Absztrakt

Bár az elmúlt évtizedekben a Száhel neve egybeforrt a humanitárius válság fogalmával, a térség strukturális kihívásai ellenére sincs „válságra ítélve”: az elmúlt évek politikai folyamatai és helytelen döntései vezettek oda, hogy 2024 elejére legalább negyvenmillió ember szorul támogatásra a régióban. Földünk valószínűleg legnagyobb humanitárius krízisének megoldása éppen ezért nem csupán humanitárius és fejlesztési feladat: a diplomáciának és esetenként a katonai erőnek legalább akkora feladata lenne benne, mint a segélykonvojoknak.

Kulcsszavak: Száhel, humanitárius válság, élelmezésbizonytalanság, menekültek

DOI: 10.56699/MT.2024.2.5

A Száhel neve nem ismeretlen a humanitárius válságokkal foglalkozó szakértők körében. Sőt, az 1980-as évek óta a térséget sújtó krízisek dimenziói gyakran még a közvélemény ingerküszöbét is elérték. A Szahara sivataga és a termékeny, földművelésre alkalmas déli területek közt elterülő, a különböző becslések szerint három-öt millió négyzetkilométernyi átmeneti régióban az elmúlt évtizedekben olyan strukturális kihívások rakódtak egymásra, amelyek elhúzódó válságba taszították a térség jobb sorsra érdemes lakosságát.

Fontos ugyanakkor hangsúlyoznunk, hogy ez önmagában nem predesztinálná a régiót arra, hogy tízmilliók megélhetése – sőt túlélése – kerüljön veszélybe. Ehhez szükség volt az elmúlt évtized politikai és biztonsági viharaira, amelyek a strukturális kihívások kezelése helyett talmi megoldásokkal igyekeztek választ adni a problémákra. Beszéljünk dzsihadista csoportokról, puccsista katonatisztekről, frissen felfűtött nacionalizmusról, francia- és Nyugat-ellenes érzelmekről vagy újonnan megjelenő, könnyű ígéreteket tevő nagyhatalmakról, mindezek egyelőre nem segítettek, inkább csak rontottak a helyzeten. Bár a különféle statisztikák és adatok összegzése tartogat kihívásokat, nem túlzó állítás, ha azt mondjuk, az Atlanti-óceán és a Vörös-tenger közt elterülő, földrajzi értelemben vett Száhelben jelenleg legalább negyvenmillió ember él akut élelmezésbizonytalanságban, miközben a térség tizenhatmillió belső és külső menekültnek ad otthont (Africa Center, 2023a; Red Cross, 2024; UNHCR, 2024). Figyelembe véve az erős összekapcsolódási hatásokat, megállapíthatjuk, hogy Kelet-Afrika mellett a Száhel a helyszíne földünk legnagyobb humanitárius válságának. Sőt, ismét csak az erős összekapcsolódási hatások miatt bizonyos értelemben ez egy válságzóna, hiszen például a szudáni helyzet és részben az etióp krízis is földrajzi és tematikus (aszály, polgárháború, menekültválság) átfedést jelent a két régió között. Az ok, hogy ezt mégis külön kezeljük, és ebben az írásban a Száhelre fókuszálunk, az, hogy a Száhel kül- és belpolitikai dinamikái nagyban eltérnek a Kelet-Afrikában tapasztaltaktól – ami miatt a helyzet megoldása is eltérő megközelítést igényel.

Jelen tanulmányban arra keressük a választ, milyen strukturális és geopolitikai/ aktuálpolitikai tényezők járultak hozzá a térség válságához, és milyen eszközök állnak rendelkezésre ezek megoldására vagy legalábbis a kihívások mérséklésére. Alapvető állításunk, hogy a krízis elsődleges okai bel- és külpolitikaiak, és ezek járultak hozzá katalizátorként a már meglevő strukturális kihívások súlyosbodásához. Vagyis amit a Száhelben látunk, elsősorban ember okozta kataklizma, ahogy Ilan Kelman írja korszakalkotó könyvében, „választott katasztrófa” (disaster by choice) (Kelman, 2020: vii), amelyet a rossz politikai, gazdasági és társadalmi döntések váltottak ki. Éppen ezért a humanitárius válasz önmagában nem elég: diplomáciai és biztonsági (katonai) eszközökre is szükség van a helyzet rendezéséhez.

Tanulmányunkban először elemezzük az egyes válsággeneráló faktorokat és összekapcsolódásukat, különös tekintettel az emberi tényezőre. Ezt követően az elérhető adatok alapján felvázoljuk a krízis természetét és méretét. Ezt részben országokra bontva tesszük, mivel számos szervezet (az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa [UNHCR], a Világélelmezési Program [WFP]) elsősorban országos bontásban közli az adatokat. A számok körüli bizonytalanság egyébként részben ehhez köthető: az egyes éghajlati tényezők, domborzati viszonyok nem követik az országhatárokat: sőt, a kormányzat nélküli területekben (a bevett angolszász terminológiában ungoverned areas) bővelkedő, hatalmas kiterjedésű államokat részben vagy egészében magában foglaló Száhelben a politikai és biztonsági folyamatok is meglehetősen komplex minták alapján terjednek. Jó példa erre Csád és a szudáni polgárháború. A darfúri harcok jelentős hatást gyakorolnak Kelet- és Észak-Csád bizonyos részeire, miközben délen ez nem mutatkozik. Ugyanakkor az is felmerül, hogy Nigériát, Etiópiát vagy épp a Közép-afrikai Köztársaságot – amelyek bizonyos térségei egyértelműen a földrajzi Száhel részét képezik – mennyire tekintjük vizsgálatunk tárgyának. S ebből következik a kérdés: hogyan tudjuk elválasztani, hogy az országban levő menekültek vagy akut élelmezési bizonytalanságban élők közül kiket számítunk bele a Száhelhez rendelt statisztikákba, amikor az adatokat gyakran nem leljük fel régiónkénti földrajzi bontásban?

Mindezek miatt elengedhetetlen a Száhel meghatározása. Jelen tanulmány esetében – ahogy általában a térség meghatározásánál – ez részben önkényesen történik. Ennek értelmében a szerző a Mauritániától Csádig húzódó öt frankofón államot, illetve Szudánt érti a régión, kiegészítve a Csád-tó medencéjével. Ennek fő oka, hogy az említett földrajzi egység három nagy kiterjedt humanitárius válsággócot tudhat magáénak: Mali, Burkina Faso és Niger viszonylatában a dzsihadista és részben szeparatista felkelést, amely nagyban hozzájárul az élelmezési válsághoz is; a Csád-tó medencéjének válságát, amely dinamikájában nagyban hasonlít az előzőhöz; és Szudánt, ahol – szemben a jórészt a szélsőséges ideológia által vezérelt előző két fegyveres konfliktussal – sokkal inkább etnikai-politikai alapú, klasszikus polgárháborúról van szó. Hatásai ugyanakkor mélyen érződnek Csádban is, ami indokolttá teszi, hogy az országot ebben a keretrendszerben vizsgáljuk, a száheli válság részeként.

Strukturális és politikai kihívások – ember okozta katasztrófa

Bár az elmúlt évtizedekben a politikai és tudományos diskurzusban konstruált Száhel-képhez szinte állandó attribútumként kapcsolódnak a humanitárius válságok, fontos hangsúlyoznunk, hogy a térség önmagában nem tekinthető az emberiség siralomvölgyének: számos olyan adottsággal rendelkezik, amely megfelelő termelési módok mellett eltartja lakóit. Itt most nem csupán a térség óriási ásványkincstartalékaira kell gondolni, például az aranyra, amely hozzájárult a középkori Mali Birodalom uralkodójának, Musza manszának a legendás gazdagságához (Fage–Tordoff, 2004). Ahogy Camilla Toulmin mikrokutatásait összegző könyvében felhívja rá a figyelmet, a helyi bambara kultúrában az a mondás járta, hogy „a bozót sohasem ér véget” (Toulmin, 2020: 83) – vagyis az emberek megélhetésére mindig lesznek feltörhető új földek, meghódítható új legelők a Száhelben.

Ez a törékeny ökoszisztéma aztán alapjaiban borult fel a gyarmatosítást kísérő túlnépesedéssel, illetve túllegeltetéssel. Ahogy a Fage–Tordoff szerzőpáros rámutat, az élelmiszerhiány már a prekoloniális korban is meg-megjelent a térségben. „Ha két vagy három egymást követő évben nem esik elegendő csapadék – ami tíz- vagy húszévente legalább egyszer megtörténik –, az mindig éhínséghez és járványhoz vezet. Úgy tűnik azonban, hogy a múltban ezek nem voltak ilyen kataklizmaszerűek. A magas csecsemőhalálozás és az alacsony várható élettartam miatt sokkal kisebb volt a népesség, ezért kevesebb betegről, idősről és fiatalról kellett a hatóságoknak gondoskodniuk. Következésképpen a közösségek kisebbek és mozgékonyabbak voltak, és mivel kevesebben osztozkodtak a földeken, könnyebb volt új területeket találniuk, ahol ideiglenesen vagy tartósan letelepedhettek, ha szülőföldjüket valamilyen katasztrófa érte.” Ugyanakkor „a 20. század, tehát a nagy népességrobbanás és »fejlesztések« előtt maga a föld is jobban ellenállt a szárazságnak, mivel a legelőket nem legeltették túl, kevesebb fát vágtak ki tűzifának, építőanyagnak. […] Az erdők és a fás szavannák ezért sokkal inkább képesek voltak a regenerálódásra” (Fage–Tordoff, 2004: 429). Elgondolkodtató adat, hogy az öt frankofón száheli ország népessége 1950-ben nem érte el a tizenötmillió főt, míg 2020-ban meghaladta a nyolcvanmilliót, 2050-re pedig a becslések szerint megközelíti majd a kétszázmilliót (Macrotrends, 2024). Ahogy Toulmin kutatása rámutat, az egészségügy fejlődésének köszönhetően egyes helyeken még jelenleg is nő a népességnövekedés üteme, és a csökkenés csak későbbre várható (Toulmin, 2020: 111). Mindez óriási terhet ró nem csupán a környezetre, de a szociális ellátórendszerre is, hiszen például Mali lakossága nettó hatszázezer fővel gyarapszik évente. Nem véletlen, hogy a társadalmi feszültségek középpontjában nagyon sokszor a földéhség, a megélhetés hiánya, a puha erőforrásokért (víz, legelő) folyó konfliktus áll.

Az ember okozta, a túlnépesedéssel járó problémákat tovább súlyosbítja a globális klímaváltozás hatása. A Száhel a globális átlaghoz képest jóval nagyobb tempóban melegszik fel, egyes helyeken az átlaghőmérséklet 3 °C-kal melegebb jelenleg, mint az ipari forradalom előtt volt. Ennek eredményeképpen az időjárás jóval hektikusabb és kiszámíthatatlanabb lett: a nagy, elhúzódó aszályokat özönvízszerű esőzések követik, ahogy például 2020-ban, amikor húsz éve nem látott mennyiségű csapadék zúdult a térségre. Ennek hatására csak Nigerben 226 ezer embernek kellett elmenekülnie otthonából, és tízezer hektárnyi termés pusztult el (Beza, 2022: 4). Ugyanekkor Szudánban csaknem hárommillió ember megélhetését lehetetlenítették el a medrükből kilépő folyók, aminek hatására az élelmezésbizonytalanságban élők száma történelmi méreteket ért el, meghaladva a 9,6 millió főt (FAO, 2020). Ám ezekért sem lehet kizárólag az esőzéseket okolni: a túlnépesedett lakosság – egyéb alternatíva híján – sok esetben olyan területeken épített lakóhelyet, amelyek eleve ki voltak téve az időről időre bekövetkező áradásoknak.

