Absztrakt

A gazdasági sokkok – mint a Covid–19-világjárvány vagy az infláció – aránytalanul sújtják a társadalom perifériáján élőket, különösen a hátrányos helyzetű roma közösségeket, amelyek strukturális hátrányokkal, munkaerőpiaci kiszorítottsággal és alacsony erőforrás-hozzáféréssel küzdenek. A tanulmány két északkelet-magyarországi roma közösség példáján keresztül vizsgálja, milyen megküzdési stratégiákkal válaszolnak az emberek a gazdasági bizonytalanságra és a társadalmi dezintegrációra. A kvalitatív interjúkon alapuló kutatás kiemeli az informális gazdaság, a tradicionális szolidaritás és az egyéni alkalmazkodás szerepét. Az eredmények szerint a formális munka egyre kevésbé érhető el, a túlélést a közösségi támogatásra és rugalmasságra épülő stratégiák biztosítják. A tradicionális roma szolidaritás újraéledése fontos védőháló lehet a társadalmi leszakadás ellen.

Kulcsszavak: roma közösség, gazdasági válság, informális gazdaság, szolidaritás, megélhetési stratégia

DOI: 10.56699/MT.2025.3.3

A gazdasági és társadalmi válságok nemcsak strukturális problémákat eredményeznek, hanem jelentős mértékben átalakítják a közösségek mindennapi működését is. Ez különösen igaz a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű etnikai kisebbségekre, amelyek fokozottan ki vannak téve a gazdasági bizonytalanság negatív hatásainak (Ferge, 2008; Kóczé, 2010).

A gazdasági válságok közvetlen és azonnali hatást gyakorolnak a vidéki roma közösségek életére. A növekvő munkanélküliség, a megélhetési nehézségek és az ezekből fakadó anyagi bizonytalanság nyomást helyez a közösségi struktúrákra, amelyek gyakran nem rendelkeznek a válságkezeléshez szükséges erőforrásokkal és kapacitásokkal (Maszlag, 2021). A gazdasági instabilitás és a társadalmi tőke eróziója tovább súlyosbítja a helyzetet. A hagyományos értékrendek felbomlása, a bizalom visszaesése és a szociális kapcsolatok gyengülése nemcsak a közösségi kohéziót rontja, hanem a válságkezelő képességeket is korlátozza. Az egyéni és közösségi túlélési lehetőségek szűkülése miatt a kilábalás folyamata jelentős nehézségekbe ütközik, tekintettel a korlátozott erőforrásokra és támogató hálózatokra (Albert–Dávid, 2006).

Ezért a gazdasági válságok hatásai túlmutatnak a pusztán gazdasági dimenzión, mélyreható szociális és kulturális következményekkel is járnak, melyek hosszú távon átalakíthatják a közösségek és az egyének életfeltételeit. E kihívások megértése és kezelése alapvető jelentőségű a társadalmi stabilitás és a közösségi jólét fenntartása érdekében.

Jelen tanulmányban két kelet-magyarországi roma közösség élethelyzetét vizsgálom a Covid–19-világjárvány és az azt követő inflációs válság időszakában. A kutatás célja annak feltárása, hogy e közösségek milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak, hogyan alakítják megélhetésüket, milyen szerepet tölt be az informális gazdaság, valamint miként aktivizálódnak a szolidaritási hálózatok. A kutatás kvalitatív interjúkra épül, amelyek fókuszában a munkaerőpiaci lehetőségek, az állami ellátórendszer szerepe, továbbá a hagyományos roma túlélési technikák adaptációja áll. A tanulmány további célja a társadalmi egyenlőtlenségek és a helyi válaszreakciók mélyebb feltérképezése, különös tekintettel a társadalmi szolidaritás adaptív mechanizmusaira.

A tanulmány első részében röviden ismertetem az integráció és a dezintegráció fogalmát. Ezek elméleti keretei lehetővé teszik a gazdasági válságok társadalmi következményeinek mélyebb megértését, különösen a strukturálisan hátrányos helyzetű csoportok, például a roma közösségek esetében. Ez a megközelítés nemcsak az anyagi javakhoz való hozzáférés szintjét vizsgálja, hanem azt is, hogy e csoportok milyen mértékben képesek bekapcsolódni a társadalmi intézményekbe, illetve milyen mértékben szorulnak ki onnan. A dezintegráció fogalma pedig segít megragadni a társadalmi részvétel csökkenését, a közösségektől való elidegenedést és az újratermelődő egyenlőtlenségeket, amelyeket a válságok tovább mélyíthetnek.

Ezt követően kitérek a társadalmi kirekesztés, a területi egyenlőtlenségek és a válságok hatásainak rövid ismertetésére, ugyanis csak akkor érthető meg mélységében a cigányság túlélésének stratégiája, ha világosan látszik, milyen struktúrák és folyamatok állnak a háttérben. Az elméleti rész bemutatja, hogy

• milyen rendszerszintű egyenlőtlenségek hatnak Magyarországon;
• hogyan kapcsolódik össze a térbeli és a társadalmi kirekesztés;
• és miért különösen sérülékenyek bizonyos régiók.

A tanulmány második felében a kutatás módszertanát és a településeket mutatom be röviden. Végül összegzem a félig strukturált interjúkból kapott válaszokat, és szintetizálom őket az elméletben megfogalmazott állításokkal.

Integráció, dezintegráció

A társadalmi integráció kérdésköre a klasszikus szociológia egyik alapvető témája, amely különösen az iparosodással vált égetően fontossá. A tradicionális közösségi hálózatok meggyengülése már ekkor elkezdődött, és a modernizáció előrehaladtával ez a folyamat sok országban csak tovább gyorsult (Polányi, 2004). Ez mára abban nyilvánul meg, hogy egyre gyakoribbá váltak a rendszerszintű működési zavarok: a munkahelyhiány, az egészségügyi ellátás nehézségei, a közlekedés akadozása vagy az oktatási rendszer elégtelenségei mind a társadalmi funkciók megbomlására utalnak (Gárdos et al., 2024).

Émile Durkheim (1982) szerint az anómia – vagyis a társadalmi normák gyengülése – közvetlenül vezet társadalmi zavarokhoz. Más kutatók, mint Robert K. Merton, Ferge Zsuzsa, Graham Room vagy Köllő János és Reizer Balázs is úgy vélik, hogy a társadalmi dezintegráció (például a kirekesztés, a függőségek vagy az erőszak) mély strukturális egyenlőtlenségeket tükröz (Merton, 1968; Ferge, 2000; Room, 2005; Köllő–Reizer, 2021). Niklas Luhmann rendszerszemlélete szerint ugyan a társadalmi alrendszerek – például a piac, a jog vagy a kommunikáció – képesek mechanikus módon fenntartani az összekapcsoltságot, ez mégsem elegendő a valódi társadalmi kohézióhoz (Luhmann, 2009). Jürgen Habermas (2011) éppen ezért hangsúlyozza, hogy a rendszerintegráció önmagában nem elég, az emberek közötti kapcsolatok, a közös értékek és a csoportidentitások nélkülözhetetlenek a normatív integrációhoz.

Egyes szerzők, mint Herbert J. Gans (1988) és Kovách Imre (2017), arra hívják fel a figyelmet, hogy teljesen integrált társadalom nem létezik – inkább különböző fokozatokban beszélhetünk társadalmi integrációról. A dezintegrációs folyamat előrehaladtával gyengülnek az intézmények, a normák és a társadalmi bizalom. Michel Foucault (2000) úgy fogalmaz: amikor a normák elvesztik hitelességüket, az bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot szül, amely aláássa a mindennapi élet stabilitását.

Ennek ellenére Gans arra is emlékeztet, hogy a társadalmak nem omlanak össze automatikusan. A közösségek – még súlyos válsághelyzetekben is – képesek alternatív megoldások kidolgozására, helyettesítő mechanizmusok kialakítására (Kovách, 2017).

A roma közösségek helyzete különösen érzékeny indikátora a dezintegrációs folyamatoknak. Esetükben a strukturális hátrányok – a munkaerőpiacról való kizártság, a lakhatási nehézségek vagy az oktatási szegregáció – olyan informális túlélési stratégiákhoz vezetnek, amelyek egyszerre tükrözik kreativitásukat és kiszolgáltatottságukat (Virág–Váradi, 2018; Kállai, 2015). E közösségek gyakran egyre gyengülő kapcsolati hálókkal és csökkenő társadalmi bizalommal néznek szembe, ami megnehezíti számukra a válságból való kilábalást (Maszlag et al., 2023).

A gazdasági válságok így nem csupán gazdasági természetűek: mély kulturális és társadalmi töréspontokat is felerősítenek. Ezek a folyamatok hosszú távon befolyásolják a közösségek jövőjét, lehetőségeit és önszervező képességét (Maszlag, 2021). A társadalmi integráció megerősítése éppen ezért nemcsak intézményi, hanem közösségi szinten is elengedhetetlen.

Foglalkoztatási szerkezetváltás és a munka társadalmi jelentésének változása

Az elmúlt évtizedekben a munkaerőpiac jelentősen átalakult. Míg korábban az ipari társadalmakra a nagyvállalati, hosszú távú foglalkoztatás volt jellemző, ma a rugalmasabb, változatosabb munkavégzési formák terjedtek el (Csapó et al., 2020). A foglalkoztatás egyre inkább a szolgáltatási szektorhoz és az önfoglalkoztatáshoz kötődik. A munkavállalók gyakran váltanak munkahelyet, pályát vagy akár országot is, miközben a munkaidő és a bérezés formái is sokfélévé váltak (Elek et al., 2009).

Ezzel párhuzamosan megjelentek az atipikus és bizonytalan foglalkoztatási formák. Az alacsony bérezés, a kiszámíthatatlan munkakörülmények és a jogi védelem hiánya különösen a marginális munkavállalókat érintik. A feketemunka és a szürkefoglalkoztatás terjedése tovább növeli a bizonytalanságot, miközben a szociális biztonsági rendszerek gyakran nem tudják követni ezeket a változásokat (Finna–Forgács, 2010; Csoba, 2001).

A munkanélküliség társadalmi megítélése gyakran negatív előítéletekkel terhelt. Azokat, akik nem dolgoznak, sokszor erkölcsi hibákkal vádolják, holott az önkéntes munkanélküliség aránya alacsony (Gyulavári, 2023). Az ilyen megbélyegzés hozzájárul a kirekesztéshez és az elidegenedéshez. Karl Marx (1955) szerint a munka az önmegvalósítás lehetősége is, azonban a modern ipari munkák sok esetben éppen ennek ellenkezőjét példázzák: a monotóniát és a kiüresedést.

A politikai nézetek eltérően viszonyulnak a munkanélküliség kérdéséhez. Míg a liberális és konzervatív megközelítések gyakran morális felelősségként tekintenek a munkavállalásra, a szociáldemokrata álláspont inkább a strukturális tényezőket – például a munkahelyek hiányát és a jövedelmi egyenlőtlenségeket – hangsúlyozza.

