Absztrakt

Tanulmányunk célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a vizualitásban rejlő, eddig kevéssé alkalmazott innovatív módszerekre, amelyek hozzájárulhatnak a szak-emberek és klienseik közötti mélyebb kapcsolódáshoz és a segítők jóllétéhez is kreativitásuk megélése által. A szakirodalom feldolgozása mellett bemutatjuk saját tapasztalatainkat, különös tekintettel az „Otthonra találni a művészetben” című projektre. E programban művészetterápiás alkotások, fotók és kiállítások támogatták hajléktalan emberek társadalmi integrációját. Kitérünk továbbá a fotóterápia lehetőségeire és a képi eszközök sokoldalúságára, valamint ismertetünk egy saját fejlesztésű, mesterséges intelligencián alapuló, vizuális segítő módszert. A vizualitás eszközei új távlatokat nyithatnak a kreativitásban, az érzelmi hozzáférésben és a belső erőforrások mozgósításában – mindezt a látás mint elsődleges érzékelési csatorna révén. Célunk inspirációt nyújtani a gyakorlati szakembereknek, fokozva a segítés eredményességének lehetőségét.

Kulcsszavak: vizualitás, innovatív módszerek, fotóterápia, mesterséges intelligencia (AI)

DOI: 10.56699/MT.2025.4.7

A digitalizáció korában vizuálisan túltelített világban élünk, s a képek egyre inkább átveszik az üzenetközlő szerepet a szavaktól (Mitchell, 2007). Agyunk nem egyformán dolgozza fel a különböző csatornákon érkező ingereket. A képi ingerek sokkal részletgazdagabb és gyorsabban áttekinthető információt adnak (például egy kép egy pillanat alatt többet közölhet, mint egy hosszabb mondat). A látás adja a legtöbb gyors információt, amelyet a szavak által lehet mélyíteni, cizellálni és többféle értelmezéssel megtölteni.

A kommunikáció korunkban számtalan esetben az online térbe került át. A digitális felületeken különösen sok képi inger ér minket. A modern ember rövid idő alatt több vizuális ingerrel találkozik, mint a korábbi korok embere egész életében (Garaczi, 2005). Ennek a jelenségnek az árnyoldalai mellett sok lehetősége is van, amelyet a segítő szakmák tapasztalataink szerint kevéssé használnak ki. Számos tanulmány szól a szociális segítő szakemberek eszköztelenségéről, kiégéséről vagy kifáradásáról (Százné Orosz, 2023; Mák et al., 2020), épp ezért szükség van a kreatív segítő módszerek iránti nyitottság felkeltésére. A vizualitás tudatosabb beemelése a segítő munkába pedig nemcsak a segítő szakemberek számára jelentheti a megújulás lehetőségét, hanem a hatékonyabb, célzottabb segítségnyújtást is magában rejtheti. Egy friss kutatás szerint a fiatalok megszólításakor különösen meghatározó az adott tartalom vizuális megjelenése, például ha mentális segítséget keresnek az interneten (P. Szilczl et al., 2025).

Egy vizualitásra épülő, társadalmi integrációt erősítő projekt tapasztalatai

A képek által hordozott, tömörített üzenetek közvetítése a fókusza az alábbiakban ismertetett projektünknek is, mely alapvetően az alkotáson át indít el gyógyító folyamatokat, az alkotási folyamat képi dokumentálásán és az elkészült művek bemutatásán keresztül adja át a fő üzenetét, miszerint minden ember értékes. A magyar nyelvben a „képessé tétel” kifejezés gyökere a kép szó. Akkor válunk képessé a cselekvésre, ha el tudjuk képzelni, vizualizálni tudjuk a magunk számára, amit szeretnénk. Ha él egy kép a kliensben arról, amit szeretne, akkor sokkal inkább képes elérni, megvalósítani. A segítő szakember feladata a kliens képessé tétele, amelyhez szükséges, hogy megszülessen a pozitív (én)kép a segítségre szoruló emberben.

A belső otthon képének megtalálását segítette az „Otthonra találni a művészetben” című projekt, amely 2023-ban valósult meg Veszprémben a VEB2023 Zrt. támogatásával, az Európa kulturális fővárosa programsorozatában. Ennek során a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi Befogadás Házában élő otthontalan emberek kerültek a fókuszba egy komplex, három pillérből álló segítő beavatkozás keretében (www.otam.hu). Az első pillér tizenöt alkalomból álló művészetterápiás foglalkozássorozatot jelen-tett, amely heti rendszerességgel valósult meg a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszerrel. Az Antalfai Márta által kidolgozott eljárás segítségével a komplex művészeti terapeuta vezette csoportfolyamatban a résztvevők különböző technikákkal festettek, rajzoltak, agyagoztak, amit a kiválasztott zenék és versek meghallgatása inspirált (Antalfai, 2016). A védett, biztonságos, bátorító közeg teret adott nekik az önmagukhoz kapcsolódás mélyebb megélésére, a hozzáférésre olyan belső tartalmakhoz (álmokhoz, gyerekkorhoz, vágyakhoz), amelyek a mindennapi intézményi élet keretei között háttérbe szorulnak. A negatív érzések kifejezését is segíti a módszer, hiszen az alkotás során használt fehér lap „mindent elbír”. A kliensekben lévő belső képek kívülre emelése lehetőséget ad a távolításra, a tisztább és teljesebb kép látására.

A nonverbális módszer kifejezési nehézségekkel küzdő kliensekkel végzett munkára is alkalmas eszköz lehet, illetve a nehezen hozzáférhető belső képek is felszínre kerülhetnek általa. A leírás alapján egyszerűnek tűnő módszer azonban külön szaktudást, többéves képzettséget és gyakorlatot igényel. A különböző segítő szakemberek számára adott a lehetőség, hogy művészetterapeuta szakemberrel együtt dolgozva a vizualitás eszközét is bevonják segítő módszereik repertoárjába, illetve egyes kisebb elemeit alkalmazzák.

Az „Otthonra találni a művészetben” című projekt sikere mögött több tényező állt: a módszer; Quirin Ágnes komplex művészeti terapeuta személye, felkészültsége; a közösséggé kovácsolódó csoport, azaz a jótékony csoporthatás; illetve a csoporttagok megélései. Korábbi tanulmányok (Ládonyi, 2023; Ládonyi–Quirin, 2023; Ládonyi, 2024) összegzik a tapasztalatokat, ugyanakkor jelen írás szempontjából fontos kiemelni a vizualitás hatását a képessé tétel (empowerment) vonatkozásában. Az alkotómunka nem az esztétizálásra, a rajztudásra, a művészi érzékre fókuszál, mégis a cselekvési képességet hozza elő. Az a csoporttag, aki az első foglalkozás előtt kiszolgáltatottan, mozgásában korlátozva még kórházban feküdt, az első alkalomtól megélte, hogy képes vonalat húzni, színeket festeni a papírra. Ennek élménye, az alkotás öröme katartikus volt számára.

A második pillért az jelentette, hogy a csoporttagokkal, az alkotókkal megbeszélve kiválasztottuk azokat az alkotásokat, amelyeket kiállítottunk a nagyközönség számára. 2023-tól összesen hat kiállításra került sor.

A képi üzenet továbbítása nemcsak az alkotásokon keresztül valósult meg, hanem fotók által is. Előre tervezett, tudatos módon a tizenöt alkalom során művészeti értékű fényképek is készültek az alkotás folyamatáról. Ezeket a fotókat részben egy önálló kiállításon lehetett megtekinteni, részben a hajléktalan alkotók festményeivel együtt. A fényképek erősítették, illetve értelmezési keretbe helyezték az alkotásokat. A képek lényegre törően közvetítették az üzenetünket: a társadalom peremén, otthon nélkül élő emberek is képesek értéket létrehozni, s a képeken keresztül megszólítani a többségi társadalmat. Így kerültek a segítségre szorulók az emberi méltóságot kiemelő, értékteremtő szerepbe, csökkentve a társadalmi távolságot, a kirekesztést, feloldva az alá-fölé rendeltségi viszonyt.