Az erőforrás-szűkösség tovább szította a már meglevő etnikai feszültségeket. A térség első nagy modern kori polgárháborúja, a mali tuaregek felkelése is alapvetően etnikai ellentétek mentén következett be, és hamar továbbgyűrűzött egyrészt más népcsoportokra, másrészt más országokra. Maliban például felerősödött a dogon–fuláni, Burkina Fasóban pedig a mossi–fuláni ellentét. Ezzel párhuzamosan az egész régióban fokozódtak a tuareg- és fulániellenes érzelmek. „Mindenért minket tesznek felelőssé. Mintha senki más nem lenne felelős azért, ami itt folyik. Persze ez így egyszerű: népirtást rendezni a peolök [a fulánik másik elnevezése] ellen, és akkor majd minden megoldódik” – nyilatkozta egy fuláni a szerzőnek 2022 februárjában. Különösen aggasztó, hogy a meglevő etnikai ellentéteket mind a kormányok és a hadsereg, mind a dzsihadista csoportok előszeretettel aknázzák ki. A fulánik elleni fellépés egyik oka például, hogy köztük a fiatalok nagy számban csatlakoznak a szélsőségesekhez, akik marginalizált helyzetük felszámolását és gazdasági helyzetük javítását ígérik nekik (International Crisis Group, 2021: 4). Eközben a kormányerők több közösség és civil szervezet szerint is etnikai alapú háborús bűnöket követnek el, a terroristákkal való kollaboráció vádjával végezve ki egyes falvak lakosságának férfi tagjait (OHCHR, 2023).

E már korábban is – igaz, jóval kisebb mértékben – meglevő problémákat alapvetően három tényező súlyosbította tovább: a dzsihadisták felemelkedése, a 2019-ben kezdődő puccshullám és a fokozódó nagyhatalmi versengés, amely lehetővé tette a katonai junták pozícióinak megszilárdítását.

A dzsihadista csoportok már a 2000-es évek elején jelen voltak a térségben, de az igazi áttörést a 2012-es mali felkelés jelentette számukra, amelynek örvén megvetették a lábukat először Észak-, majd Közép-Maliban, 2015-től pedig fokozatosan kiterjesztették befolyásukat a környező államokra, elsősorban Burkina Fasóra és Nigerre. Ennek során kihasználták a már említett etnikai ellentéteket, a kormányzat nélküli térségek jelentet- te vákuumot, illetve a központi hatalommal szemben megnyilvánuló elégedetlenséget (UNDP, 2023; Dodwel–Morgan, 2023). 2020 elejére az egymással is vetélkedő két nagy ernyőszervezet, a Nagy-szaharai Iszlám Állam (angol rövidítése: ISGS) és az al-Káidához kötődő Jamā‘at Nusrat al-Islām wal-Muslimīn (JNIM) ellenőrzése alá vonta a mali, nigeri és Burkina Fasó-i hármas határon fekvő Liptako Gourma régiót. Ezzel párhuzamosan a másik nagy dzsihadista gócpontban, a Csád-tó medencéjében is folytatódtak a támadások Nigéria, Niger, Kamerun és Csád területén. 2022 júniusa és 2023 júliusa között a Száhelben 2912 erőszakos incidensre került sor, amelyben 9818 ember vesztette életét. Ez 39 százalékos növekedés volt az előző egyéves periódussal összevetve, kétéves perspektívában pedig csaknem megduplázódtak a támadások, miközben a halálos áldozatok száma a háromszorosára nőtt. Miközben a Csád-tó medencéjében egy év alatt „csak” kilenc százalékkal emelkedett a halálos áldozatok száma, riasztó fejlemény, hogy a szélsőségesek merényletei elérték a Guineai-öböl partvidéki államait, és Togo, Benin, Elefántcsontpart, valamint Ghána északi részén is előfordultak merényletek (Africa Center, 2023b).

Részben a strukturális kihívásokra, részben az ideológiai-etnikai ellentétekre adott válaszul 2019-től új puccshullám söpört végig a régión: 2019-ben Szudánban, 2020-ban Maliban, 2021-ben Guineában, bizonyos értelmezések szerint Csádban és ismét Szudánban, 2022-ben két esetben Burkina Fasóban, 2023-ban pedig Nigerben került sor katonai hatalomátvételre (Africa Center, 2023c). A katonai junták – meglovagolva a politikai, gazdasági és társadalmi elégedetlenséget az előző vezetéssel szemben – a na- cionalizmus és a Nyugat- (francia)ellenesség ideológiájára építve, dekolonizációs narratívába helyezve a külső függést, komoly társadalmi támogatás mellett szilárdították meg hatalmi pozícióikat (Akrimi, 2023). Mindez rövid távon hatékonynak bizonyult: bár a nyugati és ENSZ-erők távozásával látványosan nőtt a terrortámadások és fegyveres konfliktusok száma a Száhelben (Africa Center, 2023d), a lakosság egyelőre kitart az új vezetők mellett, akik tömegeket tudnak az utcákra szólítani – legalábbis a nagyvárosokban (Al-Jazeera, 2023).

Ettől a dinamikától kissé eltérnek a szudáni események: a 2023 áprilisában fellángoló polgárháború ugyan – hasonlóan a frankofón Száhel harcaihoz – szintén értelmezhető centrum–periféria konfliktusként, de itt alapvetően mégis az állami vezetés korábban meghatározó erői fordultak egymás ellen a főhatalom megszerzéséért. Nem véletlen, hogy a három nagy fegyveres gócpont közül messze a szudáni jár a legsúlyosabb humanitárius következményekkel.

Bár logikailag ellentmond a helyi dekolonizációs narratívának, a nyugati visszaszorulással párhuzamosan – igazodva az elmúlt évtizedben felerősödő globális versengéshez – régi-új szereplők töltötték be a keletkező űrt. A leglátványosabb térfoglalást egyértelműen Oroszország hajtotta végre, amely a Wagner-csoporton keresztül a mali junta fő támasza lett. Mauritániától Szudánig jelentősen erősödtek az Egyesült Arab Emírségek, a törökök és a kínaiak pozíciói is. Mindez – hasonlóan a hidegháborús dinamikákhoz – nagyban elősegítette a puccsal hatalomra került elitek konszolidációját, amelyek patrónusra leltek a nyugatiakkal szemben álló külső hatalmakban. Ugyanakkor, bár ez látszólagos stabilitást ad a rezsimeknek, továbbra sem képes kezelni azokat a kiváltó okokat, amelyek a válság elmélyüléséhez vezettek. Sőt, például a zsoldosok megjelenése csak fokozta az erőszakot Maliban (Africa Center, 2023d), csakúgy, mint az egyes hadviselő felek proxytámogatása Szudánban (Mohammad, 2023). Ráadásul a korábbi partnerek kiszorítása és a puccsok azzal is jártak, hogy a támogatások egy részét a nyugati szereplők felfüggesztették: 2021-ben például Niger 1,8 milliárd dollárnyi segélyben részesült, amely az ország teljes GDP-jének kilenc százaléka volt. Eközben az állami költségvetés 38 százalékát is külső, szinte kizárólag nyugati donorok állták. A 2023. júliusi katonai hatalomátvétel után azonban a legtöbb külső támogató a segélyek és fejlesztési támogatások átmeneti felfüggesztéséről, illetve felülvizsgálatáról döntött, miközben nyoma sincs annak, hogy a katonai junta új szövetségesei, mint Oroszország, pótolnák a kieső jövedelmeket (Voanews, 2023a).

Bár itt nincs módunk részletesebb kifejtésre, fontos kiemelnünk a kontinensen kívüli két tényezőt, amely erősen kivéreztette a régiót, és jelentősen csökkentette ellenálló képességét. Az egyik a koronavírus-járvány, amelynek elsősorban a gazdasági hatásai jártak súlyos következményekkel Afrikában (Tarrósy, 2020; Marsai–Tarrósy, 2022). A másik a 2022. február 24-i ukrajnai orosz agresszió, amelynek hatására az egekbe szöktek a globális élelmiszerárak, elapasztva a donorok forrásait, és százmilliókat taszítva élelmezésbizonytalanságba (Marsai–Tóth, 2022).

Ezek a szempontok és események együttesen tehát megerősítik a tanulmány hipotézisét: abban, hogy 2023 végére „tökéletes vihar” alakuljon ki a Száhelben, meghatározó szerepet játszott az emberi-politikai tényező.

A válság mérete

Nem túlzás állítani, hogy 2023 végére a Száhel történetének legsúlyosabb humanitárius válsága következett be. Az ENSZ becslései szerint a mali, nigeri és Burkina Fasó-i hármas határhoz kapcsolódó konfliktus 3,7 millió belső és félmillió nemzetközi menekültet eredményezett, miközben tízmillió gyerek nem jutott hozzá megfelelő mennyiségű élelmiszerhez (UNHCR, 2024). Más adatok szerint az akut élelmezésbizonytalanságban élők száma Burkina Fasóban elérte a 3,3 millió főt, ebből 650 ezren éheztek (Reliefweb, 2023), a teljes frankofón Száhel vonatkozásában pedig a 10,2 millió főt (World Bank, 2024).

A Csád-tó medencéjében a belső menekültek száma meghaladta a 3,2 millió főt, és 465 ezren kerestek menedéket más országokban (IOM, 2023). Az élelmezésbizonytalanságban élők számát az utolsó elérhető, 2022-es statisztikák 5,5 millió főre becsülték (Reliefweb, 2022).

A szudáni válság méretei messze fölülmúlják az előző két válsággócét. Az ország két erős embere, Abd al-Fattāh al-Burhān tábornok, államfő és helyettese, Muh−ammad H−amdān Daqlū H−amīdtī tábornok, alelnök közti vetélkedés 2023 áprilisában véres polgárháborúba torkollott. Bár komoly külső erőfeszítések történtek a tűzszünet elérésére, a 2024 eleji állapotok alapján mindkét fél katonai eszközökkel kívánta megoldani a válságot – vagyis az ellenfél legyőzésével/megsemmisítésével. A korábban bemutatott strukturális kihívások miatt – hasonlóan a frankofón száheli államokhoz – Szudán már a háború kitörése előtt is rossz állapotban volt: a 45 milliós kelet-afrikai ország 1,1 millió külföldi menekültnek adott otthont, miközben saját lakosságából is 3,8 millióan számítottak belső menekültnek (angol rövidítéssel IDP-nek). A konfliktus kirobbanása óta 6,1 millió fővel nőtt az IDP-k száma, miközben 1,7 millióan kerestek menedéket a környező országokban, elsősorban Egyiptomban, Csádban, Dél-Szudánban és Etiópiában (Africa Center, 2023a). A harcok során számos élelmiszerraktárt is kifosztottak, illetve az ország jelentős részében lehetetlenné vált a humanitárius szállítmányok célba juttatása. Ezért 2024 elejére a lakosság jelentős része az éhínség szélére került: 19,9 millió lakosnak volt szüksége élelmiszersegélyre, és közülük 17,7 millióan voltak akut élelmezésbizonytalanságban – ami azt jelenti, hogy nem jutottak hozzá a szervezet egészséges működéséhez szükséges mennyiségű és minőségű napi táplálékhoz. 2024 elején ezért a CARE segélyszervezet arra kérte az ENSZ-t, hogy deklarálja a szudáni éhínséget (Sudantribune, 2024).

A számokat összegezve láthatjuk, hogy a három nagy száheli gócpontban legalább 16 millió ember vált külső vagy belső menekültté, és 35 millió ember él élelmezésbizonytalanságban. A menekültek száma ráadásul konzervatív becslés, mert nem számoljuk bele a már korábban Szudánban élő IDP-ket és külföldről befogadottakat. Jelenleg ugyanis lehetetlen megmondani, hányan vannak az „új” menekültek, és mekkora azok aránya, akik már korábban is menekült- vagy IDP-státuszban voltak, és így kellett ismét elmenekülniük. Az is tény ugyanakkor, hogy a menekültek és az élelmezésbizonytalanságban élők között jelentős az átfedés. De így is csaknem negyvenmillió emberről beszélhetünk, akiknek humanitárius támogatásra van szükségük. Ez több, mint Ukrajna teljes lakossága.

