmesen strukturálni a közös időt, ezért gyakran a tabletet használta a gyermek lekötésére. Csak akkor tudott ezen változtatni, amikor külső segítséget kapott, és támogatást talált új tevékenységek kialakításához.

6.esetkártya: a fáradtság mint a digitális engedékenység forrása

Több apa (#2, #7) arról számolt be, hogy a munka utáni fáradtság miatt szabadidős digitális tevékenységet választ, miközben a gyermeknek is biztosít valamilyen képernyős elfoglaltságot. A helyzetet közös időtöltésként értelmezték, bár valójában párhuzamos, de egymástól elkülönülő eszközhasználat zajlott.

7.esetkártya: a digitális pihenés narratívája

Egy édesanya (#9) a közös tévénézést tekintette legitim pihenési formának, ami enyhítette a bűntudatát a kevés személyes figyelem miatt. Hasonló mintázat a nagyszülők körében is megjelent (#7), ebben az esetben a képernyő előtti együttlét a kapcsolódás illúzióját keltette.

Az esetek azt mutatják, hogy a digitális eszközök használata sok családban a túlterheltség és a szülői fáradtság kompenzálójává vált. A szülők gyakran nem egyszerűen engedékenyek, hanem energiáik és figyelmük korlátai miatt keresnek könnyebb megoldásokat a gyermek lekötésére vagy a közös pihenésre.

A nemzetközi trendekhez hasonlóan a hazai tapasztalatok is azt jelzik, hogy a technológiai jelenlét terhe nem elszigetelt probléma, hanem a mindennapi megküzdés része. A mediációs gyakorlatban ezek az esetek rámutatnak, hogy a szülői önreflexió – annak felismerése, hogy a digitális engedékenység mögött gyakran kimerültség és támogatáshiány áll – kulcsszerepet játszik a változás elindításában.

A legkisebbek is lehetnek érintettek

A legfrissebb adatok szerint a digitális eszközök használata már kisgyermekkorban is mindennapossá vált. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének gondozásában 2024-ben megjelent kutatás kimutatja, hogy már a másfél éves magyar gyermekek 37,5 százaléka is napi egy óránál hosszabb időt tölt valamilyen képernyő előtt (Kopcsó et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom következetesen hangsúlyozza, hogy a korai élet-években a digitáliseszköz-használat hátrányosan befolyásolhatja a gyermek szociális, érzelmi, idegrendszeri és nyelvi fejlődését (Madigan et al., 2020; Tomopoluos et al., 2010). A túlzott képernyőidő a szülő-gyermek interakciók beszűkülésével jár, amely különösen a nyelvi és kognitív fejlődésre gyakorol kedvezőtlen hatást. Egy ausztrál kutatók által végzett longitudinális vizsgálat (Brushe et al., 2025) szintén alátámasztja, hogy a két-három éves korban túlzott képernyőidőt töltő gyermekeknél gyakoribb a beszédfejlődés elmaradása. Hosszabb távon ez a korai lemaradás tizenhét éves korig kimutatható: kisebb szókincsben, gyengébb olvasási készségben és verbális memóriában jelentkezik (Rescorla, 2009).

8.esetkártya: a korai eszközhasználat és a beszédfejlődés elmaradása

Egy kisgyermek (#1) esetében a beszédfejlődés elmaradását részben az okozhatta, hogy a szülők két-három éves korában rendszeresen tablettel kötötték le a figyelmét. A készülék használata ideiglenesen megkönnyítette a mindennapokat, ugyanakkor a szülői interakciók beszűkültek, és a gyermek korosztályának megfelelő játékos tevékenységek háttérbe szorultak.

Illusztratív megfigyelés: a piaci kínálat hatása a szülői döntésekre

A szülők digitális eszközökhöz való viszonyát a piaci trendek is formálják: a gyártók gyakran „fejlesztő” vagy „szórakoztató” címkével kínálják a gyermekeknek szánt applikációkat és eszközöket. Megjelentek olyan babakocsi-kiegészítők is, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyermek séta közben is képernyőt nézzen, ami tovább erősíti a digitális jelenlét mindennapiságát.

Az esetek és a kutatási eredmények egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy a digitáliseszköz-használat már a legkorábbi életszakaszban is strukturáló tényezővé vált a családi életben. A kisgyermekeknél a képernyő nem pusztán a szórakoztatást szolgálja, hanem – mint már említettük – gyakran a szülői terheltség kezelésének eszköze is. A segítő szakemberek számára ez különösen fontos felismerés: a kisgyermekkori eszközhasználattal kapcsolatos viták hátterében rendszerint nem technológiai, hanem kapcsolati és megküzdési problémák állnak. A prevenciós és nevelési támogatásnak ezért nem az eszköz tiltására, hanem a közös idő, az élő interakciók és a szülői minták erősítésére kell helyeznie a hangsúlyt.

A közös szülőség a digitáliseszköz-használat kontextusában

A közös szülőség (coparenting) vizsgálata a digitáliseszköz-használat kapcsán lehetővé teszi, hogy ne csupán a szülők és a gyermek viszonyára, hanem a szülők egymás közötti interakcióira is fókuszáljunk. A nemzetközi kutatások szerint a szülők közötti együttműködés minősége jelentősen meghatározza a gyermek médiahasználatát: a támogató, következetes közös szülőség a képernyőidő csökkenésével és hatékonyabb korlátozással, míg az aláásás, a konfliktus vagy a technológiai interferencia túlzott eszközhasználattal és negatív pszichológiai kimenetekkel jár együtt (McDaniel–Walker, 2024; Domoff et al., 2018; Tang et al., 2018). Az említett coparenting-vizsgálatok alapján három nagy terület különíthető el: (1) Pozitív viselkedésminták: idetartozik egymás szülői szerepének támogatása, a következetes szabályalkotás, valamint a gyermek médiahasználatának közös monitorozása. (2) Negatív dinamikák: idetartozik az aláásás, a konfliktus és az eltérő nevelési gyakorlat, amelyek következetlenséget eredményeznek. A kutatások szerint az ilyen helyzetekben a gyerekeket nemcsak a nagyobb médiaexpozíció veszélyezteti, hanem gyakoribbak a viselkedésbeli problémák is (Mares et al., 2018). (3) Technológiai interferencia és modell: nemcsak a szabályozás, hanem a szülők saját eszközhasználati mintái is befolyásolják a gyermekeket (McDaniel–Coyne, 2016).

9.esetkártya: a közös szabályalkotás ereje

Két esetben (#3, #8) a szülők képesek voltak együttműködni a digitális szabályok meghatározásában. Elismerték egymás szerepét, szülői tekintélyét, közös elveket dolgoztak ki, és következetes betartásukkal rövid idő alatt kedvező változások következtek be a gyermekük viselkedésében.

10.esetkártya: az eltérő nevelési gyakorlat következményei

Más családoknál (#2, #4, #7, #9) a szülők közötti nézetkülönbségek tartósan fennmaradtak. Az egyik szülő jellemzően megengedőbben viszonyult a képernyőidőhöz, míg a másik korlátozásra törekedett. A közös szabályozás hiányában a gyermekek több időt töltöttek képernyő előtt, és gyakoribbá váltak a viselkedésbeli nehézségek.

11.esetkártya: a felnőtt minták és a technológiai interferencia

Több családban (#1, #5, #7, #9) a szülők vagy nagyszülők saját túlzott eszközhasználata is konfliktust generált. A gyermekek számára ez nemcsak viselkedési mintát, hanem érzelmi üzenetet is közvetített: a figyelem megosztottságáét és a kapcsolódás hiányáét.

A vizsgált esetek megerősítik a szakirodalomban leírt összefüggéseket: a digitáliseszköz-használat körüli viták nemcsak a gyermek fegyelmezéséről szólnak, hanem a közös szülőség minőségéről is. A pozitív példák (#3, #8) azt mutatják, hogy ha a szülők egymás tekintélyét erősítve, közösen alakítanak ki szabályokat, az nemcsak a gyermek képernyőidejét csökkenti, hanem a családi kommunikációt is javítja. Ezzel szemben az eltérő szülői stratégiák és a technológiai interferencia (#2, #4, #7, #9) a következetlenség érzését erősíti a gyermekben, ami hosszú távon a biztonságérzet és a szülői koherencia gyengüléséhez vezethet. A mediációs gyakorlat szempontjából ez azt jelenti, hogy a digitáliseszköz-használat témája nem kezelhető elszigetelten: mindig a szülők közötti együttműködés, kommunikáció kérdéskörében kell értelmezni.

Társadalmi háttér, szociodemográfiai jellemzők

A család belső működése mellett a tágabb környezet, a család mezo- és makrorendszerei, valamint a társadalmi státusz is meghatározó szerepet tölt be a gyermekek digitáliseszköz-használatában. Egy 2024-ben publikált hazai reprezentatív felmérés kimutatta, hogy a munkahelyen nem dolgozó anyák, az alacsonyabb jövedelmi szinten élő családok, valamint a kevésbé képzett anyák gyermekei már tizennyolc hónapos korban is több időt töltenek képernyő előtt, ezzel szemben a magasabb társadalmi státuszú és képzettebb anyák nagyobb valószínűséggel alkalmaznak kontrolláló stratégiákat a médiahasználat szabályozásában (Kopcsó et al., 2024). Ez arra utal, hogy a szülői gyakorlatok a család anyagi helyzetével és a szülők iskolai végzettségével is szoros összefüggést mutatnak, és a kevésbé képzett szülők gyermekei fokozott kockázatnak lehetnek kitéve.

12.esetkártya: a beszédfejlődés elmaradása mögötti szociális háttér

Egy meglehetősen nehéz anyagi körülmények között élő családban (#1) a kisfiú jelentős beszédfejlődési elmaradásának okai között fellelhető volt az édesanya rossz családi háttere: az otthonról hozott szülői minták hiánya miatt nem tudta, miként bánjon gyermekével, ezért választotta azt, hogy rendszeresen tablettel köti le a két-három éves gyermek figyelmét.

A szociodemográfiai tényezők relevanciáját az NMHH 2021-es országos kutatása is alátámasztja: az alsóbb jövedelmi csoportok mérhető felzárkózást mutattak a digitális eszközök beszerzésében, a gyermekeik pedig egyre korábbi életkorban kezdtek internetezni. A szülői korlátozás képessége azonban gyakran elmaradt, ami különösen a hátrányosabb helyzetű családokban növeli a túlzott digitáliseszköz-használat kockázatát (NMHH, 2021).

A felelősségvállalás és a beavatkozás határai

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos családi konfliktusokban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek viszonyulása és felelősségvállalása is központi kérdéssé válik. A szakirodalom szerint a szülők digitális nevelési stratégiáit gyakran bizonytalanság, ambivalencia és a határok elmosódása jellemzi (Clark, 2011; Blum-Ross–Livingstone, 2018). A szülők sokszor nincsenek tisztában azzal, mikor és hogyan érdemes beavatkozni a gyermek médiahasználatába, illetve mennyiben jogos vagy hatékony más családtagok (nagyszülők, új partnerek) közbelépése. Empirikus vizsgálatok is megerősítik, hogy a felelősségvállalás gyakran reaktív módon – külső jelzések vagy intézményi visszajelzések hatására – jelenik meg, és nem belső kezdeményezésként (Livingstone et al., 2019).

13.esetkártya: a külső jelzés szerepe a cselekvés elindításában

Több családnál (#1, #2) a felnőttek csak azután vállaltak aktív szerepet a gyermek támogatásában, miután az intézmény (óvoda, iskola) jelezte a probléma súlyát. Az #1-es esetben a nagynéni, a #2-esben az apa új élettársa hosszú ideig tartózkodott a beavatkozástól, majd a szakmai visszajelzés hatására vállaltak nagyobb szerepet a gyermek életében.

14.esetkártya: a felelősségvállalás fokozatos kibontakozása

Az egyik családban az apa sokáig külső tényezőkre hárította a felelősséget, míg a mediáció során felismerte saját szerepét, és az anyával együttműködve új szabályokat alakított ki (#3). Egy másik esetben (#2) az apa eleinte csak a kivizsgálás fontosságát ismerte el, de a folyamat előrehaladtával abban is nyitottabbá vált, hogy saját viselkedésén változtasson.

15.esetkártya: a felmentés és önreflexió dilemmája

Az egyik édesanya (#1) eleinte a gyermek esetleges fejlődési problémáját tekintette a nevelési nehézségek okának, ami számára felmentést is jelentett volna. Később azonban elfogadta saját szerepét, és aktívabban kezdett részt venni a megoldásban.

A bemutatott esetek közös mintázata, hogy a felelősségvállalás nem statikus adottság, hanem fokozatosan formálódó folyamat, amelyben a külső visszajelzések és a szakmai támogatás döntő szerepet játszanak. A digitáliseszköz-használat körüli konfliktusok sokszor tünetként jelzik a családi dinamika egyensúlytalanságait: a határok, a szerepek és a kommunikációs minták bizonytalanságát. A mediációs gyakorlatban ezért különösen fontos, hogy a szakember ne csupán a konkrét médiahasználati szabályokra koncentráljon, hanem támogassa a felnőttek önreflexióját és felelősségvállalási képességét is. Amikor a szülők és más családtagok képesek újraértelmezni saját szerepüket, az nemcsak a gyermek helyzetének javulásához, hanem a családi együttműködés megerősödéséhez is hozzájárul.

A mediáció szerepe és kompetenciahatárai

A mediátori gyakorlatban elfogadott, hogy a közvetítőhöz eljutó eseteknek csak a kisebb részében – becslések szerint mintegy 20 százalékban – van lehetőség a közvetítői törvény által szabályozott formális mediáció lefolytatására (Kertész, 2010). A fennmaradó esetekben a mediátorral való beszélgetés ugyan segíthet a gondolkodás átkeretezésében, de formális eljárássá nem alakul. Ennek ellenére ezek az első találkozások is fontos szerepet játszhatnak: elindíthatják a szülőket abba az irányba, hogy keressenek támogatókat, erőforrásokat, és szükség esetén valamilyen más szakemberhez forduljanak.

