Absztrakt

A Covid–19-járvány olyan krízisállapotot idézett elő, amelyben a segélyszervezeteknek a mindennapi működésük operatív kérdéseivel együtt újra kellett értelmezniük missziójukat, finanszírozásukat, a célpopulációjukat, az általuk nyújtott szolgáltatások körét, valamint a kommunikációs csatornáikat is. Esettanulmányunkban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját elemezzük a 2020. március 8. és 2021. december 31. között meghozott intézkedéseinek dokumentumelemzésén, valamint szakértői interjúk vizsgálatán keresztül, a Pentagon-modell alapján. A szervezet rezilienciája leginkább a technológiai innovációkban volt tetten érhető, amelyeket egy dinamikus és centralizált menedzsment és intenzív belső kommunikáció támogatott. A szervezeti kultúra, valamint a társas kapcsolathálózat az adaptáció erőforrásait jelentette. Ezzel együtt számos olyan kritikus tényező is azonosítható, amely meghatározta a reagálási képesség korlátait.

Kulcsszavak: segélyszervezet, reziliencia, kríziskezelés, Covid–19, Pentagon-modell, esettanulmány

DOI: 10.56699/MT.2026.2.2

A Covid–19-járvány gazdasági és az egész társadalmat érintő hatásai a civil szervezeteket különösen nagy kihívás elé állították. A járványügyi helyzet olyan krízisállapotot idézett elő, amelyben mindennapi működésük operatív kérdéseivel együtt újra kellett értelmezniük missziójukat, kapacitásaikat és erőforrásaikat, finanszírozásukat, célpopulációjukat, az általuk nyújtott szolgáltatások körét, valamint kommunikációs csatornáikat is (Orru et al., 2021, Waniak-Michalak et al., 2024).

Ezzel együtt a járvány hatásai erőteljesebben érintették a sérülékenyebb, marginalizált populációt, amelynek tagjai egyébként is a segélyszervezetek célcsoportját képezik (Bartal et al., 2022; Banks et al., 2020; Abiddin–Ro’is, 2023). A járvány okozta krízis még inkább láthatóvá tette a szociális ellátórendszer strukturális egyenlőtlenségeit, amelyek még hátrányosabb helyzetbe hozták az egyébként is sérülékeny csoportokat (Orru et al., 2021; Ádány et al., 2023). Az állami egészségügyi ellátórendszer kapacitáshiánya miatt szintén nagy szükség volt a segélyszervezetek közreműködésére (Deitrick et al., 2020; Ningrum et al., 2022). Összességében a segélyszervezetek egyszerre kerültek krízisbe a külső körülmények, valamint a járványhelyzet következtében megnövekedett szolgáltatási igény miatt.

Ebben a komplex szociális és egészségügyi ellátást igénylő helyzetben (más magyarországi intézmények és szervezetek mellett) fontos szerepet töltött be a közel ötszáz intézményt működtető, átlagosan naponta tizenhétezer ellátottról gondoskodó Magyar Máltai Szeretetszolgálat (a továbbiakban: MMSZ) (Kákai–Solymári, 2023). A szervezet elismertsége a társadalmi szolidaritás kézzelfogható megnyilvánulásaiból fakad, mindemellett a kormányzati szervek olyan szociális feszültségek kezelését bízták rá az elmúlt évtizedekben, melyeket azok igazgatási, szociális és egészségügyi szervezetei nem vagy csak részben tudnak megoldani. Mindez a Szeretetszolgálatot gyakran innovatív vagy hiánypótló megoldások létrehozására ösztönözte, aminek eredményeképpen mára különleges szociális képességei alakultak ki (Kákai–Solymári, 2023).

Tanulmányunk célja annak vizsgálata, hogy az MMSZ mennyire volt képes alkalmazkodni a koronavírus-világjárvány következtében megváltozott társadalmi, gazdasági és szervezeti körülményekhez, illetve mennyire kezelte hatékonyan a Covid–19-járvány okozta krízist. A Szeretetszolgálat rezilienciájának vizsgálata nemcsak azért érdekes, mert Magyarország egyik legnagyobb segélyszervezetéről van szó, hanem azért is, mert a szervezet identitásának tulajdonképpen része az állandó alkalmazkodás. Az MMSZ 1989-ben, a magyar rendszerváltás eredményeképpen újra szabaddá váló civil-egyházi légkörben jött létre. Megalakulása után nyomban történelmi események forgatagába került: először a keletnémet menekültek megsegítése, majd a romániai forradalom és a balkáni háború állította feladat elé a magyar máltaiakat (Solymári, 2022). A szervezet megalakulásától folyamatosan növekszik, globális és lokális folyamatokhoz alkalmazkodik (Kákai–Solymári, 2023). A koronavírus-világjárvány generálta szociális feladatok azonban kiemelkedtek az azt megelőző évtizedek kihívásai közül. Esettanulmányunk az MMSZ ellenálló és reagálóképességének vizsgálatán túl azt elemzi, hogy a szervezet miként alakította át belső igazgatási és szociális szolgáltatási rendjét, azaz hogyan adaptálódott a koronavírus-világjárvány okozta helyzethez.

SEGÉLYSZERVEZETEK KIHÍVÁSAI A COVID–19-JÁRVÁNY IDEJÉN

A járvány és kezelése számos kihívással állította szembe a segélyszervezeteket. Először is a járványügyi védekezés folyományaként kialakult társadalmi távolságtartás, a mobilitás korlátozása és a karantén miatt a személyes találkozókkal járó programok egyik napról a másikra törlődtek, s ezeket új, a járvány terjedése szempontjából biztonságos aktivitásokkal kellett helyettesíteni (Waniak-Michalak et al., 2024; Abiddin–Ro’is; 2023).

A munkaerő biztosítása, az önkéntesek számának csökkenése szintén megoldandó problémát jelentett (Abiddin–Ro’is, 2023). Ráadásul a szervezetek az adományok csökkenése és a gazdasági hatások miatt általában kevesebb bevételből voltak kénytelenek fenntartani magukat (Deitrick et al., 2020; Waniak-Michalak et al., 2024). A személyes találkozók, jótékonysági események ellehetetlenülése miatt a támogatókat elérő kommunikációs csatornákat szintén újra kellett gondolni (Waniak-Michalak et al., 2024).

Stratégiák és szerepek

A civil szervezeteknek a Covid–19–járvány alatti működését vizsgáló kutatások eredményei szerint nagy különbség mutatkozott a szervezetek krízisre adott reakcióiban. Amíg egyes szervezetek (elsősorban a kultúra területén) kénytelenek voltak csökkenteni kapacitásaikat, vagy teljesen ellehetetlenült a működésük, addig más szervezetek képesek voltak alkalmazkodni a nehézségekhez, mi több, gyarapodtak (különösen az egészségügyben vagy a szociális területen) (Abiddin–Ro’is, 2023; Orru et al., 2021; Waniak-Michalak et al., 2024). Akadtak olyanok is, amelyek feltételezve, hogy a járványügyi intézkedések csak rövid ideig lesznek érvényben, úgy döntöttek, nem változtatnak missziójukon és szervezeti működésükön, megvárják, amíg minden visszatér a normalitásba (Waniak-Michalak et al., 2024). A szervezeteknek elsősorban arra kellett választ találniuk, hogyan képesek a Covid–19-járvány ideje alatt is segíteni célcsoportjaikat, közösségeiket, valamint tudják-e támogatni az állami szervezetek járvány elleni küzdelmét, és ha igen, akkor hogyan.

A járvány időszaka alapvetően négy szerepet jelölt ki a civil szervezetek számára (Abiddin–Ro’is, 2023).

• Egyrészről a járvány okozta gazdasági és társadalmi változások közepette sokkal inkább fókuszba került a különböző csoportok alapvető szükségleteinek kielégítése: a lakhatáson, élelmezésen kívül anyagi támogatás biztosítása azok számára, akik a járvány okozta krízisben nehéz anyagi helyzetbe kerültek, valamint munkalehetőség keresése azok számára, akik elvesztették az állásukat. Lévén hogy a járványhelyzet negatív hatásai széles társadalmi réteget érintettek, a szükségletek növekedésével együtt át kellett gondolni az adománygyűjtési stratégiákat
• Az alapvető szükségletek kielégítésén túl a járványhelyzethez való alkalmazkodás az élet minden területét érintette. A szervezeteknek az eredményes működés érdekében át kellett szervezniük a kapcsolattartást célcsoportjaikkal, a stakeholderekkel. A legtöbb szervezet az alkalmazkodást segítendő közösségeit bevonva igyekezett erőforrásokat teremteni, emellett több szervezet dolgozott ki tréningeket.
• A pandémia ideje alatt előtérbe került az egészségtudatosság növelése, az egészségműveltség fejlesztése a szervezetekhez kapcsolódó csoportok körében, de a teljes társadalomra kiterjedően is. A védekezést segítő eszközök (például maszkok, fertőtlenítőszerek) biztosítása mellett a mentális egészség megőrzését támogató programok, (online) csoportok indítása kiemelt szerepet kapott. Az egészségügyi ismeretek a segélyszervezetek munkatársainak körében is felértékelődtek.
• A szervezetek a Covid–19-járvánnyal kapcsolatos információk megosztásában és terjesztésében is szerepet vállaltak, amely amellett, hogy támogatta a kormányokat a járványügyi helyzet kezelésében, a társadalmi bizonytalanságot is csökkentette. Ehhez több szervezet új kommunikációs csatornákat alkalmazott (például közösségi média) a társadalom szélesebb rétegeinek eléréséhez.

A járvány kihívásaival való megküzdéshez a szervezeteknek innovatív technológiai megoldásokat kellett alkalmazniuk, együtt kellett működni, és adott esetben koordinációs szerepet vállalni az állami szereplők, a stakeholderek, valamint a társadalom csoportjai között, mindemellett új tőkebevonási módokat kellett eszközölniük (Abiddin–Ro’is, 2023).

Szervezeti reziliencia

Azt, hogy a szervezeteknek hogyan sikerült reagálniuk a megváltozott körülményekre, jól kifejezi a szervezeti reziliencia fogalma. Bár a szervezeti reziliencia kifejezés egyre növekvő népszerűségnek örvend a tudományos irodalomban, arról, hogy pontosan mit jelent, és milyen elemei vannak, nincs teljes konszenzus (Linnenluecke, 2017).

A szervezeti rezilienciáról való gondolkodás alapvetően három fő irányvonal mentén csoportosítható (Duchek, 2020). Az egyik irányzat szerint a szervezeti reziliencia a szervezet stabilitását jelenti, amely képessé teszi arra, hogy ellenálló legyen a különböző helyzetekkel szemben, vagy kibillenés esetén mihamarabb „visszapattanjon” (bounce back) eredeti állapotába (Mallak, 1998; Vogus–Sutcliffe, 2007). Egy másik megközelítés szerint a reziliencia a szervezetek dinamikus fejlődését fejezi ki (Lengnick-Hall et al., 2011). Végül néhányan az előrelátást is a reziliencia fogalmához kapcsolják (Somers, 2009). Összességében a tanulmányok többsége védekező válaszként értelmezi a szervezeti rezilienciát, amely egyfajta ellenállás vagy helyreállás, ugyanakkor az új megközelítésekben egyre nagyobb jelentőséget kap az adaptáció (Kantur–İşeri-Say, 2012; Linnenluecke, 2017; Duchek, 2020). Mindent összevetve a szervezeti reziliencia a szervezet azon képessége, amellyel ellenáll a kihívásoknak, de képes az adaptációra, a változásra is anélkül, hogy működésében kárt szenvedne (Barasa et al., 2018).

A definíciós különbségekhez illeszkedően a szervezeti reziliencia konceptualizációja is eltérő. A reziliencia megragadható egyfajta eredményként, magyarázható folyamatként, de értelmezhető a szervezeti képességek összességeként is (Linnenluecke, 2017; Duchek, 2020). A reziliencia folyamatát a különböző megközelítések eltérően szakaszolják, de szinte mindegyikben szerepel egy előrelátással foglalkozó fázis, majd az aktivizáció és a coping, végül az adaptáció és a szervezeti tanulás szakasza (Duchek, 2020). A tanulmányok szerint az anyagi források, a tervezés, a vízió, az információs menedzsment, a kormányzati szervekkel és más szereplőkkel való együttműködés, a vezetői képességek, az emberi erőforrás, a szervezeti kultúra, a társas kapcsolathálózat és együttműködés együttesen jelentik a szervezeti rezilienciát (Mallak, 1998; Barasa et al., 2018).

Ahogy a tanulmány elején részletesen kitértünk rá, a Covid–19-járvány hatásai jelentős kihívás elé állították a segélyszervezeteket. A kutatások tanulságai szerint azok a szervezetek tudtak eredményesebben adaptálódni, amelyek belső szervezeti kooperációja erősebb volt, és amelyek hosszú időre visszatekintő bizalmi kapcsolattal rendelkeztek klienseikkel (Orru et al., 2021; Solymári, 2024). A megváltozott szervezeti működés a szervezeten belüli, de a kliensekkel való kapcsolatokat is erőteljesen érintette, ezért a társas kapcsolatoknak jelentős szerep jutott a reziliens válaszok megtalálásában. Az alkalmazkodás leginkább a szervezetek strukturális hátterén múlott, de a vezetési stílus és a szervezeti kultúra is kiemelt fontosságú volt, ahogy a vezetők különböző szervezeti szinteken való együttműködése, illetve a külső szereplők felé irányuló érdekérvényesítő képessége is alapvető volt a megoldási lehetőségek megtalálásában (Orru et al., 2021).

Fontos kiemelni, hogy a szervezeteknek nehezített terepen kellett alkalmazkodniuk a megváltozott körülményekhez. Az egészségügyi ellátórendszer túlterheltsége, a gazdasági krízis a legtöbb országban megkésett és elégtelen támogatással járt együtt a kormány és az önkormányzatok részéről (Ningrum et al., 2022; Abiddin–Ro’is, 2023).

MÓDSZERTAN

Az MMSZ Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját a szervezet 2020. március 8. és 2021. december 31. között meghozott intézkedéseinek dokumentumelemzésén, valamint szakértői interjúk vizsgálatán keresztül mutatjuk be esettanulmány formájában. A dokumentumelemzést kiegészítendő 2025 júliusában készítettünk strukturált szakértői interjúkat az egészségügyi területért, valamint a kommunikációért felelős szakértővel.

A szervezeti reziliencia vizsgálatára a Pentagon-modellt (Schiefloe, 2011; Rolstadas et al., 2014) alkalmaztuk, amely a szervezeti rezilienciát specifikusan megragadó többi modellhez képest területtől függetlenül használható, valamint több szempontú és többszintű elemzést tesz lehetővé. A modell öt szervezeti dimenzióra fókuszál: (1) a szervezeti struktúrát, (2) a technológiai, infrastrukturális adottságokat, (3) a szervezeti kultúrát, (4) a vezetési stílust és kommunikációt, valamint (5) a társas kapcsolatokat és kapcsolathálózatot egyaránt figyelembe veszi. A szervezeti szempontok mezoszintű elemzése mellett a modell a makroszintű tényezőkre, a szervezetet meghatározó külső rendszerre is koncentrál. Vizsgálja a szervezet külső kapcsolatait más szervezetekkel, illetve állami intézményekkel, de a gazdasági, jogi és politikai kontextust, illetve a szociálpolitikai jellemzőket is.

Az elemzés a Pentagon-modell öt dimenziójára támaszkodva csoportosította az MMSZ járvány alatti intézkedéseit. A strukturált szakértői interjúk kérdései ugyanezekre a dimenziókra épültek: a makroszintű tényezők mellett a mezoszintű szervezeti rezilienciára összpontosítottak. Az intézkedéseket tartalmazó dokumentumokat, valamint a szakértői interjúkat tartalomelemzéssel dolgoztuk fel.

EREDMÉNYEK

Az MMSZ szervezeti rezilienciájának elemzéséhez a Pentagon-modell alapján először a szervezet környezetét jelentő külső makrotényezőket tekintjük át, ezt követően belső szervezeti működésének dimenziói mentén ismertetjük a Szeretetszolgálat járványhelyzetben hozott intézkedéseit a szakértői interjúk segítségével.