A különböző hadviselő felek ráadásul saját céljaik elérésére szisztematikusan mélyítik a humanitárius válságot. Burkina Fasóban például a dzsihadisták többtucatnyi települést, összesen mintegy egymillió embert vettek blokád alá, amiért azok nem támogatták a szélsőségeseket: a fegyveresek megakadályozták, hogy a farmerek kimenjenek megművelni a földeket, az áruszállító autókat pedig megállították, rakományukat elkobozták (Gerth-Niculescu, 2023). Szudánban a H_amīdtī által vezetett Gyorsreagálású Támogató Erő (angol rövidítése: RSF) Wad Madanī városában kifosztotta az ENSZ Világélelmezési Programjának raktárját, ahol másfél millió ember egyhavi ellátására elegendő élelmiszert tároltak (Sudantribune, 2023). Ugyancsak az RSF szisztematikusan bombázta azokat a darfúri menekülttáborokat, amelyekben a maszalit népcsoport keresett menedéket. A milícia által elkövetett etnikai tisztogatás részeként így akarták rábírni a maszalitokat, hogy ne csak az országon belül meneküljenek el, hanem hagyják is el a határt Csád felé (Voanews, 2023b).

Humanitárius megoldási kísérletek – és politikai ellenérdekek

A száheli válságok megoldása kapcsán két alapvető problémával szembesülnek a helyi és külső szereplők. Az egyik a sokat emlegetett emberi tényezőből fakad: egyes aktorok ugyanis mesterségesen mélyítik a krízist, ezáltal kovácsolva tőkét maguknak, legyen szó a rivális népcsoport megsemmisítéséről-elűzéséről vagy az ellenállást tanúsító közösségek megbüntetéséről. Az a mintázat is kirajzolódik, hogy a humanitárius válság generálása elrettentő erejű a többi potenciális ellenfél számára. Gyakran pedig egyszerű haszonszerzés áll például a segélyszállítmányok kifosztása mögött. Ezek egyébként egyértelmű normaszegések mind a helyi, mind a nemzetközi jog szerint: háborús bűncselekmények, esetenként pedig kimerítik az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát.

A másik probléma szorosan kapcsolódik ehhez: nevezetesen hogy a három nagy hu- manitárius válsággóc alig számíthat nemzetközi figyelemre – ennek következtében pedig donortámogatásra. A továbbra is tomboló ukrajnai háború vagy a gázai konfliktus összehasonlíthatatlanul többet szerepel a híradásokban, mint a világ legnagyobb belső menekültválságává váló szudáni krízis. A szerző még véletlenül sem szeretné összehasonlítani vagy „versenyeztetni” a különböző emberi szenvedések mértékét, de világosan látszik az a tendencia, hogy az „elfelejtett” válságok jóval kevesebb figyelemre és így pénzügyi forrásra számíthatnak. Elgondolkodtató, hogy az ENSZ ügynökségei 2024-re 42 milliárd amerikai dollárnyi támogatást kértek a donoroktól – 15 milliárd dollárral kevesebbet, mint 2023-ban. Nem azért, mert csökkentek volna az igények: a nemzetközi szervezet szerint 2024-ben világszerte csaknem háromszázmillió embernek lenne szüksége valamilyen támogatásra. Csakhogy már 2023-ban is csak a kért összeg töredéke érkezett meg. Ezért az ENSZ úgy döntött, hogy a 181 milliónyi leginkább rászoruló személyt igyekszik elérni – a többiek, kis túlzással, csak magukra számíthatnak (UN, 2023). Mindez nem jó hír a Száhelben szenvedő tízmillióknak.

A figyelem hiánya nemcsak a forrásokban, hanem a politikai válság rendezésében is megmutatkozik: kevesebb energia jut ugyanis a normaszegő szereplők megregulázására, legyen szó terrorcsoportok elleni fellépésről vagy hivatalban levő politikusok szankcionálásáról. Jó példa erre H_amīdtī, akinek erői egyértelműen népirtást folytatnak Darfúrban és egyre inkább Szudán más térségeiben is. Mégsem látunk egységes fellépést a tábornok ellen, sőt a globális hatalmi vetélkedés eredményeképpen több külső szereplő is H_amīdtī vállán igyekszik megerősíteni pozícióit a Száhelben. Így 2024-re megint ott tart a nemzetközi közösség, hogy anélkül történik etnikai jellegű népirtás, hogy a külső szereplők közbelépnének.

A két tényező abban is összefügg, hogy nincs megoldás külön-külön, csakis egységesen, komplex módon: még ha rendelkezésre állnának is a szükséges források, a politikai instabilitás, illetve játszmák és szándékok akkor is meg tudják akadályozni, hogy a támogatás elérje a rászorulókat. Hiszen miért engedné át valaki a segélyszállítmányokat, ha épp a másik népcsoport megsemmisítése, elűzése a célja? Ráadásul ezt mindenféle retorzió nélkül megteheti.

A jelenlegi száheli válságok esetében tehát csak komplex megoldáscsomagok léteznek, amelyek vonatkozásában egyszerre fontos a politikai, a humanitárius és esetenként a biztonsági agenda: vannak helyzetek, amikor a segélyek csak fegyveres erők védelme alatt érkezhetnek meg. Ezért van racionalitása például a csádi magyar szerepvállalásnak, amely egyszerre igyekszik katonai és humanitárius megoldást kínálni a krízisre (Németh, 2023). De ugyanezt látjuk az Egyesült Államok részéről, amely a „három D” koncepciója (diplomacy, defense, development – diplomácia, védelem, fejlesztés) keretében próbálja kezelni a különféle kríziseket (Dodwel–Morgan, 2023).

Mindezek miatt kulcsfontosságú, hogy a külső szereplők, amennyire lehetséges, keressenek közös platformot a fellépésre. Az új hidegháborús légkörben erre látszólag kevés esély mutatkozik, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a világgazdaság teljesítményének és anyagi javainak jelentős részét továbbra is a nyugati szereplők, illetve az általuk finanszírozott nemzetközi szervezetek (ENSZ, Világbank, IMF) ellenőrzik. Így már e hatalmak is jelentős lépéseket tehetnek a helyzet rendezésére. Annál is inkább, mert a „keleti” szereplők ideiglenes térnyerése ellenére, ahogy rámutattunk, nem várható, hogy ezek képesek lesznek kitölteni a keletkezett űrt. Így már rövid távon is számolni lehet azzal, hogy a száheli puccsista kormányzatok „visszahívják” a nyugati szereplőket. Addig is, bár ettől láthatólag sok szereplő ódzkodik, mert politikai tőkét jelent a helyi rezsimeknek, a fejlett világ nem válaszolhat a segélyek felfüggesztésével pozíciói gyengülésére. Ráadásul a segélyezési diplomácia lehet az a kapu, amely ismét megnyithatja az utat a „keményebb” politikai együttműködések felé.

Az általános negatív konnotációk ellenére a Száhel nincs „válságra ítélve”: átgondolt klímavédelmi tervekkel, gazdasági beruházásokkal és inkluzívabb politikai vezetéssel a térség államai – építve természeti kincseikre – komoly fejlődést érhetnének el. Ehhez azonban elengedhetetlen a parciális érdekekkel szakító, komplexebb és konszenzusos vezetés, valamint a külső szereplők fokozott anyagi és politikai támogatása.

Absztrakt

Az afrikai kontinens jelenleg az elmúlt évtizedek legsúlyosabb élelmezési válságán megy keresztül. A klímaváltozást kísérő aszályok Nyugat- és Kelet-Afrikában, a koronavírus-járvány máig érződő gazdasági hatása, az elmúlt években felerősödő regionális konfliktusok, végül pedig az ukrajnai háborút kísérő gabonahiány, élelmiszer- és energiaár-növekedés „tökéletes humanitárius viharrá” állt össze. Ennek következtében az Afrikai Unió becslései szerint jelenleg kétszáznyolcvanmillió ember nem jut hozzá megfelelő mennyiségű élelmiszerhez, és már most milliók kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. Bár az útra kelők zöme egyelőre hazájában vagy a környező országokban marad, az így keletkező terhek tovább növelik egyes eleve törékeny államok – régiók? – instabilitását, elhúzódó politikai, társadalmi és gazdasági válságot vetítve előre.

 Kulcsszavak: Afrika, élelmezésbizonytalanság, háború, koronavírus-járvány

A 2022-es ukrajnai orosz invázió következményei miatt globális kontextusban ki- emelkedő jelentőségű a kialakult élelmezési válság. Egyes becslések szerint néhány hónapon belül csaknem négyszáznegyvenmillió ember ellátása került veszélybe (Africanews, 2022; Voanews, 2022a), és a nehéz helyzetben lévő államok között számos afrikai országot találunk. Sokan megfeledkeznek ugyanakkor arról a tényről, hogy mindez nem légüres térben történt. A háború élelmezésbiztonsági hatásai azért is érintették különösen súlyosan a fekete kontinenst – és a világ más részeit –, mert az elmúlt évek gazdasági és politikai folyamatai kivéreztették az eleve nem túl acélos entitásokat. Mind- ennek a következménye, hogy 2022 nyarára olyan súlyos humanitárius válsággócok alakultak ki Afrika-szerte, amilyenekre már évtizedek óta nem volt példa, és amelyek számos szektorban évtizedekre vetették vissza az egyes társadalmak fejlődését. Mindezt azért is fontos észben tartanunk, mert ebből az következik, hogy a megoldás sem jöhet egyik pillanatról a másikra, és hogy elhúzódó strukturális válsággal kell számolnunk.

Tanulmányunk fő célkitűzése, hogy bemutassa azt a komplex válságrendszert, amelyben az ukrajnai élelmiszer-szállítmányok kiesése csak az utolsó – bár kétségkívül hatalmas – cseppet jelentette a képzeletbeli pohárban, illetve hogy egyes afrikai térségek élelmezésbiztonsága már 2021 végétől megbicsaklott. Ennek során röviden beszélünk a kontinens továbbra is fennálló strukturális kihívásairól a demográfia és a klímaváltozás terén, amelyek leglátványosabb megnyilvánulása a jelenlegi kelet- és nyugat-afrikai aszály. Ezután rátérünk a törékeny államiság és a fegyveres konfliktusok problémájára, majd a koronavírus gazdasági hatásaira. Ezt követően kerül sor az ukrajnai orosz agressziót követő problémák részletes bemutatására. Végül pedig elemezzük a válság mértékét és kilátásait.

Demográfia

Talán elcsépeltnek tűnik a jelenlegi válsággal kapcsolatban (is) az afrikai demográfiai folyamatokkal foglalkozni, azonban ez tárgyunk vonatkozásában több szempontból sem kerülhető meg. Először is senki sem értheti meg Afrikát, amíg nincs tisztában a földrész demográfiai trendjeivel, amelyek szinte minden mást meghatároznak. Annál is inkább, mert a népesedés hosszú időtartamú, Fernand Braudel szavaival élve „longue durée” folyamat (Braudel, 2006: 1158), amely lassan változik, és amelynél – különösen a 21. századi körülmények között – ritkák a földcsuszamlásszerű trendváltások. Az ENSZ 2019-es nagy népesedési adatsora alapján a demográfiai átmenet a fekete kontinens jelentős részén még javában tart, sőt a Száhelben^[1]Jelen esetben az öt frankofón száheli államot, Mauritániát, Malit, Csádot, Nigert és Burkina Fasót értjük rajta. épphogy csak megkezdődött (UN DESA, 2019a: 7). A becslések szerint a földrész lakossága 2050-ig a duplájára fog növekedni, meghaladva a két és fél milliárd főt. Sőt például a Száhel esetében csaknem meg fog háromszorozódni a jelenlegi hetvenmillióról több mint kétszázmillió főre (UN DESA, 2019b). Egyedül a Maghreb és néhány szigetország esetében látszik már a folyamat vége.