Az összegyűjtött tíz eset közül ötben (#3, #5, #6, #8, #10) indult el mediációs folyamat, ezekben a szülők eljutottak valamilyen megállapodásig, ami jól mutatja, hogy a mediáció keretet adhat a közös gondolkodásnak és a felelősségvállalás erősödésének. Azokban az esetekben, amelyekben a mediáció nem indult el, csak az egyiknél történt érdemi előrelépés (#1), egy másikban pedig pozitív elmozdulás (#2). Ez is jelzi, hogy a változáshoz nem elegendő a mediátor felkeresése: szükséges az érintettek együttműködési szándéka és a hajlandóság a közös fellépésre.

Az esetek tapasztalatai szerint a digitáliseszköz-használat ritkán jelenik meg önálló indikációként a mediációban. Sokkal jellemzőbb, hogy válási megállapodások vagy kamasz-szülő mediáció tipikus kérdései (például tanulmányok, házirend, barátok) mellett kerül elő kiegészítő témaként. Ha azonban a szülők kifejezetten a gyermek digitáliseszköz-használatával (mint tünettel) érkeznek, az már önmagában jelzésértékű lehet: arra utalhat, hogy a probléma mélyebb, pszichológiai vagy terápiás beavatkozást igényel, és önmagában mediációs keretek között kevéssé kezelhető. Emiatt fontos hangsúlyozni a mediátori kompetenciahatárokat is. A vizsgált esetek közül kettőben (#5, #10) a mediátor a megállapodás után más szakemberhez irányította a családot, mivel a probléma gyökere pszichológiai vagy orvosi jellegű beavatkozást igényelt. Ez jól példázza, hogy a mediáció nem helyettesíti a terápiát vagy az egészségügyi beavatkozást, de segíthet abban, hogy a családok megtalálják a megfelelő támogató szakembert.

Mindezek alapján a digitáliseszköz-használat kérdései a mediációban többnyire más konfliktusok kísérőjelenségeként jelennek meg. Amikor viszont ez a téma válik elsődlegessé, az a mélyebb beavatkozás szükségességére utalhat, és ilyenkor a mediátor egyik legfontosabb feladata a továbbirányítás egy kompetens szakemberhez.

Összegzés és következtetések

A feldolgozott esetek megmutatták, hogy a családon belüli digitáliseszköz-használat nemcsak a gyermekek eszközhasználati szokásai kapcsán, de a szülők saját médiafogyasztása terén is sok kihívást tartogat. Az esetek legfőbb tanulságai:

• A mediáció lehetőségei. A mediáció eredményesen támogathatja a szülői kommunikáció javítását, különösen amikor a nevelési attitűdök eltérése okoz A vizsgált esetekben a mediáció keretei elősegítették a szülők felelősségvállalásának erősödését, valamint a közösen kialakított szabályok következetesebb betartását.

• A pedagógusok Az óvodai és iskolai jelzések kulcsszerepet játszanak a problémák felismerésében. Fontos, hogy a pedagógusok ismerjék és szükség esetén tudják ajánlani a mediáció lehetőségét a szülőknek. Amikor a szülők bizonytalanok a megfelelő szakember kiválasztásában, a mediátor hidat képezhet a család és más segítő szakemberek között azzal, hogy a helyzetet megismerve képes a meg-felelő kompetenciákkal rendelkező szakember felé irányítani a családot.
• Szülői együttműködés és következetesség. Kutatási eredmények is igazolják, hogy nem pusztán a szabályok hiánya, hanem a következetlen alkalmazásuk is a kép-ernyőidő növekedéséhez vezet (Wu–Ye, 2022). Az otthoni „digitális házirend” közös kialakítása és betartása a szülők részéről azonban akár pozitív mintát mutathat a gyermekek számára az önszabályozás fejlesztésében, miközben az autonómiájuknak is teret ad, ami kedvezően befolyásolja a képernyőidőt (Bjelland et al., 2015).
• Közösségi szintű szabályok. A mediátori praxisban több szülő is jelezte, hogy eredményesebb volt, amikor nem egyénileg, hanem iskolai vagy osztályszinten alakították ki a digitáliseszköz-használat közös szabályait. Tekintettel arra, hogy a gyerekek gyakran társaikkal kapcsolódva használják a digitális eszközöket, a közösen elfogadott szabályok kevesebb családi konfliktussal járhatnak.
• Az ismeretterjesztés szükségessége. Amikor egy családban a „szenvedésnyomás” még nem éri el a segítségkéréshez szükséges szintet, akkor irányt mutathat a szülőknek, ha könnyen elérhető, közérthető anyagok állnak rendelkezésre a felelős otthoni digitális szabályozásról. Ilyen kezdeményezésként értékelhetők például a Bethesda Gyermekkórház által kiadott e-bookok és a kapcsolódó Képernyőidő Csökkentő Program (Bethesda Gyermekkórház, 2025). Az uniós ajánlásokkal (BIK, 2022) összhangban indokolt lenne hasonló ismeretterjesztő anyagok országos szintű elérhetővé tétele és népszerűsítése.

Összegzésként megállapítható, hogy a digitáliseszköz-használat a családok életében komplex kihívást jelent, amely a szülők együttműködését, a családi háttér adottságait és az intézményi környezet jelzéseit egyaránt érinti. A mediáció lehetőséget ad arra, hogy a szülők közös szabályokat alakítsanak ki, és felismerjék saját felelősségüket a gyermekek digitális szokásainak formálásában. Bízunk abban, hogy a jövőben a digitális eszközök otthoni korlátozása hasonlóan elfogadott gyakorlattá válik, mint ahogyan más, korábban természetesnek tekintett, de ma már kerülendő nevelési eszközök visszaszorultak a családi mindennapokból.

Absztrakt

A válásra és a válást követő élethelyzetre fókuszáló kutatások legmeghatározóbb kérdésköre, hogy a különböző tényezők milyen összefüggést mutatnak a gyermekek jóllétével. Jelen tanulmányban a gyermekek jóllétének szülői percepcióját és ennek összefüggéseit vizsgálom a válás, a szülő és a gyermek, illetve a szülők kapcsolatának jellemzőivel.

A „Közös szülőség a válás után” elnevezésű projekt keretében kérdőíves kutatás során elvált/különvált szülőktől (n = 404) gyűjtöttünk adatot, többek között a gyermekek jóllétéről.

A gyermekek jóllétének összefüggéseit vizsgálva a szülő-gyermek kapcsolat bizonyult a gyermek jóllétmutatói legerősebb prediktorának, a szülőnek a gyermekkel való saját kapcsolata az SDQ mindegyik alskálájával, a gyermek kiegyensúlyozottságával is szignifikáns összefüggést mutatott.

Konklúzióként elmondható az eredmények alapján, hogy a válás folyamatában és a válást követő időszakban kiemelt szerepe van a szülő-gyermek kapcsolat minőségének, továbbá fontos a szülők közötti kapcsolat is.

Kulcsszavak: válás, közös szülőség, a gyermekek jólléte, szülő-gyermek kapcsolat

A válás olyan akcidentális krízishelyzet, amely kihat az egész – szűken és tágan értelmezett – családi rendszerre. A folyamat azért is megterhelő, mert gyakran a szülők közötti konfliktusok nehezítik az újabb egyensúly kialakítását. Ezen a minden családtag számára bizonytalan és elbizonytalanító úton a gyermekek megélése és szempontjai sokszor kevesebb figyelmet kapnak, hiszen a szülők sok-sok energiát fordítanak a maguk egyensúlyban tartására. Bár sokszor megjelennek a szülőknél azok a megfontolások, hogy a gyermekek érdekében szeretnének „jól válni”, ezt nehéz tudatosan és következetesen végigvinni. A bizonytalanság abból is fakad, hogy adott esetben mit is jelent a jó válás. Ezért is különösen fontos, hogy minél több tudásunk legyen arról, hogy a válásban érintett gyermekek jólléte milyen tényezőkkel mutat összefüggést. A váláskutatások első hullámában, már a kilencvenes évek elején fontos témává váltak a gyermekek jóllétének különböző aspektusai (Amato–Rezac, 1994; Buehler–Trotter, 1990).

Szakirodalmi áttekintés

Az elmúlt évtizedekben számos tanulmány rámutatott, hogy a válást átélt családokban mind a szülők, mind a gyermekek jóllétmutatói elmaradnak az intakt családban élőkéitől (Amato, 2010; Fransson et al., 2018; Härkönen et al., 2017). A válási folyamat első szakaszában, amikor a felek még együtt vannak, de már megfogalmazódott a válási szándék (predivorce), általában jellemző a megnövekedett konfliktusszint, ami negatív hatással lehet a gyermekekre is (Camisasca et al., 2019). A válás témakörében született kutatásoknak továbbra is fontos tematikája a gyermekek alkalmazkodása a váláshoz és általában a jóllétük ebben a speciális élethelyzetben (Baude et al., 2019; Favez et al., 2019; Garriga–Pennoni, 2022).

A szülői alrendszer működése és a gyermekek jólléte

Bár sok tanulmány (például Nielsen, 2017; Rejaän et al., 2021) a közös szülőség kérdéskörét a gyermekekről való gondoskodás típusával (kizárólag az egyik szülő gondoskodik a gyermekről, a másik szülő csak kapcsolatot tart; mindkét szülő jelentős mértékben részt vesz a gyermekről való gondoskodásban) együtt vizsgálja, érdemes úgy gondolni ezek viszonyára, mint a közös szülőség tartalmára és keretére. A közös szülőség Mark E. Feinberg meghatározásában „arra a módra vonatkozik, ahogyan a szülők és/vagy más szülőfigurák a szülői szerepükben egymáshoz kapcsolódnak” (Feinberg, 2003: 96). Azaz a szerző a szülők közötti kapcsolatra és interakciókra fókuszál, beleértve együttműködésüket, egymás támogatását szülőként, a konfliktusokat és rendezésüket. Jacqueline DeAnda és munkatársai (2020) rámutattak, hogy az anya válás utáni distressze közvetlenül hat a gyermekek externalizáló és internalizáló problémáira is. Megfigyelték, hogy a szülők közötti konfliktusok az internalizáló problémák és az anya distressze közötti kapcsolatot mediálták, míg az externalizáló problémáknál nem találtak közvetett összefüggést a változók között. Egy másik vizsgálatban az ellenséges szülői magatartás és a hosszan elnyúló szülői konfliktusok összefüggtek a gyermekek érzelmi reaktivitásával, biztonságával és az externalizációs problémákkal (Davies et al., 2016). Jonathon J. Beckmeyer és munkatársai (2019) kutatásában azonban a klaszterelemzéssel kialakított különböző közös szülői csoportok (együttműködő, mérsékelten elkötelezett, konfliktusos) között nem mutatkozott jelentős különbség a szülői támogatásban, a szülőségről való tudásban és a következetlen nevelésben.

A szülő-gyermek kapcsolat és a gyermekek jólléte

Korábbi kutatások (Becher et al., 2019; Sandler et al., 2013) azt mutatják, hogy a szülői magatartás – beleértve az elfogadást, a kommunikációt, a következetes fegyelmezést, a támogatást és a családi rutinokat – összefüggésbe hozható a gyermekek hatékonyabb alkalmazkodásával. A szülő-gyermek kapcsolattal összefüggésben az alábbi altémák jelentek meg: a kapcsolat gyakorisága (Beckmeyer et al., 2019; Elam et al., 2019; Viry, 2014); a közelség, távolság, bizalom (Lau–Power, 2020); a támogatás–kontroll (Bastaits–Mortelmans, 2017; Bastaits et al., 2015); a szülő-gyermek kommunikáció (Sodermans et al., 2015; Vélez et al., 2011). A szülő-gyermek kapcsolat különböző dimenzióiról az említett kutatások alapján elmondható, hogy hozzájárulnak a gyermekek jóllétéhez és a váláshoz való alkalmazkodáshoz.

A válás utáni gondoskodás módja és a gyermekek jólléte

A válással foglalkozó irodalom talán leginkább kutatott kérdése a gyermekek elhelyezésének, illetve a gyermekekről való gondoskodásnak a módja. A 20. században a válást követően többnyire az egyik szülő (jellemzően az anya) gondoskodott a gyermekről, míg a másik szülő csak kapcsolatot tartott. Ez több esetben talán még mindig így van, de egyre gyakoribb, hogy a külön élő szülő is aktívan bekapcsolódik a gyermek(ek) életébe (Fransson et al., 2016). Az elmúlt két évtizedben nemzetközi szinten jelentősen növekedett azon családok száma, amelyekben a válást követően váltott elhelyezésben nevelik a gyermeke(ke)t. Erre a formára több kifejezéssel is utalnak a tanulmányokban (shared parenting, joint physical custody, shared custody, dual-residence, shared-time parenting), fő kritériumnak tekinthető azonban, hogy a gyermek az ideje legalább egyharmadát töltse az egyik szülőnél, beleértve a hétköznapokat, ünnepeket és tanítási szüneteket (Andreasson–Johansson, 2019; Nielsen, 2014). Több vizsgálatban állították fókuszba a gyermekek jóllétét, illetve pszichés nehézségeit és viselkedési problémáit az elhelyezés függvényében (Bergström et al., 2015; Carlsund et al., 2012; Fransson et al., 2018). A nukleáris családban élő gyermekek jólléte rendszerint magasabbnak bizonyult az elvált szülők gyermekeiénél, ugyanakkor szignifikáns különbség rajzolódott ki a váltott elhelyezésben és az egy szülőnél való elhelyezés között: a legalacsonyabb jóllét az utolsó csoportban mutatkozott. Akadnak azonban olyan vizsgálatok is, amelyek esetében a pszichés nehézségek tekintetében nem találtak különbséget a váltott elhelyezésben élő gyermekek és a nukleáris családban élők között (Fransson et al., 2016). Sara Brolin Låftman és munkatársai (2014) kimutatták, hogy azok a gyermekek, akiknek a szülei a közös fizikai felügyelet mellett döntöttek, hajlamosabbak voltak mindkét szülőjükhöz fordulni, amikor érzelmi támogatásra volt szükségük.

