Absztrakt

A várható élettartam kitolódásával az idősként betegségben töltött évek száma növekedhet. Az ellátórendszerek túlterheltek, a gondozásban egyre nagyobb szerep hárul a családtagokra. Tanulmányunkban idős családtagjukat gondozó személyeknek a gondozói szerep vállalásával, megélésével kapcsolatos tapasztalatait mutatjuk be. Az ismertetett, több módszertan alkalmazásával kapott (multimethod approach) kutatási eredményeink két forráson alapulnak:

• idős családtagot gondozókkal készült mélyinterjúkon (2015–2016, n = 10) és
• egy idős családtagot gondozók körében végzett online kérdőíves felmérésen (2018, n = 205). A gondozói szereppel kapcsolatos tapasztalatok megismerése szükséges a családi gondozókat támogató szakpolitikák megalkotásához, a családi gondozók helyzetét, igényeit figyelembe vevő szociális és egészségügyi ellátások kidolgozásához. Eredményeink a szociális és egészség- ügyi szolgáltatások igénybevétele akadályainak megértésében is segítséget nyújthatnak.

Kulcsszavak: tartós gondozás, családi gondozók, gondozói szerep, megterheltség, értékek

DOI: 10.56699/MT.2023.3.7

Idősödő társadalmunkban növekvő idősgondozási igényekkel számolhatunk. Az idős- ellátásban az önállóság fokozatos elvesztése miatt különösen a gondozásra szoruló idősek saját otthonukban történő ellátását támogató házi segítségnyújtásnak és a bent- lakásos, tartós gondozást nyújtó intézményeknek van nagy szerepük (SZCSM, 2000). A házi segítségnyújtás, valamint a bentlakásos intézményi ellátás iránti igényeket a demográfiai trendek mellett a családstruktúra és a háztartások változása is növeli (Fábián, 2011). Az idős gondozottak számának emelkedésével az ellátórendszerek kapacitása nem bővült (Rodrigues et al., 2012). Mivel az ellátórendszer nehezen vagy csak részben képes lefedni a gondozási igényeket, újra előtérbe kerül a család mint természetes gondozási erőforrás. Az informális gondozás fogalmát olyan tevékenységek és támogatások körére vonatkoztatják, amelyeket önellátásukban korlátozott családtagok vagy barátok számára biztosítanak (Pearlin et al., 1990). A szakirodalom gondozóként (caregiver) azt a személyt definiálja, aki anyagi ellenszolgáltatás nélkül ápolási, gondozási segítséget nyújt egy beteg személynek, vagy segíti a betegséggel való megküzdésben (Hileman et al., 1992).

A továbbiakban az idős hozzátartozót gondozó családtag megnevezésére Patyán László (2018) nyomán a családi gondozó fogalmat használjuk.

Egy családtag általában úgynevezett elsődleges segítővé válik a gondozási folyamatban – például a házastársi vagy gyermeki kötelezettség megélése, a rendelkezésére álló társadalmi tőke, a gondozotthoz való földrajzi közelség vagy az érzelmi kötődés miatt (Pennec, 2006). A „kiválasztott” kényszerűségként is megélheti a gondozói szerepet, ennek ellenére gyakori, hogy nem képes visszautasítani (Mollard, 2009).

Az elmúlt évtizedekben számos kutatás bizonyította, hogy a családi gondozás felvállalása jelentős megterheltséget okoz, amely súlyos következményekkel járhat, akár teljes kimerüléshez és kiégéshez is vezethet. Egy kutatás, amely a formális és informális gondozók megterheltségét hasonlította össze, kimutatta, hogy az informális gondozók körében gyakoribb a túlterheltség, nagyobb az érzelmi megterhelődés, és mivel a gondozás a munkán kívüli pluszfeladat, jóval nagyobb a munkaterheltségük is (Diniz et al., 2018).

A kilencvenes évekig a tanulmányok inkább a családi gondozás negatív hatásaira fókuszáltak, ezt követően viszont egyre többen hangsúlyozzák a gondozói szerep pozitívumait is. A negatív és pozitív aspektusok gyakran együtt jelennek meg a gondozási folyamatban (Sanders, 2005). A gondozás során megtapasztalt pozitívum, érték lehet például a megbecsülés, az önbecsülés (Given et al., 1992), a növekedés, fejlődés (Kinney et al., 1995), az elégedettség (Lawton et al., 1991), az értelemtalálás vagy értelemadás a gondozás által (Farran, 1997), a nyereség (Kramer, 1997), az értékelés (Lawton et al., 1989), a jártasság, szakértelem növekedése és az ebből fakadó elégedettség érzése (Marks et al., 2002), az öröm és elégedettség a gondozás és a gondozottal való kapcsolat miatt (Cohen et al., 2002) vagy a növekvő generativitás (Berdes, 2015). Brad A. Meisner és Leslie E. Binnington (2017) a pozitív érzelmek megélését, a jártasságok javulását, a gondozottal való erősödő kapcsolatot, a növekvő empátiás készséget, valamint az idősek jogaiért, méltóságáért való aktivizálódást figyelték meg a gondozási folyamatban való részvétel hatásaként. Egy kutatás rámutat, hogy a gondozás értékként való megélése nem függ a nemtől, a férfi családi gondozók is megélhetik pozitívként gondozói szerepüket (Nance et al., 2018).

Tanulmányunkban családi gondozókkal készített mélyinterjúk és egy online kérdőíves felmérés tükrében ^[1]A kérdőíves kutatás TUKEB-engedélyének ügyiratszáma: 12068-2/2018/EKU mutatjuk be a gondozói szerep megélésének néhány fontos szegmensét: a gondozás vállalásának, végzésének motivációit, a gondozói szerep megítélését, illetve pozitív értékének megtapasztalását.

A gondozói szerep megélése mélyinterjúk alapján

Az interjúalanyok (n = 10) kiválasztása kényelmi mintavétellel, mentálhigiénés segítő szakemberek ajánlása alapján történt. Az interjúk felvételére 2015-ben került sor félig strukturált kérdőívek segítségével, az interjúalanyok munkahelyén, otthonában, szükség esetén a gondozott otthonában vagy nyilvános helyen. Az interjúkról hangfelvétel készült, az elhangzottak leiratának vizsgálata tartalomelemzéssel zajlott.

A családi gondozás vállalásának körülményei, gondozási motivációk

A tíz interjúalanyból kilenc volt nő. Heten Budapesten, hárman Budapest környéki településeken laknak. Kilencen a gondozott gyermekei, és az édesanyjuk mellett vállaltak családi gondozói szerepet. Egy fő nem állt rokonsági kötelékben a gondozottal, mégis hozzátartozójának tekintette: a férje volt anyósának segített, aki magára maradt. A tíz interjúalany közül nyolc elsődleges gondozó volt a beteg mellett. Ketten másodlagos gondozóként működtek, mindkét esetben a gondozott férje vállalta az elsődleges gondozó szerepét.

Arra a kérdésre, hogy miért vállalták a gondozást, a válaszadóknak több mint a fele (6 fő) említette a gyermeki kötelezettséget, hárman hivatkoztak a viszonosság normájára, ismét hárman a gondozott elvárására (hogy ők vállalják a gondozói szerepet), egy-egy fő említette a külső (körülmények), illetve a belső kényszert, a minőségi ellátás biztosítását, valamint a segítő szándékot. Három interjúalany egyszerre két indokot is megnevezett: a gyermeki kötelezettséget és a gondozott elvárását; a gyermeki kötelezettséget és a viszonosságot; a gondozott elvárását és a viszonosságot. Egy interjúalany esetében három indok jelent meg egyszerre: a gyermeki kötelezettség, a gondozott elvárása és a minőségi ellátás biztosítása.

Az interjúk alapján elmondható, hogy a másodlagos gondozói szerep nem feltétlenül jelent kevesebb objektív terhet, és nem minden esetben befolyásolja pozitívan a gondozói helyzet szubjektív megélését. Mindkét „másodlagos gondozó” interjúalany arról számolt be, hogy annak ellenére, hogy nem a gondozás teljes terhét viseli, felelősségének súlya ugyanolyan, mintha egyedül gondozná az ellátottat. Ráadásul mivel nem kontrollálják a teljes gondozási folyamatot, gyakran aggódnak, hogy vajon minden rendben van-e a gondozottal. Felmerült az is, hogy a másodlagos gondozói szerepben az elsődleges gondozó támogatása pluszfeladat: vagyis a rájuk háruló gondozási feladatokon túl mintegy természetes további kötelességként adódik az elsődleges gondozó – saját édesapjuk – segítése is, aki édesanyjuk legtöbb ápolási szükségletét ellátja. Ennek alapján a másodlagos gondozók szubjektív terhei akár súlyosabbak is lehetnek, mint az elődleges gondozókéi. Az is megállapítható, hogy a gondozási helyzet a teljes családot érinti, a megfelelő szakmai segítségnek tehát az egész család támogatását szem előtt kell tartania.