A festés, az alkotás, a színek, a formák hatottak az alkotókra, de mivel csoportosan dolgoztak, egymás képei is hatottak rájuk. A megszületett művek és a fotók kerültek hírvivő szerepbe. Több irányba ható tényezőiket az 1. ábra mutatja be a második pillérként megvalósult kiállítás vonatkozásában:

1.ábra: Az „Otthonra találni a művészetben” projekt második pillére hatásmechanizmusának sematikus ábrázolása (saját szerkesztés)

Az alkotókra óriási hatást gyakorolt, hogy saját műveiket kiállítótérben láthatták. A kiállítást megtekintő érdeklődőkben a képek által új összekapcsolódás, képzettársítás születhetett meg: a „hajléktalan ember – értéktelen” helyett „hajléktalan ember – érté-kes, értéket teremtő”. Ez az új képzettársítás a hajléktalan alkotókban is létrejöhetett, akiknek sokszor negatív énképük a gátló tényezője annak, hogy képesek legyenek változtatni, fejlődni, kilépni a tanult tehetetlenség állapotából.

Harmadik pillérként az első és második pillérhez kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások, lakossági fórumok valósultak meg. A múzeumpedagógiai foglalkozások célcsoportját felső tagozatos és középiskolás diákok jelentették, azzal a céllal, hogy a társadalmi integrációt erősítő üzenetünk még hatásosabban jusson el a jövő nemzedékéhez a vizualitás eszközét használva, képi üzeneteken keresztül, beszélgetéssel, alkotással egybekötve. A lakossági fórumok is ugyanezt a cél szolgálták a felnőtt lakosság körében.

Fotóterápia, terápiás fotográfia, fotóval dokumentált önéletírás

Egy másik vizuális segítő módszer speciális eszköze szintén a fénykép, de más fókusszal. A fotók elemzésére épülő fotóterápia megalkotója Judy Weiser. Akár egy kép a családi fotóalbumból, akár egy szabadon választott fénykép sokat elmond a kliensről, az őt foglalkoztató témákról, illetve utat nyithat olyan kérdések átbeszéléséhez, amelyek más módon talán nem merülnének fel.

Weiser észrevette, mennyire eltérő az emberek észlelése egy fényképről, mennyire mást lát mindenki, és mást tart fontosnak. Ugyanígy más-más érzéseket hív elő egy vizuális inger mindenkiben, akár olyanokat is, amelyeket szavakkal nehezebb kifejezni. A fotók tükröt tartanak elénk: valójában azt látjuk, ami bennünk van. Ezért lehetséges, hogy mindenki máshogyan értelmez egy képet. Ha a személyes környezetünkben megfigyeljük, milyen képeket helyeztünk el magunk körül, már ez is érdekes felismeréseket eredményezhet. Emlékek és érzések tárulhatnak fel. Judy Weiser a fényképeket „hídnak” nevezi, amely a tudattalanunkhoz vezet. A fotóterápia fő célja, hogy a fényképek elemzésével a kliens mélyebb önismeretre tegyen szert, javítsa kapcsolatait, társas kommunikációját és lelkiállapotát oly módon, amely túlmutathat a verbális tanácsadáson.

Fontos, hogy a fotóterápiát képzett szakember alkalmazza. Hatalmas szerepe van, hogy jól irányított kérdéseket tegyen fel, ezzel tudatosítva olyan tartalmakat, amelyeket a kliens talán még soha nem fogalmazott meg magának.

A fotóterápia a következő öt fénykép elemzéséből áll:

• a kliens által készített önarckép;
• egy olyan fénykép a kliensről, amelyet más készített;
• egy fotó a családi albumból;
• egy fotó a kliens személyes gyűjteményéből;
• szabad asszociáció egy szabadon választott képről.

A fotóterápia mellett a terápiás fotózást is meg kell említenünk. Ezt nem szakember vezeti, hanem öngyógyító folyamat, amelyet bárki alkalmazhat. Például egy betegség vagy gyászfolyamat dokumentálása is idetartozhat, mely segíthet átlendülni egy nehezebb életszakaszon (Weiser, 2018).

A fotóterápia más megközelítést képvisel, mint a művészetterápia többi ága, amelynek köszönhetően az alkotás során belső képeket teszünk külsővé. A fényképek esetében külső képekkel dolgozunk, amelyek mentén elindulhat egy belső folyamat. A fotók segíthetnek felfedezni a mögöttes tartalmakat, mélyebb megértést nyújthatnak. Egy kép sokat elárul arról a személyről, aki készítette, de az elemzése arról is, aki megtekinti.

Zsobrák Nóra egy fotókör tagjáról ír, aki felépülő szenvedélybetegként kezdett fotózni. A fényképezés technológiája ma már könnyen elérhető: a legegyszerűbb mobiltelefonok is képesek fotót készíteni, vagy akár egy laptop webkamerája is alkalmas erre. A fényképezés közösséget adhat, amilyen például egy fotókör, ahol a tagok között bizalmi viszony alakul ki. Emellett segíthet a rutin kialakításában, motivációt adhat arra, hogy a rendszeres teendőket úgy teljesítsük, hogy megörökítjük őket. Az említett szenvedélybeteg a vele készített interjúban kiemelte, hogy a fotózás jelentős szerepet játszott felépülési folyamatában, mivel segített neki új célt, motivációt és önbizalmat találni. A fényképek kapcsolatot teremthetnek, gátakat oldhatnak fel, és ajtókat nyithatnak meg (Zsobrák, 2014).

A fotóterápia és a logoterápia ötvözetéről ír Forgách Anna. Világunk gyors ütemű változása frusztrációt szül az emberekben, és egyre inkább előtérbe kerülnek az élet értelmére irányuló kérdések. A logoterápia az emberi lét három dimenzióját különíti el (testi, lelki, szellemi), és elsősorban a szellemi dimenzióra fókuszál, amelyben az ember szabadon alakíthatja hozzáállását a körülményekhez. A módszer célja az élet értelmének megtalálása az alkotói, az élmény- és a beállítódási értékek megélésén keresztül. Ezek az értékek akár kreatív tevékenységek során is kibontakozhatnak. A logoterápia eredetileg főként a beszédre és írásra támaszkodó módszer, amelynek egyik eszköze a „vezetett önéletrajz”. Ennek megfogalmazása során a résztvevők életútjuk meghatározó szakaszait és eseményeit idézik fel és dolgozzák fel, ami lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezzék a múltjukat, meglássák az értelmet a nehézségekben is, és tudatosítsák személyes erőforrásaikat. A terápiás fotózás ezt a megközelítést azzal bővíti ki, hogy a múltbeli élményekhez vagy a jelenlegi élethelyzetekhez képi megjelenítést is társít (Forgách, 2023).

A photovoice elnevezésű módszer közel áll a terápiás fotózáshoz. Dés Fanni ezzel kapcsolatos projektgyakorlatát a Rákospalotai Leánynevelő Intézetben valósította meg. A célja az volt, hogy a bentlakók számára önkifejezési és véleménynyilvánítási lehetőséget teremtsen egy kreatív tevékenységen, a fényképezésen keresztül. A photovoice módszer lényege, hogy a résztvevők saját fotóikon keresztül reflektálnak az életkörülményeikre, így hangot kapnak olyan közösségek tagjai, amelyeknek a véleménye gyakran háttérbe szorul a társadalomban.