Másodsorban figyelnünk kell a mikrofolyamatokra is, amelyek egyelőre a fejlődéssel szemben hatnak. Camilla Toulmin mali kutatása például azt mutatja, hogy mivel az ország vidéki területeinek zömére a modern egészségügyi ellátás még csak az elmúlt évtizedekben érkezett meg (ha megérkezett), ott még nem a termékenységi ráta esésével, hanem növekedésével szembesülünk (Toulmin, 2020: 111). Ez valószínűleg igaz a kontinens más térségeire is. Ráadásul a Covid–19 hatásai – amelyekről később még részletesen szólunk – jelentősen rontották a demográfiai mutatókat: a serdülőkorú lányok iskolapadból való kimaradása, a korai kiházasítások, a fogamzásgátló eszközökhöz való korlátozott hozzájutás kontinensszerte növelte a termékenységi rátákat (UNFPA, 2021).

Mindez azt jelenti, hogy Afrikának továbbra is fokozott demográfiai nyomással kell megbirkóznia. Ez leginkább három területen érezteti hatását. Egyrészt a klímaváltozás okozta anomáliák mellett az egyes országoknak egyre csökkenő mezőgazdasági területet művelve kell eltartaniuk a többszörösére növekvő lakosságot. Ahogy a Fage–Tordoff szerzőpáros rámutatott, ez fokozódó túlhasználattal és talajdegradációval jár. Ahogy a kutatók fogalmaznak, „a 20. század, tehát a nagy népességrobbanás és »fejlesztések« előtt maga a föld is jobban ellenállt a szárazságnak, mivel a legelőket nem legeltették túl, kevesebb fát vágtak ki tűzifának, építőanyagnak. […] Az erdők és a fás szavannák ezért sokkal inkább képesek voltak a regenerálódásra” (Fage–Tordoff, 2004: 429). De Toulmin is hasonló következtetésre jut kötetében, amikor a bambara földművesek és állattartók arról panaszkodnak neki, hogy a bozót (a potenciális termőföld és legelő) elfogyott (Toulmin, 2020: 81), és már nincs lehetőség az extenzív terjeszkedésre. Másrészt a növekvő számú fiatal állampolgár, a szubszaharai térségben a lakosság 42 százaléka tizenöt év alatti (UN DESA, 2019a: 9). Ez azt jelenti, hogy számukra több százmillió új munkahelyre lenne szükség a következő évtizedekben, amely csak kiugróan magas gazdasági növekedés esetén valósulhat meg – márpedig erről az elmúlt években nem beszélhetünk, és az ukrajnai háború hatására romló helyzetben nem is várhatjuk. Végül, de nem utolsósorban a dinamikus népességnövekedés komoly táptalaja lehet a belpolitikai feszültségeknek: a munkanélküli fiatalok tömegeit a 2015-től kezdődő etiópiai zavargásokban éppúgy megtalálhattuk, mint a 2017-es kenyai választásokat kísérő megmozdulásokban, amelyeknek sokkal inkább voltak gazdasági, mint politikai mozgató- rugóik. Elgondolkodtató és riasztó is egyben, hogy egy friss felmérés szerint a tizennyolc és huszonnégy év közötti afrikai fiatalok 52 százaléka szeretné elhagyni hazáját, de például Nigéria esetében ez az arány 75 százalék. A koronavírus-járvány és az elmúlt évek aszályainak hatásai mutatják, hogy 2019-hez képest 22 százalékkal nőtt a migrációban gondolkodók száma (Qz, 2022).

Klímaváltozás és mezőgazdaság

Afrika továbbra is a kistermelők kontinense. A különféle becslések szerint a szubszaharai térségben előállított élelmiszer 80 százaléka kistermelőktől származik, miközben a lakosság 60 százaléka foglalkozik mezőgazdasággal (McKinsey, 2019). A helyi termelőkre támaszkodás egyrészt biztonságot nyújt, mert ők kevésbé kitettek a globalizációnak és a világpiaci áringadozásnak – tehát a termékük ára stabilabb és kiszámíthatóbb –, másrészt azonban az éghajlati és időjárási mintázatok egyre baljósabb átalakulása miatt sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek – így az importtermékek és élelmiszerek vélhetően nagyobb szerephez juthatnak a jövőben. A földrészen még épphogy csak meg- kezdődött a „zöld forradalom”, a termelés gépesítése, a műtrágyák és növényvédő szerek kiterjedt használata: az elmúlt harminc évben a műtrágyafogyasztás több mint kétszeresére nőtt. A Világbank adatai szerint a régióban a műtrágya-felhasználás 2003 óta folyamatosan nő, a fogyasztás (a szántóterület hektárjára vetített műtrágyamennyiséggel mérve) évente átlagosan mintegy 3 százalékkal emelkedik, de a legtöbb szubszaharai afrikai országban a mezőgazdasági termelői felhasználás átlagos növekedése még mindig viszonylag alacsony (Minton, 2020). Az is problémát okoz, hogy a megváltozott fogyasztói szokások következtében a régióban jelentős mértékben elterjedtek olyan nem őshonos haszonnövények – például a rizs vagy a kukorica –, amelyek rendkívül vízigényesek, és a szubszaharai klimatikus viszonyok között nehézkes a termesztésük. A rendszerben nincsenek érdemi tartalékok, miközben az is egyre világosabbá válik, hogy a fiatal generációt már nem feltétlenül érdekli apái és nagyapái életmódja: sokan a földművelés és állattartás helyett inkább a városokba vágynak – és el is vándorolnak. Egyes felmérések szerint mára az afrikai farmerek átlagéletkora negyvenegy év (Ifad, 2019), ami hosszú távon megkérdőjelezi, milyen mértékben lesz képes Afrika ellátni saját magát.

Mindez nem csupán társadalmi és kulturális kérdés: szorosan összefügg a klímaváltozás problémájával. Afrika különösen kitett a globális felmelegedésnek és az abból származó anomáliáknak. Ez pedig azért probléma, mert a szubszaharai munkavállalóknak több mint a fele a mezőgazdaságban dolgozik, és a termőterületek 95 százaléka esetében az esővíz mértékétől függ a termények mennyisége. Az éghajlatváltozás az 1960-as évek óta 34 százalékkal csökkentette a mezőgazdasági termelékenység mértékét Afrikában. Még ha a globális felmelegedést 1,5 °C-nál sikerülne is megállítani, Észak- és Dél-Afrika egyes részei akkor is várhatóan 3 °C-kal melegebbek lennének. Míg az iparosodott országok nevezhetők a globális felmelegedés fő okozóinak, Afrikában az emberhez köthető tényezők – konfliktusok, erdőirtás, a természeti erőforrások szabályozatlan kiaknázása – tovább csökkentették a kontinens ellenálló képességét, és növelték az afrikai polgárokra leselkedő veszélyek mértékét (Africa Center for Strategic Studies, 2022). Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) nemrégiben megjelent előrejelzése szerint a 1,5 °C-os globális felmelegedési határérték felett az Afrikában élő fajok fele el- veszíti populációjának vagy élőhelyének több mint 30 százalékát (IPCC, 2022: 8). 2 °C-os melegedés esetén a következőket prognosztizálja az IPCC-jelentés:

• Az afrikai fajok 12 százalékát fenyegeti a globális kihalás veszélye – ezzel Afrika Dél-Amerika után a második helyen áll a biológiai sokféleség várható csökkené- sének mértéke tekintetében (IPCC, 2022: 65).
• A kontinensen élő édesvízi halfajok 36 százalékát fenyegeti teljes kipusztulás (IPCC, 2022: 8).
• A kelet-afrikai korallzátonyok több mint 90 százaléka pusztul el a kifehéredés miatt (IPCC, 2022: 9).
• A legelők termelékenysége az előrejelzések szerint 2050-re 42 százalékkal csökken Nyugat-Afrikában (IPCC, 2022: 7).
• Harmincöt afrikai városban évente több mint százötven olyan nap lesz, amikor a hőindex meghaladja a 40,6 °C-ot (IPCC, 2022: 107).

A globális éghajlatváltozás az időjárási mintázatokra is hatást gyakorol, valamint a környezeti feltételeket is módosítja a közeljövőben. Ezzel kapcsolatban egy igen égető problémára kell rávilágítani. Az aszály jelensége nem számít újdonságnak a földrészen, ám a száraz, forró periódusok hossza és intenzitása már annál inkább: „2 °C-os globális melegedési szint felett a meteorológiai aszályok gyakorisága növekedni fog, és időtartamuk megduplázódik: Észak-Afrikában, a Száhel-övezet nyugati részén és Dél-Afrikában két hónapról négy hónapra nő” (IPCC, 2022: 6). Sőt, megnövekedett a három-négy évig tartó aszályok kockázata is. A szárazföldi, tavi és óceáni hőhullámok erőssége, valamint időtartama szintén drasztikus mértékben fog növekedni. Az IPCC-jelentés szerint 1,5 °C-os felmelegedés mellett a 2020-ban Afrikában született gyermekek életük során valószínűleg négy-nyolcszor több hőhullámnak lesznek kitéve, mint az 1960-ban született emberek (IPCC, 2022: 6). A vízhiány szintén komoly gondokat fog okozni kontinensszerte: a szakirodalomban csak „nulladik nap”-nak nevezett időszakok (amikor a települések víztározói kiszáradnak) egyre gyakoribbak lesznek az afrikai városokban. Dél-Afrikában már többször előfordult a nulladik nap veszélye: 2015-ben (Gauteng tartományban) és 2018-ban (Fokvárosban). A vízhiány ekkor tizenötmillió, illetve 4,6 millió embert érintett (Heggie, 2022).

A földrészen tapasztalható drasztikus klimatikus változás a betegségek kialakulásában és terjesztésében is meghatározó szerepet játszik. Az előrejelzések szerint a vektorok által terjesztett betegségek (mint a malária, a sárgaláz és a dengue), a kártevők (mint a sáskák) és a vízzel terjedő megbetegedések (kolera) száma, regionális kiterjedése növekedni fog, ami több tízmillió embert fog érinteni főként Kelet- és Dél-Afrikában. Ha az urbanizáció és a klímaváltozás kapcsolódási pontjait szeretnénk detektálni, fontos elmondani, hogy a háromszázezer főnél nagyobb lakosságú afrikai városok körülbelül egyharmada olyan területen fekszik, amelyet az éghajlati változások nagymértékben veszélyeztetnek. Ez azt jelenti, hogy az időjárási mintázatok negatív változása megnöveli a katasztrófába torkolló események (áradások, villámárvizek, szárazságok, erdőtüzek, földcsuszamlások) számát az adott térségekben. Már eddig is számos esetben lehetett látni, hogy a csökkenő csapadékmennyiség, a tavak párolgása és a földek degradációja károsította a hagyományos megélhetési forrásokat, és hozzájárult a helyi (családi) gazdaságok összeomlásához. Az erőforrások szűkösségével járó problémákat a bűnözői és erőszakos szélsőséges csoportok felerősítik, mert az erőforrásokhoz való hozzáférést haszonszerzés és a társadalmi polarizáció céljából használják fel. Például a Csád-tó az 1970-es évek eleje óta 90 százalékkal zsugorodott össze. A tó felhasználásának rossz irányítása és az elpárolgás mértékének fokozódása a helyi közösségek közötti feszültségek növekedéséhez vezetett, valamint megkönnyítette a fegyveres csoportok és bűnözők számára, hogy zsarolják, továbbá beszervezzék a kiszolgáltatott civileket. A Világbank előrejelzése szerint az évszázad közepére Észak-Afrikában tizenkilencmillió, a szubszaharai Afrikában pedig nyolcvanhat- millió ember válhat belső migránssá az otthonaikat és megélhetésüket érintő éghajlati sokkok – például pusztító viharok, áradások, hosszan tartó hőhullámok és aszályok – miatt. A prognózisok szerint a tengerszint az évszázad végére egy méterrel emelkedik. Ez a tengerparti területeken élő afrikaiak százmillióit sodorná veszélybe. Afrika alacsonyan fekvő partvidéki területeinek népessége a század közepére várhatóan gyorsabban fog növekedni, mint bármely más régió lakossága. Előreláthatólag Egyiptomot, Mozambikot és Nigériát érinti majd legsúlyosabban a tengerszint emelkedése, az árvízveszélynek kitett emberek száma Afrikában vélhetően itt lesz a legmagasabb. A Nílus deltájának sűrűn lakott részeit az a veszély fenyegeti, hogy a következő három évtizedben víz alá kerülnek. Ha nem tudnak megoldást találni a problémára, mintegy ötmillió ember kényszerülhet arra, hogy a szárazföld belsejébe, a nagyjából 21,7 millió fős Kairóba költözzön (World Population Review, 2022), amelyet szintén veszélyeztetnek az áradások (Africa Center for Strategic Studies, 2022). A jelenlegi válság vonatkozásában különösen az elmúlt két év aszályait érdemes figyelembe vennünk. Kelet-Afrikában immár a negyedik esős évszak maradt el, ami mérhetetlen pusztítással járt a mezőgazdaságban: van, ahol már az állatállomány 90-95 százaléka elpusztult, miközben esély sincs a veszteségek pótlására (Hiiraan, 2022). Éppen ezért a nemzetközi szervezetek már jóval az ukrajnai krízis előtt, 2021 decemberében figyelmeztetést adtak ki a romló állapotok miatt – igaz, a szükséget szenvedők akkori 3,2 milliós száma 2022 júniusára 7,1 millió főre nőtt (Reliefweb, 2021a). A teljes régióban 2022 nyarára 18,4 millió ember élelmezésbiztonsága került veszélybe (Reliefweb, 2022). A helyzet még rosszabb volt Nyugat-Afrikában, ahol szintén több esős évszak elmaradása miatt 2022 áprilisában már huszonhétmillió ember nem jutott hozzá elegendő élelmiszerhez (NRC, 2022).