Kutatási kérdések és hipotézisek

Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy az elvált családban élő gyermekek jólléte milyen összefüggést mutat a szülői alrendszer működésével (közös szülőség, konfliktusok gyakorisága), a szülő-gyermek kapcsolattal, valamint az elhelyezés módjával. A korábbi kutatások alapján azt feltételeztük, hogy

H1: a szülői alrendszer válást követő hatékony működése pozitív együtt járást mutat a gyermekek jóllétével;

H2: a szülő-gyermek kapcsolat minőségével nő a gyermekek jólléte;

H3.: magasabb jóllétet figyelhetünk meg azoknál a gyermekeknél, akiknek mindkét szülővel van lehetőségük érdemi idő eltöltésére.

Módszerek

 A kutatás folyamata

Tanulmányunkban a „Közös szülőség a válás után” című kutatás (OTKA-PD 131671) során gyűjtött adatok alapján vizsgáljuk a fenti kérdéseket. A kutatás fő célja az elvált szülők és gyermekeik különböző jellemzőinek, valamint a szülők kapcsolatának, együttműködésének vizsgálata.

A keresztmetszeti, kérdőíves vizsgálat megkezdése előtt az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságának jóváhagyását kértük (engedélyszám: IV/10064-1/2020/EKU). Az online kérdőív kitöltése előtt minden résztvevőt tájékoztattunk a vizsgálat céljáról, az önkéntességről és az adatok anonim kezeléséről. A részvétel feltétele írásos beleegyezés adása volt.

A kérdőív 2021. július 21. és augusztus 31. között állt rendelkezésre. A válaszadókat hólabda típusú mintavételi módszerrel értük el, közösségi oldalakon és különféle szakmai szervezetek által hirdetve. Összesen 404 elvált szülőtől kaptunk értékelhető válaszokat.

Mérőeszközök

A kérdőívben néhány saját fejlesztésű kérdés mellett többnyire standardizált mérőeszközöket használtunk.

A gyermekek jóllétére vonatkozóan használtunk a gyermekek kiegyensúlyozottságára irányuló általános kérdést („Mindent egybevetve mennyire érzi kiegyensúlyozottnak gyermekét?”), amelyet 1 („nagyon kiegyensúlyozatlan”) és 10 („nagyon kiegyensúlyozott”) között lehetett értékelni.

Szintén a gyermekek jóllétéről ad képet a Képességek és Nehézségek Kérdőív (SDQ), amely a gyermekkori viselkedési problémák egyik legnépszerűbb, nemzetközileg elismert mérőeszköze. A kérdőív tételei a következő öt skálát alkotják: Érzelmi tünetek, Viselkedési problémák, Hiperaktivitás, Kortárs kapcsolati problémák és Proszociális jellemzők. A magyar SDQ-skálák belső konzisztenciája a validáló tanulmányban (Birkás et al., 2008) közepesen kielégítő volt (Cronbach-α: 0,43–0,70).

Konfliktusok gyakorisága. A konfliktusok és konfliktuskezelési stratégiák mérésére a Kapcsolati konfliktusok és problémamegoldó stratégiák (Kerig, 1996) eszközt használtuk. Ebben a tanulmányban csak a gyakoriságra vonatkozó kérdéseket elemeztük, melyek az előző évi kisebb és nagyobb vitahelyzetekre irányultak.

Mindennapi Közös Szülőség Skála (Daily Coparenting Scale – D-Cop). A tíz tételből álló mérőeszköz lehetőséget ad arra, hogy a válaszadók értékeljék a közös szülőség megélését (például: „Képviseltük a másik által felállított szabályokat és korlátokat a gyermek felé”; „Megbíztunk egymásban mint szülőben”; „Úgy éreztem, szülőként igazi teamet (csapatot) alkotunk”). Az eszköz hétfokú Likert-skálával dolgozik, az egyes állításokat 1 („egyáltalán nem ért egyet”) és 7 („teljes mértékben egyetért”) között lehetséges pontozni. A skála magas belső konzisztenciát mutatott az eredeti validáló tanulmányban (Cronbach-α értéke a nőknél és férfiaknál egyaránt 0,89 volt) (McDaniel et al., 2017), s a jelen vizsgálatban is kiváló értéket jelez (Cronbach-α = 0,94).

Kapcsolattartási naptár (Residential Calendar). Az An Katrien Sodermans és munkatársai (2014) által kifejlesztett mérőeszköz segítségével pontos kép nyerhető arról, hogy a válást követően a gyermek(ek) mennyi időt (nappalt és éjszakát) töltenek az egyik, illetve a másik szülővel. Jelen elemzésben az apával töltött időt használtuk.

Szülő-gyermek kapcsolat. Korábbi kutatásokban használt mérőeszközök (Lau, 2017; Stewart, 2003) alapján öt itemből álló kérdéssort alakítottunk ki, amely a szülő-gyermek kapcsolat közelségére irányul (például: „Közeli kapcsolatban vagyunk”; „Mindketten élvezzük az együtt töltött időt”; „A gyermekem bizalommal fordul hozzám”). A válaszadókat arra kértük, hogy 1-től („egyáltalán nem jellemző”) 5-ig („teljes mértékben jellemző”) terjedő skálán értékeljék a maguk és a volt partnerük kapcsolatát a gyermekükkel.

Az elemzésekbe kontrollváltozóként vontuk be a gyermekek életkorát, a szülő iskolai végzettségét, valamint a válás óta eltelt időt.

A minta bemutatása

A kutatás során megkérdezett szülők átlagéletkora negyvenhárom év (SD = 6), iskolai végzettség tekintetében felülreprezentáltak a felsőfokú végzettséggel (69,7%) rendelkezők. A válaszadók közel háromnegyede (73,8%) házas volt, átlagosan tíz évet éltek együtt (SD = 5,3), s öt és fél éve (SD = 3,7) élnek külön. A vizsgált gyermekek életkora átlagosan tizenegy év (SD = 3,7). A minta további sajátosságai az 1. táblázatban olvashatók.

Az „Életünk fordulópontjai” országos reprezentatív vizsgálat tizennyolc év alatti gyermeket nevelő elvált alcsoportjához képest kutatásunkban felülreprezentáltak a fővárosban élők és a magas iskolai végzettségűek (saját számítás).

1. táblázat: A minta bemutatása (saját szerkesztés)

Eredmények

A vizsgált változókkal korrelációelemzést végeztünk (2. táblázat), melynek eredményei alapján elmondható, hogy a Képességek és Nehézségek Kérdőív alskálái és a kiegyensúlyozottságra vonatkozó általános kérdés között közepesen erős, erős korreláció van. A közös szülőséggel mindegyik mutató szignifikáns kapcsolatot jelzett, kivéve a hiperaktivitás alskálát. A konfliktusok gyakoriságával csak a hiperaktivitás (r = ,201; p < ,01) és a viselkedési problémák (r = ,180; p < ,01) alskálák voltak szignifikáns összefüggésben. Az elhelyezés típusával (hány napot tölt a gyermek az apánál) egyik jóllétindikátor sem mutatott összefüggést, egyedül a közös szülőséggel találtunk pozitív korrelációt (r = ,273; p < ,01).

Ezt követően többváltozós elemzést végeztünk, hierarchikus regresszióanalízissel kerestük, hogy mely változók jelzik leginkább előre a gyermekek jóllétét. A tanulmányban nem közöljük a részletes eredményeket, csak egy összefoglaló táblázatot mutatunk be (3. táblázat), amelyben követhető, hogy mennyire meghatározók az egyes változócsoportok, illetve mely változók maradtak szignifikánsak a komplex modellben. Összességében elmondható a vizsgált modellekről, hogy mindegyik jóllétmutató magyarázatához hozzájárultak a bevont változók.

2. táblázat: A vizsgált változók Pearsons-féle korrelációs együtthatói (saját szerkesztés)

3. táblázat: Hierarchikus regressziós modellek (összefoglaló táblázat) (saját szerkesztés)

A gyermekek jóllétének mutatói közül a legnagyobb mértékben a kiegyensúlyozottságot (R² = ,279), a legkevésbé pedig a Képességek és Nehézségek Kérdőív Érzelmi tünetek alskáláját (R² = ,061) magyarázták a modellbe vont változók. Egyedül a szülő-gyermek kapcsolat volt mindegyik mutatónál szignifikáns prediktor, és az erősség tekintetében is ennek a változócsoportnak volt a legnagyobb magyarázóereje. Ezenkívül a szülői alrendszer működése szignifikánsan hozzájárult a gyermekek kiegyensúlyozottságának, a hiperaktivitás és a viselkedési problémák előrejelzéséhez. A hiperaktivitás alskálánál láthatjuk, hogy három változócsoport (szociodemográfiai változók, szülői alrendszer, szülő-gyermek kapcsolat) is hozzájárult a magyarázathoz. Az elhelyezés típusa, azaz hogy egy hónap során hány napot tölt az apánál a gyermek, egyik mutató előrejelzéséhez sem járult hozzá.

Diszkusszió

Elemzésünkben azt vizsgáltuk, hogy különböző tényezők – mint a szülői alrendszer működése, a szülő-gyermek kapcsolat és a gyermekről való gondoskodás módja – milyen összefüggésben állnak a gyermek jóllétének egyes indikátoraival.

Első hipotézisünkben (H1) azt feltételeztük, hogy a szülői alrendszer válást követő hatékony működése pozitív együtt járást mutat a gyermekek jóllétével. A korrelációelemzések alapján láthatjuk, hogy a közös szülőség szignifikáns, de gyenge kapcsolatban áll a gyermekek jóllétével. Ezek az összefüggések a többváltozós elemzés során elhalványulnak, s bár a változócsoportnak szignifikáns magyarázóereje van a gyermekek kiegyensúlyozottsága, a hiperaktivitás és a viselkedési problémák esetében, a változók szintjén a szülő-gyermek kapcsolat modellbe építését követően nincs olyan, ami jelentős magyarázóerővel rendelkezne. A szülői alrendszert jellemző konfliktusok gyakorisága a hiperaktivitás alskála prediktoraként szignifikáns marad a végső modellben is. Ezt a hipotézisünket így részben igazoltnak tekinthetjük – megragadható a szülői alrendszer hatékony működésének és a gyermekek jóllétének együtt járása, ugyanakkor más változókkal együtt vizsgálva kevésbé meghatározó. Ez az eredmény meglepőnek tekinthető, hiszen korábbi vizsgálatokban (Kelly, 2012; Spruijt–Duindam, 2009) azt láthattuk, hogy a szülői alrendszer diszfunkcionalitásai vagy csak alacsonyabb szintű működése mintegy spillover-hatással meghatározzák a gyermeki alrendszer jellemzőit is.

A szülő-gyermek kapcsolatra vonatkozó hipotézisünket (H2) egyértelműen igazoltnak vehetjük mind a korrelációs, mind a többváltozós elemzések alapján. Ennek a változócsoportnak volt a legnagyobb magyarázóereje a komplex modellben, azaz a szülő-gyermek kapcsolat minőségéből tudunk következtetni a gyermekek jóllétére (legalábbis a vizsgált változók közül). A gyermekek jóllétével kapcsolatban főként a saját kapcsolat jellemzése volt meghatározó. A másik szülő percipiált kapcsolata esetében is szignifikáns összefüggéseket láthatunk, de valamivel gyengébbeket. A regressziós vizsgálatnál a saját kapcsolat pontszáma minden mutatónál szignifikáns prediktornak bizonyult, a szülőtárs gyermekkel való kapcsolata az általános kiegyensúlyozottságnál és a kortárskapcsolati problémák esetében volt jelentős. Fontos ugyanakkor felhívni a figyelmet a partner gyermekkel való kapcsolata és a közös szülőség, valamint a gondoskodás módja közötti összefüggésre. Ezzel a változóval a másik szülőről alkotott véleménybe kapunk betekintést. A szülőtársról való gondolkodás sémái szoros kölcsönhatásban vannak a szülők együttműködésével, azzal, ahogyan közösen nevelik a gyermeküket. Ez a percepció összefüggést mutat azzal is, hogy a másik fél mennyi időt tölt a gyermekkel – azokban az esetekben, ahol meghatározó mindkét szülő gyermekkel töltött ideje, a gyermekkel való saját kapcsolatot, de főként a másik kapcsolatát pozitívabbnak értékelik.

A harmadik – a gyermekekről való gondoskodás módja és a gyermekek jólléte közötti összefüggésre vonatkozó – hipotézisünk (H3) az eredmények alapján nem nyert igazolást. Az apával töltött napok száma a szülő-gyermek kapcsolattal és a közös szülőséggel mutatott szignifikáns kapcsolatot, így a gyermekek jóllétével csak közvetett kapcsolata van.

Konklúzió és javaslatok

Eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy a szülő-gyermek kapcsolatnak kiemelt szerepe van a gyermekek jóllétében a válást követő, érzelmileg mindenki számára megterhelő időszakban. Éppen azért jelent kihívást a szülők számára a gyermekek támogatása, szükségleteik felismerése és kielégítése, mert általában – teljesen természetes módon – sok (érzelmi) energiát fordítanak a saját egyensúlyuk megtalálására, az új keretek kialakítására. Ezért fontos, hogy ebben az időszakban tudjanak olyan támogatást keresni és elfogadni, amely segíti a veszteségek elgyászolását és egy újfajta kapcsolat kialakítását a másik szülővel. Egy korábbi tanulmányunkban (Pilinszki–Gyetvai, 2021) említettük azokat a lehetőségeket, amelyek segítséget jelenthetnek ebben.

Leginkább a szülőség jellemzői (szülői stílus, a nevelés következetessége, támogatás és kontroll) és a közös szülőség (az a mód, ahogyan a szülőtársak együttműködnek a gyermekük nevelése érdekében) mutatott összefüggést a gyermekek jóllétével. Tehát ezek tekinthetők olyan beavatkozási pontként is, melynek fejlesztése hozzájárul az elvált családokban élő gyermekek, de meggyőződésem szerint minden gyermek jóllétéhez.