A projektben a módszert adaptálva a lányok a saját mindennapjaikat fotózták, majd csoportfoglalkozásokon megbeszélték a képeket, reflektáltak a jelentésükre és arra, mit fejeznek ki az intézeti életükről. A folyamat során hat alkalommal tartottak foglalkozást. A projekt kiállítással zárult, amelyen a legfontosabb képeket mutatták be. A photovoice itt az önreflexiót, az önbizalom erősítését és a közösségi részvételt szolgálta, lehetőséget adva arra, hogy a résztvevők meghallgatott, látható és értékelt szereplőkké váljanak (Dés, 2016).

AI-eszközök a segítésben

A mesterséges intelligencia (AI) évek óta jelen van, de még soha nem volt ennyire könnyen elérhető a mindennapi életünkben, mint most. Gyakorlatilag lehetetlen kikerülni a használatát, hiszen, hacsak nem tartunk teljes digitális detoxot, előbb-utóbb szembejön velünk – akár egy egyszerű internetes keresés során, akár az üzenetküldő alkalmazásainkban. Ma már szinte alig lehet megkülönböztetni a mesterséges intelligencia által létrehozott és az ember alkotta tartalmakat. Az úgynevezett Turing-teszt olyan beszélgetést modellez, amelynek célja megállapítani, hogy emberrel vagy géppel kommunikálunk-e. A ChatGPT ezt hivatalosan is teljesítette: egy beszélgetés során már nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy nem emberi féllel van dolgunk (Jones–Bergen, 2025). Ez azt is jelenti, hogy integrálni kell az életünkbe a mesterséges intelligenciát, hiszen elkerülni csak úgy tudnánk, ha teljesen kivonnánk magunkat a digitális világból. A munkaerőpiacon már számos szakmában lehet pótolni vele az emberi munkavégzést, illetve részfeladatokat rábízni. Egyre több folyamatot automatizál, hihetetlen gyorsan alkalmazkodik és tanul, ezért körülbelül százmillió munkahely van „veszélyben”. Különösen érintettek például az ügyfélszolgálati munkatársak, de kevésbé érintettek a tanárok, a kreatív iparágakban foglalkoztatottak és a segítő szakmák képviselői. Az emberi kapcsolatot nem lehet pótolni, de a technológia jelentőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Lássuk hát meg benne a lehetőséget (Bessen, 2018).

Megemlítendő, hogy akár a fotóterápia bevezetése, akár az AI használata nem csak a kliensekkel való kapcsolatban lehet fontos. A szociális szférában dolgozók különösen ki vannak téve a kiégésnek, amelyet egy-egy új módszer segíthet megelőzni vagy leküzdeni. Meg kell találni azokat az egyéni érdeklődési területeket, amelyek beemelhetők a szakmába, új lendületet adva így a munkának. Az AI egyik érdekes felhasználási módja a gyermekvédelem területén figyelhető meg: az Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztettek egy programot, amely egy adathalmaz (ügyiratok, demográfiai adatok, társadalmi-gazdasági folyamatok leírása) alapján pontszámokat rendel a veszélyeztetett családokhoz. A kockázatelemzés során a szociális munkások így kiemelt figyelmet tudnak fordítani azoknak a családoknak a támogatására, amelyek több szempontból is veszélyeztetett helyzetben vannak (Nuwasiima et al., 2024).

A konkrét segítésben is használható az AI. Nagyon elterjedtek például a terápiás jellegű chatbotok, amelyek választ adnak a felhasználók problémáira. Erre a ChatGPT is képes, bár ma már kifejezetten kéri a felhasználókat, hogy ne osszanak meg vele érzékeny információkat. Sokak számára ez a legkönnyebben elérhető, ingyenes és gyors eszköz, amely reagál a problémáikra. Segítői szempontból az AI értékes kiegészítő eszköz lehet, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem helyettesíti az emberi kapcsolódást és az empátiát.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) három AI-típust különböztet meg:

• Jóváhagyott mentálhigiénés chatbotok – jelenleg nincs olyan, amely hivatalos engedélyt kapott volna diagnosztizálásra vagy kezelésre.
• Közvetlen fogyasztói chatbotok, amelyek pszichológiai kutatásokon alapulhatnak, de nem szabályozottak.
• Közvetlen fogyasztói szórakoztató chatbotok, amelyek nem tudományos alapon készültek, és nem mentális egészségügyi célokat szolgálnak.

Azok a chatbotok is használhatók terápiás eszközként, amelyek elsődleges funkciója teljesen más, megfelelően alkalmazva hasznos segítői eszközök lehetnek. Ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet a lehetséges veszélyekre is (Zhong et al., 2024).

A vizuális AI használatának lehetősége

Egy jó gyakorlat

Kutatók egy mesterséges intelligenciával támogatott új digitális művészeti eszközt hoztak létre, amelynek célja, hogy segítse a klienseket az önkifejezésben, megőrizve a terápiás folyamat hatékonyságát. Az eszköz a DeepThInk nevet kapta. A fejlesztés ötlete a Covid-járvány idején merült fel, amikor a terapeuták kénytelenek voltak online folytatni munkájukat, és számos kliensnek nem álltak rendelkezésére otthon művészeti eszközök, sok digitális program pedig túl bonyolult amatőrök számára.

A DeepThInk erre a problémára kínál megoldást. A program hagyományos rajzolóeszközöket is tartalmaz, de van benne egy AI-ecset is, amely a felhasználó által megadott rajzot mesterséges intelligencia által generált részletes képpé alakítja. Például a felhasználó először rajzol egy nagy színes foltot, amely az óceánt jelképezi, majd többszöri generálással addig alakítja újra, amíg el nem éri a kívánt hatást. Ehhez saját elemeket is hozzá lehet adni. Így a kép nem teljesen AI-generált, hiszen része a folyamatnak a szabadkezes alkotás is. Cél volt az is, hogy az ember és a mesterséges intelligencia valóban együttműködhessen a művészeti alkotásban (Du et al., 2024).

Képalkotó AI használata a segítésben

A vizuális mesterséges intelligencia használata új távlatokat nyit a művészetterápiában, különösen azok számára, akik eddig idegenkedtek ettől a módszertől, mert nem érezték magukat elég kreatívnak vagy ügyesnek az alkotásban. Míg a DeepThInk jól ötvözi a szabadkezes alkotást a mesterséges intelligenciával, a legtöbb online képalkotó programban nem szükséges kézzel rajzolni vagy fotózni, hiszen szöveges leírásból lehet képet generálni. Ez különösen hasznos azok számára, akik jól verbalizálnak, de vizuálisan nehezen fejezik ki magukat, illetve azoknak is, akik érzéseiket nem tudják szavakba önteni, mégis nyitottak a fejlődésre. Az AI-jal való munka során ugyanis pontos instrukciókat kell adni, ami önmagában is segíti a tudatosítást. Felszabadító élmény lehet, amikor a belső világ képek formájában is láthatóvá válik.

A jelenleg még tesztelés alatt álló módszer lényege, hogy kifejezetten a kliens által kimondott szövegre alapul. A folyamat egyszerű, mégis mélyre tud menni: először a kliens megfogalmaz egy problémát vagy elakadást, akár konkrétan, akár csak egy érzés szintjén. Ezt megpróbálja szavakba önteni, majd leírja az AI-nak. A pontosítás kulcsfontosságú: gyakran több körben kell finomítani az utasításokat, amíg a létrejövő kép találkozik a kliens belső élményével. Maga a finomítási folyamat is gyógyító hatású, hiszen segít tudatosítani érzéseket, vágyakat, gondolatokat. A képek újraalkotása addig folytatódik, amíg a kliens meg nem érzi, hogy „igen, ez az”, vagy amíg úgy látja, hogy „még nem jó, más irányba kell mennünk”. Ezután a kép elemezhető, beszélgetés alapjául szolgálhat, vagy más művészetterápiás eszközzel kombinálható.