A területi egyenlőtlenségek szociológiai megközelítése

A társadalmi egyenlőtlenségek többek között gazdasági, oktatási, egészségügyi és területi tényezőkből állnak. Ezen belül különös jelentősége van azoknak az egyenlőtlenségeknek, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit. Jelen fejezet a társadalmi és területi hierarchia által formált egyenlőtlenségek egyik releváns aspektusát, a térbeli kirekesztés mechanizmusait vizsgálja.

A magyarországi szociológiai kutatások az elmúlt évtizedekben kiemelt figyelmet szenteltek a társadalmi-gazdasági hátrányok területi dimenzióinak. Számos tanulmány (Gábos et al., 2021; Jelinek–Virág, 2020; Huszár–Záhonyi, 2018; Ferge, 2008; Jász, 2004) rámutat, hogy hazánkban a területi tényezők az egyéni életlehetőségek és a társadalmi

mobilitás szempontjából lényegesen nagyobb hatást gyakorolnak, mint más európai uniós országokban. Egyes régiók strukturális adottságai – például a gazdasági elmaradottság, az infrastrukturális hiányosságok, valamint a kulturális és etnikai különbségek – önmagukban is elősegítik a hátrányos helyzetek újratermelődését (Kelemen et al., 2023).

A társadalmi kirekesztés különösen erőteljesen érinti azokat a területeket, ahol a munkanélküliség tartósan magas, a közszolgáltatások elérhetősége korlátozott, és a helyi közösségek társadalmi tőkéje gyenge. R. Fedor Anita és Láczay Magdolna (2021) hangsúlyozzák, hogy Magyarországon az egyéni életpályákra gyakorolt területi hatás jelentősebb, mint Nyugat-Európában, egyrészt a családi háttér determináló ereje miatt (Szabó et al., 2023), másrészt az országon belüli rendkívül erős regionális különbségek következtében.

A területi hátrányok mellett a kollektív kirekesztés másik jelentős tényezője az etnikai hovatartozás. Egyes földrajzi régiókban – például az észak-magyarországi Cserehátban és a dél-dunántúli Ormánságban – a társadalmi kirekesztésnek nemcsak gazdasági, hanem etnikai dimenziója is van. Az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés e térségekben gyakran együtt jár a területi elszigeteltséggel, az alacsony iskolázottsággal és a munkanélküliséggel (Ladányi, 2005; Feischmidt, 2013; Kotics, 2020).

A határ menti területek – különösen Kelet-Magyarország határvidéki régiói – szintén kiemelten érintettek. Ezeken a területeken a gazdasági hanyatlás, a demográfiai apály és a közszolgáltatások visszaszorulása együttesen járulnak hozzá a kirekesztettség állandósulásához (Maszlag, 2021; Koós, 2023).

A rendszerváltás óta a földrajzi elhelyezkedés egyre meghatározóbbá vált az egyének munkaerőpiaci esélyeinek alakulásában. A településtípusok – város, község, falu, külterület – szerinti különbségek már a korábbi időszakokban is jelen voltak, azonban mára éles törésvonalak alakultak ki az életkörülmények és a foglalkoztatási lehetőségek között (Jász et al., 2018). Például 2023-ban Észak- és Északkelet-Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) a foglalkoztatottsági ráta stagnált, míg a munkanélküliségi ráta romlott – mindkét mutató jelentősen elmaradt az országos átlagtól (KSH, 2023).

A „nyugat–keleti lejtő” jelensége – vagyis a keleti országrész tartósan kedvezőtlen foglalkoztatási mutatói – az elmúlt évtizedek során tovább erősödött. A munkaerőpiaci lehetőségek szűkössége, az ipari és vállalkozási kapacitások hiánya, valamint az infrastrukturális lemaradás említhetők a főbb okok között (KSH, 2023).

Bár országos szinten a regisztrált munkanélküliek száma az 1990-es évekhez képest csökkent, a kistérségi és települési szintű különbségek nemhogy mérséklődtek volna, inkább fokozódtak. A fejlettebb régiókban (például Közép- és Nyugat-Magyarországon) a munkanélküliség jelentősen visszaesett, míg a korábban is hátrányos helyzetű térségekben a változás csekély vagy elhanyagolható mértékű volt (Kolosi et al., 2006; KSH, 2022).

1. ábra: A munkanélküliségi ráta Magyarországon, 2023. IV. negyedév

Forrás: KSH, 2023

A Covid–19-világjárvány, majd az energiaválság tovább mélyítette a már meglévő társadalmi és területi törésvonalakat. A járvány leginkább azokat a munkavállalókat sújtotta, akiknek alacsony iskolai végzettségük van, illetve olyan ágazatokban dolgoztak, amelyek nem tették lehetővé a távmunkát – így például a vendéglátásban, a turizmusban és a kiskereskedelemben (Köllő–Reizer, 2021). E rétegek kiszolgáltatottságát fokozta, hogy munkaviszonyuk gyakran informális vagy atipikus volt.

A vállalatoknak az energiaválság következtében született költségcsökkentési intézkedései elsősorban szintén az alacsonyan képzett munkavállalókat érintették. Az energiaárak növekedése különösen sújtotta az energiaintenzív ágazatokat, így a gyártást, az építőipart és a mezőgazdaságot – utóbbi ráadásul strukturálisan is a leszakadó térségek egyik fő foglalkoztatója (Coch et al., 2023).

Az Északkelet-Magyarországon élő ingázó munkavállalók, akik távoli munkahelyeik elvesztése után helyben próbáltak elhelyezkedni, tovább terhelték az amúgy is alacsony foglalkoztatottságú régiók munkaerőpiacát. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági ágazat válsága – amelyet többek között az infláció, az inputanyag- és munkabérköltségek emelkedése, a felvásárlási árak csökkenése és az orosz–ukrán háború miatt bekövetkezett exportpiaci veszteségek súlyosbítottak – tovább mélyítette a problémákat (Vértesy, 2023; Bazsik et al., 2022).

A romák foglalkoztatási és megélhetési történetének áttekintése

Mielőtt bemutatnám a jelenleg használt megélhetési stratégiákat az általam vizsgált két település roma közösségében, fontos röviden kitérnünk a cigányság foglalkoztatási és megélhetési történetére, hogy jobban megértsük jelenlegi helyzetüket.

A roma közösségek hosszú története során gazdasági tevékenységük szervesen kapcsolódott a helyi társadalmak mindennapjaihoz. Noha teljes társadalmi integrációjuk gyakran akadályokba ütközött, a falusi közösségekben a mindennapi gazdasági működéshez nélkülözhetetlen mesterségeket gyakoroltak – többek között vándorkereskedőként, kézművesként, zenészként vagy kovácsként –, amelyek révén a lokális gazdasági struktúrák meghatározó szereplőivé váltak (Pomogyi, 1995).

A 18. századtól a romák beilleszkedési lehetőségei fokozatosan javultak. A dualizmus kora (1867–1918) gazdasági növekedést hozott, amely a romák számára is kedvezőbb munkaerőpiaci pozíciókat teremtett. Az ipar fejlődésével egyre többen helyezkedtek el a fém- és építőiparban, és bár a társadalmi különbségek megmaradtak, munkájuk stabilabb megélhetést biztosított (Dupcsik, 2009). Az 1867 és 1900 közötti időszakban az ország nemzeti jövedelme megkétszereződött, és ebből a cigányság is részesült (Kozma et al., 2004).

A 20. század első felében a gazdasági és politikai válságok fokozatosan ellehetetlenítették a korábban jellemző megélhetési formákat. A világválság, a munkalehetőségek szűkülése és a bevándorló cigány csoportok megjelenése átrendezte a foglalkoztatási szerkezetet: a korábbi ipari tevékenységeket sok helyen mezőgazdasági alkalmi munkák váltották fel (Pomogyi, 1995; Mezey, é. n.).

A második világháború után kettős tendencia figyelhető meg: miközben a romák életfeltételei sok szempontból romlottak, a többségi társadalom integrációs törekvései a romákkal kapcsolatban erősödtek. E törekvésekre a különböző cigány csoportok eltérően reagáltak. Például az oláhcigányok megőrizték mobil, patriarchális életformájukat, majd a rendszerváltás után ezt új gazdasági stratégiák – például a használtcikk-kereskedelem és a nemzetközi kapcsolati hálójuk – révén adaptálták az új viszonyokhoz (Kállai, 2015).

A szocialista időszak végére a romák foglalkoztatási aránya jelentősen csökkent. A nyolcvanas évek közepére a roma foglalkoztatási ráta 62,9 százalékra esett vissza, szemben az országos 82 százalékkal. A rendszerváltás idején a szocialista ipar – különösen a bányászat, a kohászat és az építőipar – összeomlásával a romák voltak az elsők, akik elvesztették a munkájukat. A szocialista időszakban a kevésbé képzett munkavállalók is el tudtak helyezkedni, ám az új gazdasági rendszer már magasabb képzettséget, nyelvismeretet és technológiai tudást igényelt (Kemény, 2004; Kertesi– Kézdi, 2005, 2010).

A globalizált munkaerőpiacon a romák alkalmazkodási lehetőségei korlátozottak maradtak. Az alacsony iskolai végzettség, a strukturális diszkrimináció és a lakóhelyi szegregáció súlyos akadályokat jelentett a munka világához való hozzáférésben. Az informatikai tudás, az idegennyelv-ismeret és a piaci alapismeretek hiánya tovább mélyítette a társadalmi távolságot (Rixer, 2013; Fleck–Messing, 2010).

2014-től a gazdasági konjunktúra enyhe javulást hozott a roma foglalkoztatásban, de a Covid–19-járvány és az azt követő gazdasági válság megakasztotta ezt a folyamatot. A 2021-es adatok szerint a roma foglalkoztatási ráta még mindig jelentősen elmaradt a többségi társadalométól: a különbség mintegy 28 százalékpont volt, a munkanélküliségi ráta pedig megközelítette a 20 százalékot (KSH, 2022).

A települések és a kutatási módszertan bemutatása

A tanulmány célja, hogy feltárja, milyen megélhetési stratégiákat alkalmaznak az észak- kelet-magyarországi roma közösségek a Covid–19-világjárványt és az inflációs válságot követően, valamint hogy e stratégiák miként befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A kutatás két anonimizált, két- és háromezer fő közötti lakosságszámú településen zajlott, ahol a 2022-es adatok szerint a roma népesség aránya 22 és 28 százalék között mozog (KSH, 2022). A települések közös jellemzői közé tartozik periferikus elhelyezkedésük, valamint az iparosításból való kimaradásuk. A széttagolt településszerkezet és az infrastrukturális elmaradottság alapvetően meghatározzák a helyi romák munkaerőpiaci esélyeit és társadalmi integrációját (Jász et al., 2018).