Limitációk

Eredményeink elemzésekor és értelmezésekor figyelembe kell venni a kutatás korlátait, amelyek közül fontosnak tartjuk kiemelni, hogy nem reprezentatív vizsgálatról van szó. Ezt jól szemléltetik a nemek, a lakóhely és az iskolai végzettség tekintetében a minta jellemzőiben mutatkozó különbségek. A gyermekek jóllétére vonatkozó kérdéseket a szülő (és csak az egyik) beszámolója alapján tudtuk vizsgálni, ami szintén magában rejti a torzítás lehetőségét. Longitudinális adatok pontosabb képet adnának a kérdésről, de ehhez sokkal nagyobb kutatási apparátusra lenne szükség. A későbbiekben érdemes lenne a kérdéskört diádikus megközelítésben vizsgálni, a szülők és gyermekek megkérdezésével.

Factors influencing children’s well-being during divorce

Family system change, parenting and co-parenting

Abstract

The most prominent question in research focusing on divorce and post-divorce is how different factors relate to children’s well-being. In the present study, I examine parental perceptions of children’s well-being and their relationship with the characteristics of parent-child and coparenting relationships.

As part of the Coparenting after Divorce research project, a survey was conducted to collect data from divorced/separated parents (N = 404), including data on children’s well-being.

In examining the correlates of children’s well-being, the parent-child relationship was found to be the strongest predictor of child well-being indicators, with their own relationship with the child also significantly associated with each of the SDQ subscales, child balance.

In conclusion, the results suggest that the quality of the parent-child relationship plays a key role in the divorce process and the post-divorce period, and that the relationship between parents is also important.

Keywords: divorce, coparenting, child well-being, parent-child relationship

Absztrakt

A fiatalok digitáliseszköz-használata társadalmi szintű kérdéssé vált, és kihívást jelent egyéni, családi és közösségi szinten egyaránt. A digitáliseszköz-használat és a mentális jóllét összefüggése egyre nagyobb figyelmet kap a kutatók és a gyakorlati szakemberek körében. Tanulmányunk célja áttekintést nyújtani a témával kapcsolatos hazai és nemzetközi eredményekről, és rávilágítani, hogy milyen kapcsolatban áll a mentális jóllét az online térben töltött idővel. Irodalomkutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy a Covid előtti tendenciák hogyan változtak a pandémia alatt, illetve azt követően. Megállapítható az összefüggés a mentális jóllét és a digitáliseszköz-használat között, ugyanakkor a kapcsolat nem lineáris. Többen mutattak rá egy J alakú görbére, eszerint a tudatos, keretek közötti használat veszélyezteti legkisebb mértékben a pszichés jóllétet. Tanulmányunk végén felhívjuk a figyelmet olyan programokra, melyek segíthetik a családok megküzdését és a szakemberek munkáját

Kulcsszavak: mentális egészség, kamaszok, digitáliseszköz-használat, pandémia, poszt-Covid, szorongás, depresszió, önsebzés, öngyilkosság

DOI: 10.56699/MT.2024.3.3

Árt vagy használ a tizenéves korosztály mentális jóllétének a digitáliseszköz-használat? Hogyan érzik magukat a mai kamaszok ezekben a válságosnak is nevezhető években, a pandémia és a háború(k) árnyékában? Milyen szerep jut ebben a digitális eszközöknek, amelyekkel ma már a kisebb gyermekek is nap mint nap találkoznak? Célunk áttekintést nyújtani a témával kapcsolatos főbb nemzetközi kutatási eredményekről, a mérésekkel igazolt tendenciákról, és rávilágítani, hogy milyen kapcsolatban áll a mentális jóllét az online térben töltött idővel.

Tanulmányunkban a legutóbbi öt év vonatkozó vizsgálatait tekintettük át. Szakirodalmi kutatásunk során angol nyelven a Scopus és a Google Scholar adatbázisaiban kerestünk tanulmányokat a mental health, anxiety, depression, self-harm, suicide, teenagers, ICT using, pandemia, post-Covid keresőkifejezésekkel, elsősorban az utóbbi öt év tanulmányaira fókuszálva. A hazai irodalmak tekintetében a MATARKA adatbázisban ugyanezen kifejezések magyar megfelelőivel végeztük a keresést.

A megtalált tanulmányok nagy heterogenitást mutattak a korcsoportok tekintetében (12–14, 13–15, 11–15, 14–19 évesek stb.). Mi azokat a felméréseket vizsgáltuk, melyek a 10–19 éves korosztályt vagy annak valamelyik részhalmazát elemezték, hogy a felső tagozatos, illetve a középiskolás korosztályról tudhassunk meg minél többet. A kamaszok mentális egészségének és digitáliseszköz-használatának témaköréről ezzel igyekszünk széles, bár nem teljes körű áttekintést nyújtani.

Kiindulási helyzet: a 10-19 éves korosztály mentális egészsége a pandémia előtt

Már a pandémia előtt jelentek meg kutatások a tizenévesek mentális állapotának változásaival kapcsolatban. Egy 2001 és 2018 között felvett adatokat feldolgozó amerikai tanulmányban (Twenge, 2020) eltérő korcsoportok megfigyelése során kirajzolódó hasonló görbék mind azt mutatták, hogy míg az ezredforduló utáni első évtizedben gyakorlatilag stagnált az amerikai fiatalok körében a negatív mentális állapotok (depresszió, szorongás, öngyilkossági gondolatok) előfordulási aránya, addig az ezredforduló utáni második évtized elejétől ez az arány különböző, egymástól független mérésekben egyformán meredek emelkedést mutatott. Az emelkedés kifejezettebb volt a lányok között, mint a fiúknál. Egy magyar tanulmány (Németh et al., 2019) az említett amerikai kutatással egy időben hazai tizenévesek egészség-magatartásának vizsgálata során azzal árnyalta a fenti képet, hogy a 2013/14-es tanévtől itthon a 11–17 éves korosztályban az iskolájukat szerető tanulók arányának jelentős csökkenését igazolta egészen a tanulmányban utolsóként vizsgált 2017/2018-as tanévig. Ez a visszaesés is erőteljesebb volt a lányok körében (76,4% → 72,6%, 3,8%-os csökkenés), mint a fiúknál (71,0% → 70,7%, 0,3%-os csökkenés). Két negatív tendencia, mindkettő a 2010-es évek elején bukkant fel, s mindkettő jobban érintette a lányokat, mint a fiúkat. Ez a két jelenség vált jelen kutatásunk megalapozó gondolatává. Innen eredeztethető az az ötlet is, hogy a kamaszokra fókuszáljunk tíztől tizenkilenc éves korig.

Elkötelezettségünket növelte, hogy a felső tagozatos és középiskolás tanulók körében négyévente rendszeresen ismétlődő HBSC- (Health Behaviour in School-aged Children) kutatás 2017–2018-ban felvett hazai adatai ugyancsak azt mutatták, hogy itthon is mérhetően romlott a serdülő korosztály mentális állapota a 2014-es adatfelvételen alapuló hasonló kutatáshoz képest. A visszaélésszerű gyógyszerhasználatot ez a kutatás is szignifikánsabban jellemzőbbnek mutatta a lányok körében, mint a fiúknál (Németh–Várnai, 2019).

A digitáliseszköz-használat és a rossz mentális állapot kapcsolata 2020 előtt

Jean M. Twenge (2020) azt is megállapította, hogy a negatív mentális állapotok előfordulási gyakoriságának 2012 utáni tendenciózus növekedése összefüggésbe hozható az érintett korosztály egyre nagyobb mértékű technológiahasználatával, ideértve a digitális média egyre erőteljesebb térhódítását és az okostelefonok egyre szélesebb körű elterjedését. Hasonló kapcsolatra mutatott rá 2017-ben egy magyar kutatócsoport is, azt találva, hogy a magas szintű depressziós tünetek és az alacsony önbecsülés a kamaszok körében együtt járnak a fokozott közösségimédia-használattal, illetve a túlzott vagy problémás internethasználattal (Bányai et al., 2017). Ez a negatív hatás egymással párhuzamosan megjelenő hatásmechanizmusokon keresztül bontakozott ki:

• a digitáliseszköz-használat nagymértékben átrendezte a személyes és társas interakciók korábbi rendszerét;
• negatív hatást gyakorolt az alvási szokásokra;
• beengedte a személyes térbe az internetes zaklatást;
• és könnyebben hozzáférhetővé tette az önkárosító magatartásokkal kapcsolatos információkat a fiatalok számára.

Leírtak egy bizonyos „J alakú görbét”, amely azt mutatja meg, hogy például a szabadidős mobiltelefon-használat esetében nem igaz, hogy annál rosszabb az egyének mentális állapota, minél többet használják az okostelefonjukat, hanem az okostelefon teljes mellőzésétől egy optimális, nagyjából napi egyórás használatig a mentális jellemzők javulnak, és csak az ezt meghaladó használat után indul el a romlás, s e tendencia aztán már fennmarad a használat növekedésével (Twenge, 2020). Egy új-zélandi kutatásban 2015–2018-as adatokra támaszkodva Julie Meates (2020) számos ország adatait megvizsgálva rámutatott, hogy az iskolában tapasztalható magányosságérzet, pontosabban az iskolai összetartozás-érzet hiánya ugyancsak a fent ismertetett J alakú görbe jellegzetességeit mutatva hozható összefüggésbe az iskolán kívül, szabadidőben eltöltött internetezési idővel, vagyis a legrosszabb eredményeket az összetartozás-érzés terén jellemzően az extrém internethasználók mutatták, a legjobb eredményeket a mérsékelt internetfelhasználók, és mind az alacsony, mind a magas internethasználati idővel jellemezhetők e két szélsőérték között helyezkedtek el.

A fiatalok mentális állapotának változása a pandémia éveiben

A vizsgált tanulmányok abban a tekintetben egybehangzó megállapításokat fogalmaztak meg, hogy 2010-hez képest 2020-ra egyértelműen romlott a tizenévesek mentális egészsége (Bányai et al., 2017; Németh–Várnai, 2019; Twenge, 2020). Több volt köztük a szorongó, a depressziós, és nagyobb hányadukat foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, mint az évtized kezdetén. 2020 elején pedig megérkezett a pandémia, amely addig soha nem látott korlátozásokat hozott világszerte. Az ismeretlen betegséggel való szembenézés, a vakcina előállítására való várakozás, a különleges biztonsági korlátozások egyszerre hoztak korábban nem ismert félelmet és extrém bezártságot. A kamaszkor sajátosságait (biológiai érés, agyi változások és a hormonok robbanása, érzelmi viharzás, a kortárscsoport fontosságának felerősödése stb.) is számba véve esetükben ez a változás különleges kihívásokkal járt. Várható volt így, hogy a bezártság őket kifejezetten negatívan fogja érinteni. Ezt a várakozást igazolta az az USA-ban országos mintán végzett felmérés, amelyre 13–18 éves gyermekek szüleinek a körében került sor. A megkérdezett szülők 20-30 százaléka tapasztalt gyermekének viselkedésében új, korábban nem jelentkező problémát vagy valamely már meglevő probléma rosszabbodását. Érdekes azonban, hogy ezek a negatív jelenségek is nagyobb mértékben voltak megfigyelhetők a lányoknál, mint a fiúknál (Clark et al., 2021). Ezzel párhuzamosan – szintén a fenti felmérés adatai szerint – a gyerekeknek csak kevesebb mint 10 százaléka találkozott személyesen is a barátaival. Jellemzően szöveges üzeneteken (64%), a közösségi médián keresztül (56%), online játékok által (43%) vagy telefonon (35%) tartották a napi kapcsolatot a korosztályukhoz tartozó társaikkal.

Számos olyan felmérés készült (Guazzini et al., 2022; Limone–Toto, 2021; Surís et al., 2023), mely egyértelműen arról számolt be, hogy ebben az időszakban drámaian megnövekedett az online térben töltött idő, hiszen az iskolai tanítás is ide tevődött át, és a gyerekek egymással való kapcsolattartásának is ez lett az új színtere a korábbi személyes találkozások helyett. Ezt a jelenséget minden vizsgált országban egyértelműen ki lehetett mutatni. Fontos kiemelni, hogy a puszta tény, miszerint a Covid éveiben a tinédzserek több időt töltöttek digitális eszközökkel, és ugyanakkor a mentális állapotuk összességében rosszabbul alakult a korábbiaknál, még nem tekinthető ok-okozati összefüggésnek. Ebben az időszakban ugyanis számos egymásra is ható jelenséget lehetett megfigyelni, amelyek szintén hatást gyakoroltak vagy gyakorolhattak a vizsgált korosztály mentális állapotának alakulására:

• hirtelen áttérés a távoktatásra;
• a hagyományos kapcsolattartási formák ellehetetlenülése, a szórakozóhelyek és közösségi terek bezárása;
• a közösségi események szervezésének ellehetetlenülése;
• a társasági kapcsolattartás áthelyeződése az online térbe;
• a szabadtéri programok korlátozása miatt csökkenő lehetőség a mozgásos aktivitásra;
• a korábbi napirend átrendeződése a családokban – az otthoni szabályok lazultak vagy átalakultak, s ez kihatott a tizenévesek alvási szokásaira is;
• a világjárvány ismeretlen hatásaitól és következményeitől való félelem nemcsak a kamaszok, de a felnőttek körében is megjelent;
• a járvánnyal kapcsolatos információhiányt tetézte a nem feltétlenül hiteles hírek keltette és a hírek hitelességének mérlegelésével kapcsolatos feszültség is.

1. ábra: A tizennyolc év alatti páciensek számának alakulása a Salamancai Kórház adatai alapján

Forrás: Marciano et al., 2022

A pandémia éveiben is folytatódott a mentális problémák (például önsebzés, öngyilkossági gondolatok) miatt kórházi ellátást igénybe vevő tizennyolc év alatti páciensek számának emelkedése például a Salamancai Egyetemi Kórház adatai alapján, erre mutatnak rá Ana Maciá-Casas és munkatársai (2024) közös spanyol–angol tanulmányukban (1. ábra).

