Absztrakt

Irán regionális pozíciója az utóbbi években példátlan kihívásokkal néz szembe, így Irak egyre inkább az „utolsó bástya” szerepét tölti be az Ellenállás Tengelyében. A tanulmány azt vizsgálja, hogyan alakítják az iraki belpolitikai folyamatok és Szaúd-Arábia törekvései Teherán mozgásterét. Különös figyelmet kap a síita politikai szövetségek, a milíciák, valamint a civil mozgalmak hatása is. Szaúd-Arábia gazdasági, diplomáciai és infrastrukturális alternatívái fokozzák az Iránra háruló nyomást. Teheránnak ugyan vallási-ideológiai közelsége révén továbbra is jelentős befolyása van Bagdadban, Rijád szerepe egyre inkább növekvő tendenciát mutat az országban. A 2025-ös iraki választások nem csupán Irak jövőjét, de Irán regionális presztízsét is alapvetően befolyásolják, mivel az ország politikai tere fokozatosan átalakul, amit jelentős részben Szaúd-Arábia térnyerése mozgat.

Kulcsszavak: Irán, Irak, Szaúd-Arábia, Ellenállás Tengelye, regionális befolyás

DOI: 10.56699/MT.2026.1.4

Irán regionális pozíciója az elmúlt években fokozatosan gyengült, szövetségesei belső válságokkal és katonai vereségekkel küzdenek, ami jelentősen szűkíti Teherán mozgásterét a Közel-Keleten.

Ezzel egyidejűleg Irak jelentősége felértékelődött, hiszen ez maradt az „utolsó bástya”, ahol Irán még érdemben képes politikai és társadalmi befolyást gyakorolni.

A tanulmány kitér az iraki–iráni síita politikai szövetségekre, a milíciák szerepére, a civil társadalom és a fiatal választók attitűdjére. Emellett kiemelt szerepet kap a tény, hogy Irak nemcsak síita többségű állam, hanem arab ország is, amely reintegrálódni akar az arab világba, különösen Szaúd-Arábia aktív diplomáciai és gazdasági törekvésének köszönhetően. Rijád gazdasági beruházásokkal, az arab nacionalista logika

hangsúlyozásával és regionális integrációs ígéretekkel kívánja magához közelíteni Irakot, ami vonzó alternatívát jelent a konfliktusos, szankciók sújtotta iráni modellhez képest. Az iraki társadalom fiatal, globalizált generációi számára mindinkább a gazdasági stabilitás és az arab identitás kerül előtérbe, ami új kihívások elé állítja Teherán törekvéseit.

A tanulmány a 2025-ös iraki választásokig rendelkezésre álló információkra támaszkodik, és kiindulópontot kíván nyújtani az ezt követő fejlemények értelmezéséhez. Rávilágít, hogyan változik Irán mozgástere a belső válságok és külső tényezők hatására, vagyis miért tekinthető Irak „utolsó bástyának”. Az elemzés elméleti keretét az iráni kül- és biztonságpolitikai diskurzusban az elmúlt években központi fogalommá vált

„előretolt elrettentés” (forward deterrence) adja, amely Irán katonai doktrínájának egyik alapvető pillére. Bár a doktrína részletes, hivatalosan kodifikált formában nem ismert, a nyilatkozatok és a gyakorlat alapján lényege, hogy Teherán a fenyegetések kezelését nem a saját területén, hanem azon kívül, az ellenfelek stratégiai környezetében igyekszik megvalósítani. A doktrína a stratégiai mélység és az elrettentés logikájára épül, vagyis célja, hogy a potenciális konfliktusok földrajzilag Irán határain kívül maradjanak, miközben az ellenfelek közvetlen biztonsági környezetében jelenjen meg az iráni nyomásgyakorlás lehetősége (Szabó, 2022: 47).

Bár a tanulmány középpontjában a szaúdi–iráni rivalizálás áll, Irak jelenlegi geopolitikai helyzete ennél komplexebb. Az elmúlt években Törökország, valamint az izraeli–emírségekbeli együttműködés is egyre láthatóbb tényezővé vált az ország körüli regionális befolyási versenyben. A tanulmány e szélesebb kontextuson belül értelmezi Rijád és Teherán törekvéseit.

AZ „UTOLSÓ BÁSTYA”: IRÁN POZÍCIÓJÁNAK GYENGÜLÉSE A KÖZEL-KELETEN

Ahhoz, hogy Irak jelentőségét lássuk Irán szempontjából, előbb fontos megvizsgálni, hogy a térségben milyen események vezettek odáig, hogy Irak valóban ennyire kiemelkedő szerepben jelenjen meg Teherán külpolitikájában.

Az iráni befolyás iraki kiterjesztésének legfőbb kiindulópontja a 2003-as amerikai beavatkozás, amely fordulópontot jelentett Irán regionális pozíciói szempontjából, mivel Szaddám Huszein rendszerének megdöntésével megszűnt Teherán addigi egyik legfontosabb regionális ellensúlya. Az iraki államapparátus összeomlása és az új politikai rend kialakulásának folyamata lehetővé tette Irán számára, hogy hosszú távon mély politikai, vallási és biztonsági beágyazottságot építsen ki Irakban.