A gondozottal való viszony mint stresszfaktor

Az interjúalanyok túlnyomó többsége (nyolcan) jónak ítélte meg a gondozottal való viszonyát, még ha megéltek is konfliktusokat. Azonban az interjúkból kiderül, hogy számos kapcsolati nehézség adódhat az „új” szerepkörben: három gondozó említette, hogy a gondozói szerep vállalásával a gondozottal való korábbi konfliktusai felerősödtek, és láthatóvá váltak olyan nehézségek, amelyek kimondatlanul mindig is jelen voltak a kapcsolatban. Az egyik gondozó például a gondozási helyzetek kapcsán értette meg édesanyja felé irányuló, egész életében tapasztalható elutasítását.

Fontos problémaként jelent meg, hogy a gondozókkal szemben támasztott korábbi irreális szülői elvárások a gondozással újra megjelentek (két családi gondozó): „folyamatosan a szemrehányást kapom, hogy kevés, amit adok”; „sose vagyok elég jó”. Megterhelő helyzeteket teremtett az is, hogy a szülő mintegy újra gyermekként kezelte a gondozót: „még mindig nevel”; „én otthon gyerek vagyok, a döntésekben nem vehettem részt”. A kapcsolatot nehezítette, ha a gondozó a szülőkkel együtt lakva, „gyerekként”, a szülők közötti konfliktusok szemlélőjeként tehetetlenséget élt meg. Egy családtag ápolta Alzheimer-betegségben szenvedő édesanyját, és számára a vele való viszony a betegség előrehaladtával egyre fájdalmasabbá vált. Hárman említették, hogy a gondozott rossz lelkiállapota erősen negatívan befolyásolja a viszonyukat, gondozóként érzékenyebben élik meg ezeket a helyzeteket, mint azelőtt. Egy megkérdezett kiemelte, hogy még a gondozási helyzetben is rengeteget kap, tanul az édesanyjától.

A családi gondozók kapcsolata a szociális ellátórendszerrel

A házi segítségnyújtás lehetőségéről, igénylési módjáról a legtöbb családi gondozó nem kapott információt a gondozási folyamat elején, maguk jártak utána a lehetőségeknek, vagy véletlenül szereztek tudomást a szolgáltatásokról (például a médiából).

A házi segítségnyújtást igénybe vevő két család esetében az ellátást biztosító munkatársakkal nagyon jó, partneri a kapcsolat. Egy válaszadó nyilatkozott úgy, hogy szükség esetén szeretné igénybe venni a segítséget, de jelenleg meg tudják oldani a gondozást családon belül.

A szolgáltatást igénybe nem vevők a legtöbb esetben (5 fő) ennek indokaként a gondozott házi segítségnyújtással szemben megnyilvánuló elutasítását nevezték meg. E válaszok hátterében az áll, hogy az idősek bizalmatlanok: félnek idegent beengedni az otthonukba, vagy nem bíznak az ápolók minőségi munkájában. Az is előfordul azonban, hogy a gondozott úgy véli, teljes egészében a gyermeke kötelessége ellátni őt.

A tartózkodás okaként egy esetben felmerült az a probléma, hogy a szolgálattól nem minden esetben ugyanaz a munkatárs járna ki a gondozotthoz, akinek az állapota (Alzheimer-betegség) megkívánná az állandóságot.

Egy család megpróbálta igénybe venni a szolgáltatást, azonban rossz tapasztalataik voltak a gondozókkal, így nem igényelték tovább az ellátást.

Erőforrások – a gondozást pozitívan befolyásoló tényezők

A gondozással kapcsolatban a legtöbben a hit, a spiritualitás támogató szerepét emelték ki (öten említették), azonban az interjúalanyok többsége eleve vallásosnak mondta magát. Mindenesetre lényeges tapasztalatnak mondható, hogy a spiritualitás erős támogató tényezőt jelent. A második leggyakoribb erőforrásnak a család bizonyult (4 fő), ezt követte a baráti kapcsolatok és a mozgás (3-3 fő), majd a gondozottal való pozitív viszony, a munkahely, a természet, a gondozással kapcsolatos információk pozitív hatásának említése (2-2 fő), végül (egy-egy esetben) említették még az életcélokat, magát a segítői feladatot, a művészetet és a gondozói kompetenciák fejlesztését is.

A gondozói szerep megélése az online kérdőíves felmérés tükrében 

Minta és elemzési módszerek

Az online kérdőív önkormányzatok honlapjain és a következő online felületeken volt elérhető: WebNővér, Egészségtükör, Házipatika. A kérdőívet 2018. április 25. és augusztus 4. között összesen 205 fő töltötte ki.

A tanulmányban közölt elemzések leíró statisztikai elemzéssel, gyakoriságvizsgálattal és kereszttáblákkal készültek, az összefüggések vizsgálatára khí-négyzet-próbával és F-próbával került sor.

A válaszadók 65,9 százaléka (135 fő) lát el jelenleg is gondozói munkát. Azoknál, akik már nem végzik a gondozást (n = 70), az esetek fele részében (50%, 35 fő) egy–öt éve fejeződött be a gondozási folyamat. A többi esetben kiegyenlített arányban ennél rövidebb vagy hosszabb idő telt el a lezárás óta. A gondozás lezárásának oka 80 százalékban (56 fő) a gondozott halála volt, 11,4 százalékban (8 fő) a gondozott intézménybe került, 7,1 százalékban (5 fő) a gondozást más folytatja, egy esetben pedig a gondozott meggyógyult. A kérdőív tájékoztatójában szerepelt, hogy ha a gondozási folyamat már lezárult, próbálják felidézni a gondozási időszakra jellemző tapasztalataikat.

A mintában részt vevő családi gondozók jellemzői

 A válaszadók neme, életkora

A válaszadók (n = 205) 85,4 százaléka nő (175 fő), 14,6 százaléka férfi (30 fő). Átlagéletkoruk (n = 202) 53,57 év. A nők átlagéletkora 54,17, a férfiaké 50 év – a nem és az életkor kapcsolata szignifikánsnak mondható a mintában (F-próba értéke 4,019; p = 0,046).

A legnépesebb gondozói korcsoport az 51–60 éveseké: a válaszadók 39,6 százaléka tartozik ebbe a kategóriába. Ezt követően a legtöbben 41 és 50 (23,3%), illetve 61 és 70 év közöttiek (21,3%). Meglepő, hogy a két korcsoport százalékos aránya nem mutat jelentős különbséget. A válaszadók (n = 202) több mint 12 százaléka 19 és 40 év közötti személy. Előfordul azonban 71 és 80 év közötti válaszadó is.

A családi gondozók gondozott személlyel való kapcsolatának típusa

A válaszadók (n = 205) 42,4 százaléka (87 fő) a gondozott személy gyermeke, 7,3 százaléka (15 fő) a gondozott házastársa/élettársa, egy százaléka (2 fő) a testvére, 13,7 százaléka (28 fő) a gondozott menye vagy veje, 32,7 százaléka (67 fő) egyéb családtag. A válaszadók 2,9 százaléka (6 fő) barátként vagy szomszédként vállalja a gondozást.

Iskolai végzettség, foglalkoztatási státusz, lakhely

A válaszadók (n = 205) 4,9 százaléka (10 fő) alapfokú, 40,9 százaléka (84 fő) középfokú, 54,1 százaléka (111 fő) felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Teljes munkaidőben a válaszadók (n = 200) 59 százaléka (118 fő), részmunkaidőben 8 százaléka (16 fő) dolgozik. A részmunkaidőben dolgozók közül egy fő egyben nappali tagozatos diák. A válaszadók 24,5 százaléka nyugdíjas (49 fő), közülük egy fő (0,02%) vállal munkát teljes munkaidőben, három fő (0,06%) részmunkaidőben. Munkanélküli a válaszadók 9 százaléka (18 fő). A válaszadók (n = 199) túlnyomó része, 81,9 százaléka városi (163 fő), ebből fővárosi 15,1 százalék (30 fő).

A gondozottól való távolság

A gondozottal egy településen lakik a válaszadók (n = 201) túlnyomó többsége, 84,6 százaléka. Településtípus szerinti bontásban (n = 198) a városi és falusi válaszadók csoportjain belül a városiak 14,8 százaléka (162-ből 24 fő), illetve a falusiak 19,4 százaléka (36- ból 7 fő) nem ugyanazon a településen él, mint a gondozott. A többi településtípushoz viszonyítva a fővárosi válaszadók között nagyobb, 24,1 százalékban (29 főből 7 esetben) vannak olyanok, akik más településen élnek, mint a gondozott.

A válaszadóknak (n = 199) több mint a fele ugyanabban a háztartásban vagy külön háztartásban, de ugyanabban az épületben lakik a gondozottal (56,3%, 112 fő), 35,2 százalékuk (70 fő) maximum félórás autó/busz/vonatutat, 8,5 százalékuk (17 fő) viszont több mint egyórás utat tesz meg otthonától a gondozott lakásáig.

A gondozás időtartama, gyakorisága, alkalmankénti hossza

A gondozás időtartama szempontjából az a csoport a legnépesebb a válaszadók körében (n = 205), akik két–öt éve végzik a gondozást (41,5%, 85 fő). Magasnak mondható azok aránya a mintában, akik öt évnél hosszabb ideje látják el a feladatot: összesen a válaszadók csaknem egynegyede tartozik ebbe a kategóriába (24,4%, 50 fő). A minta egészéből hat–tíz éve 12,7 százalék (26 fő), több mint tíz éve pedig 11,7 százalék (24 fő) gondozó.