Egy 2021–2022-es adatokra alapozott nemzetközi felmérés (a már korábban említett rendszeres nemzetközi HBSC-kutatás legfrissebb mérése) ugyancsak azt mutatta, hogy ezekben az években is valahogy erősebben érintették a negatív hatások a lányokat, mint a fiúkat (Cosma et al., 2023). A lányok gyakrabban érzik magukat magányosnak, mint a fiúk, és az értékek tizenegy és tizenöt éves kor között jelentősen romlanak (2/a ábra). Az életkor előrehaladtával csökken a jó mentális egészségi állapot érzése, és a csökkenés a lányok körében határozottabban mutatkozik meg (2/b ábra). Ezenfelül az is igaz, hogy többrétű egészségügyi panaszokról lányok gyakrabban számolnak be, mint fiúk, ráadásul az értékek ezen a téren is romlanak a kor előrehaladtával (2/c ábra).

2/a ábra: A WHO gondozásában zajló HBSC-felmérés 2020–2021-es adatai a magányosság érzéséről

 2/b ábra: A WHO gondozásában zajló HBSC-felmérés 2020–2021-es adatai a kiváló egészségi állapotról beszámoló serdülők arányának változásáról

2/c ábra: A WHO gondozásában zajló HBSC-felmérés 2020–2021-es adatai az egészségi panaszokról

Forrás: Cosma et al., 2023

Digitális eszközök használata a pandémia idején és hatása a mentális állapotra

A kijárási korlátozások és a kötelező távolságtartás negatív hatásait a tizenévesek világszerte úgy enyhítették, hogy több időt töltöttek a digitális térben. A digitális technológián belül különösen a közösségimédia-használat általános növekedése volt mérhető (TikTok, Pinterest, Snapchat, Instagram, Twitter, Facebook, LinkedIn, Reddit, 8 és 38 százalék közötti növekedés) (Marciano et al., 2022). Ennek alapján nem kérdéses, hogy mind az interneten, mind a képernyőhasználattal, mind a digitális eszközökkel töltött idő megemelkedett a pandémia idején.

Megállapították, hogy a digitális térben eltöltött jelentősebb idő többféle mechanizmuson keresztül fejtett ki negatív hatást a mentális egészségre, például azáltal, hogy

• csökkentette azt az időt, amelyet egyébként mozgásos aktivitással vagy más mentálisan üdítő tevékenységgel (olvasással, beszélgetéssel, társasjátékokkal stb.) töltöttek a tizenévesek;
• nagyobb teret engedett az online zaklatásnak a kamaszok életében;
• rengeteg álhírrel engedett találkozást, melyek önmagukban is növelhették a szorongást;
• a jelentősebb közösségimédia-használat növelte a FOMO (a kimaradástól való félelem) veszélyét (Marciano et al., 2022).

A digitáliseszköz-használat mérését sok friss kutatás már nem korlátozta a képernyő előtt töltött időre, mint korábbi vizsgálatok tették. Az internethasználat célja és módja szerint is megkülönböztették a tizenévesek online tevékenységeit, és a pandémia első két évét illetően az bizonyosodott be, hogy vannak olyan eszközhasználati formák, melyek a nehéz járványhelyzetben kifejezetten pozitív hatást gyakoroltak az érintett korosztály közérzetére és mentális jóllétére, míg mások határozottan ártalmasnak bizonyultak.

A témában készült szisztematikus szakirodalmi áttekintésükben Laura Marciano és munkatársai (2022) az általuk vizsgált harminc tanulmány alapján az alábbiakat emelték ki:

• Összességében negatív hatást gyakorolt a közösségi médiára fordított idő megnövekedése a felmérésekben részt vevőkre, vagyis a közösségi médiával töltött idő negatívan korrelált a közérzettel.
• A nem társas interakciókra fordított képernyőidő negatív kapcsolatban állt a szociális jólléttel, emellett a megnövekedett képernyőidő több ülőidőt jelentett, ami a fizikai aktivitás szintjének csökkenésével alacsonyabb hangulati szinthez és rosszabb alvásminőséghez vezetett.
• Negatív és pozitív hatást is igazoltak azonban mind a közösségimédia-használattal, mind az online idővel kapcsolatban (a megnövekedett online jelenlét során gyakoribb lett a FOMO és az önértékelést csorbító „felfelé történő összehasonlítás” a vizsgált korosztályban, míg a pozitív élmények, elismerés vagy jótanács enyhítették a magányosság érzését).
• Ha az interakcióban részt vevők száma szerint vizsgálták az online kommunikációt, akkor az „online barátságok” és a „kiscsoportos kapcsolatok”, idesorolva a VoIP-alapú, hangátvitelt (Skype, Viber, WhatsApp) lehetővé tevő „1-1” vagy „1-kevés” típusú online kapcsolatokat is, a kijárási korlátozások idején alkalmasnak bizonyultak a magány csökkentésére és a szorongás oldására, míg a „1-sok” típusú kapcsolatok inkább fokozták a félelmet és a bizonytalanságot.
• Ha az interakció célja szerint vizsgálták az online térben való jelenlétet, akkor elsősorban a szabadidős internetes jelenlét volt káros a fiatalok mentális egészségére, míg a tanulás vagy munka céljával az online térben eltöltött idő nem gyakorolt ugyanilyen negatív hatást. Jobb lelkiállapotról számoltak be azonban azok a gyerekek, akik a jelentős mennyiségű oktatással összefüggő internethasználat után más jellegű foglalatossággal, olvasással, offline tanulással vagy egyéb tevékenységgel kapcsolódtak ki.
• Kifejezetten pozitív hatást gyakorolt a tizenévesek mentális állapotára a szorongás oldásával a vicces vagy humoros internetes tartalmak fogyasztása és a már említett „1-1” és „1-kevés” típusú kapcsolat.
• Ugyancsak pozitív hatásként jelentkezett a mozgásos aktivitások terén, hogy a pandémia alatt az elvégzett testmozgás mennyiségét, valamint a több testmozgás által elért jelentősebb boldogságérzést is össze lehetett kötni olyan alkalmazások használatával, amelyek mozgásos kihívások teljesítésére buzdították használóikat.

Ne feledkezzünk meg a fiúkról sem

Minden eddigi tanulmány azt mutatta, hogy a mentális egészséget érő negatív hatásokban a lányok sokkal inkább érintettek, mint a fiúk. Ezért fontos megemlíteni azt a svéd tanulmányt (Johansson et al., 2024), amely kifejezetten a fiúk erősebb érintettségét mutatta a pandémia alatt bekövetkezett negatív hatások terén. A szerzők sem tudtak igazán magyarázatot adni arra, hogy méréseik miért hoztak a nemzetközi átlagtól eltérő eredményeket, de valószínűleg a mérési módszerben kell keresni a különbséget. Míg a legtöbb korábbi vizsgálat kifejezetten az internalizáló problémákra (szorongás, depresszió, öngyilkossági gondolatok) helyezte a hangsúlyt, addig a svéd felmérésben nagy hangsúllyal helyet kapott több externalizáló viselkedési forma is (konfliktus a családtagokkal, alkohol- és droghasználat stb.).

A 3. ábra a svéd serdülők mentális állapotának változásait mutatja a pandémia idején (Johansson et al., 2024), és jól látszik rajta, hogy pozitív változásokról a járvány alatt főleg lányok, negatív változásokról főleg fiúk számoltak be, ami ellentmondani látszik a korábbi tanulmányok adatainak.

3. ábra: A svéd serdülők mentális állapotának változásai a pandémia idején

Forrás: Johansson et al., 2024

Önsértés, öngyilkossági kísérletek

Az önsebzés olyan szándékos viselkedés, melynek célja, hogy valaki azonnali fizikai sérülést okozzon magának. Az öngyilkossági szándékkal elkövetett önsértést fontos megkülönböztetni a nem öngyilkossági céllal elkövetett önsebzéstől (Non Suicidal Self Injury, NSSI). Utóbbi esetben a sérülés célja nem halál okozása, hanem egyfajta megkönnyebbülésérzés elérése, illetve az elkövető feszültségérzésének csökkentése. Fontos azonban tudni, hogy a nem öngyilkossági célú szándékos önártalom is öngyilkossági kockázattényezőnek számít (Lewis et al., 2020).

Már a pandémiát megelőzően is lényeges mutatószám volt a kamaszok mentális egészségének mérése során az öngyilkossági gondolatok és az öngyilkossági kísérletek száma (Twenge, 2020). Egy 2017-es adatok alapján magyar kutatók által 2023-ban közétett tanulmány a 13–18 éves korosztály nem klinikai csoportjában (önkéntes alapon toborzott budapesti diákok körében) „riasztóan magasnak” találta az öngyilkos viselkedés (öngyilkos gondolatok vagy öngyilkossági kísérlet) előfordulási gyakoriságát, ezért határozottan sürgette a serdülők szűrését és szükség esetén ellátásba utalását. A vizsgált csoport negyede (25%) nyilatkozott úgy, hogy „élete során már valamikor”, minden tizedik diák (10%) pedig úgy, hogy ez „az elmúlt egy hónapban” fordult elő vele (Horváth et al., 2020).

Az öngyilkossági gondolatok és öngyilkossági kísérletek számában mindig a lányok mutattak nagyobb aktivitást (Keyes–Platt, 2024), de érdemes észrevenni, hogy a befejezett öngyilkosságok számát tekintve a 10–19 éves korosztályban (de más korosztályokban is) a fiúk produkálnak magasabb értékeket (Bertuccio et al., 2024).

1. táblázat: 10–19 évesek halállal végződő öngyilkossági kísérleteinek adatai három földrész tizenegy országából

Az adatok forrása: Bertuccio et al., 2024

Az 1. táblázat egy három földrész tizenegy országának ifjúsági öngyilkossági adatait bemutató tanulmány (Bertuccio et al., 2024) alapján készült, mely két korcsoport adatait vizsgálta. A tizenegy ország és a két korcsoport összesen huszonkét fiú-lány adatpárt jelent, melyek közül tizenkilenc alkalommal (kivételek a jelölt sorokban) azt tapasztalták a kutatók, hogy a befejezett öngyilkosságokat tekintve a fiúk vannak többen. A három eltérés a 10–14 éves lányok esetében mutatkozik, ám az összesített adatoknál az eltérés már nem tapasztalható. Vagyis a fenti táblázat összesítő oszlopainak alapján tényként állíthatjuk, hogy a 10–19 éves korosztályban több fiú követ el halállal végződő öngyilkossági kísérletet, mint leány.

Ugyanakkor egy hazai kutatás (Szeifert et al., 2023) azt mutatta, hogy 2016 és 2021 között az adott baleseti intézet látókörében a 10–20 évesek halállal végződő öngyilkossági kísérleteiből pontosan kétszer annyi érintette a fiúkat, mint a lányokat. Ez ugyancsak alátámasztja az előző bekezdésben megfogalmazott állítást, miszerint a fiúk határozottabbak és „eredményesebbek”, amikor öngyilkossági elhatározásra jutnak.

A pandémia utáni évek

Egy friss, átfogó tanulmányban (Keyes–Platt, 2024) a szerzők azzal kapcsolatos bizonyítékokat ismertettek, hogy a már említett internalizáló állapotok (depresszió, szorongás, önsértés, öngyilkossági gondolatok, halálos öngyilkossági kísérlet) jelenleg is határozott növekedést mutatnak a serdülők körében. Ugyanezt a tendenciát erősíti meg Ana Maciá-Casas és munkatársainak a tanulmánya, amely szerint „a salamancai gyermekek és serdülők körében az öngyilkossági gondolatok és viselkedés növekedése nem korlátozódott a világjárvány utáni első évre. Éppen ellenkezőleg, ezek a klinikai megnyilvánulások még mindig növekednek, ami közegészségügyi szempontból aggodalomra ad okot” (Maciá-Casas et al., 2024: 7). Vagyis egyelőre nincs jele annak, hogy a korábbi negatív tendenciák a mentális egészség romlását illetően csillapodnának.

E tapasztalatokkal összecseng, hogy 2023-ban a gyermek- és ifjúságpszichiátriai beteggondozásba kerülő új hazai betegek számának 39 százalékos növekedését láthatjuk 2022-höz képest (5290 → 7357), ami a 2021-ről 2022-re mért 19 százalékos növekedés (4425 → 5290) kétszeresét is meghaladja (KSH, 2024).

Összefüggés a mentális egészség romlása és a technológiahasználati szokások között

Mindeközben Katherine M. Keyes és Jonathan M. Platt (2024) megállapításai alapján a pandémia utáni időszakban is kimutatható a képernyő előtt töltött idő, a digitáliseszköz-használat és a közösségi média egyre nagyobb térhódítása. A gyerekek továbbra is mind több időt töltenek a képernyő előtt, illetve az online térben, de e tevékenységeik nem egyforma mértékben felelősek romló mentális állapotukért.

Ahogy korábban említettük már, a pandémia éveiben végzett kutatások is kimutatták, hogy más-más hatással van a digitális eszközök használata a tizenévesek mentális egészségére attól függően, hogy tanulási céllal vagy szabadidejükben kerül-e rá sor, illetve hogy „1-1”, „1-kevés” vagy „1-sok” formában vannak-e jelen ezek az eszközök.

2. táblázat: Az internalizáló problémák emelkedő arányait magyarázó rizikófaktorokra vonatkozó bizonyítékok összesítése

Forrás: Keyes–Platt, 2024

A pandémia után ez a kutatási eredmény látszik megerősödni, ugyanis nem önmagában a képernyő előtt töltött idő és nem is a digitális eszközök használata tehető felelőssé a szorongás, a depresszió, az öngyilkos gondolatok és a többi internalizáló mentális zavar növekvő előfordulási arányáért, hanem kifejezetten a közösségimédia-használat, vagyis azok a bizonyos „1-sok” típusú kapcsolatok, melyeket már korábbi tanulmányok is azonosítottak. Ez az a rizikófaktor, amelynek határozottan erősödő kapcsolata mutatható ki az idő előrehaladtával az internalizáló mentális zavarok tekintetében, és minden valószínűség szerint ez a lányok körében elterjedtebb rizikófaktor állhat a szorongásos és depressziós zavarok, valamint a többi internalizáló mentális probléma növekedésének hátterében (2. táblázat) (Keyes–Platt, 2024).