Külső makrotényezők

A szervezet krízisre adott válaszainak kontextusba helyezéséhez először fontosnak tartjuk felvázolni azokat a makrotényezőket, a társadalmi, gazdasági, politikai környezetet, amelyek a szervezet környezetét jelentették a vizsgált időszakban. A Covid–19-járvány a többi európai országhoz képest erőteljesebben érintette a magyar társadalmat. A kórházi kezelésre szorulók, a koronavírus okozta halálozások, valamint a többlethalálozás száma is az egyik legmagasabb volt, ráadásul a statisztikákban hangsúlyosan megjelentek az országon belüli földrajzi különbségek, ami a társadalmi egyenlőtlenségek felerősödését mutatja (Hajdu–Krekó, 2022; Ádány et al., 2023). A járvány első hulláma drasztikus hatást gyakorolt a foglalkoztatásra is, ráadásul a késve bevezetett, kis összegű, valamint szigorú feltételekhez kötött támogatásokat a nehéz helyzetbe kerülőknek csak az elenyésző része tudta igénybe venni (Köllő, 2022). A társadalmi különbségek fokozódását mutatja a magyar társadalom közösségi rezilienciájának vizsgálata is. A járványhelyzet kihívásaira a társadalomnak több mint a fele reziliensen, a segítő kapcsolatok aktivizálásával reagált, de azok a társadalmi csoportok, amelyek társadalmi beágyazottsága gyengébb volt a járvány előtt, még inkább perifériára szorultak (Bartal et al., 2022). Mindemellett az alacsony társadalmi bizalomra utal, hogy a Covid–19 idején a politikai és az egészségügyi kommunikáció egyaránt megosztotta a társadalmat (Hetesi–Juhász, 2021). A járvány hosszan tartó pszichés hatásai miatt a társadalom felélte lélektani tartalékait, a krízishelyzet végére a lélektani kimerülés fenyegetettsége állt fenn (Kövesdi et al., 2022). A makrotényezőket elemezve jól látszik, hogy a járvány jelentősen megtépázta a magyar társadalmat, sokan kerültek nehéz helyzetbe, ami számos olyan új igényt teremtett, amelyet a krízishelyzetben az állami erőforrások nem voltak képesek orvosolni, így kulcsfontosságú szerep hárult a civil szervezetekre. Ezek – így az MMSZ is – azonban jelentős gazdasági veszteségekkel néztek szembe, több projektet kénytelenek voltak leállítani.

A külső tényezők vizsgálatánál kulcsfontosságú a szervezet kapcsolati beágyazottsága más civil szervezetek, valamint az állami szereplők vonatkozásában. Az MMSZ rendszeres egyeztetésekkel, tágabb kapcsolathálózatának aktivizálásával próbálta támogatni a kormány és az állami szervezetek munkáját a járvány elleni küzdelemben. Részt vett a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács tevékenységében (ez a segélyszervezetek fontos fóruma volt a Covid–19-járvány idején is), de egyeztetéseket folytatott többek között az Országos Tisztifőorvosi Hivatallal, partnerségben dolgozott együtt a Semmelweis Egyetemmel, valamint több patikával is. A szakértői interjúk alapján egy hasonló krízishelyzetben fontos volna még nagyobb hangsúlyt helyezni a más civil szervezetekkel való egyeztetésekre a tapasztalatok és a know-how megosztása érdekében. „Mindenki a saját túlélésével volt elfoglalva, és a legfontosabb a saját munkatársunk, a saját önkéntesünk, a saját betegünk, a saját gondozottunk volt. Egész egyszerűen nem maradt energia arra, hogy a többi hasonló helyzetben lévő csapattal konzultáljunk. Egy-két olyan volt, amikor kerestek minket, segítséget, akkor mindig segítettünk, de erre nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnünk. Egyrészt magunk miatt, és másrészt pedig az egész nagy csapat miatt” (egészségügyi szakértő).

Belső szervezeti tényezők

A Szeretetszolgálat járványhelyzetre adott válaszait a szervezeti struktúra, a technológiai adottságok, a szervezeti kultúra, a vezetési stílus és kommunikáció, valamint a társas kapcsolatok és kapcsolathálózat dimenziók mentén mutatjuk be.

Szervezeti struktúra

A járványhelyzet nyomán kialakult társadalmi távolságtartás és karanténszabályok miatt az MMSZ is igyekezett minimalizálni a kontaktok számát, így azok a munkatársak, akik részéről nem volt feltétlenül szükséges az irodai jelenlét, otthonról dolgoztak. Az egészségügyi és szociális rendszerek túlterheltsége miatt a pandémia nem szüntetett meg munkaköröket, sőt, új tevékenységeket, feladatköröket generált, amelyek elsősorban a járvány elleni védekezéshez kapcsolódtak. Ezzel együtt egyes intézményekben a szolgáltatási körök csökkentésére kényszerültek.

Bár az önkéntesek száma a járvány kitörésekor jelentősen lecsökkent, az egyensúly hamar helyreállt, sőt, a szakértői interjúk alapján nőtt is a bevonható önkéntesek köre.

„A Málta körül mindig is sok volt az önkéntes, ez benne van a szervezetnek a DNS-ében, hogy önkéntesekkel oldunk meg nagyon sok mindent. Az első félelemhullám után újra megjelentek az önkéntesek, arról nem is beszélve, hogy mivel a járvány alatt nagyon sok munkahely megszűnt az országban, rengeteg erőforrás felszabadult” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörésekor a gördülékeny működés érdekében az MMSZ a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácsban együttműködő segélyszervezetekkel együtt közös munkatársi-önkéntes igazolványt készített, mellyel a segítő szakemberek és önkéntesek igazolhatják magukat munka közben, a kártyán található telefonszámon ellenőrizhető a személyazonosságuk.

A társadalmi távolságtartás a Szeretetszolgálat által fenntartott egészségügyi és szociális intézmények működését alapvetően érintette. A Covid-osztályok és a „normál” ellátás párhuzamos biztosításából számos szervezési probléma adódott. Az első magyarországi eset regisztrálása után látogatási tilalom lépett életbe harminc bentlakásos intézményben. Március 16-án bezártak a máltai óvodák, a máltai iskolákban pedig tantermen kívüli oktatást vezettek be. A fertőzésveszélyre reagálva a Szeretetszolgálat elsőként nyitott meg olyan menedéket Budapesten, ahol a fertőzés szempontjából kockázatosnak ítélt hajléktalan emberek biztonságos körülmények között tölthették a karantén idejét. A nappali melegedőkben kétórás időszakokra bontották a nyitvatartást, egyszerre csak annyi embert engedtek be, ahányan az előírt védőtávolságot megtartva befértek. E példák jól szemléltetik, hogy az egész szervezetet érintő strukturális átalakítások mellett az egyes szervezeti egységekben egyedi, specifikus strukturális beavatkozásokat követelt meg a járványhelyzet. Ezek a mikroszintű strukturális átalakítások involválták az adott területen dolgozó munkatársakat az innovatív megoldások megtalálása terén.

Technológia, infrastruktúra és felszerelés

Az MMSZ a járvány elején nem rendelkezett megfelelő számú személyi védőfelszereléssel, fertőtlenítőszerrel, s az izolációs lehetőségek is hiányosak és elégtelenek voltak. A Szeretetszolgálat azonban számos technológiai újítással reagált a járványhelyzet nyomán kialakult új körülményekre és megváltozott szükségletekre. Az első eset regisztrálását követő két héten belül a tiszaburai máltai varroda átállt mosható szájmaszkok előállítására, majd a Szeretetszolgálat foglalkoztató programjainak műhelyeiben és intézményeiben is több helyen kezdtek mosható és egyszer használatos maszkokat készíteni. „Az például szerintem nagyon-nagyon szép szervezeti reakció volt, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt szereztünk maszkanyagot, és a saját erőforrásainkat – ezek leginkább a máltai varrodák voltak – ráállítottuk a maszkkészítésre. Ez néhány nap alatt megtörtént, szabásmintát gyártottunk, leteszteltük, próbagyártást végeztünk, és utána nagy mennyiségű maszkot készítettünk egyszer használatos anyagból, tehát maszkanyagból is és szövetanyagból is” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörése után egy hónappal a szervezet munkatársai a Batthyány téri központban megkezdték a saját készítésű fertőtlenítőszer előállítását gyógyszerészek útmutatásai alapján. Mintegy ezer liter fertőtlenítőszert készítettek, miután az intézmények működéséhez szükséges mennyiséget kereskedelmi forgalomban nem sikerült beszerezni. A járvány későbbi szakaszában, 2020 decemberében Covid–19-járványügyi mintavételezésre alkalmas mobil tesztelőállomást telepítettek a Szeretetszolgálat budapesti, Határ úti logisztikai központja mellé. 2021 októberében a szervezet önálló oltási programra kapott engedélyt, és útnak indította első oltóbuszát. A Mozgó Egészségügyi Központ és a telemedicina segítségével a felzárkózó településeken élő embereknek a Jelenlét pontokon előzetes regisztráció nélkül is lehetőségük volt koronavírus elleni védőoltást kérni. Az egydózisú vakcinák beadását követően a páciensek megkapták az oltást igazoló kártyát, majd a Szeretetszolgálat által összeállított kérdőív kitöltésével részt vehettek a járvánnyal és a védekezéssel kapcsolatos tájékozottság felmérésében is.

Az MMSZ a járvány adta új körülményekre reagálva olyan online kommunikációs felületet hozott létre, amelyet a belső kommunikáción túl az oktatási intézményeken keresztül a kliensekkel való kapcsolattartásra is tudtak használni. „Nagyon gyorsan létrehoztunk egy videókonferencia-rendszert, amit egyrészt belső kapcsolattartásra használtunk, másrészt az iskoláinkban a kommunikáció azon zajlott, harmadrészt pedig az idősotthonokban élő időseink – és ez nagyon fontos volt – kapcsolattartásra használták a hozzátartozóikkal. Nagyon gyorsan összeraktunk egy olyan informatikai rendszert, ahol a tanárok tudtak kommunikálni a diákokkal, meg tudták osztani a fájlokat. Az oktatás online térbe való átterelésére ez egy nagyon fontos lépés volt. Aztán az adományok osztására és fogadására is létrehoztunk egy informatikai rendszert. Tehát nekünk ott heteken belül nagyon sok olyan informatikai fejlesztésünk született – nagyon basic, fapados módon –, amitől nagyon hatékonyan tudtunk digitálisan működni” (egészségügyi szakértő). A digitális átállás ugyanakkor jelentős kihívás elé állította a Szeretetszolgálat munkatársainak egy részét, akiknek teljesen új kompetenciákat kellett elsajátítaniuk. A digitális kommunikációs kapcsolattartás ellenére az intézményekben élők hozzátartozói felé a Szeretetszolgálat kommunikációja utólag hiányosként értékelhető.

Amíg az egyes településeken nem álltak rendelkezésre a digitális oktatás feltételei, a máltai általános iskolák a feladatokat sokszorosított papírlapokon adták ki, melyeket az ebéddel együtt vettek át a gyerekek családjai. Később a már említett online felületen zajlott az oktatás a máltai intézményekben. A távoktatás következtében kialakult új kihívásokra reagálva a szervezet távkorrepetálást is indított a gyerekek tanulási nehézségeinek ellensúlyozása érdekében. A jelentkezőket szintén online, zárt videókapcsolaton keresztül kötötték össze a részvételüket felajánló fiatalokkal, több weboldal segítségével. Szintén a távoktatáshoz kapcsolódóan a személyes órák kiváltására zenei podcastot indított a Máltai Szimfónia. A naponta jelentkező online rádióadás célja az volt, hogy a zenét tanuló gyerekek számára új formában adjanak át zenei ismereteket.

A járványhelyzet a segélyezés és az ételosztás frontján jelentős változásokat követelt. Néhány nappal az első eset regisztrálása után a Szeretetszolgálat időlegesen felfüggesztette az adományok fogadását és kiosztását. 2020 áprilisától az ebédek kiszállításánál a műanyag ételhordókról áttértek a fóliázott dobozokra, a csomagolást géppel végezték. A szervezet munkatársai csak azokhoz a kliensekhez mentek be, akik a kapuig sem tudtak kijönni az ételért, a többi esetben a kerítésre akasztott szatyorban hagyták az ebédet. Tiszabőn az ebédosztásnál piros csíkokat festettek a járdára, és beléptetőkaput állítottak fel, kérve, hogy az érkezők a piros csíkra álljanak. Később az adományosztáshoz is külön szoftvert fejlesztettek.

A járvány időszaka alatt kidolgozott technológiai újításokat a mai napig alkalmazza a Szeretetszolgálat, sőt, néhány közülük később külön projektté nőtte ki magát, mint például a telemedicina. „Igazából elindult egy olyan fejlesztés, aminek az eredményei azóta is velünk vannak, sőt, olyan innovatív megoldásokat eredményeztek, mint például a telemedicina. Először a hajléktalan-ellátásban, de aztán a Felzárkózó Települések programban, most már negyven településen működik, és a tavalyi évben európai uniós elismerésben részesült. De a gyökerei a koronavírus alatti időszakban keletkeztek, mert akkor kezdett el bővülni az ez irányú tevékenységünk” (kommunikációs szakértő).

Szervezeti kultúra

Az otthoni munkavégzés és az online platformon zajló kommunikáció a Szeretetszolgálat munkatársai számára teljesen újdonság volt. A szervezet elkötelezett a bizalomra épülő személyes kapcsolatok, a „jelenlét” mellett a mindennapi munkavégzés során. A társadalmi távolságtartás jelentősen megnehezítette ezt a gyakorlatot, azonban a szervezeti kultúra értékei a járvány során is erőteljesen megjelentek. „A járvány kitörésekor önkénteseinket arra kérték, hogy a sürgősségi betegállátó osztályon működjenek közre. Ez nálunk egy nagyon komoly önkéntes szolgálat volt, és meglepően sokan jelentkeztek rá, pedig ekkor a koronavírusról még nagyon kevés információ állt rendelkezésre. A vizsgálatra váró betegeket kellett kísérni, a várakozási időt közösen eltölteni, megitatni őket, stb. Igazából ez egyfajta pszichoszociális segítségnyújtás volt elsősorban, kevesebb fizikai munkával, és inkább a jelenlét volt az, ami számított, hogy a betegek nincsenek magukra hagyva, hanem van kihez szólniuk, és van, aki az alapvető szükségleteiket segít ellátni” (kommunikációs szakértő). A járvány kitörése után a szociális munkások többsége az utcán folytatta munkáját, például a Felzárkózó Települések programban. A helyi közösségek számára bizalomerősítő volt, hogy ebben a nehéz helyzetben sem hagyták magukra őket a program munkatársai. „A Máltai »jelenlétet« tulajdonképpen a Covid alatt is sikerült megvalósítani. Vagy nagyon konzervatív megoldásokkal, mint a fénymásolt, feladatlapos oktatás az iskolákban, vagy pedig nagyon innovatív megoldásokkal, mint a telemedicinás ellátás bevezetése a hajléktalanellátásban” (kommunikációs szakértő).

A társadalmi felelősségvállalás és az önzetlen segítés melletti elköteleződés mint érték fontos alapot jelentett a járványügyi intézkedések és a szervezeti átalakítások elfogadásában és kivitelezésében. „Legalább heti rendszerességgel érkeztek vezetői tájékoztatók, amik feketén-fehéren leírták, hogy mit kell tenni, és segítettek értelmezni is, hogy miért. Az ügyfelek védelme érdekében. Minden intézkedést onnan vezettek le, hogy a ránk bízott embereknek az életét nem tehetjük kockára felelőtlen magatartással. Ezeknek nagyon fontos szerepük volt abban, hogy mindenki értse, hogy ez nem játék, és hogy ezek nem öncélú intézkedések” (kommunikációs szakértő).

A szervezet a járványhelyzet idején saját célcsoportján belül külön hangsúlyt fektetett a legelesettebb csoportokra, amelyek tagjai a Covid–19 okozta krízisben kerültek nehéz helyzetbe. 2020 májusában a szervezet ötezer élelmiszercsomagot kézbesített rászoruló családoknak, egyedül élő időseknek, krónikus betegségben szenvedőknek, az élelmiszerosztás az ország egész területén zajlott. A munkaerőpiacon nem keresett embereknek, illetve a válság miatt reményüket vesztett álláskeresőknek szóló segítő programot is indított a Szeretetszolgálat. A harmadik hullám végén, 2021 májusában húszmillió forintos támogatási keretet különítettek el olyan családok támogatására, amelyekben egyik vagy mindkét szülő a koronavírus-járvány következtében vesztette életét. A szervezeti kultúra egyik szemléletes példája, hogy a Szeretetszolgálat idősotthonaiban dolgozó ápolók közül a járvány alatt többen beköltöztek az intézménybe, mert nem akarták kockáztatni, hogy megfertőződnek, és nem tudnak dolgozni menni. Volt olyan munkatárs is, aki csaknem hetven napot töltött bent, mielőtt hazament volna. A hazai tevékenységek mellett a szervezetnek – nemzetközi beágyazottsága következtében – más országok közösségeinek támogatására is kiterjedt a figyelme. Két hónapra elegendő gumikesztyűt adományozott a szerbiai Kikinda Misericordia Idősek Otthonának. A Betlehemben működő Máltai Szent Család Kórháznak, mely a térség kiemelkedő jelentőségű intézménye, két lélegeztetőgépet ajándékoztak (egy felnőttek lélegeztetésére és egy csecsemők, valamint gyermekek légzéstámogatására is alkalmas eszközt). A ciszjordániai kórházban évente több mint négyezer gyermek jön világra.