A gondozás gyakoriságát tekintve a válaszadók (n = 205) legnagyobb része, 79,5 százaléka (163 fő) naponta gondozza hozzátartozóját. Hetente többször 13,7 százalékuk (28 fő), heti egyszer 4,9 százalékuk (10 fő) végez gondozói feladatokat. Összevetve azzal, hogy milyen távolságra laknak a gondozottól (n = 199), azok, akik napi gondozást végeznek (159 fő), többségükben a gondozottal egy háztartásban vagy külön háztartásban, de ugyanabban az épületben élnek (67,3%, 107 fő). A napi gondozást végzők több mint egynegyede (28,3%, 45 fő) maximum félórás autó/busz/vonatútra, kis részük azonban több mint egyórás útra lakik a gondozottól (4,4%, 7 fő).

Igen változó, hogy a családi gondozók egy-egy alkalommal mennyi időt töltenek a gondozottal (n = 205). Kiemelhetjük, hogy a napi gondozást vállalók jelentős része, 38,6 százaléka (63 fő) egész nap együtt van a beteggel. A heti több alkalommal gondozók körében az alkalmanként néhány órás gondozás a leggyakoribb (46,4%, 13 fő). Előfordul azonban az is, hogy valaki hetente többször egész napját a beteggel tölti (7,1%, 2 fő).

A gondozási helyzet szubjektív megélése

A gondozási helyzet szubjektív megélésének bemutatásához a gondozás háttértényezői közül a gondozói szerep vállalására vonatkozó kérdést, valamint a COPE-Index (Carers of Older People in Europe Index) egyes kérdéseit használjuk (McKee et al., 2003). A tizenöt itemes kérdőív a gondozók helyzete feltérképezésének első lépéseként ajánlott. A mérőeszköz kifejezetten idősek gondozói számára készült, a gondozásnak mind a pozitív, mind a negatív aspektusai megjelennek benne. Három alskálából áll, melyeknek a kérdései a gondozók konkrét tapasztalatainak gyakoriságára kérdeznek rá. A kérdőív adaptálása magyar nyelvre 2015-ben történt meg (Tróbert, 2019), strukturális validitását három mintán is jó eredménnyel vizsgáltuk (2018-ban, 2020-ban és 2022-ben).

A gondozói szerep vállalása

A gondozási helyzet szubjektív értékelésekor lényeges szempont, hogy a gondozást vállaló személy miért vállalta és milyen motivációkkal végzi a gondozói munkát. A válaszadók többféle kategóriát jelölhettek meg, akár együttesen is, arra a kérdésre válaszolva, hogy „hogyan éli / hogyan élte meg ön a gondozói szerepet?”. A legtöbben a „kötelességből teszem” kategóriát jelölték – a válaszadók 51,7 százaléka (106 fő, n = 205). A következő legjelentősebb válaszcsoport az „örömmel végzem” volt, ezt 43,9 százalék (90 fő) jelölte meg. Anyagi okokra a kitöltők 15,6 százaléka (32 fő) hivatkozott. „Családi elvárások miatt kényszerül rá” 16,1 százalék (33 fő), „társadalmi elvárások miatt” 3,9 százalék (8 fő) végezte a feladatot. A minta 8,8 százaléka, vagyis 18 fő állította, hogy „ha tehetné, nem végezné tovább” a gondozást.

Az „egyéb” válaszmezőbe írt megjegyzések a következő kategóriákba sorolhatók: családi kötelék (a viszonosság normája a szülőkkel kapcsolatban, hitvesi hűség), belső késztetések (szeretet, együttérzés, tisztesség, hála, sajnálat, lelkiismeret, megfelelési vágy) és külső kényszerítő körülmények (anyagiak, a megfelelő szolgáltatás hiánya, szakember- hiány).

A gondozás motivációi és a gondozói szerep megélése közötti összefüggések

Összefüggés-vizsgálatokkal elemeztük, milyen kapcsolat mutatható ki a gondozás fent ismertetett motivációi mint független változók, valamint a gondozói szerep megélését jelző tapasztalatok (a COPE-Index kiválasztott itemjeinek) gyakorisága között. Függő változókként a következő tapasztalatokat vizsgáltuk: a gondozást olyan feladatnak találja, amelyet érdemes végeznie; a gondozói szerepben megbecsülik; jó a gondozottal való viszonya; a gondozói szerepben jól boldogul; a gondozói szerepben összességében jól támogatott; a gondozói szerep nehézségekhez vezet a baráti kapcsolataiban; a gondozás negatív hatással van az érzelmi jóllétére.

A következő szignifikáns összefüggéseket találtuk (p < 0,05):

Azok, akik jelölték, hogy örömmel végzik a gondozást, gyakrabban élik meg a következő tapasztalatokat, mint azok, akik nem jelölték:

• a gondozás olyan feladat, amelyet érdemes végezniük (n = 174; p = 0,000; Cramer-féle V: 0,365);
• megbecsülik őket mint gondozót (n = 186; p = 0,040; Cramer-féle V: 0,211);
• jó a gondozottal való kapcsolatuk (n = 177; p = 0,027; Cramer-féle V: 0,228);
• gondozóként jól boldogulnak (n = 188; p = 0,000; Cramer-féle V: 0,357);
• összességében jól támogatottak a gondozói szerepkörben (n = 166; p = 0,003; Cramer-féle V: 0,290).

Akik jelölték, hogy családi elvárások miatt kényszerülnek végezni a gondozást, ritkábban tapasztalták, hogy a gondozói feladatot érdemes végezniük (n = 174; p = 0,028; Cramer-féle V: 0,229), viszont gyakrabban érezték, hogy összességében jól támogatottak a gondozói szerepkörben (n = 166; p = 0,026; Cramer-féle V: 0,236).

Akik jelölték, hogy anyagi okok miatt kénytelenek vállalni a gondozást, ritkábban tapasztalják, hogy gondozóként jól boldogulnak (n = 188; p = 0,035; Cramer-féle V: 0,214). Akik jelölték, hogy társadalmi elvárások miatt végzik a gondozást, gyakrabban tapasztalják, hogy megbecsülik őket mint gondozót (n = 186; p = 0,026; Cramer-féle V: 0,224). Akik jelölték, hogy ha tehetnék, nem végeznék tovább a gondozást, ritkábban tapasztalják, hogy a gondozás olyan feladat, amelyet érdemes végezniük (n = 174; p = 0,001; Cramer-féle V: 0,300), viszont gyakrabban élik meg a következő negatív tapasztalatokat:

• a gondozás negatív hatással van a baráti kapcsolataikra (n = 190; p = 0,046; Cramer-féle V: 0,206);
• a gondozás negatív hatással van az érzelmi jóllétükre (n = 187; p = 0,009; Cramer- féle V: 0,250).

A gondozás pozitív értéke

A gondozás pozitív megítélését a COPE-Index „a gondozás pozitív értéke” alskálájának tükrében mutatjuk be, amely a gondozás pozitív oldalának következő aspektusait ragadja meg: a gondozói szerep kompetens megélése („gondozóként jól boldogul”); a gondozás mint értékes tevékenység; a gondozottal való pozitív viszony, valamint a megbecsültség. A válaszadók (n = 155) gyakorisági skálán válaszolhattak, hogy a gondozás során milyen gyakran érzik, tapasztalják ezeket. Az 1-es érték azt jelenti, hogy „soha”, a 2-es „néha”, a 3-as „gyakran”, a 4-es „mindig”. Az alskálára vonatkoztatva, az egyes válaszadókra jellemző indexet számolva a válaszok átlaga 2,783, a szórás 0,636, vagyis a válaszok között ennél az alskálánál az átlaghoz közeli értékek a leggyakoribbak. Az index értékének átlagából kiindulva, három kategóriát képezve a válaszadók 34,8 százaléka rendelkezik magasabb, vagyis „inkább pozitív” értékekkel, 35,5 százalékuk „közepes”, 29,7 százalékuk pedig „kevésbé pozitív” értékekkel.

A gondozás pozitív értéke alskála szignifikáns összefüggést mutat a gondozók végzettségével (p = 0,015; Cramer-féle V: 0,232, az alap- és középfokú végzettségűekre az inkább pozitív érték jellemző), a támogatás minősége alskálával (p = 000; Cramer-féle V: 0,444), illetve azzal az erőforrás változóval, hogy más személy is részt vesz-e a gondozásban (p = 0,006; Cramer-féle V: 0,259). A következő szakaszban ezt a változót mutatjuk be.

Erőforrások

 Más személy is részt vesz-e a gondozásban?