Az eddigi tapasztalatok összegzése

A kutatók által a világjárvány előtt megfogalmazott aggodalmak a tizenévesek mentális állapotával kapcsolatban nem enyhültek, sőt azóta csak fokozódtak. Gyakoribbá vált a kamaszok körében a szorongás, a depresszió, az öngyilkos gondolatok felmerülése, és összességében is romlik a mentális egészségük. A mentális egészséget érintő főbb tendenciák fennmaradtak a járvány évei alatt, majd azt követően is, ezt összegzi a 3. táblázat.

3. táblázat: A 10–19 évesek mentális egészségét érintő tendenciák összefoglalása

Az adatok forrása: (1) Twenge, 2020; (2) Marciano et al., 2022; (3) Cosma et al., 2023; (4) Maciá-Casas, 2024; (5) Keyes–Platt, 2024; (6) Clark et al., 2021

Konklúzió és javaslatok

A digitáliseszköz-használatból származó mentális problémák hátterében egyre határozottabban körvonalazódnak a kiváltó tényezők. Ma már nem gondoljuk, hogy a digitális eszközök használata „úgy, ahogy van”, ártalmas a serdülőkre. Vannak bizonyos eszközhasználati formák, leginkább a szabadidős, „1-sok” típusú közösségimédia-használat, melyekre érdemes összpontosítani a figyelmünket. Úgy tűnik, ennek korlátozásával vagy szabályozásával lehet jelentős nyereséget elérni a mentális egészség terén.

Az általunk vizsgált tanulmányok azonnali összefogást és határozott beavatkozást sürgetnek, miközben úgy tűnik, a világjárvány keltette felfordulás még azokat a törekvéseket is visszavetette, amelyek a 2010-es évek vége felé már elindulni látszottak (Balázs, 2019). Fontos, hogy a tizenévesek ugyanúgy, mint a velük foglalkozó szülők és pedagógusok, a jelenleginél sokkal több segítséget kapjanak ahhoz, hogy minden szükséges támogatás rendelkezésre álljon a kamaszok mentális egészségének megőrzéséhez.

A hazai tizenévesekre már csak azért is fokozottan oda kellene figyelni, mert míg a pandémia éveiben az Európai Unió által közzétett tanulmány (European Commission, 2022) szerint számos ország felméréseket végzett és intézkedéseket hozott a kamaszok mentális egészségének megóvása érdekében, addig Magyarország ezekben az aktivitásokban nem vállalt részt.

Azonban bizakodásra ad okot, hogy a kutatók nemzetközi szinten és itthon is aktívan keresik már a szóba jöhető megoldásokat. Egy előremutató javaslat szerint a növekvő online jelenlétet kihasználva az online térben érdemes gondolkodni, amikor a megoldást keressük. Christin Scheiner olyan adatgyűjtést javasol, mely vonzó a fiatalok számára, például egy portált, amelyen a felhasználók saját fiókot hozhatnak létre, és rendszeres időközönként a mentális állapotukkal kapcsolatos felmérésekben vehetnek részt. Ez lehetőséget adna longitudinális mérésekre, jól mutatná az időbeli változásokat, és kronológiailag az egyes médiaesemények hatásait is megjeleníthetővé tenné. A kérdezés módszertana követhetné a leghaladóbb tudományos módszertanokat, szűrőeszközökkel kiegészítve pedig bepillanthatnánk bizonyos csoportok vagy korosztályok jellemző adataiba is (Scheiner, 2023). Egy friss hazai tanulmány arra hívja fel a figyelmet, mennyire fontos, hogy az egészségmegtartást ne csak fizikai (táplálkozás, sport), hanem mentális szempontból is vizsgáljuk (Derzsi-Horváth–Deutsch, 2024). Egy Pécsen kipróbált középiskolai személyiségfejlesztő program tapasztalatait összegezve azt mutatja be a cikk, miként lehet a 14–18 évesekben tudatosítani, hogy mindannyian aktív szereplői saját egészségük fenntartásának, és felelősek is érte mind fizikai, mind mentális értelemben. Mindkét említett tanulmány az érintett korosztály aktivizálásában és a kortárscsoportok ösztönzésében látja a kiút keresésének első lépéseit.

Ajánlás szülőknek

Miután bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a jelenlegi tizenéves korosztály mentális állapota egyértelműen rosszabb, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőttieké, jelentős szerep hárul a szülőkre, hogyan tudnak támaszt nyújtani gyermekeiknek. Egyértelmű, hogy több szorongásos vagy depressziós tünettel küzdő tizenéves van napjainkban, mint korábban, és jelentősen megnőtt az öngyilkossági gondolatokkal küzdő kamaszok aránya is. Szüleik elsősorban e tünetek észlelésében és a szakértő segítség megszerzésében vállalhatnak jelentős szerepet.

Létezik már számos nagyszerű kezdeményezés, amely a szülők edukálását célozza (például Digitális Nevelés Szülői Klub Tóth Dániel, „a pszichológus pasi” gondozásában;^[1]Tóth Dániel („A Pszichológus Pasi”) Digitális Nevelés Szülői Klub, https://www.facebook.com/groups/digitalisneveles, valamint https://digitalisneveles.hu/ Kütyüjogsi – Tudatos digitális szülő program^[2]Fülöp Hajnalka Kütyüjogsi – Tudatos digitális szülő – Fülöp Hajnalka hivatalos oldala, https://www.facebook.com/tudatosdigitalisszulo/ Fülöp Hajnalka vezetésével vagy Németh Lóránt Virtuális szülői mentoringja^[3]Németh Lóránt virtuális szülői mentoring, https://lorantcoaching.webnode.hu/ „gamer gyerekek” szüleinek), de ezek a hivatalos ok- tatás berkeibe még nem kerültek be, pedig a szülők a rendszeres iskolai szülői értekezleteken célzottan elérhetők lennének. Amíg ez nem történik meg, addig a közösségi média felületein tematikus szakmai csoportokhoz csatlakozva nagyszámú szakértő és szülő érhető el, akiktől sokat lehet tanulni.

A kisgyermek elsősorban mintakövetéssel tanul, ezért különösen fontos, hogy a szűk környezetében mit lát az eszközhasználat terén. Kamaszkorban szintén fontos a szülői környezet, hiszen kölcsönösség nélkül nem várható el tudatosabb digitáliseszköz-használat. A kérdés családi szintű kezelését segítheti egy úgynevezett családi digitális házirend közös kialakítása, melynek során minden családtag megfogalmazhatja az eszközhasználattal kapcsolatos szükségleteit, és közben szó eshet a család offline életéről is.

Ezen túl minden szülőnek érdemes tudnia, hogy a digitáliseszköz-használat teljes tiltása helyett nagyobb biztonságot és jobb mentális állapotot garantálhatnak gyermeküknek a korlátozott és tematikus szempontból is felügyelt eszközhasználat engedélyezésével.

Pedagógusok számára megfogalmazott javaslatok

A pedagógusok több gyerekkel találkoznak, mint a szülők, így jobban átlátják a jelenleg zajló változásokat. A szülők sokszor csak a testvérek vagy a maguk kamaszkori tapasztalataira tudnak támaszkodni. Emiatt kulcsszerep hárul a pedagógusokra a veszélyt jelentő (szorongásos, öngyilkossági gondolatokkal terhelt vagy depressziós) mentális állapotok kockázatainak felismerésében és szükség esetén a szakértő segítség biztosításában a gyermek és az őt támogató szülő számára.

Kulcskérdés, hogy az iskola – tudásközvetítő funkciója mellett – milyen egészségmegőrző, prevenciós célokat szolgáló feladatokat tud ellátni. A diákok személyes közösségének építését és az érzelmi intelligencia fejlesztését segíthetik a különböző resztoratív, proaktív körök, melyeket könnyen be lehet illeszteni a feszített munkarendbe is.

Mivel minden szakmai fórum a szervezett, országos beavatkozást sürgeti, remélhetőleg hazánkban sem kell sokáig várni ennek életbe lépésére. Ha bármilyen szervezett mentálisegészség-megóvó program elindul, ennek várható megvalósulási színterei az iskolák lesznek, következésképpen jelentős feladat hárul majd a pedagógusokra. A legtöbb, amit tehetnek, ha az ilyen irányú kezdeményezéseket nyitottsággal fogadják, és legjobb tudásuk szerint részt vesznek bennük.

Amíg azonban e kezdeményezések váratnak magukra, a pedagógusok a gyermekeket és a szülőket is megismertethetik az internethasználat kevésbé káros formáival, illetve a ténnyel, hogy a közösségimédia-használat helyett egészségesebb választás inkább ezekkel tölteni a digitáliseszköz-használatra szánt időt.

Lehetséges további kutatási irányok

Mivel a digitáliseszköz-használat gyermeknevelési, valamint oktatási-nevelési vonatkozásairól rendkívül kevés empirikus adat áll rendelkezésünkre, és újdonsága miatt az előző generációk tudása, megküzdési stratégiái sokszor nem elegendőek, nagyon fontos lenne, hogy megbízható, longitudinális adataink legyenek a kérdésről. Ezért módszertan tekintetében egyrészt azokat a kutatási dizájnokat ajánljuk, amelyekben megragadható a változás és a digitáliseszköz-használat hatása a mentális jóllét különböző aspektusaira. Javasoljuk továbbá a kérdéskör multiaktor-jellegű vizsgálatát, azaz a digitáliseszköz-használat aspektusainak családi felmérését, amelyből jobban megismerhetjük a jelenség családi mintázatait. A továbbiakban néhány konkrét kutatási irányt említünk, melyeket különösen fontos lenne a hazai és nemzetközi vizsgálatok tárgyává tenni:

• Azon negatív mentális állapotok részletes vizsgálata egyenként, melyek az internethasználat növekedésével úgy válnak gyakoribbá, hogy a kamaszok nehéz lelkiállapotukból a kiutat keresve könnyebben találnak hozzájuk mintákat (például önsebzés, anorexia).
• A digitáliseszköz-használat mentális egészségre gyakorolt hatásának a családi háttérrel és működéssel való összefüggése.
• A vizsgált mutatók összefüggése a tanulmányi eredménnyel, az oktatási rendszerrel és az oktatási módszerekkel.
• A digitáliseszköz-használat következtében megjelenő internalizáló és externalizáló problémák külön vizsgálata, megkülönböztetett figyelemmel a nemek közti megoszlásra.
• A korai gyerekkor (0–3 éves kor) eszközhasználatából adódó nehézségek hatása a tizenévesek mentális állapotára.

Absztrakt

A tanulmány célja bemutatni azokat a kihívásokat, melyekkel az elvált/válófélben lévő családokkal dolgozó szakemberek találkoznak, továbbá keresni azokat a válaszokat, lehetőségeket, amelyek segíthetik az érintett családokat és szakembereket a válás folyamatában. Ezeket a kérdéseket 2021 őszén lefolytatott interprofesszionális műhelymunkák (három alkalom, huszonnégy fő) és a vonatkozó szakirodalom alapján vizsgáltuk. Kihívásként jelent meg a szakemberek beszélgetésében a gyermekek szempontjainak hangsúlyosabb figyelembevétele, illetve a szülők és gyerekek többszintű támogatása a válási folyamat során. Az elmúlt évtizedekben több civil és állami kezdeményezéssel találkozhatunk, amely a konfliktusos válások támogatására irányul, azonban ezek szórványosan és egységes koncepció nélkül működnek. A téma fontossága és a területen tapasztalható hiányosságok miatt szükséges lenne a kérdés szakmaközi átgondolása és rendszerszintű megoldások kidolgozása.

Kulcsszavak: válás, mediáció, gyermekközpontú, műhelymunka

A válás, a kapcsolatbomlás más európai országokhoz hasonlóan hazánkban is a lakosság jelentős részét érintő kérdések közé tartozik, még akkor is, ha az elmúlt évek válási statisztikáit tekintve Magyarországon a válások számában és arányában is csökkenés figyelhető meg. A teljes válási arányszám 2008-ban érte el a legmagasabb értéket, az ezt követő években csökkent. 2016-ban eszerint a házasságok mintegy 42 százalékában lehetett válásra számítani. Ugyanebben az évben a válások 55 százalékában volt érintett legalább egy közös kiskorú gyermek (Makay–Szabó, 2018). Fontos azonban megjegyezni, hogy a válási statisztikák kizárólag a házasságok felbomlására vonatkoznak, az élettársi kapcsolatok megszűnéséről nincsenek adataink. A házasságon kívül született gyermekekre vonatkozó adatok (2017-ben 45 százalék) azt jelzik (KSH, 2018), hogy jelentős azon gyermekes családok aránya is, amelyekben a szülők nem kötöttek házasságot. Mivel az élettársi kapcsolatok stabilitása alacsonyabb, mint a házasságoké (Liefbroer–Dourleijn, 2006), a kapcsolatbomlás utáni szülőség kérdése még szélesebb populációt érinthet.

A válási-különválási folyamat sokszor megterhelő időszak minden érintett számára. A szülők az új helyzet bizonytalanságával szembenézve igyekeznek mielőbb valami kiszámíthatóságot találni a maguk és gyermekeik számára. Ebben a szülőket érzelmileg és anyagilag is megviselő időszakban gyakran előfordul, hogy a mindkét fél által szeretett gyermekekre kevesebb figyelmet tudnak fordítani. Különösen nehéz, amikor a személyes sérelmek és az ezekből táplálkozó, a másik felet bántó, sértő kommunikáció akadályt jelent a szülői alrendszer újraszervezésében és működtetésében. E folyamat során a szülők különböző szakemberekkel kerülnek kapcsolatba, akik akár célzottan a váláshoz nyújtanak segítséget (például mediátor, pszichológus, ügyvéd), akár közvetve, sokszor a gyermekek miatt találkoznak a családdal (például pedagógus, edző). A professzionális és megfelelő segítségnyújtás érdekében különösen fontos, hogy a különböző szakemberek – akik esetleg csak egy-egy részkérdéssel foglalkoznak – minél több információval rendelkezzenek a válási krízis sajátosságairól és a segítségnyújtás lehetőségeiről. A család és elsősorban a gyermekek érdekében kiemelten fontos lenne, hogy a szakemberek egymással együttműködve, de legalábbis hasonló elvek mentén dolgozzanak a családdal.