A keresztény értékek mellett a rugalmasság is része a Szeretetszolgálat szervezeti kultúrájának, a Máltai Lovagrend történetét ugyanis végigkísérte az állandó alkalmazkodás. „Nekünk szervezetként az egyik legnagyobb előnyünk az, hogy a DNS-ünkbe ivódott a rugalmaság és a folyamatos változás. Emiatt szerintem mi jobban tudtunk és tudunk alkalmazkodni a nagyon változó körülményekhez. Ezt én egy nagyon nagy erősségének érzem a szervezetnek” (egészségügyi szakértő).

Vezetés és kommunikáció

Fontos megjegyezni, hogy a járvány kitörésekor a Szeretetszolgálat nélkülözte a vészhelyzeti (pandémiás) protokollokat, iránymutatásokat és útmutatókat. A szervezet vezetői attitűdjét a járványhelyzet alatt a gyors döntések jellemezték: az első hazai Covid–19-eset regisztrálását követően az MMSZ néhány héten belül az új körülményekhez igazította operatív működését. A gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodást – amely a szervezet nagy mérete miatt különösen nagy kihívás volt – a centralizáltabb menedzsment jelentette. Ez a civil szervezetektől idegen működésmód sok esetben nehézséget okozott a más szervezeti kultúrához szokott munkatársaknak. „Egyrészt egy sokkal centralizáltabb vezetésre, másrészt pedig egy jóval dinamikusabb reakcióra volt szükség. Ez mind a reakciók számát – tehát hogy milyen gyakran kell beavatkozni –, mind pedig az egész szervezetre gyakorolt hatását módosította a normál ügymenethez képest. Ebben az időszakban az országos központ gyakorlatilag a szakmai irányításnak és a szakmai döntéshozatalnak a legtöbb jogkörét magához vonta, sem a régióknak, sem az intézményvezetőknek nem volt önálló döntési joguk. De ez jól rezonált a helyzetre, mert így egységes, gyors, egyértelmű és határozott kommunikációs szabályokra és strukturált átalakításra volt szükség. De ez csak időlegesen volt így, a járvány lecsengéséig. Utána ugyanaz a decentralizált, regionális elven szerveződő munka folyt tovább. […] Ami nálunk nagyon jól működött, az az, hogy gyors döntések voltak, szerintem ez megnyugtatta a szervezetet. Határozott döntések voltak, nagyon jó kommunikációs anyagok készültek akkor, amikor nagyon sok szervezet meg volt bénulva” (egészségügyi szakértő).

A járványra adott szervezeti reakciók realizálásában kulcsfontosságú volt a szervezeten belüli kommunikáció, amelynek pozitív hozadéka a pandémia utáni időszakban is érezteti hatását. „Lényegesen nagyobb hangsúly került a kommunikációra. A járvány alatt mindenféleképpen nagyon egyértelmű és nagyon rendszeres, centrálisan szervezett kommunikáció indult, illetve elkezdtünk élni a digitális lehetőségekkel, tehát az élő videóüzenetekkel, ugyanígy a videókonferencia-platformon történő tájékoztatókkal. Gyakorlatilag a technikai adottságok a Covid előtt is ott voltak, csak senki nem használta, nem jutott el hozzánk, nem hittünk benne, de a helyzet rákényszerített bennünket. Ma már a kommunikációban teljesen természetessé vált az, hogy például a videókonferencia-rendszert napi szinten használjuk a kommunikációban” (egészségügyi szakértő).

A Szeretetszolgálat a szervezeten kívüli, társadalmi kommunikációra is nagy hangsúlyt fektetett. A társadalom minden csoportját igyekeztek megszólítani, új kommunikációs csatornákat is bevetve. A járvány kezdetétől naponta frissülő tartalommal indult el egy koronavírussal kapcsolatos információs weboldal, amely külön figyelmet szentelt az idősek védelmének. Ezen túlmenően az MMSZ frissítette és továbbfejlesztette az otthonápolással kapcsolatos online segítő kezdeményezését, a Webnővér elnevezésű weboldalt. A Szeretetszolgálat tájékoztató plakátokat készített a kijárási korlátozásról, a munkaruhaviseléssel kapcsolatban, a kéthetes karantén vége előtti teendőkről, valamint arról, hogy mi a különbség az antigén- és a PCR-teszt között. Mindemellett tájékoztató kampányt indított a koronavírus-járvány idején otthon maradó családok számára arról, hogyan tudják együtt, hasznosan, testi-lelki egészségben megélni az elzártságot. Praktikus tanácsokat kaptak a karantén idejére a kamaszok is. Az ajánlásokat pszichológus szakemberek állították össze, és híres személyiségekkel népszerűsítették őket.

Társas kapcsolatok és kapcsolathálózat

A Szeretetszolgálat a belső informális és a kliensekkel való kapcsolatát is igyekezett a járványhelyzet új körülményeihez igazítani. A szakértői interjúk alapján a Covid–19-járvány alatt a szervezeten belül az addiginál jóval intenzívebb kapcsolattartás alakult ki. Ez a dinamikus alkalmazkodás és az új szabályok miatt részben szükségszerű is volt, de a munkatársak az informális kapcsolódásra is hangsúlyt fektettek a szervezet által létrehozott online felületeken is. „A járvány alatt ösztönös stratégia volt szerintem a részünkről – persze, voltak tudatos elemei is –, hogy arra, hogy egymásra figyeljünk és egymással foglalkozzunk, óriási hangsúlyt fektettünk. De hogyha ezt párhuzamba rakjuk azzal, hogy mindeközben egy borzasztó erős centrális kommunikáció volt, akkor ez a kettő jól kiegészítette egymást. […] Nagyon nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy amikor már lehetett, akkor szervezett módon a leginkább traumatizálódott célcsoportoknak szakmailag vezetett beszélgetést, amolyan »debriefing«-et tartottunk szabadtéren, az intézmények területén. Ezt nagyon sokáig csináltuk, és ennek nagyon pozitív visszajelzései voltak a dolgozók részéről” (egészségügyi szakértő).

A munkatársakat és az ellátottakat a járvány időszakában jelentős stressz érte, amelyre – egységes szervezeti válasz híján – alulról szerveződő módon, közösségi szinten kerestek választ a munkatársak.

Az online kapcsolódás jóval gyakoribb kapcsolattartást tett lehetővé az országos szervezet fizikailag távol lévő egységei között is. „Bizonyos szervezeti egységek a járványt megelőző digitális találkozási lehetőségek hiányában ritkán találkoztak. Elsősorban a hatékonyság miatt nem voltak gyakoriak a személyes találkozók, mert az ország összes pontjából Budapesten összegyűlni, egy borzasztó erőforrás-pazarló mutatvány volt. Azzal, hogy elkezdtük használni a digitális megoldásokat, sokkal sűrűbben tudtunk találkozni, azaz a periférián lévő szervezeti egységek sokkal jobban be tudtak vonódni a munkába” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörése egy időre számos program működését megbénította, de egy hónap eltelte után a szervezet új csatornákat hozott létre a kliensekkel való kapcsolattartás érdekében. A Fogadó Pszichoszociális Szolgálat munkatársai áprilisban újra felvették a kapcsolatot a korábbi klienseikkel, s telefonos és online felületeket kínáltak számukra. A szervezet a járvány okozta speciális helyzetben sem adta fel a közösségfejlesztés lehetőségét, új, innovatív megoldásokat keresett a kapcsolódásra. A társadalmi távolságtartás miatt izolálódott idősek szükségleteire reagálva a Fesztivál Önkéntes Központtal együttműködve 2020 áprilisában életre hívták a „Hogy tetszik lenni?” című, idős embereket támogató programot. A szervezők telefonon vagy online chatszobában kötöttek össze fiatal önkénteseket és karanténban élő időseket, hogy magányukat enyhítsék. A Szeretetszolgálat szakmai támogatásával működő Incorpora program kis- és középvállalkozásokat segítő mozgalmat indított. A „Vedd előre! Vidd előre!” kezdeményezés összekötötte a kis cégeket a vásárlókkal, akik előrevásárlással segíthették a munkahelyek fennmaradását.

MEGBESZÉLÉS

A makroszintű külső tényezők rávilágítottak, hogy a Covid–19-járvány nyomán a magyar társadalomban jelentős mértékű és számos új szolgáltatási igény jelent meg, amely az állami erőforrások végessége miatt kulcsfontosságú szerepbe helyezte a civil szervezeteket, így az MMSZ-t is (Köllő, 2022). A Szeretetszolgálat a más szervezetekhez, stakeholderekhez, állami intézményekhez fűződő külső kapcsolatainak aktiválásával, koordinációs szerep felvállalásával válaszolt a krízishelyzetre. A szakértői interjúk alapján hasonló helyzetben fontos lehet nagyobb hangsúlyt helyezni a más szervezetekkel való kapcsolattartásra, a tapasztalatok és jó gyakorlatok megosztására, nemcsak a felső vezetők körében, de a szervezeti struktúra alsóbb szintjein is.

Az MMSZ rezilienciája a mezoszintű belső szervezeti tényezők közül leginkább az innovatív, technológiai jellegű intézkedésekben volt tetten érhető, amelyek – más szervezetekhez hasonlóan – a sikeres adaptáció zálogát is jelentették (Abiddin–Ro’is, 2023). A Szeretetszolgálat a járványhelyzetben kialakult új igényekre reagált a technológiai újításokkal, és ezek egy részét a mai napig alkalmazzák az MMSZ mindennapjaiban (például online kommunikációs felület, telemedicina). Ezeknek az innovatív elemeknek a kivitelezéséhez azonban nélkülözhetetlenek voltak a szervezet belső erőforrásai (például informatikai csapat, grafikusok, varrodák), amelyekre támaszkodni tudott. Fontos leszögezni, hogy az MMSZ fejlődésének olyan fázisában volt a pandémia kitörésekor, amikor rendelkezésére álltak mozgósítható belső erőforrások.

Az adaptáció a szervezet strukturális működését is alapvetően érintette. Szociális és egészségügyi feladatokat ellátó szervezetként a tevékenységi körök és a feladatok bővültek, a járványügyi intézkedéseknek megfelelően a szervezet legkisebb egységei is strukturális átalakulást igényeltek.

A technológiai újítások és a strukturális adaptáció gyors és hatékony végrehajtásához elengedhetetlen volt a dinamikus és centralizált menedzsment, valamint az intenzív belső kommunikáció. Ez azonban nehézséget is jelentett az alapvetően más szervezeti kultúrát képviselő szervezet számára. Ki kell emelni az intézkedések gyorsaságát: a Szeretetszolgálat az első Covid–19-eset hazai regisztrálása után rövid idő alatt és hatékonyan reagált, operatív működését néhány hét alatt a járványhelyzet hozta új körülményekhez igazította, amivel jelentősen csökkentette a munkatársak bizonytalanságát. A gyors döntések biztosítéka a szervezetre kezdetek óta jellemző, egyszerre centralizált és decentralizált országos struktúra volt. Az ügyvezetés és a szakterületi irányítás a budapesti országos adminisztratív központhoz tartozik, amely körül regionális központok, azokon belül pedig helyi csoportok végzik a munkát. A szervezeti döntések a centrális és területileg széles, kiterjedt szerkezet miatt gyorsan érvényesülhetnek a Szeretetszolgálat egészében, ez a 2015-ös menekültválság és a Covid–19-járvány időszakában egyaránt igazolódott (Kákai–Solymári, 2023). Ez a strukturális adottság a gyors adaptálódás szempontjából alapvető, különösen ha kiegészül a vezetés gyors döntési képességével (Ningrum et al., 2022).

Az MMSZ szervezeti kultúrája az adaptáció egyik legfontosabb erőtartalékát jelentette a járvánnyal való megküzdésben. A máltai „jelenlétet” szituációtól függően konzervatív vagy innovatív módon, de sikerült megvalósítani a pandémia alatt is. A társadalmi felelősségvállalás mint érték megalapozta a járványügyi intézkedések betartásában való együttműködést.

A rugalmasság szintén alapvető szervezeti érték, amely végigkísérte a Szeretetszolgálat eddigi történetét. A gyors helytállási kényszer és a bajtársiasság a keresztény értékrend talaján számos fontos tulajdonsággal gazdagította a szervezeti kultúrát: magas stressztűrő képesség, flexibilitás, kipróbált megküzdési stratégiák alakultak ki (Kákai–Solymári, 2023). A remény és a pozitív érzelmi hangoltság, amelyek részei a Szeretetszolgálat identitását meghatározó keresztény értékrendnek, nélkülözhetetlenek a reziliens megküzdéshez (Vogus–Sutcliffe, 2007).

A társas kapcsolatok, a szervezet és közösségeinek kapcsolathálózata, valamint az intenzívebb kapcsolattartás alapvető volt a járvány alatti reziliens válaszok megtalálásában (Orru et al., 2021). A Szeretetszolgálat a már említett strukturális jellemzők miatt volt képes gyorsan és hathatósan reagálni az új kihívásokra: a szervezet egyik legnagyobb tartaléka kiterjedt, stabil kapcsolathálózata, amely egyszerre centralizált és decentralizált. A segélyszervezet adaptálódásának zálogát munkatársainak együttműködése, egyéni rezilienciája jelentette (Mallak, 1998; Lengnick-Hall et al., 2011; Ningrum et al., 2022). Legalább ennyire lényeges volt a kliensekkel fennálló bizalmi kapcsolat, amelyet a szervezet igyekezett megőrizni a járványhelyzet alatt, sőt, innovatív megoldásokkal végzett közösségfejlesztő tevékenységet a társadalmi távolságtartás káros hatásainak mérséklése céljából.

A Szeretetszolgálat a Covid–19-járvány során a rendelkezésére álló erőforrásokat és szakmai tapasztalatokat mozgósítva igyekezett minél rugalmasabban alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Ennek ellenére a szervezet működését a hazai szociális és egészségügyi ellátórendszer strukturális sajátosságaiból fakadó számos objektív korlát terhelte, amelyek jelentős mértékben befolyásolták beavatkozásainak hatékonyságát és időszerűségét. A rendkívüli helyzet nyomása alatt a Szeretetszolgálat – más nagy humanitárius szereplőkhöz hasonlóan – döntési és koordinációs hibákat is elkövetett, amelyek a pandémia logisztikai, személyzeti és kommunikációs kihívásaival együtt tették komplexszé a reagálási folyamatot. Ez a kettősség – a professzionális adaptációra törekvés és a kényszerűen fellépő hiányosságok együttes jelenléte – jól tükrözi a civil-humanitárius szervezetek működésének realitását krízishelyzetben. A gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodás a szervezet nagy mérete miatt a civil szervezeti karaktertől idegen, centralizált, szigorú működési rendszert követelt, amely jelentősen megnehezítette a központi utasítási rendszerhez kevésbé szokott munkatársakkal való együttműködést. A munkatársak és az ellátottak körében érzékelhető fokozódó stressz kezelésére a Szeretetszolgálatnak nem voltak kész eszközei, az intervenció alulról szerveződő módon valósult meg kisebb közösségekben.

A civil szervezetek járványhelyzetben jellemző szerepei (Abiddin–Ro’is, 2023) közül intézkedéseivel az MMSZ mindegyiket betöltötte. Az alapvető szükségletek biztosítását saját célcsoportjain túl kiterjesztette a járvány miatt nehéz helyzetbe került csoportokra, ezenkívül szolgáltatási palettáját, segélyezési fókuszát az új szükségletekhez igazította. A technológiai újítások a kliensekkel való kapcsolattartást is érintették, amelynek érdekében a Szeretetszolgálat rövid időn belül új kommunikációs csatornákat alkalmazott. A szervezet a járványhelyzetre reagálva nagy hangsúlyt fektetett az egészségtudatosság növelésére, valamint a koronavírussal kapcsolatos információk terjesztésére. Az ezeket célzó kampányok a társadalom egészére kiterjedtek, és jelentős szerepet játszottak a társadalmi bizonytalanság csökkentésében (Hetesi–Juhász, 2021).