Magasnak mondható a válaszadók körében (n = 205) azok százalékos aránya, akik egyedül végzik a gondozást: 32,7 százalék (67 fő). A válaszadók több mint kétharmadánál (67,3%, 138 fő) azonban más személy/személyek is segítenek a gondozási feladatokban. Más segítség jelenléte a gondozási folyamatban nem mutat szignifikáns összefüggést a gondozott személy önellátási képességével (p = 0,784), azonban gyenge szignifikáns összefüggés mérhető azzal a változóval, hogy a gondozott személy szenved-e demenciában (p = 0,022; Cramer-féle V: 0,160) – vagyis demenciával élők gondozásánál gyakrabban igényelnek más segítséget is. A válaszadók a következő segítőkategóriákat együttesen is megjelölhették: családtag, barát, a beteg szomszédja, a szociális ellátórendszer alkalmazottja, az egészségügyi ellátórendszer alkalmazottja, magánszemély, akinek a munkájáért a család fizet, önkéntes segítő. A legjellemzőbb az egy vagy kétféle segítő részvétele: azok közül, akik nem egyedül végzik a gondozást (n = 138), 63 százalék (87 fő) egy, 25,3 százalék (35 fő) két-, 7,8 százalék három-, 2,9 százalék (4 fő) négy-, egy fő pedig ötféle segítőt jelölt meg.

Elmondható, hogy a gondozói munkát nem egyedül végző válaszadóknak (n = 138) leginkább más családtagok segítenek (összesen 84 százalék jelölte ezt a kategóriát), a családtagokat követően a két legjelentősebb segítőkategória a szociális ellátórendszeré (a válaszadók 29,7 százaléka jelölte) és a magánúton alkalmazott segítőké (a válaszadók 16,7 százaléka jelölte).

A gondozásban részt vevő családtagok átlagos száma 2,27 fő. A családtagokat segítőként megjelölő válaszadók (n = 116) mindenféle kapcsolattípust választottak. A legtöbbször a „gondozott gyermeke” (72,4%, 84 jelölés), a „gondozott menye vagy veje” (30,2%, 35 jelölés) és a „gondozott unokája” (26,7%, 31 jelölés) kategóriákat jelölték. Ezt követően azonos gyakorisággal fordul elő a „gondozott személy házastársa/élettársa”, valamint az „egyéb családtag” (mindkettő 20,7 százalékos arányban, 24 jelöléssel). A „gondozott testvére” 3,4 százalékban, mindössze négy jelöléssel szerepel.

Magasabb azok átlagéletkora, akiknek nincs segítségük: 56,03 év, míg azoké, akiknek van, 52,38 év. Szignifikáns összefüggés mérhető a változó és a családi gondozók életkora között (n = 202): az F-próba értéke 5,534; p = 0,020.

Házi segítségnyújtás igénylése

A mintában szereplők (n = 205) 37,1 százaléka (76 fő) állítja, hogy a gondozott személy ellátásához házi segítségnyújtást is igényelnek: a válaszadók (n = 66) több mint kétharmada esetében (68,2%, 45 fő) a szolgáltató állami fenntartású intézmény. Egyházi fenntartású intézmény 16,7 százalékban (11 fő), nonprofit szervezet által üzemeltetett intézmény 9,1 százalékban (6 fő), privát szolgáltató pedig csupán 6,1 százalékban (4 fő) fordul elő a mintában.

A házi segítségnyújtást végző szakemberekkel való viszonyát a válaszadók (n = 68) túlnyomó többsége jónak vagy inkább jónak ítéli (a két kategória együttesen 83,8 százalék, 57 fő), közepes minőségű kapcsolatról 8,8 százalék (6 fő), inkább rossz viszonyról 7,4 százalék (5 fő) számol be (a „rossz” kategóriát senki nem jelölte).

Azok, akik nem igényeltek házi segítségnyújtást (n = 129), ennek okaként egyszerre több választ megjelölhettek, valamint leírhatták egyéb indokaikat is. A felkínált válaszkategóriák közül a kitöltők leggyakrabban, 54 alkalommal (a válaszadók 41,7 százaléka) azt a választ jelölték meg, hogy „a családtag teljes ellátását kötelességemnek tartom”, ezt követi a „hozzátartozó ápolását a családnak illik megoldania” kategória 38 jelöléssel (29,5%). Nagy százalékban hivatkoztak arra is, hogy „nincsenek megfelelő információim az igényelhető szolgáltatásokról” (28,7%, 37 fő), illetve „az igénylés módjáról” (17,8%, 23 fő). Fajsúlyos kategóriának mutatkozott az is, hogy „anyagilag megterhelő a szolgáltatás” (18,6%, 24 fő). A „nem bízom a szociális ellátórendszer munkatársaiban” választ 14-en (10,8%), a „rossz tapasztalatokkal rendelkezem a házi segítségnyújtásról” kategóriát 8-an (6,2%) választották. Előfordul az is, hogy „nem elérhető a lakhelyünkön a szolgáltatás” (5,4%, 7 fő). A „tartok attól, hogy a környezetemben élők megítélnének” válasz csupán igen kis százalékban van jelen (2,3%, 3 fő).

Ezeken túl, az „egyéb” mezőben (29 fő írt egyéb választ) a szolgáltatástól való tartózkodás családi indokaként szerepelt, hogy a gondozást családon belül is meg tudják oldani (10 fő), illetve a beteg nem szeretné, ha igénybe vennék (8 fő). Egy fő említette, hogy másik beteg családtag miatt nem engedhetnek idegent a lakásba. Többen hivatkoztak inadekvát szolgáltatásra (5 fő): „a létező szolgáltatás nem jelent valós segítséget” abban, amiben igazán kellene, nem tudnak segíteni, ilyen például az ágyban fekvő gondozása vagy a reggeli ellátás. Demenciával élők esetében (két fő írt erről) fontos indok, hogy a család veszélyesnek ítéli a külső segítséget, hiszen a betegnek nincs belátása azzal kapcsolatban, ami történik vele-körülötte. Emellett úgy vélik, problémát jelent a betegnek az idegen gondozó. Egy válaszadónál a bizalomhiány is megjelent tartózkodási indokként: „Nem engednék be idegent a lakásba.” Egy fő említette a szolgáltatás igénybevételétől való tartózkodás indokaként a család gondozási kötelességét („a család nem maradhat ki a gondozásból”); egy fő említette, hogy lelkesedéssel végzi ő maga a gondozást; egy fő esetében a beteg privát gondozót szeretne inkább, és szintén egy fő hivatkozott a beteg rossz körülményeire.

A válaszadók (n = 205) 58 százaléka (119 fő) nem kapott tájékoztatást az elérhető szolgáltatásokról. Azok közül, akik kaptak tájékoztatást (n = 85), csak 44,7 százalékban (38 fő) jutottak hozzá az információkhoz a gondozás megkezdése előtt (volt, aki munkaköréből kifolyólag eleve rendelkezett ismeretekkel).

Összegzés

A gondozási feladat értékelését nagyban befolyásolja, hogy melyek vállalásának a motivációi (Caradec, 2009). A gyermeki kötelezettség és a viszonosság normája mellett jelentős indoknak mutatkozott az interjúk során a gondozott elvárása és a külső kényszer is. A kérdőíves felmérés megerősítette ezt: a gondozás vállalásában a legerőteljesebb a kötelesség, a viszonosság szerepe, de hangsúlyos a mintában az örömmel vállalt gondozás és az egyéb pozitív, belső értékként megélt késztetések szerepe is. Ugyanakkor a külső kényszer jelenléte szintén nyilvánvaló, és leginkább a családi elvárásokban, anyagi okokban, a megfelelő szolgáltatások hiányában vagy társadalmi elvárásokban ölt testet. A gondozás vállalásának kényszere negatívan befolyásolhatja a gondozási szerep megélését, hiszen kényszerhelyzetben gyakrabban fordulhat elő, hogy a gondozó nem tud szabad döntést hozni, és mintegy elszenvedi a gondozói szerepet. Látható, hogy a családi gondozók gondozottal való viszonyának minősége jelentősen befolyásolja a gondozók szubjektív terheit. Lényeges ezért, hogy a családi gondozók a gondozottal való kapcsolat nehézségeinek megéléséhez, kezeléséhez segítséget kapjanak. A gondozott lelkiállapota is erősen befolyásolja a gondozó-gondozott viszonyt s így a gondozói helyzet megterhelő voltát. Szükséges mind a gondozók, mind a gondozottak mentálhigiénés támogatásának biztosítása, amely azonban jelenleg teljesen hiányzik az ellátórendszer szolgáltatásai közül.

Az interjúk alapján, bár szükségük lenne külső segítségre, jelentős a családi gondozók tartózkodása a rendelkezésre álló formális segítség igénylésével kapcsolatban. A gondozottak bizalmatlansága, elutasítása mellett ennek hátterében fontos az is, hogy a szolgáltatások nem felelnek meg a szükségleteknek – például nem jelentenek megfelelő segítséget speciális betegséggel élők vagy nagyon intenzív ellátást igénylők számára. A szolgáltatókkal kapcsolatos rossz tapasztalatok ismételten felhívják a figyelmet arra, hogy az ellátások szakmai minőségének javítása igen lényeges, valamint hogy ki kell építeni a partneri viszony kultúráját a családi gondozók és a szolgáltatók között.

Vitathatatlan az erőforrások protektív szerepe a gondozási feladat terheinek viselésében, a megterheltség káros hatásainak csökkentésében. A gondozói erőforrások összehangolt építésében az interjúk alapján az ellátórendszer valamennyi szereplője érintett. A formális gondozási segítség biztosítása során ezért fontos lenne nem pusztán a gondozottak, hanem a gondozók igényeinek, szükségleteinek vizsgálata is. Ez nemcsak a gondozók oldalán segítheti az erőforrások növelését, kiaknázásuk támogatását, hanem lehetővé tenné a rendelkezésre álló gondozói erőforrások figyelembevételét, hatékony integrálását a szolgáltatásokba.

