Absztrakt

A Covid–19-pandémia számos kihívás elé állította a társadalmat. A tartós gondozási rendszereket érintő forráshiány, valamint a tárgyi és személyi feltételek hiányosságai miatt a járványhelyzet hazánkban különösen hátrányosan érintette a szektort, az otthoni gondozást végző családtagok pedig a korábbihoz képest is nehezebb helyzetbe kerültek. Tanulmányunkban ötven közlemény áttekintő elemzése (scoping review) nyomán olyan hazai és nemzetközi gyakorlatokat mutatunk be, melyek célja a családi gondozók támogatása. A téma a járványhelyzetet követően is aktuális. Több figyelmet érdemelne a terület szabályozása, valamint a családi gondozókat segítő szolgáltatások fejlesztése. E feladatokhoz a pandémia tapasztalatai fontos adalékokkal szolgálhatnak.

Kulcsszavak:családi gondozók, ellátórendszer, legjobb gyakorlatok

DOI: 10.56699/MT.2026.3.6

A nemzetközi szakirodalom nem rendelkezik egységes meghatározással a családi gondozást, illetve a gondozást végző személyt illetően, ugyanakkor a főbb fogalmak mutatnak némi átfedést. Az OECD informális gondozóknak tekinti azokat a családtagokat, illetve barátokat, akik gondozói tevékenységet végeznek (OECD, 2025). A WHO különbséget tesz az állam által biztosított formális (intézményi) szolgáltatások és a nem szakember által végzett informális segítségnyújtás (otthoni gondozás) között, mindazonáltal a formális és az informális gondozást elsősorban a pénzbeli juttatás megléte vagy hiánya különíti el (Tur-Sinai et al., 2020). A Foundation For European Progressive Studies – Friedrich-Ebert-Stiftung (FEPS–FES) az informális gondozást szerződés nélküli, fizetéssel nem járó gondoskodásként definiálja, amelynek elvégzője lehet családtag, barát, szomszéd vagy éppen ismerős is (FEPS–FES, 2023). Bár a szakirodalom az informális és a családi gondozás fogalmait gyakran szinonimaként használja (Zigante, 2018), illetve a meghatározások jelentős része a gondozás juttatásoktól való mentességét hangsúlyozza (Tur-Sinai et al., 2020), elmondható, hogy a családi gondozók az informális gondozók azon speciális csoportját alkotják, amelynek tagjai vérségi vagy jogi értelemben véve rokonsági kapcsolatot ápolnak a gondozottal. Ez a viszony gyakran kulturális normák mentén a társadalmi elvárás kontextusába emeli és kvázi kötelező jellegűvé teszi a feladatellátást (Leleszi-Tróbert et al., 2023). Fontos azonban kiemelni, hogy egyes szakpolitikai intézkedések megjelenése miatt az informális gondozás ma már nem minden esetben jelent egyet a fizetetlen munkavégzéssel (Zigante, 2018).

A kérdéskör relevanciáját egyértelműen igazolja, hogy az OECD-országokban élő ötven év feletti populáció mintegy 8–22 százaléka nyújt valamiféle gondozást családtagjának, barátjának vagy ismerősének (OECD, 2025). A European Social Survey adataira épülő vizsgálatok szerint Magyarországon a lakosság 8,2 százaléka érintett ebben a feladatban (Verbakel et al., 2017). Gyarmati Andrea (2019) szerint ez megközelítőleg négy-öt százezer főt jelent.

A gondozói szerep megterhelő volta mellett értékeket is hordoz a gondozók túlnyomó többsége számára (Pendergrass et al., 2019). Fontos megemlíteni a gondozás pozitív velejáróit – például a szerettük gondozásából fakadó elégedettség érzését (Baji et al., 2019) –, az életminőséget tekintve túlnyomó többségében mégis a nehézségek töltik be a meghatározó szerepet. A családi gondozók több mint fele nő (ötből három), az ötven és hatvanöt év közötti korosztályban pedig szintén meghatározó a nők aránya, akik jellemzően valamelyik szülőt gondozzák heti vagy éppen havi gyakorisággal (OECD, 2022; Baji et al., 2019). A gondozás egyfelől változást hoz a családi struktúrában, továbbá számos esetben a családi funkciók alakulásában is (Baji et al., 2020), másfelől jelentős teherként nehezedik a családi gondozók mentális egészségére. E feladat vállalása gyakran a munkaórák csökkenéséhez, munkaerőpiaci lemorzsolódáshoz, illetve korai nyugdíjazáshoz vezet (OECD, 2022). Lauren J. Parker és munkatársai (2022) megállapították, hogy a demenciával élő személyt ellátók körében a gondozás folyamata során magasfokú krónikus stressz jelentkezik, és a gondozás esetükben egyértelműen nagyobb fizikai igénybevétellel is jár, mivel gyakorta huszonnégy órás felügyeletet kell biztosítani az érintett személynek. Az is egyértelművé vált, hogy a demenciával élő személyek gondozói – összehasonlítva a nem demenciával élő betegeket ellátókkal – átlagosan több feladatot látnak el, intenzívebb periódusokban (Alzheimer’s Association, 2019).

A családi gondozók támogatása nemcsak egyéni, hanem társadalmi és gazdasági érdek is. A családi gondozók tehermentesítik az ellátórendszer egyes szegmenseit – különös tekintettel az egészségügyi és szociális területre –, melyek emiatt jelentős költségmegtakarítást könyvelhetnek el (Baji et al., 2019). A családi gondozók számos esetben kiváltják az intézményi elhelyezést, megtakarítva ezzel az állami kiadások egy részét. A demenciával élő betegeket ellátó családi gondozók munkáját vizsgáló egyik amerikai kutatás becslései szerint e gondozói munka értéke számokra váltva igen jelentős, s a családi gondozás nélkül számos beteg nem kaphatná meg a szükséges ellátást, vagy fizetnie kellene érte (Rabarison et al., 2018). Mindemellett megkerülhetetlen tény az is, hogy ha a családi gondozók nem kapnak megfelelő támogatást, fennáll a veszély, hogy az idő előrehaladtával a gondozó is gondozottá válik (Leleszi-Tróbert et al., 2022).

A Covid–19 elképesztő kihívás elé állította a családi gondozókat, hiszen sok esetben nem volt lehetőségük tehermentesítő szolgáltatásokra (OECD, 2022), illetve saját egészségükre is kedvezőtlenül hatott a pandémia (Greenberg et al., 2020). A szerettüket gondozók körében számottevően nagyobb valószínűséggel jelentek meg különböző szomatikus eredetű panaszok (Park, 2021). A digitális tér újfajta segítségnyújtási típust hívott életre a telemedicinás szolgáltatások elindulásával, illetve az online térben működő segítő csoportok megalakulásával (Irani et al., 2021).

Tanulmányunkban a családi gondozókat segítő sikeres hazai és nemzetközi gyakorlatokat mutatunk be. Nem célunk a felhasznált közlemények minőségi kritikai értékelése. Célunk, hogy írásunkkal hozzájáruljunk a sikeres kezdeményezések magyar adaptációjához, illetve innovatív kezdeményezések születéséhez.

ELMÉLETI, KONCEPTUÁLIS KERET

A Covid–19-pandémia számos kihívást állított a társadalom elé, melyek a tartós gondozási rendszerekben is erőteljesen megmutatkoztak. A járványhelyzet társadalomra és a gondozási rendszerekre gyakorolt hatásai a nemzetközi szervezetek fókuszába kerültek. Az ellátórendszereket érintő problémák azonban nem a pandémiával keletkeztek. A járvány a rendszer széttagoltságára, működési nehézségeire és minőségi problémáira hívta fel a figyelmet. Ennek megfelelően a járványügyi és eljárási protokollok fejlesztését hamarosan felváltották az olyan komplex szakpolitikai intézkedések, melyek a rendszer egészét igyekeznek megreformálni. Világossá vált, hogy mindannak ismeretében, amit a járvány erősen láthatóvá tett, már nem lehet visszatérni a 2019 előtti működési gyakorlathoz, átfogó reformra van szükség (WHO, 2023). A reformnak a konkrét járványügyi intézkedéseken túl a rendszer egészét, integritását kell erősítenie, rugalmassá téve a gondozás iránti növekvő igényekkel, illetve a társadalmi és közegészségügyi kihívásokkal szemben (WHO, 2023; European Care Strategy, 2022). Az átfogó reformnak számos eleme van. Az egyik legfontosabb a gondozás/gondozáspolitika önálló szakpolitikaként való kezelése, azaz hogy ne az egyes területek, például az egészségügy, a szociális vagy a foglalkoztatási szektor egyik elemének tekintsék, hanem olyan önálló területként, amelynek számos szakpolitikai kapcsolódása van (Navarra et al., 2023). A gondozás holisztikus értelmezése kizárja az egyes területek dominanciáját, például a csupán genderfókuszú értelmezést, helyette szélesebb társadalmi kontextusba helyezi a gondozást. Szintén lényeges, hogy teret kapjon a gondozás pozitív megközelítése, miszerint az nemcsak kihívásként értelmezhető, hanem egyfajta társadalmi befektetésként is, amely erősíti a társadalom ellenálló képességét (Di Torrela, 2023; European Care Strategy, 2022).

A holisztikus nézőpont a gondozás szektorainak értelmezésében is fontos szerepet kap. A hosszú ideje jelen levő dilemmák, például az, hogy a tartós gondozás vajon elsősorban az egészségügyi vagy inkább a szociális szektor feladata-e, hosszabb távon nem hozhatnak hathatós megoldást a rendszer fejlesztésében (WHO, 2024). Hasonló igény mutatkozik a gondozás szereplőinek holisztikus kezelésére, így a formális, informális, valamint a családi gondozás rendszereinek integrálására, amely számottevően erősíthetné a gondozás hatékonyságát (European Care Strategy, 2022).

A rendszerek működésének egyik alapproblémája kétségkívül a nem megfelelő finanszírozás, illetve az alulfinanszírozottság. Már az Európai Unió is felhívta a figyelmet a tartós gondozási rendszer fejlesztésének szükségességére, a hozzáférhetőség és megfizethetőség felülvizsgálatára, a formális gondozásban dolgozó szakemberek munkafeltételeinek, munkahelyi megbecsültségének javítására, valamint az informális/családi gondozók helyzetének javítására (The Social Pillar of European Rigths, 2017). Ezek az elvek az Európai Gondozási Stratégiában (2022) tovább erősödtek. Ennek fontos eleme, hogy az állam vállaljon feladatot a szertor fejlesztésében, a szakdolgozók és a családi gondozók védelmében.

