Absztrakt

A XXI. század elején a közel-keleti rendben előbb a 2003-as iraki háború, majd az arab tavasz eseményei, végül az Iszlám Állam területfoglalásai olyan változásokat jeleztek, illetve indítottak el, melyek az Oszmán Birodalom felosztásának eredményeként létrehozott regionális viszonyokat bontották meg. Mára úgy tűnik, hogy ennek a regionális rendnek az alapegységei, a területi államok ellenálltak e kihívásoknak, és a tanulmányban vizsgált három állam (Libanon, Szíria, Irak) egyike sem bomlott fel. A mindhárom országot meghatározó etnikai-szektariánus rendszer átalakulóban van, az etnikai és vallási közösségek arányai változnak, a közösségek együttélése és politikai részvétele azonban a száz évvel ezelőtt létrehozott területi államok keretei között marad.

Kulcsszavak: Közel-Kelet, Libanon, Szíria, Irak, a regionális hatalmi egyensúlyok megbomlása, etnikai-szektariánus rendszer

Bevezető gondolatok

A szűkebben meghatározott Közel-Kelet – ezen belül is a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig terjedő úgynevezett termékeny félhold – a hidegháborút követően, a XX. század végén, a XXI. század elején meglehetősen megváltozott képet mutatott: egyrészt a hidegháborús katonai szembenállás, az Egyesült Államok vezette nyugati tábor és a Szovjetunió vezette keleti blokk hatalmi játszmái, proxy küzdelmei megszűnni látszottak, amikor Madridban 1991-ben kezdetét vette az arab–izraeli békefolyamat. Másrészt a Szovjetunió néhány hónappal későbbi felbomlásával a korábbi arab szocialista államok végleg elveszítették „iránytűjüket”, azt a hatalmat, mely ideológiai sarokpontja volt az általuk „átvett” szocialista modellnek.

A körvonalazódó Pax Americanában, melyet az Egyesült Államok „unipoláris pillanatának” neveztek, a térség saját, regionális dinamikája sokkal láthatóbbá vált. Az eddig is jelen lévő különbségek – akár a nyugati szövetségesek között (Izrael és az Egyesült Államokkal szövetséges arab államok), akár a szocialista táboron belül (Irak és Szíria versengése) – felerősödtek, miközben a térség államainak relatív fontossága, kapcsolatépítési kedve és képessége megváltozott. Az ezredfordulóra a térség erőközpontjaivá a nem arab államok – Izrael, Törökország és Irán – váltak, miközben a korábban politikailag gyakran egységként feltüntetett „arab világ” megszűnt létezni. Ebben jelentős szerepet játszott egyrészt az addigra több évtizedes múltra visszatekintő széttagoltság, a területi államok határainak kijelölése, mely az érzelmi-kulturális egység érzete ellenére különböző fejlődési irányokat szabott, és gyakran egymással is ütköző érdekeket eredményezett. Másrészt komoly frusztrációt jelentett, hogy azt a kevés számú közös ügyet, mely mögé minden arab ország felsorakozott (palesztin kérdés/államiság, az izraeli nukleáris képesség), nem tudták sikeresen képviselni a nemzetközi fórumokon.

Mindeközben úgy tűnt, az Egyesült Államok a térségben saját rendet kíván kialakítani: George W. Bush elnök meghirdette a térség demokratizálását, és megmutatta, hogy ahol az Egyesült Államok „rendszerváltást” sürgetett, ott fellépni is hajlandó volt ennek érdekében: Afganisztánban a tálib rendszert, Irakban Szaddám Huszein rendszerét döntötte meg – több-kevesebb nemzetközi támogatással. (Az arab kudarcélményt és a Nyugattal, elsősorban az Egyesült Államokkal szemben meglévő ellenérzést mintegy betetőzte a 2003-ban Irak ellen indított „megelőző” háború.)

A 2010-es éveket az arab országok átalakulása, az úgynevezett arab tavasz határozta meg, amelyben egyfelől az arab országok társadalmi problémái és belső kihívásai jelentek meg, másfelől egymás közötti viszonyaik korábban nem – vagy régóta nem – látott változásai tükröződtek. Az egyik legjelentősebb változás annak fel- és elismerése, hogy az arab államok a több évtizedes államhatárok közötti területi létben saját „nemzeti” (egyiptomi, szíriai, líbiai stb.) karaktert alakítottak ki. A másik a politikai iszlám mozgalmak/pártok (elsősorban a Muszlim Testvérek) „legalizálása”, azaz a tény, hogy korábban „kezelt” (megtűrt, üldözött, bebörtönzött, kivégzett) mozgalmakból szervezett politikai erővé alakultak át, melyek hajlandók voltak az egyes országok politikai életében részt venni, és amelyeket ekként legitim politikai szereplőkként ismertek el. (Bár ennek a folyamatnak az előzményei és a kimenetele is országonként mások – olykor mindössze átmenetiek – voltak és lettek, az egyiptomi Muszlim Testvérek és a tunéziai Ennahda politikai jelenléte és részvételük országaik politikai életében új szakaszt jelentettek.)^[1]Méreténél, immár százéves történeténél és kapcsolatainál fogva a Muszlim Testvérek esete a legitimáció minden szakaszát mutatja: 2011 előtt féllegitim, 2011 és 2013 között … Részletek

Az iszlámra hivatkozva létrehozott politikai szereplők sorában az évtized közepén ismét egy új tényező jelent meg, az Iszlám Állam, mely azonban (nemzetközi) elismerést soha nem nyerő (igaz, soha nem is kereső) aktorként államhatárokon túlnyúló területeket ellenőrzött, és a fentebb jelzett arab „nemzetállamokat” kérdőjelezte meg. A kalifátus meghirdetésével azonban a területiállam-alapú nemzetközi rendszert is semmisnek tekintette, helyette visszanyúlt az iszlám hagyományaihoz, a próféta medinai közösségének ideáljához, beleértve a világ dár al-iszlám (az iszlám földje) / dár al-harb (a háború földje, azaz a megtérítendő terület) megosztását, az iszlám terjesztésének (értelmezésükben) mindent felülíró kötelességét.

A térség nem arab államai a kétféle kihívásra (arab tavasz, Iszlám Állam) különböző módon reagáltak: Irán az iszlám forradalom kiterjedését látta az arab „forradalmakban”, míg Törökország, melyet a nyugati világ előszeretettel látott volna a demokrácia és az iszlám összeegyeztethetőségének modelljeként, és ajánlott az arab országok figyelmébe, regionális hatalmiságának lehetőségét tartotta szem előtt. Izrael, évtizedek óta először, nem szerepelt az arab politikák napirendjén. Az Iszlám Állam megjelenését és terjeszkedését azonban a térség minden – területében érintett, szomszédos vagy távolabbi – állama, illetve valamennyi külső szereplő is fenyegetésként élte meg. Az állami ellenőrzés elveszítése bizonyos területek felett (államvákuum) (Gaub, 2017), a lakosság ellátásának hiánya, a migrációs hullámok elindulása, de a távolabbi térben az Iszlám Állam hálózatának megjelenése és terjedése bizonyos összefogásokat eredményezett ugyan, azonban ezek sem voltak képesek felülírni az ellentéteket és a 2003-as iraki háború^[2]Értelmezésünkben a 2003-as iraki háború volt az utolsó olyan nagyobb külső beavatkozás a regionális rendbe, mely az addigi – sokszereplős és ingatag – egyensúlyt felborította. által megbolygatott, amúgy is folyamatos mozgásban lévő regionális rendet.

A jelen tanulmány a Közel-Kelet három országa – Libanon, Szíria és Irak – vonatkozásában kívánja összefoglalni a jelenlegi helyzetet, az ahhoz vezető folyamatokat és főbb tényezőket.

* * *

A tanulmányban tárgyalni kívánt térség átalakulásának, az eddigi rend felbomlásának vagy megingásának vesztesei a kisebbségek, elsősorban a vallási kisebbségek (lehetnek), annak ellenére is, hogy a XX. század első felében megrajzolt államhatárok között a többség és kisebbség együttélésének különböző gyakorlatai alakultak ki.^[3]Az etnikai alapú megkülönböztetés a térség évezredes gyakorlatától idegen, megjelenése a XIX. századi európai „behatolásnak”, majd a XX. században az európai nagyhatalmi érdekek … Részletek Ezek alapjául és kiindulópontjául azonban az iszlám kisebbségkezelési gyakorlata, illetve annak az Oszmán Birodalomban az úgynevezett millet-rendszerben megtestesülő gyakorlata szolgál. Az iszlámban a másság (és így a kisebbség) vallási alapon fogalmazódik meg, így a kezdetektől jelen van a megkülönböztetés a muszlimok és a nem muszlimok között, illetve az utóbbi csoporton belül a „könyves népek” (ahl al-kitáb), azaz az írásba foglalt isteni kinyilatkoztatással rendelkezők (zsidók, keresztények), valamint a pogányok között. Bár a muszlimok és nem muszlimok együttélése korántsem volt mindig zavartalan, a zsidókat és keresztényeket kiemelt bánásmódban részesítették, és egy speciális fejadó, a dzsizja megfizetése mellett békében, saját törvényeik szerint hagyták őket élni, vallásukat gyakorolni (N. Rózsa, 2018).

A vallási másságból fakadó megkülönböztetés az alapja az iszlám megosztott világfelfogásának, mely ma is releváns: a dár al-iszlám és a dár al-harb közötti különbségtétel alapján a muszlimok a világot ma is először muszlim és nem muszlim kategóriákra osztják, és csak ez után, ezeken belül értelmezhető a „nemzeti” vagy a területiállam-alapú további identifikáció. Az iszlám hódításai azt a tudatot erősítették, hogy előbb-utóbb az egész világ a dár al-iszlám részévé válik. Ebben a felfogásban az a terület, mely muszlim irányítás alatt állt valamikor, szintén az iszlám földjének számít, akkor is, ha mára a helyzet megváltozott (ehhez az elképzeléshez nyúlnak vissza ma is az úgynevezett szalafita mozgalmak, és ez az alapjuk azoknak az Iszlám Állam által közzétett térképeknek, melyeken Magyarországot is az iszlám földjéhez tartozónak jelölték) (N. Rózsa, 2018).

A szűkebben meghatározott Közel-Keleten történelmileg a három monoteista világvallás – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – hívei élnek, Izrael kivételével (nagy) többségi muszlim környezetben, az iszlám által meghatározott civilizációs térben. Mára a közel-keleti zsidó közösségek vagy az 1948-ban megalakult Izraelbe költöztek, vagy a világ más részeibe mentek tovább, elsősorban az arab–izraeli háborúk miatt. Így mára az általunk tárgyalt térségben gyakorlatilag nem élnek zsidók.^[4]A Közel-Keleten Törökországban és Iránban élnek még zsidó közösségek, ezek az országok azonban kívül esnek a jelen tanulmány keretein. A keresztények (de bármely más kisebbség) számának megítélése igen nehéz, hiszen ha volt is népszámlálás (Libanonban például 1932 óta nem volt), ezek az adatok mind az állam, mind az egyén szempontjából igencsak érzékenyek, politikai következményekkel (is) járhatnak. Annyit mégis elmondhatunk, hogy a XX. század során a világ más részeihez és közösségeihez hasonlóan a keresztények száma is többszörösére nőtt a közel-keleti országokban, miközben arányuk a teljes lakosságon belül folyamatosan csökkent. „A közel-keleti államokban – jelesül Egyiptomban, Irakban, Izraelben, Jordániában, Libanonban, a palesztin területeken és Szíriában – 1900 és 2010 között mintegy négyszeresére növekedett a keresztények abszolút száma (1,6 millió főről 7,5 millió főre), ugyanakkor arányuk a lakosságon belül 10%-ról 5%-ra csökkent” (Connor–Hackett, 2014). Ennek a relatív csökkenésnek a demográfiai tények mellett (a keresztény családokban átlagosan kevesebb gyermek született/születik, mint a muszlim családokban) olyan okai is vannak, mint a különböző konfliktusok elől a keresztények nagyobb arányú elvándorlása a világ más részeibe, az iszlám erősödése (különösen a radikális iszlamista csoportok megjelenése) stb.

Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy egyrészt ahogy a kereszténység, úgy az iszlám sem egységes, és az egyes vallásokon belüli különböző közösségek, szakadások által létrehozott csoportok jelenléte, együttélése ugyanúgy megtalálható a térségben, mint az egymással folytatott küzdelem. Így a történelmileg a kereszténységből is ismert „eretnekség” fogalom az iszlám történetét szintén végigkísérte, s az Iszlám Állam fellépésében tragikus következményekkel járt – nemcsak a keresztényekre, de más, akár az iszlámon belüli közösségekre nézve is.

Mint fentebb már volt róla szó, a tanulmány a továbbiakban a keleti keresztény közösségek történelmi területeire, a mai Libanonra, Szíriára és Irakra fókuszál.

* * *

A mai Libanon, Szíria és Irak az első világháborút követő rendezések, a Sykes–Picot-egyezmény (1916) alapján az Oszmán Birodalom felosztásának eredményeként jöttek létre. Formálisan a Népszövetség égisze alatt váltak mandátumterületekké: Libanon és Szíria francia, Irak brit mandatárius irányítás alá kerültek. Földrajzilag a két folyó, a Tigris és az Eufrátesz közét, Mezopotámiát a Földközi-tengerhez kapcsoló úgynevezett termékeny félhold területét fedik le (a partszakaszból kivéve Izrael területét). Modern történetüknek az ókorig visszanyúló történelem tudata és emlékei meghatározó elemei. Modern, független államiságukat a XX. század első felének vége felé nyerték el: Libanon 1943-ban, Szíria 1945-ben, míg Irak már 1932-ben.

Libanon

A modern Libanon állam megalakítása tehát az első világháborút követő rendezéshez, a francia mandatárius hatalomhoz köthető: mivel a keresztények és drúzok lakta oszmán-török vilajet önmagában „túl kicsi és túl gyenge” lett volna (Szalai, 2018: 77), további – muszlimok lakta – területeket csatoltak hozzá. Az így létrejövő „nagy” Libanon immár olyan életképes államnak tűnt, amelyben a keresztények primátusa, államalkotó szerepe megőrizhető volt. Ennek a történelmi döntésnek a nyoma, hogy a közvéleményben ma is elhangzik, hogy Libanon valójában Szíria része lenne, amit gyakran a határokon átnyúló családi kapcsolatokkal magyaráznak.

Libanon mintegy ötmillió fős lakosságával a Földközi-tenger keleti partvidékének legkisebb állama, mely minden szempontból (terület, népesség, gazdasági és katonai erő) kis államnak számít (Szalai, 2018: 77). Az ország lakosságának 95%-a arab, azonban az ősiség tudata itt is messze az ókorba, az arab hódítás (VII. század) előtti időszakra nyúlik vissza, így a libanoniak – különösen a keresztények – gyakran hivatkoznak föníciai származásukra.^[5]Hasonló identifikációt figyelhetünk meg az egyiptomi kopt keresztények körében, akik az ókori egyiptomiaktól (faraúni) származtatják magukat.

A libanoni társadalom összességében kicsit idősebb a többi arab ország, például Szíria lakosságához képest: az átlagéletkor 33,7 év, a tizenöt év alattiak aránya „mindössze” 20%, míg a hatvanöt év felettieké 8%. Az ország lakosságának döntő többsége, 89%-a városokban él (CIA World Factbook).

A lakosság vallási összetettsége a különleges államformában is megnyilvánul: Libanon a Közel-Kelet (és talán a világ) egyetlen úgynevezett felekezeti állama, ahol a fő állami funkciók egyes vallási közösségekhez vannak rendelve. Az államfő az alkotmányban meghatározott módon maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim, de a libanoni alkotmány összesen tizennyolc vallási felekezetet ismer el.

A – nagy többségében maronita – keresztény közösség máig meghatározó része a libanoni társadalomnak a maga mintegy 33,5%-os, csökkenő arányával, míg a szunniták és a síiták egyaránt 30,5%-ot tesznek ki. Bár ezek az adatok becsléseken alapulnak, hiszen éppen politikai jelentősége miatt Libanonban 1932 óta nem volt népszámlálás, úgy tűnik, hogy a muszlim közösségek, ezen belül is a síiták arányának növekedése gyorsabb, mint a keresztényeké (2014-es becslések szerint a keresztények mintegy 40%-ot, a muszlimok összesen 54%-ot tettek ki) (CIA World Factbook).

A felekezetek eltérő demográfiai folyamatai 1975 és 1990 között véres polgárháborúhoz vezettek, mivel a felekezeti demokrácia törékeny egyensúlya megbomlott. A polgárháborút lezáró taifi egyezmény (1990) módosította a korábbi felekezeti alapú hatalommegosztást, amikor a százhuszonnyolc parlamenti mandátumot – a korábbi 6:5 aránytól eltérően – immár egyenlő arányban osztotta meg a keresztények és a muszlimok között, ezzel is jelezve a demográfiai arányok eltolódását. Bár a taifi egyezmény ily módon megőrizte a felekezeti rendszert, új „szektariánus alkut” szentesített (Mackey, 2008), mellyel az állami hivatalok 1943 óta fennálló elosztását megtartotta, azonban a végrehajtó hatalmat az elnökről a miniszterelnökre ruházta át. Ezzel a maronita keresztény közösség irányító szerepe véget ért.

1976-ban a libanoni polgárháborúban szíriai csapatok is megjelentek, eredetileg békefenntartó küldetéssel. Azonban a taifi egyezmény megkötése után jelenlétük a libanoni politikai kibontakozás legfőbb akadálya lett. A szíriai csapatok csak Rafík Haríri libanoni miniszterelnök meggyilkolása után (2005), nemzetközi nyomásra hagyták el Libanon területét (Salloukh, 2009). A 2005-ös „cédrusos forradalom” a politikai palettát a Szíriához fűződő kapcsolat alapján tulajdonképp kettévágta, miközben a felekezeti jelleget is fenntartotta. Az úgynevezett Március 14. formáció, melyet Szaad Haríri, a meggyilkolt miniszterelnök fia vezetett, elutasította a szíriai befolyást. Tagjai a szunnita muszlimok körében népszerű Jövő mozgalom, a libanoni fegyveres erők, a Katáib Párt, a Függetlenség mozgalom és a maronita keresztények voltak. A Március 8. koalíció a síita Hezbollah vezette Szíria-barát pártokból, csoportokból állt. A politikai patthelyzetet végül 2008-ban a Katar közvetítésével létrejött dohai megállapodás oldotta fel, melynek értelmében nemzeti egységkormány alakult, amelyben a Szíria-barát ellenzéknek vétójoga volt. A politikai életet a továbbiakban Misel Aún elnök, a Szíria-barát csoportok vezetője és Szaad Haríri miniszterelnök (Március 14. Szövetség) küzdelme dominálta.

A politikai pártok küzdelmével párhuzamosan az elmúlt évtizedben több országos tüntetésre került sor. Bár a jelszavak szintjén a felekezeti megosztottság elvetése már a 2011-es megmozdulásokban megjelent – „Kenyér, tudás és nem a felekezeti megosztottságra!” –, jelezve a libanoni identitás megváltozását, az arab tavasz eseményei és a szíriai polgárháború árnyékában a libanoni politikai átalakulás nem tudott kibontakozni. A következő nagy országos megmozdulásra csak 2015-ben, a „szemétválság”^[6]2015 nyarán a helyi lakosok lezártak egy szemétlerakó helyhez vezető utat a szemétszállító teherautók előtt. A helyi tüntetések hamarosan átterjedtek a fővárosra, és szektariánus … Részletek idején került sor. Ez ismét ideológiai és felekezeti hovatartozás nélkül zajlott. A helyzetet súlyosbították a gyakori áramkimaradások, a növekvő munkanélküliség és a politikai elit korrupciós ügyei.

Szaad Haríri szaúdi látogatása során az ottani televízió képernyőjén történő lemondása – szaúdi nyomásra – ugyan pillanatnyi egységet teremtett, azonban 2019-ben, az arab tavasz második hullámának nevezett megmozdulásokban a tüntetők immár nemcsak a politikai rendszer (a felekezetek szerinti hatalommegosztás és a politizálás) megváltoztatását, hanem a teljes politikai elit menesztését tűzték ki célul. Szaad Haríri miniszterelnök lemondása sem oldotta meg a súlyos gazdasági krízist (gondoljunk csak a bejrúti kikötőben történt robbanásra, a szinte állandósuló kormány- és politikai válságra). Kérdés, hogy a 2022 májusára tervezett választások képesek lesznek-e megoldást nyújtani a teljes kormányzati kudarcra.

Egyelőre számtalan a nyitott kérdés: lesznek-e új választások, ahogy a jelenlegi kormány ígéri. Ha igen, ez mit jelenthet a libanoni politikai rendszer átalakításában, amelyről Abdallah Bú Habíb külügyekért és az emigrációért felelős miniszter azt mondta, hogy a taifi egyezményt újra kell tárgyalni, és új, fenntartható megoldást kell elérni. Előrehaladott tárgyalások folynak a Nemzetközi Valutaalappal a bankszektor kérdéséről (beleértve azt is, hogy jelenleg Libanonban egyszerre öt árfolyama van a nemzeti valutának), illetve a Világbankkal és a szomszédos államokkal az energia- és áramellátásról. (2021 októberében Libanon egy teljes napra áram nélkül maradt.)^[7]Special Dialogue with Abdallah Bou Habib, Minister of Foreign Affairs and Emigrants of Lebanon at the Rome MED 2021 Forum, organized by ISPI on December 4, 2021, … Részletek Emellett Libanonnak a Perzsa-öbölbeli arab országokkal, de elsősorban Szaúd-Arábiával is rendeznie kell a viszonyát, mely Haríri lemondatását követően több más ügy miatt is végletesen megromlott. (A háttérben általában Irán és a libanoni Hezbollah szoros kapcsolatát emlegetik, de a libanoni információs miniszternek Szaúd-Arábia jemeni háborúját illető kritikája újabb diplomáciai válsághoz vezetett. A nagyköveteket hazahívták, a miniszternek le kellett mondania, és immár az Arab Liga is foglalkozik az üggyel.)

Szíria

Bár a modern Szíria, a Szíriai Arab Köztársaság környezetében mind területileg, mind lélekszámát illetően a közepes méretű országok közé tartozik, jelentősége történelmileg és ideológiailag a legfontosabb arab országok közé emeli. Lakossága etnikailag viszonylag homogén, azonban vallásilag nagyon tarka képet mutat: 90%-a arab, a többiek főleg kurdok és örmények. A szunnita nagy többség (mintegy 75%) mellett körülbelül 13% az iszlám síita ágához, illetve elsősorban az abból elágazó alavita irányzathoz^[8]A síita iszlám úgynevezett 12-es, illetve 7-es (iszmailita) irányzata, valamint a nagy szúfi rendek szintén jelen vannak Szíriában, azonban lényegesen kisebb arányban. tartozók aránya.^[9]A népességen belüli arányokat, csakúgy, mint az abszolút számokat, a 2011 utáni polgárháborús, fegyveres konfliktusokkal terhes évek jelentősen megváltoztathatták, akár Szírián … Részletek A mintegy 10%-nyi keresztény közösség megoszlik a különböző – ortodox, nesztoriánus stb. – egyházak és felekezetek között. A 3%-nyi drúz lakosság, illetve a mára szinte teljesen elfogyó zsidó kisebbség a történelmi Szíria sokszínűségének emlékét őrzi. A szíriai lakosság vizsgálatakor azonban figyelembe kell venni, hogy a létszámokat és az összetételt jelentősen módosították előbb a palesztin, majd később az iraki menekültek. Bár friss adatokat nem nagyon lehet találni, az UNRWA szerint Szíriában tizenkét menekülttáborban ötszázhatvanezer palesztin él (UNRWA.org). Irakiak a kilencvenes évek óta érkeztek, de nagyobb hullámot a 2003-as iraki háborút követő menekülthullám jelentett; számuk mintegy 1,2 millió fő volt 2007-ben.^[10]Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) adatát idézi Al-Miqdad, 2007. (Az iraki menekültek nagy része azonban az iraki, illetve a szíriai helyzet függvényében hazatért, vagy harmadik országba távozott.)