Egy válás természetes velejárói a szülők közötti konfliktusok, azonban intenzitásuk, tartósságuk eltérő lehet. A vonatkozó kutatások eredményei egybehangzóan alá- támasztják, hogy a gyakori és intenzív konfliktusok csökkentik mind a szülők, mind a gyermekek pszichés jóllétét, és megnehezítik az új helyzethez való alkalmazkodást (Amato, 2010; Becher et al., 2019; Lamela–Figueiredo, 2016). A nemzetközi irodalomban különösen konfliktusos válásként (high conflict divorce) azonosítják azokat a család- bomlásokat, amelyek esetében a szülők kapcsolatát hosszan tartó, mély konfliktusok jellemzik (Anderson et al., 2011; Smyth–Moloney, 2019). A konfliktusos válás főbb jellemzőiként Anderson és munkatársai (2011) az átható negatív interakciókat, illetve az ellenséges, érzelmileg instabil társas környezetet emelték ki. Mások e fogalommal a két évnél tovább tartó válási folyamatot jelölik, amelyet nagyfokú harag, ellenségeskedés, bizalmatlanság és nehezített kommunikáció jellemez (Cohen–Levite, 2012). Mahrer és munkatársai (2018) a szülők konfliktusainak tárgyalása során az alábbi szempontokat, különbségtételeket emelték ki:

• Konfliktus vagy kapcsolati erőszak, amelynél súlyos érzelmi és/vagy fizikai abúzus merül fel a szülők között.
• Súlyos konfliktusok, amelyek közvetlenül a válás időszakában merülnek fel, de később csökken a gyakoriságuk és az intenzitásuk is, vagy olyan konfliktusok, amelyek évek múlva is fennállnak.
• A konfliktus intenzitása a nézetkülönbségtől a verbális abúzusig terjedhet.
• A konfliktus a gyerekek előtt vagy az ő bevonásukkal zajlik-e.
• A szülői konfliktusok megismerése során fontos a résztvevők különböző szempontjainak felmérése. A gyermekek konfliktusnak való kitettségére vonatkozóan például az ő beszámolójuk.

A különösen konfliktusos válási ügyek összetett rendszerszintű és klinikai kihívásokat jelentenek. A konfliktushelyzetek folyamatos átélése a gyermekek életében jelentős érzelmi és fejlődési terhet okoz. Ezekről a kérdésekről hazai szinten a szakmai és tudományos értekezések csak szórványosnak mondhatók.

2021 őszén a Magyar Kapcsolatügyeleti Mediátorok Országos Szakmai Szövetsége három alkalommal szervezett online műhelybeszélgetést „Szülőnek lenni… a válás után is” címmel, hogy az elvált családokkal foglalkozó szakemberek interprofesszionális körben cseréljenek tapasztalatot egymással. Jelen tanulmány célja, hogy beszámoljunk a műhelymunkákon részt vevő szakemberek által felvetett kihívásokról, és továbbgondoljuk azokat a lehetőségeket, melyek segítséget jelenthetnek a szülőknek, gyermekeknek a válás időszakában és azt követően.

A műhelymunka bemutatása

Az alkalmakon összesen huszonnégy fő vett részt, különböző szakmai és intézményi hát- térrel, volt közöttük pedagógus, óvodai és iskolai szociális segítő, pszichológus, mediátor, családterapeuta és jogász is. Kivétel nélkül valamennyien hozzájárultak, hogy az el- hangzottakat a téma tudományos tárgyalása és szakmai fejlesztések során felhasználjuk.

A műhelymunka menete, vezérfonala:

• A műhelybeszélgetés elején rövid bemutatkozást követően minden jelenlévő választott egy képet, amely leginkább kifejezte számára a válás utáni közös szülőség, illetve az elvált családokkal végzett munka sajátosságait.
• Milyen kihívásokkal találkoznak a válófélben vagy válás után lévő családokkal végzett munka kapcsán?
• Milyen eszközök, technikák, jó gyakorlatok vannak, amelyek segítséget nyújtanak a munkában? Tapasztalataik alapján milyen válaszokat adnának az említett kihívásokra?

Az egyes alkalmak résztvevői közt nem volt átfedés, és mindegyik beszélgetés tematikáját a fenti kérdések adták. A második és harmadik alkalommal ismertettük az előző műhelymunkák fő pontjait, így a beszélgetés során azokhoz is lehetett kapcsolódni.

A jelen lévő szakemberek egy része maga is átesett már váláson, így a kliensmunka tapasztalatai mellett saját élményeiken átszűrve tudtak átfogóan beszélgetni a válófélben lévő családokkal végzett munka nehézségeiről, az intézményi háttér hiányosságairól, kompetenciahatárokról és elérendő célokról.

Kihívások a válás utáni közös szülőség támogatásában

A válással a család párkapcsolati alrendszere megszűnik, ugyanakkor a szülői alrendszer megmarad, hiszen számos olyan kérdés van, melyeket a szülőknek közösen kell megoldaniuk. Feinberg definíciója szerint „a közös szülőség arra a módra vonatkozik, ahogyan a szülők és/vagy más szülőfigurák a szülői szerepükben egymáshoz kapcsolódnak” (Feinberg, 2003: 96). A közös szülőség több dimenzióját is azonosíthatjuk: (1) a szülők közötti együttműködés és támogatás; (2) a szülők közötti versengés és konfliktus; (3) a szülői feladatok hatékony megosztása; (4) a szülői szerepvállalás iránti elkötelezettség; (5) egyetértés a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésekben; (6) trianguláció (például az egyik szülő koalíciót alkot a gyermekkel a másik szülő ellen) (Darwiche et al., 2021). Több kutatás is rámutatott, hogy összefüggés van a közös szülőség minősége és a gyermekek jólléte (Becher et al., 2019; Elam et al., 2019), valamint a szülő-gyermek kapcsolat (Beckmeyer et al., 2014) között. A következőkben azokat a kihívásokat mutatjuk be, melyeket a műhelymunkán részt vevő szakemberek említettek.

A gyermekek szempontjainak figyelembevétele

A műhelymunkán a különböző kérdések tárgyalása során a jelenlévők újra és újra visszakanyarodtak ahhoz a dilemmához, hogy a válás folyamatában hogyan lehet a gyermekek szempontjait minél inkább figyelembe venni, érvényesíteni. A szülőket abban támogatni, hogy érzelmi hullámzásaikban tudjanak a gyermekek szükségleteire és érdekeire fókuszálni. A válás körüli helyzetek és a gyermekek kapcsolatának kiváló illusztrációját adja Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című klasszikus filmje. A gyerekek egy-egy vágóképben szerepelnek a film elején és a végén, de alapvetően a szülők belső világa, kapcsolati dinamikája van a fókuszban, s közben a gyerekek szempontjai, megélésük nem kerülnek elő. Ezt a jelenséget fogalmazta meg a műhelymunka egyik résztvevője is: „A gyerekek eltűnnek a dolgok menetében.” A válási folyamat legnagyobb kihívása talán az, hogy a szülők szeretik a gyermeküket, azonban szükség van egy „átbillenésre”, hogy valóban fókuszba tudják helyezni az ő szükségleteit. Ha a szülők konfliktusa egyre jobban eszkalálódik, és az egymáshoz viszonyulás ellenségessé válik, nagyobb lesz a veszélye annak, hogy a válás során sérül a gyermek is. Glasl kilenclépéses modelljében (Glasl, 1999), melyben a szerző a konfliktusok eszkalációját írja le, a második harmadnak még nincsenek egyértelműen destrukciós céljai, de a saját nyereség maximalizálása és a másik fél legyőzése a cél. Ezekben az eszkalációs lépcsőkben már a gyerekek is szerepet kaphatnak. A koalíció fázisában a felek támogatókat keresnek, az eredeti téma kevésbé fontos, már mindkét fél számára arról van szó, hogy nyerjen. Akikkel találkoznak – barátok, ismerősök, családtagok, szakemberek –, potenciális szövetségesek a másik féllel folytatott vitában, harcban. Egy ilyen helyzetben már annak is megvan a veszélye, hogy a gyermek válik szövetségessé, vagy épp mindkét szülővel igyekszik lojális maradni, de ez egyre nehezebbé válik. A válás során és a válást követően a gyermekekben kialakuló lojalitáskonfliktusok gyökerei idevezetnek. A tekintély elleni támadás fázisában a két szülő már a másik felet becsmérli, jellemzőek a túlzások is („soha, mindig, állandóan”). A közös szülőségnek fontos tényezője egymás szülői tekintélyének támogatása, illetve aláásása (Feinberg, 2003). Nagyon meghatározó ebben a tekintetben, hogy hogyan beszélnek a szülők egymással a gyermek előtt, illetve a gyermeknek a másik szülőről. A destrukciós szakaszba lépve már a saját veszteségek sem számítanak, a lényeg a másik legyőzése. A családi helyzeteknél azonban nehezen értelmezhető a nyertes-vesztes felállás, hiszen a szülők közötti harcban – a kimenettől függetlenül – hosszú távon mindenki veszít. Több szakember is beszámolt arról, hogy a szülők sokszor nem látják a gyermek megélését, és csak a szakember (például az óvodai és iskolai szociális segítő) jelzése alapján találkoznak azzal, hogy gyermekük egyedül érzi magát, nem tud kivel beszélni a körülötte zajló folyamatokról. A válófélben lévő vagy elvált szülőknek a „magányból, a beszűkült tudatból, a düh, harag, csak azért is megmutatom állapotából kell megérkezni oda, hogy a gyermekekre fókuszáljanak; esszük, nem esszük, ha jól akarjuk csinálni, akkor fókuszt kell váltani” – fogalmazott az egyik résztvevő.

Folyamat – idő – tempó

A válási krízis mindenképpen egy folyamatnak tekinthető, amelyet a szereplőknek egyénenként és együtt is be kell járniuk. A válási átmenetet Van Gasse és Mortelmans (2020a) hat fázisból álló folyamatként írja le: (1) kétszülős család, amelyben a kapcsolati problémák miatt a szülők elkezdenek elégedetlenséget érezni; (2) megjelenik a különválásra törekvés, amely lendületet ad a változáshoz; (3) „ködös időszak”, amelyből hiányoznak a kétszülős családi működésben megszokott rutinok és struktúra; (4) a szülők elkezdik átszervezni a családi életet, és átmeneti megoldásokat találnak a mindennapok működtetésére; (5) majd fenntartható és hosszabb távú megoldásokat találnak; (6) a szülők és a gyermekek elfogadják az új struktúrát, és a családi élet új szakaszának tekintik. Bár a szerzők a dinamikus modellben a hatodik szakaszra végpontként hivatkoznak, fontos kiemelni, hogy a családi fejlődés folytatódik. A kialakított megoldásokat újra és újra át kell gondolni, és a családtagok, valamint a család mint rendszer fejlődési szükségleteihez kell igazítani. Az elvált családdá alakulás mindenképp pszichés folyamatot, egy- fajta gyászmunkát is jelent, amelynek végére a szülők és a gyermekek elfogadják, hogy már nem olyan lesz a családi életük, mint amit megszoktak. Apa és anya nem lesznek már együtt párként, ugyanakkor közös gyermekükért együtt szükséges felelősséget vállalniuk, és különböző helyzetekben egymással egyeztetve kell dönteniük. Hosszú út vezethet a veszteségben megélt tagadás és düh fázisától az egymással együttműködő közös szülőségig, és fontos látni, hogy a családtagok máshol tartanak az úton. Sokszor előfordul, hogy az egyik félben már megszületett a döntés a különválásról, és szeretné mielőbb tisztázni a válással összefüggő kérdéseket, míg a másik szülő még a párkapcsolat javításáért küzdene. A válás folyamata során fontos (lenne) időnként tudatosítani, hogy hol tartanak az egyes szereplők, hiszen nem egyszerre haladnak ebben a gyászfolyamatban. Szakemberként fontos kihívás, hogy miként lehet segíteni a feleket, hogy tolerálják egy- más tempóját. Az előző pontra utalva azt is fontos figyelembe venni, hogy a gyerekeknél általában később és lassabban zajlik le ez a folyamat, és sokáig előjönnek akár a család újraegyesítésére vonatkozó vágyak is. Mindenképpen kihívást jelent ez, hiszen veszteségekkel néznek szembe a szülők is, és amellett, hogy a saját szükségleteikkel kellene foglalkozniuk, folyamatosan tudatosítaniuk kell, hogy ott vannak a gyerekek.

Informális és formális környezet

A válási folyamatot nem csak a közvetlenül érintett családtagok befolyásolják, illetve maga a válási krízis is hat a család környezetére. Az erős kapcsolati háló értékes szerepet játszhat a válási átmenet kihívásainak leküzdésében, és segítséget jelent az új családi struktúra és működés kialakításában (Cook, 2012). A társas támogatórendszer tagjai számos feladatot átvesznek az átalakuló családban a szülőktől, amivel a változásban lévő szükségletekre adnak választ (Van Gasse – Mortelmans, 2020b). A rokoni és baráti társas rendszer azonban gyakran egyoldalú támogatást nyújt, amelynek során az egyik szülő mellé állnak, akár a másik ellenében. Visser és munkatársai (2017) arra is felhívják a figyelmet, hogy a kapcsolathálózat tagjai nehezebben bocsátanak meg az expartnernek, mint maguk a felek, és rendszeresen témává teszik az elszenvedett sérelmeket, negatívan beszélnek a volt partnerről, ami megnehezíti a szülők kapcsolatának új alapokra helyezését. Komoly tudatosságot és erőfeszítést kíván a szereplőktől, hogy az informális kapcsolathálózattól kapott támogatás gyermekközpontú legyen, és ne valamelyik szülő felé irányuló negatív érzések vezéreljék.