ÖSSZEGZÉS

Az MMSZ Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját a Pentagon-modell alapján elemeztük a fentiekben. A Szeretetszolgálat nem csupán adaptálódott a pandémia okozta megváltozott körülményekhez, de – mint a szociális és egészségügyi területen működő szervezetek többsége (Abiddin–Ro’is, 2023; Orru et al., 2021; Waniak-Michalak et al., 2024) – fejlődésre is képes volt. Nem „visszapattant” a pandémia előtti állapotába (Mallak, 1998; Vogus–Sutcliffe, 2007), hanem dinamikus fejlődést produkált (Lengnick-Hall et al., 2011). A pandémia során megvalósult technológiai újítások, strukturális átrendeződések egy része a mai napig támogatja az MMSZ működését, és új perspektívát nyitott a Szeretetszolgálat számára. A szervezet rezilienciája leginkább a technológiai innovációkban volt tetten érhető, amelyeket dinamikus és centralizált menedzsment, illetve intenzív belső kommunikáció támogatott. Az MMSZ szervezeti kultúrája és kiterjedt, stabil kapcsolathálózata fontos erőforrást jelentett a járványhoz való alkalmazkodásban. A Szeretetszolgálat Covid–19-járvány alatti működésében ezzel együtt számos olyan kritikus tényező azonosítható, amely meghatározta a reagálási képesség korlátait, és jól illusztrálja, hogyan ütközött a szervezet szakmai szándéka a járványhelyzet strukturális és operatív akadályaival.

Absztrakt

A Bioethics as Dialogue [A bioetika mint párbeszéd] olyan interdiszciplináris kézikönyv, amely a klasszikus normatív etikát a társadalmi igazságosság, a sérülékenység és a tisztességes eljárás szempontjaival ötvözi, kiforrott didaktikai keretrendszerbe ágyazva. A kötet módszertani gerincét egy hétlépéses módszer alkotja, amely minden eset elemzésénél következetes struktúrát kínál. A szerző szakít a „helyes válasz” illúziójával, ehelyett arra fókuszál, hogyan hozhatunk nyomás alatt is olyan döntést, amely átlátható, felülvizsgálható és szakmailag indokolható. A segítő szakmák számára a könyv legfőbb értéke a kontextuális szemlélet: moralizáló, fekete-fehér ítéletek helyett a szereplők, intézmények és kommunikációs terek hálójában vizsgálja a dilemmákat, miközben láthatóvá teszi a rejtett struktúrákat és a marginalizált („hiányzó”) hangokat is.

Kulcsszavak: bioetika, ellátórendszer, segítő szakma, gyógyítás, emberi méltóság

DOI: 10.56699/MT.2026.2.10

A Bioethics as Dialogue: Medicine, Society, and the Complexity of Human Dignity [A bioetika mint párbeszéd – Orvostudomány, társadalom és az emberi méltóság össz-tettsége] című könyvet 2026 elején adta közre a Semmelweis Kiadó. A didaktikusan felépített mű egészségügyi és segítő szakemberek képzésének részeként kifejezetten alkalmas egyéni és csoportos feldolgozásra, interdiszciplináris tréningre, de laikus olvasók számára is elgondolkodtató kérdéseket vet fel a bemutatott esetek kapcsán.

A szerző, Walter Fontanini jogász, filozófus, teológus, közgazdász jelenleg a Semmelweis Egyetem Interdiszciplináris Társadalomtudományok programjának PhD-hallgatója. Sokoldalú képzettsége és tapasztalata megalapozza azt az interdiszciplináris szemléletmódot, amely legújabb könyvét is áthatja.

A 20. század második felétől, az orvostudomány, valamint a technológia fejlődési intenzitásának következményeként az egészségügyi és szociális ellátórendszer egyre több etikai dilemmával találja szemben magát. Ezek a dilemmák egyszerre érintik az orvostudomány, a filozófia, a teológia és a társadalomtudomány területét, amelyek szempontjai rendkívül komplex módon kapcsolódnak egymáshoz. A szerző éppen ezt a komplexitást ragadja meg, amelyet nem megoldandó problémaként, hanem természetes adottságként kezel. Megközelítésmódjában a megértést nem az egyszerűsítés, hanem a feszültségek és ambivalenciák felelős összerendezése jelenti. Ebből következik a könyv alapállítása: a bioetikai érvelés akkorhiteles, ha a gondozás és a döntéshozatal intézményi, társadalmi és narratív rétegeit is képes egyetlen keretbe integrálni. Ez a komplexitásszemlélet közvetlenül meghatározza a kötet műfaját és célját is: Fontanini a bioetikát nem szabályok listájaként, hanem olyan felelős érvelési gyakorlatként mutatja be, amelynek során a döntések mindig több szereplő, több érték és több intézményi logika metszéspontjában születnek.

A könyv pedagógiai magját egy hétlépéses módszer képezi, amely minden esetnél ugyanazon az úton vezeti végig az olvasót: (1) a tények tisztázása; (2) az érintettek és érdekeik azonosítása; (3) értékek és elvek mérlegelése; (4) opciók és következmények; (5) tisztességes eljárás és elszámoltathatóság; (6) döntés és indoklás; (7) kommunikáció és reflexió. Ez a módszer részletgazdagabb megközelítést nyújt, kiegészítve a bioetikai döntéshozatalt segítő más struktúrákat. A módszer szakít a „helyes válasz” illúziójával, ehelyett arra fókuszál, hogyan hozhatunk konfliktusos, sürgető helyzetekben is átlátható, felülvizsgálható és szakmailag indokolható döntéseket. Ez a módszertan a szociális munka esetkonferenciáin is releváns, hiszen támogatja a kompetenciák lehatárolását, a diskurzus strukturálását és a nyomonkövethetőséget. Az esetbemutatások révén az etikai konfliktusok kilépnek az absztrakt normák világából, és a szakemberek számára a szereplők, intézményi determinációk és következmények komplex rendszereként válnak értelmezhetővé.

A tíz fejezetből álló kötetet gyakorlati útmutató vezeti be („Hogyan használjuk ezt a könyvet”), amely részletesen ismerteti a fejezetek állandó elemeit. Az egyes fejezetek gerincét a kulcsszavak, a tanulási célok, valamint a törzsszöveg alkotják, melyeket a téma alaposabb megértését szolgáló „Deep Dive” elemzések egészítenek ki. A feldolgozást esetszemináriumok, vitakérdések, továbbá film- és bibliográfiai javaslatok teszik teljessé.

A kötet íve a klasszikus bioetikai alapoktól a legfrissebb kortárs vitákig terjed. Az első fejezet a diszciplína történeti és elméleti kereteit – a hippokratészi hagyománytól a Belmont-jelentésen át a principializmusig – helyezi emberi jogi kontextusba. A szerző a négy alapelvet (autonómia, jótékonyság, nem ártás, igazságosság) nem merev dogmaként, hanem a helyzethez igazodó, rugalmas iránytűként kezeli, teret engedve az alternatív etikai megközelítéseknek is. Az ezt követő két gyakorlati fejezet az autonómia, a beleegyezés és a titoktartás kérdéseit vizsgálja, különös figyelmet fordítva a sérülékeny csoportokra és az online szakmai identitás kihívásaira. Az életvégi döntésekről szóló ötödik fejezet a palliatív ellátás és az eutanázia dilemmáit társadalmi beágyazottságukban elemzi: rávilágít, hogyan torzíthatja az autonóm döntést a „teher vagyok” narratíva, a belsővé tett ableizmus vagy a depresszió és az egzisztenciális szenvedés.

A társadalmi igazságosság kérdései a reprodukciós eljárások és a szervátültetés (6–7. fejezet) témájával kapcsolatban válnak a legélesebbé. A könyv itt szekuláris, relációs keretet javasol a reprodukciós etikai vitákhoz (relációs autonómia, fejlődési fokozatosság, közös szülői felelősség, igazságosságorientált méltóság), és hangsúlyozza a kizsákmányolás, a piacosítás, valamint a határokon átnyúló egyenlőtlenségek kockázatait, különösen az asszisztált reprodukció és a béranyaság kontextusában. A transzplantációs fejezet a hozzájárulási rendszerek és az allokáció mellett olyan intézményi kérdésekre is kitér, amelyek a legitimáció, a bizalom és a szervezeti felelősség szociológiai problémáit is megnyitják. A 8. fejezet az egészségügyi és szociális ellátórendszer résztvevői körében jelentkező kutatásetikai dilemmákat taglalja. A páciensek/kliensek/ügyfelek kutatásban való részvétele gyakran a mindennapi ellátási kapcsolatban merül fel, amelynek során a beleegyezés minősége, a nyelvi egyenlőtlenségek, a hatalmi aszimmetriák és a teljesítménykényszerek mind torzíthatják az önkéntes részvételt. A kötet egyik legizgalmasabb újítása a narratív medicina beemelése (9. fejezet), ez a rész a történetmesélést a dehumanizáció ellenszereként mutatja be. A záró, 10. fejezet a neurotechnológia területén felmerülő dilemmákon keresztül arra hívja fel a figyelmet, hogy az új technológiák társadalmi diffúziója szükségképpen igazságossági és kormányzási problémákat is létrehoz.

A segítő szakemberek számára a kötet legfőbb erénye a gazdag esettár: a borítón ígért ötvenöt eset nem puszta illusztráció, hanem a megértés kulcsa. A fejezeteket kiegészítő filmjavaslatok (Cinephiles’ Corner) szintén szerves részei a tanulási folyamatnak: érzelmi és narratív kaput nyitnak a dilemmákhoz, hogy onnan vezessék át az olvasót a strukturált szakmai elemzéshez. A könyvet záró összegzés, valamint a mellékletben található részletes idővonal, fogalomtár és esetmutató garantálja, hogy a mű oktatási segédanyagként és a mindennapi terepmunka során is könnyen forgatható legyen.

A kötet egyik legnagyobb erénye – melyet az előszó szakértői is méltatnak – a valós esetekre épülő, gyakorlatias módszertan. Ez a tulajdonsága emeli ki a hazai és nemzetközi bioetikai szakirodalom mezőnyéből. A szerző megközelítését a párbeszédre törekvés, a kulturális érzékenység és a globális igazságosság szempontjainak érvényesítése jellemzi. Fontanini túllép az orvos-beteg kapcsolat szűk keretein: az igazságosságot rendszerszinten, a maga komplexitásában (prioritások, triázs, erőforráselosztás) értelmezi. A döntéshozatali folyamat során módszeresen integrálja az érintettek szempontjait és tapasztalatait, különös hangsúlyt fektetve a dokumentálhatóságra. Ez a szemlélet a szociális munkában hiánypótló, hiszen itt a sérülékenység, a stigma és az intézményi „láthatatlanság” gyakran együtt alkotja a probléma gyökerét. A könyv rámutat: a döntések legitimitása kizárólag átlátható kritériumokkal és következetes eljárásrenddel biztosítható.

Szociológiai perspektívából nézve a kötet megközelítése nem mentes a hiányosságoktól. Bár vitathatatlan erénye a gyakorlati alkalmazhatóság és az átlátható érvelés, a rendszerszintű összefüggések – mint a jóléti rezsimek, a finanszírozás politikai gazdaságtana vagy az intézményi kultúrák – inkább csak háttérként szolgálnak, nem pedig önálló elemzési keretként. Ez a redukció vállalt műfaji sajátosság: a könyv nem társadalomelméleti monográfia, hanem interdiszciplináris bioetikai eszköztár, amely elsősorban a döntéshozók érvelését hivatott segíteni. A gyakorlati hasznosíthatóság érdekében a könyvben foglaltakat célszerű a releváns intézményi és szakpolitikai realitások ismeretében kontextualizálni.

A Bioethics as Dialogue olyan interdiszciplináris kézikönyv, amely a klasszikus etikai normákat sikeresen ötvözi a társadalmi igazságosság, a sérülékenység és a tisztességes eljárás szempontjaival – mindezt kiváló oktatási segédanyagokkal támogatva. A kötet elkerüli a moralizálás csapdáit; a segítő szakembereket arra tanítja, hogy a dilemmákat ne elszigetelten, hanem a szereplők és intézmények hálójában elemezzék. A cél a nyilvános, ellenőrizhető érvelés, amely a rendszerszintű egyenlőtlenségeket és a peremre szorult nézőpontokat sem téveszti szem elől.

Walter Fontanini: Bioethics as Dialogue: Medicine, Society, and the Complexity of Human Dignity, Budapest, Semmelweis Kiadó, 2026

Absztrakt

Christopher Lasch 1979-ben megjelent, Az önimádat társadalma című könyve a maga korában is jelentős műnek számított, azonban az általa leírt társadalmi jelenségek az elmúlt évtizedek során a digitális világ térhódításával még inkább felerősödtek. Lasch a lélektani szempontok figyelembevétele mellett a nárcizmus egész társadalmat átitató vonásait ragadja meg. Hipotézise szerint a társadalom elősegíti bizonyos személyiségjegyek megerősödését, ezért a mentális zavarok prevalenciája a társadalom általános problémáit jeleníti meg. Kérdés, hogy a nárcisztikus társadalom kreál-e nárcisztikus egyéneket, vagy nárcisztikus egyének hoznak létre nárcisztikus társadalmat. Lasch és a nárcisztikus társadalommal foglalkozó kulturális elméletek felhívják a figyelmet arra, hogy a társadalmi változások adott esetben komoly árat követelnek, és nyomot hagynak a társadalom mentális állapotán.

Kulcsszavak: nárcizmus, társadalomkritika, kulturális elmélet

DOI: 10.56699/MT.2025.2.9

Robert Christopher Lasch amerikai történész, társadalomkritikus 1931-ben született, és a Rochesteri Egyetem történészprofesszoraként dolgozott 1994-ben bekövetkezett haláláig. Konzervatív családból származott, és műveiben erőteljesen kritizálta a modern liberalizmust. A hatvanas években nagy hatással volt rá a neomarxizmus, a hetvenes évektől kezdve viszont a kulturális konzervativizmus és a freudi kritikai elmélet elemeit kombinálva próbálta leírni és értelmezni a korabeli amerikai társadalom jellegzetességeit. Számos nagy hatású mű szerzője (például The New Radicalism in America, 1965; The True and Only Heaven, 1991; The Revolt of the Elites, and the Betrayal of Democracy, 1995), melyek közül a legnagyobb figyelmet Az önimádat társadalma (The Culture of Narcissism) című, 1979-ben megjelent könyve kapta, amelynek tanulságaiból még az akkor regnáló amerikai elnök, Jimmy Carter is inspirálódott. A könyvet több nyelvre, többek között magyarra is lefordították, igazi bestsellerré vált. Lasch gondolatai széles körű társadalmi vitát gerjesztettek, és a mai napig hatást gyakorolnak a társadalomtudományos gondolkodásra.

Talán elsőre zavarba ejtő, milyen relevanciája lehet egy csaknem ötven éve publikált társadalomkritikának napjainkban. A könyv a maga korában is jelentős műnek számított, de az általa leírt társadalmi jelenségek az elmúlt évtizedek során a digitális világ térhódításával még inkább felerősödtek. Lasch okfejtése – minden kritikai észrevétellel együtt – olyan társadalmi folyamatokra világít rá, amelyek ma is jelentősek.

A „nárcisztikus”^[1]A recenzió a nárcizmus és nárcisztikus kifejezésekre a szerző kérésére a pszichológia és mentális egészségtudományok területén használatos írásmód szerint hivatkozik. kifejezés az utóbbi évtizedekben széles körben elterjedt, divatos kifejezéssé vált. A nárcisztikus személyt a 20. századi pszichológiai értekezések olyan egyénként írták le, aki elsősorban önmagával van elfoglalva, képtelen a szeretetre, empátiája szegényes, az intimitást kerüli (Wälder, 1925; Freud, 1950). Az elméletek alapján a patológiás nárcizmus az elutasító, közömbös szülői magatartás nyomán alakul ki, amelyre a gyermek védekezésképpen megtartja a korai grandiózus szelfreprezentativitást (Kohut, 1972; Kernberg, 1974). Ugyan a pszichopatológia részletesen definiálja a nárcisztikus személyiségzavart, a köznyelvben leggyakrabban önközpontúságot, nagyzási hóbortot, pozőrséget értünk e fogalmon.