A klímaváltozás hatásait súlyosbítják a helyi fegyveres konfliktusok. Mozambiktól Burkina Fasóig számos beszámoló látott napvilágot arról, hogy a földművesek nem tudnak kimenni a földjeikre gondozni és betakarítani a termést, mert félnek a fegyveresek támadásaitól (Voanews, 2022b; Voanews, 2022c). Sőt az látszik, hogy egyes konfliktusokban a felek kifejezetten használják az éheztetést. A 2020 novemberében Etiópia Tigráj szövetségi államában kitört konfliktusban mindkét felet megvádolták azzal, hogy – hasonlóan az 1980-as években már bevált stratégiához – szisztematikusan használják a kiéheztetést mint fegyvert. A kormányerők azért, hogy a lakosság elmenekülésével megfosszák a gerillákat humánutánpótlásuktól, a Tigráji Nép Felszabadítási Frontja (TPLF) fegyveresei pedig azért, mert a szétlőtt konvojokért a tigrinya lakosság úgyis Addisz-Abebát fogja vádolni, és a helyiek még nagyobb számban állnak majd át a felkelők oldalára (Apnews, 2021; A szerző interjúi Addisz-Abebában, 2022. május). Nem véletlen, hogy nem hivatalos adatok szerint ezrek, ha nem tízezrek haltak már bele az alultápláltságba (A szerző interjúi Addisz-Abebában, 2022. május).

A koronavírus és Afrika

A koronavírus-járvány napjainkig mintegy 6,3 millió ember halálát okozta világszerte (Johns Hopkins University & Medicine, 2022). A vakcinákhoz való hozzáférés lehetősége, az egészségügyi rendszerek állapota és minősége, valamint az adott ország pénzügyi helyzete nagymértékben befolyásolta, hogy milyen gyorsan tudtak talpra állni a vírus okozta társadalmi és gazdasági sokk után. Nagyon sok afrikai ország például a diplomáciai kapcsolatok vagy az elegendő anyagi forrás hiánya miatt egyszerűen nem tehette meg azt, hogy minden állampolgárának szinte azonnal és kellő mennyiségű oltóanyagot szerezzen be a vakcinák megjelenésekor. Jelenleg a száz főre jutó vakcinaadagok száma 193,6 a magas jövedelmű országokban, és mindössze 22,1 az alacsony jövedelmű államok esetében (UN, 2022).

2020 előtt az afrikai országok a világ leggyorsabban növekvő gazdaságai közé tartoztak. A Covid–19-világjárvány az évtizedek alatt nehezen elért makrogazdasági, társadalmi-gazdasági és kormányzási eredményeket vetette vissza a kontinensen. Közel három évtized óta először fordult elő, hogy Afrika humán fejlettségi indexe csökkent. Afrikaiak tízmilliói veszítették el munkájukat: egyes források szerint mintegy ötvenmillióan süllyedtek mélyszegénységbe (Voanews, 2022e). A legsúlyosabban a nőket és a fiatalokat sújtotta a krízis. A globális kereskedelmi zavarok visszafogták a növekedést, és a világjárvány súlyosbította a pénzügyi és társadalmi egyenlőtlenségeket. A legtöbb afrikai kormány szigorú lezárásokkal reagált a járványra, ami jelentős gazdasági következményekkel járt. Korlátozásokat vezettek be az üzleti tevékenységek, a mobilitás, a határokon belüli és azokon átnyúló mozgások, valamint a tömeges rendezvények terén. A túlterhelt egészségügyi rendszerek nagyfokú anyagi támogatást és precíz irányítást igényeltek. A 2020 márciusában bevezetett – kezdetben rövid távú – lezárások bizonyos mértékig továbbra is érvényben maradtak. Intenzitásuk követi a fertőzési arányok növekedését és csökkenését, ám bizonyos országok esetében a hatások katasztrofálisak voltak (CDKN Global, 2022):

• csökkentek az állami bevételek (adóbeszedés);
• csökkent a bruttó hazai termék (GDP) (egyes gazdaságok esetében akár 7,8 százalékkal is);
• csökkent a hivatalos és informális gazdasági tevékenységek volumene, illetve nőtt a munkanélküliség aránya;
• csökkent a hazautalások mennyisége a szubszaharai államok vonatkozásában (körülbelül 25 százalékkal);
• növekedett a mélyszegénység mértéke (több mint ötvenmillió emberrel többet érint);
• 2020-ban 6 százalékkal csökkent az energiához való hozzáférés;
• növekedett az élelmiszer-ellátás bizonytalansága.

A globális gazdasági megtorpanással szemben 2021 végére Afrika meghaladta a 3,7 százalékos GDP-növekedésre vonatkozó várakozásokat, és 4,5 százalékos bővülést produkált (Sen, 2022). Úgy látszott tehát, hogy a földrész felülkerekedett a Covid-járvány okozta nehézségeken, ám voltak olyan szektorok, amelyek továbbra is küszködtek a lezárások és korlátozások miatt. Az idegenforgalmi és utazási ágazatok sok ország esetében térdre kényszerültek, a légitársaságok és szállodák sorra bocsátották el alkalmazottaikat. Az ötvenöt afrikai állam közül tizenötben az idegenforgalmi ágazat a GDP több mint 10 százalékát teszi ki, és húszban az idegenforgalom részesedése meghaladja a 8 százalékot. A nevezett szektor igen nagy mértékben járul hozzá a GDP-hez a Seychelle-szigetek, a Zöld-foki-szigetek és Mauritius (a GDP 25 százaléka felett) esetében. A turizmus a következő szubszaharai országokban több mint egymillió embert foglalkoztat: Nigéria, Etiópia, Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Tanzánia. A turisztika a teljes foglalkoztatás több mint 20 százalékát teszi ki a Seychelle-szigeteken, a Zöld-foki-szigeteken, São Tomé és Príncipén, valamint Mauritiuson (AU, 2020: 15).

Élelmiszer- és energiaár-növekedés

A koronavírus-járvány és az ukrajnai háború közvetlenül hatott az élelmiszerek árára is. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) élelmiszerár-indexe (Food Price Index) az élelmiszeráruk kosarának nemzetközi árváltozását méri havonta. A legfrissebb, 2022. július 8-án kiadott közlemény szerint 2020 májusa óta világszinten szinte kivétel nélkül minden hónapban emelkedtek az élelmiszerárak (1. ábra).

1. ábra: A FAO élelmiszerár­indexe (2019–2022. június)

Forrás: FAO, 2022a

Ez vélhetően egyenes következménye a Covid–19 megfékezése érdekében hozott politikai döntéseknek. Az áruk igen nehezen mozogtak az eladók és vevők között a határ- lezárások és a járványügyi előírások miatt, továbbá sok esetben a nemzetközi árufuvarozás sem tudta tartani a lépést a koronavírus felbukkanásának első hónapjaiban tapasztalt pánikvásárlással (The Guardian, 2020). A fentebbi tényezők miatt nem véletlen, hogy Afrikában az élelmiszerár-növekedés már jóval 2022. február 24-e előtt megindult. Mogadishuban például az előző évhez képest 2021 decemberére 11-25 százalékkal nőtt a köles és a kukorica ára (Reliefweb, 2021b). Miközben 2021 és 2022 februárja között globálisan 28 százalékkal emelkedett az élelmiszerek ára, ötven kilogramm cukor ára egy év alatt tizenegyezer CFA-ról huszonháromezerre nőtt Elefántcsontparton, miközben Ghána egyes részein a kukorica ára 181 százalékkal, Mali Kidal tartományában a kölesé 108 százalékkal emelkedett (The Africa Report, 2022).

Az élelmiszerek drágulásán kívül az energiaár-növekedésre is fontos kitérni. A koronavírus-járvány és az ukrajnai orosz invázió megzavarta a globális energiapiacot, és az 1970-es évek óta nem tapasztalt mértékű árnövekedést lehet látni a nyersolajpiacon. A Világbank energiaár-indexének adata 26,3 százalékkal nőtt 2022 januárja és áprilisa között, a 2020 januárja és 2021 decembere közötti 50 százalékos emelkedésen felül. Ez az ugrás a szén, a kőolaj és a földgáz árának erőteljes emelkedését tükrözi. Nominálisan kifejezve a nyersolaj ára 2020 áprilisa és 2022 áprilisa között 350 százalékkal emelkedett. Ez az 1970-es évek óta a legnagyobb mértékű növekedés bármely hasonló kétéves időszak viszonylatában. A kőolaj-, földgáz- és szénárak együttes emelkedése 2022-ben 0,5 százalékponttal, 2023-ban pedig további 0,3 százalékponttal csökkentheti a globális növekedést (Guénette–Khadan, 2022).

2. ábra: Globális energiaár-­index

Forrás: Federal Reserve Bank, 2022

Afrikában egyre inkább érezhető a globális energiakrízis – amely a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború közvetlen következménye –, még olyan országokban is, mint a főbb nyersolajexportőrnek számító Nigéria vagy Angola. Mivel a kontinens nagy részén nincs elegendő mennyiségű és megfelelő minőségű olajfinomító-kapacitás, sok állam arra kényszerül, hogy Ázsiából és Európából importáljon benzint és más kőolajtermékeket. Az agrárszektorra továbbá hatással van az élelmiszerelőállítás során használt nitrogénalapú műtrágyák kulcsfontosságú összetevőjének, a földgáznak a drágulása is. A helyi gazdák azzal szembesülnek, hogy az alapvető élelmiszerek előállításához szükséges gabonák és egyéb haszonnövények termesztése egyre költségesebbé válik. Ez egyrészt megszorításokra ösztönözheti őket, ami Afrika-szerte éhezési hullámokat idézhet elő, másrészt olyan nemzetgazdasági folyamatokat indíthat el az agrárszektorra támaszkodó országok körében, amelyek gazdasági visszaeséshez vezethetnek. Az energiaárak ugrás- szerű emelkedése Afrika-szerte hozzájárul az infláció mértékének növekedéséhez. Ghánában például a teljes fogyasztóiár-infláció februárban 15,7 százalék volt, szemben a januári 13,9 százalékkal. Zimbabwében a benzin ára több mint megháromszorozódott, akárcsak a gáz ára. Az árak meredeken emelkednek az országban, akár egyik napról a másikra: az állam fővárosában, Hararében egy láda tojás 6,7 dollárba került az egyik nap, másnap viszont már 7,81 dollárt kellett fizetni érte (Voanews, 2022d).