A műhelymunka résztvevői is említették a semleges és pártatlan hozzáállást az elvált családokkal való munka alapvetéseként és egyben kihívásaként. Kívülállónak maradni és nem foglalni állást egyik szülő mellett sem, nem kötődni jobban egyik félhez sem – nehéz segítői feladat, különösen akkor, ha bántalmazó kapcsolatról van szó. Mediátorként ez alapelvnek számít, azonban más szakemberek (például családsegítő, pedagógus, edző) esetében is segítséget jelent a szülőkkel való kommunikációban. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a válás során a jogi folyamat túlzott hangsúlyt kap. A „család elsősorban nem jogi rendszer, és a válás elsősorban nem jogi folyamat” – fogalmazott az egyik szakember. Magyarországon a házasság felbontását a bíróság mondja ki, azonban a jogi megoldás önmagában nem eredményez együttműködő közös szülőséget, sőt a jogi út offenzívájában akár el is vész az erő és az energia. A folyamat végén fontos eljutni valamiféle jogi lezáráshoz, de előbb mélyrehatóbban kellene foglalkozni a válás többi (érzelmi, társas, szülői alrendszer) aspektusával. Külön kihívásként említették a műhelymunka résztvevői, hogy a legtöbb szakember, aki nem kifejezetten a válás miatt találkozik a családtagokkal (elsősorban a gyerekekkel), tanulmányai során nem vagy nagyon felületesen foglalkozott azzal, hogyan tud jól segíteni egy ilyen helyzetben. Például mit tehet az az osztályfőnök, akinek az egyik tanulója épp szülei válását éli át? Milyen folyamatok zajlanak a gyermekben, akivel nap mint nap találkozik, és aki esetleg máshogy teljesít, mint szokott, máshogy vesz részt az iskolai közösségi életben, mint korábban? A válás mint családi életesemény kihat azokra a tágabb rendszerekre, melyekben a családtagok a mindennapok során dolgoznak, tanulnak. Épp ezért fontos lenne rendszerben gondolkodni, és nemcsak egyéni válaszokat adni, egyéni támaszt nyújtani, hanem összehangolt segítséggel hozzájárulni a családi rendszer minél békésebb és gyorsabb átalakulásához, a gyermekek számára is átlátható, kiszámítható keretek kialakításához.

Lehetséges válaszok, jó gyakorlatok

Mediáció és mediációs szemlélet

A közvetítés (más néven mediáció) alternatív vitarendezési eljárás, amelynek során egy pártatlan és semleges harmadik fél, a mediátor segíti a felek kommunikációját, hogy a konfliktusban érintettek számukra kielégítő megoldásra jussanak. A mediáció családi viták esetén különösen jól alkalmazható módszer, hiszen az ilyen érzelmileg intenzív és sok szálon kötődő kapcsolatokban a vitarendezés jogi útja a kapcsolat további romlásához vezet. A válási folyamatban több olyan pont van, amikor segítséget jelenthet a mediációs eljárás azzal, hogy nehéz beszélgetésekhez biztonságos keretet és kiszámítható struktúrát ad. Ezért hasznos lehet a mediáció a válás előtt, a felmerülő kérdések tisztázása és közös megbeszélése érdekében, a válás közben, a jogi eljárás szüneteltetése mellett és a válást követően is. Hiszen gyakran vannak részletkérdések, amelyeket a bíróság nem is tud szabályozni, illetve a család és a családtagok fejlődésével a szabályokat és kereteket is módosítani szükséges. A következőkben néhány olyan mediációs alapelvet emelek ki, amelyek el- vált szülőkkel, gyermekekkel foglalkozó más szakemberek számára is hasznosak lehetnek:

• Múltbeli sérelmek helyett jövőorientáció – egy vitahelyzet könnyen eszkalálódik, és a téma hamar átterelődik a vita tárgyáról egy másik tárgyra, a kérdéssel kapcsolatos múltbeli tapasztalatokra, a jelenről a múltra. A „Hogyan jutottunk ide?” kérdés gyakran a felelős, hibás keresésével jár együtt. Akár önhibáztatásról, akár a másik fél számonkéréséről van szó, ez a vita konstruktív rendezését nem segíti elő. A „Ki mit rontott el?” kérdés terméketlenségét kikerülve a jövőbeli lehetséges megoldások kerülnek fókuszba. Például: Hogyan fognak együttműködni egy adott dologban a gyermekük érdekében? Mit tudnak vállalni azért, hogy kiegyen- súlyozottabb legyen a kommunikációjuk?

• A másik fél helyett önmagáról, a szülői kapcsolatukról és a gyermek szükségleteiről beszélni – a fókuszváltás egy másik formája, amikor a konfliktusban érin- tettek kommunikációjának tárgya és iránya változik. Jamison és munkatársainak (2014) vizsgálata rámutatott, hogy a reziliens közös szülőség (amely kevés konfliktussal és eredményes közös döntéshozatallal jár) megjelenése együtt jár a gyermekek jóllétének és szükségleteinek gyakori és explicit megfogalmazásával. Erre utalt a kutatás szerint a nyelvezet is: akik a gyermek szükségleteit helyezték fókuszba, jellemzően a „mi” személyes névmást használták, amikor magukról és expartnerükről beszéltek, míg azok a szülők, akik a válásra és egymásra fókuszáltak, egyes szám első személyben fogalmaztak.
• Követelések helyett szükségletek feltárása és kérések megfogalmazása – a pozicionális vita nehézségét az adja, hogy a felek nagyon konkrét elképzelésekkel érkeznek a tárgyalásba, és nem tudnak, nem akarnak engedni belőlük. Ha így tennének, azt esetleg veszteségként élnék A mediáció ezzel szemben együttműködésre építő megoldásokat kínál, amelyek esetében a felek szükségleteinek feltárása és kifejezése lehetőséget teremt a berögzült pozícióból való kilépésre. Ha találnak olyan megoldást, amely minden fél szükségletét kielégíti, annak ellenére nyertes-nyertes helyzet jöhet létre, hogy elengedik kezdeti követeléseiket.
• A gyermek szükségleteinek és szempontjainak fókuszba állítása – a gyermekközpontú mediáció sajátossága, hogy gyakran rákérdez a gyermek nézőpontjára, sőt ha szükséges, képviseli is a gyermek érdekét. A válás során kulcsfontosságú, hogy a szülők mennyire tudják döntéseiknél figyelembe venni és érvényesíteni a gyermek aktuális szükségleteit és hosszú távú érdekeit.

Válási terápia

A válási folyamatban és akár a válást követő időszakban is gyakran úgy tűnik, hogy a szülők megragadnak a krízisben. Érzelmeikben elakadva, magukat vagy a másik felet okolva képtelenek a továbblépésre. Akár egyik, akár mindkét felet jellemzi ez, mindenképpen súlyos akadályt jelent a közös szülőség és az együttműködés kialakításában. Ezért is fontos, hogy minél előbb kapjanak olyan érzelmi támogatást a szülők, amely képessé teszi őket a szükségleteket figyelembe vevő és racionális döntések meghozatalára. Lebow (2015) speciális, integratív szemléletű válásterápiát fejlesztett ki, melyben a válás kezdeti fázisára fókuszál, amikor a pár érzelmei még igen intenzívek. A terápia célja a gyermek körül kialakuló konfliktusok oldása, az érzelmi leválás és az indulatkezelés segítése. Felmerülhet itt a mediáció és a terápia közötti kompetenciahatár kérdése, de az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association, 2013) iránymutatása szerint a terápiás támogatás elsősorban a párkapcsolat felbomlását kísérő érzelmek kezelését és a változásokhoz való alkalmazkodást segíti. Az egyéni és párterápiák a különválás előtt és a válás során hozzájárulnak a felek önismereti fejlődéséhez, a megszakadó kapcsolat dinamikáira való reflexióhoz, valamint az ezekből való tanuláshoz.

Képzések a közös szülőségről

Az elmúlt évtizedekben több országban is indultak olyan képzési programok, melyek a válás utáni közös szülőség minőségének fejlesztését célozzák. Az USA államainak többségében már 2007-ben elérhető volt képzés elvált szülők számára, s az államoknak több mint a fele megköveteli, hogy a válás előtt álló szülők tanfolyamon vegyenek részt (Pollet–Lombreglia, 2008). E programok elsődleges célja a szülők konfliktusainak csökkentése és együttműködésük, kommunikációjuk fejlesztése, hogy a kapcsolatuk felbomlásából adódó negatív hatásokat enyhítsék.

A műhelymunka résztvevői egy közös szülőségről szóló képzés tervezésével kapcsolatban fontos kérdésnek tartották az időzítést (már a tapasztalatokra tudjanak rátekinteni, vagy megelőzésként vesznek részt benne), a célkitűzést (edukáció és/vagy támogatás), valamint a képzés formáját (a szülők együtt vagy külön vesznek-e részt benne, egyéni, csoportos vagy páros formában zajlik-e). Tartalom szempontjából kiemelték a konfliktuskezelési módszereket, a gyermek szempontjainak beemelését, az önismeretet és a különböző szolgáltatásokról (mediáció, terápia) szóló tájékoztatást. A nemzetközi színtéren sokféle intervencióval találkozhatunk, amelyek a válás utáni közös szülőséget támogatják. Van olyan, amelyik csak az egyik szülőnek szól (Braver et al., 2005), van, amelyikre mindkét szülőt hívják (Owen–Rhoades, 2012), és van, amelyen a komplex program egyéni, páros és csoportos munkára épül (Pruett et al., 2011). Célkitűzéseiket és tartalmukat tekintve a támogatásra, tájékoztatásra, a konfliktusok csökkentésére, egy közös szülői terv kidolgozására, illetve a készségfejlesztésre fókuszálnak (Darwiche et al., 2021).

Interprofesszionális együttműködés

A válás során és a válást követően a szülőkkel és a gyermekekkel több szakember is találkozik. Van, aki közvetlenül a válási folyamathoz nyújt támogatást, mások meghatározó tagjai azoknak a közösségeknek, melyekben a családtagok megfordulnak. Fontos lenne, hogy ezek a szakemberek rendszerben tudjanak együttműködni a családdal és a család érdekében. Ehhez egyrészt az szükséges, hogy nekik is legyen ismeretük azokról a folyamatokról, melyek a szülőkben és a gyermekekben zajlanak, illetve legyenek esz- közeik a családtagok támogatására, a velük folytatott kommunikációra. Vannak olyan esetek, amikor az iskolában nem is tudnak a szülők válásáról, csak a gyermek viselkedésének változását, tanulmányainak romlását tapasztalják. Különösen fontos ezért, hogy olyan társadalmi közeg és légkör tudjon kialakulni, ahol a válás nem szégyen és kudarc, s ahol a szülők vállalhatják a maguk és gyermekeik közösségeiben, hogy ebben a krízisben vannak. E téren mindenképpen szemléletformálásra van szükség a szakemberek és a laikusok körében is, hiszen a cél az, hogy az elvált családokban élő gyermekek a lehető legkevesebb sérüléssel legyenek túl ezen az embert próbáló időszakon. A szakemberek és a szülők képzésén túl az összehangolt munkát segíthetik az esetkonferenciák és szakmaközi megbeszélések, melyek ugyan jelen vannak a gyermekjóléti rendszerben, de általában akkor kerül sor rájuk, ha egy gyermek veszélyeztetéséről van szó.

A válás felmerülésekor elsősorban az ügyvédi szolgáltatásokat veszik igénybe a szülők, azonban fontos lenne, hogy a válás különböző aspektusaira gondolva más szolgáltatásokat is ismerjenek. Különösen előremutatók az olyan kezdeményezések, amikor a családdal „válási team” foglalkozik, amelyben mentálhigiénés szakemberek, mediátorok, jogászok segítik végig a családot ezen az úton. Az „Együttműködő válás” programban e szakemberek munkáját egy úgynevezett közös szülőség konzulens segíti, aki végig- kíséri a családot a válási folyamaton, és időközönként egyeztet a többi szakemberrel is (Pruett et al., 2011). Hazánkban a kapcsolatügyeleti szolgáltatás alakulásának időszakában, az Erzsébetvárosi Nevelési Tanácsadóban, majd később a Kapcsolat Alapítvány keretei között működött olyan modell, amelyen belül a család többszintű segítséget kapott (szülőcsoport, szülőkonzultáció, mediáció stb.) (Balázs, 2016).

Konklúziók, javaslatok

A műhelymunkákon részt vevő szakemberek véleménye és a nemzetközi gyakorlat alapján mindenképpen megállapítható, hogy sok tennivalónk van a válással kapcsolatban, elsősorban a szemléletformálás terén. Annak érdekében, hogy a gyermekek pszichés jólléte a válást követően is minél stabilabb lehessen, fontos, hogy vállalható legyen a válás azokban a közösségekben (munkahely, iskola), ahol a családtagok a mindennapjaikat élik. Ezt megkönnyíti, ha ezen intézményekben olyan szakemberekkel találkoznak, akik kompetens módon, ismeretekkel és készségekkel rendelkezve tudnak segíteni, illetve megfelelő segítséget keresni. Támogatná ezt, ha a különböző szakemberek a gyermekközpontú válást fókuszba helyező képzéseken, műhelymunkákon vennének részt.

A szülők „átbillenését” is nagymértékben segíti, ha már a válás felmerülésekor és az egész folyamat során olyan szolgáltatásokat tudnak igénybe venni, amelyek támogatják őket a gyermekfókusz megtartásában és az együttműködő közös szülőség kialakításában. Ehhez szükséges e programok kialakítása és mérése, majd rendszerszintű bevezetése a válás jogi és gyermekvédelmi folyamataiba.

A különösen konfliktusos válások esetében fontos lenne a rendszerben egy erre felkészített szakember (lásd coparenting counselor, parenting coordinator), aki pártatlanul és semlegesen, a gyermek érdekeit szem előtt tartva támogatja a családot a válási folyamatban. Egy ilyen szerepkör bevezetéséhez viszont nem elegendő egy munkakör létrehozása vagy a családsegítő-gyermekjóléti központok újabb feladattal való terhelése, hanem széles körű, interprofesszionális együttműködésre is szükség van.

Támogatás

A tanulmány megírását a „Közös szülőség a válás után” című, OTKA-PD 131671 sz. kutatási pályázat támogatta.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom a műhelymunkán részt vevő szakembereknek, akik tapasztalataikkal gazdagították a közös eszmecserét, és hozzájárultak az elvált családokkal végzett munka kihívásainak végiggondolásához. Köszönöm Watfa Zsülinek, hogy segített a mű- helymunkák levezetésében.