Az évekig elhúzódó szíriai polgárháború miatt milliók menekültek el^[11]A becslések szerint ezer főre 34,34 menekült jut (CIA World Factbook). – az országon belül és kívül egyaránt –, így pontos adatokat nehéz mondani, de a lakosság létszámát 2021-ben mintegy húszmillióra becsülték. A többi arab országhoz hasonlóan a lakosság Szíriában is nagyon fiatal: az átlagéletkor mindössze 23,5 év. A tizenöt év alattiak aránya 33,5%, a hatvanöt év fölöttieké 4,4%. A teljes termékenységi mutató 2,85, amely csökkenő tendenciát mutat.^[12]https://www.cia.gov/the-world-factbook/countries/syria/#people-and-society; Syria, Population, Total; Population ages 0-14, 15-64, above 65; Fertility rate.

A szíriai társadalom heterogenitásában máig őrzi a földrajzi elhelyezkedésből adódó központiság, az évszázadokon keresztül tapasztalt keveredés és együttélés emlékét, ami nemcsak a vallási és etnikai sokszínűségben, hanem az életmódbeli különbségekben is érvényesül. A tengerparti városállamok évezredek óta kereskednek, ami egyfajta sajátos kozmopolita jelleget és különös identitást kölcsönöz nekik (Athanasiadis, 2014), míg a termékeny félhold szintén az emberi civilizáció megjelenése óta biztosította a földművelés primátusát.

Az arab tavaszt megelőzően az 1970-ben hatalomra került Baasz Párt és az általa kialakított – arab szocialista – rendszer alapvetően a társadalom összetettségét tükröző alapokon nyugodott: három pillére a (majdnem a társadalom felét kitevő) kisebbségek, beleértve az Aszad család alavita hátterét, a szunnita muszlim városi középosztály, valamint a periferális helyzetben lévő vidéki, földművelő szunnita lakosság volt. A 2000-es évek elejétől, azaz gyakorlatilag Bassár al-Aszad hivatalba lépésétől kezdve a rezsim és a periféria szövetsége meglazult. Ebben nagy szerepet játszottak a kormányzat gazdasági liberalizációs tervei és lépései, melyek a szocialista gazdasági modell hátrahagyásával az ország megnyitását célozták volna a külföldi befektetők előtt,^[13]Aszad engedélyezte magánbankok és -biztosítótársaságok létrehozását, liberalizálta az ingatlan- és földtulajdonlást, engedélyezte a magániskolákat és az internet használatát stb. valamint az is, hogy a globalizációs folyamatokhoz hasonlóan a városi és a vidéki lakosság aránya a kilencvenes évek közepén átbillent a városi népesség javára. Míg 1967-ben a vidéki lakosság aránya 58% volt, addig 2010-ben már csak 45%.

Bár az állampárt Baasz Pártnak nem volt kihívója, úgy tűnik, a szíriai vezetés alábecsülte a Baasz Párt ideológiájának és intézményrendszerének beágyazottságát a vidéki társadalomban, különösen amikor 2006-tól súlyos aszályok sújtották a mezőgazdasági területeket, és a lakosság nem – vagy nem elegendő mértékben – számíthatott a kormány támogatására (Zisser, 2013). Emlékezetes, hogy a szíriai „arab tavasz” kitörésének egyik oka éppen a megművelt szíriai területeket évek óta sújtó szárazság és a központi támogatás elmaradása volt.

Ugyanakkor azok – mind az Aszad-rendszer ellen felkelők, mind a nyugati nemzetközi közösség és a szomszédos Törökország – várakozásai, akik Bassár al-Aszad bukását remélték, sőt a különböző csoportok támogatásával ebben tevékenyen részt is vettek, nem teljesültek. Ennek oka pedig elsősorban az volt, hogy a kisebbségek, a tengerparti kereskedővárosok és a nagyvárosok középosztálya továbbra is a rezsim által nyújtott keretek között érezte biztonságban magát, miközben az „arab tavaszban”, különösen az iszlamista csoportok megjelenésében a szunniták bosszújától tartottak.^[14]A Baasz Párttal szemben a szunnita többség körében megfogalmazódott vallási hivatkozással történő ellenállás 1982-ben az úgynevezett hamái mészárlással ért véget (Landis, 2012). Az úgynevezett szíriai ellenzék számtalan különböző és folyamatosan változó csoportból állt, melyek még a legszélesebb értelemben sem tartoztak egybe, és nagyon különböző politikai célokat fogalmaztak meg. Ugyanakkor a polgárháborúvá szélesedő harcok során számos olyan esemény történt (fegyveres összecsapások, kisebbségek elüldözése, vegyi fegyverek használata stb.), melyek a szunniták bosszújától való félelmeket alátámasztani látszottak. Így miközben az Aszad-kormányzat arról beszélt, hogy terroristákkal szemben lépett fel, az ellenzéki csoportok és számos külföldi vélemény állami terrorizmust emlegetett (N. Rózsa, 2017).

Ennek elrettentő példájaként jelentek meg az először 2012 végén érkező hírek a feltételezett vegyifegyver-használatról. Bassár al-Aszad 2013 júliusában ismerte el először nyilvánosan, hogy Szíria valóban rendelkezik vegyi fegyverekkel, de azokat nem vetnék be a szíriai lakossággal szemben, hanem az esetleges külső támadások elhárítására tartják fenn őket. 2013. augusztus 18-án ezek kivizsgálására ENSZ-ellenőrök érkeztek Szíriába, és ekkor került sor újabb, a korábbiaknál sokkal nagyobb támadásra a Damaszkusz keleti részében fekvő Ghúta városrészben. Miközben a szíriai ellenzék a kormányzati erőket tette felelőssé a támadásért, az tagadta, sőt az ellenzéki erők ellen fordította a vádat. A helyszínre érkező ellenőrök csak a vegyifegyver-támadás tényét tudták megállapítani. A tragikus események következtében azonban Szíria – orosz közvetítéssel – csatlakozott a Vegyifegyver-tilalmi megállapodáshoz, és a szíriai vegyifegyver-készleteket nemzetközileg ellenőrzött körülmények között megsemmisítették.

A polgárháborús helyzetben a vallási ideológiára hivatkozó szalafita szervezetek viszonylag hamar a felkelés egyik legfontosabb erőcsoportjává lettek, azonban – ideológiai közelállásuk ellenére – ők sem alkottak egy tömböt, sőt gyakran egymással is harcoltak, bár műveleteik többnyire a kormányerőket célozták, és nem a polgári lakosságot. A fegyveres csoportok között természetesen szekuláris csoportok is megjelentek, így a Szabad Szíriai Hadsereg, valamint a szíriai kurdok alakulatai, ez utóbbiakhoz fűződött az Iszlám Állam elleni harc tulajdonképpeni fordulata, Kobane felszabadítása (Arany et al., 2014; 2016). 2015-re ugyanis az Iszlám Állam vált a szíriai fegyveres ellenzéki mozgalmak legerősebbjévé. Szíriai terjeszkedésének szimbolikus csúcspontja éppen a szíriai kurdokkal vívott többhetes harc volt Kobane városáért, amely egyben első nagy vereségük helyszíne is lett. A továbbiakban nem elsősorban az Aszad-kormánynak, hanem a szíriai kurdoknak köszönhetően szorultak vissza, és veszítették el 2017 végére a területüket.

A szíriai kurd területek de facto autonómiájának lehetőségét a polgárháború adta helyzet teremtette meg, azonban a Rodzsava autonómiája nem lehetett teljes, hiszen Damaszkusz számos tekintetben fenntartotta szuverenitását Észak-Szíriában,^[15]Például a kurd területeken működő kormányhivatalok alkalmazottai továbbra is Damaszkuszból kapták a fizetésüket. és a föderalizmus koncepciójának minden formáját hivatalosan elutasította. Emellett a Rodzsava életét a kurd belső hatalmi harcok, illetve a török beavatkozás is nehezítették. Bár a kurd autonómia elutasításában és Szíria területi integritásának fenntartásában az Aszad-kormánynak és Törökországnak egybeestek az érdekei, a török katonai beavatkozásokat (Eufrátesz Pajzsa, 2016; Olajfaág hadművelet, 2018) az Aszad-rezsim Szíria szuverenitásának megsértéseként jellemezte, és a szíriai területek elhagyására szólította fel a szomszédos államot. A 2019 októberében zajló, Béke Forrása nevű hadművelet célja egy biztonsági zóna felállítása volt a szíriai–török határ mentén, ahova a törökországi szír menekülteket visszatelepítenék.^[16]Ankara 2012-től többször is javasolta egy humanitárius szempontokat figyelembe vevő észak-szíriai pufferzóna létrehozását, amelyhez az ENSZ és a nemzetközi közösség támogatását is … Részletek (Ez természetesen komoly változásokat eredményezhet a terület etnikai – arab–kurd – arányaiban [Csicsmann, 2020b].)

Bassár al-Aszad számára az Iszlám Állam brutalitása egyfajta nemzetközi legitimációt kellett volna hogy biztosítson – hivatkozva arra, hogy terroristák ellen küzd –, 2012-ben azonban a nemzetközi közösség többsége úgy döntött, nem ismeri el az Aszad-kormányt a szíriai nép képviselőjének. Így az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogás felemás helyzetbe került: mivel Szíriának nem volt „legitim” kormánya, az Iszlám Állammal szemben az Egyesült Államok által vezetett fellépésben a nyugati államok nem vettek részt, helyettük arab szövetségesek részvételével folytak a légi műveletek.

E máig fel nem oldott nemzetközi jogi helyzetnek az eredményeként a szíriai állapotok rendezésére már 2011 végén meginduló tárgyalások végül két, egymástól sokáig elkülönülő folyamatban jelentek meg. Az úgynevezett asztanai folyamatban az Aszad-barát Oroszország és Irán tárgyaltak az ellenzéki csoportokat támogató Törökországgal.^[17]A kurdkérdés vonatkozásában azonban Törökország és Irán álláspontja hasonló: megakadályozni Szíria föderális átalakítását és egy autonóm terület létrejöttét. Moszkva … Részletek Az ENSZ égisze alatt Genfben folytatott tárgyalásokon a nemzetközi közösség Aszad-kormányt elutasító szereplői és ellenzéki csoportok képviselői vettek részt.

2017 végére a szíriai polgárháború olyan szakaszba jutott, amelyben a meg-megszakadó genfi és asztanai tárgyalásokon bizonyos rendezési elvek (tűzszünet, egészségügyi folyosó, fogolycsere) körvonalazódni látszottak, azonban egyik sem volt tartós. Világossá vált, hogy Bassár al-Aszad és kormánya nélkül nincs megoldás, azaz Aszaddal és a Baasz Párttal számolni kell Szíria jövőjét illetően. Eközben a még harcoló fegyveres ellenzéki csoportok visszaszorultak Idlib tartományba, ahol időről időre közvetlen török beavatkozásra is sor került. Az Iszlám Állam maradék ereje szintén ide vonult vissza. Mindez azt is jelenti, hogy Idlib tartomány a szíriai polgárháborús „mintát” örökölte, amennyiben a korábban egymással is harcoló fegyveres csoportok itt is folytatják egymással harcaikat.