Az ukrajnai háború hatásai

A globális piacba való bekapcsoltsága, a nemzetközi kereskedelmi szálak összefonódása és a gazdasági együttműködések miatt Afrikát is sok szempontból érintik az ukrajnai háború hatásai. A továbbgyűrűző gondok közül tanulmányunkban – a terjedelmi korlátok miatt – csak a gabonaválsághoz szorosan kapcsolódó problémákat elemezzük mélyebben. Az Afrikai Fejlesztési Bank szerint Afrika Oroszországgal folytatott négymilliárd dolláros kereskedelmének 90 százalékát, Ukrajnával folytatott négy és fél milliárd dolláros kereskedelmének pedig közel 50 százalékát teszi ki a búzaimport. A bank elnöke, Akinwumi Adesina az Al Jazeerának adott interjújában a növekvő élelmiszerválságra figyelmeztetett, amely szerinte „destabilizálhatja a kontinenst” (The Japan Times, 2022). Amiatt, hogy a háború elzárta Afrikát két fő gabonaforrásától, a fekete kontinens újra kiszolgáltatott helyzetbe került. Az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet szerint tizennégy afrikai ország búzájának fele Oroszországtól és Ukrajnától függ, a lista élén Eritrea (100 százalék), Szomália (több mint 90 százalék) és Egyiptom (közel 75 százalék) áll (FAO, 2022b). Különösen aggasztó, hogy a listán számos olyan állam szerepel Szomáliától kezdve Szudánig, amelyek Földünk legtörékenyebb, leginstabilabb és legszegényebb országai. Ugyanis nem az az elsődleges kérdés, hogy milyen mértékben sújt egy-egy államot a válság, hanem hogy rendelkezik-e azokkal a képességekkel, tartalékokkal, ellenálló képességgel, hogy kezelni tudja a helyzetet. Jól mutatja ezt Egyiptom esete, amely 60 százalékos importfüggősége ellenére – amelyből 80 százalékot biztosított Oroszország és Ukrajna – az első hetek sokkja után a 2,6 hónapra visszaeső tartalékokat május végéig – egy május 23-i miniszteri közlemény szerint – 4,5 hónapra tornázta fel. Ha a betakarítási szezon sikeres terméshozammal zárul, akkor egészen 2023 januárjáig biztosított lesz az ország búzaellátottsága (Al Arabiya, 2022).

A búzán kívül érdemes más olyan növényekre is egy pillantást vetni, amelyek termesztése terén Oroszország és Ukrajna fontos szerepet tölt be: napraforgó, árpa, búza, kukorica, repce, szójabab. Kiemelendő a napraforgómag, amely esetében a globális piac több mint felét uralja Ukrajna és Oroszország. Ha a magok, takarmánynövények, a műtrágya és a rovarirtó szerek előállítása akadályba ütközik – például a háborús helyzet miatt csökken a termelésbe bevonható földterületek mértéke, vagy a túlzott szennyezés miatt csökken a talaj termőképessége –, akkor a hozamkiesés súlyos gazdasági következményekkel járhat. Mivel az orosz blokád alatt tartott ukrán kikötőkből az exportra szánt gabonával megrakodott hajók továbbra sem futhatnak ki, sok helyen már most elviselhetetlen az infláció mértéke. A helyzetet nehezíti az is, hogy mivel az orosz bankokat leválasztották a SWIFT-rendszerről, még azok az országok sem tudnak fizetni, amelyek megtehetnék. Ennek kapcsán az Afrikai Unió vezetője elmondta, hogy az orosz bankokkal szemben foganatosított nyugati szankciók megnehezítik vagy sok esetben lehetetlenné teszik, hogy az afrikai országok gabonát vásároljanak Oroszországtól. „Országaink nagyon aggódnak a SWIFT fizetési rendszer blokkolása által okozott járulékos következmények miatt” – jelentette ki Macky Sall, Szenegál elnöke, aki jelenleg az Afrikai Unió soros elnökségi posztját is betölti (Financial Times, 2022).

A két ország a globális gabonaigény mintegy 30 százalékát elégíti ki. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerint a szubszaharai térség ellátottságának mintegy 85 százalékát importból fedezik. A világ negyvenöt legkevésbé fejlett országa a búza legalább egyharmadát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja. Ukrajna után ők fogják a legjobban megszenvedni ezt a háborút (Swissaid, 2022). Ha regionális aspektusból vizsgáljuk a gabonaimport kiesését, mindenképp fontos elmondani, hogy a legdrasztikusabb mértékben a kelet-afrikai térséget sújtja a hiány: Kenyában, Etiópiában és Szomáliában akár húszmillió ember is éhezhet év végére. Dél-Szudánban és Eritreában szintén súlyos körülmények uralkodnak, amelyek emberek millióit sodorhatják élelmezési bizonytalanságba vagy az éhínség felé. Etiópiában, Kenyában és Szomáliában több mint 1,7 millió gyermek szorul sürgős kezelésre, miközben családjaik az élelmezésükért küzdenek. Január és június vége között csak Szomáliában legalább 448 gyermek halt meg akut alultápláltság miatt. Dél-Szudánban minden hatodik öt év alatti gyermek alultápláltságban szenved – 2013 óta ez a legmagasabb arány az országban (GlobalGiving, 2022). A nyugat-afrikai Száhel-övezetben, beleértve Burkina Fasót, Malit és Nigert, 2014 óta nem tapasztalt élelmezésbizonytalanság uralkodik: tizennyolcmillió ember élelmezési gondokkal küzd, és több mint hétmillió gyermek alultáplált (IRC, 2022).

Összegzés

Az ukrajnai háború sok mindent eldönt. Moszkva tisztában van befolyásával, mivel a gabona, az olaj és a gáz stratégiai fontosságú tényezők. Az orosz és ukrán termékek lecserélése időigényes folyamat, és addig is az elhúzódó háború világszerte pusztító hatással lesz az élelmezésbiztonságra – de különösen a szubszaharai Afrikában. A jelenlegi áremelkedések az egész ottani régióban változást okoznak. A polgárok kénytelenek megváltoztatni táplálkozási szokásaikat: vagy átállnak az olcsóbb és helyben termelt alapanyagok (például a manióka vagy a cirok) termelésére és vásárlására, vagy csökkentik a fogyasztásukat. A termelők kénytelenek visszafogni a műtrágyák használatát, vagy felhagyni vele. Az is szinte borítékolható, hogy gazdasági, társadalmi és politikai zavarok várhatók. A lakossági tiltakozások valószínűleg fokozódnak majd. Az ukrajnai háború miatt megugró élelmiszer-, üzemanyag- és műtrágyaárak azzal fenyegetnek, hogy országokat sodornak az éhezés küszöbére, ami „globális destabilizációt, éhínséget és példátlan mértékű népvándorlást eredményez” – nyilatkozta nemrég az ENSZ egyik befolyásos munkatársa (NPR, 2022). David Beasley, az ENSZ Világélelmezési Programjának vezetője elmondta, hogy a legfrissebb elemzések szerint „rekordszámú, 345 millió akut éhező ember menetel az éhhalál felé” – ez 25 százalékos növekedést jelent a 2022-es év eleji 276 millióhoz képest, mielőtt Oroszország február 24-én megtámadta volna Ukrajnát (NPR, 2022). 2020 elején, a Covid–19-világjárvány előtt ez a szám 135 millió volt. 2021-ben az alultápláltság 278 millió embert érintett Afrikában (NPR, 2022). Aki pedig nem várja meg, hogy az éhezés elérje, vélhetően elvándorol olyan térségbe, ahol jobb körülmények várják, vagy esetleg valamilyen radikális szervezethez csatlakozik, amely szintén kedvezőbb alternatívának mutatkozik, mint az éhenhalás. Pozitív és előremutató fejleményként nyugtázható, hogy az Amerikai Egyesült Államok júliusban bejelentette, hogy az éhezés és az éhezésből fakadó halálesetek megfékezése érdekében közel 1,2 milliárd dolláros humanitárius és fejlesztési támogatást nyújt a kelet-afrikai térség lakóinak. Samantha Power, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatalának (USAID) vezetője szerint sok család még mindig nem tudott teljesen felépülni a Covid–19-világjárvány, a 2017-es regionális aszály vagy épp a legutóbbi, 2011-es szomáliai éhínség pusztító hatásaiból (USAID, 2022), ezért a segély valóban életeket menthet. Pozitívum az is, hogy a július 22-én az ENSZ és Törökország közvetítésével aláírt orosz– ukrán megállapodás értelmében biztonságos folyosókat hoznak létre, amelyeken keresztül – többek között gabonával, szójababbal, napraforgóolajjal, kukoricával megrakott – hajók hagyhatják el Ukrajna kikötőit. Az isztambuli egyezség óta már több hajó útnak is indult – ez remélhetően valamelyest stabilizálja a gabona világpiaci árát, valamint mérsékli az afrikai és a közel-keleti éhezés volumenét (Portfolio, 2022).

Absztrakt

A 2015-ös válság az afrikai kontinens migrációs folyamataira is ráirányította a figyelmet. Jelen tanulmány célja, hogy a rendelkezésre álló statisztikák és tanulmányok alapján pillanatképet adjon a földrészen folyó vándorlás helyzetéről, illetve megkísérli bemutatni a fontosabb trendeket.

Kulcsszavak: Afrika, túlnépesedés, törékeny államok, telekommunikáció

Bevezető gondolatok

Azt, hogy Afrika migrációs folyamatai Európa számára is nagy jelentőségűek, a magyar afrikanistaközösség már a 2015-ös válság előtt is felismerte. Erről tanúskodnak azok a kutatások és publikációk is, amelyek a Pécsi Tudományegyetemen működő Afrika Kutatóközpont gondozásában láttak napvilágot (Tarrósy et al., 2012). Ugyanakkor – nem függetlenül a növekvő igényektől – 2015 után jelentősen gyarapodott a témáról írt akadémiai publikációk száma, és a terület „doyenje”, Tarrósy István mellett (egyik legutóbbi írása: Tarrósy, 2019) más szerzők is publikálni kezdtek a kontinens népességmozgásáról, illetve annak természetéről (Biedermann, 2016, Marsai, 2016, Vecsey, 2017).

Ez a tanulmány – terjedelménél fogva – nem törekszik radikálisan új megállapításokra, inkább azokat a konklúziókat szeretné ismertetni, amelyekre a diskurzus eljutott, illetve megmutatni, mely kérdések, területek igényelnek további vizsgálódást. Végül, de nem utolsósorban trendeket szeretne felvázolni, hogy az olvasó megismerhesse az afrikai kontinens jelenlegi migrációs folyamatait.

Afrika a globális migrációs térben

Ahogy több kutató is rámutat, az afrikai kontinens jelenlegi migrációs számaival alapvetően nem tér el a többi régiótól. A hazájukon kívül élők aránya a világban az International Organization for Migration (a továbbiakban: IOM) adatai szerint 2019-ben 3,5% volt (IOM, 2020: 22), míg Afrika esetében ez az arány 3% körül mozgott (IOM, 2020: 55). Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy ez sok szempontból pillanatkép, és az afrikai migráció korántsem statikus valóság.

Az egyik szempont, amelyet érdemes figyelembe vennünk, hogy ez a változatlannak tűnő arányszám a kontinens egyes régióinak trendjeit vizsgálva nagyon is dinamikus. Az elmúlt évek során ugyanis az Istituto per gli Studi di Politica Internazionale (a továbbiakban: ISPI) kutatói szerint arányaiban jelentősen csökkent az Észak-Afrikát elhagyók száma, miközben a szubszaharai térségből elvándorlóké nőtt (ISPI, 2017: 37).

Fontos hangsúlyoznunk, hogy Afrika népességrobbanása miatt a változatlan arány abszolút számokban komoly növekedést jelent. 1990 és 2000 között a hazájukat elhagyó afrikaiak száma húszmillió körül mozgott, ám a következő tizenöt évben a másfélszeresére, 32,6 millió főre nőtt, miközben továbbra is fennmaradt a nagyjából 25-75%-os megoszlás Észak-Afrika és a szubszaharai térség között (ISPI, 2017: 34). 2019-re aztán az afrikai migránsok száma elérte a negyvenmillió főt – igaz, az IOM számításai szerint már 2015-ben is 35,5 millió afrikai élt a hazáján kívül (IOM, 2020: 54). Vagyis ez nagyjából évi egymilliós többletet jelent.

A statisztikákat vizsgálva azt is alá kell húznunk, hogy növekszik az emberiség általános migrációs hajlandósága. Ötven évvel ezelőtt a Föld népességének még csak 2,3%-a élt a hazáján kívül, vagyis fél évszázad alatt másfélszeres növekedésnek lehetünk a tanúi. A teljes 1,2%-os növekedés felére, 0,6%-ra ráadásul az utóbbi tizennégy évben került sor (IOM, 2020: 21). Bár bizonyos szempontból egyetérthetünk az ISPI kutatóinak azon felvetésével, hogy valójában az a csoda, hogy a globalizált világban „csak” ekkora növekedést látunk, a növekvő trend egyértelmű, és nem hagyható figyelmen kívül. Annál is inkább, mert Afrika demográfiai mutatóit szem előtt tartva ez komoly többletet jelent. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztálya (UN DESA) adatai szerint a bolygónk 2050-ig megvalósuló mintegy kétmilliárd fős népességnövekedésének felét a szubszaharai térség fogja adni: a 2019-es 1,066 milliárdhoz képest 2030-ra – vagyis egy évtized múlva – csaknem 1,4 milliárd, 2050-re pedig 2,118 milliárd ember él majd a szubszaharai Afrikában (UN DESA, 2019a: 6). Ehhez adódik hozzá 2030-ban 288 millió, 2050-ben pedig 371 millió észak-afrikai lakos (a jelenlegi adat 246 millió fő) (UN DESA, 2019b). Vagyis az előrejelzések szerint 2030-ra 1,688 milliárd, 2050-re pedig 2,489 milliárd ember él majd Afrikában. Ez a 3%-os arányszámnál maradva azt jelenti, hogy 2030-ra 50,64 millió, 2050-re pedig 74,67 millió főre nő a hazájukon kívül élő afrikaiak aránya. Ha növekszik a 3%-os arányszám, minden ezredérték 2030-ban plusz 1,69 millió, 2050-ben pedig plusz 2,49 millió embert jelent majd.

További fontos adalék, hogy a szubszaharai térségben élők migrációs hajlandósága a legmagasabb a világon, és ez az érték, ha lassan is, de növekszik. A Gallup 2018-as felmérésében minden harmadik fekete-afrikai lakos igennel felelt arra a kérdésre, hogy amennyiben tehetné, elhagyná-e a szülőföldjét tartós távollétre. A világ tíz legmagasabb migrációs hajlandóságú államából öt szubszaharai. Megjegyzendő, hogy ezek zömmel nem a legproblémásabb országok, hanem alapvetően stabil, sőt kifejezetten prosperáló entitások, mint Ghána, Sierra Leone, Libéria vagy Nigéria, melyek esetében az állampolgárok 49–71%-a (!) hagyná el hazáját. Mindez különösen elgondolkodtató annak vonatkozásában, hogy milyen mértékben érdemes liberalizálni a határokon átnyúló népvándorlást: például a kétszázmilliós Nigéria esetében könnyen belátható, hogy a lakosság 48%-ának elköltözése minden érintettre – befogadóra és kibocsátóra egyaránt – katasztrofális hatással járna (Gallup, 2018). A hajlandóság, a konkrét lehetőség, illetve a konkrét cselekvés között természetesen óriási szakadékok tátonganak. Ebben a szükséges pénzügyi források hiánya éppúgy szerepet játszik, mint a viszonylag korlátozott számú legális elvándorlási csatorna, illetve az illegális migráció egyre nyilvánvalóbb veszélyei. Ugyanakkor az afrikai migrációs hajlandóság magas aránya, illetve folyamatos növekedése arra utal, hogy a kontinens fentebb bemutatott migrációs arányszámai valószínűleg tényleg csak pillanatképek, és növekedni fognak. Erre utal, hogy a Pew Research analízise szerint 2010 és 2017 között a tíz leggyorsabban növekvő populációjú bevándorlóközösségből nyolc afrikai volt. Különösen megdöbbentő adat, hogy miközben világátlagban 17%-kal növekedett a migránsok száma ebben a periódusban, a szubszaharai közösségek esetében 55% és 334% (!) közé esett a növekedés (Pew Research, 2018a).

Ezen a ponton fontos különbséget tennünk az afrikai migráció különféle formái között. Itt nem foglalkozunk részletesen az országokon belüli vándorlással, amelynek fő eleme a vidékről a városokba való költözés, jóllehet minden kétséget kizáróan ez a kontinens legnagyobb volumenű népmozgása, amely tíz-, ha nem százmilliókat érint, mégis nagyon kevés adat áll róla rendelkezésünkre.

Ám jóval pontosabb képünk van – legalábbis az arányszámokat tekintve – a másik két nagy kategóriáról, a határokat átlépő kontinensen belüli, illetve azon kívüli migrációról. Ami az első kategóriát illeti, a földrész viszonylatában még mindig azok vannak többségben, akik Afrikán belül keresnek maguknak új lakóhelyet (2019-ben huszonegymillió fő szemben tizenkilencmillióval, vagyis 52,5-47,5% arányban, IOM, 2020: 55). Éles különbség van azonban a szubszaharai és az észak-afrikai lakosság között. Míg utóbbinak a döntő többsége elhagyja a kontinenst, addig a fekete-afrikai lakosság nagyobb része – a Pew Research szerint 68%-uk – valamelyik afrikai országban keres megélhetést. Ez enyhe csökkenést mutat 1990-hez képest, amikor még 75% volt ez az arány (Pew Research, 2018a). Az elmúlt két évtized statisztikái alapján világosan látszik, hogy az interkontinentális kivándorlók száma gyorsabb ütemben növekszik, mint a földrészen belüli migránsoké: 2000 és 2017 között utóbbiak 55%-kal 12,4 millióról 19,3 millióra gyarapodtak, míg az Afrikát elhagyók száma csaknem megduplázódott 9 millióról 16,8 millióra, ami 85%-os növekedés (Atong et al., 2018: 2).

A kontinenst elhagyó szubszaharaiak a korábbinál nagyobb arányban találtak utat maguknak a fejlett világba: az Egyesült Államok részesedése 1990 és 2017 között 2%-ról 6%-ra, Európáé 11%-ról 17%-ra növekedett, miközben az egyéb országok részesedése – annak ellenére, hogy a kontinenst elhagyók aránya 7%-kal emelkedett – 12%-ról 10%-ra csökkent (Pew Research, 2018a). Vagyis megállapítható, hogy a kontinenst elhagyó fekete-afrikaiak döntő többsége továbbra is a fejlett világ felé veszi az irányt, sőt arányszámuk is növekszik. Ezzel szemben például az afrikaiak aránya a világ második legnagyobb gazdaságában, Kínában inkább csökkent, és a legnagyobb becslések szerint is inkább néhány tíz-, mint százezer körül mozog (Global Times, 2017) – ráadásul úgy, hogy többségük csupán ideiglenesen az országban tanuló diák.

Tehát ha megvizsgáljuk a kontinens egészét elhagyó afrikaiakat, azt látjuk, hogy döntő hányaduk – 56%-uk – még mindig Európa felé indul el. Jelentős még Ázsia részesedése (24%), ez azonban elsősorban a Közel-Kelet térségét jelenti (erről lásd Atong et al., 2018). Észak-Amerika részesedése 17% (IOM, 2020: 54).

Két dolgot fontos hangsúlyoznunk mindezzel kapcsolatban. Egyrészt a fentebbi számokban benne foglaltatnak a legális, szürke és irreguláris migránsok is. Ugyanakkor az afrikaiak többsége még mindig legális csatornákon keresztül jut el a befogadó államba – az más kérdés, hogy elnyújtott tartózkodása legálisan történik-e. Másrészt a statisztikák között óriási eltérések figyelhetők meg: valójában csak nagyon durva becslések állnak rendelkezésünkre arról, hogy hány afrikai él a kontinens más államaiban, illetve a földrészen kívül, például a Perzsa-öböl országaiban. Ennek egyik fontos oka, hogy ezek az emberek vagy egyáltalán nem jelennek meg a formális szektorokban, vagy eleve feketemunkában alkalmazzák őket. A régió és a térség porózus határai sem könnyítik meg a pontos adatok megszerzését. Ugandában például az ENSZ hivatalos statisztikái alapján 1,4 millió menekült tartózkodik (UNHCR, 2020), miközben a kampalai kormányzat becslései szerint még legalább hatszázezer fő van a területükön (Marsai, 2020). Más esetben azért szinte lehetetlen meghatározni, hány külföldi tartózkodik az országban, mert egy folyamatban levő fegyveres összeütközés nem teszi lehetővé érdemi statisztikák készítését. Líbia esetében például a hivatalos becslések nyolcszázezer és kétmillió közé teszik az országban tartózkodó külföldiek számát (Marsai, 2019). A jelentős különbség egyik oka, hogy a külföldiek döntő többsége mindenféle hivatalos papír vagy legalábbis tartózkodási engedély nélkül van az országban, és különösen az egyiptomiak viszonylag egyszerűen tudnak átjárni nyugati szomszédjukhoz.

Lényeges szempont, hogy a helyiek által mondott adatokat sem tekinthetjük egyértelműen megbízhatónak: egyrészt mert pontos számok híján ezek csupán durva becslések részükről, másrészt mivel ez politikai alkudozás is, hiszen a több külföldi menekült szerencsés esetben több külső forrást jelenthet a befogadó országoknak.

Mindezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert azt jelenti, hogy milliós eltérések lehetnek a hivatalos és a tényleges adatok között. Ez pedig jelentősen befolyásolhatja a hivatalos adatok alapján megfogalmazott állításainkat (például ha figyelembe vesszük az ugandai és líbiai becsléseket, ez érdemben növelheti a kontinensen belüli migráció arányát a kontinensen kívülivel szemben).

Az afrikai menekültügyi helyzet

Miközben fentebb az általános statisztikák alapján mutattuk be az afrikai migrációs helyzetet, érdemes megvizsgálnunk a kontinens menekültügyi helyzetét is – igaz, ehhez csak a 2018-as összesített statisztikák állnak rendelkezésre. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az afrikai kontinens mind a nemzetközi, mind a belső menekültek (internally displaced person, a továbbiakban: IDP) számát tekintve világelső: 2018-ban 6,78 millió ember volt kénytelen elhagyni hazáját a kontinensen, míg a belső menekültek száma megközelítette a 17,83 millió főt. Ezzel az otthonukból erőszakkal elüldözöttek összesített száma – beleértve az egyéb kategóriákat is, például az állampolgárság nélküli személyeket – meghaladta a 27 millió főt, ami döbbenetesen magas szám (UNHCR, 2019: 68). Ráadásul, amint már utaltunk rá, a tényleges adatok ennél valószínűleg magasabbak. Mint mondtuk, Uganda még a hivatalos adatok szerint is a világ harmadik legnagyobb befogadó állama volt 2019-ben 1,4 millió fővel, de Szudán is több mint egymillió, Etiópia pedig közel egymillió külföldinek nyújtott menedéket. Ugyanakkor egyedül Dél-Szudánt 2,3 millió állampolgára hagyta el, míg Szomáliát kilencszázezer (UNHCR, 2019: 3). A dolog pikantériája, hogy miközben Etiópia az egyik legnagyobb befogadó ország Afrikában, a 2015 óta tartó etnikai összecsapások 2019-re mintegy hárommillió belső menekültet eredményeztek Etióp-magasföldön, ami komoly kihívást jelent a 2018-ban kormányra került új etióp vezetésnek (Euronews, 2019).