Az elmúlt egy-két év eseményeinek fényében elmondható, hogy Irán regionális befolyása a Közel-Keleten fokozatosan gyengülni látszik. Irán számára a szíriai polgárháború 2024. decemberi fordulata komoly veszteséget jelentett: az 1970 óta hatalmon lévő Aszad-rezsim – amelyet előbb Háfez el-Aszad, majd 2000-től fia, Bassár el-Aszad vezetett, és amelyet Teherán több mint egy évtizeden át katonailag és pénzügyileg is

támogatott – összeomlott az iszlamista militáns Haját Tahrír al-Sám (HTS) és a törökök által támogatott Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) offenzívájával szemben, Bassár el-Aszad pedig Moszkvába menekült (crf.org). A széttagolt harcok pedig Szíriában teret adnak annak, hogy az önmagát Iszlám Államként proklamált szervezet fenntartsa jelenlétét, és újabb támadásokat hajtson végre. Emellett Izrael rendszeresen csap le iráni és szíriai katonai célpontokra, a 2023. októberi Hamász-akció óta fokozta a támadásokat, többek között a damaszkuszi és aleppói repülőterek ellen (Campa et al., 2025). A tizenkét napos izraeli–iráni háborúban a szíriai iráni milíciák nem vettek részt, ami Aszad bukása óta Irán befolyásának jelentős visszaesését mutatja. Bár Teherán megpróbálhatná újjászervezni hálózatát Szíriában, kapacitásai ehhez jelenleg korlátozottak, mivel Irán elsődleges célja belső stabilitásának és elrettentő képességének helyreállítása.

Az Ellenállás Tengelyének fontos részét képező libanoni síita szervezet, a Hezbollah, amely Irán egyik legfontosabb eszköze az Izrael elleni nyomásgyakorlásban, mára súlyos problémákkal küzd. 2023-ban a Hamász támogatása céljából beavatkoztak a gázai konfliktusba, amire válaszul Izrael folyamatosan csapásokat mér Libanonra, ami nagyrészt teljesen leköti a Hezbollah főbb katonai kapacitásait. A szervezet korábbi, hosszú ideig hatalmon lévő vezetőjének, Naszrallahnak a likvidálása súlyos csapás volt a síita csoport és Irán számára is, mert az esemény megingatta a szervezet kohézióját, és gyengítette Teherán legfontosabb regionális bástyáját. Az utódjául kijelölt Naím Kászim későbbi nyilatkozata – amelyben kiemelte, hogy Libanon „jelenleg a nemzet védelméért felelős” (Daoud, 2025) – tükrözi, hogy a Hezbollah számára elsődleges prioritássá vált saját erejének megszilárdítása és a belső védelmi kapacitások erősítése. A tizenkét napos háborúba sem avatkoztak bele nyíltan, csupán nyilatkozatokban ítélték el Izrael támadásait Irán ellen (Blanford, 2025). Mindebből látszik, hogy a Hezbollah jelenleg megosztott, és erőforrásai lekötöttek: a vezetői veszteségek, a libanoni belső politikai és gazdasági válság, valamint a regionális kötelezettségek együttesen korlátozzák katonai fellépési lehetőségeit, miközben politikai és katonai pozícióit igyekszik fenntartani a hazai színtéren. Ez arra utal, hogy a szervezet immár nem elsősorban Irán regionális befolyásának eszközeként működik, hanem saját belső stabilitásának megőrzése vált elsődleges feladatává, ami gyengíti Teherán azon képességét, hogy a Hezbollahra a korábbi mértékben támaszkodjon.

A Hamász esete szintén rámutat Irán korlátozott lehetőségeire. A gázai szervezet hosszú ideje részesül iráni támogatásban, azonban a gázai konfliktus következtében egyre inkább a túlélésre és saját fennmaradására koncentrál. Bár továbbra is igényli Teherán támogatását, a kapcsolat aszimmetrikussá vált: ma már döntően nem Irán erősíti a Hamászt, hanem inkább a Hamász próbál Irán segítségébe kapaszkodni. Fontos kiemelni azonban, hogy a Hamász támogatása Irán által nem a síita vallási közösségvállalás logikájába illeszkedik, hanem alapvetően pragmatikus stratégiai érdekeken nyugszik Teherán részéről. Tekintettel arra, hogy a Hamász ideológiai értelemben szunnita gyökerű mozgalom, a teheráni rezsim nem a síita tengely vallási részeként, hanem az Ellenállás Tengelyén belüli szövetségesként tekint a szervezetre.

A jemeni húszik helyzete ugyancsak kettős. Bár a tizenkét napos háborúban az egyetlen olyan csoportnak bizonyultak, amely nyíltan kiállt Teherán mellett (ideológiai és politikai szolidaritásból), és katonai támadást is intéztek Izrael ellen, a jemeni polgárháború és az állami struktúrák gyengesége évek óta leköti fő erejüket (Toomey, 2025), ennek következtében katonai és politikai mozgásterük is jelentősen korlátozott. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy stratégiai elhelyezkedésük, különösen a Báb el-Mandeb szoros kapcsán, geopolitikai lehetőségeket biztosít számukra. A Vörös-tenger térségében zajló csapások, valamint az Izrael és az Öböl menti államok elleni rakéta- és dróntámadások nem csupán szimbolikus szolidaritást fejeznek ki Teherán irányába, hanem illeszkednek Irán előretolt elrettentés stratégiájába, amelynek lényege, hogy a közvetlen konfrontáció helyett az állam proxy szereplőkön keresztül képes regionális instabilitást generálni, és nyomást gyakorolni ellenfeleire. Ennek ellenére a húszik továbbra sem jelentenek olyan mértékű politikai és társadalmi beágyazottságot Irán számára, mint az iraki síita hálózatok vagy a Hezbollah Libanon-ban, így geopolitikai értékük elsősorban katonai-stratégiai, nem pedig strukturális befolyási dimenzióban ragadható meg.

Mindezek a folyamatok nem pusztán egyes szövetségesek elszigetelt meggyengüléseként értelmezhetők, hanem Irán előretolt elrettentési stratégiájának strukturális visszaszorulásaként: az Ellenállás Tengelyének perifériáin csökken Teherán azon képessége, hogy proxy szereplőkön keresztül regionális nyomást gyakoroljon riválisaira. Az események következtében világosan kirajzolódik, hogy Irak különleges jelentőségű Irán számára, mivel ez maradt az egyetlen olyan viszonylag stabil állam, amelyen keresztül Irán még érdemben érvényesítheti befolyását a régióban, a vallási-ideológiai közelség révén. Ennek fényében fontos megvizsgálni, hogy milyen szálak kötik Bagdadot a síita államhoz, amiből egyértelműen kiderül a kapcsolat komplexitása.