Magyarországon 2024-ben megtörtént a 2017-ben elfogadott starégia módosítása az EU irányelvei szerint (Belügyminisztérium, 2024). A Tartós ápolásgondozásra vonatkozó stratégia 2030 követi az Európai Gondozási Stratégia tematikus elemeit. Mivel nem tartalmaz cselekvési tervet, mely a rendszerszintű változások végrehajtására vonatkozó intézkedéseket írná elő, az elmúlt években nem történt áttörés a stratégia által is említett olyan lényegi területeken, mint például a gondozók anyagi megbecsültségének javítása, a szakemberhiány kezelése, a demenciatünetekkel élők specifikus segítése, az intézményi rendszer mennyiségi és minőségi fejlesztése vagy a szektorok közötti együttműködés erősítése, csak hogy a leglényegesebbeket említsük.

A gondozás reformja tehát rendszerszintű, interszektorális feladat, mely többirányú beavatkozást igényel. Az Európai Unió a szociálpolitikában megszokott puha jogalkalmazástól csak nehezen tud a kötelező minimumok irányába elmozdulni ezen a téren. Tehát a gondozás területe megmarad a tagállami garanciák és stratégiák szintjén, így az eltérő feltételrendszerek miatt a jó/legjobb gyakorlatok értelmezései is számos kérdést vethetnek fel. Mivel ezek mindig helyi problémákra válaszolva, adott szakpolitikai kontextusban és tagállami szolgáltatási szinten jönnek létre, relevanciájuk nem minden esetben általánosítható, adaptálásuk pedig számos akadályba ütközhet.

Jelen tanulmányban a családi gondozók támogatásának szakpolitikai eszközeit és módszereit vizsgáljuk. Az említett korlátok ellenére a bemutatott  példák hozzájárulhatnak a gondozó családtagok nehézségeinek megértéséhez, a speciális gondozói kihívások célirányos kezeléséhez olyan támogató megoldások megismerése által, melyek eredményesnek bizonyultak a hazai vagy a nemzetközi működésben. Az ismertetett kezdeményezések azt is megmutatják, hogy a szakemberek szemében a családi gondozás kapcsán milyen újabb kihívások, fókuszpontok körvonalazódnak megoldásokat sürgetve.

ALKALMAZOTT MÓDSZER

 A legjobb gyakorlatok értelmezésének kérdései

A vizsgálat szempontjából fontos volt rögzíteni, mit tekintünk legjobb gyakorlatnak. Kérdéses az is, mit tekint egy adott közlemény legjobb gyakorlatnak, és milyen szempontból. Volt például a keresési kritériumoknak megfelelő közlemény, mely az alanyoknak a kutatásokba való etikus bevonásáról készült, és ezek pandémia alatti és utáni gyakorlatait összegezte. Más közlemények nem legjobb gyakorlatnak definiálták a bemutatott programot, azonban a tanulmány elolvasása és a javaslatok alapján egyértelműen a szakterületre és a témára vonatkozó, tudományosan is igazolt eredményeket mutattak be, s ennek szellemében megfeleltek a keresési és kiválasztási kritériumoknak. Feltételezhető és a vizsgálat későbbi fázisában igazolható is volt, hogy számos kutatás feltáró vizsgálatként ugyan a kritériumok szerint elemezte a témát, ennek ellenére – megfelelő javaslatok és/vagy legjobb gyakorlatok említésének hiányában – ezen publikációkat a vizsgálatból kizártuk. Összességében elmondható, hogy a 2024-es vizsgálat során relatíve kevés olyan közleménnyel találkoztunk, amely a pandémia utáni időszakra összpontosít, ugyanis a publikációk jelentősrészt a pandémia leghevesebb időszakában készültek.

A „jó gyakorlat” (good practice) és a „legjobb gyakorlat” (best practice) gyakran szinonimaként jelenik meg a szakirodalomban. Eileen Ng és Pierpaolo de Colombani tanulmánya (2015) rámutat, hogy ezekhez hasonló más fogalomalternatívák is élnek a szaknyelvben, ilyenek például a „hatékony megoldás”, az „ígéretes gyakorlat” és az „innovatív gyakorlat”. A szerzők a legjobb gyakorlat fogalmat részesítik előnyben, hangsúlyozva, hogy ezt nem „jobb minőségű gyakorlatként” kell értelmezni, hanem mint meghatározott kritériumok alapján szelektált, bizonyítottan működőképes, széles körben alkalmazható gyakorlatot. Véleményük szerint a kifejezés előnye, hogy jobban ösztönzi a fejlesztést (Ng–Colombani, 2015). Az irodalomkutatás során mindezek tükrében mi is a legjobb gyakorlat szókapcsolat használata mellett döntöttünk, melynek a nemzetközi szakirodalom szerint nincs egységes definíciója. Számos általános, területspecifikus vagy módszerspecifikus leírása létezik (Osburn et al., 2011). Az UNESCO általános meghatározása szerint a legjobb gyakorlatok olyan, „a társadalom állami, magán- és civil szektorai közötti hatékony partnerség eredményeiként létrejött sikeres kezdeményezések, amelyek hozzájárulnak az emberek életminőségének javításához, valamint társadalmi, kulturális, gazdasági és környezeti szempontból is fenntarthatók” (Osburn et al., 2011: 215).

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jógyakorlat-gyűjteménye más tanulmányokhoz hasonlóan szinonimaként használja a jó és a legjobb gyakorlat kifejezést (MMSZ, 2023). A gyűjteményben közölt átfogó definícióban hangsúlyos az innovációs elem, valamint a mérhető hatékonyság is: „Jó gyakorlatnak tekintünk minden olyan innovatív (gyakorlatias, praktikus szakmai fejlesztés, újítás létrehozása, egy új ötlet megvalósulása) folyamatot, módszert, cselekvést – ezeknek egyes részeit, lépéseit – és/vagy eszközhasználat együttesét, amely az intézményi gyakorlatban és működésben kipróbált, hosszabb ideig sikeresen és hatékonyan alkalmazott, ezért eredményesen átvehető, inspiráló, fenntartható, fejleszthető, dokumentálható folyamat. Hozzájárul a szolgáltatásnyújtás minőségének növeléséhez, mellyel a munkafolyamatok optimalizálódnak” (MMSZ, 2023: 6).

A jó gyakorlatok vagy legjobb gyakorlatok értelmezése és fogalmi elemzése számos módszertani kérdést felvet. A legfontosabb kérdés: mi határozza meg, hogy egy adott eljárást így lehet nevezni? Általánosságban a gyakorlatok, eljárások többdimenziós elemzése adhat olyan keretet, melyben mérhetővé válik egy szakmai módszer vagy eljárás. Fontos az adott módszer valóban és bizonyíthatóan innovatív volta, illetve átvihetősége más országokba vagy szervezeti viszonyok közé. A vizsgálat során használható kritérium lehet például a jelentőség, az innovativitás, az eredményesség, a fenntartható-ság és a reprodukálhatóság/átvihetőség (Wu et al., 2023). A tartós gondozás modelljei azonban határokat szabnak e kritériumok közös elemzésének, hiszen egy olyan modell, amely az egyik országban nagyon jól működött, a másikban a rendszer eltérései miatt be sem vezethető. Fontos tehát a körültekintő esetválasztás és elemzés (Bretscheider et al., 2005), valamint a kutatási koncepció pontos megfogalmazása.

A legjobb gyakorlat meghatározását alapvetően két dimenzió, a tudomány és a szakma (praxis) mentén értelmeztük. Egyrészt vizsgáltuk azokat a tudományosan igazolt és publikált gyakorlatokat, amelyeket legjobb gyakorlatként azonosítottak a szerzők, másrészt azokat a protokollokat, amelyeket a szakma, az ágazati vagy kormányzati közlemények legjobb vagy kiemelten ajánlott gyakorlatként határoztak meg. Vizsgálatunk célja alapvetően a pandémia hatására kialakuló szakmai és szakpolitikai irányok feltérképezése volt. A pandémiára adott válaszok vizsgálata során azt is figyelembe kellett vennünk, hogy a bemutatott gyakorlatok inkább innovációnak számítottak, mintsem hosszú idő alatt kidolgozott, bizonyítékalapú eljárásoknak. Az alábbiakban bemutatott gyakorlatokat tehát komoly átgondolás, tervezés és előkészítés mellett lehet a hazai viszonyok között adaptálni.

Az irodalomkutatás folyamata – mintavételi eljárás

Az irodalomkutatás célja olyan legjobb gyakorlatok feltárása volt, melyek témája a gondozó családtagok támogatása, a munka és a gondozás összehangolásának elősegítése. A vizsgálatot az MTA poszt-Covid-jelenségek kutatására irányuló pályázata keretében2022 és 2024 között támogatásban részesült, „Családi gondozók kiégés-prevenciója, munkaerőpiacon tartása pandémia és posztpandémia idején” című kutatás keretében végeztük.

Az irodalomkutatást a PRISMA-módszert követve (Page et al., 2021), az 1. táblázat szerinti keresőszavakkal, a Google Scholar keresőprogram segítségével végeztük el. Kizárólag angol és magyar nyelvű közleményekre kerestünk rá. A találatokat minden esetben adott időkeretre (2010–2024) szűkítettük. Ezután a keresőszavas keresések találataiból minden esetben az ötven legrelevánsabb közleményt vontuk be a kiindulási adathalmazba (n = 400). A fellelt közleményeket nem szűrtük szakterület, tudományte-rület szerint. A tartalmi azonosítás előtt eltávolítottuk a címük szerint nem megfelelő közleményeket (n = 110).

1. táblázat: A szakirodalom-kutatás során használt keresőszavak (saját szerkesztés)

A MINTA (A KIVÁLASZTOTT KÖZLEMÉNYEK) ISMERTETÉSE

Az elemzésbe beválasztott közleményeket (minta) a tanulmány végén található melléklet foglalja össze. A továbbiakban az egyes közleményekre a mellékletben található sorszámuk szerint hivatkozunk.

A minta nyolc magyar és negyvenkét angol nyelvű közleményből áll. Huszonnégy mű született 2020 előtt, a 2020 és 2021 közötti évekből tizenhat, a 2022 és 2024 közötti időszakból pedig tíz mű került a mintába. A legkorábbi közleményt 2010-ben, a legutóbbit 2024-ben publikálták.

A közlemények közül tizenhat az Amerikai Egyesült Államokban, nyolc Kanadában, négy az Egyesült Királyságban készült, nyolcat az EU valamely tagállamában készítettek, ennek fele egy országot reprezentált. Nemzetközi vizsgálat tizenkét esetben került a mintába.