A segítő szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú: kíséri a klienst, segíti a pontos instrukciók megfogalmazásában, és kontrollt gyakorol az AI használata felett. A kontrollált környezet és a segítő jártassága elengedhetetlen, hiszen a félrecsúszások ugyan már ritkábbak, még mindig előfordulhatnak, és befolyásolhatják a terápiás folyamatot. Az AI-jal való alkotás örömteli élmény lehet telefonon vagy számítógépen is, de nem váltja ki a fogható produktum élményét, ezért a létrejött képeket érdemes kinyomtatni. A folyamat a kreatív gondolkodást is ösztönzi: ha a generált kép nem megfelelő, a kliensnek rá kell jönnie, hogyan módosítsa az utasításokat a kívánt eredmény eléréséhez. Ez nemcsak a problémamegoldó készséget fejleszti, hanem arra is rámutat, hogy a művészet milyen sokrétű és mennyire határtalan lehet, ha szabadon engedjük a fantáziánkat. Az AI gyakorlatilag bármit képes megalkotni, amennyiben pontosan meg tudjuk fogalmazni, mit szeretnénk látni.

A gyakorlatban számos, akár ingyenesen vagy könnyen elérhető AI-eszköz használható, például a Bing Image Creator, a Dzine AI, a Leonardo AI és sok más program. Ezek segítségével a vizuális önkifejezés új, izgalmas formái nyílhatnak meg, amelyek egyaránt támogatják a kreativitást és a belső élmények tudatosítását.

A módszer kockázata (adatkezelés, félrecsúszások, a környezetre gyakorolt hatása)

Jogvédelem: A mesterséges intelligencia az interneten fellelhető adatokból tanul, ami komoly etikai dilemmákat vet fel. Hírhedt eset, amikor az AI tömegesen felhasználta egy művész képeit, lemásolva az alkotó stílusát – lényegében engedély nélkül „ellopva” a munkáit (Solomon, 2025). Bár ez egyetlen eset, a probléma állandó, és gyakorlatilag nem ellenőrizhető. Felmerül a kérdés: ki a valódi alkotó? A program, a felhasználó, vagy elég annyit feltüntetni, hogy melyik szoftverrel készült a mű? Bár ezek a kérdések egy segítő folyamatban talán nem elsődlegesek, fontos elgondolkodni rajtuk.

Hibák: Az AI bármilyen tartalmat képes előállítani, így akár felkavaró vagy nem kívánt képeket is – még akkor is, ha nem ez volt a felhasználó szándéka. Például egy vizsgálat kimutatta, hogy egy vizuális modell női nevek esetén nagyobb arányban készített szexuálisan szuggesztív képeket, mint férfinevek nyomán, noha erre nem kapott utasítást. Ez részben az interneten fellelhető, gyakran torz mintákkal magyarázható, amelyek beépülnek a rendszer működésébe. Ily módon az AI nemcsak tükrözi, hanem akár fel is erősítheti a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket és sztereotípiákat (Thomson–Thomas, 2023).

A komoly, akár bántó képhibák mellett rengetegszer találkozhatunk olyan apróbb elcsúszásokkal is, mint egy-egy plusz végtag vagy összemosódott arcok. Ha a képalkotó AI-t eszközként használjuk, érdemes olyan irányba menni, hogy elkerülhetők legyenek ezek a hibák, hiszen lassíthatják vagy akár ki is zökkenthetik a folyamatot.

Környezetvédelem: Az AI környezeti hatásai aggodalomra adnak okot, mert az adatközpontok nagy mennyiségű energiát használnak, ami növeli a károsanyag-kibocsátást (OECD, 2022).

Összegzés

A vizuális módszerek offline vagy online használata a fent említett korlátok ellenére számos lehetőséget rejt magában. A feléjük való nyitás a szociális szakemberek számára is a megújulás eshetőségét rejti magában érzelmileg megterhelő munkájuk során. A kipróbált jó gyakorlatok, a tesztelés alatt álló ötletek, a szakirodalomból merített vizuális módszerek, illetve a művészetterapeuták bevonása az interdiszciplináris szakmai teamekbe mind-mind hozzájárulhat a kliensekkel végzett hatékonyabb munkához. Ezért javasoljuk, hogy a hazai szociális intézményekben, akár a Magyar Máltai Szeretetszolgálat házaiban jöjjenek létre státuszok művészetterapeutáknak. Az országban több helyen (például Budapest, Pécs) futó képzéseken sorra szereznek diplomát a friss szakemberek, ugyanakkor a bizonytalan, projektalapú finanszírozás miatt alig kapnak teret, kevéssé tudják hasznosítani értékes és fontos szaktudásukat, szemléletüket. Jó példa, hogy az „Otthonra találni a művészetben” projekt folyományaként a veszprémi Befogadás Háza nyitott a művészetterápia felé, és főállású szakembert kezdett alkalmazni munkatársként, bár egyelőre munkaidejének kisebb részét tölti ki ez a feladat. Az új kolléga azzal is gazdagította a segítő munka repertoárját, hogy az ellátottak rendszeresen ellátogatnak művészeti kiállításokra, így is hidat képezve a periféria és a centrum között, használva a vizualitást. Tanulmányunk főcímének megfelelően célunkat így foglalhatjuk össze: látni és láttatni, látni a segítségnyújtás új lehetőségeit, látni a kliens erőforrásait, láttatni az értéket, a megismételhetetlen csodát, amely minden emberben ott rejlik.

Absztrakt

Az „Otthonra találni a művészetben” projekt az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat támogatásával valósult meg Veszprémben 2023-ban. A hajléktalanokat célzó projekt keretében művészetterápiás foglalkozásokon vettek részt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Házának lakói. Az így született festményeket és az alkotási folyamatról készült művészi fotókat azóta több kiállításon is bemutatták már. A kiállításmegnyitók katartikus élményt nyújtottak a hajléktalan alkotók és a befogadó közönség számára, ugyanakkor a közös élményen túl találkozási lehetőséget is jelentettek a többségi társadalom és egy perifériára szorult társadalmi réteg tagjai között. A Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer által megvalósuló foglalkozások s az így kialakuló alkotócsoport és a kiállításmegnyitók mind-mind segítették az otthon nélküli embereket, hogy visszakaphassák emberi méltóságukat, növekedjen az önértékelésük, gyógyuljon a kapcsolatuk önmagukkal, társaikkal s a város lakóival, az érdeklődőkkel.

Kulcsszavak:hajléktalan, művészetterápia, méltóság, projekt

DOI: 10.56699/MT.2024.1.8

Különleges szín jelent meg a kulturális palettán 2023-ban Veszprémben azáltal, hogy az Európa Kulturális Fővárosa program keretében helyet kapott a hajléktalanokat segítő „Otthonra találni a művészetben” projekt. A kulturális és a szociális szektort összekötő programban művészetterápiás foglalkozásokon vettek részt hajléktalanok a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi Befogadás Házában. Az így született alkotások és az alkotási folyamatról készült fotók több kiállításon is eljutottak az érdeklődő nagyközönséghez. A program azonban nem állt meg itt, mert nemcsak a hajléktalanok jelentették a célcsoportját, hanem a többségi társadalom, a város lakói és a 2023-ban Veszprémbe látogatók is.