Lasch a lélektani szempontok figyelembevétele mellett a nárcizmus egész társadalmat átitató vonásait ragadja meg. Könyvének központi gondolata, hogy a feudalizmust felváltó kapitalizmus olyan társadalmi folyamatokat indított el, amelyekben az egyén elvesztette azt az alapvető tudást, mely korábban egyik generációról a másikra hagyományozódott: a gyermekneveléssel vagy az alapvető élelmiszerek megtermelésével kapcsolatos ismereteket, egyáltalán hogy hogyan kell megbirkózni fontos életeseményekkel. „Az emberekben elsorvasztották azt az igényt, hogy maguk legyenek úrrá problémáikon, segítsenek önmagukon, a mindennapos kompetenciának egykor hagyományos területei sorra eltűnnek, és az egyén az állam, a vállalat és egyéb bürokráciák kiszolgáltatottjává válik” (Lash, 1984: 21). Ezzel együtt felértékelődött a terápia jelentősége, az egyén a társadalmi intézményeknek, szakértőknek, terapeutáknak a függőjévé vált, akik átvették a tudás kompetenciáját az emberi élet fontos területein. „A nárcizmus e függőség lélektani dimenziója. Mindenhatóságának alkalmankénti illúziója ellenére az önimádó mások nélkül nem tudja ébren tartani önbecsülését” (Lasch, 1984: 21). A reklámipar mindeközben megteremtette az önmegvalósítás szükségletét, olyan vágyakat vetítve a társadalom tagjai elé, amelyek nem elégíthetők ki. Lasch kritikája szerint a modern, jóléti liberalizmus az amerikai társadalmat önimádó, kapzsi, léha társadalommá formálta, amely teljes egészében a fogyasztás köré épül. „A modern társadalmat átitató terápiás szemlélet és érzékenység megerősíti azt a más kulturális hatások által létrehozott személyiségszerkezetet, melyben az egyén végeláthatatlanul kutatgatja önmagán az öregség és a betegség jeleit, a lelki stressz árulkodó tüneteit, vonzó megjelenését csökkentő hiányosságait, apró hibáit, vagy – a másik oldalon – annak megnyugtató jeleit, hogy élete menetrend szerint zajlik” (Lasch, 1984: 66).

Lasch az alábbiak szerint definiálja ezt a jelenséget: „A nárcizmus megközelítő pontossággal felvázolja korunk »felszabadult« emberének arcképét. E személyiség fő vonásai: a kellem, saját helyzetének vélt tisztánlátása, a promiszkuitásos pánszexualitás, az orális szexualitás iránti rajongás, a rettegés a kasztráló anyától, a hipochondria, a védekező jellegű sekélyesség, a függőségi helyzet kerülése, a gyászra való képtelenség, rettegés az öregedéstől és a haláltól” (Lasch, 1984: 68).

A könyv összesen tíz fejezetből áll. Az első kettőben mutatja be a szerző elképzelését a társadalmi folyamatok és a személyiség kapcsolatáról, valamint leírja a nárcisztikus személyiség jellemzőit. A következő fejezetekben különböző témák elemzésén keresztül támasztja alá elméletét. Vizsgálja a munkaetika változását (3. fejezet), a politika és a tömegmédia, a reklámipar kapcsolódását és a valóságészlelés csorbulását (4. fejezet), a sport lealacsonyodását (5. fejezet). Ír az oktatási rendszer kudarcáról, az „új műveletlenség” kialakulásáról (6. fejezet), arról, hogyan erősödik meg a terápia a társadalmi kontroll által (7. fejezet). Végül a családstruktúra és a nemi szerepek átalakulásának (8. fejezet), valamint az idősödéshez és halálhoz való viszony (9. fejezet) elemzésén keresztül illusztrálja azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a nárcisztikus személyiségvonások felerősödéséhez vezettek. Az utolsó fejezetben Lasch „gyámkodás apa nélkül” címmel összegzi elméletét a vállalati kapitalizmus és az egyén közötti összefüggések tárgyalásával.

A szerző abból az alapvetésből indul ki, hogy az egyes társadalmak reprodukálják kultúrájukat, és ez a mechanizmus nem csupán az értékekben, normákban vagy a durkheimi kollektív tudatban érhető tetten, de személyiségformáló ereje is van. Hipotézise szerint a társadalom elősegíti bizonyos személyiségjegyek megerősödését, ezért a mentális zavarok előfordulása és gyakorisága a társadalom általános problémáit jeleníti meg. Épp ezért a mentális problémák vizsgálatán keresztül jól megragadhatók a társadalmi jelenségek és a társadalomfejlődés.

Lasch szerint a nárcisztikus vonásokat három fő módon erősíti fel a társadalmi és gazdasági berendezkedés (Grubner, 2017). (1) Először is az anyagi és szimbolikus jutalmat, amely egy jól fizető állással jár, már nem a teljesítmény, hanem a nárcisztikus személyiségvonások (magabiztosság) biztosítják – a korabeli vállalatimenedzsment-szektorban legalábbis. (2) Másodszor a nárcizmus a legjobb és legelérhetőbb megküzdési stratégia a modern társadalom okozta szorongás és bizonytalanság ellen. Az egyén folyamatosan fürkészi önmagát: testét, egészségét, korát; megfelel-e a tudomány, a szakértők, a társadalom által meghatározott standardnak. (3) A tömegmédia és a reklámipar elmosta a valóság határait: az „igaz vagy hamis” dichotómiát felváltotta a hitelesség fogalma. Az élet minden területe a képi világ hatókörébe került, amelyben a látszat fontosabbá válik a valóságnál. „A modern életet olyannyira átitatják az elektronikus képek, hogy óhatatlanul úgy reagálunk mások cselekedeteire, mintha tetteiket – s a magunkéit is – folyamatosan felvennék és élő adásban közvetítenék egy láthatatlan közönségnek, esetleg elraktároznák, hogy valamikor majd valaki alaposan megvizsgálja. […] A rögzített képek elburjánzása aláássa valóságérzékelésünket” (Lasch, 1984: 65) – írja Lasch az internet, a közösségi média és a mesterséges intelligencia elterjedése előtt.

A szerző érvelése meggyőző, ugyanakkor a társadalom és az egyén közötti hatásmechanizmusokat nem fejti ki részletesen. Kérdés, hogy a nárcisztikus társadalom kreál-e nárcisztikus egyéneket, vagy a nárcisztikus egyének hoznak létre nárcisztikus társadalmat (Grubner, 2017). Ezzel a kérdéssel és a nárcisztikus társadalom jelenségével több szerző is foglalkozott a 20. század folyamán. Megközelítéseik jellemzően két csoportba sorolhatók (Grubner, 2017). Az egyik megközelítés a nárcizmus fogalmát elsősorban társadalomkritikaként használja, és abból indul ki, hogy a társadalmi és kulturális berendezkedés elősegíti a nárcisztikus vonások felerősödését az egyénekben. Ezek az elméletek a társadalom működése és a mentális megbetegedések prevalenciája közötti összefüggést alapvetésként értelmezik (például Adorno, 1968). Az elméletek másik csoportja a pszichológiai fogalmakat, így a nárcizmust is a társadalom és a kultúra változásának leírására, új szempontokat beemelő, mélyebb megértésére használja (például Freud, 1958). Lasch tulajdonképpen ötvözi a két megközelítést, de könyvében erőteljesebben jelenik meg a nárcisztikus társadalom kritikája.

A témával foglalkozó egyik legnagyobb hatású mű Richard Sennett A közéleti ember bukása (The Fall of Public Man) című monográfiája, amely három évvel Lasch könyve előtt, 1976-ban jelent meg, és ő maga is hivatkozik rá. Ugyan e mű elsősorban nem a nárcisztikus kultúrára fókuszál, Sennett sikerrel adaptálja a pszichológiai megközelítést társadalomelemzésébe, ugyanakkor – Lasch kritikája szerint – a társadalmi hatásokat nem köti össze a mentális megbetegedésekkel (Grubner, 2017).

Lasch okfejtése a maga korában számos vitát szült, és azóta is sok kritikát kapott. A szerző konzervatív, 19. századi, középosztálybeli családképe, a tradicionális nemi szerepek melletti kiállása sokakat felháborított, elsősorban a feministákat és a baloldal képviselőit (De Vos, 2010). Lasch – bár nem kínál konkrét megoldást az általa felvetett problémákra – mintha az „alapokhoz” való visszatérést tartaná kívánatosnak: önbizalom, tradicionális család, természet, közösség és a protestáns etika, ami szintén visszatetszést keltett (Russell, 2019).

Lasch kritikusainak egy része egyenesen elutasítja a nárcisztikus jelzőt, és az általa leírt társadalmi sajátosságokat a fejlődés organikus részének tekinti (Russell, 2019). Szintén megjegyzendő, hogy Lasch nagy volumenű történeti áttekintését és ebből levont következtetéseit nem támasztja alá empirikus eredményekkel, társadalomstatisztikával. A kritikák ellenére a szerző elvitathatatlan érdeme, hogy sikerrel ötvözte a szociológiai és a pszichológiai megközelítést kulturális kritikájában. Az általa csaknem hatvan évvel ezelőtt leírt nárcisztikus vonások és társadalmi tendenciák az internet, a közösségi média elterjedésével még inkább felerősödtek (Watts, 2017).

Lasch és a nárcisztikus társadalommal foglalkozó kulturális elméletek felhívják a figyelmet, hogy a társadalmi változások adott esetben komoly árat követelnek, és nyomot hagynak a társadalom mentális állapotán. A nárcisztikus vonások az egyén és a társadalom bonyolult kapcsolatára irányítják a fókuszt: az egyén csak egy másik egyénnel való kölcsönhatásban értelmezheti önmagát. A Lasch által leírt folyamatok fontos mellékhatása a hagyományos kisközösségek elsorvadása, a kapcsolati kultúra megváltozása, a generációk egymástól való elszakadása, holott épp ezek a kapcsolódások és az ezekben megélt bizalom az, ami visszatükrözheti a „valódi ént” az egyén számára. Ugyan – mint említettük – Lasch semmilyen megoldást nem kínál az általa leírt társadalmi problémákra (és erre a recenzió sem vállalkozik), a 21. századi posztmodern társadalomban élve fontos tudatosítanunk a bennünket meghatározó társadalmi normákat, és észben tartani, hogy ezek nem örök érvényűek, mi több, megváltoztathatók.

Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984 (Eredeti kiadás: The Culture of Narcissism, New York, W.W. Norton and Company Inc., 1979)

Absztrakt

Roma szakkollégisták körében végzett (2011–2016) vizsgálatunk alapján tanul­mányunkban arra keressük a választ, hogy milyen tényezők alakítják a roma első generációs egyetemi hallgatók jövőképét és továbbtanulási motivációit. Tematizálódik-e etnikai identitásuk az elképzelt távoli jövőben, hogyan képzelik el a jövőjüket a család–karrier kontinuumon, és milyen szerepvállalást tűznek ki maguk elé a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában? Az eredmények rámutatnak, hogy a – diszkrimináció és relatív depriváció ellenére – reziliens hallgatók tudnak belsővé tett célokat kitűzni. Tanulmányi kötelezettségeiket eszköznek tekintik, fenntartják tanulási motivációjukat, ami társadalmi mobilitásuk záloga. A szakkollégisták céljaiban és jövőképében az első helyen szerepel a munka, a sikeres szakmai életút (az önfejlődés, karrier) és a család. Elsősorban szakemberként szeretnének érvényesülni, „példát mutatni”.

Kulcsszavak: roma, első generációs egyetemista, reziliencia, jövőorientáció

Számos kutatás foglalkozik hátrányos helyzetű, kisebbségi csoporthoz tartozó egyetemisták jövőképével többféleképpen konceptualizálva a jelenséget. Piaget– Inhelder (2004) megközelítésében a jövőorientáció (future orientation) kognitív séma, amely oksági kapcsolatok alapján rendeződik. Husman–Shell (2008) szerzőpáros szerint olyan sokdimenziós fogalom, amely a jövővel kapcsolatos elképzeléseket és attitűdöket foglal magában. A jövőről való gondolkozást, a jövőorientációt a szociálpszichológia olyan személyiségvonásként írja le, amely összekapcsolódik a teljesítménnyel, a rezilienciával, ugyanis a stabil jövőkép segíti a tervezést (Seginer, 2009). A jövőre irányuló kilátások (future time perspectives) (Jámbori, 2007) a közvetlen és a távoli jövőre vonatkoznak, s hordozzák a múlt és a jelen hatásait. A jövőre vonatkozóan az élet- események mellett (Prospective Life Course) megjelennek az egzisztenciális kategóriák is (Seginer, 2003).

A jövőbeli célok tekintetében megkülönböztethetők intrinzik és extrinzik célok (Vansteenkiste et al., 2004). Amíg az intrinzik célokat az egyén tűzi ki maga elé, és ezek az önfejlesztést helyezik fókuszba (például kompetenciafejlesztés), addig az extrinzik célokat a környezet jelöli ki az egyén számára, és ezek külső jutalmakat ígérnek (például anyagi jólétet). Az intrinzik célok kitűzése növeli a teljesítményt, és hatékonyabban csökkenti az iskolai lemorzsolódást az extrinzik célokhoz képest.

Azok a hallgatók, akik képesek hosszú távú terveket megfogalmazni, sokkal motiváltabbak a jelenben (Andriessen et al., 2006; Hong et al., 2020). Az egyén időbeli perspektívája, különösen jövőorientációja kulcsfontosságú a célok szerinti elköteleződésben és a célorientáltság fenntartásában (Brown–Jones, 2004). Az intenzívebb jövőorientációjú fiatalok tanulási céljaikat közelebbinek érzik, emiatt motiváltabbak is az elérésükben, ami tanulmányi eredményeikben is megmutatkozik. Ezek a hallgatók képesek a tanulási, egyetemi kötelezettségekre eszközként tekinteni céljaik eléréséhez (Brown–Jones, 2004). Az erőteljesebb jövőorientáció, valamint a jövővel kapcsolatos pozitív attitűd egyúttal lehetővé teszi, hogy a hallgatók jobban feltérképezzék lehetőségeiket (Seginer, 2009). Ugyanígy a jövőre irányuló kilátások nagyobb tudatosságot feltételeznek a jelenben, és realisztikusabb előre tervezést (Zimbardo–Boyd, 1999).

A hátrányos helyzetű, valamely kisebbséghez tartozó fiatalok esetében a továbbtanulás a társadalmi mobilitás talán legkézenfekvőbb útja (Kende–Illés, 2011). Ugyanakkor a továbbtanulási aspirációkat a diszkrimináció gyakran aláássa (Brown–Jones, 2004; Andriessen et al., 2006). Ezek a hallgatók sokszor úgy észlelik, hogy a többségi társadalom blokkolja társadalmi mobilitásukat, azaz továbbtanulási terveiket és munkaerőpiaci sikerességüket. A relatív depriváció miatt a hátrányos helyzetű fiatalok jövőorientáció- ja általában gyengébb, jövőre vonatkozó terveik pedig legtöbbször egyáltalán nem nagy ívűek, és nem feltétlenül teljesítményorientáltak (Andriessen et al., 2006; Kende–Illés, 2011). Mindemellett a felfelé irányuló mobilitásnak „ára” is van, ugyanis a kibocsátó és befogadó közeg érték- és normarendszerének különbözősége minden esetben feszültséget szül, amellyel az egyénnek meg kell birkóznia (Friedman, 2014; Naudet, 2018; Durst– Bereményi, 2021). A hátrányos helyzetű, valamely kisebbséghez tartozó fiatalok esetében a továbbtanulás sok esetben együtt jár a családjukhoz, kibocsátó közösségükhöz fűződő kapcsolatok lazulásával (Lukács J. – Dávid, 2019). Ez azt jelenti, hogy a továbbtanulással, társadalmi mobilitással, sikerrel kapcsolatos aspirációik egyúttal a közösségükhöz fűződő viszonyaik, kulturális értékeik veszteségét is magukban hordozhatják.