A szocialista időszakban a roma közösségek lélekszáma nőtt, miközben a cigánytelepek felszámolása (Hajnáczky, 2017) és a falusi közösségek átalakulása máig ható változásokat indított el.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tanulmányban bemutatott megélhetési nehézségek és stratégiák nem kizárólag a roma közösségek sajátosságai. A szakirodalom alapján (például Ladányi, 2005; Virág–Váradi, 2018; Feischmidt, 2013) ezek a jelenségek sok esetben a társadalmilag és térben periferikus helyzetből következnek, és hasonló formában megjelenhetnek a nem roma, de hasonlóan hátrányos helyzetű lakosság körében is. A roma etnicitás ugyanakkor olyan kiegészítő strukturális hátrányt jelent, amely súlyosbítja a helyi megélhetési esélyeket – különösen akkor, ha területi elszigeteltséggel és intézményi diszkriminációval párosul.

A kutatás során kvalitatív módszereket alkalmaztam. A célcsoport elérésére a hólabdamódszert vettem igénybe, amely különösen alkalmas nehezen hozzáférhető vagy informálisan szerveződő csoportok vizsgálatára (Atkinson–Flint, 2001; Mahin et al., 2017; Elfil–Negida, 2017). Az adatfelvétel során félig strukturált interjúkat készítettem, amelyek lehetőséget adtak a résztvevők egyéni tapasztalatainak és értelmezéseinek mélyebb feltárására (Steinar, 2005). Az interjúk elemzése típusanalízissel zajlott.

A kvalitatív kutatás fókuszában nem a közösségi struktúrák átfogó leírása, hanem az egyéni életstratégiák és megélhetési narratívák feltárása állt. Mivel a félig strukturált interjúk az egyének tapasztalatait és értelmezéseit állítják középpontba, a megállapítások is elsősorban az egyéni szinten jelentkező mechanizmusokat tükrözik.

A mintába tíz személy került be (négy férfi és hat nő), életkoruk 35 és 55 év között mozgott. Foglalkoztatási státuszuk változatos volt: munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, háztartásbelik, alkalmi munkavállalók és formálisan foglalkoztatott személyek is szerepeltek a vizsgálatban. A megkérdezett személyek általános iskolai, illetve szakmunkásiskolai végzettséggel rendelkeztek. Az interjúalanyok között romungrók és oláhcigányok egyaránt szerepeltek, azonban csoportonként nem voltak megfigyelhetők jelentős eltérések. Az interjúalanyok roma identitásukat önbesorolás alapján határozták meg.

A résztvevők többsége alkalmi vagy informális munkavégzéssel egészíti ki passzív jövedelmeit. A megélhetési stratégiák alkalmazása során a romák elsősorban a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználására törekszenek.

Az interjúkat diktafonnal rögzítettem, a hanganyagokról leirat készült, amelyben anonimizáltam az interjúalanyokat.

A tanulmányban végzett felmérés pilotjellegű vizsgálat. A célom az volt, hogy a megállapításokat elsősorban irányadóként értelmezzem. Olyan alapot kívántam teremteni, amely későbbi, átfogóbb kutatások számára hasznos kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás az alábbi kérdések mentén épült fel:

1. Milyen egyéni megélhetési stratégiákat alkalmaznak az északkelet-magyarországi roma származású személyek a gazdasági válsághelyzetek idején, és ezek miként tükrözik a társadalmi integráció lehetőségeit vagy akadályait?
2. Milyen módon befolyásolják az etnikai identitás, valamint a térbeli hátrány kombinációi az egyének alkalmazkodási mechanizmusait?
3. Hogyan hatnak ezek a stratégiák a roma közösségek társadalmi integrációjára – elősegítik-e, vagy épp ellenkezőleg, a marginalitást konzerválják?

A megélhetési stratégiák szegmensei két északkeleti-magyarországi településen

Ebben a részben a megélhetési stratégiák azon szegmenseire fókuszálok, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a munkaerőpiaccal, és nem térek ki az olyan alternatív stratégiákra, mint a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás átstrukturálása vagy a cigány társadalom morális alappillérének átalakulása, az értékrend kedvezőtlen irányú változása – amelyek szintén túlélési stratégiák.

Gazdasági válságok idején a kisebbségi csoportok különböző megélhetési stratégiákat alkalmaznak túlélésük és gazdasági stabilitásuk fenntartása érdekében. E stratégiák gyakran ötvözik a formális és informális gazdasági tevékenységeket, a közösségi támogatásra és a szolidaritásra építenek, valamint kihasználják az állami és civil szervezetek nyújtotta segítséget.

Noha nincs pontos adat arról, hogy a hagyományos roma mesterségek mennyire biztosítottak stabil és rendszeres megélhetést a rendszerváltás előtti időszakban a vizsgált településeken, de egy sajátos életforma alakult e mesterségek köré, amelyeket a mostani válság idején is műveltek.

A roma közösségek a válság hatására a jövedelemszerzés mellett a közösségi kockázatmegosztásra és a javak megosztására épülő stratégiákat is alkalmaznak. Továbbá megélhetési stratégiáik nem csupán jövedelemszerzési módszerek, hanem átfogó életstílust, értékrendet és cselekvési modellt takarnak, amelyek hosszú távon biztosítják a családok megélhetését, még akkor is, ha közben rövid távú döntésekre kényszerülnek (Póczik, 2003). E közösségek általában azt a megélhetési formát keresik, amelyik a legkevesebb önfeladással jár, még akkor is, ha ez ellenállásba ütközik.

A településeken élő cigányság körében rendkívül változatos megélhetési stratégiák alakultak ki az elmúlt időszakban:

1. A túlélés egyik lehetséges és észszerűnek tűnő módja az, ha valaki visszatért az elsődleges, legális gazdaságba, azonban ezt rövid távon nem tekinthetjük a cigányság túlnyomó többsége számára lehetséges alternatívának ezeken a településeken. Csak egy szűk kör volt képes erre, illetve rendelkezik olyan társadalmi tőkével, amely segíthetett az elhelyezkedésben az elsődleges munkaerőpiacon.

„Nézd meg, itt nincs semmi munka, nem is volt már nagyon rég semmi olyan, amiben el tudnánk helyezkedni… a közmunka, na az van, de már az sem, vagyis max, ha olyat ismersz… Nem látom, lesz ez másképp amúgy… de nekem legalább van munkám, úgyhogy én befogom” (ötvenéves munkás férfi).

„Ha van ismerősöd, akkor ő segíthet betenni ide vagy oda, de amúgy meg vagy lőve…” (negyvenkét éves munkás férfi).

2. A túlélés másik lehetséges útját a jóléti rendszerek támogatásai jelentik, de ezek a juttatások önmagukban nem biztosítanak elegendő forrást a megélhetéshez. Ha a források szűkösek, mindenki kap ugyan valamennyit, de ez sosem elegendő a szükségletek teljes kielégítésére. A hiány folyamatosan fennmarad, maga a hozzáférés is ezen alapul, és a korlátozott erőforrásokért folytatott verseny miatt a hiány mértéke egyre csak növekszik. Azt is fontos megjegyezni, hogy ezek a krízistámogatások hosszú távon nem nyújtanak megoldást az igénybe vevőknek.

„Sokan vagyunk, akik ugyanazt a kis támogatást kapjuk. Mindenki próbálja megszerezni, ami jut, de így is kevés. Olyan, mintha versenyeznénk a semmiért” (negyvenkét éves munkanélküli férfi).

„…én inkább nem is járok már utána, hogy van ez. Vagy megkapom, vagy nem, ez most már lassan olyan, mint a lottón a szerencse, vagy na érted…” (negyvenéves munkanélküli nő).

„Amikor jön a támogatás, mindenki örül, de tudjuk, hogy az csak pár napig tart. Utána megint ugyanott vagyunk, mint előtte” (harminchét éves szezonális munkás nő).

3. Vannak olyan családok, amelyek háztartásgazdaságot építettek ki. Ez lényegében a tradicionális nem strukturált szektor egyik fontos elemét jelentené/jelenthetné. Ugyanakkor a szóban forgó falvak cigányságának jelentős része korábban nem vett részt mezőgazdasági munkában, így ez az alternatíva csak azoknak kínál egyfajta „kiutat, stratégiai lehetőséget”, akik egykor a termelőszövetkezetek stabil és integrált munkaerejét képezték. Mindemellett ez a fajta megélhetési stratégia csak jövedelemkiegészítésként funkcionál a családoknál, „főállásnak” is társulnia kell mellé.

„Van itt ez a kis kert, itt most van krumpli, meg próbálok, amit tudok egy ilyen kis kiegészítésnek, de már tudod nagyon sokban van… meg mikor, ha baja van, én azt sem értem, mit vegyek rá… a vízről ne is beszéljek, meg hogy drága” (ötvenéves segédmunkás férfi).

„Ááá, hát oké, hogy látod ezt itt, de hogy ebből megéljünk? Ahhoz a fél falunak az enyémnek kéne legyen, hogy megéljünk… meg ha az enyém is lenne, hát hol adom el?… így érted, kiegészítésnek ott van, de ennyi” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

4. Bekapcsolódás az informális A „harmadik világ” országaiban és a piacgazdaságokban azok a munkaerőforrások, amelyeket a modern gazdaság nem képes integrálni, az informális gazdasági szektorban helyezkednek el. Ezt számos különböző néven említik: önfenntartó gazdaság, a szegénység gazdasága, piac alatti gazdaság, túlélési gazdaság, informális szektor vagy feketegazdaság. Tehát előtérbe került a legtöbb országban a feketegazdaság, a nem formalizált foglalkoztatási formák, és eközben a bérmunka általános háttérbe szorulása, csökkenő jelentősége figyelhető meg (Danyi–Vigvári, 2019; Sik–Tóth, 1998).

A romák gyakran vesznek részt alkalmi feketemunkákban, például szezonális mezőgazdasági munkákban, építőipari segédmunkákban, valamint háztartási szolgáltatásokban (Anderson, 2013; Kóczé, 2010).

„Mi eljárunk egy brigáddal építkezésre mindenhova az országban. Ha van munka, és hívnak, mi megyünk, ha nincs, akkor várunk” (harmincnyolc éves, az informális gazdaságban dolgozó férfi).

„Takarítani járok ide-oda. Nincs bejelentve semmi, de legalább tudok venni kenyeret a gyerekeknek” (harminchét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„A mezőn dolgozunk, amikor hívnak. Nincs papír róla, de ha nem mennénk, nem lenne miből élni” (negyvenéves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„…hát így jobb időben vagy szezonban megyünk, és szedjük az almát, cseresznyét, mikor mi van, ha olyan, akkor jönnek a gyerekek is…” (negyvenkét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

5. Jóllehet az erőltetett iparosodás előtti időkhöz képest csökkent a gyűjtögetés, „mezgerélés” jelentősége a cigányság körében, a vizsgált településeken élők mégis gyakran választják (kényszerből?!) a gyűjtögetést, hulladékgyűjtést-újrahasznosítást mint megélhetési stratégiát. Ez azt jelenti, hogy összegyűjtik a háztartásokban, természetben található javakat (flakonokat), és megpróbálják értékesíteni őket. A begyűjtött javakat sokszor nem pénzért adják el, hanem használati tárgyakra cserélik őket, ezzel is mellőzve az adott termék „egységnyi árának meghatározását”. Néhány tárgyhoz alkalmanként olcsóbban vagy kedvezményes áron jutnak hozzá, ezáltal tudják növelni a tiszta nyereséget. A gyűjtögetéshez soroltam a „szedd magad” akciót is, amelynek során a családok maguk szedik le a gyümölcsöt, majd magasabb áron értékesítik.

„…tudod, vannak ilyen magunk szedjük le a gyümölcsöt, és úgy olcsóbb helyek. Na oda elmegy a család, leszedjük, aztán visszahozzuk a településre, és eladjuk többért… nem sok ez sem, mert sokért nem adhatod, mert itt sincs pénz, de olcsóbb még így is nekik, mint ha boltban vennék, na meg ismernek minket jól…” (harminchét éves szezonális munkás nő).

Ezek a tevékenységek azonban bizonyos fokú szakértelmet, kapcsolati hálót, valamint olyan piacokat igényelnek, ahol nincs jelentős verseny. De még ilyen feltételek mellett is ezek a lehetőségek általában csak szezonális jellegű, kiegészítő jövedelmet biztosítanak, és nagymértékben függnek a helyi lakosság vásárlóerejétől, valamint a kínált termékek vagy szolgáltatások iránti kereslettől.

A két vizsgált roma közösség nagy része csupán az informális szektor legbizonytalanabb és legalacsonyabb bérezésű munkaerőpiacán talált helyet magának. Azok, akik ezt elérték, még a szerencsésebbek közé tartoznak, mivel napjainkban már itt sem képesek valódi versenyre kelni a még olcsóbb külföldi munkavállalókkal szemben – ami a későbbiekben további problémákhoz fog vezetni (vagy már most is vezet) (Antalik et al., 2020).

A nem piaci védekezési stratégiák közül még kettőnek van igen nagy jelentősége a vizsgált közösségekben:

Kölcsön. Azok, akik elvesztették megélhetésüket, és nincs rendszeres jövedelmük, már régóta nem hitelképesek a hagyományos banki rendszerekben. Ennek következtében nem jutnak banki kölcsönökhöz. Honnan szereznek pénzt? Áruhitelből és uzsorakölcsönből.

„…nincs min szépíteni, az uzsorástól kérnek sokan kölcsön… az, hogy visszaadják vagy nem, hát nem tudom…” (ötvenéves munkás férfi).

Az együttműködés, a szolidaritás és az innováció mindig kulcsfontosságú eleme volt a roma közösségek túlélési stratégiáinak.

„Tradicionális cigány” szolidaritás. Szinte a legtöbb társadalomban a korábbi kisközösségekre jellemző hagyományos „kebelbéli” védelem csökkenését, az egyéni felelősségvállalás visszaszorulását eredményezte a modernizáció, a globalizáció és az individualizáció (Castel, 2003). Ugyanakkor a Covid-járvány és a válság után ezeken a településeken feléledni látszik a tradicionális „cigány szolidaritás”. A rokonság ismét úgy kezd működni, mint régen, a telepi környezetben: a különböző és rendszertelenül érkező jövedelmek gyűjtőhelyévé és újraelosztó központjává válik. A gazdasági sokk és a társadalmi elszigetelődés^[1]Fontos különbséget tennünk az angolszász szakirodalomban használt, „social isolation” néven ismert jelenség magyar megfelelői között, ugyanis értelmezhetjük társadalmi … Részletek hozzájárult a csoportszolidaritás erősödéséhez.

„Ha nekem nincs a hónapban már, mindig tudom, kihe’ kell fordulni, melyik testvéremhez, rokonomhoz… és tudod, ő ad… Ők mindig adnak, pedig nekik sincs… aztán meg mikor nekünk van, mi adunk. De nem azért, mert jaj, ahogy a magyar gondolkodik, mert vissza kell adni. Nem… adunk, mert ha az enyém ehet, ha én ehetek, nem nézem azt, hogy ő vagy az övéje ne egyen” (negyvenéves munkanélküli nő).

Megfigyelhető, hogy a családtagok és a közösségi hálózatok közötti kölcsönös támogatás, pénzügyi segítség és erőforrás-megosztás jelentős szerepet játszott a túlélésben a válság idején és után.

„Láttuk, hogy sok családnak nincs elég tüzelője télre. Összefogtunk, és aki tudott, hozott egy-egy zsák fát. Szétosztottuk azok között, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. Nem vártunk senkire, megoldottuk magunk” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

„A gyereknek nem volt cipője, nőtt a lába. A szomszédasszony adta a fia régi cipőjét. Nem kérdezte, mikor adom vissza, csak azt mondta: »Nekem már nem kell, ne fázzon meg a gyereked.« Ez az igazi segítség” (harmincnyolc éves közmunkás nő).

Noha a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás szerkezetének átalakulása, valamint az értékrendek módosulása potenciálisan releváns tényezők, a vizsgált települések esetében ezek hatása nem bizonyult meghatározónak.

A válságok gyakran felébresztik az emberi szolidaritást és közösségi összetartozást. A cigányságra jellemző „tradicionális szolidaritás” megújulása mutatja, hogy a nehézségek közepette az emberek hajlandók összefogni, és segíteni egymásnak.

Összefoglalás

A tanulmány központi kérdése az volt, hogy a roma közösségek milyen alternatív megélhetési stratégiákat fejlesztettek ki válaszul a Covid–19-járvány és az inflációs válság társadalmi-gazdasági hatásaira, és ezek hogyan befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A bevezetőben rámutattam, hogy a globalizáció és a modernizáció nyomán kialakult komplex társadalmi környezetben a társadalmi integráció és dezintegráció párhuzamosan jelenik meg. Az intézményi struktúrák gyengülése, valamint a normák és a biztonságérzet elvesztése növeli a társadalmi bizonytalanságot, és aláássa a kohéziót, különösen a társadalom perifériáján élő csoportok körében, melyek ezért új együttműködési formákat keresnek.

A tanulmány egy pilotjellegű vizsgálatra épült, mely tíz kvalitatív interjún alapult. Célom nem az általánosítás, hanem az volt, hogy irányadó megállapításokat fogalmazzak meg az északkelet-magyarországi roma közösségek megélhetési stratégiáiról. A vizsgálat elsősorban egyéni nézőpontokat rögzített, és nem törekedett a közösségi szint teljes feltérképezésére. Eredményei ugyanakkor jó kiindulópontot jelenthetnek további, nagyobb mintán és több szinten végzett kutatásokhoz, különösen akkor, ha az etnikai és térbeli dimenziókat egyszerre veszik figyelembe.

Az empirikus adatok alapján megállapítható, hogy a roma közösségek változatos túlélési stratégiákat dolgoztak ki, melyek egy része valóban biztonsági hálóként funkcionál, megakadályozva az egyének teljes marginalizációját. E stratégiák jól mutatják a romák alkalmazkodóképességét és kreativitását, ugyanakkor nem elegendők a hosszú távú társadalmi felemelkedéshez.

A formális munkaerőpiacra való belépés csupán egy szűk réteg számára elérhető – főként azoknak, akiknek kapcsolati tőkéjük vagy kivételes helyzetük van. Az interjúk szerint a munkahelyekhez való hozzáférés gyakran informális kapcsolatokon múlik, ami ellehetetleníti az esélyegyenlőséget.

A jóléti transzferek – bár időszakosan enyhíthetik a nehézségeket – nem biztosítanak stabil megélhetést. Gyakori a kiszámíthatatlanság, ami frusztrációt, bizalomvesztést és az erőforrásokkal kapcsolatos versenyhelyzetet eredményez. Ezek a támogatások inkább krízishelyzetek átmeneti kezelésére alkalmasak, mintsem a strukturális integráció előmozdítására.

A háztáji gazdálkodás – bár újraéledőben van – inkább jövedelemkiegészítő, mintsem önálló megélhetési forma. A földtulajdon, a szakértelem és az infrastruktúra hiánya jelentős korlátot jelent a tágabb körű alkalmazhatóságban.

A leggyakoribb megélhetési forma a nem bejelentett, alkalmi munka, amely kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és szociális védtelenséget jelent. Ez a szektor nem segíti a társadalmi integrációt, inkább konzerválja a peremhelyzetet.

A gyűjtögetés, a cserekereskedelem és a „szedd magad” típusú értékesítés olyan kényszermegoldást jelent, amely erőforráshiányt jelez. Ezek szezonális, alacsony presztízsű és minimális jövedelmet biztosító stratégiák, amelyek nem kínálnak valódi kiutat a szegénységből.

A bankrendszeren kívüli hitelfelvétel, például az uzsorakölcsön tovább mélyíti a gazdasági kiszolgáltatottságot, és gyakran hosszú távú függőségi viszonyt teremt a közösségen belül.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a csoporton belüli szolidaritás – a kölcsönös segítség, a javak megosztása – fontos túlélési mechanizmusként működik. A „tradicionális cigány szolidaritás” újraéledése különösen válság idején mutatkozik meg. Ez a közösségi újraelosztás képes enyhíteni az egyéni krízishelyzeteket, de nem helyettesítheti az állami védőhálót, és önmagában nem elegendő a strukturális integráció előmozdításához.

Gazdasági funkció nélküli társadalmi csoportok esetében nő a társadalmi feszültség, mind a többség és a kisebbség, mind a kisebbségi csoportok között. A megoldás nem az elítélésben rejlik, hanem új funkciók és munkamódszerek kialakításában, valamint a csoportok létalapjának biztosításában. Ugyanakkor egy gazdasági válság közepén, amikor még a többségi társadalom számára is jelentősen csökken a munkalehetőségek száma, a kisebbségi csoportok számára nem tűnik megoldhatónak munkalehetőségek teremtése.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A jelen tanulmányban ismertetett vizsgálatunk a Kelet-Magyarország peremterületein élő fiatalok szubjektívjólét-percepcióját, társas kapcsolatait és technológiai hozzáférését elemezte. A szubjektív jólét alapján három csoportot különböztettünk meg: hátrányos helyzetűek, átlagosan élők és átlag felettiek. Az eredmények szignifikáns összefüggést mutattak a szubjektív jólét és egyebek mellett a munkaerőpiaci státusz, a személyiség és a hátrányos helyzet, valamint az ismerősöktől, rokonoktól és pedagógusoktól kapott segítség között. A szubjektív jólétnek a munkaerőpiaci státuszra és az egyén élethelyzetének javítására kifejtett hatása is látható volt, amely összefügg a társas kapcsolatok és a technológiai hozzáférés minőségével és mennyiségével.

Kulcsszavak: munka, technológiai újítás, társas kapcsolatok

DOI: 10.56699/MT.2023.3.2

A szociológiában a társas kapcsolatok az emberi interakciók alapvető elemeit jelentik, és fontos szerepet játszanak a társadalmi struktúra és viselkedés megértésében. A társas kapcsolatok olyan kölcsönhatások, amelyeket az emberek egymással létesítenek, és különböző formákat ölthetnek (például barátságok, családi kapcsolatok, munkahelyi vagy szomszédsági viszonyok). Az egyéneket azonban szélesebb társadalmi kontextusban kell vizsgálni, figyelembe véve a hatalmi viszonyokat, az intézményeket és a társadalmi normákat, amelyek befolyásolják ezeket a kapcsolatokat. Továbbá elemezni kell, hogyan alakulnak át a társas kapcsolatok a társadalmi változások, a globalizáció, az urbanizáció és más folyamatok hatására.

Tanulmányunkban a társas kapcsolatok hatását vizsgáljuk a szubjektív jólétre nézve a pandémia előtti időszakban zajlott kérdőíves adatfelvétel eredményei, illetve a jelenleg elérhető KSH-adatok összevetésével. A szubjektív jólét alapján mintánkat három csoportra bontottuk, melyek a hátrányos helyzetűek, az átlagosan élők és az átlag felett élők elnevezést kapták. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek szubjektívjólét-percepciója hogyan függ össze társas kapcsolataikkal, illetve a technológiai eszközök hozzáférhetőségét érintő változások indikátoraival.

Társas kapcsolatok

„A társadalmi tőke magánvagyon, amely révén az érintettek erősíthetik

társadalmi státusukat, sőt hatalomra tehetnek szert.”

(Orbán–Szántó, 2005: 56)

A társadalmunkban meglévő kapcsolathálók hatással vannak az egyénekre, integráltságukra és életútjukra. Ha nincsenek társas kapcsolatok, olyan mechanizmusok, amelyek ezeket fenntartanák vagy generálnák, akkor nem beszélhetünk társadalmi stabilitásról (Albert–Dávid, 2016). Az egyéneknek szükségük van személyes kapcsolatokra, ugyanis ezek által elérhetnek bizonyos szervezeteket, intézményeket, és e kapcsolatoknak lényeges szerepük van a társadalomba való integráltságot tekintve is (Kovách, 2017). Tehát az emberi kapcsolatok alapvető fontosságúak az egyének életében és a társadalmi struktúrákban.

Társas kapcsolatokról beszélünk, amikor emberek közötti kapcsolatokról van szó, legyenek akár baráti, családi vagy ezeken túlnyúló kapcsolatok. A társas kapcsolatok központi eleme-eredménye a társadalmi tőke. Pierre Bourdieu (1984) különböző – gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus – tőkéket azonosított, és rámutatott, hogy ezek konvertálhatók egymásba. A társadalmi tőke az emberek közötti kölcsönhatások, kapcsolatok és hálózatok fontosságát hangsúlyozza a társadalmi és gazdasági eredmények elérésében. Olyan erőforrások összessége, amelyek a kapcsolatok tartós hálójához kötődnek, kölcsönös ismeretségen és elismerésen alapulnak, és valamilyen mértékben intézményesítettek. Az intézményesítés alapját a közös tulajdonságok, illetve a tartós és hasznos kötelékek képezik. Bourdieu szerint a társadalmi tőke olyan erőforrás, amely a csoporttagságon alapul, mely által az egyén képessé válik a tőke birtoklására, és így hitelképessé válik. A társadalmi tőke mérete részben függ az egyén által közvetlenül mozgósítható kapcsolathálója kiterjedésétől, részben pedig attól, hogy milyen méretűek a kapcsolódó személyek által birtokolt tőkefajták (Bourdieu, 1984). Bourdieu azt írja, hogy a társadalmi tőke főként egyéni jellemző, amely lehetővé teszi az emberek számára a kölcsönösségen és viszonosságon alapuló társadalmi kapcsolatok hatékony kiaknázását (Lengyel–Szántó, 2005). Értelmezése szerint az egyének saját céljaik elérése érdekében felhalmozzák és mozgósítják ezt a tőkét – ezért inkább magánjószágnak, mint közjószágnak tekinthető. Kialakulásában ugyanis fontos szerepe van az iskolai és/vagy más közösségek belső ismeretének, a mobilitási képességnek stb., azaz a neveltetés, ezen belül pedig a családi, baráti és a társadalmon belüli státusz együttes eredménye, amely minden egyénnél más lehet, de bizonyos szempontok alapján kialakulhatnak csoportok, rétegek és hálózatok is.

Jules L. Coleman társadalmitőke-fogalma jóval összetettebb. Szerinte a társadalmi tőke egyrészt információs csatornát hoz létre, amely hozzásegítheti az egyént olyan információkhoz, erőforrásokhoz, melyek egyébként nem lennének elérhetők számára. Másrészt a társadalmi tőkén keresztül normák és szankciók jöhetnek létre, melyek segítenek fenntartani és szabályozni a társadalmi viselkedést (Coleman, 1998).

Láthatjuk tehát, hogy a társas kapcsolatok és a társadalmi tőke között szoros összefüggés van, ugyanis a társas kapcsolatokon keresztül az emberek elérhetnek információkat, erőforrásokat és különböző támogatásokat. A társadalmi tőke ezen előnyök rendszerét jelenti, amelyekből az egyének profitálhatnak, és amelyek hozzájárulhatnak az egyén vagy a közösség fejlődéséhez és jólétéhez. A társadalmi tőke tehát nem csupán egyéni szinten jelentős, hanem hatással van a társadalmi struktúrákra is. Például segíthet a munkaerőpiaci kapcsolatok kialakításában és erősítésében, ami javíthatja a munkahelyi eredményeket és a foglalkoztatási lehetőségeket. Emellett a társadalmi tőke hozzájárulhat a közösségi együttműködés erősítéséhez, a konfliktusmegoldáshoz és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez.

Társadalmi tőkén tehát azokat az erőforrásokat értjük, amelyek az interperszonális kapcsolatokon keresztül érhetők el. Ezen erőforrások hasznosítása az egyének tudástőkéjétől függően történik (Czakó–Sik, 1999). Minden egyénre jellemző valamiféle társadalmi tőke, viszont eltérés van a megszerzésében és használatában (Maszlag, 2021). A társadalmi, kapcsolati tőke értékeket jelent – ezek lehetnek akár anyagi (pénz, szolgál- tatás stb.), akár nem anyagi jellegűek is (pozíció, befolyás, presztízs) –, és cselekvési lehetőségeket teremt birtokosai számára. A megfelelő kapcsolatrendszer egyfajta biztonságot nyújt az egyénnek, nemcsak anyagi téren, hanem mentálisan is (Albert–Dávid, 2016). Minél kiterjedtebb egy ember társadalmi, kapcsolati tőkéje, annál inkább képes tovább bővíteni, és minél magasabb pozíciót tölt be a társadalomban, annál kiterjedtebb kapcsolati, társadalmi, illetve anyagi tőkére támaszkodhat.

Mark Granovetter (1973) megkülönbözteti az erős és gyenge kötéseket, melyek különböző szerepet játszanak a társadalmi hálózatokban és a kapcsolati tőkében. Az erős kötések közvetlen, szoros kapcsolatokat jelentenek, míg a gyenge kötések inkább a lazább kapcsolatokat jelölik. Erős kötések olyan személyek között jönnek létre, akik közvetlenül ismerik egymást, szoros barátok vagy családtagok. Ezekben a kapcsolatokban magas a bizalom és a kölcsönös segítségnyújtás szintje. Az erős kötések általában olyan információk átadására adnak lehetőséget, amelyekkel már rendelkezik az egyén. Az ilyen kötésekkel rendelkező emberek hasonló helyzetekben vannak, és közösek az érdekeik. Az erős kötések kisebb hálózati távolságot eredményeznek, ami azt jelenti, hogy azonos információk keringenek az emberek között. A gyenge kötések lazább kapcsolatok, például ismerősök, régebbi kollégák vagy iskolatársak, tanárok között. A gyenge kötések többféle információforrást és szélesebb hálózati elérhetőséget jelentenek, mivel ezekben az emberek különböző társadalmi csoportokban vannak jelen. A gyenge kötések a társadalmi mobilitás és a változatosabb lehetőségek forrásai lehetnek, mert új információkat és erőforrásokat közvetítenek az emberekhez. Granovetter elmélete szerint tehát mind az erős, mind a gyenge kötések fontosak a társadalmi hálózatokban és a kapcsolati tőke építésében. Az erős kötések biztosítják a mélyebb kölcsönhatást és a belső információáramlást, míg a gyenge kötések lehetővé teszik a társadalmi sokszínűséget és a szélesebb körű elérést. Munkahelykeresés során mindkét típusú kapcsolat segíthet lehetőségekhez jutni, információt szerezni, ajánlásokat kapni és támogatást nyújtani.

A szubjektív jólét

A szubjektív jólét olyan fogalom, melyet számos tudományterület kutatásai választottak tárgyukul, ennek megfelelően értelmezése többfelől közelíthető meg. A jólét gazdasági aspektusa a munkaerőpiaci státusz szempontjából kiemelkedően fontos, hiszen az egyén jövedelmi helyzetének megítélése kihat énpercepciójára, illetve cselekvési és döntési mintázataira is.

A szociológiában a boldogság és az elégedettség megközelítése uralja a szubjektív jóléttel kapcsolatos kutatásokat (Lengyel–Janky, 2003). A boldogságot, mint affektív tényezőt számos paradoxon övezi, melyek közül a Richard A. Easterlin nevéhez köthető azt foglalja magában, hogy az egyén anyagi hátterének pozitív irányú változása egy bizonyos ponton túl már nem egyenesen arányos boldogságának növekedésével (Easterlin, 2001). Daniel Kahneman setback point hipotézisével arra mutat rá, hogy bár a boldogság érzete változhat az egyén életében, mindig függ egy referenciaponttól – legyen az egyén vagy csoport. Ugyanakkor az egyént nem az objektív státuszpercepciója befolyásolja – tehát az, ahogyan a környezete látja –, sokkal inkább a szubjektív benyomása a saját helyzetéről (Bilancini–Boncinelli, 2008). A társas összehasonlítás ebből a szempontból arra való törekvésként értelmezhető, hogy az egyén minél jobban meg tudja határozni az önértékelését, és ezáltal láthatóvá tehesse mások számára (Festinger, 1976). A szubjektív jólét kognitív megközelítése így olyan alapokon is nyugszik, amelyeket az egyén a társas kapcsolataiban tapasztaltakhoz, a környezetében elérhető szinthez viszonyítva fogalmaz meg. Az egyén törekvései és lehetőségei között fennálló feszültség a társas összehasonlításban az egyensúlyi állapot kimozdítására alkalmas eszköz is lehet, amely a fejlődés egyik kulcsfaktoraként is azonosítható, ha a leszakadó térségekben élők szubjektív jólétének percepcióját vesszük figyelembe (Inglehart, 1990).