A társadalmi integráció előmozdítását, a találkozási lehetőséget az otthontalan és az otthonukban élők között több csatornán is igyekezett elérni a projekt: kiállításokkal, lakossági fórumokkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, valamint a helyi és a közösségi médián keresztül is. A nagy sikerű program 2023-as éven túlmutató folytatása már meg is valósult azáltal, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2024-es naptárában az „Otthonra találni a művészetben” projekt képei szerepelnek a hajléktalan alkotók őszinte vallomásaival kiegészítve. Ugyanakkor bízunk abban és dolgozunk rajta, hogy új csoportot indítva folytatódjanak a jótékony hatású foglalkozások, majd az eredeti projekt második és harmadik pillérét is megismételhessük.

A program három pillére a következő volt:

1. A művészetterápiás foglalkozások tizenöt alkalma, melynek során a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer segítségével festmények, akvarellek, pasztellrajzok és agyagtárgyak születtek.
2. A második pillért a kiállítások jelentették, részben még a foglalkozások lezárulta előtt a Veszprémi Petőfi Színházban, részben a csoportfolyamatot követően a várban a Dubniczay-palota Magtár kiállítóterében, részben pedig az alkotási folyamatról készült művészi fotók bemutatásával a belvárosi aluljáró kiállítóhelyén, a Szilágyi László Utcagalériában.
3. A harmadik pillér az általános és középiskolás diákok számára szervezett múzeum- pedagógiai foglalkozások keretében és a lakosság számára nyitott előadások és beszélgetések által valósult meg.

Mindhárom pillér lépéseit követni lehetett a közösségi médiában, rövid, fényképes híradások segítségével minden érdeklődő hírt kaphatott a megvalósulás egyes fázisairól. Különlegesnek nevezhető, hogy az „utca embere” ilyen mértékű betekintést nyerhetett egy szociális projekt megvalósulásába. Úgy gondolom, önmagában ennek is olyan fontos szemléletformáló hatása volt, amilyenre nagyon is szükség van polarizálódó társadalmunkban. Az egyes társadalmi rétegek közötti természetes kapcsolódásra alig van vagy nincs is lehetőség, s ha van is, e kapcsolódások olyan terheltek, hogy tovább fokozzák egyes periferikus társadalmi csoportok, például a hajléktalanok elszigetelődését.

A projekt megközelítésére többféle dimenzió mentén is lehetőség van, jelen tanulmányban az otthon nélküli alkotókban történt változásokat helyezzük a fókuszba. Az

„Otthonra találni a művészetben” projektről már megjelent publikációk (Ládonyi–Quirin, 2023; Ládonyi, 2023) által még teljesebb képet lehet kapni az ötletről, az előkészületekről, a megvalósításról és a folyamat hátteréről.

Az „Otthonra találni a művészetben” projekt ötletgazdája és menedzsere, Ládonyi Zsuzsanna, e cikk szerzője, a projekt lelkét képező foglalkozásokat pedig Quirin Ágnes komplex művészeti terapeuta, grafikusművész vezette. A projekt megvalósításáért a Finart Design Kft. felelt. (Tulajdonosa, Ládonyi Ferenc művészi értékű fotói hozták közelebb a foglalkozások bensőséges hangulatát az érdeklődőkhöz.) Az „Otthonra találni a művészetben” védnöki feladatait nagy örömünkre a Veszprémi Petőfi Színház igazgatóhelyettese és kreatív menedzsere, Kellerné Egresi Zsuzsanna vállalta el. Védnökünk az értékrendünkkel, filozófiánkkal teljes mértékben azonos platformon áll, hiszen a Lélektől lélekig Színház Gyógyító Ereje Fesztiváljának ötlete és megvalósítása is hozzá kapcsolódik. A projektcsapat hitvallását így fogalmazta meg: „Minden ember értékes, s a művészet, az alkotás mindenki számára adott erőforrás.” A projekt honlapján (www.otam.hu) is olvasható: „Célunk a művészet és a társadalmi felelősségvállalás összekapcsolása: felhívjuk mindenki figyelmét az alkotás felszabadító erejére, ami a társadalom peremén élők számára is elérhetővé válik a projektünk segítségével.”

Az alkotás cselekvést feltételez, így a projekt ötlete jól kapcsolódik az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat szellemiségéhez. Erről is szó esik a projekt honlapján: „2023-ban Európa Kulturális Fővárosa Veszprém és a Balaton térsége, aminek célja nemcsak a kulturális sokszínűség bemutatása, hanem a lakosság aktív részvételének előmozdítása is. Társadalmunk sérülékeny és hátrányos helyzetű csoportjának, a hajléktalanoknak az aktivizálása is fontos, hiszen ezáltal elindulhat a többségi társadalom és az otthon nélküliek között egy felszabadító kapcsolódási folyamat.” A kapcsolatra való képesség nyitottságot, bátorságot, önbizalmat feltételez, annak előzetes készségét, hogy önmagunkhoz is tudjunk kapcsolódni, képesek legyünk bízni magunkban. Ezért is volt fontos, hogy előkészítsük, megalapozzuk a kapcsolódás lehetőségét egy kirekesztett társadalmi csoporttal.

A hajléktalanság kialakulása mögött a Horváth-Takács–Gurály (2021) szerzőpáros szerint jellemzően (60-70 százalékban) kapcsolati nehézségek állnak, de más kutatók is írnak erről (Albert–Dávid, 2001). Éppen ezért kulcsfontosságú volt a projektünkben a kapcsolatok gyógyításának oldaláról megközelíteni a kérdést, és nagy hangsúlyt helyezni rá a művészetterápiás folyamatban.

Az empowerment fogalma, a képessé tétel, hatalommal való felruházás szemlélete mindenképpen összefüggésbe hozható, sőt azonosítható az „Otthonra találni a művészetben” projekttel. Az empowerment nem a deficitre való fókuszálást, a peremhelyzet, a hátrányok kihangsúlyozását jelenti, sokkal inkább az erőforrásokra, a meglévő kompetenciákra irányuló figyelmet (Galuske, 2019). A projekt is magában hordozza az empowerment perspektívaváltását, miszerint a hiányok helyett az erőforrásokra fókuszáljunk, illetve az egyéni támogatás felől a csoport, a közösség ereje felé forduljunk, és a segítés tágabb kontextusba helyezése hálózatépítéssel valósuljon meg, különböző szektorok kapcsolódjanak össze (Galuske, 2019). Az „Otthonra találni a művészetben” alapfilozófiája szerint is a kiindulópont az erőforrásokra való fókuszálás az alkotótevékenység által, az emberi méltóság mindenkit megillető védelme mellett. S az, hogy a foglalkozások nem egyénileg, hanem közösségben, a csoport gyógyító erejét is „használva” valósultak meg, szintén az empowerment szellemiségéhez kapcsolható. A szociális és a művészeti szektor összekapcsolása, a kilépés a többségi társadalom elé, a társadalmi integrációt elősegítő célkitűzések mind-mind a projekt szemléletének tágabb perspektíváját mutatják.

Gondolatmenetemet a továbbiakban arra szeretném felfűzni, hogy a projekt egyes elemei miként segítették a hajléktalan alkotók személyes fejlődését emberi méltóságuk megélésén keresztül.

Mindenekelőtt fontos tisztáznunk, hogy a címben is szereplő és a cikkben használt „hajléktalan” kifejezés pontosan milyen kört takar, kikre vonatkozik. A szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény alapján (Szt. 4. § [2]) hajléktalannak egyrészt az tekinthető, aki bejelentett lakhellyel nem rendelkezik, illetve az, akinek a bejelentett lakóhelye a hajléktalanszállás (Magyar Országgyűlés, 1993).