AZ IRAKI–IRÁNI KAPCSOLATOK MÉLYSÉGE

Az Iráni Iszlám Köztársaság bizonyos értelemben természetesnek tekinti Irak pártfogását a síita többségű (61–64%) lakosságra hivatkozva (The World Factbook). Az 1979-es iráni alkotmány alapján a mindenkori vezetés feladata „az iszlám testvériség és a közösségi együttműködés terjesztése és erősítése […] kötelezettségvállalással minden muszlim irányába” (Iran constitution, 1979: 3, 15–16). E lefektetett elvek alapján az iraki államot Teherán elsődleges platformként használja regionális befolyásának kiterjesztésére.

A síita nagyhatalom iraki befolyása nagyrészt a soft power szerepének köszönhető: a két ország közötti vallási kapocsnak a régmúltra visszanyúló és mélyreható gyökerei vannak. Irak legfőbb vallási személye, a nyolcvannyolc éves Ali al-Szisztáni nagyajatollah maga is iráni származású, és 1951-ben költözött Nadzsafba (Watkins, 2020: 14). Irán soft powerjének egyik leglátványosabb eszköze az iráni–iraki vallási zarándoklatok rendszere, amely a kétoldalú kulturális kapcsolatok központi eleme. Évente akár kilencmillió iráni zarándok utazik Irakba, közülük a legnagyobb számban az Arbain fesztiválra, amely Karbalában rendszeresen kétmillió iránit vonz. Ezeknek az eseményeknek nem csupán vallási jelentőségük van, hanem kulturális dimenziójuk is: a fesztiválokon perzsa nyelvű könyvek és zenék jelennek meg, valamint iráni jótékonysági gyűjtések zajlanak. Irán kormányzati szinten is ösztönzi a részvételt, például 2019-ben kölcsönös vízummentességről állapodott meg Irakkal a zarándoklatok erősítésére. Teherán emellett aktívan fektet be az iraki szent városok infrastrukturális fejlesztésébe, Nadzsafban, Karbalában és más városokban több mint kétszáz helyreállítási projektet indított, amelyekben 2018-ban több mint négyezer iráni munkavállaló vett részt (Watkins, 2020: 13). Ezek az intézkedések lehetővé teszik Irán számára, hogy a vallási legitimáción keresztül kulturális és társadalmi befolyást gyakoroljon Irakban, miközben a síita közösségek támogatásával saját geopolitikai pozícióját is megszilárdítja. Ezenfelül a vallási jótékonysági hálózat erősítése is kiemelt fontosságú. Az 1979-ben alapított Imám Khomeini Se-gélyalap (IKRA) – amely 2006 óta működik Irakban – 2014-ben mintegy tizenegyezer rászorulót támogatott, köztük hétezer árvát, és mezőgazdasági, varrási, illetve szövési szakmai képzéseket kínált. Emellett hivatalos megállapodásokat kötött az iraki munkaügyi minisztériummal, valamint a sport- és ifjúsági minisztériummal is, jelezve, hogy tevékenysége nemcsak karitatív, hanem az állami intézményekkel is szoros együttműködésen alapul (Watkins, 2020: 15–17). Irán első idegen nyelvű, napi huszonnégy órában sugárzó nemzetközi hírcsatornája, az arab nyelvű Al-Alam 2003-ban kezdte meg adását, elsősorban Irak felé irányulva (Wastnidge, 2015: 372). Összességében jól látható, hogy a vallási zarándoklatok, a szent helyek helyreállításába fektetett jelentős erőforrások, a jótékonysági hálózat, valamint a médiacsatornák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Teherán vallási, kulturális és társadalmi szinten is befolyást gyakoroljon Irakban.

Fontos kiemelni, hogy a soft power mellett Irán politikai kapcsolatainak is köszönheti befolyását. A síita állam még az 1980-as években megkezdte szövetségi hálójának kiépítését Irakban, a jelenleg Iraki Iszlám Legfelsőbb Tanács néven ismert politikai frakció támogatásával, valamint a Hizb al-Da’wa al-Iszlámijja párttal (a továbbiakban: Da’wa Párt) fenntartott kapcsolatain keresztül (Rostoványi, 2010: 365). E politikai szereplők már az iraki–iráni háború idején kapcsolatban álltak a teheráni rezsimmel, így látható, mennyire régi és komplex a kapcsolat a két állam politikai rendszere között. Az említett két párt azóta is jelen van az iraki politikai palettán, annak változékonysága és fragmentáltsága ellenére is prominens szereplők. A régióban a párt fogalma eltér a nyugati értelmezéstől, hiszen ezek a frakciók szorosan összefonódnak a vallással is, kapcsolatban állnak a síita közösségekkel, így nemcsak a politikai, de a társadalmi befolyásuk is jelentős mértékű. Ennek eredményeképp Irán olyan fontos szereplők támogatását élvezi, amelyeknek a soft power ereje is jelentős a bagdadi államban (Shanahan, 2004). A Da’wa Párt egyik vezető politikusa, Núri al-Máliki, aki az iraki miniszterelnöki posztot is betöltötte 2006 és 2014 között, olyan nyilatkozatot tett, hogy ő „elsődlegesen síita, csupán másodsorban iraki” (Fraihat, 2020: 68), vagyis a síita nagyhatalom a vallási-ideológiai szempontok jelentőségét teljes mértékben ki tudja használni a kapcsolatépítésben Irak irányába.