Azok a hallgatók, akik úrrá lesznek ezeken a nehézségeken, és fenn tudják tartani tanulási motivációjukat, reziliensnek tekinthetők (Brown–Jones, 2004). Reziliencián a legtöbb kutató azt érti, hogy az egyén az őt ért stresszhelyzetben rugalmas, a nehézségekkel szemben ellenálló. Az ilyen hallgató a krízisek vagy hátráltató körülmények ellenére is jól teljesít, megfelelően funkcionál (Danis–Kalmár, 2020; Cicchetti, 2006; Masten–Tellegen, 2012; Luthar et al., 2015). A reziliencia komplex jelenség, az egyén genetikai örökségének, gén–környezet interakcióknak, az életút során szerzett pozitív és negatív tapasztalatoknak, társas helyzeteknek, az egyén közösségeiben érvényesülő hatásoknak és a tágabb társadalmi és kulturális környezetnek a kölcsönhatásából ered. Általánosságban elmondható, hogy minél több kockázati tényezőnek (például kedvezőtlen gyerekkori tapasztalatok, szegénység, elhanyagolás, valamilyen trauma) van kitéve az egyén, annál inkább a külső erőforrások, a támogató környezet az, ami segítheti reziliens viselkedését (Ungar et al., 2013; Danis–Kalmár, 2020). Ugyanis a reziliens viselkedés bizonyos fokig fejleszthető, tanulható, az egyént érő különböző élmények hatással lehetnek az alakulására. Az egyetemista romák reziliens viselkedését elősegíthetik a szoros, támogató családi és baráti kapcsolatok, az ismerősök példája, a tanárok motiválóereje és segítő szándéka (Ceglédi, 2012; Varga, 2015; Hüse–Ceglédi, 2018). A baráti kötések fontos erő- forrást biztosítanak az egyetemi beilleszkedéshez, a „jólléthez” és a boldogsághoz (Dávid et al., 2018; Lukács J. – Dávid, 2019). A támogató személyeken kívül egy-egy közösség, egyházi vagy civil szerveződés is hatást gyakorolhat a roma egyetemisták előmenetelére és ellenálló képességük javítására (Forray, 2016).

Fontos rögzíteni, hogy a hallgatók jövőorientációja fejleszthető, és pozitívan hat a tanulási motivációra is. Ennek előmozdításában a tanárok, a szülők és a barátok pozitív támogatásának, valamint az iskolai klímának kulcsfontosságú szerep jut (Brown– Jones, 2004; Lindstrom Johnson et al., 2016; Hong et al., 2020).

Az elemzés célja

Tanulmányunkban a roma/cigány^[1]Tanulmányunkban a „roma” és „cigány” kifejezéseket egymás szinonimájaként használjuk, mindkettőn az összes hazai cigány csoportot értve. szakkollégisták jövőről való gondolkodását mutatjuk be a velük készített strukturált életútinterjúk és kérdőívek segítségével. Azokra a kérdésekre keressük a választ, hogy milyen tényezők motiválják a roma/cigány fiatalokat a továbbtanulásban, milyen tényezők alakítják a roma egyetemisták jövőképét, hogyan képzelik el a jövőjüket a család–karrier kontinuumon, mennyire szeretnének szerepet vállalni a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában, és végül hogyan jelenik meg jövőképükben az etnikai identitás.

Az eljárás és a minta bemutatása

A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete 2011 és 2016 között négy adatfelvételi hullámban vizsgálta a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat (KRSZH) öt szakkollégiumának hallgatóit. Kutatási célunk a diákok életében lezajló események, történések és változások nyomon követése volt a szakkollégiumban töltött éveik alatt. Jelen tanulmányban a kutatás során alkalmazott módszerek közül a hallgatókkal felvett strukturált életútinterjúk leiratait és a kérdőíves felmérés adatait használjuk. Az interjú kérdéssora múlt, jelen és jövő szakaszokban kérdezett rá az életútra, szerepeltek benne a rövid és hosszú távú célok, valamint a jövőre vonatkozó tervek is. Az interjúk a szak- kollégiumi lakóotthonokban készültek az interjúk terjedelme hatvan és százötven perc közötti, átlagosan száztíz perc.

Kérdőívet minden vizsgálati évben az őszi szemeszter elején vettünk fel a szakkollégistákkal. Az önkitöltős kérdőíveket nyomtatott formában osztottuk szét, és kitöltés után SPSS-adatbázisba rögzítettük. A roma fiatalok értékrendfejlődését a hazánkban többször felvett European Value Survey (EVS) kérdéssorának lekérdezésével vizsgáltuk (Tomka–Rosta, 2010; Török, 2014).

A négy adatfelvétel során összesen 186 szakkollégista vett részt az interjús felmérésben, és töltött ki EVS-kérdőívet, közülük 117 roma származású, 69 nem roma származású. Az elemzésben csak a megkérdezett roma hallgatók interjúit és kérdőíves adatait dolgoztuk fel (N = 117) (1. táblázat).

1. táblázat: Az interjúalanyok szociodemográfiai jellemzői (saját szerkesztés)

A hallgatók 57%-a nő, megkérdezésük idején 56%-uk 20 és 22 év közötti volt (átlag: 21,5 év, min. 18, max. 32, SD = 2,239,). A hallgatók közel 60%-a községből érkezett, 26%- uk városból, 20%-uk megyei jogú városból és 3% a fővárosból. A kutatásban részt vevő roma szakkollégisták különböző felsőoktatási intézményekben tanuló fiatalok, akik között nagy arányban voltak szociális munkás (18%), tanár (12%), jog (12%), egészségügyi (13%), pénzügyi és gazdasági (12%) szakos hallgatók.

A szakkollégisták 86%-a első generációs egyetemista, azaz szüleik nem rendelkeznek diplomával. A hallgatók 13%-ának egyik szülője diplomás, és mindössze két hallgatónak diplomás mindkét szülője. A roma szakkollégisták körében magas a legfeljebb általános iskolát végzett szülők aránya, az apák közel fele, az anyák 60%-a nyolc osztályt vagy annál kevesebbet végzett. A szülők iskolai végzettségét tekintve nincs különbség lányok és fiúk között.

Az elemzési módszer bemutatása

Az interjúk (N = 117) szövegeinek elemzése az ATLASZ-TI 9 tartalomelemző program segítségével zajlott. Az interjúguidban külön kérdéscsoport foglalkozik a jövőre vonatkozó tervek és kitűzött célok témával (4.1. Milyennek látod most az esélyeidet a tanulmányok során, munkában, családban? 4.2. Mik a céljaid, terveid a közeljövőre vonatkozóan? 4.3. Hogyan látod 10/20 év múlva önmagad?). Az ezekre az interjúkérdésekre adott válaszok alkották az elemzés korpuszát. A tartalomelemzés segítségével az adatokból a kontextusukra vonatkozóan megismételhető és érvényes következtetéseket vonhatunk le azáltal, hogy kérdéseket teszünk fel a szövegeknek (Ittzés et al., 2004). A jelen tanulmány fő kérdése az, hogy milyen jövőképmintázatok tárhatók fel a hallgatók gondolkodásmódjában. A jövőkép-mintázatok feltárásához a tematikus elemzést alkalmaztuk. A tematikus elemzés során a hallgatók szövegmintáiból kvalitatív tartalomelemzési változókat hoztunk létre, azaz olyan témacsoportokat, amelyeknek tágabb szövegkörnyezet felelt meg. Előzetesen meghatároztuk, hogy milyen tartalma- kat tekintünk relevánsnak a vizsgálandó téma szempontjából.

Tartalmilag a következő tizennégy szempont szerint vizsgálódtunk: a jövő szempontjából döntő a diploma megszerzése; jó anyagi körülmények elérése; szakmai sikerek elérése; vezető pozíció elérése; családalapítás; gyerekek nevelése; külföldi tanulmányok; családtagok segítése; a romák segítése; továbbtanulás; a családi kapcsolatok megtartása; külföldi munka; nyelvvizsga megszerzése; a szakmai kompetenciák, hozzáértés fejlesztése.

Eredmények

Motivációs tényezők a roma fiatalok továbbtanulásában

A megkérdezettek céljait és jövőképét azok az élmények határozzák meg, amelyeket ott- honról hoztak. A személyes beszélgetésekben a jobb élet reménye, a szegénységből való kitörni akarás tematizációk a legfontosabb motivációs tényezők a jövőre vonatkozó célok tekintetében.

„Az motivál, hogy én nem akarok szegény lenni, vagy ha lesz egy családom, én nem akarom azt, hogy szegénységbe legyünk, vagy valami. És nekem hát csak ez az egy kis szűk út van, és azt hogy adhatnám már fel? Sehogy” (huszonegy éves nő).

„Úgyhogy, meg ugye engem legjobban a tanulás iránt a szegénység motivál, mert nagyon rossz, amikor elmész iskolába éhen, és éhen is mész haza” (huszonkét éves nő).

Az egzisztenciális aggódás és a tanulás szerepe folyamatosan együtt jár az elbeszélt élettörténetekben.

„Úgy gondolom, csak akkor lesz munkám, hogyha tanulok, akkor tarthatom el a családomat” (huszonhárom éves férfi).

A fiatalok közül sokan nehéz szociális helyzetből jönnek, többségük első generációs egyetemista, akinek nincs otthonról a felsőfokú tanulmányok elvégzéséhez szükséges szerepmintája.

„Mondom, nekem tanulni kell, nagyon, mert csak ez az egy kiutam van. És el- kezdtem tanulni, és hiába csináltam mindent, nem volt sehogy se jó, csak ketteseket kaptam” (huszonkét éves férfi).

A „kitörési” vágy, mint motiváció, segít felülkerekedni a nehézségeken, ellenállónak lenni a stresszhelyzetekkel szemben, és az esetleges iskolai kudarcok ellenére jól teljesíteni.

„Meghallgattam, aztán néztem a tévét, láttam, hogy vannak cigány fiatalok, akik az egyetemen vannak, meg mit tudom én, egy vak cigány fiú, aki az egyetemen tanul. Hát, mondom, nekem is csak sikerül. Hát aztán kétszer nem sikerült, de nem adtam fel, harmadjára is beadtam, és akkor harmadjára sikerült” (huszonhárom éves nő).

Az egyetemisták jövőképét alakító tényezők

A jelenben gyökerező jövőorientáció a lehetőségek pontosabb felmérésével, tudatosabb megtervezésével és a célok könnyebb elérésével kecsegtet. A megkezdett képzés befejezése, illetve folytatása egy ilyen perspektíva, amely sorra megjelenik a szövegegységben az elérendő célok között.

„Hát először is az [a célom], hogy akkor most kapjak egy oklevelet majd, aztán majd három év múlva, hogyha sikeresen végzek, akkor egy diplomát, és utána pedig dolgozzak” (huszonegy éves nő).

A szüleik nehéz helyzetéhez képest számukra egy jobb élet reménye csillant fel, ezért tekintenek egyetemi tanulmányaikra eszközként a céljaik eléréséhez, valamint mások megsegítésére, ami belső kényszerként gyakran jelenik meg a célok között.

„…hogy a gyerekeimnek boldog gyerekkora legyen, családomnak mindene meglegyen, tényleg. Én egy ilyen nem nagy fényűzésre vágyom. Mondjuk tíz év múlva elképzelem magam egy átlagos, egy jobb lakásban, egy jó autóval, szép család. Ennyi. És tényleg olyan dolgokat csináljak, amiből meg is tudok élni, de tudom is segíteni vele a többieket. Talán nekem ez lenne a legjobb, hogyha olyan munkám lenne, ami egyben a hivatásom is. Tehát hogy ebben a cigányügyben tudnék elhelyezkedni valahol, szerintem az lenne nekem a legjobb” (huszonegy éves férfi).

Szakmai siker és család

Az EVS-kutatások egyik leggyakrabban használt kérdésblokkja az életet befolyásoló tényezők/körülmények fontosságára kérdez rá, arra, hogy a válaszadó szerint mennyire fontos a család, a munka, a barátok, a szabadidő, a vallás és a politika (1–4-es skálán, ahol 1 = egyáltalán nem fontos, 4 = nagyon fontos). A szakkollégisták véleménye a tényezők prioritása tekintetében mind a négy vizsgált évben egyforma: nagyon fontos és első helyen szerepel a család, az átlag 3,9 (négyfokú Likert-skálán); ez azt jelenti, hogy a megkérdezettek közül majdnem mindenki a 4-es értéket jelölte meg. A munka és a szabadidő fontosságáról alkotott vélemény átlaga 3,5 – 3,2, ami a két tényező kiemelt jelentőségét mutatja.

A felsőoktatásban részt vevő roma tanulók számára a munka kiemelkedően fontossá válik, ami a szakmai siker és a szakértővé válás témájában csúcsosodik ki az interjúkban. Több interjúban megjelenik a szabadidő értelmes és hasznos eltöltése is.

„Tíz év múlva hát én mindenképpen szeretnék már munkát, és én mindenképpen ezen a jogi pályán szeretnék elhelyezkedni, de emellett nagyon szeretnék hobbi- kat is, szóval hogy ne csak ez az egy, mert szerintem az túl merev lenne, hogyha csak az lenne. És úgy gondolom, hogy ez szerintem érdekelni is fog engem. De hát mindenképpen huszonhat évesen már rendes munkám lesz, szóval ott már végzek a gyakorlatokkal is, és hát családot még nem tudom, hogy akkor szeretnék-e, de mindenképpen azért huszonnyolc éves korom felé azért már szeretnék gyerekeket. Úgyhogy ez ennyi, ami fontos” (tizennyolc éves nő).

Az interjúk elemzése a kérdőív eredményeit támasztja alá. A hallgatók életében az aktuális diploma megszerzése és a tanulás mellett a szakmai siker és a család fej fej mellett jelenik meg a legtöbb jövőorientáció-tematizációban. A legmagasabb említési számok: a diploma megszerzése 41, a család 30, a továbbtanulás 26 szövegegységben szerepel.

„Hát, tíz év múlva egy sikeres muzsikus, aki egy jó szimfonikus zenekarban dolgozik, van egy felesége, gyereke, egy anyagiakban biztos háttérrel, szerető családban, egészséggel. Tehát minden, ami így jó dolog. Biztos, hogy lesznek problémák, de biztos, hogy meg fog segíteni bennünket a Jóisten. Szerintem ez tíz év múlva. Biztos, hogy a szimfonikus zenekar felé fogok orientálódni, mert most nagyon szeretném. Ennyi” (húszéves férfi).

A megkérdezettek számára a karrier, a megélhetés, az elért életminőség megtartása egyaránt a legfontosabb célok között szerepel. Szakmájukban/szakemberként szeretnének érvényesülni, „példát mutatni”, és a karrierépítés férfiak és nők esetében is megjelenik.

„Sikeresen mindenféleképpen, tehát úgy gondolom, hogy azért ilyen tudással lehet elérni, és úgy látom magam, aki nem izgul meg aggódik annyit. Bár kutatási téren fel fognak gyűlni a munkák, meg kevés időm lesz így családra, mindenre, mert ez egy olyan szakma, de mindenféleképpen jobb életem lesz nekem is meg a családomnak is” (huszonhárom éves nő).

„Akkor már egy tapasztalt, jó szaktudással rendelkező férfi leszek, és akkor már egy – remélem, hogy – vezetői pozícióba kerülök, ahol én tudok úgy segíteni, ahogy az majd jó legyen a szegénységben élő társadalomnak” (huszonegy éves férfi).

„Sok tervem van. Közötte van a mesterképzés. De már saját cég alapítása is, a mesterképzéssel párhuzamosan. Igen. Esetleg egy multinacionális cégnél is dolgozni. Sok tervem van. Tíz év múlva én egy sikeres üzletembernek akarom látni magam” (huszonkét éves férfi).

Szerepvállalás a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában

Az EVS-kérdőív adatai szerint a civilaktivitás-mutató (a Végez-e önkéntes munkát? kérdés- re adott válasz) a szakkollégisták esetében kimagasló, még úgy is, hogy szakkollégiumi specialitás az önkéntes munkában való részvétel ösztönzése. A négy vizsgált év során a hallgatók 66%-a végzett legalább egytípusú önkéntes munkát. A fiúk aktivitása magasabb e tekintetben: 74 versus 59,5%.

Az interjúkban személyes felelősségként jelenik meg a szerepvállalás a roma népesség érdekében. Az egyéni életútjuk során megtapasztalt támogatás egy tanár, rokon vagy barát részéről, esetenként családi vagy vallási közösségből, olyan külső erőforrás, amely lendületet adott céljaik eléréséhez, fokozta ellenálló képességüket, és az élmény hatására elköteleződtek mások segítésének irányában.