Mára azt mondhatjuk, hogy Bassár al-Aszad kormánya helyreállította ellenőrzését Szíria gyakorlatilag teljes területe fölött, és megindult az ország „visszaintegrálása” a nemzetközi rendbe. Szíria tagságát az Arab Ligában a hírek szerint hamarosan helyreállítják, és megkezdődött az arab országokkal való diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele is. Ugyanakkor 2019 óta zajlik az a nemzetközi figyelem kísérte alkotmányozó folyamat, amelyet a Szíriai Alkotmányozó Tanács végez, és amelyben az ellenzéki csoportok és a civil társadalom mellett immár az Aszad-kormány képviselői is jelen vannak. A politikai megoldás messze van, de még kevésbé látszik, hogy ki fogja finanszírozni a szíriai újjáépítést, hiszen az Egyesült Államok és az Európai Unió távollétében Szíria gyakorlatilag az orosz nagyhatalmiság meglehetősen alacsony költséggel fenntartható színterévé és zálogává vált.

Irak

Irak, annak ellenére, hogy az ókori Mezopotámia, a történelem legősibb birodalmainak területén jött létre, viszonylag új állam, melynek ebben a formában, ilyen határok között nincs vagy legfeljebb az ókorban volt előzménye. A mai Irak is az első világháborút követő rendezésben jött létre: a Moszul központú, többségében kurdok lakta északi, a Bagdad központú, főleg szunnita arabok lakta középső és a Bászra központú, síita arabok lakta déli vilajetből. Ezek ugyan mind az Oszmán Birodalom részei voltak, de közös, ebben a formában összetartozás-élményük nem volt. Így nem véletlen, hogy Irak egyben tartása, a területi integritás megőrzése a kezdetektől kiemelten fontos volt, és az is maradt.

Irak ma mintegy harminckilencmilliós lakosságának 75-80%-a arab, 15-20%-a kurd, a maradék 5% pedig számos kisebb etnikai csoportból tevődik össze (türkmén, cserkesz stb.). Vallási szempontból a legnagyobb tömböt a síiták képezik 64-69%-kal, 29-34% a szunniták aránya, de megtalálhatók olyan, eredetileg az iszlámhoz tartozó kisebb közösségek is, mint a jazídik, akiket a többség általában eretneknek tart. A keresztények mintegy 1%-ot tesznek ki, ám számuk 2003 óta 50, de akár 90%-kal is csökkenhetett (ezek a számok becsléseken alapulnak, pontos adatok évtizedek óta nem állnak rendelkezésre) (CIA World Factbook).

Az iraki társadalom nagyon fiatal: az átlagéletkor 21,2 év. A tizenöt év alattiak aránya 37,2%, a hatvanöt év felettieké mindössze 3,33% – ami a fentebb vizsgált Szíriához képest is komoly eltérést mutat (CIA World Factbook). Mindez azt is jelenti, hogy az iraki társadalom többségének nincs vagy alig van emléke a Szaddám Huszein-korszakról, így a politikai helyzet dinamikáját lassan olyan, fiatalabb generációk alakítják, amelyek tagjai az iraki átalakítás folyamatában nem (nagyon) vettek részt.

* * *

Az 1969-től az országot vezető iraki Baasz Párt (1979-től Szaddám Huszein irányítása alatt) iraki-arab nacionalizmusa, melyet ókori mezopotámiai (Babilón-játékok) és győztes arab-iszlám (kádiszijjai csata) emlékekkel is erősíteni igyekeztek, alapvetően a fegyveres erőn és az iraki identitáson alapult. A 2003-as iraki háború azonban azáltal, hogy Szaddám Huszein rendszerét megdöntötte, a rendszerrel azonosított iraki baaszista ideológiát és nemzettudatot, valamint a Szaddám-érában a térség egyik legerősebbjévé fejlesztett fegyveres erejét is hiteltelenné, sőt az újonnan alakítandó demokratikus rendre nézve fenyegetővé tette. A Paul Bremer^[18]Paul Bremer amerikai diplomata, aki 2003 májusától 2004 júniusáig a Koalíciós Átmeneti Hatóságot és az iraki újjáépítési programot vezette. nevéhez kötődő debaaszifikáció éppen ezt a fenyegetést kívánta felszámolni, amikor is az új demokratikus rend előkészítéseként minden olyan állami alkalmazottat eltávolítottak a rendszerből, aki korábban a Baasz Párt tagja volt. Ennek mérlege nagyon kétséges volt, amennyiben nemcsak hivatalnokokat távolítottak el, hanem orvosokat, mérnököket, tanárokat is; a fegyveres erők tekintetében pedig mindez a hadsereg és a rendőrség teljes „lefejezéséhez”, gyakorlatilag felszámolásához vezetett. Nem véletlen, hogy a következő időszak során az amerikai jelenlét és a „demokratikus államépítés” ellen komoly – gyakran fegyveres – ellenállás bontakozott ki, melyben a rendszerváltás vesztesei, különösen a szunnita arabok igen nagy számban vettek részt. A politikai átmenet folyamatát végül a 2005-ös új alkotmány zárta le, mely rögzítette Irak föderális politikai berendezkedését, és Irakot mint minden nemzeti és vallási csoport és/vagy felekezet országát ismerte el.^[19]„Irak több nemzetiség, vallás és felekezet országa”: az iraki alkotmány 3. cikkelye, Constituteproject.org (2005)

Tekintettel azonban a történelmi hatalmi viszonyokra és sérelmekre – a politikai elit évszázadok óta alapvetően a szunnita körökből került ki – a föderális rendszer önmagában nem bizonyult elegendőnek a politikai és biztonságpolitikai helyzet stabilizálásához, sőt félő volt, hogy hosszabb távon az ország felbomlásához vezethet, amit mind a szomszédos országok, mind a távolabbi szereplők elleneztek. Ennek tudható be, hogy törvény rendelkezett arról, hogy a kurd régió után más autonóm területet ne lehessen létrehozni. A kurd tapasztalat további „elrettentésül” szolgált, amennyiben a kurdok elszakadási törekvésének megfogalmazásához vezetett. A 2005-ös alkotmányos népszavazás mellett a kurd területeken népszavazást szerveztek a kurd függetlenségről is, melyet 98%-os többséggel elfogadtak (a kurd vezetők azonban akkor úgy döntöttek, hogy bár a népszavazás eredményes és érvényes, abban a helyzetben a tervnek nincs reális esélye) (N. Rózsa, 2007).

Az új alkotmány föderális berendezkedése részben az amerikai demokratizációs elképzelések eredménye volt, részben tükrözte azt a helyzetet, hogy a mesterségesen „összerakott” államban a szunnita–síita, illetve a kurd–arab közösségek közötti ellentétek szétfeszíthetik a területi állam kereteit. Ezért az állami pozíciókat igyekeztek úgy elosztani, hogy a három nagy közösség képviselve legyen: az állam elnöke kurd, a miniszterelnök síita, míg az elnök helyettese szunnita lett, ami emlékeztetett a libanoni felekezeti államra. Azonban a föderális berendezkedés, a történelmi sérelmek, a szunniták távolmaradása az alkotmányozó folyamattól,^[20]Szaddám Huszein rendszerének megdöntése tehát a korábban kormányzó szunnita kisebbség hatalomfosztását jelentette, miközben a síita nagy többség és a kurdok egyrészt a kormányzás … Részletek a kurdok szeparatizációs törekvései, az idegen (amerikai) katonai jelenlét és nem utolsósorban a közösségek számarányai sajátosan iraki helyzetet eredményeztek. A döntő momentum az egyébként a napi politikában részt nem vevő Ali Szísztáni ajatollah^[21]Ali Szísztáni nagyajatollah az iraki síiták legtekintélyesebb vallási vezetője, aki a nadzsafi hauzában tanít. véleménye volt, aki az amerikaiak által preferált „konvenciókon” alapuló rendszer (a politikai tömbök a választásokon egy-egy saját körükben megválasztott jelölttel vesznek részt, ami lehetőséget nyújtott volna a közösségek közötti számarány jelentőségének megszüntetésére) helyett az „egy ember, egy szavazat” modellt javasolta, ami a közösségek részarányos képviseletét biztosította.

Ebben a keretben szinte magától értetődő módon a három nagy közösség (síita arab, szunnita arab, kurd) etnikai-szektariánus csoportokra épülő hatalommegosztása (az úgynevezett muhászasza) jellemezte a kezdeti időszakot. Mindez azonban távolról sem jelentette azt, hogy egy-egy közösség politikailag homogén tömbbe szerveződött volna: sokkal inkább azt jelentette, hogy politikai különbségeiket átmenetileg hajlandók voltak félretenni. Így a síiták Egyesült Iraki Szövetsége több különböző történelmi, vallási, politikai háttérrel rendelkező csoportot fogott össze, míg a Kurdisztáni Szövetséget a két iraki kurd párt, a Kurd Demokrata Párt (KDP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) alkotta. A szunnita bojkott pedig abban is megnyilvánult, hogy pártszövetség, csoportosulás nem jelent meg. (Ennek az etnikai-szektariánus hatalommegosztásnak az eredményeként az új, amerikai segítséggel létrehívott és kiképzett fegyveres erők – rendőrök, katonák – egységei is gyakran etnikai vagy szektariánus alapon álltak fel, ami a későbbiekre nézve komoly következményekkel járt.)

A következő éveket egyrészt az ezeken a pártcsoportokon belüli törésvonalak kiéleződése, a pártcsoportok szakadása, új pártok létrejötte, másrészt a szunniták vonakodó részvétele, de ezzel párhuzamosan marginalizálódásuk érzése jellemezte. Miközben fegyveres konfliktusos szakaszok váltogatták a nyugodtabb időszakokat, az idegen (amerikai) jelenlét mind a belpolitikában, mind a regionális kapcsolatokban potenciális fenyegetésként jelentkezett. Az Egyesült Államok iraki újjáépítési kísérlete 2011 decemberében ért véget, egy olyan időszakban, amikor az arab országokon tüntetéshullámok söpörtek végig, melyek több országban is (Tunézia, Egyiptom, Líbia, Jemen) a vezető eltávolítását eredményezték, máshol pedig (Szíria, Líbia, Jemen) polgárháborúba torkolltak. Az „arab tavasz” során Irak szunnita arabok által lakott területein elhúzódó – a központi fegyveres erőkkel is összecsapó – tüntetésekre, felkelésekre került sor, melyek hátterében a közösség politikai és gazdasági marginalizálódása, valamint Núri al-Máliki síita többségű kormányának szunnita politikusokkal szemben való fellépése és egyéb szektariánus problémák álltak (Csicsmann, 2020a).

Ebben a helyzetben, melyet a szakirodalom az államvákuum fogalmával ír le (Gaub, 2017), a szunnita arab környezetben az Iszlám Állam 2014-től jelentős területeket tudott az ellenőrzése alá vonni, beleértve a mintegy kétmilliós Moszult is. Az Iszlám Állam előretörése és terjeszkedése főleg kezdetben feltartóztathatatlannak tűnt, különösen hogy sem Irakban, sem a szomszédos Szíriában nem volt számottevő szárazföldi fegyveres erő, mely érdemben szembeszállhatott volna vele: a központi hadseregek vagy más csoportok ellen harcoltak (Szíriában), vagy megfutamodni látszottak (Irakban). Így mindkét országban a helyi kurd fegyveres milíciák vették fel a harcot az Iszlám Állammal szemben. Ráadásul Irakban a 2003-as háborút követő politikai átalakulás folyamatában ezek a kurd fegyveres erők „legitimálva” lettek, a föderális keretben létrehozott Kurd Regionális Kormányzat fegyveres erejeként. Az újjászervezett központi iraki haderő tehát, mely először került szembe az Iszlám Állammal, többségében síitákból állt, akik „megfutamodva” saját síita vidékeikre vonultak vissza. Nem véletlen, hogy Irakban az Iszlám Állam terjeszkedésének határait tulajdonképpen a szunniták lakta területek határai jelölték ki. Míg az előrenyomulásuk vegyes lakosságú területeken is többnyire elakadt, de legalábbis korántsem volt már annyira sikeres, mint a szunnita területeken, az Iszlám Állam a kurd és a síita többségű területekre nem tudott benyomulni.

Tekintettel az Iszlám Állam elleni harcban vállalt szerepükre és az áldozatokra, valamint az Egyesült Államokkal kialakult „szövetségükre”, Maszúd Barzáni, a KDP vezetője elérkezettnek látta az időt, hogy felhasználva az Iszlám Állam-ellenes nemzetközi egyetértést újra népszavazást tartsanak az iraki kurd függetlenségről (Barzani, 2017). Ebben szerepet játszott az is, hogy a bagdadi központi kormány és a Kurd Autonóm Terület / Regionális Kormányzat közötti viszony megromlott, valamint a kurd politikai paletta is átalakulni látszott. A 2009-ben alapított Gorran („változás”) pártja a KDP-PUK duopóliumát kívánta megtörni, azonban a kezdeti sikerek ellenére 2018-ban már nem jelentett vonzó alternatívát (Csicsmann, 2020a). A 2017-es függetlenségi népszavazás mérlege nagyon vegyes, de a kurdok szempontjából nézve összességében inkább negatív, annak ellenére, hogy 72%-os részvételi aránynál mintegy 93% volt a függetlenséget támogatók aránya.^[22]Primary results by the Kurdish High Election Commission. 2017/09/27, https://www.khec.krd/pdf/173082892017_english%202.pdf Azonban mind a PUK, mind a Gorran óvatosságra intett, és nem javasolta a népszavazás megtartását, még úgy sem, hogy annak meghirdetése után már nem szállhattak szembe vele. A külső szereplők, beleértve az Egyesült Államokat, szintén nem támogatták a kezdeményezést, egyedül Izrael állt Barzáni mellé. Ráadásul az iraki kormányerők (török és iráni támogatással) vissza-, illetve elfoglalták a kurd pesmergák által az Iszlám Állam ellenőrzése alól felszabadított területek jelentős hányadát. Az ezt követő kurd belpolitikai válság szimbolikus eseményeként Maszúd Barzáninak le kellett mondania, és vissza kellett vonulnia a politikától.

2018-ra egyre világosabbá vált a 2003-as iraki háború után kialakult politikai rend válsága. Az etnikai-szektariánus politikai szövetségek végleg felbomlottak, a helyükbe lépő két új nagy szövetségi blokk immár vegyes összetételt mutatott: A Bináa a konzervatív síita arab csoportok mellett szunnita arab és részben kurd csoportokat is tömörített, az Iránnal való szoros kapcsolatokat és az erős államot propagálta, Núri al-Máliki korábbi miniszterelnök vezetésével. Az Iszláh választási koalíció tagjai a Muktada asz-Szadr vezette Száirún csoport mellett szunnita arab és kurd csoportok is voltak. Az Iszláh kifejezetten Irán-ellenes álláspontot képviselt, és minden külső befolyást elutasított, amit még hangsúlyosabbá tett az a tény, hogy Muktada asz-Szadrt síita vallásos háttere és Iránban töltött évei elvileg Iránhoz közelítették volna. Azonban a 2018-as választásokon a Száirún, illetve az addigi hatalmi struktúrákkal szemben a korrupcióellenesség programjával fellépők győzelme jelezte, hogy az iraki társadalom és politikai elit túllépett a homogén etnikai-szektariánus blokkosodáson, és különösen Muktada asz-Szadr programjában ismét megjelent az iraki nemzettudat.

Az újraéledő iraki nemzettudat, mely mára ismét legitimációt nyert, azt mutatja, hogy Irak nemcsak azért nem esett szét 2003 után, mert a szomszédos államok és a globális szereplők ezt elutasították. Az iraki politikai átalakulás folyamatában az etnikai-szektariánus tömbök felbomlani látszanak, a politikai szerveződés elsődleges szintje – úgy tűnik – a nemzetállami szint lesz, még akkor is, ha az identifikáció második szintjén az etnikai-vallási hovatartozás szerepet játszik. Valószínűleg ezt segíti elő a kilencvenes évek szankcióinak emléke az idősebb korosztályban, illetve a bármiféle idegen (amerikai vagy iráni) befolyás elutasítása az fiatalabbak körében.

A 2018-as választásokat követően megnőtt azoknak a száma, akik a teljes amerikai haderő távozását és az iráni befolyás visszaszorítását követelték. Az iráni Forradalmi Gárda parancsnokának, Kászem Szulejmáninak a 2020. január 3-án, iraki területen (a bagdadi repülőtér mellett), amerikai erők által végrehajtott likvidálása január 5-én egy parlamenti határozathoz vezetett, melyben minden külföldi erőt, beleértve az Egyesült Államokat is, távozásra szólítottak fel. A 2021 októberében tartott parlamenti választások tulajdonképpen ezeket a trendeket tükrözik: a 329 parlamenti mandátumból^[23]Háromszázhúsz képviselőt közvetlenül választanak meg, míg kilenc mandátum a kisebbségek képviselőinek van fenntartva. Az alkotmány 25%-os női kvótát is megállapít oly módon, hogy … Részletek Muktada asz-Szadr Száirún pártja hetvenhármat, a Mohamed al-Halbúszi vezette szunnita Takaddum („haladás”) harminchetet, míg a kurd KDP harmincegyet, a PUK pedig tizenhatot szerzett meg. Szintén magas (harminchét) volt a függetlenek száma. A választások nagy vesztesei az Irán-barát csoportok lettek, melyek mandátumaik mintegy kétharmadát veszítették el (CRS, 2021). A választási eredmények megkérdőjelezéséből fakadó politikai válsághelyzetet a végleges választási eredmények december eleji kihirdetése sem biztos, hogy meg tudja oldani. Muktada asz-Szadr bejelentette győzelmét, és többségi nemzeti kormányt kívánt alakítani, amelyből a fegyveres milíciák és pártjaik kimaradtak volna. Az első egyeztetések megindultak ugyan – paradox módon ismét egy síita platformon – egyfajta síita egyetértés kialakítására, ennek eredménye azonban egyelőre nem látható. Az pedig további kérdés, hogy a szunnitákkal és a kurdokkal kialakítandó együttműködéshez ez elegendő lesz-e, vagyis az iraki nemzettudat vajon valóban felülírja-e az etnikai-szektariánus identitásokat.

* * *

Jelen tanulmány a mai Közel-Kelet – ezen belül a vizsgált három állam, Libanon, Szíria és Irak – jelenleg is zajló, bonyolult politikai átalakulási folyamatának kontextusát kívánta felvázolni. Bár az első világháborút követően, az Oszmán Birodalom területének feldarabolásával, a korabeli nagyhatalmi érdekeknek megfelelően kialakított regionális rendet az évtizedek alatt számtalan kihívás érte – akár egy másik regionális állam (Izrael, Törökország), akár egy globális szereplő (az Egyesült Államok, Oroszország), akár egy nem állami szereplő (az Iszlám Állam) részéről, úgy tűnik, hogy ennek a regionális rendnek az alapegységei, a területi államok ellenállnak e kihívásoknak. Sőt, sajátos egyedi dinamikájuknak megfelelően különbözőképpen reagálnak, még akkor is, ha tekintettel a Közel-Kelet szoros nemzetközi beágyazódására (az érintett országok esetében a legutóbb az Iszlám Állam fenyegetése és az ezáltal generált migrációs hullám Európa felé jelentett közvetlen kapcsolatot) a regionális és globális hatások alól nem vonhatják ki magukat. Így a XXI. század elején a – külső befolyás alatt – regionális hatalmi egyensúlyok megbomlásának hatására mindhárom országban olyan politikai átalakulási folyamatok zajlanak, melyekben a mindhárom országot meghatározó és jellemző etnikai-szektariánus rendszer is átalakulóban van: miközben az etnikai és vallási közösségek arányai változnak, a közösségek együttélése és politikai részvétele – ha más-más jellemzők mentén is – mindhárom országban meghatározó marad.

Absztrakt

A Közel-Kelet – a 2015-ös migrációs válság látszata ellenére – nemcsak kibocsátó, hanem tranzit- és befogadó térség is, ahol a migrációs jelenségek egyszerre is jelentkezhetnek. Földrajzi elhelyezkedéséből következően azonban tagadhatatlanul a Közel-Keleten keresztül érkezik az Európa felé irányuló népességmozgás, függetlenül eredetétől – ami azt is jelenti, hogy a Közel-Kelet változatlanul inkább tranzit-, mint kibocsátó régió. A közel-keleti migráció – kibocsátás, tranzit és befogadás – konklúziójaként úgy tűnik, a migráció elsődleges célterületeit egyrészt a földrajzi közelség, másrészt a hasonló kulturális közeg befolyásolja. A fegyveres konfliktusok elől a nagy többség még mindig inkább a legközelebbi biztonságos területet választja, ugyanakkor, ha csak másodlagosan is, de az etnikai és nyelvi hasonlóság szintén szerepet játszhat.

Kulcsszavak: Közel-Kelet, kibocsátás, tranzit, befogadás, migráció

2015 óta a Közel-Kelet egy korábban Magyarországon kevésbé számontartott jelenséggel kapcsolatban került a közbeszéd és a politikai diskurzus előterébe: idehaza rövid ideig tartó migrációs hullám sokkolta a közvéleményt. Bár a kormány – többek között – gyors kerítésépítő lépéseinek hatására a migránsok gyakorlatilag teljesen eltűntek az országból, a médiában továbbra is folyamatosan jelen vannak. E migráció elsődleges forrásául általában a Közel-Keletet jelölik meg, annak ellenére is, hogy a kibocsátó országok általában (hozzánk viszonyítva) a Közel-Keleten túl helyezkednek el. Ennek egyik oka, hogy a tágabban meghatározott Közel-Kelet dél-délkelet felől mintegy körülöleli Európát, azaz Európa ebből az irányból csak a Közel-Keleten keresztül érhető el. (Sokkal tágabb földrajzi értelemben tulajdonképpen ez jellemző az európai kereszténység és az iszlám elhelyezkedésére is.)

Mindez azonban elfedi a tényt, hogy a Közel-Kelet felől Európába érkező migráció nem feltétlenül közel-keleti eredetű, gyakran csak áthalad a térségen, vagy éppen a térségen belül mozog. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a nagy közel-keleti – politikai, katonai és/vagy gazdasági – válságok nyomában a Közel-Keletről is elindulhatnak és elindultak az Európába vágyók. A tanulmány a közel-keleti térség eme hármas jellegét (kibocsátó, tranzit és befogadó) kívánja vizsgálni.

Kibocsátás

A Közel-Kelet a legtágabban értelmezve az Atlanti-óceántól Észak-Afrika arab és berber népessége által lakott sávján és a Földközi-tenger keleti partvidékén keresztül az iráni–afgán/pakisztáni határig, a Földközi-tengertől és Törökországtól délre a Szaharáig, illetve az Arab-félsziget déli csücskéig tart. Ebben a térségben helyezkedik el a legtöbb arab identitású állam, Izrael, Törökország és Irán. Történelmileg az ókort követően a térség népei hódítókként jöttek Európába: 711-ben Tárik ibn Zijád arab hadvezér átkelt a Gibraltári-szoroson, és ennek a hódításnak a következtében jött létre az Ibériai-félszigeten a mór iszlám civilizáció, míg a 14. század végétől délkelet felől és a Földközi-tengeren az Oszmán Birodalom terjeszkedett Európába.