Absztrakt

Tanulmányunkban az aktív idősödés két egymástól elválaszthatatlan dimenzióját, a társadalmi és az individuális megközelítéseket tárgyaljuk. A fogalmak ismertetésén túl vizsgáljuk az aktív idősödés konceptuális keretének alakulását, a szemléletmód fejlődését, valamint az alapvető szakpolitikai megfontolásokat. Ezt követően az életút-paradigma optikáján keresztül tekintjük át az aktív időskort meghatározó legfontosabb egyéni tényezőket. Célunk, hogy rávilágítsunk a területen tapasztalható problémákra, felmerülő kérdésekre, valamint mindezek tükrében javaslatokat tegyünk az egyéni és társadalmi cselekvések főbb irányaira.

Kulcsszavak: aktív idősödés, társadalompolitika, egyéni faktorok

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2022.4.6

Az Eurostat (2022a) 2021-es évet mutató adatai szerint Magyarországon a hatvanöt éves korban várható élettartam a nőknél 17,5 (ez az Európai Unióra jellemző átlagnál kevesebb, az 20,9), a férfiaknál pedig 13,4 év (EU-átlag: 17,3). Az elérhető legfrissebb adatok szerint 2020-ban a hatvanöt évesen várható egészségben eltöltött évek száma nőknél csak 7,9 (EU-átlag: 10,1), férfiaknál 7,2 év (EU-átlag: 9,5) (Eurostat, 2022b). Eszerint életük utolsó szakaszában a magyar nők várhatóan 9,6, a férfiak pedig várhatóan 6,2 évet élnek betegséggel. A nők hosszabb élettartamra számíthatnak, mint a férfiak, ám betegségben eltöltött éveik száma is több. A várható és egészségben várható élettartam közötti olló, valamint az időskorúak népességen belüli növekvő aránya miatt egyre nagyobb a gondozási igény, azonban csökken a társadalomban az időskorúak ellátását biztosító aktív korúak aránya. Az időskorú eltartottsági ráta (száz aktív korúra jutó időskorú) az unióban a 2010 és 2021 közötti intervallumban 26,3-ről 32,5-re nőtt, hazánkban ugyanebben az időszakban 24,2-ről 31,2-re emelkedett (Eurostat, 2022c). Ez a mutató 2062-re hazánkban akár 53,6-re növekedhet (KSH, 2018). A növekvő gondozási szükséglettel szemben tehát az aktív korúak arányának és a rendelkezésre álló erőforrásoknak a csökkenésével számolhatunk. Az ellátórendszerek fenntartása egyre nehezebbé válik, kulcsfontosságú ezért terheltségük csökkentése a prevenció, az idősödők társadalmi integrációjának elősegítése, valamint az ellátórendszerek reformja által.

Az aktív idősödés fogalmának értelmezési kérdései

Számtalanszor találkozunk olyan fogalmakkal a nemzetközi irodalomban, melyeknek a hazai megfelelője nem pontosan fedi le az eredeti jelentéstartalmat. Az „active ageing” vagy aktív (tevékeny) idősödés is ezen fogalmak közé tartozik, így célszerű megvizsgálni kialakulását, fejlődését, valamint az egyes fogalmi elemek mögött meghúzódó jelentés- tartalmakat. Elöljáróban fontos leszögezni, hogy az aktív idősödésnek nem létezik egységes definíciója. A fogalom és annak elemei koronként, szervezetenként változnak, hang- súlyt adva a témával kapcsolatos aktuális szakpolitikai diskurzusoknak. A fogalmat az Egészségügyi Világszervezet adaptálta és generálta az egészséges idősödés fogalomból 1997-ben, ezt követően vált széles körben elfogadottá más nemzetközi szervezetek körében is (WHO, 1997).

Az idősödés témakörében számos teoretikus megközelítéssel találkozhatunk. Az egyik legkorábbi ezek közül az idősebb emberek társadalomból való kivonulására, ki- illeszkedésére helyezi a hangsúlyt (disengagement theory) (Cumming et al., 1960; Hochschild, 1975). E megközelítés szerint az idősebb emberek egyre inkább kiszorulnak a társadalomból (például nyugdíjba vonulás, a kapcsolatok leépülése által). A teória kritikája az volt, hogy inkább a veszteségekre koncentrált, mintsem az aktivitásra vagy az idősebb emberek alkalmazkodó-megküzdő kapacitásának kérdéseire. Ezzel szemben az aktivitásteória az idősebb emberek aktivitásának fenntartását s ennek pozitív vonatkozásait helyezte a középpontba (Knapp, 1977).

Az aktivitás fenntartásának gondolata, illetve az ezzel kapcsolatos párbeszéd termékeny talajra hullott, hiszen egyre több nemzetközi szervezet foglalkozott komolyabban a fejlettebb társadalmak elöregedésének kérdéseivel. Az OECD és a Világbank is hang- súlyozta az idősödő társadalomban rejlő gazdasági és társadalompolitikai kihívások jelentőségét (Walker, 2002). Az aktív idősödés fogalomrendszerének kialakulásában és fejlődésében komoly szerepet vállalt az Egészségügyi Világszervezet. Az aktív idősödést a világszervezet így definiálta: „Az aktív idősödés a lehetőségek optimalizálásának folyamata az egészség, a részvétel és a biztonság területein az idősebb emberek életminőségének javítása érdekében” (WHO, 2002: 12).

A fogalom számos fontos elemet tartalmaz. Egyrészt szakítani próbál a korábbi koncepcióval, mely az aktivitást sok esetben egy adott tevékenységre, például a gazdasági, munkaerőpiaci aktivitás területére igyekezett leszűkíteni. Másrészt a koncepció hangsúlyozza, hogy az aktivitás nem csupán a jobb fizikai vagy munkaerőpiaci képességekkel élő idősebb generáció sajátja, tehát a programoknak nem szabad kifejezetten az úgynevezett aktívaknak szólniuk, mivel így egy lényegi csoportot hagynának figyelmen kívül, az életkoruk miatt különböző akadályozottsággal együtt élő idősek csoportját (Walker– Maltby, 2012; Perek-Białas et al., 2006). Mindezek ellenére a munkaerőpiaci aktivitás fókuszba helyezése később is dominánsan megjelenik egy-egy szervezet meghatározásában (BUSINESSEUROPE.eu, 2017).

Az aktív idősödés fogalmát az ENSZ fejlesztette tovább: „Az aktív idősödés lehetőséget teremt arra, hogy az emberek kiterjesszék lehetőségeiket a fizikai, társadalmi, mentális jóllét területein az egész életciklusukon keresztül, és hogy részt vehessenek a társadalomban, mialatt megfelelő védelemben, szociális biztonságban, gondozásban részesülnek a szükségleteik szerint” (UNECE, 2012).

A párbeszédek középpontjába került az életciklus-szemlélet, vagyis hogy az aktív idősödéssel valójában nemcsak időskorban kell foglalkozni, hanem egészen gyermekkortól kell készülni rá, így a kapcsolódó programoknak is fel kell ölelniük az életciklus egészét, például a gyerekeknek is tanulniuk kell az aktív idősödésről.

A másik fontos szemléleti elem a társadalmi felelősség hangsúlyozása az aktív idősödéssel kapcsolatban. Az aktív idősödés programja nem csupán egyéni akciók összessége, a társadalmi felelősségvállalásnak is meg kell jelennie az aktivitás különböző dimenzióiban: például a társadalmi kirekesztődés megelőzésében, a szociális biztonság vagy önállóság garantálásában, a gondozási segítség biztosításában megfelelő szolgáltatásokkal.

Komoly előrelépést jelentett az aktív idősödés szemléletének megismertetésében, hogy 2012-t az Európai Unió az aktív idősödés és a generációk közötti szolidaritás évének szentelte. Az európai év értelmezésében „az aktív idősödés új lehetőségeket teremt az idősebb embereknek arra, hogy tovább maradjanak a munka világában, tovább maradjanak egészségesek, és más módon is hasznos tagjai maradjanak a társadalomnak, például önkéntes tevékenységek végzésével, amit az államok széles körű szakpolitikai kezdeményezései támogatnak minden döntéshozatali szinten. Az uniónak különböző területeken van szerepe, például a foglalkoztatásban, a szociális támogatások és védelem, az egészségügyi programok, az információhoz és a közösségi közlekedéshez való hozzáférés terén, az elsődleges felelősség mégis a tagállamoké, a regionális és helyi ön- kormányzatoké, együttműködésben a civil szereplőkkel” (European Commission, 2014). Számos tagállamban – például hazánkban is – innen számítható az aktív idősödés stratégiájának tudatos megjelenítése a szakpolitikában és a különböző programokban (Udvardi, 2013). Sajnálatos, hogy az aktív idősödés és a generációk közötti szolidaritás évéhez külön közösségi forrásokat nem csatolt az unió, így a programokat minden tagállam a nyitott koordináció elve szerint a maga gyakorlata és erőforrásai szerint valósította meg. Az európai év későbbi analízise jellemzően azokban az országokban számolt be komolyabb szakpolitikai törekvésekről, ahol az aktív idősödésnek már volt hagyománya, míg más tagállamok megmaradtak a kampányszerű programoknál, jó gyakorlatok ismertetésénél. Hasonlóan változó volt a tagállamok aktivitása a programok szervezésében vagy a partnerek bevonása területén (Cancedda et al., 2014).