Az is megfigyelhető, hogy 2012 óta az úgynevezett arab tavasz jelenségéből fakadóan világszerte drasztikusan megnövekedett a menekültek száma, meghaladva a második világháború idején mért rekordokat is. Ugyanakkor az elmúlt évek zömmel állam alatti konfliktusai Afrikában is óriási embertömegeket kényszerítettek otthonuk és gyakran hazájuk elhagyására. Etiópiát már említettük, de a dél-szudáni válság is 2017-re mintegy 3,6 millió menekültet és IDP-t eredményezett. Ennél is nagyobb humanitárius katasztrófába torkollott a Kongói Demokratikus Köztársaság elhúzódó válsága, amelynek nyomán mintegy ötmillió kongói került az angol terminológiában forced displacementnek^[1]Ebbe beletartoznak a menekültek, az IDP-k, az állampolgárság nélküli személyek, illetve a menedékkérők. nevezett kategóriába. A kontinens másik nagy válsággócában, Északkelet-Nigériában a Boko Haram, illetve 2016-os kettészakadása után utódszervezeteinek tevékenysége miatt több mint kétmillió ember menekült el lakóhelyéről. Szomáliában ez a szám meghaladta a 2,7 millió főt (Pew Research, 2018b).

Mindez azért is különösen aggasztó, mert a kontinens nagy részének dinamikus fejlődése és növekvő stabilitása ellenére egyes válsággócok továbbra is hatalmas menekülthullámokat képesek generálni. Ráadásul Afrika a világátlaghoz képest is rosszabbul teljesít: 2015 és 2017 között ugyanis 42%-kal (!) nőtt a szubszaharai régióban a külső és belső menekültek száma, 13 millióról 18,4 millióra. Ez azért is kirívó adat, mert eközben például a Közel-Kelet és Észak-Afrika viszonylatában 8%-kal csökkentek a számok (Pew Research, 2018b). Eközben Fekete-Afrika vonatkozásában tízéves távlatban csaknem háromszoros (!) növekedésről beszélhetünk (ACSS, 2019). Nem véletlen, hogy több kutatóintézet is felhívta a figyelmet az elmúlt évek növekvő trendjeire és arra, hogy ezek fennmaradása beláthatatlan következményekkel járhat az eleve túlterhelt afrikai szociális rendszerekre.

Az afrikai menekültek zöme egyelőre nem kapcsolódott rá a nemzetközi migrációs hálózatokra: többségük hazája közvetlen szomszédságában keres menedéket, hogy minél előbb visszatérhessen, ha odahaza rendeződik a helyzet. Éppen ezért az afrikai menekültek többsége nem éri el Európát: paradox módon azok is, akik konfliktusos országokból indulnak útnak, általában gazdasági migránsok. Nigéria esetében például a dzsihadisták miatt elmenekült milliók töredéke vág csak neki az Európába vezető útnak, és az öreg kontinenst elérők sokkal inkább az ország déli, viszonylag stabil részéből érkeznek a munkavállalás reményében – ami sajnos gyakran (kényszer)prostitúciót jelent (Marsai, 2017, Infomigrants, 2019). Az elhúzódó válságok azonban egyre több embert bírnak rá arra, hogy hazájuktól távol keressék a boldogulást: az elmúlt időszakban például egyre több dél-szudáni bukkan fel Líbiában. A dél-szudániak – mivel szerény anyagi forrásokkal rendelkeznek – eddig nem vagy alig keltették fel az embercsempész- és emberkereskedő-csoportok figyelmét. A hét éve tartó polgárháború miatt azonban sok dél-szudáni feladta a reményt, és már nem kizárólag Ugandában vagy Kenyában szeretnének tartós menedékre találni, hanem a csábítóbb Európában is (Eyeradio, 2019).

Az afrikai migráció fő hajtóerői

Az afrikai kontinens lakói számára a migráció teljesen más előjellel jelenik meg, mint például az európai közvéleményben – különösen a 2015-ös migrációs válság után. A fekete földrész állampolgárai szemében ez sokkal inkább természetes folyamat, és része a pánafrikai identitásnak, amely a kontinens számos országában ma is politikaformáló erő. Ráadásul az afrikai kormányzatok két szempontból is szívesen szemet hunynak a folyamat fölött: egyrészt a lakosság elvándorlása csökkenti a demográfiai nyomást, másrészt a hazautalások a legtöbb ország esetében a nemzeti összetermék komoly hányadát jelentik. A szubszaharai diaszpóra 2018-ban közel ötvenmilliárd dollárt küldött haza otthon élő családtagjainak, és ha az észak-afrikai országokat is idevesszük, a szám megközelíti a százmilliárd dollárt: Egyiptom például India, Kína, Mexikó és a Fülöp-szigetek után a világ ötödik legnagyobb nyertese volt a hazautalásoknak mintegy 29 milliárd dollár értékben (World Bank, 2019).

Mindezeket azért fontos hangsúlyoznunk, mert az eltérő percepció eltérő érdekeket is jelent, különösen az irreguláris migráció megfékezése terén, és ez gátolja a fennálló vitás kérdések megoldását. Ennek egyik leglátványosabb terepe a hazatoloncolások kérdése. Az illegálisan Európába érkező és ott menedékkérelmet benyújtó afrikaiak zöme ugyanis a gazdasági bevándorló kategóriába tartozik, vagyis semmiféle oltalmazotti státuszra nem jogosult. Az elutasítással záruló eljárások végén mégis az a tapasztalat, hogy a legtöbb ember hazaküldése lehetetlen, mert az európai országok nagy részének nincs erről nemzetközi megállapodása a kibocsátó országokkal. Mindezt látszólag könnyen lehetne kezelni, a valóságban azonban az a helyzet, hogy az afrikai országok ódzkodnak ilyen megállapodások megkötésétől, mert jelentős népszerűségvesztést eredményeznének számukra. Márpedig – szemben a közkeletű vélekedéssel – a demokrácia bástyái egyre erősebbek Afrikában, és ma már a legtöbb választásnak valódi tétje van (Jakarta Post, 2020).

Éppen ezért a legtöbb külső szereplő a nem kívánt mértékű afrikai migráció megakadályozásának esélyét elsősorban a helyi termelői képességek növelésében és a munkahelyteremtésben látja. Ennek egyik legfontosabb letéteményese a német kormányzat által felfuttatott „afrikai Marshall-segély” lett (volna), amelynek ötlete aztán visszaköszönt az EU és az Afrikai Unió közötti abidjani csúcstalálkozón is. A tervek szerint az EU mintegy 44 milliárd euró értékben támogatná a kontinenst, s ennek az összegnek a túlnyomó részét az országok megtartóképességének növelésére fordítanák (EC Europe, 2018). Ám fontos szem előtt tartanunk, hogy ez az évekre elosztott, gigantikusnak látszó összeg nem éri el a kontinensre éves szinten beérkező, korábbiakban már említett hazautalások szintjét.

Az afrikai kontinenst elhagyók kapcsán már beszéltünk a legális és illegális csatornák közti különbségről, és arról, hogy utóbbiak jelentőségét, számait és biztonsági dimenzióját gyakran eltúlozzák. Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a legális migráció legalább ekkora – ha nem nagyobb – kihívás Afrika számára. Ez ugyanis egyértelműen az agyelszívás kategóriájába tartozó jelenség, amely azzal jár, hogy a képzett és a fejlődés motorját jelentő afrikai értelmiség és szakembergárda jelentős része a földrészen kívül kamatoztatja tudását. A legszerényebb becslések szerint is évente hetvenezer magasan képzett afrikai hagyja el hazáját, részben azért, mert ott nem találnak megfelelő munkát. A munkaerőpiacra kilépők száma ugyanis évente nettó tíz-tizenkét millió fő a kontinensen, miközben nagyjából hárommillió új munkahely jön létre (Ibrahim, 2018). A valós és a képzeletbeli határokat erodáló globalizáció abból a szempontból is komoly kihívást jelent, hogy a képzett munkaerő (orvosok, informatikusok) viszonylag egyszerűbben talál jobban fizetett és kedvezőbb feltételeket biztosító munkát a kontinensen kívül. Ennek a csábításnak pedig nehéz ellenállni. E válság szemléltetésére hadd idézzünk még egy adatot: a becslések szerint a kontinens humántőkéjének egyik fontos részét jelentő think tankek 30%-a öt–hét év alatt be fog zárni, és összesen 60%-uk helyzete számít rendkívül törékenynek. Ebben fontos szerepet játszik, hogy a szakértők egy része szívesen enged a külső megkereséseknek, és vállal állást európai, ázsiai vagy amerikai szervezeteknél (Brookings, 2017).

Első ránézésre ezek a témák talán távol esnek azoktól a nagy push-faktoroktól, amelyekre Afrika esetében először gondolni szoktunk, vagyis a túlnépesedéstől, a helyi konfliktusoktól vagy épp a klímaváltozástól, illetve ezek egymást erősítő hatásától. Ugyanakkor érdemes világosan látnunk, hogy a kontinens robbanásszerű fejlődése egyszerre helyezi pozitív és negatív kontextusba a migrációt. Pozitívba azért, mert a jólét és a stabilitás csökkenti a fegyveres konfliktusok számát, növeli az országok ellenálló képességét a klímaváltozással vagy a népességnövekedés árnyoldalaival szemben, és munkahelyeket teremt. Emellett a legális migráció növeli a gazdaság teljesítményét, erősíti a gazdasági integrációt a kontinens országai között, amire óriási szükségük van, valamint elősegítheti a piaci versenyt és a szektorok diverzifikációját. Az érem másik oldala ugyanakkor a már bemutatott agyelszívás, illetve a lehetőség, hogy a továbbra is fennmaradó válságzónák lakosai rákapcsolódjanak az illegális emberkereskedő- és embercsempész-hálózatokra. A gazdasági növekedés, a jólét és az oktatás színvonalának emelkedése erősíti és bővíti a középosztályt. Ugyanakkor ennek mobilitási hajlandósága mindig magasabb, mint a társadalom alsóbb rétegeiben élőké. Ez azt jelenti, hogy a fejlődés paradox módon egy ideig nemhogy gátolni, hanem valószínűleg erősíteni fogja a migrációs folyamatokat. A kilencvenes évek óta vizsgált „migrációs görbe”, mely szerint a gazdasági fejlődés rövid távon növeli a migrációt, a legtöbb szakértő szerint az afrikai kontinensre is érvényesnek látszik (Die, 2017). Ez is erősíti a korábban már jelzett forgatókönyvet, mely szerint az afrikai kontinensnek nem csupán az abszolút, de az arányszámai is növekedni fognak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akkor értelmetlenek az afrikai fejlesztések és befektetések: az út egyértelműen előrefelé vezet. De számolnunk kell azzal, hogy – wallersteini értelemben – Afrika még sokáig periféria marad, és a fejlett centrum, sőt a félperiféria területei is komoly vonzerőt fognak jelenteni lakossága számára (Wallerstein, 2010).

Afrika és Európa története az elmúlt másfél évszázadban különösen is szorosan összefonódott. Bár hiba lenne ennek abszolutizálása, egyértelmű, hogy a földrész folyamatai továbbra is leginkább Európát érintik. Ez leglátványosabban az Afrikán kívüli migrációban mutatkozik meg, melynek csaknem 60%-a az öreg kontinensre irányul. És miközben más globális játékosok – Kína, India vagy Brazília – a földrajzi távolságok miatt könnyen megtehetik, hogy Afrikával való kapcsolataikban csak a számukra haszonnal kecsegtető területekre koncentráljanak, sőt figyelmen kívül hagyják fellépésük negatív következményeit (például a kínai dömpingáruk megsemmisítő hatását egyes ipari szektorokra) (Economist, 2015), ez Európa számára nem járható út. Éppen ezért az EU-nak és tagállamainak figyelemmel kell kísérniük a fekete földrész folyamatait, támogatva azok pozitív elemeit, és mérsékelve a negatív jelenségek következményeit.