Ha Irán iraki befolyásáról beszélünk, mindenképp ki kell emelnünk a síita milíciákat tömörítő ernyőszervezet, a Népi Mozgósítási Erők (Popular Mobilization Forces, a továbbiakban: PMF) megerősödését. A szervezet legtöbb milíciája az Iszlám Állam visszaszorítására jött létre, iráni támogatással. A PMF iraki társadalmi bázisa jelentős, mivel az országban élő muszlimok többsége mártírként tekint a harcosokra, akik feláldozzák életüket az állampolgárok és Irak védelmében. Bár a PMF milíciái 2016 óta hivatalosan az iraki miniszterelnök fennhatósága alá tartoznak, egyes meghatározó csoportokat Irán nemcsak támogat, hanem közvetlenül irányítása alatt is tart (Mansour–Jabar, 2017: 3). A tagok kiképzéséért, felfegyverzéséért a közvetlenül az iráni ajatollah, Ali Hámenei irányítása alá tartozó Forradalmi Gárda Kudsz Erők egysége felel (Sáfrán, 2020: 128). A biztonsági-katonai szempontok mellett az ernyőszervezet a politikai befolyás terén is jelentős szereplő, mivel számos síita milícia a 2018-as választásoktól a Fatah koalícióba tömörülve politikai pályára lépett, s ezzel újabb iráni nézőpontot képviselő szervezet jelent meg az iraki belpolitikai folyamatokban (Wagner, 2021: 6). A síita milíciák támogatásával Teherán nemcsak a vallási közösség védelmét erősíti, hanem olyan politikai és biztonsági környezetet is teremt, amely saját stratégiai érdekeit szolgálja. A PMF tagjai lojalitással hálálják meg az Irántól kapott támogatást, ami lehetővé teszi, hogy Teherán közvetett, mégis hatékony módon befolyásolhassa Irak belpolitikai folyamatait. Ennek révén a PMF nem pusztán katonai erőként jelenik meg, hanem a síita hegemónia és az iráni befolyás egyik legfontosabb pilléreként is.

2020-ban az Amerikai Egyesült Államok a bagdadi repülőtéren likvidálta az iráni Forradalmi Gárda Kudsz Erők egységének vezetőjét, Kászem Szolejmánit, valamint Abu Mahdi al-Muhandiszt is, az iraki PMF egyik akkori jelentős vezetőjét (Knights et al., 2023: 1). Az esemény szimbolizálta Irak proxyjellegű szerepét az iráni–amerikai konfliktusban, valamint óvatosabb magatartásra is késztette a milíciák erőit az USA-val szemben. Hosszabb távon Irán a közvetlen katonai irányítás helyett egyre inkább az intézményi, politikai és gazdasági csatornákon keresztül érvényesülő befolyásgyakorlás felé mozdult el. A 2021-es választásokon a Fatah-koalícióban képviselt, PMF-hez köthető milíciák parlamenti jelenléte 31-ről 20 százalékra mérséklődött, ami elsősorban az Iszlám Állam elleni aktív harcok csökkenésének tudható be. A reprezentáció visszaesését azonban gyorsan kompenzálták, mivel 2022-ben létrejött a Muhandis General Company nevű vállalat, amelynek célja önálló, állami erőforrásokra támaszkodó gazdasági háttér kiépítése a milíciák számára. A vállalat kivételes jogosítványokkal rendelkezik, például közvetlen hozzáférése van állami földekhez, tőkéhez és projektekhez, ami a PMF szerepét a klasszikus fegyveres biztonsági funkción túl gazdasági és intézményi dimenzióval bővíti (Knights et al., 2023: 15). Ez a struktúra lehetővé teszi, hogy az Iszlám Állam elleni aktív katonai műveletek lezárulását követően is fennmaradjon a PMF politikai súlya, ami közvetve Irán számára is tartós befolyási csatornákat biztosít Irakban a nyílt katonai jelenlét visszaszorulása mellett. A Szudáni-kormány 2023 júniusában elfogadott, három évre szóló, jelentősen megnövelt költségvetése érdemben bővítette a PMF állami finanszírozását és intézményi mozgásterét. A hivatalosan nyilvántartott állomány létszáma csaknem megduplázódott, a tagok hosszú távú állami juttatásokban részesültek, bővült a PMF polgári és ipari tevékenységi köre, valamint olyan hírszerzési-adatgyűjtési kapacitások erősödtek meg, amelyek a civil ellenőrzésen kívül működnek (Knights et al., 2023: 12). A fentiek eredményeként a PMF szerepe a fegyveres dimenzión túl az állami struktúrákhoz kötődő beágyazottság irányába tolódott el a 2020 utáni időszakban, ami a békeidőben is fenntartható iráni jelenlétet segíti elő Irakban.

A PMF megerősödése az iráni előretolt elrettentési stratégia egyik legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása Irakban, mivel lehetővé teszi Teherán számára, hogy államközi konfrontáció nélkül tartson fenn katonai nyomásgyakorló erőt a térségben. Az Egyesült Államok a PMF-et szintén az előretolt elrettentési stratégia egyik kulcselemeként értelmezi, és ezért következetesen követeli a szervezet jelenlegi formában való felszámolását, illetve a milíciák autonómiájának megszüntetését (Salih, 2025). Ez a külső nyomás Bagdad számára egyszerre jelent szuverenitási kihívást és belpolitikai kockázatot, mivel a PMF mély társadalmi beágyazottsága miatt felszámolásának komoly destabilizáló hatása lehet.