Az európai év mégis komoly fordulatot hozott az aktív idősödéssel kapcsolatos politikákban. Az Európai Bizottság és az ENSZ közös szervezésében kidolgozták az úgynevezett Aktív Idősödés Indexet, mely több változó komplex elemzésével vizsgálja az aktív idősödés egyes dimenzióit tagállami szinten (Zaidi et al., 2013). Az index értelmezésében az aktív idősödés „olyan helyzetet jelent, amelyben az emberek folytatják részvételüket a formális munkaerőpiacon, ahogy elköteleződnek másféle produktív, de nem fizetett programokban való részvétel iránt is (például gondoskodnak a családtagjaikról, vagy önkénteskednek), egészségesen élnek, függetlenül és olyan biztonságban, amilyen a koruknak megfelel” (UNECE, 2015).

A szakirodalom tükrében az aktív idősödés nem pusztán program, kampány vagy akció. Olyan komplex szemléletmód, melynek hatással kell lennie számos ágazati politikára. Fontos tudatosítani azt is, hogy az ágazatok prioritásai is hatással lehetnek az aktív idősödés felfogására, értelmezési kereteire. Walker (2006) ezzel kapcsolatban a foglalkoztatáspolitika idősödésre vonatkozó szemléletmódját említi példaként. Amikor az 1980-as években a jóléti államok válságba kerültek, és nőtt a fiatal, aktív korú munka- nélküliek aránya, az aktív idősödés politikájában hangsúlyossá váltak a korai nyugdíjazást támogató programok. Máskor a gazdasági fejlődés következtében kialakuló munkaerőhiány közvetett következményeként jelent meg az idősebb korosztály rugalmas és támogatott foglalkoztatásának igénye, a nyugdíjba vonulást követően is.

Az aktív idősödéssel kapcsolatos politikák kritikus pontjai

Az alábbiakban az aktív idősödés értelmezéseinek egyes kritikus pontjait mutatjuk be. Az első az egyéni kontra társadalmi felelősség értelmezése a programok során. Az aktív idősödés korai meghatározásai jellemzően a „sikeres idősödés” amerikai fogalmából ki- indulva hajlamosak voltak egyéni felelősségként érteni az időskori aktivitást (Bowling, 2005). Ez a szemléletmód azokban az országokban lehet hangsúlyos, amelyekben az állam nem tud vagy nem akar forrásokat mobilizálni az aktív idősödést támogató társadalompolitikára (például biztonságot adó nyugdíjrendszer, szociális szolgáltatások, foglalkoztatáspolitikai programok, egészségpolitika), vagy ahol nem kerül sor szektorközi diskurzusokra az időskori aktivitás értelmezésével kapcsolatban.

A második kritikus pont az aktivitás gazdasági természetű értelmezése. Ennek eredményeképpen túlzottan hangsúlyossá válik a foglalkoztatás és a nyugdíjba vonulás kérdés- köre a diskurzusokban (Walker, 2002). Kétségtelen, hogy az időskori biztonság nagyon fontos eleme a jóllétnek, az ilyen intézkedések sok esetben mégis szükségtelenül leszűkítenék az aktív időskorhoz kapcsolható tevékenységeket és a célcsoportot is, hiszen kirekesztenék azokat az embereket, akik nem tudnak részt venni a munka világában.

Az idősödő munkavállalók munkaerőpiacról való kiszorulásának megelőzése, rugalmas életkorbarát programok kezdeményezése, az idősebb munkavállalók tovább- vagy átképzése néhány példa azon munkaerőpiaci eszközök tárából, melyek segíthetik az idősebb munkavállalókat. Az ő nyugdíjkorhatár utáni foglalkoztatásuk támogatása, a kötelező nyugdíjba vonulási korhatár tilalma például elősegítheti a munkaerőpiacon maradást. Ez az aktivitás akkor lesz hasznos, ha a munkavállaló nem kényszerből dönt a további munkavégzés mellett (mert a nyugdíjából nem tud megélni), ha a munkálta- tó alkalmazkodik az idősebb munkavállalók foglalkoztatásához (rugalmasság, speciális munkakörök és munkafeltételek, korbarát gyakorlatok), vagy ha emellett az adott országban az egészségi állapotuk miatt munkát vállalni képtelen emberek számára más időskori aktivitást biztosító stratégiák is elérhetők.

Az aktív idősödés értelmezésének harmadik kritikus pontja a nem fizetett társadalmi tevékenységek, illetve a munka világában való részvétel kettőssége. Az aktív idősödés foga- lomrendszerében 2012-től jelent meg tematikusan a társadalmi részvétel szerepe különféle nem fizetett aktivitások formájában, amilyen például az önkéntesség, egy családtag gondozása, az unokák segítése. Fontos, hogy ezek a tevékenységek kapjanak nagyobb hangsúlyt az aktív idősödés stratégiájában (például senior önkéntes programok, a családtag gondozásának elismerése munkaként és ennek megfelelő támogatása). Kérdés, hogy mely aktivitások tekinthetők társadalmilag hasznosnak. Bizonyos helyzetekben a kormányzat vagy a programokat kiírók határozzák meg, mi az elvárt aktivitás. Valójában bármely tevékenység hasznos lehet, amelynek segítségével az időskorú új kapcsolatokra tesz szert, így ideértendők a szabadidős programok, a közösségi vagy klubjellegű elfoglaltságok is.

A negyedik kritikus pont az aktivitás értelmezése az aktív idősödés programjaiban. Számos programnál megfigyeltük, hogy azok az idősebb emberek vesznek részt rajtuk, akik amúgy is minden rendezvényen megjelennek. Ebből következhet, hogy az időskori aktivitást támogató programok igazából sztereotip módon határozzák meg célcsoportjukat és stratégiáikat, azaz nem törekednek az aktív idősödés szélesebb megközelítésére, új módszerek, új csoportok bevonására. Valódi csapda lehet, ha a programok célcsoportját a magunk által aktívként definiált közösség tagjai jelentik, mert így kívül rekedhetnek azok, akiket más preferenciák szerint vagy más módszerekkel lehetne bevonni.

Ez főképp szűk spektrumú, specifikus programok esetében alakulhat ki: ha például fizikai aktivitást biztosító tevékenységet terveznek, abból kiszorulhatnak a fizikai értelemben kevésbé aktív állampolgárok (Foster–Walker, 2015).

Éppen ezért jelent meg a fogalmak között, hogy az aktivitás nem függ az időskorú állapotától. Az aktív idősödés politikájának tehát fontos szerep juthatna a tartós gondozást nyújtó ellátásokban is. A hazai gyakorlatban ez merőben új irányokat mutathat- na, s a gondozáscentrikus megközelítést kiegészíthetné az aktivitásfókuszú szemlélettel (Vajda, 2017).

Hasonló terület az időskorúak egyediségének és különbözőségének elfogadása az aktív idősödést támogató politikákban, programokban. Az emberek nem egyformák – ennek része az is, hogy nem ugyanúgy idősödnek, és természetesen időskorban sem uniformizáltak a vágyaik, az életvitelük, a fogyasztási szokásaik és a kulturális preferenciáik. S az idősebb generáció egyes kohorszainak is merőben eltérő preferenciáik vannak. Ezt a szemléletet kell követni az aktív idősödés politikáiban és gyakorlataiban is (WHO, 2002).

Az idősebb emberek információkhoz való hozzáférése, a modern infokommunikációs eszközök használatának képessége vagy az elektronikus közigazgatási és banki ügy- intézés kihívásai magukban hordozzák annak kockázatát, hogy e korosztály kirekesztődik bizonyos szolgáltatások használatából. Az idősebb emberek felkészítése mellett fontos feladat e területeken az életkorbarát szemlélet erősítése innovatív módszerekkel (Széman, 2012).

A tanulás, képzés lehetőségei javítják az idősödő emberek munkaerőpiaci pozícióját (Walker, 2006), de a társadalmi részvétel eszközei is lehetnek. E területeken tehát fontos az életkorhoz kapcsolódó sztereotípiák lebontása, a jogrendszerbe bekerülő akadályok felszámolása, programok, lehetőségek teremtése.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan lehet ezt a szemléletmódot e szerteágazó rendszerben hatékonyan érvényesíteni.