1. ábra: A szakirodalmak kiválasztásának folyamata

A Covid–19-pandémia előtti közlemények összetétele

2020 előtt a legtöbb közleményt az Egyesült Államokban publikálták, Kanadában kettőt, nemzetközi szinten ötöt, egyet-egyet pedig Hollandiában, Romániában és Magyarországon.

Általánosságban jellemző erre a közleménycsoportra, hogy a családi gondozási tevékenységet valamely célcsoport gondozásán keresztül közelítik meg. Hat publikáció a demenciával élőket segítő családtagok támogatásának módszereivel foglalkozik, hét írás fogalmaz meg legjobb gyakorlatokat a rákbetegséggel küzdő családtagok támogatásával kapcsolatban, és három kutatás foglalkozik a stroke-betegek hozzátartozóinak támogatásával. Egy közlemény szól a tartósan beteg gyermekek hozzátartozói kiégésének megelőzéséről, illetve ennek módszereiről. A fennmaradó publikációk általában a gondozó családtag és az egészségügyi szolgáltatók kapcsolatának fejlesztéséről, a telemedicina lehetőségeiről, valamint az otthoni gondozás innovatív megoldásairól írnak.

Közlemények a Covid alatt

A legtöbbet a 2020 és 2022 között született közlemények közül szelektáltuk ki. E publikációk túlnyomórészt a helyzetképre koncentráltak, illetve a rendszer hiányosságait igyekeztek feltárni.

Az ekkoriban született közlemények egy része továbbra is a családi gondozás jellemző problémáival foglalkozott, azaz nem jelent meg bennük a pandémia hatása, vagy csak igazolásképpen használták a szerzők (például a telemedicina jelentősége és előnyös hatásai a pandémia alatt is). A kutatások és publikációk másik csoportját kifejezetten a pandémia ihlette: ezek a tanulmányok az ebben az időszakban tapasztalt problémákra adott vagy adható rapid válaszokkal foglalkoztak. Érdekesség, hogy a családi gondozó fogalom-rendszere változni látszik bennük. Különösen a munka és a gondozás összeegyeztetésével foglalkozó néhány közlemény értelmezi újra a fogalmat, tágabb értelmezését használva, hiszen bárkiből válhatott gondozó a pandémia alatt, illetve a korábbi gondozói szerepek lényegesen megváltoztak a formális rendszerek kapacitásproblémái és leépülése miatt.

A közlemények között ebben a csoportban is az angolszász irodalom van túlsúlyban. Három amerikai vizsgálat, három kanadai és három brit publikáció mellett ebből az időszakból öt magyar közleményt választottunk ki. A nemzetközi legjobb gyakorlatokat gyűjtő vagy összehasonlító vizsgálatból öt került a mintába.

Közlemények a Covid után

Az első szembetűnő dolog az elemzés során a kiválasztott közlemények időablakhoz képest (2023–2024) is alacsonyabb száma volt, ami arra utalhat, hogy közvetlenül a pandémia után kevesebb figyelem koncentrálódott a családi gondozók támogatására. Mindössze öt közleményből kettő Kanada, egy az Egyesült Államok és egy Magyarország gyakorlatát vizsgálja, valamint egy nemzetközi összehasonlító kutatás került az elemzésbe. A kanadai és az USA-ban publikált közlemények jellemzően a szakpolitikák komplex programjait mutatják be, valamint konkrét módszereket ismertetnek a tartós gondozásban dolgozók és a gondozott személyek családi gondozóinak új együttműködésére.

A közlemények témái a pandémia előtt, alatt és után

A közleményekben megjelenő fő témaköröket a 2. táblázat szemlélteti. Bár a számszerű eredményeknek ez esetben nincs magyarázóerejük, érdemes megemlíteni a formális és a családi gondozók hatékony és egymást támogató együttműködésének erősítésére irányuló gyakorlatok számának jelentős csökkenését, valamint a gondozói stressz és teher kezelésére irányuló legjobb gyakorlatokat, melyekből szintén kevesebb szerepel a publikációkban ebben az időszakban.

2. táblázat: A tanulmányok tartalmi kategorizálása

A mintában elenyésző számú gyakorlat foglalkozik a munka és a gondozás összeegyeztetésének kérdéseivel, az erről szóló közlemények a pandémia alatt és után születtek. Egy publikáció ír a poszt-Covid-időszak új munkaerőpiaci kihívásairól, illetve az ezzel kapcsolatban új köntösben felmerülő genderkérdésről.

A KÖZLEMÉNYEKBEN SZEREPLŐ LEGJOBB GYAKORLATOK ISMERTETÉSE

A kiválasztott tanulmányokat tematikus elemzéssel vizsgáltuk. Kiemeltük azokat az eljá-rásokat, gyakorlatokat, amelyeket az írások szerzői legjobb gyakorlatnak minősítettek az adott területeken. A közlemények és a rendszerezett gyakorlatok, illetve a gyakorlatok témáinak száma nem egyezik meg, hiszen egy publikáció több újszerű kezdeményezést is tartalmazhatott (például a családi gondozók terheit vizsgáló kutatás legjobb gyakor-latként mutathatta be a gondozói stressz vizsgálatát, megelőzését vagy a kezelés men-tálhigiénés és egészségügyi eljárásait is, illetve fókuszálhatott akár a fenti területek ha-tékonyabb együttműködésére a családi gondozók stresszkezelésében). A gyakorlatokat és a témákat tekintve is eltérő számokat kapunk, hiszen egy témakörhöz több legjobb gyakorlat is tartozhat.

Tematikus összegzés

A vizsgálati időszakban kevésbé volt jellemző a nagy, rendszerszintű szakpolitikai programok legjobb gyakorlatként való bemutatása. A pandémia időszakában jellemzően a családi gondozók számára nyújtott szolgáltatások, a gondozók terheinek kezelése, a digitalizáció nyújtotta megoldások, valamint a szolgáltatásokhoz való hozzáférés új megoldásai kerültek előtérbe. A speciális betegséggel élőket gondozók segítése a vizsgált közleményekben csak a demenciatünetekkel küzdők gondozóival kapcsolatban mutatott növekvő gyakoriságot, más területeken inkább csökkent fókusz látható. Ugyanez figyelhető meg a pandémia alatt és után más területeken is, például az életvégi gondozás, a hospice, a stroke- vagy onkológiai betegek gondozóinak támogatása terén. Összehangolt, komplex programok tervezése inkább a tengerentúli országokra volt jellemző, ám sok esetben a szakmaközi kooperáció csak néhány területre szorítkozott (például háziorvosok, idősgondozók, családi gondozók).

A 2. ábrán látható diagram összegzi a közlemények által jelzett legjobb gyakorlatok fő témáit.

2. ábra: A mintában szereplő legjobb gyakorlatok témái a pandémia előtt, alatt és után (saját szerkesztés)

KOMPLEX PROGRAMOK

A vizsgált időszakban jellemzően az USA és Kanada alkalmazott komplex programokat, melyek a családi gondozók támogatásának több aspektusát is összefoglalják. Ezeknek két fő típusa van, az egyik egy betegségcsoportra (például stroke-betegek gondozói [29, 41], onkológiai betegek gondozói [25, 31]) vagy egy szakmacsoportra (például háziorvosok [30], belgyógyászok [32]) koncentrál, míg mások szakpolitikai megközelítésből foglalkoznak a családi gondozók segítésének módszereivel, így a tanácsadástól a gondozók táppénztámogatásáig az adott országban dolgozó szakemberek és családi gondozók számára elérhető valamennyi támogatás bemutatására törekszenek (4, 8).

KIEMELT BETEGSÉGCSOPORTOK CSALÁDI GONDOZÓI

A mintában a pandémiát megelőző időszakban kiemelkedő volt a demenciával élőket és a rákbetegeket gondozó családtagokra irányuló legjobb gyakorlatok publikálása. Ennek gyakorlata a mintába került közlemények körében alapjában megváltozott. A rákbetegeket gondozók segítéséről szóló közlemények közül egy sem került a mintába a pandémia alatt és után, a demenciával élők családi gondozóit támogató programok száma viszont a pandémia alatt majdnem megduplázódott.

DIGITALIZÁCIÓ

A digitális módszerek és eszközök használatát bemutató legjobb gyakorlatok a pandémia előtt főképp az amerikai és kanadai közleményekben szerepeltek. A pandémia alatt mintegy háromszorosára nőtt a témával foglalkozó kutatások száma, de a 2023 utáni időszakból már nem tudtunk beválogatni ilyen tartalmú publikációt. Fontos megjegyezni, hogy több kutatás is utalt a digitalizáció jó hatásaira, különösen az online tanácsadás, szűrővizsgálatok, információszolgáltatás, képzés, valamint egyéb szolgáltatások elérése és használata tekintetében, míg néhány kutatás éppen a digitális technológiák mindenhatóságának kritikáját fogalmazta meg, különösen a tanácsadási és csoportélményen alapuló programok esetében.

Kiemelt legjobb gyakorlatok, magyarországi adaptációs lehetőségek

A továbbiakban néhány olyan legjobb gyakorlatot emelünk ki, melyek jól reprezentálják a fejlesztendő területeket (zárójelben itt is a kapcsolódó közlemény mellékletben feltüntetett sorszáma szerepel).

A családi gondozók stressz-szintjének és gondozási terheinek csökkentése érdekében bevezetett gyakorlatok

Didaktikus kommunikációs tréning a demenciával élőket gondozók stressz-szintjének csökkentése érdekében (38) (kommunikációs tréning a BPSD-tünetek megértése és a hatékony kommunikáció céljából): Formális és családi gondozók számára szervezett kommunikációs tréningek hatékonyságát vizsgálták olyan gondozási helyzetben, amelyben a gondozott személy demenciával élt. A formális és informális gondozók gyakran nincsenek felkészülve a demenciával élőkkel történő kommunikáció speciális nehézségeire, kihívásaira. A tanulmány szerint a didaktikus kommunikációs tréningek amellett, hogy javítják a demenciával élők életminőségét, hatékonynak bizonyultak a gondozói stressz csökkentésében.

Mastery over Dementia program (39) (protokoll: https://www.dementiainduct.eu/ guidance/recommendation/3.2.3.3/): A kutatók a Mastery over Dementia (MoD) című online kurzuson részt vevő családi gondozók helyzetét vizsgálták. A kurzus nyolc azonos felépítésű leckéből áll: az információs anyagok mellett gyakorlatok és házi feladat segíti a résztvevők haladását, amelyet szakember is kísér. A kutatók megállapították, hogy azoknak a gondozóknak, akik elvégezték a programot, a kontrollcsoporthoz képest alacsonyabb volt a stressz-szintjük, valamint a depresszióra való hajlamuk és a szorongásuk.