Röviden összefoglalva a fontosabb szempontokat látható, hogy szövetségesei közül Irán éppen Irakban képes leginkább érvényesíteni kulturális, vallási és politikai beágyazottságát. Ennek hátterében egyrészt a közös síita identitás, másrészt a földrajzi közelségből fakadó gazdasági és biztonsági függés áll. Ezek együtt olyan stabil alapot teremtenek, amely lehetővé teszi Teherán számára, hogy hosszú távon is kihasználja az iraki politikai élet strukturális sajátosságait, és ezzel megerősítse regionális pozícióját. Bár a 2021-es és később a 2025-ös választásokon is az általa támogatott politikai erők szerezték a legtöbb szavazatot (data.ipu.org), a síita táboron belüli fragmentáltság és a közvélemény változó attitűdjei olyan repedéseket mutatnak, amelyekre Szaúd-Arábia egyre inkább stratégiai lehetőségként tekint. Rijád ezeket a törésvonalakat kihasználva képes lehet alternatívát kínálni, és így fokozatosan erősíteni saját pozícióját Irakban miközben Irán dominanciája formálisan fennmarad, a valóságban mégis folyamatosan kihívásokkal szembesül.

SZAÚD-ARÁBIA TÉRNYERÉSE IRAKBAN

A szaúdi királyság aktív iraki tevékenysége inkább a 2015 utáni időszakra datálható. A szunnita nagyhatalomnak elsődleges célja lenne régi riválisa, az Iszlám Köztársaság visszaszorítása Irakban. Szaúd-Arábia a muszlim világban a szunniták védelmezőjeként pozicionálja magát, de külpolitikájában a vallási dimenziónál sokkal hangsúlyosabb az arab identitás.

Fontos kiemelni, hogy a szaúdiaknak is megvan a saját, erős soft power elemük: a pánarabizmus eszméjére hivatkozva olyan etnikai kapcsolatot tudnak hangsúlyozni, amilyenre perzsa gyökerei miatt Irán nem képes. Rijád az etnikai összetartozás alapján tekinti Irakot az arab világ részének, és saját vezető szerepét az iraki reintegráció előmozdításában látja. Ez a törekvés a 2016-ban meghirdetett Saudi Vision 2030 programban is megjelenik, amely a királyság modernizációját, regionális hegemóniájának megerősítését célozza, valamint kiemeli, hogy bővíteni kell a külkapcsolati irányokat olyan országok felé, amelyekben eddig nem volt szoros a viszonyrendszer (Saudi Vision 2030). Természetesen ebbe a kategóriába tartozik az iraki állam is.

Az 1945-ben létrejött Arab Liga alapító tagja volt Irak és a térség legfőbb hatalma, Szaúd-Arábia is, így ez a legrégebbi kapocs, amely összefűzi a két országot. Az iraki állam jogilag ugyan azóta is tag, de belső instabilitása miatt szerepe sokkal inkább kívülállónak mondható. Ennek következtében a bagdadi politikai célok egyike reintegrálódni az arab világba, visszatérve a 2003 előtti állapothoz. Ebben Szaúd-Arábia is érdekelt, hiszen minél több kapcsolat teremtése az arab világgal ellensúlyozná Irán jelentőségét az iraki állam számára. 2025 májusában, 2012 után először, Bagdad adhatott otthont az Arab Liga csúcstalálkozójának. „Bagdad, az arab gondolkodás és a közös arab történelem fővárosa, kitárja kapuit az Arab csúcs előtt” – jelentette be al-Szudáni, a jelenlegi iraki miniszterelnök, ezzel hangsúlyozva az arab identitást és fontosságát. Továbbá kijelentette, hogy „az arab nemzetbiztonság közös cél”, vagyis hogy Irak a biztonságot az arab közösségen belül képzeli el, valamint a regionális stabilitás érdekében ebbe az irányba kell megtenni a szükséges lépéseket (al-Sudani, 2025).

Az arab világba való reintegráció mellett a szaúdi–iraki kapcsolatok másik fontos pillére az, hogy Rijád úgy közelíti meg Bagdadot, hogy erősítse az iraki nacionalista logikát. Szaúd-Arábia számára már az is stratégiai eredménynek számítana, ha csökkenne az iráni befolyás, ami valójában lehetővé tenné, hogy Rijád fokozatosan a saját irányába terelje Irakot. Ez a megközelítés egyszerre szolgálja Szaúd-Arábia stratégiai érdekeit és az iraki politikai elit céljait: Rijád csökkentené az iráni befolyást, miközben legitim keretet biztosítana az iraki nacionalista törekvéseknek, támogatva ezzel Irak fokozatos önállósodását, anélkül hogy közvetlen kontrollt kellene gyakorolnia.

A fent említettek mellett Szaúd-Arábia befolyása Irakban gazdasági és infrastrukturális szempontból a legjelentősebb. A Közel-Kelet legnagyobb gazdasági hatalma képes olyan beruházásokra, amelyekkel újjáépíti Irak gazdasági relevanciáját, ami persze saját érdekükben is áll, hiszen így gazdaságilag leginkább a szaúdiak felé lesz kiszolgáltatott az iraki állam. Ezzel pedig hangsúlyozni tudja, mennyire szüksége van Iraknak a szaúdi segítségre a talpra álláshoz, amivel saját irányába próbálja terelni a bagdadi politikai figyelmet Iránnal szemben, amelyre „romboló befolyásként” hivatkozik (al-Saud, 2013: 39). Ennek megértéséhez két példát fontos említeni az utóbbi idők szaúdi kezdeményezései közül.

Az egyik az iraki áramellátás stabilizálására fókuszáló projekt, amely 323 kilométer hosszú, 400 kV-os távvezetékkel kapcsolja össze Kuvaitot Irakkal (GCCIA). A vezetékek Szaúd-Arábián keresztül haladnak át, lehetővé téve, hogy Irak az Öböl menti államoktól importálhasson villamos energiát, vagyis a szaúdi királyság egyre inkább stratégiai pozícióba kerül az iraki energiabiztonság biztosításában. Ez hosszabb távon nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is átalakíthatja a térség erőviszonyait, hiszen Irak külpolitikai mozgástere az új energiafüggőség mentén alakulhat.

A másik példa a Fejlődési Út Projekt (Development Road Project), amely jól mutatja Irak geopolitikai átrendeződését: célja, hogy az országot az Öböl, Törökország és Európa között húzódó logisztikai csomóponttá tegye, és ezzel mérsékelje az iráni függőséget. A tizenhétmilliárd dolláros beruházás központi eleme a Grand Faw kikötő, ahonnan vasút- és úthálózat vezet egészen a török határig, majd onnan az európai piacokra kapcsolódik. A projekt nemcsak az ázsiai–európai áruforgalom felgyorsítását célozza, hanem illeszkedik olyan globális kezdeményezésekhez, mint a kínai Övezet és Út vagy az India–Közel-Kelet–Európa Gazdasági Folyosó (IMEC) (Alaaldin, 2024). Szaúd-Arábia számára ennek kiemelt stratégiai jelentősége, hogy a fejlesztés alternatívát nyújt az Iránon átvezető tranzitfolyosók helyett: ha Irak nyugat és észak felé nyitott stabil kereskedelmi központtá válik, Rijád könnyebben építhet gazdasági és politikai szövetségeket Bagdadban. Fontos azonban kiemelni, hogy a Fejlődési Út Projekt nem kizárólag Szaúd-Arábia regionális stratégiájának kontextusában értelmezhető, a kezdeményezés elsődleges geopolitikai haszonélvezője Törökország, amely Irakot tranzitállamként kapcsolja össze Európával, ezáltal Ankara gazdasági és politikai befolyása látványosan növekszik. Irán regionális pozícióinak visszaszorulása e folyamatot közvetetten tovább erősíti, mivel az alternatív észak–nyugati útvonalak felértékelődnek Teheránnal szemben. A projekt tehát egyszerre jelent gazdasági lehetőséget és geopolitikai áttörést, ugyanakkor végrehajtását az iraki belpolitikai instabilitás és Teherán befolyása az ország politikájába továbbra is veszélyezteti.

Bár Szaúd-Arábia iraki kapcsolatai esetében a politikai befolyás össze sem hasonlítható az iráni kapcsolatok összetettségével, fontos figyelmet szentelni a szaúdi–iraki együttműködés folyamatos változásaira. A szunniták támogatásával a királyság a kisebbségi arány miatt nem tud előrelépni a bagdadi parlamentben, de annak felismerésével, hogy ebben a szférában is fel lehet használni a pánarabizmust, már jobb kapcsolatokat képes építeni. Rijád támaszkodhat a síitákon belüli fragmentáltságra, így olyan síita csoportokhoz tud közeledni a pánarabizmusra hivatkozva, amelyek szintén az iráni befolyás mérséklésére törekednek.

Az iraki Szadr Mozgalmat Mohamed Szádek asz-Szadr vallási vezető alapította az 1990-es években. Elsősorban arab népi vezetőként pozicionálta magát, célja pedig egy olyan vallási vezetés kialakítása volt, amely aktívan részt vesz a társadalmi és politikai életben (Hasan, 2021). A politikai csoportot jelenleg a fia, Muktada asz-Szadr vezeti, aki hosszú idő után először 2017-ben látogatott el Rijádba, és találkozott a szaúdi koronaherceggel. Mindez arra utal, hogy Szaúd-Arábia igyekszik kapcsolatot építeni azokkal az iraki síita politikai erőkkel, amelyek inkább az iraki nacionalizmusnak, mintsem Irán befolyásának elkötelezettjei (al-Rasheed, 2017). A Szadr Mozgalomnak a 2021-es iraki választásokon a legtöbb mandátumot sikerült megszereznie (73-at a 329-ből) (data.ipu. org). Bár 2022-ben a mozgalom vezetője bejelentette visszavonulását az intézményes p-litikai életből, és nem alakított kormányt, a mozgalom társadalmi bázisa továbbra is nagyon jelentős maradt, ami asz-Szadr vallási tekintélyének köszönhető. A 2025-ös választások előtt kérdéses volt, hogy a Szadr Mozgalom indul-e a parlamenti részvételért. Egyes előrejelzések alapján ismét nekik jósolták a legtöbb mandátumot (Penn, 2025), azonban a mozgalom vezetője végül újra a választások bojkottjára szólította fel támogatóit. Mindebből az látszik, hogy Szaúd-Arábiának sikerült olyan politikai kapcsolatot kiépítenie Irakban, amely jelentős társadalmi és politikai bázissal rendelkezik, s ezáltal Rijád a választási folyamatok alakulására is hatással lehet.

Mindemellett 2024 novemberében Szaúd-Arábia és Irak megállapodott a katonai együttműködés megerősítéséről, amelynek célja a közös biztonsági kihívások kezelése. A megállapodás hangsúlyozza a két ország közötti védelmi kapcsolatok erősítését és a regionális stabilitás előmozdítását (amwaj.media). Ez azt jelzi, hogy Szaúd-Arábia a biztonsági együttműködés révén is igyekszik erősíteni befolyását Irakban.

A regionális nagyhatalmak iraki jelenléte nem csupán politikai szinten érezhető, hanem a társadalmi vélemény terén is jelentős hatást gyakorol. Az Arab Barometer felmérései szerint az irakiak nagyobb arányban szimpatizálnak Szaúd-Arábia külpolitikai lépéseivel (41%), mint Irán legfelsőbb vezetőjével (37%). Az adatok alapján az iraki közvélemény 70 százaléka Irán, 54 százaléka pedig Szaúd-Arábia regionális politikai be-folyását tartja kritikus nemzetbiztonsági fenyegetésnek, ami arra utal, hogy bár mindkét állam szerepe aggasztja a társadalmat, Irán befolyása lényegesen nagyobb fenyegetésként él a köztudatban (Arab Barometer). Ebből látszik, hogy amellett, hogy az iraki társadalom a külföldi befolyás csökkentése és a függetlenség mellett áll ki, a szaúdi vezetés a társadalmi szférában is képes felvenni a versenyt Teheránnal.

Szaúd-Arábia az iraki nacionalista retorikát arra használja, hogy legitimálja saját beavatkozását, miközben a „védelem Iránnal szemben” narratíva mögött valójában befolyásának kiterjesztése áll, amely a társadalmi szimpátia tudatos erősítésével láthatóan eredményesen halad előre. A szaúdi befolyás erősödése Irakban nem választható el attól a tágabb geopolitikai kontextustól, amelyben Rijád a nyugati hatalmakkal együttműködve igyekszik ellensúlyozni Irán regionális térnyerését. A pánarab és szunnita identitáspolitikai elemek mellett Szaúd-Arábia iraki jelenléte így egy olyan stratégiai egyensúlyozási logika részévé válik, amely a teheráni befolyás további visszaszorítását célozza.

IRÁN JELENLEGI AKTIVITÁSA IRAKBAN

Irak geopolitikai jelentőségének növekedése nem csupán az iráni–szaúdi rivalizálás erősödéséből fakad, hanem egy tágabb, többszereplős regionális verseny kontextusában értelmezhető. Törökország az elmúlt években gazdasági, infrastrukturális és biztonságpolitikai eszközökkel egyre aktívabban van jelen Irakban, miközben az Izrael és az Egyesült Arab Emírségek közötti normalizációs folyamat közvetett hatásai szintén új dimenziókat nyitnak meg Bagdad regionális kapcsolatrendszerében. E fejlemények azt jelzik, hogy Irak nem egyetlen rivalizálás terepe, hanem több párhuzamos hatalmi projekt metszéspontja, ahol Irán, Szaúd-Arábia, Törökország és közvetetten az izraeli–emírségekbeli együttműködés egyszerre próbál pozíciókat építeni.

Irán számára jelenleg Irak az egyedüli olyan stabil regionális partner, ahol még képes megőrizni érdemi befolyását. Éppen emiatt politikai, társadalmi és biztonsági eszköztárának teljes skáláját igyekszik mozgósítani, hogy fenntartsa pozícióját, ugyanakkor közvetlen versenyben áll a szaúdi befolyás erősödésével. A kérdés így az, hogy Teherán miként próbálja megőrizni befolyását a kialakult szaúdi–iráni versenyhelyzetben.

2021-ben – a tömegtüntetések hatására – Irakban új választási rendszert vezettek be, amelynek megfelelően a tartományok lakosságának arányában osztják ki a parlamenti mandátumokat. Ez továbbra is a síitáknak kedvez, ugyanakkor javít a szunniták marginalizációján, mivel képviseleti arányuk csaknem a kétszeresére nőtt a korábbiakhoz képest (data.ipu.org). A következő választásra 2025 novemberében került sor, amelynek eredményei továbbra is mutatják, hogy a síita politikai erők meghatározó súllyal rendelkeznek az iraki parlamentben. A jelenlegi ügyvivő miniszterelnök, Mohammed al-Szudáni vezette koalíció, a Koordinációs Keret negyvenhat mandátummal az első helyen végzett. Ugyanakkor a választások nem hoztak egyértelmű politikai fordulatot, mivel a parlamenti erőviszonyokat még mindig a fragmentált pártrendszer és az elhúzódó kormányalakítás határozza meg (Azizi–Werenfels, 2026). A legnagyobb gócpont a PMF státuszát érintő kérdéskör, amely stratégiai fontosságú Irán számára, mivel a választások egyik legfontosabb tétje éppen az volt, hogy a PMF-hez tartozó milíciák státusza tisztázódjon: milyen jogi és fegyveres szerepet kapnak, hogyan integrálódnak az állami struktúrába, kihez tartozzon az irányításuk, és milyen feladatköreik lesznek (Penn, 2025). E kérdések végleges rendezése azonban várhatóan csak a kormányalakítási folyamat lezárását követően válik egyértelművé, mivel a milíciák intézményes státusza szorosan összefügg az új kormány politikai irányvonalával. Teherán szempontjából a jelenlegi politikai helyzet kedvezőnek tekinthető, hiszen a miniszterelnöki pozícióért elsősorban a síita politikai tábor két meghatározó szereplője, Mohammed al-Szudáni és Núri al-Máliki versenyez, ami alapvetően biztosítja a síita politikai dominancia fennmaradását. Irán számára politikailag kiszámíthatóbb forgatókönyvet jelentene Máliki visszatérése,

tekintettel a Teheránnal korábban kialakított szoros politikai kapcsolatrendszerére (Azizi–Werenfels, 2026). A 2025-ös választások eredményei azt mutatják, hogy Irak továbbra is a szaúdi–iráni rivalizálás egyik legfontosabb színtere maradt, azonban a szaúdi és iráni befolyás mértékének jövőbeni alakulása nagymértékben függ az iraki kormányalakítás kimenetelétől. Egy dolog azonban továbbra is világos: az Irak és Irán közötti stratégiai együttműködés fennmaradása rövid távon nem kérdőjeleződik meg.

Az iraki társadalmi dinamikák szintén meghatározók Irán befolyása szempontjából. A fiatalok körében egyre erősebb az átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igény, valamint a politikai reformok követelése. Mint említettük, a társadalom többsége Irán befolyását továbbra is fenyegetésként éli meg, ami lehetőséget teremt Szaúd-Arábia számára, hogy erősítse a feléjük irányuló szimpátiát, és fokozza az Irán-ellenes közhangulatot. Több mint egymillió új szavazót regisztráltak Irakban, akik változást akarnak. A fiatal generáció esetében hangsúlyosabb az iraki nacionalista logika, elutasítják a nagyhatalmi befolyást, ami Irán esetében a jövőre nézve jelentős korlátnak bizonyulhat (Dlar, 2025). Mindezek ellenére a szaúdi befolyás sem kerülhet előtérbe automatikusan, mivel az iráni soft power vallási és kulturális kötődései továbbra is mélyen gyökereznek az iraki társadalomban, s ezek olyan strukturális tényezők, amelyek nehezen ellensúlyozhatók.

Ezenkívül amikor 2025 augusztusában kinevezték Ali Láridzsánit az iráni Nemzet-biztonsági Tanács élére, első diplomáciai útja Irakba vezetett, ami önmagában is jól mutatja Bagdad kiemelt szerepét Teherán szövetségesei között. Az iraki látogatás utólag még fontosabbnak bizonyult Irán számára, mint korábban hitték, annak fényében, hogy a libanoni kormány nem fogadta Láridzsánit, s ez a feladat a Hezbollahra hárult. Az iraki al-Hákimmal történő egyeztetés kapcsán Láridzsáni kiemelte, hogy „a jelenlegi körülmények között kézzelfoghatóbbá kell tenni a két állam együttműködését” (Asharq al-Awsat). A látogatás egyik konkrét eredménye a Szudáni miniszterelnökkel aláírt határbiztonsági megállapodás volt, amely inkább szimbolikus, de jelzi Irán szándékát a közös határ stabilizálására és a fegyveres csoportok mozgásának ellenőrzésére (IranWire, 2025). Ugyanakkor Irakban továbbra is élénk vita zajlik a PMF jövőjéről, mivel Bagdad szeretné megerősíteni az állami kontrollt az Iránhoz közel álló síita milíciák felett, ami kihívást jelent Teherán számára (Middle East Eye). Láridzsáni látogatása ezért egyszerre jelképezi Irán törekvését befolyása fenntartására, és azt a korlátot, amelyet az iraki szuverenitás és belpolitikai nyomások jelentenek. A gazdasági szankciók és a regionális konfliktusok közepette Irán számára pragmatikus, kevésbé konfrontatív együttműködésre van szükség, aminek kapcsán Irak kulcshelyszínné válik. Ez a komplex helyzet jól illusztrálja, hogy bár Irak továbbra is az ellenállási tengely része, a bagdadi vezetés egyre aktívabban érvényesíti saját állami érdekeit, és nem csupán Teherán stratégiai céljainak végrehajtója kíván lenni.

Mindebből világosan látszik, hogy Irán prioritásként kezeli Irakot regionális befolyásának fenntartásában. Irak a fent említett kihívások ellenére is szorosan kötődik Iránhoz, és Teherán aktívan igyekszik fenntartani befolyását, kiváltképp regionális szerepének gyengülése miatt, amelynek következtében Irak az „utolsó bástya” szerepét tölti be számára.

KONKLÚZIÓ

Irak a Közel-Kelet jelenlegi erőviszonyai között kulcsszereplővé vált: mivel Irán hagyományos szövetségesei meggyengültek, vagy lekötötték őket belső válságaik és külső katonai fenyegetettségük, Bagdad maradt az egyetlen olyan állam, ahol Teherán még képes széles körű befolyást érvényesíteni. Irak felértékelődése nem csupán geopolitikai tény, hanem az iráni előretolt elrettentési stratégia átalakulásának következménye is. Miközben Teherán regionális proxyhálózatának periferikus elemei meggyengültek, Bagdad az egyetlen olyan tér maradt, ahol az elrettentésnek nem pusztán katonai, hanem strukturális, vagyis társadalmi és politikai dimenziója is van. Az iráni soft power eszköztára – vallási kapcsolatok, jótékonysági hálózatok, kulturális jelenlét – mélyen beágyazódott Irak társadalmába, kiegészülve a politikai szövetségekkel és a síita milíciákra épülő biztonsági befolyással. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy Irak egyoldalúan Teherán érdekszférájához tartozna.

Az utóbbi években felerősödött iraki nacionalizmus, a fiatal generáció külföldi befolyást elutasító attitűdje és a Szaúd-Arábia által kínált alternatív gazdasági, infrastrukturális és diplomáciai lehetőségek komoly kihívást jelentenek Irán számára. Bagdad arab identitásának hangsúlyozása, az Arab Ligában betöltött aktívabb szerep és a regionális integráció igénye mind azt jelzi, hogy Irak nem kíván pusztán az Ellenállás Tengelyének része lenni, hanem önálló regionális szereplőként igyekszik pozíciójának erősítésére.

Mindezek fényében Irak valóban Irán „utolsó bástyája”, de olyan geopolitikai ütközőtér is, ahol a szaúdi–iráni versengés következő évtizedének alapvető irányai rajzolódhatnak ki. Ha Teherán nem tudja rugalmasabban kezelni Irak szuverenitásának és arab identitásának igényeit, fennáll a veszély, hogy elveszíti legfontosabb regionális támaszát. Ugyanakkor ha Szaúd-Arábia képes tartósan megerősíteni jelenlétét, Irak akár új erőközponttá is válhat az arab világban, ami hosszú távon átalakíthatja a Közel-Kelet geopolitikai térképét.

A 2025-ös iraki választások politikai következményei elsősorban a kormányalakítás lezárultával rajzolódnak majd ki, különösen abban a tekintetben, hogy Irak mennyire képes megőrizni szuverenitását a regionális hatalmi verseny közepette. Ennek részletes vizsgálata azonban túlmutat a jelen tanulmány keretein. Az elemzés kiindulópontként szolgál az iraki belpolitikai erőviszonyok későbbi újraértékeléséhez. Ugyanakkor fontos látni, hogy a szaúdi–iráni rivalizálás dinamikái arra utalnak, hogy Bagdad cselekvési tere a jövőben is jelentős külső nyomás alatt marad.