Az Aktív Idősödés Index 2014-es jelentésében Magyarország Lengyelország és Görögország mellett a sereghajtók között foglalt helyet. Az elemzés során pozitív értéknek az idősek jövedelembiztonságát tekintették, mely alacsonyabb szegénységi kockázatot eredményez, valamint azokat az intézkedéseket, amelyek a generációk gondozásához kapcsolódnak hazánkban. Negatív eredményeket az idősebb korosztály foglalkoztatási adatai, illetve társadalmi és politikai részvétele mutatott az időskori tanulás kevés lehetősége, valamint a társas kapcsolatok szűkülése mellett (UNECE, 2014). 2018-ra nem változott jelentősen Magyarország helyzete, még mindig a legalacsonyabb indexátlagú országok közé tartozik; egyes területeken lényeges javulás, míg másokon romlás mutatkozik. Az alsó klaszterbe tartozó országok közül Szlovákia után hazánk kumulatív értékei javultak a leginkább, a klaszter átlagát jóval meghaladó mértékben. Növekedett a foglalkoztatás és az idősbarát környezet mutatója, míg romlott a társadalmi és politikai részvétel, valamint a független és biztonságos életvitel értéke. Mindezzel együtt Magyarország minden mutatója elmarad az uniós átlagtól. A legjelentősebb elmaradás a társadalmi részvételben tapasztalható. Ez a mutató a családtagokról való gondoskodás (unokák segítése, idős családtag gondozása), az önkéntesség, a politikai részvétel és bevonódás értékeiből tevődik össze (UNECE, 2019).

Az idősebb emberek társadalmi, politikai folyamatokba való fokozottabb bevonása lehet tehát az egyik prioritás, melyet komplex eszközrendszerrel szükséges erősíteni. Már a 2014. évi elemzés is kimutatta, hogy az aktív idősödést támogató programokat csak az idősebb emberek bevonásával, részvételével érdemes tervezni, fejleszteni. A részvétel gyakorlatát, módját minden területen fejleszteni kell, közösségi, civil, önkormányzati és országos színtereken egyaránt, s úgy tűnik, erre az idősebb emberek nonprofit mozgalmai nyitottságot is mutatnak (Rauh et al., 2021). Az ágazatok közötti együttműködés eredményeként a programok komplexebb módon tervezhetőek, kivitelezhetőek, jobban lehet vizsgálni hatásosságukat, hatékonyságukat. Mindehhez szükség van új szereplők, például a piaci szektor bevonására is (UNECE, 2015).

Az aktív idősödés individuális jellemzői

A WHO (2002) hét meghatározó tényezőt azonosít az aktív idősödés folyamatának megvalósításában, melyek mindegyike komplex feladatokat indukál mind az egyéni, mind a közösségi és társadalmi dimenzióban:

• általános faktorok (valamennyi további tényező háttereként értelmezendők): kultúra, nem (az idősek és az idősödés társadalmi megítélése; értékek, hagyományok, sztereotípiák; a férfi/női adottságokból fakadó különbségek);
• egészségügyi és szociális tényezők (a prevenció megvalósítása, elérhető egészség- ügyi szolgáltatások, minőségi tartós gondozás);
• viselkedés (egészséges életmód – például egészségkárosító szokások, fizikai aktivitás, egészséges táplálkozás);
• egyéni tényezők (biológiai, genetikai adottságok, pszichológiai tényezők);
• fizikai környezet (akadálymentesítés, az elesés kockázatának csökkentése, egészséges környezet biztosítása);
• szociális környezet (szociális támogatás, a bántalmazás megelőzése, a képzettség támogatása);
• gazdasági tényezők (az elszegényedés megelőzése, szociális védelem, formális és informális munka).

A felsorolt tényezők összefüggnek, kölcsönhatásban állnak egymással – egyik sem értelmezhető elválasztva a többitől. Mindvégig szem előtt tartva e kölcsönhatásokat tanulmányunk további részében az aktív idősödés folyamatát befolyásoló egyéni tényezők néhány lényeges elemét emeljük ki.

Buda Béla (2003) szerint a sikeres idősödés kulcsa a készület. Ez egybecseng az aktív idősödés koncepciójával, hiszen a készület alapfeltétele az idősödés folyamatjellegének tudatosítása. Az időskor nem hirtelen köszönt ránk. Egész életutunk befolyásolja időskori életminőségünket – a készületet ezért nem lehet „túl korán” kezdeni. Minden életszakaszban elmondhatjuk, hogy majdani időskorunkat most építjük. A korábbi élet- szakaszok minősége, történései, tapasztalatai jelentős hatással vannak a későbbi életszakaszokra és így az idősödés „sikerére” – vagyis a folyamatot meghatározó valamennyi tényezőt a teljes életút metszetében kell értelmeznünk. A hatékony készülethez, az egyénre szabott prevenciós terv kialakításához ismernünk kell az időskori adottságokat, és azt, hogy milyen változásokra kell felkészülnünk.

Az idősödés során létünk minden területén – fizikai, kognitív, pszichés szinten és a kapcsolati, környezeti dimenzióban is – számos változással kell megküzdenünk.

Fizikai szinten az idősödés folyamatában egyre inkább tapasztaljuk testünk gyengeségeit – az idősödő szervezet törékennyé válik (Pétervári et al., 2013):

• a fokozott igénybevételhez, a környezeti változásokhoz nehezebben alkalmazkodik;
• a szervezet beszűkülő teljesítőképessége miatt az idősek sérülékennyé válnak;
• a szervrendszerek közötti egyensúly törékeny;
• több szervrendszer egyidejű kapacitáscsökkenése növeli a betegségek előfordulásának esélyét és súlyosbítja következményeiket.

A betegségek általában a legsérülékenyebb szerveket, szervrendszereket érintik. Az időskorban előforduló leggyakoribb betegségek a következők (Pék, 2014):

• keringési betegségek;
• daganatos megbetegedések;
• cukorbetegség;
• emésztőszervi betegségek, főként májbetegségek;
• balesetek;
• nők körében: csontritkulás;
• mentális betegségek.

A betegségek megelőzésében jelentős szerepe van a mozgásnak. Számos vizsgálat alátámasztja, hogy a fizikai aktivitás nemcsak a fizikai állapotra hat pozitívan, hanem a kognitív funkciókat szintén javítja, kompenzálhatja az életkori hanyatlást, és így a mentális prevencióban is lényeges eszköz (Mile et al., 2020).

Kognitív funkcióink teljesítményének csökkenése elkerülhetetlen – például romlik az érzékelés, a figyelem és az emlékezet, a gondolkodás lassul, növekszik a reakcióidő, többet hibázunk. A teljesítményromlás közvetetten, más betegségekhez kapcsolódva is bekövetkezhet, hiszen az olyan biológiai folyamatok változása, mint például a keringés, a légzés, az anyagcsere vagy a vérnyomás, hat a kognitív működésünkre (Rajna, 2015). A szellemi működés egészét érintő kóros hanyatlás nem része a „normál” idősödésnek, azonban a demenciák kialakulásában az életkor az egyik legfontosabb kockázati tényező, ezért az átlagéletkor megnövekedése a demenciák előfordulásának gyakoriságát is növeli (Manga et al., 2021). Az időskor kincse, a bölcsesség a szellemi teljesítőképesség csökkenése ellenére is elérhető: megfigyelhető például társas helyzetekben az értékmentes kommunikáció vagy a generációk sikeres együttműködése során, de döntési szituációkban is, amikor a múltbéli sikeres megoldások segítséget jelenthetnek (Rajna, 2015).

Az idősödés folyamatában számos olyan hatás ér bennünket, amely pszichés szinten különösen is megterhelő. Ezek közül az egyik leglátványosabb a szerepek átalakulása. Sok szerep megszűnik (például a nyugdíjazással az, amelyet a munkában éltünk meg), de újak is formálódnak (például a nagyszülőség) (Horváth-Szabó, 2007). A munka világából való kilépés nem jelenti a tevékenység szükségszerű befejezését, a társadalom építésére, gazdagítására a munkahelyi munkavégzésen kívül is számos lehetőség van. Bár ilyenkor csökken a társadalmi részvétel lehetősége, a teljes visszahúzódás, kivonulás helyett az adottságoknak, képességeknek megfelelő tudatos társadalmi jelenlét, az aktivitásokban való részvétel elengedhetetlen a személyes jólléthez. Lényeges, hogy az idősödők megtalálják az alkotás, kreativitás megélésének új útjait. A szakértői vagy mentorszerep vállalása például kiváló lehetőség az életút során felhalmozott szakmabeli tudás és tapasztalat átadására. A tudásátadás ráadásul nem egyirányú: a közös munka során a fiatalabbak látásmódjának megismerése, az új szempontokkal való találkozás egyúttal új kihívásokat ad, és segíthet megőrizni az idősek nyitottságát. A szakmai párbeszéd folytatása ezért nem pusztán a hasznosságérzetet növeli, vagy alkalom a kreativitásra, hanem motivációt jelenthet az élethosszig tartó tanulásra is. A tanulás lehetősége a szakmai területen kívül sem zárul le, a rendelkezésre álló többletidő alkalmat ad az ismeretek bővítésére, akár teljesen új dolgok elsajátítására (például egy új nyelv megtanulására). Az önkéntességben való elköteleződés során pedig az értékteremtő tevékenység teljesen új területei tárulhatnak fel.

A szociális jóllét tekintetében lényeges kihívás, hogy az élettér és a kapcsolati háló szűkül. Ugyanakkor az is igaz, hogy bár az idősödők kevesebb közeli kapcsolatot ápolnak, azok gyakran mélyebbek (Horváth-Szabó, 2007). A családi, baráti kapcsolatok megőrzésére, ápolására, a társas tevékenységekre az egész életút során lényeges időt és energiát szánni az izoláció elkerülése végett. Több hazai kutatás is megerősíti az idősek szűkülő kapcsolathálójára vonatkozó nemzetközi tapasztalatokat – hazánkban az idősek kapcsolathálózata és barátainak száma csökken a többi korosztályhoz képest, ugyanakkor a kapcsolatok erőssége növekszik. A kapcsolatháló szűkülésének domináns okai a nyugdíjazás, az egészségi állapot romlása és a partner halála (Albert et al., 2020). Az idősödők kevesebb bizalmas, erős és lazább kapcsolattal rendelkeznek, ami negatívan befolyásolhatja az élettel való elégedettséget (Albert, 2016).