Online támogatás és tanácsadás (40): A szerzők a demenciával élő betegeket gondozó családtagok támogatására kialakított internetes programokat vizsgálták. A programok típusai: családi gondozók támogatása (peer support) például Messenger-csoporttal vagy más módszerekkel; szakemberek és családtagok kapcsolattartása; információszolgáltató programok; támogatás a döntéshozatalban; pszichológiai tanácsadás. A vizsgálatok szerint az intervenciók pozitívan hatnak a családi gondozók életminőségére. Bár a legtöbben inkább a személyes segítségnyújtást részesítik előnyben, a tanulmány rámutat az internetes támogatási formákban rejlő lehetőségekre.

A gondozási támogatás gondozási eseményekre fókuszáló gyakorlata (36): A stroke-bete-gek családi gondozói körében végzett kutatás szerint a hozzátartozóknak nem egyforma intenzitású támogatásra van szükségük a gyógyulási/rehabilitációs szakaszokban. A gondozási modellek kialakítása során tehát lényeges az igények felmérése, a családközpontúság, valamint az elérhető rehabilitációs szolgáltatások biztosítása.

Bálint-csoport demenciatünettel élők családi gondozóinak támogatására (48): A tanulmány bemutatja a demenciával élők hozzátartozóinak, gondozó családtagjainak segítésében alkalmazott Bálint-csoport-módszert, mely segít a gondozási szereppel való azonosulásban és a gondozási teher kezelésében.

MBSR-program demenciával élőket gondozók számára (35): A tudatosságalapú stresszcsökkentés módszerét (Mindfulness-Based Stress Reduction, MBSR) alkalmazták demenciával élők hozzátartozóit felkészítő csoportban. A módszer igazolhatóan hatásosnak bizonyult.

Az Alzheimer Café módszere a gondozói stressz csökkentésében (49): A tanulmány az Alzheimer Café mozgalom módszereinek szerepét tárgyalja a primer gondozó családtag szerepfeszültségeinek csökkentésében.

Az ismertetett gyakorlatok olyan területeken nyújthatnak hatékony megoldásokat, amelyek erősen összefüggenek a családi gondozók terhelődésével. Családi gondozók körében végzett kérdőíves és mélyinterjús kutatásaink megerősítették, hogy az információhiány, a gondozáshoz szükséges kompetenciák, illetve a társas támogatás hiánya, valamint a gondozással járó érzelmi, lelki nehézségek hatással vannak a gondozási folyamat kimenetelére, növelik a túlterhelődés kockázatát (Tróbert, 2019; Tróbert–Széman, 2019; Leleszi-Tróbert et al., 2022; Bagyura et al., 2023). Az információnyújtás, a képzés, a hatékony stresszkezelés elsajátítása fontos erőforrásokat jelenthetnek a gondozási folyamatban.

A másutt sikerrel alkalmazott gyakorlatok adaptálását megnehezíti, hogy hazánkban jelenleg rendkívül kevés tehermentesítő szolgáltatás érhető el a családi gondozók számára. Az alapszolgáltatások hozzáférhetősége régiónként eltérő, egyes területeken – például az idősek nappali ellátásában – a fővárosban 105 százalékos kihasználtság látható, ami jól mutatja a tehermentesítő, helyettesítő szolgáltatások szűkösségét, elérhetetlenségét (Vajda, 2022). A gondozói stresszt, illetve gondozási terhet csökkenteni célzó intervenciókat ez azáltal hátráltatja, hogy a családi gondozó – helyettesítés hiányában – nem képes időben és térben eltávolodni a gondozási tehertől. Ebből fakadóan fennáll annak veszélye, hogy a családi gondozó folyamatos készenléti állapotba kerül, a beteg biztonsága és a gondozási feladat folytonos ellátása ellehetetlenítheti a gondozó részvételét az egyes programokon, tréningeken.

Jelenleg nincs olyan intézmény vagy civil szervezet, amely egységes tudásmegosztó központként tudna működni, segítve ezzel a családi gondozók információhoz jutását, ugyanakkor folyamatos törekvés látható erre (lásd például WebNővér, Feledhetetlen Alapítvány).

A formális és informális gondozók együttműködésének erősítése új gondozási módszerekkel

FAM FCC program (20): Az idősek kórházba utalása kapcsán kidolgoztak egy új szakmai eljárást, melyet családközpontú és funkcióalapú gondozásnak neveztek el (Family-cen-tered Function Focused Care, FAM-FFC). Az eljárásba olyan elemeket építettek be, mint a tanácsadás, a konzultációk, a képzés vagy a közös ápolásiterv-készítés. Az eljárás hatásait kontrollcsoport segítségével vizsgálták, és a betegekre, illetve a családtagokra nézve egyaránt pozitív tapasztalatokat rögzítettek.

Geriátriai gondozás menedzsmentmódszer (50): A közlemény bemutatja az úgynevezett geriátriai gondozás menedzsmentmodell előnyeit a hazai ellátásközpontú modellel szemben.

A személyközpontú gondozási módszerek szerepe a gondozó családtaggal való együttműködésben (22): A tanulmány szerzői a demenciával élő betegek akut ellátásának kihívásait vizsgálták meg a témában publikált kutatások tapasztalatai alapján. A gondozók számára nagy kihívást jelent a kórházi ellátás. A legtöbben negatív tapasztalatokkal távoznak a rendszerből. Nem vonják be őket, az ellátás túlzsúfoltnak és gyorsnak tűnik számukra. A stáb nem képes a rutin szerint végezni a munkát, ebből is nehézségek származnak. A szerzők a hatékonyabb ellátás érdekében személyközpontú modellek előtérbe helyezését javasolják az akut részlegeken is.

Mobil szolgáltatások a családi gondozók támogatására (23): A mobil egészségügyi szolgáltatások hatékonyságát vizsgáló kutatásokat dolgozza fel a tanulmány. A kutatás egyik kiindulópontja, hogy a mobil egészségügyi szolgáltatások a családi gondozókat is támogatják, csökkentik a stressz-szintjüket, és növelik a teamben való együttműködés lehetőségét.

Együttműködés a rehabilitációban és a gondozásban (25): A rákbetegek segítő családtagjainak támogatását vizsgálja a tanulmány, és számos megállapítás mellett az egészségügyi személyzet segítő, támogató szerepére hívja fel a figyelmet. Vizsgálja a családi gondozók által igényelhető szociális és egészségügyi támogatási formákat is. Összességében ezeknek a rákbetegek gondozóira való kiterjesztését javasolja. Felhívja a figyelmet, hogy olyan szisztematikus program kellene, mint amilyen az USA-ban van: ez magában foglalja azokat a támogatásokat, amelyek a családi gondozókat illetik. (29): A tanulmányban bemutatott protokoll elsősorban a hatékony stroke-ellátást szolgálja, de benne foglaltatik a családi gondozókkal végzett munka, a támogatásuk szükségessége, illetve bevonásuk a rehabilitációs folyamatokba.

Nélkülözhetetlen családi gondozók program (9): A bentlakásos ellátás számos problémával küzd, melyet a pandémia felerősített. Ilyen volt például a stábhiány vagy a személyközpontú gondozás hiánya. A közlemény fontos megállapítása, hogy a családi gondozók közül ki kell emelni a fontos szerepet játszó, „elsődleges” gondozókat (essential family caregivers, EFG), valamint a bentlakásos ellátásban dolgozókat fel kell készíteni a családi gondozókkal való munkára.

Korábban említett kutatásaink rámutattak a családi gondozók és az ellátórendszerekben dolgozó szakemberek együttműködésének hiányosságaira is (Tróbert, 2018, 2019; Tróbert–Széman, 2019). A formális és informális/családi gondozók közötti partneri együttműködés hiánya a gondozási folyamat egyik legfontosabb nehézsége (Patyán, 2018). Az együttműködést elősegítené, ha a formális ellátás igénylése után (például a bentlakásos intézményi férőhely elfoglalását követő úgynevezett beilleszkedési időszakban, illetve azt követően) szorosabb kooperáció valósulna meg. Jelenleg a beköltözés pillanatát követően az informális/családi gondozó feladata gyakran szinte azonnal megszűnik, a formális gondozás lép a helyébe, sokszor átmenet nélkül. A felsorolt bevált gyakorlatok adaptációját megnehezítik a tartós gondozási rendszerben – az egészségügyi és a szociális ellátórendszerben – dolgozó formális gondozók nagy munkaterhei. A jelenleg forrás-, kapacitás- és szakemberhiánnyal küzdő ellátó-rendszerekben reformok nélkül nehezen képzelhető el új feladatok integrálása.

A munka és a gondozás összeegyeztetésének támogatása

Célcsoport- és élethelyzet-orientált tanácsadási programok (8): komplex szakpolitikai és költségvetési elemzés a családi gondozás minden implikációjára számolva (például szendvicsgeneráció, foglalkoztatási státusz, etnikai és egyéb diverzitás).

A munkajogi szabályozás garanciáinak növelése a gondozók esetében (14): A pandémia komoly kihívás elé állította a családi gondozókat, akiknek úgy kellett megtartaniuk a munka és a magánélet egyensúlyát ebben a kritikus helyzetben, hogy gyakorlatilag eltűnt körülöttük a formális támogatórendszer. A tanulmány rámutat a helyettesítő gondozás, illetve a családi gondozást segítő egyéb szolgáltatások fejlesztésének, valamint a szendvicsgeneráció esetében a munka és a gondozás összeegyeztetését segítő munkajogi szabályozás bevezetésének szükségességére.

A munka és a magánélet (főként a gondozás) összeegyeztetése online munkavállalók esetében (5): A pandémia utáni „új normális” foglalkoztatás rendszerét vizsgálja a szerző. Két folyamatra koncentrál: 1) Hogyan változott meg a foglalkoztatás? Előrelépések következtek-e be, vagy visszalépések észlelhetők bizonyos területeken (például biztonság, digitalizáció, technológiai fejlődés)? 2) Hogyan hatnak a változások a foglalkoztatottak két nagy csoportjára, a fizikai és a szellemi munkát végzőkre? A cikk a foglalkoztatáspolitikai intézkedések specializációjára hívja fel a figyelmet.

Work-life wellness szolgáltatások (tanácsadói szolgáltatás) a távmunkások és home office-ban dolgozók esetében kialakuló ártalmak csökkentésésre, illetve a munka és a gondozás összeegyezte-tésére (2): A work-life wellness olyan tanácsadási forma, mely a távmunkásokat és otthon-ról dolgozókat segíti. A szerzők kiemelt jelentőséget tulajdonítottak neki a pandémia alatt megnövekedett stressz miatt.

Munkaidő-kedvezmény, rugalmas foglalkoztatás a családi gondozók számára (43): A kutatás a pandémia gyermekválallásra s ezen keresztül a nemi szerepek, a családi szerepek, a munka és a magánélet összeegyeztetésének kérdéseire kifejtett hatását vizsgálta.

Egygyermekes és gyermektelen felnőtteket kérdeztek meg arról, esetükben mi befolyásolja a családtervezést. A gyermektelenek esetében az idősebb szülőkről való gondoskodás volt az egyik kiemelkedő tényező, míg a gyermekesek a megfelelő terhesgondozást, az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségét, valamint a rugalmasabb munkaidőt tekintették fontosnak. Családi gondozók körében végzett kvalitatív és kvantitatív kutatásaink is rámutattak, hogy a gondozás családi felvállalása negatív hatással lehet a munkateljesítményre, befolyásolhatja a munkavállalást, sőt, súlyos esetben akár kiégéshez és/ vagy a munkahely elvesztéséhez is vezethet (Tróbert, 2019; Tróbert–Széman, 2019; Leleszi-Tróbert et al., 2026). A munkaidő-kedvezményen és a gondozási szabadságon túl a családi gondozókat hazánkban kevés lehetőség támogatja a munka és a gondozás megfelelő összeegyeztetésében. Munkáltatói részről megfontolandó lenne a nappali ellátáshoz hasonló szolgáltatás feltételeinek megteremtése a munkahely közelében, vagy más országokhoz hasonlóan a pótszabadság nagyobb kiterjesztése a családi gondozókra (Széman, 2015).

A családi gondozók jóllétét támogató, munkával kapcsolatos bemutatott legjobb gyakorlatok magyarországi adaptációját számos tényező nehezíti. Ilyen például a hiányzó szabályozás, a gyakran merev munkakeret, a munkahely elvesztésétől való félelem vagy a számos szakterületen tapasztalható szakemberhiány és az ennek következtében megnövekvő munkaterhek, valamint helyettesítési nehézségek.

Ki kell emelnünk azokat a további speciális területeket, melyek hazai megfelelő gyakorlata még nem alakult ki, vagy nem terjedt el szélesebb körben. Ilyen például az életvégi gondozás, a családi gondozók mentális támogatása, kísérése, a patológiás folyamatok megelőzésére szervezett programok, valamint az ezekhez kapcsolódó támogatás és tanácsadás (26, 28, 16), melyeknek nyilván alapfeltétele, hogy létezzen folyamatos kapcsolat a szakember és a családi gondozó között.

ÖSSZEGZÉS, KÖVETKEZTETÉSEK, LIMITÁCIÓK

A legjobb gyakorlatok feltérképezése során összesen ötven tanulmány áttekintése és tematikus elemzése valósult meg. Látható, hogy azokat az országokat, ahol már a pandémia előtt erősebb volt a családi gondozás támogatásának szervezett szakmai és szakpolitikai gyakorlata, másként érintette a világjárvány, hiszen a meglévő protokollok alakításával jobban tudtak reagálni a kihívásokra, mint az e téren kevésbé fejlett országok.

Az irodalomkutatás során számos olyan gyakorlatot tártunk fel, melyek inspirálhatják a hazai változásokat. A vizsgált közlemények tükrében a következő szakpolitikai javaslatokat fogalmazzuk meg:

Elengedhetetlen a családi gondozás jogi kereteinek megalkotása (munkajogi szabályozás, a családi gondozók foglalkoztatásának védelme, speciális kedvezmények a rugalmas foglalkoztatáshoz stb.), valamint a speciális helyzetű családi gondozók jogi védelme.

Olyan biztonságos szociálpolitikai keretekre van szükség, melyek integrálják a foglalkoztatáspolitika főbb elemeit, a szociális és társadalombiztosítási támogatásokat, a támogató szolgáltatásokat, valamint a digitális és távszolgáltatásokat.

A fenntartható családi gondozás érdekében nélkülözhetetlen a mentálhigiénés és támogató programok (például tanácsadás, kooperációs gondozási modellek, online támogató és tanácsadó szolgáltatások, hotline) mielőbbi kiépítése.

Hazánkban kevés figyelmet fordítanak a speciális helyzetű gondozók támogatására (egyedülálló családi gondozó, kisebbséghez tartozó csoportok, idősebb gondozók helyzete stb.), erre vonatkozóan is fontos lenne mielőbb javaslatokat kidolgozni.

A hazai jogi és szociálpolitikai keretek megalkotása és a speciális élethelyzeteket is figyelembe vevő támogató programok létrehozása sürgető feladat a családi gondozók igen sérülékeny rétegének védelmében.

Tanulmányunk legfőbb limitációja, hogy nélkülözi a legjobb gyakorlatok részletes ismertetését, valamint hatásosságuk és adaptálhatóságuk mélyebb elemzését. Törekedtünk a főbb adaptációs nehézségek jelzésére, a terjedelmi korlátok azonban nem teszik lehetővé bővebb kifejtésüket. Reméljük, hogy tanulmányunk ennek ellenére hozzájárul a családi gondozók helyzetének, életminőségének javítását célzó szakmai, szakpolitikai diskurzushoz, valamint ennek nyomán innovatív hazai gyakorlatok születéséhez.

MELLÉKLET

A vizsgált közlemények listája

Absztrakt

Tanulmányunkban az aktív idősödés két egymástól elválaszthatatlan dimenzióját, a társadalmi és az individuális megközelítéseket tárgyaljuk. A fogalmak ismertetésén túl vizsgáljuk az aktív idősödés konceptuális keretének alakulását, a szemléletmód fejlődését, valamint az alapvető szakpolitikai megfontolásokat. Ezt követően az életút-paradigma optikáján keresztül tekintjük át az aktív időskort meghatározó legfontosabb egyéni tényezőket. Célunk, hogy rávilágítsunk a területen tapasztalható problémákra, felmerülő kérdésekre, valamint mindezek tükrében javaslatokat tegyünk az egyéni és társadalmi cselekvések főbb irányaira.

Kulcsszavak: aktív idősödés, társadalompolitika, egyéni faktorok

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2022.4.6

Az Eurostat (2022a) 2021-es évet mutató adatai szerint Magyarországon a hatvanöt éves korban várható élettartam a nőknél 17,5 (ez az Európai Unióra jellemző átlagnál kevesebb, az 20,9), a férfiaknál pedig 13,4 év (EU-átlag: 17,3). Az elérhető legfrissebb adatok szerint 2020-ban a hatvanöt évesen várható egészségben eltöltött évek száma nőknél csak 7,9 (EU-átlag: 10,1), férfiaknál 7,2 év (EU-átlag: 9,5) (Eurostat, 2022b). Eszerint életük utolsó szakaszában a magyar nők várhatóan 9,6, a férfiak pedig várhatóan 6,2 évet élnek betegséggel. A nők hosszabb élettartamra számíthatnak, mint a férfiak, ám betegségben eltöltött éveik száma is több. A várható és egészségben várható élettartam közötti olló, valamint az időskorúak népességen belüli növekvő aránya miatt egyre nagyobb a gondozási igény, azonban csökken a társadalomban az időskorúak ellátását biztosító aktív korúak aránya. Az időskorú eltartottsági ráta (száz aktív korúra jutó időskorú) az unióban a 2010 és 2021 közötti intervallumban 26,3-ről 32,5-re nőtt, hazánkban ugyanebben az időszakban 24,2-ről 31,2-re emelkedett (Eurostat, 2022c). Ez a mutató 2062-re hazánkban akár 53,6-re növekedhet (KSH, 2018). A növekvő gondozási szükséglettel szemben tehát az aktív korúak arányának és a rendelkezésre álló erőforrásoknak a csökkenésével számolhatunk. Az ellátórendszerek fenntartása egyre nehezebbé válik, kulcsfontosságú ezért terheltségük csökkentése a prevenció, az idősödők társadalmi integrációjának elősegítése, valamint az ellátórendszerek reformja által.

Az aktív idősödés fogalmának értelmezési kérdései

Számtalanszor találkozunk olyan fogalmakkal a nemzetközi irodalomban, melyeknek a hazai megfelelője nem pontosan fedi le az eredeti jelentéstartalmat. Az „active ageing” vagy aktív (tevékeny) idősödés is ezen fogalmak közé tartozik, így célszerű megvizsgálni kialakulását, fejlődését, valamint az egyes fogalmi elemek mögött meghúzódó jelentés- tartalmakat. Elöljáróban fontos leszögezni, hogy az aktív idősödésnek nem létezik egységes definíciója. A fogalom és annak elemei koronként, szervezetenként változnak, hangsúlyt adva a témával kapcsolatos aktuális szakpolitikai diskurzusoknak. A fogalmat az Egészségügyi Világszervezet adaptálta és generálta az egészséges idősödés fogalomból 1997-ben, ezt követően vált széles körben elfogadottá más nemzetközi szervezetek körében is (WHO, 1997).

Az idősödés témakörében számos teoretikus megközelítéssel találkozhatunk. Az egyik legkorábbi ezek közül az idősebb emberek társadalomból való kivonulására, ki- illeszkedésére helyezi a hangsúlyt (disengagement theory) (Cumming et al., 1960; Hochschild, 1975). E megközelítés szerint az idősebb emberek egyre inkább kiszorulnak a társadalomból (például nyugdíjba vonulás, a kapcsolatok leépülése által). A teória kritikája az volt, hogy inkább a veszteségekre koncentrált, mintsem az aktivitásra vagy az idősebb emberek alkalmazkodó-megküzdő kapacitásának kérdéseire. Ezzel szemben az aktivitásteória az idősebb emberek aktivitásának fenntartását s ennek pozitív vonatkozásait helyezte a középpontba (Knapp, 1977).

Az aktivitás fenntartásának gondolata, illetve az ezzel kapcsolatos párbeszéd termékeny talajra hullott, hiszen egyre több nemzetközi szervezet foglalkozott komolyabban a fejlettebb társadalmak elöregedésének kérdéseivel. Az OECD és a Világbank is hangsúlyozta az idősödő társadalomban rejlő gazdasági és társadalompolitikai kihívások jelentőségét (Walker, 2002). Az aktív idősödés fogalomrendszerének kialakulásában és fejlődésében komoly szerepet vállalt az Egészségügyi Világszervezet. Az aktív idősödést a világszervezet így definiálta: „Az aktív idősödés a lehetőségek optimalizálásának folyamata az egészség, a részvétel és a biztonság területein az idősebb emberek életminőségének javítása érdekében” (WHO, 2002: 12).

A fogalom számos fontos elemet tartalmaz. Egyrészt szakítani próbál a korábbi koncepcióval, mely az aktivitást sok esetben egy adott tevékenységre, például a gazdasági, munkaerőpiaci aktivitás területére igyekezett leszűkíteni. Másrészt a koncepció hangsúlyozza, hogy az aktivitás nem csupán a jobb fizikai vagy munkaerőpiaci képességekkel élő idősebb generáció sajátja, tehát a programoknak nem szabad kifejezetten az úgynevezett aktívaknak szólniuk, mivel így egy lényegi csoportot hagynának figyelmen kívül, az életkoruk miatt különböző akadályozottsággal együtt élő idősek csoportját (Walker– Maltby, 2012; Perek-Białas et al., 2006). Mindezek ellenére a munkaerőpiaci aktivitás fókuszba helyezése később is dominánsan megjelenik egy-egy szervezet meghatározásában (BUSINESSEUROPE.eu, 2017).

Az aktív idősödés fogalmát az ENSZ fejlesztette tovább: „Az aktív idősödés lehetőséget teremt arra, hogy az emberek kiterjesszék lehetőségeiket a fizikai, társadalmi, mentális jóllét területein az egész életciklusukon keresztül, és hogy részt vehessenek a társadalomban, mialatt megfelelő védelemben, szociális biztonságban, gondozásban részesülnek a szükségleteik szerint” (UNECE, 2012).

A párbeszédek középpontjába került az életciklus-szemlélet, vagyis hogy az aktív idősödéssel valójában nemcsak időskorban kell foglalkozni, hanem egészen gyermekkortól kell készülni rá, így a kapcsolódó programoknak is fel kell ölelniük az életciklus egészét, például a gyerekeknek is tanulniuk kell az aktív idősödésről.

A másik fontos szemléleti elem a társadalmi felelősség hangsúlyozása az aktív idősödéssel kapcsolatban. Az aktív idősödés programja nem csupán egyéni akciók összessége, a társadalmi felelősségvállalásnak is meg kell jelennie az aktivitás különböző dimenzióiban: például a társadalmi kirekesztődés megelőzésében, a szociális biztonság vagy önállóság garantálásában, a gondozási segítség biztosításában megfelelő szolgáltatásokkal.

Komoly előrelépést jelentett az aktív idősödés szemléletének megismertetésében, hogy 2012-t az Európai Unió az aktív idősödés és a generációk közötti szolidaritás évének szentelte. Az európai év értelmezésében „az aktív idősödés új lehetőségeket teremt az idősebb embereknek arra, hogy tovább maradjanak a munka világában, tovább maradjanak egészségesek, és más módon is hasznos tagjai maradjanak a társadalomnak, például önkéntes tevékenységek végzésével, amit az államok széles körű szakpolitikai kezdeményezései támogatnak minden döntéshozatali szinten. Az uniónak különböző területeken van szerepe, például a foglalkoztatásban, a szociális támogatások és védelem, az egészségügyi programok, az információhoz és a közösségi közlekedéshez való hozzáférés terén, az elsődleges felelősség mégis a tagállamoké, a regionális és helyi önkormányzatoké, együttműködésben a civil szereplőkkel” (European Commission, 2014). Számos tagállamban – például hazánkban is – innen számítható az aktív idősödés stratégiájának tudatos megjelenítése a szakpolitikában és a különböző programokban (Udvardi, 2013). Sajnálatos, hogy az aktív idősödés és a generációk közötti szolidaritás évéhez külön közösségi forrásokat nem csatolt az unió, így a programokat minden tagállam a nyitott koordináció elve szerint a maga gyakorlata és erőforrásai szerint valósította meg. Az európai év későbbi analízise jellemzően azokban az országokban számolt be komolyabb szakpolitikai törekvésekről, ahol az aktív idősödésnek már volt hagyománya, míg más tagállamok megmaradtak a kampányszerű programoknál, jó gyakorlatok ismertetésénél. Hasonlóan változó volt a tagállamok aktivitása a programok szervezésében vagy a partnerek bevonása területén (Cancedda et al., 2014).

Az európai év mégis komoly fordulatot hozott az aktív idősödéssel kapcsolatos politikákban. Az Európai Bizottság és az ENSZ közös szervezésében kidolgozták az úgynevezett Aktív Idősödés Indexet, mely több változó komplex elemzésével vizsgálja az aktív idősödés egyes dimenzióit tagállami szinten (Zaidi et al., 2013). Az index értelmezésében az aktív idősödés „olyan helyzetet jelent, amelyben az emberek folytatják részvételüket a formális munkaerőpiacon, ahogy elköteleződnek másféle produktív, de nem fizetett programokban való részvétel iránt is (például gondoskodnak a családtagjaikról, vagy önkénteskednek), egészségesen élnek, függetlenül és olyan biztonságban, amilyen a koruknak megfelel” (UNECE, 2015).

A szakirodalom tükrében az aktív idősödés nem pusztán program, kampány vagy akció. Olyan komplex szemléletmód, melynek hatással kell lennie számos ágazati politikára. Fontos tudatosítani azt is, hogy az ágazatok prioritásai is hatással lehetnek az aktív idősödés felfogására, értelmezési kereteire. Walker (2006) ezzel kapcsolatban a foglalkoztatáspolitika idősödésre vonatkozó szemléletmódját említi példaként. Amikor az 1980-as években a jóléti államok válságba kerültek, és nőtt a fiatal, aktív korú munkanélküliek aránya, az aktív idősödés politikájában hangsúlyossá váltak a korai nyugdíjazást támogató programok. Máskor a gazdasági fejlődés következtében kialakuló munkaerőhiány közvetett következményeként jelent meg az idősebb korosztály rugalmas és támogatott foglalkoztatásának igénye, a nyugdíjba vonulást követően is.

Az aktív idősödéssel kapcsolatos politikák kritikus pontjai

Az alábbiakban az aktív idősödés értelmezéseinek egyes kritikus pontjait mutatjuk be. Az első az egyéni kontra társadalmi felelősség értelmezése a programok során. Az aktív idősödés korai meghatározásai jellemzően a „sikeres idősödés” amerikai fogalmából kiindulva hajlamosak voltak egyéni felelősségként érteni az időskori aktivitást (Bowling, 2005). Ez a szemléletmód azokban az országokban lehet hangsúlyos, amelyekben az állam nem tud vagy nem akar forrásokat mobilizálni az aktív idősödést támogató társadalompolitikára (például biztonságot adó nyugdíjrendszer, szociális szolgáltatások, foglalkoztatáspolitikai programok, egészségpolitika), vagy ahol nem kerül sor szektorközi diskurzusokra az időskori aktivitás értelmezésével kapcsolatban.

A második kritikus pont az aktivitás gazdasági természetű értelmezése. Ennek eredményeképpen túlzottan hangsúlyossá válik a foglalkoztatás és a nyugdíjba vonulás kérdésköre a diskurzusokban (Walker, 2002). Kétségtelen, hogy az időskori biztonság nagyon fontos eleme a jóllétnek, az ilyen intézkedések sok esetben mégis szükségtelenül leszűkítenék az aktív időskorhoz kapcsolható tevékenységeket és a célcsoportot is, hiszen kirekesztenék azokat az embereket, akik nem tudnak részt venni a munka világában.

Az idősödő munkavállalók munkaerőpiacról való kiszorulásának megelőzése, rugalmas életkorbarát programok kezdeményezése, az idősebb munkavállalók tovább- vagy átképzése néhány példa azon munkaerőpiaci eszközök tárából, melyek segíthetik az idősebb munkavállalókat. Az ő nyugdíjkorhatár utáni foglalkoztatásuk támogatása, a kötelező nyugdíjba vonulási korhatár tilalma például elősegítheti a munkaerőpiacon maradást. Ez az aktivitás akkor lesz hasznos, ha a munkavállaló nem kényszerből dönt a további munkavégzés mellett (mert a nyugdíjából nem tud megélni), ha a munkáltató alkalmazkodik az idősebb munkavállalók foglalkoztatásához (rugalmasság, speciális munkakörök és munkafeltételek, korbarát gyakorlatok), vagy ha emellett az adott országban az egészségi állapotuk miatt munkát vállalni képtelen emberek számára más időskori aktivitást biztosító stratégiák is elérhetők.

Az aktív idősödés értelmezésének harmadik kritikus pontja a nem fizetett társadalmi tevékenységek, illetve a munka világában való részvétel kettőssége. Az aktív idősödés fogalomrendszerében 2012-től jelent meg tematikusan a társadalmi részvétel szerepe különféle nem fizetett aktivitások formájában, amilyen például az önkéntesség, egy családtag gondozása, az unokák segítése. Fontos, hogy ezek a tevékenységek kapjanak nagyobb hangsúlyt az aktív idősödés stratégiájában (például senior önkéntes programok, a családtag gondozásának elismerése munkaként és ennek megfelelő támogatása). Kérdés, hogy mely aktivitások tekinthetők társadalmilag hasznosnak. Bizonyos helyzetekben a kormányzat vagy a programokat kiírók határozzák meg, mi az elvárt aktivitás. Valójában bármely tevékenység hasznos lehet, amelynek segítségével az időskorú új kapcsolatokra tesz szert, így ideértendők a szabadidős programok, a közösségi vagy klubjellegű elfoglaltságok is.

A negyedik kritikus pont az aktivitás értelmezése az aktív idősödés programjaiban. Számos programnál megfigyeltük, hogy azok az idősebb emberek vesznek részt rajtuk, akik amúgy is minden rendezvényen megjelennek. Ebből következhet, hogy az időskori aktivitást támogató programok igazából sztereotip módon határozzák meg célcsoportjukat és stratégiáikat, azaz nem törekednek az aktív idősödés szélesebb megközelítésére, új módszerek, új csoportok bevonására. Valódi csapda lehet, ha a programok célcsoportját a magunk által aktívként definiált közösség tagjai jelentik, mert így kívül rekedhetnek azok, akiket más preferenciák szerint vagy más módszerekkel lehetne bevonni.

Ez főképp szűk spektrumú, specifikus programok esetében alakulhat ki: ha például fizikai aktivitást biztosító tevékenységet terveznek, abból kiszorulhatnak a fizikai értelemben kevésbé aktív állampolgárok (Foster–Walker, 2015).

Éppen ezért jelent meg a fogalmak között, hogy az aktivitás nem függ az időskorú állapotától. Az aktív idősödés politikájának tehát fontos szerep juthatna a tartós gondozást nyújtó ellátásokban is. A hazai gyakorlatban ez merőben új irányokat mutathatna, s a gondozáscentrikus megközelítést kiegészíthetné az aktivitásfókuszú szemlélettel (Vajda, 2017).

Hasonló terület az időskorúak egyediségének és különbözőségének elfogadása az aktív idősödést támogató politikákban, programokban. Az emberek nem egyformák – ennek része az is, hogy nem ugyanúgy idősödnek, és természetesen időskorban sem uniformizáltak a vágyaik, az életvitelük, a fogyasztási szokásaik és a kulturális preferenciáik. S az idősebb generáció egyes kohorszainak is merőben eltérő preferenciáik vannak. Ezt a szemléletet kell követni az aktív idősödés politikáiban és gyakorlataiban is (WHO, 2002).

Az idősebb emberek információkhoz való hozzáférése, a modern infokommunikációs eszközök használatának képessége vagy az elektronikus közigazgatási és banki ügyintézés kihívásai magukban hordozzák annak kockázatát, hogy e korosztály kirekesztődik bizonyos szolgáltatások használatából. Az idősebb emberek felkészítése mellett fontos feladat e területeken az életkorbarát szemlélet erősítése innovatív módszerekkel (Széman, 2012).

A tanulás, képzés lehetőségei javítják az idősödő emberek munkaerőpiaci pozícióját (Walker, 2006), de a társadalmi részvétel eszközei is lehetnek. E területeken tehát fontos az életkorhoz kapcsolódó sztereotípiák lebontása, a jogrendszerbe bekerülő akadályok felszámolása, programok, lehetőségek teremtése.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan lehet ezt a szemléletmódot e szerteágazó rendszerben hatékonyan érvényesíteni.

Az Aktív Idősödés Index 2014-es jelentésében Magyarország Lengyelország és Görögország mellett a sereghajtók között foglalt helyet. Az elemzés során pozitív értéknek az idősek jövedelembiztonságát tekintették, mely alacsonyabb szegénységi kockázatot eredményez, valamint azokat az intézkedéseket, amelyek a generációk gondozásához kapcsolódnak hazánkban. Negatív eredményeket az idősebb korosztály foglalkoztatási adatai, illetve társadalmi és politikai részvétele mutatott az időskori tanulás kevés lehetősége, valamint a társas kapcsolatok szűkülése mellett (UNECE, 2014). 2018-ra nem változott jelentősen Magyarország helyzete, még mindig a legalacsonyabb indexátlagú országok közé tartozik; egyes területeken lényeges javulás, míg másokon romlás mutatkozik. Az alsó klaszterbe tartozó országok közül Szlovákia után hazánk kumulatív értékei javultak a leginkább, a klaszter átlagát jóval meghaladó mértékben. Növekedett a foglalkoztatás és az idősbarát környezet mutatója, míg romlott a társadalmi és politikai részvétel, valamint a független és biztonságos életvitel értéke. Mindezzel együtt Magyarország minden mutatója elmarad az uniós átlagtól. A legjelentősebb elmaradás a társadalmi részvételben tapasztalható. Ez a mutató a családtagokról való gondoskodás (unokák segítése, idős családtag gondozása), az önkéntesség, a politikai részvétel és bevonódás értékeiből tevődik össze (UNECE, 2019).

Az idősebb emberek társadalmi, politikai folyamatokba való fokozottabb bevonása lehet tehát az egyik prioritás, melyet komplex eszközrendszerrel szükséges erősíteni. Már a 2014. évi elemzés is kimutatta, hogy az aktív idősödést támogató programokat csak az idősebb emberek bevonásával, részvételével érdemes tervezni, fejleszteni. A részvétel gyakorlatát, módját minden területen fejleszteni kell, közösségi, civil, önkormányzati és országos színtereken egyaránt, s úgy tűnik, erre az idősebb emberek nonprofit mozgalmai nyitottságot is mutatnak (Rauh et al., 2021). Az ágazatok közötti együttműködés eredményeként a programok komplexebb módon tervezhetőek, kivitelezhetőek, jobban lehet vizsgálni hatásosságukat, hatékonyságukat. Mindehhez szükség van új szereplők, például a piaci szektor bevonására is (UNECE, 2015).

Az aktív idősödés individuális jellemzői

A WHO (2002) hét meghatározó tényezőt azonosít az aktív idősödés folyamatának megvalósításában, melyek mindegyike komplex feladatokat indukál mind az egyéni, mind a közösségi és társadalmi dimenzióban:

• általános faktorok (valamennyi további tényező háttereként értelmezendők): kultúra, nem (az idősek és az idősödés társadalmi megítélése; értékek, hagyományok, sztereotípiák; a férfi/női adottságokból fakadó különbségek);
• egészségügyi és szociális tényezők (a prevenció megvalósítása, elérhető egészség- ügyi szolgáltatások, minőségi tartós gondozás);
• viselkedés (egészséges életmód – például egészségkárosító szokások, fizikai aktivitás, egészséges táplálkozás);
• egyéni tényezők (biológiai, genetikai adottságok, pszichológiai tényezők);
• fizikai környezet (akadálymentesítés, az elesés kockázatának csökkentése, egészséges környezet biztosítása);
• szociális környezet (szociális támogatás, a bántalmazás megelőzése, a képzettség támogatása);
• gazdasági tényezők (az elszegényedés megelőzése, szociális védelem, formális és informális munka).

A felsorolt tényezők összefüggnek, kölcsönhatásban állnak egymással – egyik sem értelmezhető elválasztva a többitől. Mindvégig szem előtt tartva e kölcsönhatásokat tanulmányunk további részében az aktív idősödés folyamatát befolyásoló egyéni tényezők néhány lényeges elemét emeljük ki.

Buda Béla (2003) szerint a sikeres idősödés kulcsa a készület. Ez egybecseng az aktív idősödés koncepciójával, hiszen a készület alapfeltétele az idősödés folyamatjellegének tudatosítása. Az időskor nem hirtelen köszönt ránk. Egész életutunk befolyásolja időskori életminőségünket – a készületet ezért nem lehet „túl korán” kezdeni. Minden életszakaszban elmondhatjuk, hogy majdani időskorunkat most építjük. A korábbi életszakaszok minősége, történései, tapasztalatai jelentős hatással vannak a későbbi életszakaszokra és így az idősödés „sikerére” – vagyis a folyamatot meghatározó valamennyi tényezőt a teljes életút metszetében kell értelmeznünk. A hatékony készülethez, az egyénre szabott prevenciós terv kialakításához ismernünk kell az időskori adottságokat, és azt, hogy milyen változásokra kell felkészülnünk.

Az idősödés során létünk minden területén – fizikai, kognitív, pszichés szinten és a kapcsolati, környezeti dimenzióban is – számos változással kell megküzdenünk.

Fizikai szinten az idősödés folyamatában egyre inkább tapasztaljuk testünk gyengeségeit – az idősödő szervezet törékennyé válik (Pétervári et al., 2013):

• a fokozott igénybevételhez, a környezeti változásokhoz nehezebben alkalmazkodik;
• a szervezet beszűkülő teljesítőképessége miatt az idősek sérülékennyé válnak;
• a szervrendszerek közötti egyensúly törékeny;
• több szervrendszer egyidejű kapacitáscsökkenése növeli a betegségek előfordulásának esélyét és súlyosbítja következményeiket.

A betegségek általában a legsérülékenyebb szerveket, szervrendszereket érintik. Az időskorban előforduló leggyakoribb betegségek a következők (Pék, 2014):

• keringési betegségek;
• daganatos megbetegedések;
• cukorbetegség;
• emésztőszervi betegségek, főként májbetegségek;
• balesetek;
• nők körében: csontritkulás;
• mentális betegségek.

A betegségek megelőzésében jelentős szerepe van a mozgásnak. Számos vizsgálat alátámasztja, hogy a fizikai aktivitás nemcsak a fizikai állapotra hat pozitívan, hanem a kognitív funkciókat szintén javítja, kompenzálhatja az életkori hanyatlást, és így a mentális prevencióban is lényeges eszköz (Mile et al., 2020).

Kognitív funkcióink teljesítményének csökkenése elkerülhetetlen – például romlik az érzékelés, a figyelem és az emlékezet, a gondolkodás lassul, növekszik a reakcióidő, többet hibázunk. A teljesítményromlás közvetetten, más betegségekhez kapcsolódva is bekövetkezhet, hiszen az olyan biológiai folyamatok változása, mint például a keringés, a légzés, az anyagcsere vagy a vérnyomás, hat a kognitív működésünkre (Rajna, 2015). A szellemi működés egészét érintő kóros hanyatlás nem része a „normál” idősödésnek, azonban a demenciák kialakulásában az életkor az egyik legfontosabb kockázati tényező, ezért az átlagéletkor megnövekedése a demenciák előfordulásának gyakoriságát is növeli (Manga et al., 2021). Az időskor kincse, a bölcsesség a szellemi teljesítőképesség csökkenése ellenére is elérhető: megfigyelhető például társas helyzetekben az értékmentes kommunikáció vagy a generációk sikeres együttműködése során, de döntési szituációkban is, amikor a múltbéli sikeres megoldások segítséget jelenthetnek (Rajna, 2015).

Az idősödés folyamatában számos olyan hatás ér bennünket, amely pszichés szinten különösen is megterhelő. Ezek közül az egyik leglátványosabb a szerepek átalakulása. Sok szerep megszűnik (például a nyugdíjazással az, amelyet a munkában éltünk meg), de újak is formálódnak (például a nagyszülőség) (Horváth-Szabó, 2007). A munka világából való kilépés nem jelenti a tevékenység szükségszerű befejezését, a társadalom építésére, gazdagítására a munkahelyi munkavégzésen kívül is számos lehetőség van. Bár ilyenkor csökken a társadalmi részvétel lehetősége, a teljes visszahúzódás, kivonulás helyett az adottságoknak, képességeknek megfelelő tudatos társadalmi jelenlét, az aktivitásokban való részvétel elengedhetetlen a személyes jólléthez. Lényeges, hogy az idősödők megtalálják az alkotás, kreativitás megélésének új útjait. A szakértői vagy mentorszerep vállalása például kiváló lehetőség az életút során felhalmozott szakmabeli tudás és tapasztalat átadására. A tudásátadás ráadásul nem egyirányú: a közös munka során a fiatalabbak látásmódjának megismerése, az új szempontokkal való találkozás egyúttal új kihívásokat ad, és segíthet megőrizni az idősek nyitottságát. A szakmai párbeszéd folytatása ezért nem pusztán a hasznosságérzetet növeli, vagy alkalom a kreativitásra, hanem motivációt jelenthet az élethosszig tartó tanulásra is. A tanulás lehetősége a szakmai területen kívül sem zárul le, a rendelkezésre álló többletidő alkalmat ad az ismeretek bővítésére, akár teljesen új dolgok elsajátítására (például egy új nyelv megtanulására). Az önkéntességben való elköteleződés során pedig az értékteremtő tevékenység teljesen új területei tárulhatnak fel.

A szociális jóllét tekintetében lényeges kihívás, hogy az élettér és a kapcsolati háló szűkül. Ugyanakkor az is igaz, hogy bár az idősödők kevesebb közeli kapcsolatot ápolnak, azok gyakran mélyebbek (Horváth-Szabó, 2007). A családi, baráti kapcsolatok megőrzésére, ápolására, a társas tevékenységekre az egész életút során lényeges időt és energiát szánni az izoláció elkerülése végett. Több hazai kutatás is megerősíti az idősek szűkülő kapcsolathálójára vonatkozó nemzetközi tapasztalatokat – hazánkban az idősek kapcsolathálózata és barátainak száma csökken a többi korosztályhoz képest, ugyanakkor a kapcsolatok erőssége növekszik. A kapcsolatháló szűkülésének domináns okai a nyugdíjazás, az egészségi állapot romlása és a partner halála (Albert et al., 2020). Az idősödők kevesebb bizalmas, erős és lazább kapcsolattal rendelkeznek, ami negatívan befolyásolhatja az élettel való elégedettséget (Albert, 2016).

A kapcsolatok ápolását nehezíti a fizikai akadályoztatás miatt beszűkülő élettér, a biztonságos közlekedést lehetővé tevő intézkedések hiánya (például az akadálymentesített járatok csekély száma, a kevés akadálymentesített közterület, épület). Szintén gátló tényező a romló egészségi állapot és az esetleges mentális problémák. A családstruktúra változása, a fiatalabb családtagok távolra költözése, a családtagok munkaterheinek növekedése gyengíti a családi kötelékeket, és közvetve hatással lehet a szorosabb családon kívüli kapcsolatokra is. Ezenkívül hatással van a kapcsolati háló szűkülésére a közeli személyek halála is.

Az idősödés során az első nagy veszteségeket gyakran a fontos, közeli személyek halála jelenti. A veszteségélmény előhívhatja a korábbi feldolgozott és fel nem dolgozott veszteségek emlékét. A feldolgozás, a gyászmunka megélése nemcsak a kapcsolati dimenzióban, hanem az életút fájdalmas eseményei tekintetében is megkerülhetetlen.

A végesség tudata az idősödés során egyre erősebben jelenik meg, fontos kihívás a halálra való készület és ehhez kapcsolódva az elengedés. A spiritualitás megélésének igénye, a létkérdések megjelenése, az értelemkeresés is erősödik ebben az életszakaszban (Horváth-Szabó, 2007). Az életút áttekintése az elmúlás tudatosításával egyre hangsúlyosabbá váló időskori feladat. Ennek során különösen fontos a kapcsolatok tisztázása, a megbékélés és a búcsúzáshoz kapcsolódó döntések előkészítése, meghozatala (például a végrendelkezés).

Erik H. Erikson elmélete szerint személyiségünk fejlődése nem ér véget a felnőttkorba lépéssel, egészen halálunkig tart, vagyis az időskori életfeladatok megélése is a részét képezi. Az élethosszig tartó személyiségfejlődés eriksoni modelljében az életút nyolc szakasza egymásra épül. Minden életszakasznak megvan a sajátos kihívása, és ezek sikeres megoldása révén tehetünk szert a további fejlődéshez szükséges hajtóerőre (Szabó, 2020). Az érett felnőttkor és az időskor kihívása az életút integrálása, a teljesség megélése. Ez az átélt pozitív életesemények gazdagító volta mellett a fájdalmas történések, a veszteségek és a mulandóság elfogadását, az élettel való megelégedést, az élet értelmességének és az életbölcsességnek az aktív megélését is jelenti. Időskorban az egyéni és azokkal összefüggő környezeti változások, az átalakuló szerepek, kapcsolatok miatt újra előtérbe kerül az összes korábbi életszakasz meghatározó küzdelme (Kerekes, 2013). Ezért fontos, hogy az egyén milyen erőforrásokkal, pozitív-negatív megküzdési módokkal, élettapasztalatokkal, mintákkal rendelkezik e küzdelmek sikeres megoldásához. Robert C. Atchley nyomán Szabó Lajos is hangsúlyozza, hogy a korábbi megküzdési stratégiák tapasztalatainak integrálása meghatározó az időskori adaptációban (Szabó, 2020). Az időskori megküzdési stratégiáknál előtérbe kerül az alkalmazkodás (Horváth-Szabó, 2007). Kaszás és Tiringer (2013) összefoglaló írásából kitűnik, hogy az alkalmazkodási képesség meghatározó eleme a sikeres idősödés pszichológiai modelljeinek:

• A szelekció, optimalizáció és kompenzáció modelljében például hangsúlyos a realitás elfogadása – Paul és Margret Baltes szerint a lehetőségek, adottságok figyelembevétele alapvető a megfelelő célok kiválasztásához, a célok megvalósítása érdekében pedig szükséges az erőforrások optimalizálása és a veszteségek kompenzálása. A modell mindhárom eleme az alkalmazkodásra épül.
• Jutta Heckhausen és Richard Schulz elméletében az alkalmazkodás az irányítás, kontroll optikájában jelenik meg: időskorban az elsődleges kontroll (a környezet alakítása az egyéni célok érdekében) háttérbe szorul, és a másodlagos kontroll válik hangsúlyosabbá (a célok alakítása a lehetőségekhez).
• Az alkalmazkodás különösen hangsúlyos Jochen Brandtstädter asszimilációs és akkomodációs elméletében. Az alkalmazkodási kapacitás alapja ebben a modellben is a szelekció, a lehetőségeknek megfelelő célok kiválasztása.

A számos kihívás és veszteség ellenére az időskor sikeres megélése, az élet értelmességének meglelése ebben az életszakaszban is lehetséges.

Szili Ilona és munkatársai (2021) szerint az idősödés nem jár együtt szükségszerűen a jóllét érzésének csökkenésével. Kutatásuk vizsgált mintájában az életkor emelkedésével magasabb jóllétszintet mértek. Megállapították azt is, hogy az idős korosztály magasabb jólléte összefügg a belső célok fontosabbá válásával – azok az idősek, akik jól érzik magukat, motiváltabbak például a személyiség fejlődése, a kapcsolatok, a társadalom iránti célok tekintetében.

Az idősödés folyamatában a teljes, vagyis az individuális és szociális lét minden dimenziójában jelentős kihívásokkal kerülünk szembe. Amellett, hogy a számos veszteségélmény és új helyzet miatt korábbi, jól bevált megküzdési stratégiáinkat „nehezített pályán” kell alkalmaznunk a hétköznapokban, olyan jelentős és megkerülhetetlen életfeladatok is várnak ránk, mint az életút áttekintése, integrálása vagy a készület az elmúlásra. A „sikeres” idősödés mind szélesebb körű megvalósíthatósága érdekében lényeges lenne minél több, mindenki számára elérhető, az időskori életvezetést és életminőséget támogató program indítása, valamint az egyéni tanácsadás, mentálhigiénés támogatás elérhetővé tétele az idősödő korosztály számára.

Záró gondolatok

Elöregedő társadalmunkban az aktív idősödés sürgető egyéni és társadalmi feladat. A WHO hangsúlyozza, hogy az egyéneknek és a családoknak készülniük kell az időskorra, például az egészségmegőrzés vagy az öngondoskodás terén, ugyanakkor a társadalmi környezetnek elő kell segítenie az egyéni felelősség megélését – támogatva az egyének és családok döntéseit és az egészséges időskor felé tett lépéseit. Az aktív idősödést támogató társadalmi programok gazdasági hatása is igen kedvező, hiszen például a munkaerőpiaci részvétel támogatásával előmozdítják a produktivitást, a preventív szemlélet gyakorlatba ültetésével pedig segítik az ellátórendszerek tehermentesítését (WHO, 2002). Az idősek társadalmi helyzete azonban nem pusztán gazdasági szempontból érinti az egész társadalmat, Ferge Zsuzsa rámutat, hogy nemcsak az idősek életminőségét határozza meg, hanem a fiatalok jelenét is: „Az idősek társadalmi leértékelése és ezzel összefüggő folyamatosan romló helyzete újra meg újra előhívja a társadalom egész minőségére vonatkozó kérdéseket. Ha rossz idősnek lenni, akkor már az öregedés is szorongató folyamat – de akkor az öregedés felé elindulni, azaz fiatalnak lenni is rossz” (Ferge, 1991: 45).

Az életútszemlélet indokolja, hogy az időskorhoz való pozitív viszonyulást már gyermekkortól, tudatosan formáljuk, nemcsak családi, hanem közösségi, környezeti, intézményes-társadalmi szinten is. Ez hozzájárulhatna az idősödéssel kapcsolatos tabuk felszámolásához, javíthatná az időskor „presztízsét”, elősegítené, hogy ne úgy tekintsünk az időskorra, mint értéktelen vagy pusztán veszteségeket hozó, félelmet és szorongást keltő időszakra, hanem értékes, gazdag, kihívásokkal teli korként.

Az időskorra való készület lényeges eleme, hogy az életkor előrehaladtával preventív szemlélettel élünk – törekedve a testi-lelki betegségek megelőzésére, kialakulásuk esetén mielőbbi felismerésükre, hatékony kezelésükre, hosszú távú káros hatásaik csökkentésére. Az egészség megőrzése érdekében tett erőfeszítéseink mind hozzájárulnak egészséges életéveink számának növeléséhez.

Az aktív idősödés szemlélete, a lehető legjobb életminőség biztosításának hármas pillére – az egészségmegőrzés (prevenció), a részvétel, valamint a biztonság – csak megfelelő társadalmi struktúrák és stratégiák közegében, a mikro-, mezo- és makroszintű cselekvések összehangolásával mozdítható elő és valósítható meg.