A Művészetek Háza Veszprém mellett fontos együttműködő partnerünk volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi intézménye, a Befogadás Háza. Vezetőivel, Szaller Péterrel és Imre-Faragó Arankával osztottam meg az ötletet, megemlítettem nekik a pályázat lehetőségét, majd együttműködési megállapodást kötöttünk. A közös munka keretében az körvonalazódott, hogy bár a komplex intézmény minden ellátottjának felajánlottuk a művészetterápiás csoportfoglalkozásokat, azok maradtak a csoportban, akiknek az intézmény, ha időlegesen is, de viszonylag stabil lakhatást biztosít. Főként az Átmeneti Szállás, a Hajléktalanok Otthona és az Egészségügyi Centrum lakói közül érkeztek érdeklődők az első művészetterápiás csoportfoglalkozásra. (A teljes körbe a Nappali Centrumba betérők is beletartoztak volna, akik számára nem nyújt lakhatást az intézmény.)

A bizalom kialakítására az előkészületi fázison túl (lakógyűlés, plakátok kihelyezése, munkatársak felkészítése) az alkalmakon is nagy hangsúlyt helyeztünk. Ennek fontos eleme volt, hogy minden foglalkozásra forró teával és pogácsával készültünk. A folyamat során volt, amikor önkéntesek által sütött házi süteménnyel kínálhattuk meg a közösen alkotó lakókat, illetve az utolsó alkalomra, a lezárás és az ünneplés hangulatában, a süteményeken kívül üdítőt és gyümölcsöt is vittünk magunkkal. Ezek a programelemek a bizalom mellett az odafigyelést és a gondoskodás légkörét teremtették meg. Nagyon lényeges üzenetet közvetítettek a lakók felé: azt, hogy fontosak számunkra, szeretnénk, hogy jól érezzék magukat, és a testi szükségleteikre is figyelünk. Mint amikor vendégségbe hívjuk egy barátunkat vagy jó ismerősünket, és finomságokkal készülünk, itt is mintha vendégségbe hívtuk volna a Befogadás Háza lakóit, paradox módon a saját intézményük közösségi helyiségébe. Ennek jótékony hatását tetten érhettük abban, hogy az intézmény lakói mindig időben érkeztek a csoportfoglalkozásokra, s ezzel is kialakult egy rendszer az életükben. Az alkotásra és a közösségi találkozásra alkalmas állapotban kellett megjelenniük, mint egy munkahelyen, aminek belső fegyelmező hatása is volt. Mondhatjuk, hogy kialakult egyfajta elköteleződés, örömmel és felszabadultsággal összeköthető kötelességtudat a résztvevőkben, aminek szintén formáló hatása volt az életükre, gondolkodásukra, személyiségükre.

Néhány alkalom után szerettük volna zárt csoportként folytatni, hogy biztosítsuk a bizalmi légkör mélyülését, de ez nem valósult meg teljes egészében. A csoport mindvégig nyitott maradt, alkalmazkodva a lehetséges tagok élethelyzetéhez, ugyanakkor kialakult egy mag azokból, akik minden alkalommal jelen voltak, várták a foglalkozásokat, és készültek rájuk. A bevonódási időszakban a Befogadás Házában korábban elindított foglalkozásokhoz képest (például AA-csoport) sokkal nagyobb volt a kezdeti érdeklődés, az igencsak újszerű programmal sikerült felkelteni a lakók kíváncsiságát. Míg például az Anonim Alkoholisták csoportja a nevében is utal a diszfunkcionális működésre, a kudarcra, addig az „Otthonra találni a művészetben” projektnév pozitív hangulata által is figyelemfelkeltő volt. A szociális munka hétköznapi módszereitől, például az egyéni segítőbeszélgetéstől vagy a csoportos foglalkozások megszokott, ismerős eszközeitől eltérő, szokatlan módszernek számított a művészetterápia, amely külső projektként érkezett az intézménybe.

De mit is jelent a méltóság? És hogy jutunk el oda, hogy visszakaphassa az, aki elveszítette, vagy akitől elvették, az, aki sokkal kiszolgáltatottabb, mint mi, vagy ahogy az olvasó el tudja képzelni?

A projekt által az alkotó résztvevők nemcsak a külvilág számára alig vagy sehogy sem látható belső folyamatban vittek véghez egy cselekvést, hanem e kibontakozó fejlődésnek a megmutatható lenyomatai is megszülettek az alkotás által.

Az első alkalmon fogalmazta meg az egyik résztvevő, hogy számára már az is óriási élmény volt, hogy megélhette, képes akár egy vonalat is húzni a fehér lapra. Az alkalom előtt még kórházban feküdt ez a lakó, és bénulásos állapota miatt olyan kiszolgáltatott állapotban volt, hogy mosdatni, öltöztetni kellett. Elmondta, hogy nemrég még a kezét sem tudta megmozdítani, környezetének a segítségére szorult, s el sem hiszi, hogy most ő is képes aktivitásra, valamit létrehozni a saját kezével. A művészetterápia lényege nem az eredmény esztétikai értéke, hanem maga a mozdulat, az alkotás, a cselekvés. Annak élménye, hogy képes vagyok nyomot hagyni, kifejezhetem magam szavak nélkül, színek és formák által.

A művészetterápiás folyamat a természet változásaira érzékenyen reflektálva épült fel: a január végi hidegtől, a fagyos, élettelen világtól a hosszabbodó nappalok által, a meleg fény erősödésével az alkotók eljutottak a tavasz, a megújulás öröméhez. A komplex módszernek megfelelően, inspiráló erőként, illetve a befelé figyelés eszközeként a vers és a zene is jelen volt a foglalkozásokon, mintegy előkészítve az alkotást. A fehér lapra bármi felkerülhetett, sötét vagy vidám színek, formák; az alkotás szabad tere a felszabadulás lehetőségét nyújtotta minden résztvevő számára, teljesítményelvárás nélkül. A teljesítményorientált világunkban kudarcot valló résztvevők megtapasztalhatták a teljes elfogadást, a védelmet, amely elindította őket a belső gyógyulás útján.

A projekt többféle jótékony hatást generált a részt vevő hajléktalan emberek életében, mindennapjaiban. Mindenekelőtt elmondható, hogy pozitív módon kerültek a fókuszba, a figyelem középpontjába. Ezúttal a kiszolgáltatott emberek adtak valamit a többségi társadalomnak az alkotásaik esztétikuma, a képeik őszintesége által. Ez a pozícióváltás a segítségnyújtásban rejlő hierarchiát, alá-fölé rendeltségi viszonyt is kiegyenlítette, természetes módon adva önbizalmat a rászorulóknak. Az önmagukba vetett hit, önmaguk kompetens személyként való megtapasztalása az alkotásban, a csoportban való közös aktivitás mind-mind az énhatékonyságot erősítette a sors passzív elszenvedésének élményével szemben.

Ember mivoltunkhoz, a méltóságunk megéléséhez hozzátartozik az ünneplés. A művészetterápiás csoportfoglalkozásokon részt vevők ünnepként élték meg a tizenöt héten át zajló alkalmakat. Többen kifejezték, hogy igazi ünnepi alkalmak voltak számukra a péntek délelőttök, s mindig várták, hogy újra együtt lehessenek. Korábban az egymás közötti párbeszéd sokszor csak arra korlátozódott, hogy „adj egy cigit!”. A művészetterápiás foglalkozásokon felidézhették gyerekkori emlékeiket, érzéseiket, vágyaikat, ami mélyebb, tartalmasabb beszélgetést jelentett. A régmúltból előjövő szavakkal leírt vagy papíron megjelenített képek olyan elfeledett erőforrásokat mozgósítottak, amelyeknek a mindennapokban híján voltak, s ezek a foglalkozások által aktiválódhattak. A terápiás tér biztonsága, bizalmi légköre önbizalmat adott, azt sugallva, hogy bátran lépjenek majd ki a nagyközönség elé a kiállításokon keresztül.

A csoportban megélt első aktivitás továbbiakra indította a résztvevőket. A folyamat eredményeként volt olyan, aki újra felfedezte régi hobbiját, és ismét hímezni kezdett, de volt, aki a kirakózást választotta kikapcsolódásként. A belső gyógyulás által javultak a külső kapcsolatok is, voltak egymáshoz nehezen kapcsolódó tagok, akiknek javult az egymáshoz való viszonyuk. Voltak olyan résztvevők, akik szobatársak is voltak, de elmérgesedett viszonyuk miatt egyikük egy ideig nem is jött a foglalkozásokra. Aztán mégis úgy döntött, hogy járni fog a csoportba, aminek hatására aztán több elfogadással, türelemmel tudott kapcsolódni szobatársához. E változás óriási eredménynek mondható az intézményi együttélés nehezített keretei között, ahol a kapcsolódások sokszor eleve konfliktusokkal terheltek. Az „Otthonra találni a művészetben” foglalkozásain részt vevők közül szinte mindenki több mint egy éve él az intézményben, így a hospitalizációnak nevezhető magatartásváltozás is jellemző rájuk. A projekt által az intézményi függőség visszahúzó hatása is változott: a résztvevők közül többen megfogalmazták, hogy a programnak köszönhetően mintha egy másik világba lépnének. A másik világot nemcsak a foglalkozások jelentették, amelyeken alkottak, hanem a résztvevők szó szerint is kiléptek, átléptek egy másik világba, amikor eljöttek a kiállításaikra. A kiállításmegnyitók sajtónyilvános eseményén való részvétel óriási fordulópontot jelentett számukra, s valóban megtörtént a másik világba való átlépés, ami új perspektívát nyitott számukra. Ennek is egyik eredője lehetett, hogy a folyamat végére többen munkát kaptak, ami nagy büszkeséggel töltötte el őket. Volt, aki az elsődleges munkaerőpiacon talált magának munkahelyet, s volt, aki védett foglalkoztatás keretében.

A kiállítandó képek kiválasztásába is bevontuk az alkotókat, ahogy a képek címe is tőlük származott. Ez a lehetőségekhez mért partneri viszony is szokatlan, ugyanakkor gyógyító helyzet lehetett azoknak, akik intézményi keretek között élnek, és azt tanulják meg, hogy nagyon is rászorulnak másokra. Korlátozottak az autonómiatörekvéseik, alkalmazkodniuk kell, nemegyszer egészségi állapotuk miatt sem engedhetik meg maguknak a sokak által emlegetett szabadságot, amelyet volt, aki tíz évig erdőben élve megtapasztalt. Meg kellett találnunk annak jó arányát, hogy mennyire vonjuk be a hajléktalan alkotókat a kiállítás előkészítő folyamatába, úgy, hogy ne terheljük őket túl a szervezési feladatokkal. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Háza munkatársainak segítségét kérve figyeltünk arra, hogy minél többen el tudjanak jönni a kiállításokra, akár a mozgásukban akadályozott, kerekesszékes alkotók is. Óriási szerepet játszottak ebben a Befogadás Háza munkatársai, akik előkészítették lakóikat a kiállításukon való részvételre, illetve az intézmény járművével megoldották a szállításukat.

Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gazdag Európa Kulturális Fővárosa programsorozatban minél nagyobb hírverést kapjanak az „Otthonra találni a művészetben” projekt kiállításai. Éppen ezért 2023. április 18-án a Művészetek Háza Veszprém Dubniczay-palota dísztermében nyilvános sajtótájékoztató előzte meg a kiállításainkat. A helyi írott és online média újságírói rendszeresen beszámoltak a fontos eseményeinkről, és kétszer a Veszprém TV híradásában is szerepeltünk egy-egy riport erejéig.

A hajléktalan alkotóknak a kiállításokra készülve egy különleges ünnepi eseményre kellett ráhangolódniuk, amelyen személyesen és a papíron megjelenített belső világuk által megmutathatták magukat. Ezekre az alkalmakra készülni kellett, elegánsan felöltözni, kilépni az intézmény és a hajléktalanok világából. Többen visszajelezték, hogy megjelenésüket tekintve nem volt érzékelhető az éles határ a többségi társadalom képviselői és a periférián élők között. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a hajléktalan alkotók nyitottak és közvetlenek voltak, szívesen beszélgettek az érdeklődőkkel. Később sokan nem kis büszkeséggel emlékeztek vissza életük első kiállításmegnyitójára.

A foglalkozásoknak és a kiállításmegnyitóknak köszönhetően elmondható, hogy bővült és részben átrendeződött a hajléktalan alkotók szereprepertoárja: a segítségre szoruló helyett alkotó, cselekvő szerepbe kerültek, sőt egy kicsit megjelent a tehetséges művész szerepe is, akit ünnepelni lehet. Mindezeknek, ha időlegesen is, identitásformáló hatásuk is lehetett, hiszen ha egy új, pozitív identitáselem is megjelenik a személyiségben, akkor az óriási segítség, erőforrás lehet a megküzdésben. Az alkotó hajléktalanok követendő példává is lettek abból a szempontból, hogy mintát adtak arról, hogyan vállaljuk fel gyengeségünket. Óriási erő szükséges ahhoz, hogy nyilvánosan felvállaljuk, milyen deficittel élünk – s akár a szavak szintjén megosszuk másokkal gyengeségünket, vagy akár szavak nélkül, a vizualitáson keresztül.

Az első nagy nyilvános eseményre április 20-án került sor a Veszprémi Petőfi Színház „Lélektől lélekig Színház Gyógyító Erejének Fesztiválja” négynapos összművészeti programsorozat nyitónapján, amely egybeesett a fesztiválhoz szervesen kapcsolódó kiállításmegnyitóval is. Védnökünk ötlete alapján nem csupán annak örülhettek az alkotó hajléktalanok, hogy eljuthattak a város egyik legpatinásabb, Veszprém szívében található szecessziós épületébe, a színházba, s megláthatták saját festményeiket, képeiket a falon, hanem a nagyszámú érdeklődő közönség előtt pódiumbeszélgetésre is sor került. Ennek keretében két alkotóval, Berki Irénnel és Nikolics Attilával, valamint Quirin Ágnes komplex művészeti terapeutával beszélgetett Kellerné Egresi Zsuzsanna. A beszélgetés során védnökünk érzékenyen teret engedett annak is, hogy Irén és Attila röviden megossza a közönséggel az élettörténetét, valamint az alkotáshoz kapcsolódó élményét és érzéseit. A személyes vallomások, az őszinte mondatok a színház előcsarnokában olyan hiteles teret hoztak létre, amely mindannyiunkban, minden jelenlévőben (a hajléktalanokban, az őket kísérő munkatársakban, a projekt munkatársaiban, az érdeklődő közönségben) mély nyomott hagyott. Kilenc hónappal később az egyik akkor jelen lévő színész elmondta, hogy számára is milyen lélekemelő, különleges alkalom volt ez, ahogy Nikolics Attila is többször, csillogó szemmel emlegette az eseményt. Ő korábban soha nem élt meg ehhez hasonló élményt, talán kiállításmegnyitó ünnepségen sem volt, hát még olyanon, amelyen a saját képei is láthatók lettek volna. Katartikusan hatott, hogy a Veszprém peremén elhelyezkedő Befogadás Házának lakói hirtelen az érdeklődés középpontjába kerültek. A jelen lévő közel száz ember meghallgathatta többek között Nikolics Attila gondolatait arról, hogy a természet értékeit őrizzük meg. A hajléktalan alkotók emberi méltósága rehabilitációjának nevezhetjük a közönség tapsát, a beszélgetés utáni gratulációkat vagy a négyszemközti személyes megosztásokat, melyekre a többségi társadalmat képviselő emberek részéről került sor. S máris megszületett a kapcsolat a periféria és a centrum között, létrejött az elismeréssel teljes, őszinte emberi kontaktus azok között, akik egyébként idegenként, talán megvetéssel is mennek el egymás mellett az utcán.

Attila állami gondozottként nőtt fel. Életének volt egy tízéves szakasza, amikor egy társával az erdőben élt. A természethez fűződő viszonya éppen ezért egészen különleges, így még hitelesebben tudta felhívni minden jelenlévő figyelmét, hogy őrizzük és óvjuk meg természeti környezetünket. Az elegánsan felöltözött Attila erről olyan meggyőző erővel és magabiztosan beszélt, hogy senkinek sem jutott volna eszébe, hogy egyébként a hajléktalanszálló lakója. A belőle sugárzó erő arra késztette az esemény résztvevőit, hogy külön megszólítsák, gratuláljanak neki, sőt volt, aki személyes veszteségét, nehézségét osztotta meg vele nagy bizalommal.

A további kiállításmegnyitókon is, melyek a projekt vállalásai keretében valósultak meg, jelen tudtak lenni az alkotók. Itt jegyzem meg, hogy a vállalt három kiállításon túl még 2023-ban további két alkalommal is bemutathattuk a projektünk során született képeket. A Veszprém és Balaton régión kívül eső Pápán 2023. október végén, november elején pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi vezetője, Pintér-Papp Eszter kezdeményezésére a főutca üzleteinek kirakatában lehetett megtekinteni az „Otthonra találni a művészetben” projekt során született festményeket. Ezenkívül még a Kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (FTI-iASK) és a Semmelweis Egyetem Szociális Vezetőképző Tudásközpontja által szervezett II. Nemzetközi Szocio-Kraft Konferencia (TIÉD A TÉR – Kultúra és együttműködés, 2023. november 23–24.) idején lehetett megcsodálni az alkotásokat a Pannon Egyetem aulájában. E konferencián egy előadás keretében be is mutathattam a projektünket, a délutáni szekcióban pedig Quirin Ágnes segítségével a résztvevők ki is próbálhatták a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszert.

Visszatérve a május 6-án és 20-án megvalósult kiállításmegnyitókra fontos kiemelni, hogy mindkét eseményen felsoroltuk a jelen lévő alkotóknak és azoknak a nevét, akik részt vettek a művészetterápiás alkalmakon, és bemutattuk képeiket, illetve a róluk készült művészi értékű fotókat. Ez is fontos része volt a periférián élők emberi méltósága rehabilitációjának, hiszen ők ekkor már nem egy arc nélküli, lenézett társadalmi csoport azonosíthatatlan tagjai voltak, hanem nyilvánvalóan megismételhetetlen individuumok, akik kihívásos élettörténetük ellenére képesek cselekedni, alkotni, s a képeiken keresztül adni nekünk.

A Szilágyi László Utcagalériában megrendezett kiállításon az alkotói folyamatról készült művészi értékű fotók között volt, amelyik az alkotó gyermeki örömét ábrázolta, melyet festés közben élt át. Mindegyik kép törekedett az ábrázolt formák ritmusán, hangulatán túl a hajléktalan alkotók legemberibb, legközvetlenebb arcát megmutatni, amelyhez szó szerint az utca embere is könnyen, mégis gondolkodásra késztetve tudott kapcsolódni. A nehézségek mögött rejtőző emberi szépség és az ember által teremtett esztétikum sejlett fel a fotókon, amelyek szinte előkészítették a magukat a festményeket és agyagtárgyakat a nagyközönség elé táró kiállítást, melyre a veszprémi vár egyik patinás házához kapcsolódó épületben került sor.

Itt is, ahogy a Magtár kiállítótérben megvalósult tárlat megnyitóján, egy-egy személlyel képviseltette magát Veszprém város önkormányzata, a Veszprémi Petőfi Színház és a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága, valamint megjelent a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer megalkotója, a veszprémi születésű Antalfai Márta pszichológus, kiképző pszichoterapeuta, művészet-pszichoterapeuta is. A hajléktalan alkotók a későbbi beszélgetések során kiemelték, hogy különösen nagy élmény volt számukra a megnyitókon a zene, hogy a tiszteletükre ilyen komoly produkcióra is sor került. A zene egyetemes nyelve, érzelmekre ható üzenete volt az egyik legközvetlenebbül befogadható elem számukra. Az ünnepségek igényes megvalósítása is azt közvetítette az alkotók és a többi jelenlévő felé, hogy a tisztelet mindenkinek jár, attól függetlenül, hogy a képek művészi értéke idézőjelben értendő (bár születtek olyan alkotások is, melyek egy komolyabb képzőművészeti kiállításon is megállnák a helyüket). Mint már említettem, az alkotók bátorsága, önmaguk és sebzettségük felvállalása is üzenetértékű a többségi társadalom számára. Emberi méltóságukat mutatja, hogy a nehéz életek mögött is ott rejlik a csoda, a teljesítményorientált világból kisodródva is tudnak értéket adni nekünk, hiszen ők maguk is értékesek és szerethetők.

A visszaadott méltóság lenyomatai azok a megrendítő fotók is, melyek az alkotási folyamatot lezáró kiállításon születtek, például az, amelyiken a mankóval közlekedő alkotó a festménye elé állva mosolyog. De az itt született csoportkép is sugározza az őszinte emberi örömet: akármilyen nehéz is (volt) a sorsom, tudok tenni, cselekedni, tudok adni, kaphatok figyelmet, elismerést, s mindezt egy biztonságot jelentő csoportban, közösségben élhetem meg, elfogadó szeretetben. Idekívánkoznak az egyik csoporttag, Hekli Annamária gondolatai: „A ragyogással továbbadja az egyik ember a másiknak a szeretetet. Bárkit lehet szeretni. Elég egy jó szó. Az nem kerül semmibe. Ha mindenki átadja a másiknak a szeretetét, az egy végtelen lánc. Ezért az a címe a képemnek: Végtelen szeretet.”

A kiállításokat követően megvalósult múzeumpedagógiai foglalkozásokon is részt vett az egyik alkotó, aki felsős gyerekeknek mesélt az életéről és arról, hogy mit jelentett neki az alkotói folyamat. Bátorsága nagyra értékelhető, hiszen nem jellemző, hogy személyes megosztás keretében hajléktalan életutak rajzolódnának fel gyerekek előtt. Ők érzékenyen figyelték a felnőtt őszinte gondolatait és intelmeit, hogy örüljenek a szüleiknek, és becsüljék meg őket; neki nem adatott meg, hogy családban nőjön fel, hanem állami gondozottként nevelkedett, aminek eredője a jelenlegi élethelyzete is. Ugyanakkor épp az ő képein keresztül lehetett a legmarkánsabban érzékelni a művészetterápiás folyamat személyiségre kifejtett jótékony hatását, mert a kezdeti komor, sötét tónusok és formák után megjelentek rajtuk a színek, kisütött a nap, a fény legyőzte a sötétséget, a jó a rosszat. Ahogy a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszer is megjeleníti, bízhatunk a természet erejében, a körforgásban, a tél után jön a tavasz, s mindig van remény. A projekt az alkotás örömén, a közösségi élményen túl a résztvevők erőforrásaira építve célt adott. A hajléktalan alkotók megtapasztalhatták a siker, a figyelem ízét, az őszinte emberi odafordulást, elismerést egy olyan társadalom képviselőitől, amelyben ők maguk korábban kudarcot vallottak. Ha az „Otthonra találni a művészetben” projekt fizikai értelemben nem is tudott otthont adni a résztvevőknek, új otthonra találhattak önmagukban, a kapcsolataikban, a szűkebb és tágabb közösségükben.