A kapcsolatok ápolását nehezíti a fizikai akadályoztatás miatt beszűkülő élettér, a biztonságos közlekedést lehetővé tevő intézkedések hiánya (például az akadálymentesí- tett járatok csekély száma, a kevés akadálymentesített közterület, épület). Szintén gátló tényező a romló egészségi állapot és az esetleges mentális problémák. A családstruktúra változása, a fiatalabb családtagok távolra költözése, a családtagok munkaterheinek növekedése gyengíti a családi kötelékeket, és közvetve hatással lehet a szorosabb családon kívüli kapcsolatokra is. Ezenkívül hatással van a kapcsolati háló szűkülésére a közeli személyek halála is.

Az idősödés során az első nagy veszteségeket gyakran a fontos, közeli személyek halála jelenti. A veszteségélmény előhívhatja a korábbi feldolgozott és fel nem dolgozott veszteségek emlékét. A feldolgozás, a gyászmunka megélése nemcsak a kapcsolati dimenzióban, hanem az életút fájdalmas eseményei tekintetében is megkerülhetetlen.

A végesség tudata az idősödés során egyre erősebben jelenik meg, fontos kihívás a halálra való készület és ehhez kapcsolódva az elengedés. A spiritualitás megélésének igénye, a létkérdések megjelenése, az értelemkeresés is erősödik ebben az életszakaszban (Horváth-Szabó, 2007). Az életút áttekintése az elmúlás tudatosításával egyre hangsúlyosabbá váló időskori feladat. Ennek során különösen fontos a kapcsolatok tisztázása, a megbékélés és a búcsúzáshoz kapcsolódó döntések előkészítése, meghozatala (például a végrendelkezés).

Erik H. Erikson elmélete szerint személyiségünk fejlődése nem ér véget a felnőttkorba lépéssel, egészen halálunkig tart, vagyis az időskori életfeladatok megélése is a részét képezi. Az élethosszig tartó személyiségfejlődés eriksoni modelljében az életút nyolc szakasza egymásra épül. Minden életszakasznak megvan a sajátos kihívása, és ezek sikeres megoldása révén tehetünk szert a további fejlődéshez szükséges hajtóerőre (Szabó, 2020). Az érett felnőttkor és az időskor kihívása az életút integrálása, a teljesség megélése. Ez az átélt pozitív életesemények gazdagító volta mellett a fájdalmas történések, a veszteségek és a mulandóság elfogadását, az élettel való megelégedést, az élet értelmességének és az életbölcsességnek az aktív megélését is jelenti. Időskorban az egyéni és azokkal összefüggő környezeti változások, az átalakuló szerepek, kapcsolatok miatt újra előtérbe kerül az összes korábbi életszakasz meghatározó küzdelme (Kerekes, 2013). Ezért fontos, hogy az egyén milyen erőforrásokkal, pozitív-negatív megküzdési módokkal, élettapasztalatokkal, mintákkal rendelkezik e küzdelmek sikeres megoldásához. Robert C. Atchley nyomán Szabó Lajos is hangsúlyozza, hogy a korábbi megküzdési stratégiák tapasztalatainak integrálása meghatározó az időskori adaptációban (Szabó, 2020). Az időskori megküzdési stratégiáknál előtérbe kerül az alkalmazkodás (Horváth-Szabó, 2007). Kaszás és Tiringer (2013) összefoglaló írásából kitűnik, hogy az alkalmazkodási képesség meghatározó eleme a sikeres idősödés pszichológiai modelljeinek:

• A szelekció, optimalizáció és kompenzáció modelljében például hangsúlyos a realitás elfogadása – Paul és Margret Baltes szerint a lehetőségek, adottságok figye- lembevétele alapvető a megfelelő célok kiválasztásához, a célok megvalósítása érdekében pedig szükséges az erőforrások optimalizálása és a veszteségek kom- penzálása. A modell mindhárom eleme az alkalmazkodásra épül.
• Jutta Heckhausen és Richard Schulz elméletében az alkalmazkodás az irányítás, kontroll optikájában jelenik meg: időskorban az elsődleges kontroll (a környezet alakítása az egyéni célok érdekében) háttérbe szorul, és a másodlagos kontroll válik hangsúlyosabbá (a célok alakítása a lehetőségekhez).
• Az alkalmazkodás különösen hangsúlyos Jochen Brandtstädter asszimilációs és akkomodációs elméletében. Az alkalmazkodási kapacitás alapja ebben a modellben is a szelekció, a lehetőségeknek megfelelő célok kiválasztása.

A számos kihívás és veszteség ellenére az időskor sikeres megélése, az élet értelmessé- gének meglelése ebben az életszakaszban is lehetséges.

Szili Ilona és munkatársai (2021) szerint az idősödés nem jár együtt szükségszerűen a jóllét érzésének csökkenésével. Kutatásuk vizsgált mintájában az életkor emelkedésével magasabb jóllétszintet mértek. Megállapították azt is, hogy az idős korosztály magasabb jólléte összefügg a belső célok fontosabbá válásával – azok az idősek, akik jól érzik magukat, motiváltabbak például a személyiség fejlődése, a kapcsolatok, a társadalom iránti célok tekintetében.

Az idősödés folyamatában a teljes, vagyis az individuális és szociális lét minden dimenziójában jelentős kihívásokkal kerülünk szembe. Amellett, hogy a számos veszteségélmény és új helyzet miatt korábbi, jól bevált megküzdési stratégiáinkat „nehezített pályán” kell alkalmaznunk a hétköznapokban, olyan jelentős és megkerülhetetlen élet- feladatok is várnak ránk, mint az életút áttekintése, integrálása vagy a készület az elmúlásra. A „sikeres” idősödés mind szélesebb körű megvalósíthatósága érdekében lényeges lenne minél több, mindenki számára elérhető, az időskori életvezetést és életminőséget támogató program indítása, valamint az egyéni tanácsadás, mentálhigiénés támogatás elérhetővé tétele az idősödő korosztály számára.

Záró gondolatok

Elöregedő társadalmunkban az aktív idősödés sürgető egyéni és társadalmi feladat. A WHO hangsúlyozza, hogy az egyéneknek és a családoknak készülniük kell az időskorra, például az egészségmegőrzés vagy az öngondoskodás terén, ugyanakkor a társadalmi környezetnek elő kell segítenie az egyéni felelősség megélését – támogatva az egyének és családok döntéseit és az egészséges időskor felé tett lépéseit. Az aktív idősödést támogató társadalmi programok gazdasági hatása is igen kedvező, hiszen például a munkaerőpiaci részvétel támogatásával előmozdítják a produktivitást, a preventív szemlélet gyakorlatba ültetésével pedig segítik az ellátórendszerek tehermentesítését (WHO, 2002). Az idősek társadalmi helyzete azonban nem pusztán gazdasági szem- pontból érinti az egész társadalmat, Ferge Zsuzsa rámutat, hogy nemcsak az idősek életminőségét határozza meg, hanem a fiatalok jelenét is: „Az idősek társadalmi le- értékelése és ezzel összefüggő folyamatosan romló helyzete újra meg újra előhívja a társadalom egész minőségére vonatkozó kérdéseket. Ha rossz idősnek lenni, akkor már az öregedés is szorongató folyamat – de akkor az öregedés felé elindulni, azaz fiatalnak lenni is rossz” (Ferge, 1991: 45).

Az életútszemlélet indokolja, hogy az időskorhoz való pozitív viszonyulást már gyermekkortól, tudatosan formáljuk, nemcsak családi, hanem közösségi, környezeti, intézményes-társadalmi szinten is. Ez hozzájárulhatna az idősödéssel kapcsolatos tabuk felszámolásához, javíthatná az időskor „presztízsét”, elősegítené, hogy ne úgy tekintsünk az időskorra, mint értéktelen vagy pusztán veszteségeket hozó, félelmet és szorongást keltő idő- szakra, hanem értékes, gazdag, kihívásokkal teli korként.

Az időskorra való készület lényeges eleme, hogy az életkor előrehaladtával preventív szemlélettel élünk – törekedve a testi-lelki betegségek megelőzésére, kialakulásuk esetén mielőbbi felismerésükre, hatékony kezelésükre, hosszú távú káros hatásaik csökkentésé- re. Az egészség megőrzése érdekében tett erőfeszítéseink mind hozzájárulnak egészséges életéveink számának növeléséhez.

Az aktív idősödés szemlélete, a lehető legjobb életminőség biztosításának hármas pillére – az egészségmegőrzés (prevenció), a részvétel, valamint a biztonság – csak megfelelő társadalmi struktúrák és stratégiák közegében, a mikro-, mezo- és makroszintű cselekvések összehangolásával mozdítható elő és valósítható meg.