„Tényleg, szeretnék felelősséget vállalni ezért a cigány dologért, és esetleg foglalkozni a cigány gyerekekkel, mert nekem nagyon nagy szerencsém volt nevelőapukámmal, hogy ott volt mellettem, és én is azt látom, hogy ha valaki foglalkozna velük, sokkal könnyebben tudnak szocializálódni, megfogalmazni az érzéseiket, és akkor nem az lesz az első megoldás, hogy akkor megverem a másikat, hanem esetleg leülök vele, és megbeszélem vele, hogy próbálom megérteni a másikat. És nagyon hálás vagyok ezért a szakért, mert itt nagyon érdekes jellemfejlesztő dolgokban volt részem. Szóval jó volt ezt látni, hogy így is lehet tanítani a gyereket, meg ilyen lehetőségek is vannak, és én ezt szeretném továbbvinni” (húszéves nő).

A szakkollégisták körében a „segítés” célként való beépülése és a civil tevékenységek magas számú előfordulása (megtartása) a jövőben a szakkollégiumból való kikerülés után is nagyon fontos feladat. Az egyén hosszú távon sikeres integrációjának záloga lehet a támogató, erős közösség.

„Komolyan lennék valami olyan, aki vezető szerepet tölt be, és segíthet az embereknek. Nem kimondottan csak a cigányoknak, segítenék én másoknak is, akin látom, hogy van értelme. De azért valószínű, hogy jobban segítenék a cigányokon meg más kisebbségeken, akikről tudom, hogy ki vannak közösítve. Tudnék mit csinálni, vannak terveim, hogy miket csinálnék, hogy a gyerekeknek segítsek” (húszéves nő).

„Persze nemcsak nekik, hanem mindenkinek, de romáknál fordul az elő elég sűrűn, hogy nagyon fiatalon vállalnak gyereket, és én mint leendő védőnő, nekem ebben nagyon nagy szerepem lesz, és szeretnék nekik ebben segíteni, hogy azért próbálják úgy nevelni a gyereket, hogy van értelme annak, hogy tanuljon és előre- törjön” (huszonhárom éves nő).

Az etnikai identitás szerepe és helye a célok elérésében

Akadályozó tényezője lehet a mobilitási célok elérésének a többségi társadalom részéről kifejeződő előítélet. A diszkriminatív élményeik alááshatják a megkérdezettek törekvéseit, az önbizalmukat. A diszkriminációs tapasztalat esetenként megerősítheti a saját csoporthoz tartozás élményét, ugyanakkor a diszkrimináció miatt sérült önértékelés esetén a pozitív önbemutatás, a társadalmi kívánatosságnak való megfelelés, mint motiváció fokozottan jelentkezik.

„Ahogy mondtam, nagyon kevés helyen alkalmaznak romákat. Nem szívesen alkalmaznának engem szerintem. De a társadalom megítélése is fontos szerepet játszik abban, hogy hol fogok majd élni. Nem egy olyan társadalomban, ahol kinéznek az utcán, hanem egy olyanban, ahol mindenki egyenlőnek számít, tehát nem néznek rossz szemmel rám, hogyha sétálok az utcán vagy ülök a buszon. Ez is fontos, meg az, hogy legyen egy állásom, legyen egy munkahelyem” (tizennyolc éves férfi).

Az előítéletek ellenére vagy éppen azokra adott reakcióként a szakkollégisták úgy érzik, hogy saját életük alakulásának aktív szereplői, arra befolyásuk van. Az EVS azt is vizsgálta, mennyire érzik, hogy teljesen szabadon határozzák meg az életüket, vagy azt, hogy semmi befolyásuk sincs a sorsuk alakítására. Az „Egyéni megítélés szerint mekkora befolyása van arra, hogy miként alakul az élete?” kérdésre (1–10-es skálán, ahol 1 = semmi, 10 = nagyon nagy) a hallgatók 7,6 pontra értékelték saját befolyásukat az életük alakulására.

Összegzés

A vizsgálatban részt vevő roma szakkollégisták céljait és jövőképét nagyban meghatározzák azok az élmények, amelyeket otthonról hoztak, életútjuk hordozza a múlt és a jelen hatását (Seginer, 2009). A jobb élet reménye, a szegénységből való kitörni akarás a leggyakoribb motivációs tényező számukra. Ez a kitörési motiváció segít felülkerekedni a nehézségeken, ellenállónak lenni a kudarcokkal szemben (Zimbardo–Boyd, 1999; Kende–Illés, 2011). Az előítéletek ellenére a szakkollégisták úgy érzik, hogy saját életük alakulásának aktív szereplői, arra befolyásuk van (Ungar et al., 2013; Danis–Kalmár, 2020). A szüleik nehéz helyzetéhez képest számukra egy jobb élet reménye csillant fel, ezért egyetemi tanulmányaikra eszközként tekintenek a céljaik eléréséhez (Brown– Jones, 2004). Mások segítése belső késztetésként él bennük korábban átélt pozitív élményeikből fakadóan: megtapasztalták, hogy a siker záloga a támogató, erős közösség, amelynek kialakításában nekik is szerepük lehet (Forray, 2016; Lukács J. – Dávid, 2019; Hong et al., 2020). Ez a társadalmi felelősségvállalás egyfajta „törlesztésként” is interpretálható a cigány/roma közösség felé a felfelé irányuló mobilitásért cserébe (Naudet, 2018). Az életút-elbeszélés szituatív mozzanataiban tetten érhető, ahogyan a hallgatók a társas lét kritikus mozzanataira reflektálnak, a társakhoz való sikeres kapcsolódás az egyéni sikerességük záloga (Máté, 2015; Dávid et al., 2018).

A szakkollégisták céljaiban és jövőképében az első helyen szerepel a munka, a sikeres szakmai életút (az önfejlődés, karrier) és a család. Szakemberként szeretnének érvényesülni és „példát mutatni”.

A narratívák kiemelik, hogy interjúalanyaink többsége optimista a jövőt illetően, annak ellenére, hogy az interjú más részeiben tematizálódik, hogy születési környezetüktől nagyon eltérő társadalmi közeg elvárásainak kell megfelelniük. A felfelé irányuló társadalmi mobilitás nem lineáris, progresszív folyamat, sok esetben számtalan „rejtett költséget” foglal magában (Friedman, 2014; Naudet, 2018; Durst et al., 2016; Durst–Bereményi, 2021). A roma fiatalok sikerességre törekvése ebben az értelemben nem feszültségmentes, hiszen a továbbtanulás gyakran együtt jár a családi, cigány/ roma közösségi szálak gyengülésével. A rövid és hosszú távú célok rendszerezésében, a motiváció fenntartásában, valamint a társadalmi mobilitással járó mentális költségek mérséklésében kulcsfontosságú szerep juthat a hasonló helyzetben lévő fiatalokból verbuválódó kisközösségeknek, így a roma szakkollégiumoknak is (Lukács J. et al., 2022). Ezek a közösségek stabilitást jelenthetnek a kibocsátó és a befogadó csoport közötti egyensúlyozásban.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Tanulmányunkban a roma szakkollégisták körében végzett vizsgálatunk alap­ján mutatjuk be a baráti kapcsolatok szerepét az iskolai mobilitásban. A fel­sőoktatásban alulreprezentált roma egyetemisták számtalan kihívással néznek szembe az akadémiai közegben, ugyanakkor ismeretes, hogy a baráti kötések nélkülözhetetlen erőforrást biztosítanak az egyetemi beilleszkedéshez. Tanul­mányunk tárgya, hogy a modern társadalmakban egyre jelentősebb szerepet játszó baráti kötődések hogyan formálódnak a roma egyetemisták esetében. Az elemzésből kiderül, hogy a válaszadók baráti köre elsősorban nem az etnikum, hanem az iskolai végzettség alapján szerveződött. A roma szakkol­légisták közeli barátainak jellemzői megegyeznek a nem roma származású szakkollégisták barátokra vonatkozó kapcsolathálózati sajátosságaival, azonban az első generációs egyetemisták kisebb arányban rendelkeznek magas iskolai végzettségű barátokkal.

 Kulcsszavak: roma, első generációs egyetemista, barátok, kapcsolati tőke

A barátság számos diszciplína szempontjából elemezhető, definiálni mégis nehézkes. Ugyan a barátságdefiníciók javarészt egyetértenek bizonyos alapkritériumokban – minthogy a barátság hasonlóságon, egyenlőségen, kölcsönösségen és bizalmon alapul, a barátságsémákat erőteljesen meghatározza az egyén személyisége, szocializáció- ja, kultúrája, valamint az adott társadalmi környezet is (Albert–Dávid, 2007; 2020). A közeli barátok a modern társadalmakban a családi kapcsolatok mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az egyén jóllétének biztosításában (Albert et al., 2021). Egy ember baráti kapcsolatai – mivel alapvetően kölcsönösségen és egyenlő viszonyon alapulnak – jellemzően hozzá hasonló társadalmi státuszú csoportból kerülnek ki, ami garantálja a hasonló értékrendet és érdeklődési kört is (Albert–Dávid, 2007; Allan, 2008; Policarpo, 2018). De mi történik, amikor az egyén kapcsolathálózata átrendeződik a társadalmi mobilitás során? Meg tudja-e őrizni a felfelé irányuló mobilitás közben az eredeti, alacsonyabb társadalmi státuszához kötődő baráti kapcsolatait? Képes-e kialakítani új, a magasabb társadalmi csoportból származó barátságokat?

A roma/cigány^[1]Tanulmányunkban a „roma” és „cigány” kifejezéseket egymás szinonimájaként használjuk, mindkettőn az összes hazai cigány csoportot értve. egyetemisták – akiknek a többsége alacsony státuszú társadalmi közegből származó, első generációs egyetemista – gyakran találják magukat „két csoport közé szorulva”. A felsőoktatásban alulreprezentált, hátrányos helyzetű kisebbségi csoportból származó hallgatók rendszerint arról számolnak be, hogy eredeti közösségükkel kevésbé tudják megosztani egyetemi élményeiket és kihívásaikat, az egyetemen pedig egy számukra gyakran ismeretlen közegben kell fogódzókat találniuk (Lehmann, 2014; Lukács J. – Dávid, 2019). Ebben a helyzetben különösen fontos szerep jut az érzelmi biztonságot nyújtó úgynevezett erős kötéseknek, így a baráti kapcsolatoknak is.

Tanulmányunkban roma szakkollégisták körében végzett kutatásunk alapján mutatjuk be a baráti kapcsolatok szerepét a felfelé irányuló mobilitás során.

Roma egyetemisták/diplomások kapcsolati tőkéje

A romák körében végzett kapcsolathálózati elemzések rendszerint homogén, de álta-lában erősebb családi kapcsolatokról, több barátról, kiterjedtebb kapcsolathálózatról számolnak be a többségi társadalomhoz képest (Albert–Dávid, 2006; Messing, 2006). A legújabb kutatások alapján azonban elmondhatjuk, hogy a romák mára elvesztették ezt a kapcsolathálózati előnyt: baráti körük zsugorodott, etnikailag még inkább homo- génné vált, bizalmas kapcsolataikban lecsökkent a rokonok aránya, és egyre nagyobb társas izoláció jellemzi őket (Huszti, 2019; Huszti–Ember, 2019; Dávid et al., 2020).

A tradicionális roma közösségeket korábban jellemző kapcsolathálózati gazdagság a felsőfokú végzettségű romák körében még kevésbé érvényesül. A társadalmi mobilitás nyomán bekövetkező kapcsolathálózati átrendeződés miatt kapcsolathálózatuk gyakran sérült, családi, rokoni kötéseik gyengék, baráti kapcsolataik nem működnek (Székelyi et al., 2005; Szabóné, 2012). Székelyi és munkatársai (2005) kutatása szerint a diplomával rendelkező romák baráti körét jellemzően alacsonyabb iskolai végzettségűek alkotják. Ez a fajta kapcsolathálózati deficit tulajdonképpen a „mobilitás áraként” is értelmezhető (Nyírő–Durst, 2018; Durst–Bereményi, 2021).

A stabil kapcsolathálózat ugyanakkor kulcsfontosságú a cigány fiatalok egyetemi és a roma diplomások társadalmi beilleszkedésében. Az, hogy a hátrányos helyzetű, vala- mely kisebbségi csoporthoz tartozó hallgatók milyen kapcsolatokra tudnak támaszkodni, és mennyire tudnak beilleszkedni az egyetemi, illetve a többségi társadalmi közegbe, meghatározza az egyetemi lemorzsolódást, a munkaerőpiaci sikerességet, de a pszichés jóllétet is (Strayhorn, 2012; Stebleton et al., 2014). A kutatások alapján a boldoguláshoz egyaránt szükségesek az erős családi és baráti kötések, valamint az egyetemi közeghez,

a többségi társadalomhoz fűződő kapcsolatok (Lukács J., 2018; Mishra, 2020). Mi több, a gyerekkorban nyitott, heterogén kapcsolathálózat egyenesen előfeltétele a társadalmi mobilitásnak (Székelyi et al., 2005). Az erős és gyenge kötések együttesen biztosítják a mobilitáshoz és beilleszkedéshez nélkülözhetetlen strukturális erőforrásokat, vala- mint a folyamatot támogató érzelmi stabilitást (Lukács J. – Dávid, 2019).

Lévén, hogy a romák számára jellemzően kevésbé elérhetők a társadalmi mobilitáshoz szükséges, magasabb társadalmi státuszú csoportokhoz vezető gyenge kötések, esetükben sokkal jelentősebb szerepet játszanak az erős kötések. Számos esetben a többségi társadalmat reprezentáló nem roma barátokkal és pedagógusokkal való kapcsolat képezi a társadalmi mobilitáshoz szükséges erőforrást (Pusztai, 2004). Amíg a nem roma barátságok kialakulásának esélyét a települési, az iskolai és munkahelyi szegregáció hátráltatja, addig a továbbtanulás egyértelműen segíti (Neményi, 2012; Boda–Néray, 2015; Kisfalusi, 2016; Dávid et al., 2020). Összességében a heterogén, stabil baráti kör komoly erőforrást jelenthet a társadalmi mobilitás során (Székelyi et al., 2005; Mishra, 2020).

Módszer

Tanulmányunkban a roma szakkollégisták baráti kapcsolatait mutatjuk be a gyerekkoruktól kezdve a szakkollégiumi, egyetemi évekig.

A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete 2011 és 2016 között vizsgálta a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat öt szakkollégiumának roma és nem roma származású hallgatóit. A szakkollégiumok célja a roma fiatalok támogatása diplomájuk megszerzésében, amelyhez a lakhatáson kívül ösztöndíjjal és különböző kurzusokkal járulnak hozzá (Biczó, 2021). Kutatásunk a szakkollégisták értékrendjét, identitását, szubjektív jóllétét és kapcsolathálózatát mérte fel, ezek változásaira fókuszált. A felmé- rés során több módszert alkalmaztunk, a jelenlegi tanulmányban a hallgatókkal felvett strukturált életútinterjúk, valamint a kapcsolathálózatot feltáró kapcsolati naplók barátságokra vonatkozó eredményeire támaszkodunk.

A szakkollégistákkal az őszi szemeszterben vettünk fel strukturált életútinterjúkat. A felvett interjúk a legtöbb esetben körülbelül egy órát vettek igénybe. A gépelt interjúk kódolásához és elemzéséhez a MAXQDA 2020 tartalomelemző szoftvert alkalmaztuk (Kuckartz–Rädiker, 2019). Az interjúk olvasása során kódokat és alkódokat rendeltünk a szövegrészekhez. Amikor valamilyen új kategóriát találtunk, újra átnéztük és ahol szükséges volt, átkódoltuk az interjúkat. A kódolási folyamat végeztével összefüggéseket kerestünk az egyes kategóriák között a barátság témakörén belül.

A hallgatók minden őszi szemeszterben egy héten keresztül vezették kapcsolati naplójukban, hogy kikkel, hol és milyen formában beszéltek (Dávid et al., 2017). A szak- kollégisták a kapcsolati naplóba bejegyzett személyek szociodemográfiai jellemzőit, valamint a kapcsolat jellemzőit (például mióta ismerik egymást, milyen gyakran beszélnek) is rögzítették. A kapcsolati napló eredményeit IBM SPSS 27 szoftverrel elemeztük.