A gondolati és érzelmi tényezők meghatározásán túl különböző dimenziók mentén mérhető az egyén elégedettségének alakulása, ezek többek között az iskolai végzettség (Nádori, 2021), a lakóhely, illetve a családi állapot (Hegedűs, 2001). Az egyéni erőforrások alakulása függ az említett tényezőktől, amelyek az egyén szubjektívjólét-megítélésének alapjául szolgálhatnak. Az egyéni erőforrásokat ugyanakkor nagyban meghatározzák a társas kapcsolatok, hiszen az erős és gyenge kötések más-más életterületen és hangsúllyal lehetnek segítségére az embernek (Granovetter, 1973).

A kapcsolatok és a társadalmi tőke a társadalmi közegben megélt sikerességhez járulnak hozzá a munkaerőpiacon való boldogulás során is. A két fogalom összefüggése a szubjektív jólét szempontjából azért lényeges, mert az egyén saját helyzete megítélésének két fő dimenzióját alkotják. A kapcsolatok minősége szerint a gyenge kötések arra teszik képessé az egyént, hogy valóságértelmezése több referenciaszemélyhez kapcsolódjon, s ezáltal tágabb képet kapjon a társadalmi valóságról (Hegedűs, 2001). A társadalmi tényezőkön túl ugyanakkor nem tekinthetünk el a gazdasági és politikai kontextustól sem, amelyek nagyban meghatározzák az egyén percepcióját magára és a referenciacsoportjára nézve. A gazdasági és politikai kontextus olyan tényezőket biztosít a téma körüljárásához, amelyek a munkaerőpiaci folyamatok makroszintű értelmezéséhez, illetve hosszú távú szemléletéhez járulnak hozzá. Az utóbbi évtizedekben a technológiai fejlődés jelentős átalakulást eredményezett a gazdasági és politikai szférában, különösen a negyedik ipari forradalom elérkezésével (Schwab, 2016). Ez a forradalom a digitális technológiák, az automatizáció és a mesterséges intelligencia terjedését hozza magával, amelyek radikális hatással vannak a munkaerőpiacra és a társadalmi dinamikákra is (Harkai, 2006).

Kutatásunkban a technológiai fejlődés azon aspektusa emelhető ki, amely a felhasználhatósággal, illetve az eszközök hozzáférhetőségével kapcsolatos. Az álláskereséshez használt online platformok elérhetőségét az interneteléréshez kötöttük. Számos kutatás született a szubjektív jólét mérésére, melyek indikátorai folyamatosan változtak a technológiai fejlődéssel. Ha csak az elmúlt húsz-harminc év újításait vesszük figyelembe, akkor a televízióhoz kapcsolódó szolgáltatások típusainak megkülönböztetése, a különféle csatornákhoz (napjainkban inkább már a streaming szolgáltatókhoz), illetve az internethez és a mobilinternethez való hozzáférés jelentette és jelenti a mérőeszköz sajátosságát (Roboz, 2002; Sik, 2012).

A következőkben bemutatjuk az adatfelvétel óta eltelt időszak sajátosságait, így adataink értelmezésére a pandémia előtti és utáni időszak kontextusában kerül sor.

Helyzettérkép

A kutatás mintaterülete Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye keleti részének négy járása. E paraméterek nem csak földrajzi értelemben helyezik perifériára ezt a térséget magyar- országi viszonylatban. A társadalmi-gazdasági közeget a keleti periférián számos hátránnyal lehet leírni a minőségi és mennyiségi mutatók tükrében. Az infrastrukturális hátrányokról s azokon belül is a munkavállalást akadályozó tényezőkről írott tanulmányokban megjelennek olyan szempontok is, amelyek a munka elérhetőségének alacsony fokát nemcsak a munkalehetőségek hiányára vagy minőségi korlátaira vezetik vissza, hanem a vulnerábilis társadalmi csoportok munkába jutásának problémáit is hangsúlyozzák (Szarvák et al., 2019; Tóth, 2022).

A vulnerabilitás sok szemszögből megközelíthető a munka és a bizalom kontextusában. Tanulmányunkban azokat a tényezőket vesszük figyelembe, amelyek egyrészt támpontot adnak adatfelvételünk értelmezéséhez, másrészt olyan helyzetleírásra nyújtanak lehetőséget, amely a mintaterületen észlelhető tendenciákat nagyobb látószögbe helyezi. 2023 első negyedévében a foglalkoztatottak száma ezer főre vetítve a vármegyében 5,1 százalékát tette ki az országos átlagnak, míg az álláskeresők (ezer fő) az országos átlag 10,5 százalékát érték el. Ez az egy főre jutó havi nettó adóköteles jövedelem szempontjából további differenciálásban jelenik meg az 1. ábrán, amelyen a 2021-es adatok alapján kirajzolódik, hogy a járásokon belül a járásközponttól legtávolabb, illetve a határhoz közelebb eső településeken élők vannak nagyobb számban rosszabb helyzetben.

1. ábra: Az egy főre jutó havi nettó adóköteles jövedelem adókedvezményekkel (2021, Ft)

Az adatokból az is kitűnik, hogy a felső két kategória alulreprezentált (77 031 forint felett keresők), a legalsó kategória viszont az átlag harmada alatt marad. Darnó, Garbolc, Kérsemjén, Rápolt és Tisztaberek több mint ötször magasabb munkanélküliséggel sújtott, közülük Darnó számít ilyen szempontból a leghátrányosabb helyzetű településnek. A jövedelmi rangsor élmezőnyének Mátészalka, Nyírmeggyes, Fehérgyarmat, Panyola és Nyírbátor számít.

A munkanélküliség egyik mérőszáma a nyilvántartott álláskeresők száma, amely 2019-ben 28 329 fő, 2023 májusában pedig 24 101 fő volt Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében. A 2023. májusi adatok további elemzése szerint a legmagasabb befejezett iskolai végzettség kategóriában a megkérdezettek 35,1 százaléka volt szakképzett (KSH, 2023). A közfoglalkoztatásban részt vevők létszáma 2023 áprilisában a vármegyében 15 658 fő volt. Ezekből az adatokból az látható, hogy ugyan az álláskeresők aránya csökkent, de az elsődleges munkaerőpiacon való részvétel nem valósult meg olyan arányban, mint ahogyan először gondolnánk, hiszen a közfoglalkoztatás több szempontból hátrányképző tényező a munka világában való helytálláskor (Rusinné et al., 2022). Ezekhez az adatokhoz viszonyítva a mintaterületen két település esetében mondható el, hogy a munkanélküliség alacsonyabb az átlagnál (Nagyhódos és Vállaj) (2. ábra).

2. ábra: Munkanélküliségi mutató (2023. február, %)

Módszertan

Vizsgálatunk, melyet 2019-ben végeztünk, az INTERREG V-A Románia–Magyarország 2014–2020 Program által finanszírozott HEY! – Helping the Employment of Youth in Satu Mare and Szabolcs-Szatmár-Bereg counties (ROHU-385) elnevezésű projekt keretein belül valósult meg. A vizsgálati személyek olyan 15–35 éves emberek voltak, akik életvitelszerűen éltek a vizsgálat mintaterületének valamelyik (Nyírbátori, Csengeri, Fehérgyarmati, Mátészalkai) járásában. Részben az informális kapcsolati hálónkon keresztül, részben a helyi civil szervezetek és önkormányzatok segítségével kerestük meg őket. A minta nemre és a települések lélekszámára reprezentatív az országos átlaghoz viszonyítva.

A kutatás célja, hogy a fellelhető adatokat kiegészítve információkkal lássa el az illetékeseket, amelyek hozzásegítik őket egy olyan stratégia megalkotásához, mely a helyi (a négy járásban élő) munkavállalók érdekeit szolgáló speciális intézkedéseket tartalmaz. A vizsgálatban kiemelt szerepet kapott a mobilitás kérdésköre, hiszen hipotézisünk szerint ez az a kulcstényező, amely a leginkább differenciál. A mobilitást két részre bontottuk: földrajzi és társadalmi mobilitást mértünk mind a kérdőíves adatfelvétel, mind a félig strukturált interjúk során (Szarvák et al., 2019). A földrajzi mobilitás mérésekor az volt a célunk, hogy megtudjuk, a munkavállalást tekintve hol vannak a megkérdezettek személyes határai. A potenciális munkahely távolságára, illetve egyéb változóira vonatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderülhetett, hogy hajlandó lenne-e a célcsoport ingázni vagy esetleg hetelni. A társadalmi mobilitásra vonatkozóan a képzettséget, illetve a képzésre való hajlandóságot mértük fel. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy az esetleges hátráltató tényezők, például a család, az anyagi helyzet vagy éppen az értékrend hatását mérjük. Ezeket a tényezőket a társas kapcsolatok, illetve a technológiai újítások szerepe mentén vizsgáltuk az összefüggések feltárása érdekében. Mindkét fogalom szorosan kapcsolódik a pandémia következtében kialakult tendenciákhoz. A társas kapcsolatok mennyiségének és minőségének, illetve a technológiai újítások irányvonalai alakulásának feltérképezéséhez éppen ezért egy pandémia előtti helyzetkép általános felvázolására van szükségünk további kutatásainkhoz.

A vizsgálat során ötszáz főt kérdeztünk meg. A minta szociodemográfiai megoszlását az 1. táblázat mutatja:

1. áblázat: A kutatási minta szociodemográfiai változói (saját szerkesztés)

Tanulmányunk témájához az életkor és a jövedelem is szorosan kapcsolódik. A megkérdezettek átlagéletkora 29,61 év volt, míg az átlagos egy főre eső jövedelem 285 734,79 forint, a leggyakoribb jövedelem pedig 250 000 forint.

Empíria

A szubjektív jólét megítéléséhez olyan mérőeszközt választottunk, amely saját becslésen alapszik, illetve nem az egyén, hanem a háztartás anyagi helyzetére vonatkozik. Az öt válaszlehetőség közül az elsőt és a másodikat összevontuk, és az ezeket választókat hátrányos helyzetűek típusnak neveztük el (n = 62, 12,4%). Ezek a következők voltak:

• A hónap végére általában elfogy a pénzünk, még élelmiszerre sem elég, ruhát vagy egyebet nem tudunk vásárolni.
• A hónap végére általában elfogy a pénzünk, csak élelmiszerre tudunk költeni, nagyon nehezen tudunk ruhát vagy egyebet vásárolni.

A második csoportot az átlagosan élők típusának neveztük el (n = 406, 81,2%), ide- tartozott a harmadik és a negyedik válasz:

• A legszükségesebbekre elég csak a pénz.
• Beosztással jól kijövünk, átlagosan élünk.

A harmadik típus az átlag felett élők nevet kapta (n = 22, 4,4%), ehhez az ötödik válasz tartozott:

• Szinte mindent meg tudunk engedni magunknak, az átlag feletti szinten élünk.

A szubjektív jólétre vonatkozó kérdésre 493 fő válaszolt. A minta eloszlása e változó szerint normálisnak minősíthető (Kolmogorov–Szmirnov-próba, df = 7,481, p = 0,000; 3. ábra). Elemzésünkben azokat az adatokat jelenítjük meg táblázatban, amelyek szignifikáns különbséget mutatnak, vagy megközelítik annak értékét.

3. ábra: A minta normális eloszlása (saját szerkesztés)

A következő három területen mutatjuk be a szubjektív jólét és a munka kapcsolatát: általános tényezők, társas kapcsolatok, technológiai eszközök. Ezek az aspektusok nyújtanak segítséget a pandémia előtti helyzet leírásában, hogy az azóta eltelt idő és a közben történt változások értelmezése megvalósulhasson.

Általános tényezők

Az általános tényezőkhöz a munkával kapcsolatos változókat soroltunk, amelyek arról adnak számot, hogy a megkérdezettek munkaerőpiaci státuszán túl mi lehetett az oka a munkakereséskor fellépő elutasításnak. Ide emeltük be azt a változót is, amely az anyagi boldogulással kapcsolatos: Mire van szüksége ma Magyarországon az embernek az anyagi boldogulásához?

 2. táblázat: A megkérdezettek munkaerőpiaci státusza (a foglalkoztatottak aránya) (saját szerkesztés

A válaszadók munkaerőpiaci státuszát tekintve elmondható, hogy nincs nagy különbség a három kategóriába soroltak között (2. táblázat). Annyi azonban így is megfigyelhető, hogy az átlagosan és az átlag felett élők nagyobb arányban foglalkoztatottak, mint a hátrányos helyzetűek.

A munkakeresés olyan változó volt a kérdőívben, amely mind a szubjektív jólét fenntartásához, mind az egyén/háztartás gazdasági fejlődéséhez szorosan kapcsolódik. A legtöbben a hátrányos helyzetűek (95%), illetve az átlag felett élők (84,7%) közül kerestek munkát. Az átlagosan élőknek a 74,8 százaléka végzett munkakereső tevékenységet, amely igen magas aránynak mondható.

A kutatás kvalitatív részében kirajzolódott, hogy a külföldi munkavállalás meghatározó tényezője a szubjektív jólétnek. Kérdőíves kutatásunkban arra derült fény, hogy a legnagyobb arányban az átlag felett élők dolgoztak külföldön. Az átlagosan élők (90,6%) és a hátrányos helyzetűek (93,5%) között nem mutatkozott nagy eltérés e tekintetben. Az is kiemelendő, hogy mindent összevetve a külföldi munkavállalás tendenciája nagyon kis arányú a mintaterületen, ami a mobilitás e szegmensének hiányosságaira mutat rá. Kérdőívünkben a válaszadóknak lehetőségük volt megnevezni azokat az országokat, ahol már dolgoztak. Ezek Németország és Anglia voltak.

A munkavállalással kapcsolatban arra is kíváncsiak voltunk, hogy mik voltak az elutasítás okai (3. táblázat), amelyeket a munkára jelentkezéskor neveztek meg a munkáltatók, vagy amelyekkel kapcsolatban informális úton jutott el a leendő munkavállalókhoz a magyarázat.

3. táblázat: Az elutasítás oka munkára jelentkezéskor (személyiség, hátrányos helyzet) (saját szerkesztés)

Két tényező mutatott szignifikáns összefüggést a szubjektív jóléttel: a személyiség és a hátrányos helyzet. A személyiséggel kapcsolatos problémára hivatkozva a hátrányos helyzetű válaszadóinkat utasították el a legtöbbször (17,6%), mintegy tízszeres mértékben az átlagosan élő válaszadókhoz képest (1,7%). Árulkodó adat, hogy az átlag felett élők nem számoltak be ilyen problémáról. A származás és a nemzetiség, a képzettség hiánya, a politikai nézet, az előző munkahely, a nem és a családi állapot nem mutatott szignifikáns összefüggést a szubjektív jóléttel. A válaszokból azonban kitűnik, hogy azok a hátrányos helyzetű válaszadóink voltak a legnagyobb arányban (38,1%), akik a származásukra vezették vissza az elutasítás okát, míg az átlag felett élők válaszmegtagadása igen magas volt e tekintetben.

Hasonló tendenciát mutatott a képzettség hiánya, amelyről az mondható el, hogy a hátrányos helyzetű megkérdezettek 60 százaléka gondolta úgy, hogy ez volt az oka az elutasításának. Az átlagosan élők 47,7 százaléka, illetve az átlag felett élők 21,4 százaléka gondolta oknak a képzettség hiányát. Ebből arra lehet következtetni, hogy minél magasabb a szubjektív jólét aránya, annál kevésbé valószínű, hogy képzettség hiányában utasítják el az egyént a kutatás mintaterületén.

A politikai nézet csak az átlagosan élők csoportjában volt értelmezhető okként (3,4%). Az előző munkahely miatt történő elutasítás az átlagosan (6,6%) és az átlag felett élők (7,7%) körében közel azonos arányban jelent meg okként. Számos tanulmány a nemi diszkrimináció hangsúlyosságára hívja fel a figyelmet. Kutatásunkban az erre a tendenciára való reflexió az átlagosan élők csoportjában jelenik meg: 9,2 százalékuk vezette vissza az elutasítást a nemére, amely minden esetben a női nemet jelentette. A további két kategóriában teljes volt a válaszmegtagadás.

A nem mellett a családi állapot is szerves témája a munkaerőpiaci hátrányokkal foglalkozó szakirodalomnak. Kutatásunkban a hátrányos helyzetűek 27,8 százaléka, az átlagosan élőknek pedig a 24,4 százaléka gondolta azt, hogy a családi állapota volt az oka a visszautasításának. Az átlag felett élők közül senki nem jelölte meg ezt a válaszlehetőséget.

4. táblázat: Mire van szüksége ma Magyarországon az embernek az anyagi boldogulásához? (saját szerkesztés)

Az általános helyzet leírásához az anyagi boldogulással kapcsolatos képzeteket is figyelembe vettük, amelyek szorosan kapcsolódnak a szubjektív jólét témaköréhez. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mire van szükségük az embereknek ma (2019-ben) Magyarországon az anyagi boldogulásukhoz (4. táblázat). A válaszadóknak rangsorolniuk kellett az alábbi négy kategóriát:

• egyéni törekvés, ambíció;
• szerencse: jó időben jó helyen kell lenni;
• megfelelő kapcsolatok;
• jó családi háttér: jó helyre kell születni.

A hátrányos helyzetűek (30,6%) és az átlagosan élők (34,7%) csoportja a megfelelő kapcsolatok válaszlehetőséget választotta, közel azonos arányban. Ez arról árulkodik, hogy a társas kapcsolatok szerepe a pandémia előtti időszakban is kiemelkedően fontos volt az alsóbb társadalmi és fogyasztói réteget képviselők körében. Az átlag felett élők szerint a legfontosabb az egyéni törekvés az anyagi boldogulás tekintetében (42,9%). A fenti adatokból is jól kitűnik, hogy a társas kapcsolatok vizsgálata és értelmezése fontos aspektus a kutatásunkban. A következőkben az ezeket leíró adatokat közöljük.

Társas kapcsolatok

Mint fentebb is említettük, a csoporthoz tartozás pozitív hatással van az egyén mentális egészségére és jólétére. Az ember társas lény, és a szociális kapcsolatok megerősítése, a közösséghez tartozás érzése segít csökkenteni az elszigeteltség és a stressz szintjét. Támogató környezetben könnyebb megbirkózni a nehézségekkel, és növelni a belső motivációt. A társas kapcsolatokon belül a csoporthoz tartozás minden társadalmi szinten fontos az egyén számára. Hátrányos társadalmi helyzetű válaszadóink 56,1 százalékának nagyon fontos, 28,1 százalékának pedig fontos, hogy egy közösség részese lehessen. Az átlagos szinten élőknél ez 40,2 és 33,5 százalékos, míg az átlag felett élőknél 50 és 27,8 százalékos értékkel alakult. A társadalom peremén élők általában jobban igényt tartanak a csoporthoz tartozásra a munkahelyen. Gyakran szembesülnek különböző kihívásokkal és nehézségekkel (például pénzügyi korlátok, hozzáférési problémák). A csoporthoz tartozás lehetőséget nyújthat számukra, hogy olyan támogató közösség részei legyenek, amelyben megoszthatják tapasztalataikat, segítséget kaphatnak, megerősíthetik egymást, azonosulnak egy közösséggel, megtapasztalják az elfogadást és a pozitív visszajelzéseket. Ez erősítheti önbizalmukat, és segíthet abban, hogy hatékonyabban vegyenek részt a munkahelyi tevékenységekben.

A hátrányos helyzetű válaszadók majdnem 90 százalékának nagyon fontos, illetve fontos, hogy a munkahelyén kapcsolatba kerülhet más emberekkel. Ugyanez az átlagos színvonalon élők 80 százalékának, míg az átlag felett élők 70 százalékának fontos. A csoporthoz tartozás lehetőséget teremt az alacsony társadalmi státuszú egyének számára,

hogy hálózatot építsenek és kapcsolatokat alakítsanak ki a munkahelyen. Ez segítheti őket abban, hogy jobb munkalehetőségeket találjanak vagy mentorálást kapjanak, ami elősegítheti szakmai fejlődésüket és mobilitásukat.

A társadalmat átszövő kapcsolatok hatással vannak az egyének integráltságára, élet- útjára. Ha hiányoznak a kapcsolatokat fenntartó interakciók, felbomlik a társadalom, és társadalmi destabilizáció következik be (Albert–Dávid, 2016). Az egyén személyes kapcsolatai révén tud hozzáférni bizonyos társadalmi szervezetekhez, csoportokhoz, intézményekhez.

5. táblázat: Álláskeresés során segítséget kérők aránya (saját szerkesztés)

Kutatásunkban fontosnak tartottuk, hogy megtudjuk, válaszadóink kitől kaptak segítséget munkahelyi elhelyezkedésükkor (5. táblázat). A hátrányos helyzetű válaszadók 17,7 százaléka senkitől nem kapott segítséget, és szintén 17,7 százalék kapott segítséget valamilyen ismerősétől. Az átlagosan élők 26,1 százaléka mondta, hogy senkitől nem kapott segítséget, 35,6 százalékuk említette, hogy ismerőstől, rokontól, 4,6 százalékuk pedig azt, hogy tanárától kapott segítséget. Az átlag felett élők 4,8 százaléka mondta, hogy senkitől nem kapott segítséget, 61,9 százalékuk jegyezte meg, hogy ismerősökön keresztül sikerült segítséget kapnia az elhelyezkedésekor, és 14,3 százalékuk említette, hogy az egyik tanárától kapott segítséget.

Láthatjuk – ahogy az elméleti részben is utaltunk rá –, hogy a magasabb társadalmi státuszú emberek több gyenge és stabilabb erős kötéssel rendelkeznek. Esetünkben a hátrányos helyzetű embereknek kevesebb mint 20 százaléka kapott segítséget ismerőstől.

A szegénység és az alacsony társadalmi státusz korlátozhatja az erős kapcsolatok lehetőségét. A szegénységben élő emberek gyakran korlátozott kapcsolati hálóval rendelkeznek, mivel kevesebb gyenge kötésű kapcsolatot alakítanak ki. Ez annak következménye lehet, hogy szegregált vagy alacsony társadalmi státuszú közösségekben élnek, ahol a lehetőségek és a kapcsolatok szűkösek. Éppen ezért fontos, hogy a társadalom támogatást és erőforrásokat biztosítson a szegénységben élő embereknek kapcsolati tőkéjük építéséhez és közösségi kapcsolataik erősítéséhez. Ez magában foglalhatja szegénységcsökkentő programok és szolgáltatások kialakítását, amelyek segítenek megbirkózni az anyagi kihívásokkal, és javítani az esélyeket a társadalmi részvételre. A szolidaritás és empátia kultúrájának előmozdítása is fontos, hogy együttműködésre és támogatásra épülő kapcsolatok születhessenek. A szoros kapcsolatok hiánya a szegénységben élő emberek esetében különösen megnehezítheti a munkahelykeresést és a foglalkoztatási lehetőségek elérését. Ezért az oktatás, a képzés és a foglalkoztatási programok is fontosak, hogy támogassák az embereket a szükséges készségek megszerzésében és a kapcsolati tőke építésében. Az egyének és a közösségek támogatása, valamint a társadalmi struktúrák és intézmények átalakítása lehetőséget teremthet a kapcsolatok bővítésére és erősítésére a szegénységben élő emberek körében is. Ezáltal elősegíthető a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség, szélesebb körben elérhetővé válhatnak a munkavállalási lehetőségek.

Hozzáférés a technológiai eszközökhöz

A technológiai eszközök fejlődésével a munkakeresés terén is új távlatok nyíltak. Kutatásunkban arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek olvasnak-e álláshirdetéseket, ha igen, milyen platformon, illetve milyen eszközhozzáférésük van ehhez.

A vizsgált három csoport közül a legnagyobb arányban az átlagosan élők olvastak álláshirdetéseket (81%). A hátrányos helyzetűeknek több mint a fele szintén beszámolt ilyen tevékenységről (58,3%). Az átlag felett élők egyáltalán nem olvasnak álláshirdetéseket. Állásközvetítő cégekkel csak az átlagosan élők voltak kapcsolatban (6%, 6. táblázat), míg újságban a hátrányos helyzetűek (57,1%) és az átlagosan élők (58,3%) közel azonos arányban olvastak álláshirdetéseket. Az online portálokon végzett keresést a legnagyobb arányban a hátrányos helyzetűek jelölték meg (85,7%), őket az átlagosan élők követték (68,6%). Az átlag felett élők online portálokat sem használtak munkakeresés céljából.

A válaszokból kiderült, hogy az online portálok használata messzemenően a legnagyobb arányt képviseli az álláskeresésben. Telefon/mobil a hátrányos helyzetűeknél 90,3 százalékban, az átlagosan élők körében pedig 98,8 százalékban volt a háztartásban. Internet-hozzáféréssel a hátrányos helyzetűek 64,5 százaléka, az átlagosan élőknek pedig a 88,6 százaléka rendelkezett. Ebből arra lehet következtetni, hogy az eszköz megléte nem feltétlenül jelenti az online portálokon való keresést otthoni környezetben, vagyis ilyenkor egy közösségi tér vagy egyéb külső helyszín szükséges az internet-hozzáféréshez.

6. táblázat: Állásközvetítőn keresztül munkát keresők aránya (saját szerkesztés)

Megbeszélés

Kutatásunkban – a szubjektív jólétre fókuszálva – olyan tendenciákra voltunk kíváncsiak a munkavállalással kapcsolatban, amelyek az egyének anyagi helyzetéhez, az azzal kapcsolatos önpercepciójához, illetve attitűdjeihez fűződtek. A munkaerőpiaci státusz jelentette vizsgálatunk egyik pillérét, hiszen a szubjektív jólét szerinti besorolás mellett ez az a tényező, amely témánk szempontjából a leghangsúlyosabb. A foglalkoztatottság a pandémia előtti időszakban (melybe a vizsgálatunk is beletartozott) az EU-átlag alatt helyezkedett el, s erre a pandémia további negatív hatással volt. Éppen ezért fontosnak tartottuk megvizsgálni, hogy egy jobb munkaerőpiaci státusz elérése érdekében milyen attitűdökkel és eszközökkel rendelkeznek a mintában szereplő egyének.

Feltételeztük, hogy az attitűdök és az eszközök a pandémia következtében változtak, így az adatok értelmezését csupán arra használtuk, hogy mint- egy kiindulópontot, referenciapontot határozzunk meg a kutatásunk idősoros folytatása érdekében. Vizsgálatunkból kirajzolódott, hogy a foglalkoztatottak aránya az átlag felett élők körében volt a legmagasabb, és a hátrányos helyzetűek csoportjába tartozók közül kerestek a legtöbben munkát. A munkakeresésnek számos akadályozó tényezője volt, amelyek közül a személyiség és a hátrányos helyzet állt szignifikáns összefüggésben a szubjektív jóléttel. Így az intervenciós programok és stratégiai fejlesztések alapjául e tényezők figyelembevételét, illetve az ezekre való reagálást javasoljuk. A pandémia előtti időszakban az anyagi boldoguláshoz Magyarországon a rosszabb gazdasági hátterű háztartásokban élők szerint megfelelő kapcsolatokra van szükség, s csak az átlag felett élők szerint számít a legjobban az egyéni törekvés.

Láthattuk, hogy a kapcsolati, társadalmi tőke rendkívül fontos a munkahelykeresés és a szubjektív jólét szempontjából is. A kapcsolati tőke lehetővé teszi, hogy információkhoz jussunk a munkaerőpiaccal, a potenciális munkahelyekkel kapcsolatban. A gyenge kötések révén rendelkezésünkre állnak olyan emberek, akiknek tapasztalataik és ismereteik vannak az adott szakmáról vagy iparágról, és így segíthetnek eligazodni a munkaerőpiacon. Továbbá a kapcsolati tőke segíthet abban, hogy ajánlásokat és referenciákat kapjunk, amelyek előnyt jelenthetnek a munkahelyi versenyben, illetve olyan emberekhez férhetünk hozzá, akik ismerik képességeinket, és növelhetik hitelességünket a munkáltatók szemében. A kapcsolati tőke azonban nemcsak a munkahelyi lehetőségekhez, hanem – mint említettük – a szubjektív jóléthez is hozzájárulhat. Az erős kötések révén olyan szoros barátságokat vagy támogató közösségeket alakíthatunk ki, amelyek az érzelmi támogatás és a stresszkezelés forrásai lehetnek a munkahelykeresés során.

A társas kapcsolatok mellett a technológiai eszközökhöz való hozzáférés is fontos szerepet játszott a munkavállalással kapcsolatos tendenciák leírásában. Amellett, hogy az internet-hozzáférés és a telefon/mobil megléte a társas kapcsolatok kialakításában és fenntartásában is meghatározó lehet, az álláskeresés egyik eszköze is. Az eszközök közül a mobiltelefon állt rendelkezésre a legnagyobb arányban mindhárom vizsgált csoportban, ugyanakkor a pandémia előtti időszakban az internet-hozzáférés a hátrányosabb helyzetű csoportok körében nem volt olyan nagy arányú, mint a jobb anyagi körülmények között élőknél. A pandémia alatt az izoláció és az online térben való információ- áramlás olyan szükségleteket erősítettek fel, amelyek az internet-hozzáféréshez szükséges eszközök meglétének igényét növelték. Az állásközvetítő cégekkel való kapcsolattartás szükségszerűen áthelyeződött az online térbe.

Összegzés

A Magyarország keleti perifériáján élők gazdasági és társadalmi helyzetét nagyban befolyásolja a munkaerőpiaci státuszuk, amelynek jellegzetességeire és alakító tényezőire világítottunk rá tanulmányunkban. A társas kapcsolatok és a technológiai eszközökhöz való hozzáférés fókuszával bemutattuk, hogy a szubjektív jólét szerinti kategóriákba tartozó válaszadóinkat a pandémia előtti időszakban (2019-ben) milyen sajátosságok jellemezték a munkavállalás szempontjából.

A ROHU-385 projekt keretein belül olyan tevékenységeket határoztunk meg, amelyek megvalósításával a célcsoport munkaerőpiaci helyzetének változásában szerettünk volna segítséget nyújtani a feltáró kutatás alatt. A munkavállalókkal és munkáltatókkal készített félig strukturált interjúk során arra derült fény, hogy Magyarország keleti határa mentén piaci rést jelent a C kategóriás jogosítvánnyal rendelkező kamionsofőr munkaköre, akár a hazai, akár a nemzetközi színtéren. Ez főként a férfi munkavállalók számára lehetőség. A nők a gyermeknevelés és gyermekgondozás miatt másféle stratégiát követtek, például atipikus munkaformákat részesítettek előnyben, vagy helyi intézményekben helyezkedtek el dajkaként, takarítóként, illetve pedagógiai asszisztensként. A megkérdezettek szerint ez olyan perspektívát jelentett számukra, amelyet alacsony ön- értékelésük miatt korábban nem gondoltak elérhetőnek. Mutatkoztak azonban olyan beavatkozások is, amelyek hosszú távon nem eredményeztek fejlődést az egyének életében. Ezek azok a finanszírozott képzések voltak, amelyek három-hat hónapig tartottak, és havonta hatvan-nyolcvan ezer forint anyagi juttatás járt értük a résztvevőknek. A projekt által szervezett képzések nagy népszerűségnek örvendtek, azonban a megszerzett szakmában való elhelyezkedés nagyon kis arányban valósult meg. További beavatkozásokra volna szükség, hogy láthatóvá váljon, e szakképzettségeket hogyan lehetne átformálni olyan kompetenciákká, amelyek az elsődleges munkaerőpiacon előnynek számítanak, ugyanakkor integrálhatók más munkakörökbe is.

Következő kutatásunkban a megszerzett kompetenciák beazonosítására (egyéni szint), illetve a lokális igények felmérésére (mezoszint) fókuszálunk, hogy meg tudjuk ha- tározni az elsődleges munkaerőpiacon való részvétel attribútumait (makroszint). Mind- emellett további kutatási területek rajzolódtak ki az elemzés során, melyek a társadalmi és a földrajzi mobilitáshoz kapcsolódnak. Kutatócsoportunk tehát e két téma kifejtését tűzte ki célul. A mérőeszköz felülvizsgálata után adatfelvételre vállalkozunk kutatásunk longitudinális jellegének elérése érdekében.