Az európai gyarmatosítás megjelenése – Napóleon egyiptomi hadjáratától (1798–1801) kezdve – megfordította a viszonyokat, amennyiben európaiak jelentek meg a korábban az Oszmán-Török Birodalom által Európától elzárt térségben. Az európai behatolás egyrészt az európai politikai, gazdasági és állami/államigazgatási struktúrák és érdekek oktrojálását jelentette a térségben (az „importált” állam formájában) (Badie, 2000), másrészt azt, hogy az itt élő lakosság lazább-szorosabb kapcsolatba került a gyarmatosítókkal. A francia gyarmati (Algéria), protektorátusi (Marokkó, Tunézia), valamint az olasz gyarmati (Líbia) kapcsolat, a brit–francia mandátumok ugyan elsősorban az európai jelenlétet mutatták a Közel-Keleten, azonban már ebben az időszakban is volt – ha eléggé szórványos módon is – bizonyos Európa felé mozgás a térségből. Az első nagy bevándorlási hullámot azonban a gyarmatok, illetve függő területek függetlenedése váltotta ki, amikor is az európaiakkal korábban együttműködő helyi csoportok biztonságosabbnak vélték, ha átköltöznek Európába – annál is inkább, mert több országban, így például Észak-Afrika nyugati sávjában a függetlenséget véres háborúkkal vívták ki.

Az európai helyzet tehát a 20. század elejéhez képest, amikor Európában – kivéve a Balkánt és Oroszországot – nem éltek muszlim (közel-keleti) közösségek, a 20. század közepére és azután gyökeresen megváltozott. Az európaiakkal együttműködő korábbi közel-keleti elit befogadásának morális kötelességét követően a következő bevándorlási hullámot a gazdasági kényszerűség diktálta. A harmadik nagy hullám raison d’être-je az autoriter rendszerek elől menekülők befogadásának – ismét morális – kötelességérzete volt. Ez azonban a korábbiaknál jóval korlátozottabb mértékűnek bizonyult. Azt is meg kell jegyezni, hogy minden bevándorlási hullámnak voltak utóhatásai is, hiszen például a családegyesítés olyan kérés volt, amelyet nehezen lehetett megtagadni. Ennek feltételeit azonban egyre jobban szigorították.

Részben e morális kötelességérzet újabb hullámaként értelmezhetjük az „arab tavasz” következtében kialakult válságövezetekből, háborús környezetből menekülők befogadásának – kezdeti – készségét. Az „arab tavaszos” felkeléseket, vezetőváltásokat Európa kezdetben demokratizációs folyamatnak tekintette, még a polgárháborúk menekültjeiért is felelősséget vállalt. Az Iszlám Állam menekültjeinek befogadása szintén morális alapon is jelentkezett. Mindezek azonban komoly biztonságpolitikai kockázatokat is jelentettek, melyeket az uniós tagállamok különbözőképpen értékeltek: a hirtelen milliós számban jelentkező migránsok helyzetének kezelése óriási kihívást jelentett, szervezetileg, logisztikailag, pénzügyileg egyaránt. További gondot okozott a harcosok, terroristák kiszűrése, ami egy ekkora hullámban szinte megoldhatatlan feladat. Hozzá kell tenni, hogy a korábbi közel-keleti háborúk általában nem váltottak ki ilyen vagy ilyen mértékű befogadókészséget Európából, viszont a régebbi fegyveres konfliktusok elől menekülők soha nem is jelentek meg ilyen számban Európa határain, hanem inkább a közel-keleti térségen belül maradtak (lásd később).

Gyakran felmerült a kérdés, hogy vajon ezek a menekültek és/vagy bevándorlók miért éppen Európát választották úti céljuknak. A földrajzi közelség csak az egyik, bár nagyon is reális ok. Emellett Európa – gazdasági fejlettsége okán – komoly vonzerővel rendelkezik, a jóléti állam modellje és a szociális juttatások széles körben ismert tények, még akkor is, ha a részletekkel a bevándorlók nincsenek tisztában. Mindezt az Európai Unió és/vagy egyes tagállamai által a térségben végzett humanitárius tevékenység, illetve a mára mindenütt elérhető média transzparens módon alátámasztja. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy Európában 1945 óta béke van, ami a háborús konfliktusok közepette szintén vonzó tényező.

Azonban a közel-keleti bevándorlás adatai – 2015 előtt és után is – „feloldódnak” a muszlim migráció ennél sokkal tágabb fogalmában, amely egyrészt egy címszó alatt kezeli a közel-keleti bevándorlókat a Közel-Keleten túlról (szubszaharai Afrika, Közép- és Délkelet-Ázsia) érkezőkkel, és gyakran magában foglalja az innen érkező nem muszlim, azaz leginkább keresztény menekülőket – még akkor is, ha számuk viszonylag csekély. Másrészt elfedi azt az igen lényeges tényt, hogy nem beszélhetünk egyetlen iszlámról, hanem tulajdonképpen „iszlámokról”, az iszlám értelmezésének, kulturális közegének, helyi szokásokkal átszőtt gyakorlatának különböző változatairól kellene szólnunk (Rostoványi, 1998). Mindez azért lényeges, mert a muszlim bevándorlók sem útközben, sem Európában nem alkotnak egy közösséget, aminek azután számos politikai, kulturális, de akár biztonságpolitikai következménye is van vagy lehet.

A 2015 előtti adatok szerint Európában (beleértve Oroszországot és a Balkánt is) mintegy húsz–huszonöt millió muszlim élt, ebből az Európai Unióban tizennégymillió. Ez a szám a 2015-ös migrációs hullám következtében 2016-ra megközelítette a huszonhatmillió főt, ám maguk a számok az Európán, illetve az Európai Unión belüli területi eloszlásról semmit nem mondanak. Az EU legnagyobb muszlim népességgel rendelkező államai egyrészt a korábbi gyarmattartók, közöttük is Franciaország (2010-ben 4,7 millió, azaz 7,5 százalék > 2016-ban 5,7 millió, azaz 8,8 százalék), másrészt a fellendülő gazdasági (munkaerő-)keresletet államközi szerződéssel kielégíteni kívánók, elsősorban Németország (2010-ben 4,8 millió, azaz 5,8 százalék > 2016-ban 4,95 millió, azaz 6,1 százalék) voltak. Ugyanakkor az új uniós tagok közép-európai sávjában, valamint az unió – földrajzi értelemben vett – peremországaiban (Portugália, Írország, Finnország) a muszlimok száma szinte elenyészően alacsony, még az egy százalékot sem éri el (bár 2016-ra Írországban és Finnországban meghaladta ezt az értéket) (Pew, 2017).

Az előző évtizedek statisztikái azt mutatták, hogy évtizedenként egy százalékkal nőtt Európában a muszlim lakosság aránya. A 2015-ös migrációs hullámot követően a Pew Research Center három forgatókönyvet vázolt fel, melyek szerint a 2016-ban mért 4,9 százalékos arány 2050-re „zéró bevándorlás” esetén 7,4 százalékra, közepes mértékű bevándorlás esetén 11,2 százalékra, magas migrációs nyomás esetén tizennégy százalékra nőhet. Ugyanakkor az elemzés arra is felhívja a figyelmet, hogy „az európai muszlim lakosság mindhárom forgatókönyv szerint növekedni fog […] míg Európa nem muszlim lakosságának létszáma csökkenni fog. A migráció azonban valamelyest módosítja ezt a hanyatlást, amennyiben a közelmúltban Európába érkezők közel fele (negyvenhét százaléka) nem muszlim, hanem legnagyobb arányban keresztény” (Pew, 2017). Azt is meg kell jegyezni, hogy ennek az aránynak az alakulásában (és számításában) a demográfiai mutatóknak is jelentős szerepük van. Ismert, hogy az európai népesség száma csökken, az európai családok, bár területenként és társadalmi környezetenként eltérő mértékben, egyre kevesebb gyermeket nevelnek. Kevésbé ismert azonban az a tény, hogy mára ez a tendencia – a korábbi évtizedekhez mérten jelentősen kevesebb gyermek vállalása – a Közel-Keleten is érvényesül, az európai muszlim közösségekben pedig egyenesen az európai átlaghoz közelít: a korábbi 2,3 százalékos születési arány mára 1,4 százalék körül jár.

A Pew előrejelzése szerint éppen ezért, bár az európai muszlimok aránya 2050-re jelentősen nőni fog a nem muszlimok rovására, a becslés és a legnagyobb növekedéssel számoló forgatókönyv szerint sem fogja meghaladni a tizenöt százalékot (Pew, 2017).^[1]2050-re a Pew a legmagasabb migrációs értékkel számolva 75,6 millió muszlimot feltételez az addigra 538,6 millióra növekedett teljes európai lakosságon belül. Meg kell jegyezni azonban, … Részletek

Tranzit

A Közel-Kelet mint a migráció tranzitútvonala részben a szubszaharai Afrika, részben Közép-Ázsia és Délkelet-Ázsia felől képez egyfajta hidat Európa felé. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Közel-Keletről kiinduló vagy azon áthaladó migrációnak nem csak és nem kizárólag Európa a célpontja: sokan indulnak egy másik arab állam felé (például a Perzsa-öböl gazdag arab monarchiáiba),^[2]Bár a tanulmány elején kijelölt térségben az arab népesség mellett irániak és törökök is élnek, az ő népmozgásuk tipikusan nem a térség más etnikumú országaiba, hanem a … Részletek vagy sokkal messzebbre, más, távoli kontinensekre. A tranzitmigrációnak hasonlók az okai, mint a Közel-Keletről Európa felé irányuló mozgásnak: menekülés háborús konfliktusok elől, jobb gazdasági körülmények vagy egyszerűen csak a békés élet lehetőségének keresése.

Maguk a nagy – Európa felé irányuló – tranzitutak általában földrajzi adottságok mentén akár az ókorig visszanyúló történetiségű kereskedelmi és karavánutak, melyek évszázadokon keresztül biztosították az áruk és emberek mozgását. Dél felől legalább három nagy útvonalat különböztethetünk meg: a nyugatit (Marokkón át), a középsőt (Líbián át) és a keletit (Egyiptomon, illetve Afrika szarván át). Az Iszlám Állam tevékenysége, valamint a szíriai polgárháború ugyanakkor Törökországon keresztül Irak és Szíria felől is folyosót nyitott, mely itt összeért a Közép-Ázsia és Délkelet-Ázsia felől Európába vezető útvonallal. Sőt ismert, hogy látva egyes európai országok készségét a háborús viszonyok elől menekülő szíriaiak befogadására, sokan szíriainak vallották magukat, akkor is, ha esetleg Közép-Ázsiából érkeztek (Kereszty–Julesz, 2016).

Számtalan tanulmány és történet szól arról, hogy a menekülők és/vagy migránsok^[3]A tanulmánynak nem célja a különböző nemzetközi jogilag elfogadott terminusok megkülönböztetése, aminek elsősorban az az oka, hogy nem áll rendelkezésünkre elegendő adat ezek … Részletek milyen körülmények között vannak úton, gyakran kitéve az embercsempészek kényének-kedvének. Ma sincsenek azonban pontos adataink arról, hogy útközben hányan haltak meg vagy tűntek el. (Az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezete szerint a Szaharában kétszer annyian halnak meg útközben, mint a Földközi-tengeren; Reuters, 2017.)

A migráció a tranzitországok számára is komoly problémát jelent. Egyrészt, ha más mértékben is, de itt szintén megjelennek mindazok a szervezeti, logisztikai, pénzügyi problémák, melyek a bevándorlók célországaiban, hiszen az úton lévők ellátásának, minimális életfeltételeinek biztosítása az adott ország belső rendjének, biztonságának feltétele. Nagyon fontos az adott ország többségi társadalmának viszonyulása a migrációhoz általában, de egyes csoportok vonatkozásában is. Hasonlóképpen az ellenőrizetlen személyek, harcosok, terroristák beszivárgása is problémát jelent. Azonban igen súlyos további gondot okoz, ha a tranzit „megakad”, és a migránsok akarva-akaratlanul egy olyan országban ragadnak, ahova nem kívántak eljutni. Bár a tranzitállamok felállítottak táborokat ennek a helyzetnek a kezelésére, ezek elsősorban nemkívánatosak, hiszen rengeteg többletfeladatot rónak nemcsak az érintett államra, de gyakran a helyi közösségekre is. Másrészt a táborokban biztosított körülmények is nagyon változók lehetnek, akár egy országon belül is. Törökország a szíriai polgárháború kezdetén mintaszerű és a külföldi médiának is mutogatott táborokat hozott létre, miközben például a líbiai táborokról vagy például arról, hogy az algériai kormány hogyan hagyott magára több mint tízezer vándorlót a sivatagban, elrettentő adatok vannak (AP News, 2018).

A tranzit „megakadásával” kapcsolatban meg kell említeni a marokkói területbe ékelődő Ceuta és Melilla városokat, melyek jogilag Spanyolországhoz tartoznak, így az afrikai kontinensen az Európai Unió részei. Bár a két várost mára komoly kerítésrendszer védi az illegális migrációtól, az esetleg mégis sikeresen bejutókat kitoloncolják, így marokkói területen maradnak, és az ottani kormány feladata az ellátásuk vagy hazaszállításuk.

A tranzitállapot különleges esetét képezik azok a mozgások, amelyek során általában valamely fegyveres konfliktus elől a lakosság úgy menekül el, hogy feltételezi, a harcok végeztével visszatér eredeti lakóhelyére. Ez a típusú – átmenetinek gondolt – migráció ugyanúgy irányulhat az adott ország határain belül más területekre, mint az országhatáron túlra, jellemzően a szomszédos államokba. Ebben a vonatkozásban a Közel-Kelet történelmi konfliktusait kell említenünk, melyek hatalmas menekülthullámokat generáltak, azonban a lakosság többnyire nem térhetett vissza otthonaiba, így tartósan – regisztrált vagy regisztrálatlan – menekültként él a befogadó államokban, melyek így tranzitból befogadóvá váltak.^[4]Kevés szó esik róluk, de érdemes megemlíteni az Egyiptomban „ragadt” szudániakat is, akiknek a helyzetét az egyiptomi–szudáni történelmi helyzet is alakította. Ezért ezeket a … Részletek

Ugyanakkor szót kell ejteni még a – különösen az arab államok viszonylatában jelentős – munkavállalókról, akik azzal a feltételezéssel indulnak útnak, hogy néhány év múltán hazatérnek majd. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint 2015-ben mintegy harminckétmillió külföldi migráns munkavállaló élt az arab országokban. Míg az elmúlt évek szíriai polgárháborúja következtében Jordániában és Libanonban 2015-re több millió szíriai migránst és menekültet tartottak számon, az Öböl menti arab monarchiákban az 1991-es iraki–kuvaiti háború előtt nagy számban dolgozó palesztinok helyét egyiptomiak vették át. Az Öböl menti arab monarchiákban világviszonylatban is nagyon magas a külföldi munkavállalók aránya, átlagosan az ezekben az országokban élők 80–90 százaléka (ILO, 2019).

A közel-keleti hazájukon kívüli munkavállalók, vendégmunkások között külön csoportot képeznek az Európában, főleg Németországban élő és dolgozó vendégmunkások, akiknek immár a harmadik generációja is Németországban született, él és dolgozik (N. Rózsa et al., 2017).

Befogadás

A közel-keleti befogadásnak három nagy csoportját említhetjük: (1) a programszerű befogadást, (2) az átmeneti (vagy annak vélt) befogadást és (3) az állampolgársággal véglegesített befogadást.

A programszerű befogadás: a zsidó alija Izraelbe

A közel-keleti migráció fentebb már említett hulláma mellett, mely a volt gyarmatokról a volt gyarmattartók felé irányult, különleges esetet jelentett és jelent a zsidó közösség vándorlása és bevándorlása a térségbe. (Meg kell jegyeznünk, hogy a térségben ezt ma is sokan egyfajta európai gyökerű gyarmatosításként értékelik.)^[5]Az arab–izraeli konfliktus tárgyalása meghaladná ezen tanulmány kereteit, így itt csak magára a befogadásra fókuszálunk. A zsidóság ókori „szétszórattatását” követően az európai – askenázi – zsidóság cionista mozgalma fogalmazta meg a 19. század utolsó harmadában politikai célként a visszatérést az ősapák földjére, ahol saját, zsidó államot hoznának létre, melyben a szétszóródott zsidókat befogadnák, összegyűjtenék. A cionizmus teoretikus fő műve Theodor Herzl A zsidó állam című könyve lett. Az európai zsidók kisebb csoportjai után a 20. századi európai zsidóüldözések, majd a holokauszt következtében az öreg kontinensen élő zsidók tömegei vándoroltak a Közel-Keletre (vagy máshova Európán kívülre), ahol 1948-ban kikiáltották Izrael Államot. Az Európán kívüli – szefárdi, mizrahi és falassa – zsidó közösségek Izraelbe vándorlása az államalapítást követő arab–izraeli háborúk következményeként értelmezhető, hiszen az ellenségeskedések következtében a közel-keleti és észak-afrikai közegben élő zsidó közösségek nagy többsége a kivándorlás mellett döntött, melynek egyik célpontja a zsidó állam volt.

A világ zsidóságának mintegy egyharmada él ma Izraelben, ahol „a bevándorlás biztosítása és folyamatos fenntartása” állami feladat, a zsidó állam raison d’être-je és biztonságpolitikai kérdés is. Ezzel Izrael a Közel-Kelet egyetlen olyan állama, ahol a bevándorlás és befogadás – igaz, hogy csak a zsidókra vonatkoztatva^[6]„A Kneszet által 1970-ben elfogadott definíció szerint zsidó az, aki zsidó anyától született vagy áttért, és nem követője más vallásnak” (Nagy V., 2005). „Minden zsidó, … Részletek – állami program. Ugyanakkor az ország területén, illetve az Izrael által megszállt területeken élő palesztinok vonatkozásában újra meg újra felmerülő javaslat a palesztinok más országba telepítésének, kivándorlásuk ösztönzésének programja. Meg kell jegyezni azt is, hogy egyrészt nagyon nagy a két állampolgársággal rendelkező izraeliek száma, akik gyakran „kétlaki” életet élnek, vagy különböző helyzetekben átmenetileg akár el is hagyhatják Izraelt. Másrészt a Szovjetunió felbomlása után Izraelbe érkező mintegy egymillió orosz zsidó (vagy zsidó családtagja) érkezése óta nagyobb tömegű izraeli bevándorlás nem várható, bár bizonyos politikai események hatására kisebb növekedés időről időre tapasztalható (lásd az 1. táblázatot a tanulmány végén). (Például Franciaországból a 2015-ben a zsidó közösségeket ért támadásokat követően az Izraelbe vándorlás kimutathatóan megnőtt, majd – Benjamin Netanjahu felszólítása ellenére – újra visszaesett az előző évek szintjére; Shpigel, 2018.)

Átmeneti (vagy annak vélt) befogadás

A közel-keleti befogadás másik „típusa” a térségbeli konfliktus következtében elvándorlók és menekülők – gyakran átmenetinek vélt – befogadása. Ennek oka elsősorban a fegyveres konfliktusok elől menekülő lakosság elvándorlása/menekülése akár az adott országon belül, akár az országhatárokon túlra. A Közel-Kelet a 20. század közepe óta több ilyen nagy hullámmal küzdött, itt most a palesztinokat, az afgánokat, a kurdokat, az irakiakat és a legutóbbi ilyen hullámot jelentő szíriaiakat említjük.

A palesztinok

A Közel-Kelet első nagy népvándorlása, menekülése szintén Izrael Állam megalakulásához, az azt követő arab–izraeli háborúkhoz, illetve a palesztinai arabokhoz kötődik, akik éppen ebben a több évtizedes, máig megoldatlan helyzetükben váltak „palesztinokká” (Paragi, 2005).

A palesztinok első hulláma – az adatok szerint 710–720 ezer ember, az ott élő arab lakosság mintegy nyolcvanöt százaléka – Izrael kikiáltását követően hagyta el az új állam területét, és menekült a korábbi Palesztina mandátumterület Izraelen kívüli részére, a Jordán folyó akkor még transzjordániai ellenőrzés alatt álló nyugati partjára (Ciszjordánia) és a Gázai övezetbe, illetve a szomszédos arab országokba, Szíriába, Libanonba, Transzjordániába. (Meg kell jegyezni, hogy az Izraelen kívül maradt területekről viszont, ha jóval kisebb számban is, zsidók vándoroltak be Izraelbe.) Amikor az 1967-es háborúban Izrael újabb területeket foglalt el a szomszédos országoktól – Transzjordániától a Jordán folyó nyugati partját és Kelet-Jeruzsálemet, Szíriától a Golán-fennsíkot, Egyiptomtól a Gázai övezetet és a Sínai-félszigetet, újabb palesztin tömegek, mintegy 280–325 ezer fő menekült el – sokan immár másodszor. A befogadás szempontjából tehát azt mondhatjuk, hogy a palesztinokat befogadó egyik területet a korlátozott önkormányzatisággal rendelkező, változatlanul izraeli ellenőrzés alatt álló palesztin területek jelentik. A másikat pedig a szomszéd országok: Jordánia, Szíria és Libanon. Ma az ENSZ palesztinok megsegítésére szakosodott szerve, az UNRWA, mintegy 5,5 millió palesztint tart számon menekült-, gyakran állampolgárság nélküli státuszban (UNRWA).

Jóllehet az 1991 és 1996 között zajló arab–izraeli békefolyamatban elvi egyezség született Izrael mellett egy palesztin állam létrehozásáról is (kétállamos megoldás), továbbá az 1993-ban aláírt oslói megállapodásban foglaltak szerint Ciszjordániában és a Gázai övezetben korlátozott palesztin önkormányzat működik, az itt élő palesztinoknak – mintegy 4,88 millió embernek (a palesztinok 38,5 százaléka) nincs állampolgársága, a területek közötti és a területeken zajló ki-be mozgásuk korlátozott. Mindössze 1,53 millió palesztin (12,1 százalék) él Izrael Államban, és rendelkezik izraeli állampolgársággal (Labadi, 2018).

Emellett egyes izraeli politikai körökből időről időre felmerül a javaslat, hogy a megszállt területek palesztinjait át kellene telepíteni a szomszédos arab országokba, ahol már úgyis jelentős menekültközösségeik élnek. Különösen Jordánia szerepel potenciális célországként, ahol a becslések szerint a lakosság mintegy hatvan százaléka maga is palesztin. Jordánia korlátozott idejű állampolgárságot és útlevelet is biztosított az oda menekült palesztinoknak, ez azonban nem nyújt azonos jogokat számukra (Cesarz, 2018).

A palesztin–izraeli konfliktus (vagy egy esetleges béketárgyalás) egyik legfontosabb és a palesztinok szempontjából feladhatatlan kérdése a visszatérés joga. A békefolyamat bizonyos szakaszában a kérdés konszenzusos rendezésére vázolt kompromisszumos javaslat megkülönböztette volna az 1948–49-es és az 1967-es menekülteket, s az előbbieket kompenzációban részesítették volna.

Az elmúlt mintegy hét évtizedben a palesztin menekülttáborok egy része a megszállt területeken és a szomszédos országokban is épített környezetté vált, azaz egyszerű városrésszé, bár sátortáborok is láthatók.

Valójában a kibocsátás témaköréhez tartozik a távolabb élő palesztin diaszpóra, amely a Palesztinán kívül élő palesztinok közel felét teszi ki, bár ez az arány folyamatosan változik. Közülük mintegy 5,59 millióan élnek arab országokban (negyvennégy százalék), és mintegy hétszázezren (5,5 százalék) szerte a világban, nagyobbrészt a Perzsa-öböl arab államaiban, valamint az Amerikai Egyesült Államokban és az Európai Unió országaiban.

Az afgánok

Afganisztán kívül esik az általunk Közel-Keletként definiált térségen, bár azzal közvetlenül határos. Azonban tekintettel arra, hogy előbb a szovjet megszállás (1979–1989), majd a tálibok elől afgánok tömegei menekültek a szomszédos Iránba (és Pakisztánba), ahol adott esetben már a második generációjuk is megszületett és felnőtt, mielőtt a 2015-ös migrációs válság, úgy tűnt, számukra is megnyitja az utat Európába, röviden őket is meg kell említeni.

Az elmúlt közel negyven év alatt mintegy hárommillió afgán érkezett Iránba, közülük egymillióan regisztrált menekültek, míg másfél–két millióan nincsenek nyilvántartásba véve. A Nemzetközi Migrációs Szervezet adatai szerint 2018-ban csaknem egymillió afgán hagyta el Iránt. További közel félmillió afgán él és dolgozik hivatalosan (útlevéllel) az országban. Bár a nem hivatalosan Iránban élők általában feketén dolgoznak, elsősorban az építőiparban, 2015 óta az iráni törvények értelmében minden afgán gyermek, státuszától függetlenül, járhat iskolába (UNHCR, 2019).

2015-ben az Európai Unió becslései szerinti több mint egymillió migránsnak mintegy huszonöt százaléka volt afgán, elsősorban olyanok, akik korábban Iránban éltek és dolgoztak. Nagy médiavisszhangot váltott ki, amikor az illegálisan érkezőket Németország kiutasította, és a „szülőföldjükre”, Afganisztánba próbálta visszatoloncolni, ugyanis egy részük soha életében nem járt és nem élt ott, mivel Iránban született.

Bár az afgánok migrációja Európa felé jelentősen visszaesett, az Irán elleni amerikai szankciók nyomása alatt súlyosbodó megélhetési problémák miatt 2019-ben immár az afgánok tették ki az Európába illegálisan bejutni próbáló legnépesebb csoportot, mintegy tizennyolcezer fővel (Financial Tribune, 2019).

A kurdok

A kurdokat a Közel-Kelet legnagyobb saját állammal nem rendelkező kisebbségeként tartják számon, akik – részben megkésett nemzetfejlődésük okán – Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban (kisebb létszámban a volt Szovjetunió területén) élnek. Számuk a becslések szerint eléri akár a harmincmilliót is, ebből Törökországban 14,7 millió, Iránban 8,1 millió, Irakban 5,5 millió, míg Szíriában közel kétmillió kurd él (The Kurdish Project).

Mindez azt is jelenti, hogy miközben bármelyik kurd közösségnek elvileg van „hátországa” a szomszédos országok kurdok lakta területein, általában egyik kormány sem látja szívesen őket, még akkor sem, ha a kurdok adott esetben készséggel együttműködnek velük a szomszédos országokkal kialakult konfliktusaikban (például az iraki–iráni háborúban).

Az Európában és máshol a világon élő diaszpórát általában ritkán említik a források, létszámáról is csak meglehetősen régi becslések állnak rendelkezésre: az európai diaszpóra meghaladja az egymillió főt, míg Észak-Amerikában mintegy 15–20 ezer fő közötti kurd él (Institut Kurde de Paris).

Miközben a kurdok nemzeti és államalapítási törekvéseiről sok szó esik, mára gyakorlatilag a feledés homályába merültek közülük azok, akik az 1990-es Öböl-válság, majd az 1991-es (iraki–kuvaiti) Öböl-háború következtében menekültek Irak határain túlra, azaz Iránba (1,3 millió) vagy Törökországba (200 ezer). Nagy részük azonban még ebben az évben visszatért iraki lakhelyére, köszönhetően az ENSZ Biztonsági Tanácsa által életbe léptetett repüléstilalmi övezetnek és a központi iraki hadsereg belépési tilalmának a kurd területekre (Refworld, 2020).

Az irakiak

A 2003-as iraki háborút követően az országból meginduló migrációs hullám „irakiként” azonosítása elfedi azt a tényt, hogy ekkor elsősorban Irak arab – azon belül is nagyobb részben az iraki rendszerváltás és újjáépítés vesztesei, vagyis szunnita arab – lakossága menekült el a háború, illetve a háborút követő helyzet elől. Azaz iraki kurdok, akikről fentebb szóltunk, nem jelentek meg az elvándorlók között.^[7]Azt is meg kell jegyezni, hogy bizonyos kismértékű iraki elvándorlás már jóval korábban is előfordult, ennek oka azonban elsősorban családi vagy politikai természetű volt, a … Részletek

2003-as háborút követő években a becslések szerint mintegy 2,7 millió iraki vált menekültté az országon belül, és további kétmillióan hagyták el az országot, míg más források hatmillió külső és ugyanennyi belső menekültről szólnak (Brand–Lynch, 2017). A két fő célország – közelségük és a határokon átnyúló rokoni kapcsolatok miatt is – Jordánia és Szíria volt. Jordániába elsősorban az üzletemberek és a Szaddám-rendszer kormánytisztviselői mentek, beleértve Szaddám Huszein női családtagjait is. Olyan csoportok, amelynek tagjai vitték magukkal vagyonukat, megtakarításaikat. Jordánia kezdetben nem kért vízumot az irakiaktól, és úgy kezelte őket, mint más baráti arab országok állampolgárait. Egy 2007-es adat szerint számuk mintegy félmillióra volt becsülhető, s közel hetven százalékuk szunnita, míg csaknem tizenhat százalékuk nem muszlim (keresztény, szabeus, jazidi) volt (Sassoon, 2009).

Szíria a 20. század második harmadától, gyakorlatilag Irak megalakulásától kezdve többször is befogadott Irakból menekülőket, legyenek azok keresztények, jazidik, kommunisták, szunniták vagy síiták. Bár politikai okokból a szíriai–iraki határ 1991 és 1997 között zárva volt, 1999-től Szíria lett az iraki politikai ellenzék hátországa, ahol az irakiak száma évről évre folyamatosan, 2003-ra mintegy 250 ezer főre nőtt. A 2003-as háborúban és azt követően szinte természetes célországnak számított. Kezdetben a szakképzett középosztály menekült Szíriába: a baászista rendszer kiszolgálói a 2003 után többségi helyzetük okán kormányzati pozícióba került síiták bosszúja elől, a koalíciós hatósággal együttműködők a radikális szunnita csoportok bosszúja elől, megint mások a váltságdíjat követelő emberrabló bandák elől. Sokan a polgárháború-közeli kaotikus helyzetben egyszerűen gazdasági okokból menekültek. Bár pontos adat nincs a Szíriába menekült irakiakról, a szíriai kormány 2007-ben mintegy másfél millió emberről szólt, ami a 19–20 milliós szíriai lakossághoz képest igen jelentős szám (6,5 százalék) volt. A Szíriába menekült irakiak között a jordániainál jóval magasabb volt a nem muszlim irakiak aránya, aminek oka a szíriai társadalom sokszínűsége (Sassoon, 2009).

2007-re azonban Szíriában egyrészt szigorították az irakiak ott-tartózkodásának feltételeit, másrészt úgy tűnt, Irakban stabilizálódott a helyzet, így az irakiak tömegesen kezdtek el visszatérni Irakba, még akkor is, ha nem feltétlenül tudtak visszatérni eredeti lakhelyükre (Logan, 2008).

Iraki menekültek újabb hulláma indult útnak az Iszlám Állam iraki terjeszkedése és a kisebbségek (keresztények, jazidik) üldözése nyomán, ez azonban már belekapcsolódott a 2015-ös migrációs hullámba.

A szíriaiak

A Közel-Kelet legutóbbi menekülthullámát a 2011-es arab tavaszból „kinőtt” szíriai polgárháború, illetve – csakúgy, mint Irak esetében – az Iszlám Állam terjeszkedése generálta. A mintegy 5,6 millió – a közel-keleti térségben regisztrált – szíriai menekült nagy része Jordániában, Libanonban és Törökországban talált menedékre (Reliefweb, 2019).

Tekintettel arra, hogy Szíria lakossága etnikai, vallási és lokális törésvonalak mentén igen sokszínű, a 2011-ben Bassár al-Aszad elnökkel és kormányzatával szemben felkelők nem alkottak egyetlen ellenzéket, hanem az egyes csoportok gyakran egymás ellen is harcoltak. Ennek következtében az országhatáron belülre és kívülre menekülők maguk is ezt a sokszínűséget tükrözték vissza. (Szírián belül mintegy nyolc–tíz millió főre becsülik a belső menekültek számát, akik a harcok elől az ország békésebb területeire, elsősorban a tengerparti sávba költöztek át.)

A legtöbb szíriai menekült Törökországban él, ahol mindössze körülbelül tíz százalékuk él menekülttáborokban. Miközben a gyerekeket befogadták a török iskolákba, és több ezer szíriai tulajdonú kisvállalkozást regisztráltak, nagyon sokan még az alapszolgáltatásokhoz sem jutnak hozzá. A mintegy 4,5 milliós Libanon egy–másfél millió szíriait fogadott be, akik közül sokan meglehetősen elmaradott körülmények között, nem hivatalos sátortáborokban élnek. Jordániában 656 ezer szíriairól szólnak az adatok, közülük 120 ezren menekülttáborokban élnek. Irak mintegy 250 ezer főt fogadott be, akik szinte valamennyien kurd származásúak, így az Iraki Kurd Regionális Kormányzat által ellenőrzött területen telepedtek le, csakúgy, mint az Iszlám Állam elől elmenekült mintegy egymillió iraki (belső menekültek). Egyiptom 130 ezer szíriai menekültet tart számon (World Vision, 2020).

2015-ben, a migrációs válság során 1,3 millió szíriai kért menedéket Európában, míg az Amerikai Egyesült Államok tizennyolcezer szíriait fogadott be.

Konklúzió

A Közel-Kelet – a 2015-ös migrációs válság látszata ellenére – nemcsak kibocsátó, hanem tranzit- és befogadó térség is, ahol a migrációs jelenségek egyszerre is jelentkezhetnek. Földrajzi elhelyezkedéséből következően azonban tagadhatatlanul a Közel-Keleten keresztül érkezik az Európa felé irányuló népességmozgás, függetlenül eredetétől, ami azt is jelenti, hogy a Közel-Kelet változatlanul inkább tranzit-, mint kibocsátó régió.

A közel-keleti migráció – kibocsátás, tranzit és befogadás – konklúziójaként úgy tűnik, a migráció elsődleges célterületeinek kiválasztását egyrészt a földrajzi közelség, másrészt a hasonló kulturális közeg befolyásolja. A fegyveres konfliktusok elől a nagy többség még mindig inkább a legközelebbi biztonságos területet választja, ugyanakkor, ha csak másodlagosan is, az etnikai és nyelvi hasonlóság is szerepet játszhat: az arab nyelvű és identitású csoportok elsősorban arab országokba vándorolnak, miközben az iráni nyelvek családjába tartozó darit beszélő afgánok, illetve a szintén az iráni nyelvek családjába tartozó kurd dialektusokat beszélő kurdok Iránba menekültek. Így azt mondhatjuk, hogy összességében a közel-keleti eredetű migráció legnagyobb befogadója a térség maga.

Ugyanakkor a közel-keleti befogadókészség és -képesség is igen változó volt és lehet a politikai, biztonságpolitikai, gazdasági és pszichológiai tényezők függvényében. Miközben Európa a terroristák beszivárgásától tart, az arab országok, elsősorban az Öböl-beli monarchiák „forradalmárokat” nem akarnak befogadni (utalás az „arab tavaszra”).

Az Európára nehezedő migrációs nyomás elsősorban a Közel-Keleten túlról ered, a szubszaharai Afrikából, Közép-Ázsiából és Délkelet-Ázsiából. A szubszaharai Afrikában a jelenlegi trendek érvényesülése mellett 2050-re megkétszereződik a lakosság száma (mintegy kétmilliárdra), ami, tekintettel a már most is zajló klímaváltozásra, vélhetően további nyomást gyakorol majd a fizikailag elérhető biztonságos(abb) térségekre, így a Közel-Keletre és Európára is.

1. táblázat: Bevándorlás Izraelbe, éves bontásban

Forrás: Jewish Virtual Library: https://www.jewishvirtuallibrary.org/