Minta

A kutatásban a szakkollégiumokban 2011 és 2016 között aktív jogviszonnyal rendelkező, önként vállalkozó szakkollégisták vettek részt. Az interjús elemzésbe csak a roma szakkollégisták kerültek (N = 117). Kapcsolati naplót 124 roma szakkollégista vezetett, ők összesen 450 olyan személy nevét és jellemzőit jegyezték le naplójukba, akit közeli barátként^[2]A kapcsolati naplóban a kapcsolat típusát illetően több lehetőség közül választhattak a hallgatók, illetve „egyéb” kategóriában saját maguk is definiálhatták a kapcsolatot. A … Részletek tartottak számon. Ebben a tanulmányban ezekre a barátokra koncentrálunk. A kapcsolati naplót szintén kitöltő 59 nem roma származású szakkollégistát és az általuk említett 226 közeli barátot kontrollcsoportként használtuk az elemzésben.

A roma származású szakkollégisták 53%-a nő, átlagéletkoruk 21,5 év volt (min. 16, max. 33, SD = 2,429). Többségük (62%) négy-öt fős háztartásból érkezett, és egy-két test- vérük van (68%-uknak). A roma szakkollégisták 86%-a első generációs egyetemista, azaz szüleiknek nincs diplomájuk. Jellemzően ötezer főnél alacsonyabb népességű településekről származnak, csupán 14%-uk nőtt fel százezer főnél nagyobb lélekszámú településen. A roma és nem roma szakkollégisták a főbb szociodemográfiai jellemzők (nem, életkor, településtípus) tekintetében nem különböznek, kivéve, hogy a cigány hallgatók között szignifikánsan magasabb az első generációs egyetemisták aránya [86% vs. 66%, X2 (1, N = 154) = 7,861, p = 0,005, V = 0,226].

Eredmények

Gyerekkori roma barátok, avagy a mobilitás ára

A válaszadók gyerekkori ismeretségei, baráti köre a továbbtanulással megváltozott a gimnázium, de legkésőbb az egyetemi évek során. Egy részük gyerekkorában inkább romákkal volt körülvéve, ők a gimnáziumi évek alatt vagy az egyetemi csoporttársak között több nem roma ismerősre, barátra leltek.

„Általános iskolában nagyon sok cigány barátom volt. Velük még tartom a kapcsolatot, de elég ritkán, mert ők is szétszéledtek az ország minden pontjára, és elég ritka, amikor beszélünk, néha telefonon, néha pedig interneten szoktunk, vagy például amikor vannak falunapok, akkor le szoktak jönni, és ott szoktunk találkozni. Viszont ez így folyamatosan változott. A középiskolában már nem volt olyan sok roma barátom” (huszonegy éves nő).

Több szakkollégistának a cigány barátai megfogyatkoztak az évek folyamán, ami mögött a roma társadalomra jellemző korai családalapítás is meghúzódik. A továbbtanuló roma nők más élethelyzetben vannak, mint cigány kortársaik nagy része, és ezért könnyebben felbomlanak a gyerekkori barátságaik.

„Igazából a cigány lányok, akik velem egykorúak, ők már mind férjhez mentek, és családjuk van. Szóval még ha akarnám, sem lehetne” (huszonkét éves nő).

Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy a továbbtanulás barátságokra vonatkozó ára nagyobb a roma nők, mint a férfiak esetében, azonban nem találtunk szignifikáns különbséget a roma szakkollégista nők és férfiak barátokra vonatkozó kapcsolathálózati jellemzői (van-e barátja, barátok száma, barátok szociodemográfiai jellemzői) között.

A másik ok, amely miatt a roma gyerekkori barátok háttérbe szorultak a szakkollégisták kapcsolataiban, az, hogy a továbbtanulás miatt más témák kezdték el érdekelni őket, és már nem értették meg egymást.

„Hát sok barátommal megromlott otthon a kapcsolat, mert elkerültem távolra, meg valahogy furcsa volt, hogy engem érdekel sok minden, míg őket nem, és ebből kifolyólag se volt sokszor közös pont” (tizennyolc éves nő).

Nem roma gyerekkori barátok, avagy a mobilitás alapja

Akiknek már gyerekkorukban és az egyetemi éveik során is többségében nem roma barátaik voltak, azok egy része azért nem barátkozott romákkal, mert nem érezte közéjük tartozónak magát.

„Egyik barátom sem volt roma. Hát én, nem tudom, tehát én mindig magyar származásúakkal voltam, gyerekkoromban is ők voltak a legjobb barátaim mindig. Tehát nem voltam jó kapcsolatban a fajtársakkal, vagy nem tudom, hogy ezt hogy mondjam másképp. Nem tudom. Én egy kicsit olyan másnak éreztem magam, vagy nem találtam meg velük a közös hangot soha. Nem is próbáltam annyira keresni, jobban megértettem magam a barátokkal, mármint a nem cigány származású barátaimmal, és akkor így soha nem is volt olyan, akiről el tudnám mondani, hogy gyerekkori barátom volt, vagy még azt, hogy talán csak egy cimborám volt esetleg. És a mai napig is, hát most van egy-kettő olyan, akivel így beszélőviszonyban vagyok, vagy hogy úgymond jóban vagyunk, de hát még haveri kapcsolatnak sem nevezném. Tehát egy kicsit így elhúztam attól a közösségtől” (huszonegy éves férfi).

Azok, akik gyerekkorukban romaként nem roma közegben mozogtak, a szakkollégiumban olyan romákat ismerhettek meg, akik hozzájuk hasonlóan magas iskolai végzettségűek.

„Igazából a szakkollégiumnak köszönhetően ez az arány változott. Korábban azért tényleg elmondható volt, hogy nagy százalékban nem romák voltak a barátaim, akikkel nemcsak haveri, hanem napi szintű kapcsolat volt, akár elmentünk velük szórakozni. Mára változott az, hogy már barátomnak is nevezhetem, vagyis több embert nevezhetek barátomnak, aki cigány” (húszéves férfi).

Az iskolai végzettség mint barátságot alakító tényező

A válaszadók baráti köre a továbbtanulással nem feltétlenül az etnikum, hanem inkább az iskolai végzettség alapján szerveződött. A következő idézet is erről tanúskodik.

 „Nekem roma barátaim nem is voltak. Inkább csak ismerősök, akiket látásból ismertem, aztán beszéltem velük egy-két szót egy hónapban egyszer, vagy akár pár hónapig nem is láttuk egymást. De inkább magyarok voltak. Általános iskolában is két lány volt, aki nagyon közel állt hozzám, és ők mai napig is, és ők is magyarok. Középiskolából is három lány, és ők is magyarok voltak, és most egyetemen is csak magyarok, akikkel vagyok. De cigányokat nem is ismerek, vagyis nem is láttam még cigányokat az egyetemen. Itt már, akik itt is vannak, ők orvosira járnak, csak másik épületbe. […] Csak egyetemre járó barátaim vannak. Evidens, hogy az egyetemen csak nem romák vannak. Viszont romákkal én nem nagyon találkozom, csak itt a kollégiumban és otthon a családommal. Úgyhogy a környezetemben például otthon nincs senki, csak egyetlenegy srác, aki főiskolára jár, és ő is roma” (tizenkilenc éves nő).

Azokon a helyeken, ahol a magasabb iskolai végzettségre törekvő romák egy része megfordult, kevés szintén cigány származású személy volt, és így baráti kapcsolataikban a nem romák domináltak. Ezt mutatja a következő idézet is, amelyben egy olyan szakkollégista beszél, aki a helyi iskola dominánsan roma osztálya helyett a nem roma többségű osztályba kerülhetett.

„Aztán amikor már általános iskolában felsős voltam, akkor már igazából magyar barátaim voltak, ha lehet így mondani, hogy magyar. Ez szerintem abból adódik, hogy amikor általános iskolába kerültem, ugye nálunk úgy volt, hogy a cigányok-magyarok külön osztályban. És nem akartak bevenni a magyar osztályba, ugye. És anya meg beszélt az igazgatóval, ha nem vesznek be a magyar osztályba, akkor át fogunk menni másik iskolába. A cigánytelepen, akik vannak, úgy velem egykorúak, ők bántottak, és nem akarta [az édesanyja], hogy egy osztályba kerüljek velük, mert akkor sok lett volna a konfliktus ugye. És hát akkor ugye, hát volt ismeretségünk, és akkor így sikerült beadnia anyának a magyar osztályba. És akkor így velük, igazából velük haladtam. Én úgy gondolom, hogy egyetemre is azért kerültem, mert az a példa volt előttem. Ugye hát ők mennek egyetemre, a gimnáziumba is. Végig jó tanuló voltam, általános iskolában is végig ötös voltam. Aztán gimiben is mindig négy egészes átlag fölött voltam, 4,2 és 4,5 között mozogtam, és hát ugye húztak fölfelé még jobban. És hogy láttam a példát magam előtt, hogy gimnázium, aztán egyetem, nem tudom, mi, és akkor én is úgy gondoltam, hogy jobb lenne. Hát persze már kicsi koromban is úgy gondoltam, hogy én ide szeretnék jönni, csak akkor még orvos szerettem volna lenni. De hát csak úgy gondolom, hogy nagy hatással volt rám az, hogy engem anya akkor oda íratott, mert azt a példát láttam magam előtt. A velem egykorú lányoknak ott, a cigánytelepen már mindnek van gyereke, ilyen, hogy kettő-három, tehát tizenhat évesen kezdik, és nagyon örülök, hogy anya így döntött, hogy nem ad be abba. Nem az, hogy… tehát nincs problémám velük, csak így a sorsom jobb lett. Én úgy gondolom, hogy már jobb sorsom van” (húszéves nő).

Baráti kapcsolatok az egyetemen

A roma szakkollégisták 78%-a említett közeli barátot a kapcsolati naplójában. Kapcsolathálózatuk átlagosan 18%-át (min. 0, max. 93, SD = 19,882) tették ki a közeli barátok, ami azt jelenti, hogy az átlagosan 26 fős méretű kapcsolathálózatokban átlagosan 4,5 fő volt közeli barát (min. 0, max. 25, SD = 5,396).

A roma szakkollégisták közeli barátainak többsége (59%) nem roma származású. Figyelemre méltó, hogy a közeli barátok magas iskolai végzettségű körből kerülnek ki, 56%-uk legalább érettségivel rendelkező nem roma, 37%-uk legalább érettségivel rendelkező roma. A közeli barátok harmada (29%) szakkollégiumi társ, ami arra utal, hogy a szakkollégiumi közösség jelentős kapcsolati bázis a hallgatók számára. A közeli barátok csupán 6%-a gyerekkori ismeretség, 55%-ukat évek óta ismerik a roma szakkollégisták, a fennmaradó 39%-ot pedig néhány hónapja, hete – ez utóbbiak tehát az új, egyetemen szerzett barátságok. Barátaik 51%-ával legalább napi rendszerességgel beszélnek, és a kapcsolati naplóba jegyzett interakciók alapján jellemzően személyesen beszélnek (75% volt a személyes interakció).

A roma szakkollégisták közeli barátainak jellemzői nagyrészt megegyeznek a nem roma származású szakkollégisták kapcsolathálózati sajátosságaival, kivéve hogy a roma hallgatóknak szignifikánsan több barátjuk kerül ki a szakkollégiumból, mint a nem roma hallgatóknak [29 vs. 19%, X2 (1, N = 667) = 8,463, p = 0,004, V = 0,113], és gyakrabban beszélnek a barátaikkal [51 vs. 39% naponta, X2 (2, N = 646) = 8,329, p = 0,016, V = 0,114]. Az etnikai háttérnél meghatározóbb tényezőnek tűnik a barátságok vonatkozásában az, hogy a szakkollégista első generációs egyetemista-e, ugyanis az első generációs egyetemisták – etnikumtól függetlenül – kisebb arányban rendelkeznek magas iskolai végzettségű barátokkal. Amíg a közeli barátok etnikai háttere a szakkollégisták etnikumával mutat összefüggést [F (3, N = 108) = 5,811, p = 0,001, Eta2 = 0,139], addig a barátok iskolai végzettségét illetően meghatározóbb, hogy a szakkollégista első generációs egyetemista-e, vagy sem [F (3, N = 41) = 2,721, p = 0,057, Eta2 = 0,032] (lásd az 1. táblázatot).

1. táblázat: A szakkollégisták közeli barátainak megoszlása etnikum és iskolai végzettség szerint (saját szerkesztés)

Kiemelendő, hogy a gyerekkori barátok kapcsolathálózatban szereplő aránya nem különbözik sem a roma – nem roma, sem az első generációs – nem első generációs egyetemisták tekintetében. Ez arra utal, hogy a hallgatók ugyanolyan mértékben tudták megőrizni gyerekkori barátságaikat. Ugyan a roma származású hallgatók gyerekkori barátai jóval magasabb arányban romák [50 vs. 5%, X2 (1, N = 46) = 11,697, p < 0,001, V = 0,504], iskolai végzettség szempontjából nincs statisztikailag mérhető különbség a roma – nem roma szakkollégisták, sem az első generációs – nem első generációs egyetemisták gyerekkori barátai között. Feltételezhetően, ha voltak is alacsonyabb iskolai végzettségű gyerekkori barátok a roma és első generációs egyetemista fiatalok kapcsolathálózatában, ezeket korábban, talán már a középiskolai évek alatt elvesztették.

A baráti kapcsolatokkal a párválasztás is összefüggést mutatott. Azoknak a hallgatóknak, akiknek roma származású párja volt, nagyobb arányban voltak roma barátaik [F (1, N = 62) = 9,485, p = 0,003, Eta2 = 0,124], és ez a megfigyelés független volt a szakkollégisták etnikumától. Ugyan adataink alapján nem tudjuk megítélni, hogy a párválasztás hat-e a baráti kapcsolatok alakulására, vagy fordítva, mindenesetre a szakkollégistákkal felvett életútinterjúk arra utalnak, hogy az egyén gyerekkori szocializációja, az, hogy mennyire nevelkedik nem roma közegben, milyen kortársakkal érti meg magát legjobban, hatással van a párválasztásra is.

Összegzés

Tanulmányunkban roma szakkollégisták körében vizsgáltuk a baráti kapcsolatok szerepét a társadalmi mobilitás során. Számos kutatás szerint a társadalmi mobilitás folyamatában jelentős szerepet játszanak az érzelmi stabilitást biztosító baráti kötelékek és a heterogén kapcsolathálózat (Strayhorn, 2012; Stebleton et al., 2014; Székelyi et al., 2005).

Eredményeink alapján a gyerekkori barátok arányát és társadalmi hátterét illetően nem mutatható ki különbség sem a roma – nem roma, sem az első generációs – nem első generációs egyetemisták között. Az interjúk arra utalnak, hogy a szakkollégisták már korábban, a középiskolai évek alatt elvesztették alacsonyabb státuszú baráti kapcsolataikat, illetve valószínűsíthetően elsősorban azok a fiatalok tudtak továbbtanulni, akiknek már gyerekkorukban is heterogén kapcsolathálózatuk volt (Székelyi et al., 2005).

A megkérdezett első generációs egyetemisták baráti köre az iskolai tanulmányok során egyre inkább nem az etnikum, hanem az iskolai végzettség alapján szerveződik, ennek okai a megkérdezettek szerint az iskolai életút során megváltozott gondolkodásmódban, értékrendben és életmódban, azaz a kulturális tőke különbözőségében keresendő (Kuh–Love, 2000). Az iskolai életút kezdetén egy helyen lakó fiatalok eltávolodnak egy- mástól földrajzilag és az érdeklődésük szerint is, ezek a barátságok a továbbiakban már nem tarthatók fenn, feláldozódnak a társadalmi mobilitás oltárán (Nyírő–Durst, 2018; Durst–Bereményi, 2021). A hallgatók szükségszerűen az iskolai, kollégiumi közegükben találnak barátokra.

A roma és nem roma szakkollégisták közeli barátainak jellemzői sok tekintetben megegyeznek, ami némileg ellentmond a korábbi szakirodalmi tapasztalatoknak (Székelyi et al., 2005; Szabóné, 2012). Megjegyzendő, hogy a roma szakkollégistáknak több baráti kapcsolatuk van a szakkollégiumon belülről nem roma társaikhoz képest, a szak- kollégiumi közösség tehát számukra fontosabb bázist képvisel (Lukács J. – Dávid, 2019). A szakkollégisták etnikumánál meghatározóbbnak tűnik szüleik iskolai végzettsége. Az első generációs egyetemistáknak kisebb arányban vannak magas iskolai végzettségű barátaik – függetlenül attól, hogy roma vagy nem roma származásúak.

A szakkollégistákkal felvett életútinterjúk arra is utalnak, hogy az egyén gyerekkori szocializációja összefügg a későbbi párválasztással is (Van Zantvliet et al., 2015).

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat