Absztrakt

A roma, cigány lakosság iskolázottsága elmarad a többségi nem romákétól. A húsz–huszonnégy éves korosztályba tartozó magyarországi roma fiatalok kevesebb mint feleakkora arányban rendelkeznek középiskolai végzettséggel, mint a magyarországi népesség egészének azonoskorú fiataljai. Mivel lehetne csökkenteni ezt a különbséget? Milyen életút-lehetőségei vannak egy cigány, roma fiatalnak a rendszerváltás óta? Miben különbözhetnek az egyházi vagy civil szervezetek által támogatott településeken élő roma fiatalok életkilátásai azokéitól, akik olyan szegregáltabb településen laknak, ahol nem érhetők el ilyen támogatások? Mi segíti a roma fiatalokat abban, hogy reziliensebbek legyenek? Ezt a kérdéskört járja be Varga Aranka „A családomból én voltam az első…” – Cigány, roma fiatalok iskolai útja és lehetőségei a rendszerváltás után című kötete, mely egy körülbelül húsz évet felölelő, követéses vizsgálaton alapszik. A könyv központi kérdése, hogy „hogyan tehetjük sikeressé közösen a bikulturális szocializációt?”.

Kulcsszavak: roma, cigány, társadalmi mobilitás, nyelvi hátrány, közösségi tőke

DOI: 10.56699/MT.2025.1.9

A roma, cigány közösségek társadalmi mobilitásának vizsgálata régóta központi téma a társadalomtudományi kutatásokban, és a különböző kutatók számos megközelítéssel igyekeznek feltárni a komplex társadalmi jelenségeket. Varga Aranka „A családomból én voltam az első…” – Cigány, roma fiatalok iskolai útja és lehetőségei a rend- szerváltás után című könyve azonban különleges helyet foglal el a vizsgálatok sorában, mivel olyan hiányt pótol, amely a magyarországi kutatások többségére jellemző: míg a korábbi munkák gyakran csupán egy adott időpontban végzett, keresztmetszeti adat- felvételeken alapulnak, addig Varga három különböző időszakot is monitorozott (1995, 2003, 2017). Ezáltal lehetőséget biztosít arra, hogy a roma fiatalok életútjának különböző életszakaszaiban megjelenő társadalmi kihívásokat és azok változásait összefüggő narratívában tárja fel. A kutatás módszertani megközelítése – a vegyes módszerek alkalmazása – szintén különlegessé teszi a munkát, hiszen a téma komplexitásának mélyebb és árnyaltabb megértését teszi lehetővé.

Dr. habil. Híves-Varga Aranka egyetemi docens, a Gandhi (cigány nemzetiségi) Gimnázium egykori pedagógusa, valamint a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének jelenlegi oktatója, a Nevelésszociológia Doktori Program vezetője, továbbá a Pécsi Roma Szakkollégium életében meghatározó szerepet betöltő személyiség. A roma fiatalok tehetséggondozásában mind elméleti, mind gyakorlati tapasztalattal rendelkezik. Kötete nemcsak a konkrét kutatási eredmények bemutatására összpontosít, hanem a szerző szakmai és tudományos tapasztalatainak szintézisét is kínálja, átfogó képet adva a roma fiatalok társadalmi mobilitásának kérdésköréről.

Az elméleti áttekintés első részében a könyv az esélyegyenlőség különböző dimenzióit mutatja be. Ezt követően a szerző a tőkefajták (közösségi tőkék, pszichológiai tőke) elemzésére tér át: ezek a rájuk vonatkozó elméletek szerint jelentősen hatnak arra, hogy az egyének milyen mértékben férhetnek hozzá a különböző erőforrásokhoz, és hogyan képesek érvényesülni a társadalomban. A téma szempontjából kiemelkedők a kisebbségi közösségekben rejlő tőkék, amelyek gyakran mások, mint a társadalmi mobilitáshoz hagyományosan kapcsolódó kulturális vagy társadalmi tőkék, ugyanakkor megjelenhetnek bizonyos tudásokban, képességekben vagy kapcsolatokban. Varga megállapítása szerint e kisebbségi közösségi tőkék még a látszólag hasonló roma csoportok esetében is jelentős eltéréseket mutathatnak.

Tara J. Yosso (2005) a kisebbségi csoportok ezen el nem ismert tőkéiről értekezik, melyeket az egyének a túlélés érdekében mozgósíthatnak. Ilyen tőkék lehetnek a következők:

• Az aspirációs tőke pszichológiai tőkeelem. Segíti a jövőbeni remények és álmok fenntartását, még akkor is, ha hátráltató tényezők vannak jelen. A reziliens családi közösségekből ered, amelyek képesek olyan vágyakat és célokat megfogalmazni, melyek eléréséhez objektíven szemlélve nem biztos, hogy rendelkeznek a szükséges eszközökkel.
• A nyelvi tőke a több nyelven és „stílusban szerzett kommunikációs tapasztalatokat, intellektuális és szociális készségeket” foglalja magában (Varga, 2024: 30). A kisebbségi nyelv ezen túlmenően identitásformáló szerepet is játszik.
• A családi tőke nyújt érzelmi támogatást, erősíti a valahová tartozás érzését, magában hordozza a közösség múltját, történelmét.
• A társadalmi tőke olyan kapcsolatok és közösségi erőforrások hálózata, amelyek támogatást nyújtanak az intézményekhez való hozzáférés és az ottani eligazodás terén. Fontos szerepük van a tanároknak, akik segítenek a szocializációban, a példamutatásban és a hídépítésben, továbbá a kortársaknak, sorstársaknak is, ahogyan az roma szakkollégisták és egyéb diákközösségek vizsgálatából már korábban is látható volt.
• A navigációs tőke a kisebbségi közösségek képessége arra, hogy boldoguljanak a többségi társadalom számára létrehozott intézményekben. Olyan társadalmi hálózatokhoz, szervezetekhez való kapcsolódást jelent, amelyek segítenek eligazodni az iskolai előmenetel során vagy a munkaerőpiacon.
• Az ellenálló tőke olyan ismereteket és készségeket foglal magában, amelyeket a közösségek az egyenlőtlenséget megkérdőjelezve alakítottak ki. Lehet konform (igazodó) és transzformatív (átalakító), attól függően, hogy az adott helyzetben melyik segíti jobban a boldogulást.

Más kutatások kiemelik a tanulás családi támogatását, mint a roma kulturális tőke fontos elemét. Emellett hangsúlyozzák a bikulturális identitás és kompetencia szerepét is, amely lehetővé teszi, hogy a roma egyén mind a többségi, mind a kisebbségi csoportban otthonosan mozogjon.

Varga a tőkeelméletek után a társadalmi együttélési stratégiák rendszerére tér ki, és megállapítja, hogy a kisebbségi csoportok tagjai több kulturális rendszernek is részei, amelyeket integrálnak identitásukba, így szocializációjukra bikulturalizmus jellemző. A sikeres bikulturális kompetencia (a különböző rendszerek igényeire való hatékony reagálás) fejlesztése központi szerepet játszik fejlődésükben és társadalmi előrejutásukban.

A szerző a következő fejezetben az esélyegyenlőség személyes és közösségi megközelítéseit taglalja. Ezek közül az interszekcionalitás – miszerint több társadalmi csoportnak is tagjai vagyunk, és ez összetett egyenlőtlenségi helyzetet teremthet, melyben az okok nem választhatók szét egyértelműen – hangsúlyosan jelenik meg a roma személyek életútjában. A reziliencia, mely a viszontagságokkal szemben megnyilvánuló rugalmas ellenállást jelenti, szintén lényeges elem. A szerző roma szakkollégistáknál megfigyelte, hogy a „nehézséggel szembeni sikeres megküzdéshez a külső támogatások mellett elengedhetetlen volt a reziliencia belső tényezőinek erőssége is. Ezek között a tudatos és hosszú távú életúttervezés, a motiváltság, az önbizalom és a jövő pozitív megítélése szerepelt” (Varga, 2024: 53). Az empowerment fogalma hasonló a rezilienciához, csak közösségi szinten. Azt a „felvérteződési” folyamatot, képességet jelöli, melynek köszönhetően „az egyén, majd pedig a közösség képessé válik az önmeghatározásra, közös céljaik megfogalmazására”, és képesek „saját, valamint közösségük társadalmi egyenlőtlenségi helyzetén önsorsot alakító módon változtatni” (Varga, 2024: 55).

Az elméleti háttér utolsó fejezetében a szerző a cigányság rendszerváltás előtti és utáni mobilitási esélyeit tárgyalja, az oktatási helyzetre és a korai iskolaelhagyásra fókuszálva. A cigány, roma fiatalok veszélyeztetettebbek az iskolai lemorzsolódás szempontjából. A húsz–huszonnégy éves korosztályba tartozó magyarországi roma fiatalok kevesebb mint feleakkora arányban rendelkeznek középiskolai végzettséggel, mint a magyarországi népesség egészének azonoskorú fiataljai (FRA, 2022). A korai iskolaelhagyók arányának csökkentésére az európai uniós stratégiák mentén háromféle beavatkozás javasolt: megelőző beavatkozások óvodás- és kisiskoláskorban, hátránykompenzáció a középfokú tanulmányok során és az iskolarendszerből kiesett tanulók végzettséghez jutásának támogatása (például második esély típusú középiskolákkal).

A módszertani részben a szerző részletesen ismerteti a vizsgált térségek és települések sajátosságait. Kutatása különböző szakaszaiba háromféle csoportot vont be, törekedve arra, hogy túlnyomórészt ugyanazokat a válaszadókat kérdezzék meg mindhárom időpontban. Az egyik csoportban Egyházasharasztiban és Alsószentmártonban élő, két nyelven (magyar és beás) is beszélő cigány fiatalok voltak, akik olyan kistelepüléseken laktak, ahol elérhetők egyházi vagy civil szervezetek szolgáltatásai. A második csoportba magyar anyanyelvű roma fiatalok tartoztak, akik olyan szegregált településen éltek, ahol még egyházi vagy civil szervezetek szolgáltatásai sem érhetők el. Harmadikként és egyben kontrollcsoportként egy városi iskola diákjait kérdezték meg, akik a másik két csoporthoz képest egyértelműen magas szociális státuszúak és döntő többségükben nem romák voltak. A csoportok összehasonlítását nehezítette, hogy nem csak egy tényező különbözött a vizsgált fiatalok között. Például a kétnyelvű roma csoportok hosszabb múltra tekintenek vissza a térségben, közösségbe szerveződtek, és körükben már elindult egyfajta kollektív kiútkeresés is. Ezzel szemben a szegregáltabb településen élő egynyelvű roma családok az ország különböző részeiről érkeztek, nem alkotnak közösséget, és mélyszegénységben élnek. A különbözőségek összetettsége miatt nehéz volt kiválasztani, hogy a roma fiatalok életlehetőségeit mely faktorok határozzák meg leginkább. Mindemellett informatívabb lett volna, ha a magas szociális státuszú csoportban is roma fiatalok vannak, azonban ez a roma populáció sajátosságai miatt nehezen megvalósítható. A kutatás módszereit az 1. táblázatban foglaltam össze.

Az első adatfelvételkor a nyelvi kompetenciák és nyelvi hátrányok vizsgálatára került sor különböző rajzos és szövegértési feladatokkal. A szerző és kutatótársai egyértelműen kimutatták, hogy az alacsonyabb szociális státuszú és iskolai végzettségű szülők gyermekei nyelvi hátrányban vannak a magasabb iskolai végzettségű és szociális státuszú szülők gyerekeivel szemben. Meglepő eredmény, hogy a kétnyelvűség, amikor a gyermekek a családjukban elsősorban beás (muncsán) nyelven beszéltek, nem rontott a nyelvi hátrányok szintjén. Ennek oka vélhetően az, hogy az iskola nyelve hasonlóan idegen a magyar anyanyelvű és a kétnyelvű alacsonyabb szociális státuszú diákok otthon beszélt nyelvezetéhez képest.

1. táblázat: A kutatás módszereinek összefoglalása (saját szerkesztés)

Ez egybecseng Basil Bernstein (1962) elméletével, miszerint a magasabb státuszú családokban „összetett, következtetésekkel, magyarázatokkal és explicit szavakkal teli” mondatokat (kidolgozott kód) használnak, míg az alacsonyabb státuszú csoportokban „magas modalitású, névmásokkal teli rövid” mondatokat (korlátozott kód) (Varga, 2024: 98). Egyes elméletek szerint az iskola nyelvezete is kidolgozottkód-alapú, ami nehézséget okozhat az alacsonyabb státuszú csoportokból származó gyermekeknek. A kutatók igazoltnak látják, hogy a bikulturális helyzetben lévő gyerekek közül azok kezdik sikeresebben az iskolát, akiknél a családi és az iskolai nyelvhasználatot közelítették egymáshoz az óvoda segítségével. Viszont a kutatásból kiderült, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségű és szociális státuszú szülők gyermekei kevesebb évet töltöttek az óvodában, mint a magasabb végzettségű és szociális státuszú szülők gyerekei.

A kutatás második szakaszában nyolcadik osztályos tanulókat vizsgáltak. A pécsi iskolában tanulóknak volt elérhető a szolgáltatások (például sport, nyelvoktatás, tanulmányi utak, zenetanulás, alternatív pedagógiai módszerek) legszélesebb köre. Egyházasharasztiban már kevesebb lehetőség volt, azonban egyházi és civil szervezetek biztosítottak támogatásokat és programlehetőségeket (például iskola utáni tanulás, táborok, pályaorientáció), továbbá speciális román nyelvtanulási programban vehettek részt a diákok, mely a (románhoz hasonló) beás nyelvet is beszélők nyelvi tőkéjére épített. Tiszabőn nem volt elérhető iskolához kapcsolódó szolgáltatás és egyházi vagy civil támogatás sem. Ezek a különbségek meglátszottak a tanulók életútján és iskolai előmenetelén is. A továbbtanulási aspirációk és a kérdőívek nyelvi megformáltsága szempontjából egyértelműen kiemelkedtek a városi, magasabb szociális státuszú diákok. Közülük senki sem bukott, akadálymentesen jutottak el nyolcadik osztályig. Azokon a területeken, ahol az egyházi és civil szervezetek segítséget és szolgáltatásokat nyújtottak, a diákok a nehézségek ellenére olyan lehetőségekhez, támogatásokhoz és kapcsolatokhoz juthattak, „amelyek egyfajta kollektív mobilitást indítottak el” (Varga, 2024: 216). A tanulók egynegyede bukott, viszont egynegyedük átiratkozott magasabb presztízsű, városi iskolába, és a többségük sikeresen elvégezte a nyolcadik osztályt. A szegregált, támogatások és szolgáltatások híján lévő falusi környezetben élő családok gyermekei ezzel szemben egyre jobban leszakadtak kortársaiktól, és csak egy-egy olyan diák tudott közülük kiemelkedni, aki erős családi mintával és aspirációs tőkével rendelkezett. Az itt élő diákoknak több mint a fele bukott vagy hagyta abba tanulmányait, és senki sem tudott átiratkozni városi intézménybe. A kutatás harmadik szakaszának köszönhetően a fiatalok élettörténetein keresztül ismerhetjük meg a csoportok közötti különbségeket. „Visszatekintve iskolai éveikre, a magas társadalmi státuszú pécsi csoport tagjainak nagy része sikerességében a családi mintát, támogatást, a sokféle anyagi és egyéb lehetőséget, a kapcsolati, társadalmi tőkét egyaránt meghatározónak tartotta” (Varga, 2024: 217). Családjuk nemcsak az iskolaválasztással segítette őket, amely által olyan közegbe kerültek, ahol támogatták kibontakozásukat, hanem az iskolai előmenetel során is támogatást kaphattak tőlük.

A falusi iskolába járók a támogató egyházi és civil kezdeményezések ellenére is úgy látták, hogy „az alacsonyabb oktatási színvonal miatt már az iskolaválasztásuk is korlátozott volt” (Varga, 2024: 217), nehezen tudtak középiskolába kerülni. Akik sikeresen továbbtanultak középfokon, azok közül is többeknek problémát okozott az integrált környezetbe való beilleszkedés. Többen tapasztaltak származásukra irányuló előítéletes megnyilvánulásokat a kortársak részéről. Az új közegben annál sikeresebbek voltak, minél jobban tudtak támaszkodni kapcsolati tőkéikre, és minél inkább motiválták őket családtagjaik. Többeket segítettek speciálisan romák hátránykompenzációját célzó intézmények (például a Gandhi Gimnázium). A sikeres fiatalok mintaként szolgáltak a közösségük tagjai számára, és elősegítették a közösségi (aspirációs, családi, navigációs stb.) tőkék mozgósítását, valamint a bikulturális kompetencia kialakulását. Iskolai sikereik nem feltétlenül jelentettek munkaerőpiaci sikereket is, ami a munkahelyi diszkrimináción túl a leszakadó térség szűkös munkaerőpiaci lehetőségeiből is adódik. Akiknek sikerült végzettségüknek megfelelő munkát találniuk, általában a helyi oktatási intézményekben (iskola, óvoda) vagy a szomszédos településeken helyezkedtek el.

Tiszabőn sokakra volt jellemző a korai iskolaelhagyás, melynek okaként a legtöbben a családalapítást és az anyagi nehézségeket határozták meg. „A csekély kulturális és közösségi tőkefelhalmozás, valamint a külső támogatások elmaradása döntő szerepet játszott Tiszabőn a sikertelen iskolai utakban” (Varga, 2024: 2018). A magasabb iskolai végzettséget szerző néhány fiatalnak leginkább a családi minta és támogatás segített a reziliens magatartásban.

Összegezve: a vizsgált fiatalok életkilátásait nagyban befolyásolta, hogy milyen lehetőségeket biztosító családba és környezetbe születtek. A magasabb és alacsonyabb szociális státuszú fiatalok közötti különbségek a nyelvi kompetenciákban már az iskolakezdéskor is jelentkeztek. A nyelvi hátrányok és az iskolai előrejutással kapcsolatos családi minta hiánya már előrevetítette a nehezített iskolai sikerességet. Bizonyos esetekben, amelyekben a családi háttérnek önmagában nem volt elégséges támogató és motivációs ereje, az egyházi és civil szervezetek által nyújtott támogatások kompenzáló erőként léphettek fel. A kutatásból kiderült, hogy azok a támogató hálózatok, amelyek a közösség tőkéire építenek, és inkluzív légkört teremtenek, az iskolai előmenetel erőforrásai lehetnek. A minta nagysága és összetétele miatt nem vonhatók le az egész roma populációra vonatkozó következtetések, azonban az eredmények nagy része összecseng a hasonló témában végzett más kutatásokkal, és feltételezhetően hiteles képet festenek a kistelepüléseken élő, hátrányos helyzetű roma fiatalok mobilitási lehetőségeiről.

A kötet tehát informatív, könnyen érthető nyelvezetének köszönhetően nemcsak a kutatók, hanem a téma iránt érdeklődők számára is vonzó olvasmány lehet. Érzékletessé teszi a különböző szociális státuszú fiatalok életlehetőségeit. Bemutatja azokat a kihívásokat, amelyekkel a hátrányos helyzetű roma fiatalok már egészen kis koruktól szembesülnek. Emellett felhívja a figyelmet, hogy az egyházi és civil szervezetek tevékenysége segítheti a roma fiatalok társadalmi mobilitását.

Varga Aranka: „A családomból én voltam az első…” – Cigány, roma fiatalok iskolai útja és lehetőségei a rendszerváltás után, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024

Absztrakt

A gyermekvédelmi ellátásba vett fiatalok illegális szerfogyasztási kockázata magasabb, mint az azonos korú átlagpopulációé. A téma alaposabb vizsgálata céljából feltáró kutatást végeztünk két dunántúli gyermekvédelmi szakellátást biztosító intézmény telephelyein. Félig strukturált egyéni és fókuszcsoportos interjúkat készítettünk, továbbá kérdőíveket vettünk fel dolgozók és gondozottak körében. Eredményeink azt mutatták, hogy a fogyasztott drogok között az új pszichoaktív szerek voltak a legelterjedtebbek. Az egyik intézményben egy függő fiatal odahelyezése után terjedt el a droghasználat. A másikban nem kötődött egy-egy személyhez a szerhasználat elterjedése, hanem általánosabb jelenség volt. Az intézmények nem voltak alkalmasak a már kábítószerfüggő fiatalok ellátására, a speciális vagy rehabilitációs otthonban való elhelyezés pedig hosszú folyamatnak bizonyult. Minél később jutnak szakszerű segítséghez a szerhasználó gondozottak, annál jobban csökken az esélyük a felépülésre, és annál több fiatalt visznek bele a szerhasználatba, sok esetben visszafordíthatatlan károkat okozva a társaik egészségében és előmenetelében.

Kulcsszavak: gyermekvédelem, drogfogyasztás, új pszichoaktív szerek

DOI: https://doi.org/10.56699/MT.2023.1.4

Magyarországon a fiatalok körében viszonylag elterjedt az alkoholfogyasztás és a dohányzás (Bauer et al., 2016). 2011 és 2015 között a tizenhat évesek dohányzásának élet-, havi és napi prevalenciaértéke^[1]Az életprevalencia a népesség azon hányadát mutatja meg, amely az adott egészségügyi eseményt, kockázati tényezőt vagy betegséget az élete egy bizonyos pontján megtapasztalja. … Részletek intenzíven csökkent, majd 2019-re már csak kisebb csökkenés volt megfigyelhető a valaha dohányzók között, a napi és havi prevalenciaértékek pedig inkább stagnáltak. Azonban ha nemcsak a hagyományos

dohányárut vizsgáljuk, hanem az e-cigarettát vagy a vízipipát is, akkor emelkedő tendenciát figyelhetünk meg a havi fogyasztásban 2015 és 2019 között. 2019-ben a megkérdezett 9–10. évfolyamon tanuló diákok 59 százaléka szívott már legalább egyszer cigarettát élete során, 23,6 százalékuk pedig rendszeresen dohányzott; 55,1 százalékuk használt már e-cigarettát és 34,1 százalékuk vízipipát élete során. Az alkoholfogyasztásban is megfigyelhető volt 2011 és 2015 között a tizenhat éves fiatalok főbb prevalenciaértékeinek csökkenése, azonban 2015 és 2019 között a havi és a havonta rendszeresen fogyasztók aránya nőtt. 2019-ben a megkérdezett 9–10. évfolyamon tanuló diákok 92,4 százaléka fogyasztott már alkoholt életében, és legalább heti rendszerességgel 16,9 százalékuk ivott alkoholtartalmú italt. A tiltott drogok kipróbálása a tizenhat éves korosztályban 2007 és 2011 között emelkedő tendenciát mutatott, 2015-re csökkent, majd 2019-re nagyjából szinten maradt. 2019-ben a megkérdezett 9–10. évfolyamon tanuló diákok 18,7 százaléka fogyasztott már valamilyen tiltott szert, melyek között a kannabisz volt a legelterjedtebb, 17,1 százalékuk pedig kipróbálta már életében (Elekes et al., 2020).

2010 után a felnőttek körében szerváltás volt megfigyelhető. A hagyományos kábítószerek mellett egyre elterjedtebbek lettek az új pszichoaktív szerek vagy más néven dizájnerdrogok (Horváth, 2017; Nemzeti Drog Fókuszpont, 2012; Nemzeti Drog Fókuszpont, 2018), melyek bizonytalan eredetűek, hatásuk nem ismert, és előállításuk fő célja, hogy az ismert kábítószerek molekuláit felhasználva olyan pszichoaktív anyagot készítsenek, amely még nincs fenn a tiltott kábítószerek listáján, ezért a hatóságok nem tudnak ellene fellépni (Sivadó, 2015).

Az új pszichoaktív szerek fogyasztása a tizenhat éves fiatalok körében 2015 és 2019 között csökkenő tendenciát mutatott. 2019-ben 5,8 százalékuk fogyasztott már dizájnerdrogot életében (Elekes et al., 2020). A hagyományos és az új pszichoaktív szerek fogyasztásának társadalmi mintázatában nem figyelhetők meg jelentős különbségek a 2019-es ESPAD (European School Survey Project on Alcohol and Other Drugs) vizsgálat adatai szerint. Mindkét típusú szerfogyasztással hasonló összefüggéseket mutatnak a család szubjektív mutatói, az iskolai integráltság, a mentális egészség és az egészség-magatartás (Arnold et al., 2021). Tehát ezek alapján az általános szerhasználatra vonatkozó prevenciós eljárások hatékonyak lehetnek az új pszichoaktív szerek esetén is. A dizájnerdrogok és a hagyományos kábítószerek fogyasztásában főként a társadalmi beágyazottsággal, integrációval összefüggésben figyelhetők meg különbségek. Az új pszichoaktív szerek fogyasztása „markánsabban mutatkozik meg az átlagosnál rosszabb anyagi helyzetűek, alacsonyabb iskolai végzettségű szülőkkel bíró, magányosabb, visszahúzódó diákok körében, míg a klasszikus tiltott szerhasználat inkább jellemző az átlagosnál jobb anyagi helyzetű, magasabb iskolai végzettségű szülőkkel bíró és nagyobb társas támogatásban részesülő diákokra. A vér szerinti szülő nélküliség és a szakközépiskola mindkét szer esetében rizikótényezőt jelent, azonban a dizájnerdrog-fogyasztók esetében úgy tűnik, a kockázat nagyobb mértékű e két tényezőnél a klasszikus tiltott szerhasználókhoz képest” (Arnold et al., 2021: 13).

A drogfogyasztás a diszfunkcionális családokban felnövő fiatalok esetében elterjedtebb, mint az átlagpopulációban. A szülőkkel való konfliktusok és a kábítószer-használattal kapcsolatos családi normák hiánya kockázati tényezőt jelent a szerfogyasztásban (Muñoz-Rivas – Graña López, 2001). Így a gyermekvédelmi gondoskodásba vettek és gyermekotthonban vagy lakásotthonban élők drogérintettsége és veszélyeztetettsége még magasabb (Kaló et al., 2017). Sok fiatalt már eleve valamilyen addiktológiai probléma miatt emelnek ki. Gyakoriak a függőséggel kapcsolatos családi minták, melyeket a gyerekek szocializációjuk során elsajátítanak. Sokan a befogadó otthonokban kerülnek szorosabb kapcsolatba a szerekkel (Szécsi et al., 2018).

A gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalok drogérintettsége

Hazai kutatások szerint a gyermekotthonokban a dohányzás a legelterjedtebb függőség. Az alkoholfogyasztás alig jellemző az otthonban lévő gondozottakra. Az új pszichoaktív szerek fogyasztása viszont elterjedt, főként a szerek alacsony ára miatt (Kaló et al., 2019). A gyermekotthonokban élők drogérintettsége jóval meghaladja az általános populáció azonos korú csoportjában mért értéket (Paksi–Arnold, 2009). Már a tiltott szerek kipróbálása is korábban megtörténik a gyermekotthonokban élőknél, tizenkét és tizenöt éves koruk között, szemben az átlagpopulációra jellemző tizennégy-tizenöt évvel (Paksi–Arnold, 2009). A szer kipróbálása korai életkorban könnyebben okozhat függőséget, mint felnőttkorban. A kamaszok idegrendszere másként reagál az addiktív szerekre, mint a felnőtteké. Olyan változásokat idézhetnek elő az agyban, amelyek hosszú távon képesek fenntartani a függőséget. A szerhasználat átírja a természetes jutalmazórendszert, így tudattalanul is arra ösztönzi a fiatalt, hogy újra szert fogyasszon, függetlenül attól, hogy mennyire volt kellemes a droghasználat (Fodor–Sófi, 2015). Ezért is olyan nagy probléma, ha a gyermekvédelmi szakellátásba kerültek már életük korai szakaszában találkoznak addiktív szerekkel.

Kutatások azt mutatják, hogy gondozási forma szerint eltér a fiatalok drogérintettsége (Örkényi et al., 2003; Elekes–Paksi, 2005; Paksi–Arnold, 2009; Szoboszlai et al., 2021). A gyermekvédelmi szakellátás intézményei közé tartozik a nevelőszülő és a gyermekotthon. A nevelőszülő elsődlegesen szakemberként foglalkozik a gyermekekkel az otthonában. A gyermekotthonok különböző korú és nemű gyermekekből álló közösségeket látnak el, melyekben törekszenek a testvérek közös elhelyezésére. A gyermekotthon speciális típusa a lakásotthon, ahol legfeljebb tizenkét gyermek él önálló házban vagy lakásban (Singer, 2011). Itt több a lehetőség személyes kapcsolatok kialakítására, gyakorlati készségek és társas helyzetek elsajátítására, mint a nagy létszámú otthonokban (Resperger, 2012). A nagyobb gyermekotthonokban elhelyezettek között sokkal nagyobb mértékű a drogfogyasztás, mint a családiasabb körülményeket biztosító lakásotthonokban (Örkényi et al., 2003) vagy a nevelőszülőknél élő gondozottak között (Elekes–Paksi, 2005; Paksi–Arnold, 2009).

Általánosságban a fiatalok rizikó-magatartásának kialakulását – idesorolható a dohányzás, az alkohol- és drogfogyasztás – több tényező befolyásolja. Az alacsony szocioökonómiai helyzet és a szülői támogatás hiánya olyan faktorok (Cselkó, 2021), amelyek az átlagpopulációhoz képest fokozottan vannak jelen a gyermekvédelmi intézményekben élők körében.

A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedők esetén a droghasználat magyarázatában a fő hangsúly az iskolai integráció és az iskolába járási hajlandóság hiányán, továbbá a gyermekotthontól való távolléten van (Paksi–Arnold, 2009). „Akik kevesebbet hiányoznak az iskolából, illetve bevallásuk szerint minden estét a gyermekotthonban töltenek, azoknál az átlagosnál kisebb a drogfogyasztás életprevalencia-értéke” (Paksi– Arnold, 2009: 370). Akik nem szeretik az iskolájukat, azoknál a marihuána kipróbálásának esélye is nő (Örkényi et al., 2003). Mindezek miatt is fontos törekedni a gyermek- védelmi szakellátásban élők korai iskolaelhagyásának csökkentésére (Herczog, 2013).

A fiatalok drogfogyasztásában a kortárshatás is szerepet játszik. Sokan a csoportba való beilleszkedés érdekében kezdik el a szerhasználatot. Itt kiemelt szerepe lehet az idősebb korosztálynak, amelyet a kisebbek követnek a szerhasználatban (Kaló et al., 2017). A kábítószer traumafeldolgozást segítő eszközként is jelen van. Minél több negatív élet- esemény éri a fiatalokat, annál nagyobb esélyük van arra, hogy szerfogyasztókká váljanak (Hüse et al., 2016). Az olyan pszichés faktorok, mint a jövőkép, illetve az élet értelmébe vetett hit elvesztése és a nemet mondani tudás hiánya is megjelenhetnek okként (Székely et al., 2013). A nem megfelelő partnerválasztás is lehet a drogfogyasztás oka, amelyet elősegít az a helyzet, hogy a gyermekotthonban nevelkedettek érzelmi hátrányból indulnak, és könnyen befolyásolhatók. A lányok esetében a kutatók szoros kapcsolatot látnak a kábítószer-fogyasztás és a prostitúció között (Kaló et al., 2017). A fiatalok leggyakrabban nem az otthonban fogyasztanak drogot, hanem a munkahelyükön vagy szórakozóhelyeken. A komoly drogfüggőségben szenvedők sokszor szökésben vannak a gyermekotthonból (Kaló et al., 2017).

A kábítószer-használat jelei összetéveszthetők más problémákkal, amelyek részei lehetnek a normál kamaszkori fejlődésnek (SRSMP-ERSNCC, 2022). Komáromi (2000) szerint az első illegális drog kipróbálása nem minden esetben predesztinálja az illetőt a drogfüggőségre. A visszatérő, rekreatív használat során az egyén szórakozóhelyeken, saját vagy barátai lakásán használ szert. A használat az idő múlásával egyre intenzívebbé válhat. Különböző típusú szerek és használati módok váltogatása is jellemző lehet. Az ismétlődő, gyakori fogyasztás következtében hozzászokás, tolerancia lép fel. A gyakori használat során a szervezet hozzászokik a kémiai anyag jelenlétéhez, és már csak magasabb dózisú anyag váltja ki ugyanazt vagy már csak gyengébb választ. A tolerancia pozitív (például eufória) és negatív hatásokra (például hányinger, fejfájás) egyaránt kialakul, és ennek eredményeként a szervezet nem jelzi kellőképpen a veszélyes anyag jelenlétét az egyén számára. A tolerancia folyamatos használat mellett gyorsan jelentkezhet, ugyanakkor a szerfogyasztás abbahagyása után hamar elmúlhat. Ilyenkor a szervezet az anyag hiányára „zavarjelekkel”, megvonási tünetekkel reagál, amelyek a használt szer fajtájától függenek. A drogfüggőség kialakulásakor a kontrollált használat átalakul ismétlődő, kényszeres használattá, továbbá olyan testi és lelki változásokon megy keresztül az egyén, amelyeknek egyértelműen a droghasználat az oka. A függő az utolsó adag bevitele után sürgető késztetést érez arra, hogy újabb adagot szerezzen, és ennek érdekében kétségbeesett erőfeszítéseket tesz (Komáromi, 2000). A függőség kialakulását megelőző vagy a felépülést célzó különböző beavatkozások annál hatékonyabbak, minél inkább a „szerhasználói karrier” korai szakaszában segítik a fogyasztót (Belány et al., 2018).

A gyermekvédelmi szakellátásba a fiatalok a szerhasználat különböző stádiumában kerülhetnek be, de lehet, hogy ott kezdődik el a szerhasználói „karrierjük”. A szakellátásban dolgozóknak fel kellene ismerniük az illegális szerfogyasztás szakaszait, hogy megfelelő segítséget tudjanak nyújtani a gondozottaknak. Az intézmények gyakran csak akkor lépnek fel a drogfogyasztás ellen, amikor az érintett gyerekeknek már súlyos tüneteik vannak. Az intézmények legfőbb prevenciós eszköze, hogy a fiatalok minden szabadidejét törekednek tevékenységekkel kitölteni. Azok a gyerekek a legveszélyeztetettebbek, akik nem vonhatók be ezekbe a programokba (Kaló et al., 2017).

A kutatás módszere

Kutatásunk célja a gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatalok szerhasználati szokásainak és a velük kapcsolatba kerülő szakemberek megoldási stratégiáinak megismerése volt, kvalitatív adatgyűjtési technikák (interjú és fókuszcsoport), továbbá kérdőíves adatgyűjtés felhasználásával.

A következő kérdésekre igyekeztünk választ találni:

1. Hogyan jellemezhetők a gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatalok szerhasználati szokásai?
2. Hogyan kezelik a szakemberek a gyermekvédelmi szakellátásba került fiatalok szerhasználatát?
3. Mire lenne szükség, ami segítené a kábítószer-használattal kapcsolatos esetek megelőzését és kezelését?

A vizsgálatot két dunántúli gyermekvédelmi szakellátást biztosító intézmény telep- helyein végeztük.

• Az „A” intézmény kisebb szervezet, amely nem egy egész megye ellátását fedi le, és csak gyermekotthonok és lakásotthonok tartoznak hozzá, nevelőszülői hálózat nem.
• A „B” intézmény nagyobb létszámú és az egész megye területére kiterjedő szervezet, amelyhez gyermekotthonok, lakásotthonok és nevelőszülői hálózat is

Félig strukturált interjúkat készítettünk mindkét intézmény vezetőjével, a „B” intézmény addiktológiai szakemberével, valamint az „A” intézmény tizennégy év feletti gondozott fiataljaival. Két fókuszcsoportos beszélgetést folytattunk az „A” intézmény lakásotthoni és gyermekotthoni dolgozóival. Az interjúkra személyesen, egyéni megbeszélés alapján, előre egyeztetett helyen és időpontban került sor. A fókuszcsoportokkal az intézmények által biztosított helyszínen dolgoztunk. Az interjúkat és fókuszcsoportos alkalmakat digitális diktafonnal és mobiltelefonnal rögzítettük. Az elemzéshez a gépelt verziót használtuk.

Kérdőíveket töltettünk ki a „B” intézmény dolgozóival és tizennégy évnél idősebb gondozottjaival. A kérdőívekben nyitott kérdések is szerepeltek, melyek eredményeit szintén felhasználtuk a tanulmányban. A kérdőívek felvételekor meglátogattuk a lakásotthonokat, gyermekotthonokat, és felkerestük a kutatásra vállalkozó gyermekvédelmi gyámokat, nevelési tanácsadókat, nevelőszülőket, valamint neveltjeiket.

Nehézséget jelentett az adatfelvételben, hogy a fiatalok számottevő része engedély nélkül volt távol a lakásotthonokból, így az ő tapasztalataikat, véleményüket nem tudhattuk meg, pedig ők a legveszélyeztetettebbek a droghasználat szempontjából.

A vizsgálatba nemtől függetlenül kerülhettek be az alanyok. A dolgozók tizennyolc év felettiek, a gondozottak tizennégy–húsz évesek voltak. Az adatok felvételét 2019. május és július között végeztük.

Az interjúk, fókuszcsoportok általános adatai

Az „A” intézmény részéről interjút adó hatvanéves férfi intézményvezető felsőfokú pedagógiai végzettséggel rendelkezik, és a felvételkor harmincöt éve dolgozott a gyermekvédelmi szakellátásban. Az 1. táblázatban az „A” intézmény interjút adó gondozottjainak általános adatai láthatók.

1. táblázat: Az „A” intézmény interjút adó gondozottjainak általános adatai (saját szerkesztés)

A 2. táblázatban az „A” intézmény fókuszcsoportos interjúban részt vevő dolgozóinak adatai láthatók.

2. táblázat: Az „A” intézmény fókuszcsoportos interjúban részt vevő dolgozóinak adatai (saját szerkesztés)

A „B” intézmény részéről interjút adó intézményvezető ötvenéves nő volt felsőfokú pedagógiai és gazdasági végzettséggel, és több mint tíz éve dolgozott a szakmában. A „B” intézmény addiktológiai konzultánsa egy harmincéves férfi volt felsőfokú egészségügyi, szociális, illetve pedagógiai végzettséggel.

A kérdőívek általános adatai

A kérdőíveket 62 dolgozó és 57 gondozott töltötte ki a „B” intézményből. 56 nő és 6 férfi dolgozó válaszolt. Átlagéletkoruk 47,5 év volt. A legidősebb dolgozó 64, a legfiatalabb 28 éves volt. A dolgozók fele főiskolai szintű végzettséggel rendelkezett. 19 százalékuk egyetemi végzettségű volt, 13 százalékuk szakiskolát, 10 százalékuk OKJ-s képzést végzett, 5 százalék szakközépiskolai, 3 százalék nyolcosztályos általános iskolai végzettséggel rendelkezett. A dolgozók 27 százalékát a gyermekvédelmi gyámok adták, 19 százalékuk lakásotthonban vagy utógondozó otthonban nevelő, 16 százalékuk nevelőszülő, 13 százalék nevelőszülői tanácsadó, 10 százalék gyerekfelügyelő, 5 százalék pszichológus, a többi dolgozó pedig gyermekvédelmi ügyintéző, gyógypedagógus, családgondozó, gyermekotthon-vezető, nevelőszülői hálózat szakmai vezetője, továbbá gyermekotthonhálózat-vezető.

A gondozottak közül 25 nő és 32 férfi töltötte ki a kérdőíveket. Átlagéletkoruk 16,1 év volt.

Legnagyobb részük (46%) általános iskolába járt a kitöltés időpontjában. A fiatalok 63 százaléka (36 fő) lakásotthonban élt a kitöltés időpontjában. Egy fő két helyet is megjelölt lakóhelyeként (lakásotthont és kollégiumot), azonban az összesítésben csak a lakásotthonhoz soroltuk be. 19 százalékuk (11 fő) élt nevelőszülőnél, 9 százalék (5 fő) gyermekotthonban, és további 9 százalék (5 fő) utógondozó otthonban. Átlagosan 5,25 éve élnek gyermekvédelmi szakellátásban. Aki a leghosszabb ideje, az 14 éve, aki a legrövidebb ideje, az fél éve élt a szakellátásban. 35 százalékuk az első helyén volt a kitöltéskor, 41 százalék a második, 13 százalék a harmadik, 5 százalék a negyedik és 6 száza- lék az ötödik vagy többedik helyén. A válaszadók 65 százaléka (37 fő) minden éjszakát a gyermekvédelmi szakellátás keretein belül kijelölt lakhelyen tölt. 28 százalék nem tölt ott minden éjszakát, 7 százalék pedig nem válaszolt.

Eredmények

 Dohányzás és alkoholfogyasztás

Az intézmények dolgozói és gondozottjai szerint a dohányzás nagyon elterjedt függőség a gyermekvédelemben élő fiatalok között.

„Dohányozni azt itt többnyire majdnem mindenki dohányzik.” (Gondozott, „A”)

Az interjúk alapján kiemelendő, hogy a gyerekek nagyon fiatalon, tíz–tizenhárom évesen már elkezdik a dohányzást. Akiknek nincs elég pénzük cigarettát szerezni, „csikkezni” szoktak.

„…a csikkezés egy brutálisan általános jelenség. És nyilvánvalóan a legnagyobb veszélyforrást jelenti, mindenfajta fertőzés, ezt hadd ne soroljam.” (Dolgozó, „B”)

Az alkoholfogyasztás kevésbé jellemző, inkább egyes alkalmakhoz kötődik.

„Azok a gyerekek, akik alkoholt fogyasztanak, azok elsősorban, nem rendszeres alkoholfogyasztók, hanem mondjuk hetente egy alkalommal vagy kéthetente egy alkalommal, bizonyos szituációkhoz kapcsolódóan szoktak alkoholt fogyasztani.” (Dolgozó, „A”)

Ezeket a megállapításokat, más kutatásokhoz hasonlóan (Kaló et al., 2017; Kaló et al., 2019), a kérdőíves adataink is megerősítik, ugyanis a „B” intézmény gondozottjainak 56 százaléka (32 fő) mindennap dohányzik, és csupán 32 százalékuk nem dohányzik. Az alkoholfogyasztás kevésbé jellemző rájuk. 47 százalékuk (27 fő) nem fogyasztott alkoholt az elmúlt egy évben, 37 százalék havonta vagy ritkábban, 9 százalékuk hetente legalább egyszer, és 5 százalék naponta (1. ábra).

1. ábra: A gondozottak dohányzása és alkoholfogyasztása az elmúlt egy évben (n= 57, fő) (saját szerkesztés)

A drogfogyasztás elterjedtsége

Az „A” intézményben lévő gyermekekre az interjúk és fókuszcsoportok alapján valószínűsíthetően kevésbé volt jellemző az intenzív szerhasználat, mint sorstársaikra, más gyermekotthonokban élőkre. Mind a nagyobb gyermekotthonokban, mind a lakásotthonokban kevés droggal kapcsolatos esetről tudtak beszámolni.

„Az egész közösség, az egész munkavállalói közösség és szakmai közösség az meglehetősen összefog abban a tekintetben, hogy lehetőség szerint drog ne kerüljön be az intézménybe. Ennek ellenére azért kialakulnak úgynevezett pszichoszociális endémiás időszakok, amikor úgy kerül be egy gyerek az intézménybe, hogy már nem is intenzifikált droghasználó, hanem kényszeres droghasználó, volt itt egy pár, vagy éppen drogdílerként kerül be az intézménybe, akkor ez egy ilyen endémiás időszakot jelent. Akkor felszaporodnak azok a kortársak körülöttük, akiknek ez a drog segíthet, azt, ami hiányzik az életükből, azt igyekeznek ezzel pótolni.” (Dolgozó, „A”)

Érdekes jelenség volt, hogy különböző telephelyeken a gondozottakkal folytatott személyes interjúk és a dolgozókkal készített fókuszcsoportos beszélgetések alkalmával is általában egy bizonyos gondozott név szerint meg lett említve, akinek a hatására minden helyszínen, ahol megfordult, új fiatalok vonódtak be a droghasználatba. Az, hogy a fiatalok több interjúban kérdés nélkül is név szerint említették a szerfogyasztó személyt vagy személyeket, kifejezi, hogy nem tartják őket cinkostársnak vagy közeli barátnak.

„Amíg volt itt egy lány, addig volt itt drogozás. De amúgy nincs, csak a cigi. Meg volt alkoholizálás is. De most már nincsen hála isten. Nyugi van az intézetben. Csak a cigi. Más nem. A rendes cigi.” (Gondozott, „A”)

A szerhasználat megszűnése is az adott személy elhelyezésével függött össze az interjúk alapján.

„Befejezték, elment innen az az adott társaság, aki belevitte őket.” (Gondozott, „A”)

A „B” intézményben a gondozottak drogfogyasztása az interjúk és a nyitott kérdésekre adott válaszok alapján sokkal jellemzőbb volt. Egy gondozott az alábbi tapasztalatot írta le:

„Minden gyermekotthonban drogozik valaki, mert lelki problémájuk van, és ezt nem tudják senkivel megbeszélni.” (Gondozott, „B”)

A „B” intézmény dolgozóinak 86 százaléka szerint a gondozottaknak inkább könnyű vagy nagyon könnyű lenne hozzájutni valamilyen kábítószerhez. Amivel érdemes foglalkozni, ugyanis a rizikó-magatartások kialakulásának kockázatát erősíti a könnyű hozzáférhetőség (Cselkó, 2021). A megkérdezett dolgozók szerint különbség van a ne- velőszülőknél élő és a lakásotthonban lévő fiatalok szerhasználatában. Szerintük a lakásotthonokban inkább a droghasználat jellemző, a nevelőszülőknél pedig inkább az alkoholfogyasztás.

A drogok közül mindkét intézményben az új pszichoaktív szerek voltak a legelterjedtebbek. Ezekről a fiataloknak gyakran téves elképzeléseik vannak.

„Én azt gondolom, hogy fogalmuk nincsen, a klasszikus kábítószerekkel nem igazán találkoznak ezek a fiatalok. Abban az illúzióban élnek, hogy ők füvet vesznek, vagy füvet szívnak, de közben meg herbált szívnak. […] De ha valójában megkérdezem, hogy tulajdonképpen mi ez, vajon ki állítja elő, és egyáltalán mi a mögöttes tartalma a herbálnak, akkor nem értik, nem tudják. Iszonyatos az információhiány is ezzel kapcsolatban. Nyilván ez ahhoz is vezet, hogy viszonylag gyakoriak a nagyon súlyos egészségügyi és pszichés következmények.” (Dolgozó, „B”)

A szerhasználat háttere és okai

A szerhasználat elkezdésének oka elsősorban a családból eredeztethető. A gyerekek nagy részének a családjában addikciós problémák voltak a bekerüléskor, sokakat ezek következményeként emeltek ki a családból. A családi minták miatt nagyon könnyen kialakul a függő magatartás.

„Tizennégy-tizenöt évesen kerül kiemelésre majd a gyerek, már egy olyan hozott mintával, hogy tulajdonképpen ha még nem használt szert, de ez ugye a szerhasználat-kialakulásnak első szakasza, a személyisége szintjén valamennyi jellemzőjét viseli a klasszikus függőnek. Tehát őt, ha bekínálják akár próbaszinten, vagy találkozik a kémiai szerrel, szinte törvényszerű, hogy azonnal elindul a szerhasználat szintjén is a függő magatartás és a függő működés. Ugye ezt látjuk, amikor bejön a nyolc-tíz éves gyerek, megkínálják szerdán, és jövő hét hétfőn már cigit vesz magának. Ez egy nagyon gyorsan lezajló folyamat.” (Dolgozó, „B”)

Ha a gyermekvédelmi szakellátásban lévők addiktológiai problémái megoldatlanok maradnak, továbbadódnak a családjukban a következő generációknak is, amelyek nagy része szintén a gyermekvédelembe kerül gondozásra.

„Rájöttem, hogy tulajdonképpen több száz fős apparátust valójában néhány száz család tart mozgásban. […] És gyakorlatilag így valósulnak meg a háromgenerációs, nagyon bocsánat, de szakmai szemmel beteg gondozási rendszerek, hogy bekerül a szülő, gondozgatjuk, a függősége súlyosbodik, van egy gyereke, aki nyilvánvaló a minta miatt maga is szerhasználóvá válik, bekerül a lakásotthonba, tizenhat évesen megszüli első gyermekét, aki átkerül a csecsemőotthonba, és itt van a klasszikus háromgenerációs családgondozás. Ez ugye nem ritka. Ezzel sajnos, azt mondhatom megint, hogy lakásotthononként egy leányanyáról beszélhetünk legalább, aki tizenöt-tizenhat évesen belekerül ebbe, megint csak annak ellenére, hogy látom, hogy egyébként igyekeznek mindent megtenni ennek elkerülésére, de ugye itt megint jön az a kettősség, hogy olyan pszichés állapotú gyerekekkel foglalkozunk, akik tulajdonképpen alapvető szociális készségek hiányával, tehát nem képesek döntéshozásra valójában, de jogilag meg igen. Jogilag egy lakásotthon-vezető nem teheti meg azt, hogy egy tizenöt éves lányt arra kötelez, de igen, mondjuk, kapsz olyan fogamzásgátlót, amit havonta egyszer kell kapni, mert neki joga van, csak közbe’ úgy van joga, hogy a pszichés érettsége meg valójában nem.” (Dolgozó, „B”)

A szerhasználat célja legtöbbször a hangulat javítása, egy veszteségélmény feldolgozása, a feszültség levezetése.

„Még csak nem is a flash-élményt keresi, még csak nem is azt keresi, hogy euforikus állapotba kerüljön. Az, hogy a hangulata javul, attól javul, hogy kizárja a külvilágot és az összes olyan stresszt vagy distresszt ki tudja zárni magából, amelyik gyakorlatilag a folyamatos és tartós feszültséget fenntartja.” (Dolgozó, „A”)

Ha a gyermekeknek erősebb a lelki immunitásuk, jobb megküzdési stratégiákkal rendelkeznek, tehát reziliensebbek, az védelmet nyújthat számukra a szerhasználat és a függőség kialakulása ellen.

A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyerekek baráti kapcsolatépítés céljából is el- kezdhetnek drogot vagy más szert fogyasztani. Így tudnak kapcsolódni egy csoporthoz, és ezzel próbálják növelni az elfogadottságukat a kortársaik között.

„Én mikor drogoztam, azt hittem, hogy ettől nagyobb leszek és vagány. De aztán rájöttem, hogy nem. Mert mikor drogot fogyasztottam, elvesztettem mindenkit. Senki nem foglalkozott velem. Elfordultak tőlem az emberek. De büszke vagyok magamra, mert le tudtam tenni. Bízom benne, hogy a többi szenvedélybeteg is le tudja tenni.” (Gondozott, „B”)

A gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatalok tapasztalatai a drogfogyasztással kapcsolatban

Az „A” intézmény gondozottjai közül kikerülő interjúalanyainkat három csoportra lehetett osztani a droghasználat szempontjából.

1. Az első csoportot azok alkották, akik még nem próbáltak ki drogot, és nem is akarták kipróbálni.
2. A második csoportba tartozók már kipróbáltak vagy alkalomszerűen használtak valamilyen kábítószert, de valamilyen rossz élmény kapcsolódott hozzá, és így nem akarták többet használni.

„Mert egyszer kipróbáltam, és összeestem tőle, és remegtem. És nem tetszett. Meg amúgy a szagától is kiráz már a hideg, meg maga a kinézetétől. Ránézek a cigire, és már tudom, hogy ez milyen, érti, és inkább hozzá nem nyúlok, inkább vagy kérek a barátomtól annyi pénzt, hogy vegyek magamnak cigit, de másoktól nem nagyon szeretnék elfogadni cigit, mert ki tudja, hogy milyen. Főleg fiúktól. Én félek az ilyenektől.” (Gondozott, „A”)

3. A harmadik csoportba tartozók már fogyasztottak szert, és a rendszeres vagy intenzív használat stádiumába kerültek (Komáromi, 2000), de jelenleg nem használnak.

„Az elmúlt tanévben vagyis félévben teljesen máshogy alakultak a dolgok. Kipróbáltam mindenféle kábítószert, alkoholt fogyasztottam, és igazából nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én szerettem volna. Kicsit elvette az eszemet ez a hülyeség. Igazából, mondjam úgy, hogy kerestem a társaságomat, és ugye így akartam beilleszkedni, de ezt nagyon megbántam, mert így nem tudom elvégezni az iskolát. Most is pótvizsgáznom kell, és ha esetleg nem sikerül, akkor ismételek, mármint osztályt ismételek, évet. Szerintem ez nem jó, mert a családból én vagyok az egyetlen, akinek vannak céljai, vagy egyszer sem bukott meg.” (Gondozott, „A”)

Egy kivételével minden megkérdezett fiatal látta már legalább egy társát drog hatása alatt.

„Volt itt egy lány, akihez mentőt kellett hívni, és elég sokat kellett dolgoznia a mentősnek ahhoz, hogy valamit tudjon vele kezdeni, hogy egyáltalán lélegezzen.” (Gondozott, „A”)

„Van, aki olyan volt szó szerint, mint egy élőhalott. Tehát le volt sápadva, csak ült, le volt lassulva. Van, akire rájött a pánikroham, tehát olyan dolgokat képzelt be, hogy bepánikolt, rosszul lett, leverte a víz, folyt a nyála.” (Gondozott, „A”)

A fiatalok szerint nagyon könnyen hozzá lehet férni a kábítószerekhez (főként kannabiszhoz vagy új pszichoaktív szerekhez), ha valaki akar. A drogok beszerzésénél az interjúkban, más kutatásokhoz hasonlóan (Kaló et al., 2017), felmerült a lányok kábítószerhez jutásának különbözősége a fiúkéhoz képest. A lányok könnyebben kapnak pénz nélkül szert, akár testi szolgáltatásokért cserébe.

„Lányoknál van olyan, hogy például lefekszenek emberekkel, hogy tudjanak szerezni. A fiúk úgy szerzik, hogy megveszik valakitől. Ilyenre is kényszerülnek, akik már rá vannak szokva.” (Gondozott, „A”)

Az intézmények nyitott jellege miatt kevés eszköz van a drogfogyasztó fiatalok szökésének és a szerek behozatalának megakadályozására.

„Van itt egy […] nevű lány, és ő drogozik. Csak néha idejön, akkor itt van. Egy napot itt volt, megvacsorázott, egy kicsit pihent a szobájában, azt már ment is el.” (Gondozott, „A”)

A leszokni vágyó fiataloknak is nehézségeket okoz a könnyű hozzáférés a kábítószerekhez. Egy gondozott arról beszélt, hogy milyen küzdelmes ellenállni, amikor könnyedén hozzá tudna jutni valamilyen narkotikumhoz.

„Persze, nekem könnyebb lenne. Egy telefon, aztán már hoznának. Direkt azért hagytam bent az iskolában a telefont, hogy nehogy felhívjam [a dílert].” (Gondozott, „A”)

Többen arról számoltak be, hogy senkitől nem mernek elfogadni cigarettát, mert az tudtukon kívül kábítószert tartalmazhat.

„Mentünk volna bulizni, és akkor ők szívták a cigit. Én alapból dohányoztam, és én azt hittem, hogy az rendes cigi, aztán mikor elszívtam, akkor egy kicsit émelyegtem, rosszul lettem, meg- kérdeztem, hogy ez mi, és akkor mondták, hogy ez füves cigi, és akkor elszívattak velem még egyet, és akkor tök jól éreztem magam. És úgy mentünk el végül is bulizni. Én is így… nem így szoktam rá, de így próbáltam ki.” (Gondozott, „A”)

A gyermekvédelmi szakellátásba került fiatalok illegális szerhasználatának kezelése és annak nehézségei

A prevenció mint legfőbb eszköz

Az „A” intézményben, ahol kevéssé terjedt el a droghasználat, a megelőzésen van a hangsúly. Rendszeresek a prevenciós foglalkozások, élményeket, elfoglaltságot biztosítanak a fiataloknak, a megküzdési képességeiket erősítik, és olyan miliőt próbálnak kialakítani, amelyben a szerhasználat sem a dolgozók, sem a gondozottak részéről nem elfogadott.

„A prevenciós program maga az intézményi élet valósága. Az, hogy ez egy közösség, és ebben a közösségben a legnagyobb preventív erő a közösség nyomása, ez azt jelenti, hogy ha a közösségben sikerül elérni azt, hogy a közösség maga szabályozza ezt a fajta magatartást, nem durva eszközökkel, de mégis vannak olyan elemei a közösségnek, vannak olyan gyerekek, akiknek előre- mutató a hozzáállása, azokat be szoktuk vonni kortársfeladatok ellátásába, megkeresik a drogot, ha arról van szó, ők maguk is szólnak, hogy ne tedd, és így tovább, rájuk talán jobban hallgatnak ugye a serdülők, mint a felnőttre, mert, hát ugye ez a konfliktus ez is az életkor sajátossága.” (Dolgozó, „A”)

A megkérdezett fiatalok is támogató hozzáállásról számoltak be az intézmény részéről az egyes esetek kezelésével kapcsolatban.

„Attól függetlenül ugyanúgy szeretik a gyereket, csak próbálják rábeszélni, hogy ne csinálja, mert nem jó ez. De hál’ Isten nem taszítják el azért, mert drogozik.” (Gondozott, „A”)

Több olyan fiatal is részt vett a felmérésben, aki egy bizonyos időszakban droghasználó volt, de abbahagyta a fogyasztást. Nekik az intézmény is segítséget nyújtott abban, hogy felhagytak a szerhasználattal. Volt köztük olyan, akinek egy meghívott tapasztalati segítő előadása és több személyes beszélgetés segített. A fiatalok elmondása szerint többeknek egy körülbelül egyhetes program jelentett támogatást abban, hogy letegyék a szert. Ennek keretében volt filmnézés, előadások, tapasztalati segítőkkel való beszélgetés stb. A fiatalok, akikkel beszéltünk, azért is tudták befejezni a szerfogyasztást, mert nem voltak drogfüggők, elmondásuk alapján a rendszeres vagy az intenzív használat szakaszában voltak. Van, aki néha még érez magában vágyat a szerhasználatra, de tudja, hogy mit veszíthet, ezért nem akar visszaesni. Ezeknek a fiataloknak vannak céljaik az életben: családtagok segítése, példamutatás, sikerek elérése a tanulmányaikban vagy a jövőbeli munkájukban stb.

A „B” intézmény dolgozói szerint nagyon kevés eszközük van a droghasználat megelőzésére. A legtöbben a személyes odafigyelés, beszélgetés fontosságát emelték ki, továbbá kevés anyagi ráfordítással járó prevenciós beavatkozásokat (például filmvetítés, beszélgetés a drogok hatásairól). A nyitott kérdések alapján elmondható, hogy a gondozottak a tapasztalati segítők által tartott előadásokat, a szerhasználókról szóló elrettentő filmeket és a csoportos foglalkozásokat tartották hasznos prevenciós foglalkozásnak.

„Az iskolában az iskola rendőre tartott előadást, amiben videók is voltak. A videók szereplői olyan emberek voltak, akik már használtak kábítószert, és ennek következményéről tudatosították a fiatalokat.” (Gondozott, „B”)

„Csoportos foglalkozás, jövő megtervezése, beszélgetés, hogy álljak le, meg hogy ne használjak.” (Gondozott, „B”)

A megfelelő motivációs és szankciós eszközök hiánya

Egyik intézmény sem rendelkezik olyan motivációs vagy szankciós eszközrendszerrel, mely elősegítené a fiatalok együttműködését. Ennek eredményeképp mind a gyermekotthonokból, mind az oktatási intézményekből való engedély nélküli távollétek száma viszonylag magas. Az ilyen módon meglazult vagy akár teljesen elveszett intézményi kontroll csökkenti a szerhasználat megakadályozására tett kísérletek hatékonyságát.

„A személyi szabadság jogaihoz hozzátartozik mind a zsebpénz, hogy ha kimenőre akar menni, akkor azt nem tanulmányi időben, de délután két–négy óráig, akkor ő kimehet, és a környékben építheti a saját kapcsolatait. Azt lekövetni nincs módunk, hogy ezek a kapcsolatok milyenek, próbálkozunk kinyerni információkat a gyerekektől, hogy mégis kikkel találkozik, és így tovább stb. De, mikor pontosan tudjuk, hogy a drogdílerhez megy, akkor próbálunk meg kimenő engedélyt megtagadni a gyerektől nem túl jogszerűen. Ugyanakkor ebben az esetben elmegy engedély nélkül minden további nélkül, és ha huszonnégy órán belül visszatér, ezzel játszmáznak is a gyerekek, akkor nem kell körözést kiadni, gyakorlatilag ez a mechanizmus folytatódik. Nagyon könnyű a droghoz hozzáférni.” (Dolgozó, „A”)

A szerhasználat kezelésére a dolgozók jegyzőkönyvet vehetnek fel, beírhatják a nap- lóba, és a rendőrséget vagy a mentőket értesíthetik. Megpróbálhatják elküldeni a fiatalokat rehabilitációs intézménybe, de nagyon hosszú a várakozási idő.

„A gyerekvédelem malmai meg nagyon lassan őrölnek mindenféle ilyen helyzetben, mert volt nekem, én ezelőtt egy lakásotthonban dolgoztam, volt egy akkor tizenkét éves lányom. Onnantól kezdve, hogy akkor először jeleztem, hogy a gyereknek drogproblémái vannak, és elég komolyan, kettő darab évbe tellett, amíg elkerült egy félzárt intézménybe a […] Budapestre, és akkor már nem lehetett rajta segíteni.” (Dolgozó, „A”)

Speciális intézmények szükségessége

Az intézmények nem alkalmasak intenzíven droghasználó vagy drogfüggő fiatalok kezelésére és gondozására. Ehhez megfelelő intézményi környezet és szakképzett dolgozók lennének szükségesek.

„Az elsődleges trigger az, hogy ne lehessen hozzáférni a droghoz. Ha az elsődleges triggert nem tudjuk kiiktatni, akkor ez az intézmény alkalmatlan intenzifikált droghasználó fiataloknak a befogadására, és alkalmatlan a kényszeres droghasználó fiataloknak az ellátására. Na, most ennek ellenére kerülnek ide ilyen gyerekek, és az ő esetükben természetesen azonnal szakértői bizottsági vizsgálatot kérünk, és próbáljuk őket olyan helyre tenni, mégpedig sürgősséggel, ahol ezzel jobban tudnak bánni. Legalább azt meg tudják akadályozni, ha már nincs is erre kialakult szakmai protokolljuk, hogy nem engedik be a drogot. Nem engedik hozzáférni a droghoz. Az, hogy ott a biológiai méregtelenítés és a csoportos, segítő csoportoknak a működése hogyan zajlik, erre van rálátásom, de mindenesetre embrionális állapotban vannak ma Magyarországon, legyünk őszinték.” (Dolgozó, „A”)

Amennyiben a zárt intézményi vagy egyéb elhelyezés reális alternatíva, annak elrettentő hatása is lehet.

„Az is felmerült, hogy azokat eltávolítják, elvitetik másik gyermekotthonba, zárt intézménybe vagy speckós intézménybe, és igazából emiatt is rakták le [a drogot]. Tudják azt, hogy itt jobb helyük van, mint ott lenne.” (Gondozott, „A”)

A dolgozók beszámolói szerint sajnos a legtöbb problémás fiatal felismeri, hogy a dolgozók tehetetlenek, és az ő elhelyezésük nehezen vagy nagyon hosszadalmasan kivitelezhető, ezért nincs elég elrettentő ereje az elhelyezés lehetőségének.

„Függőség esetén azt mondom, hogy figyelj, barátom, vagy mész rehabilitációs intézménybe, vagy egy speciális zárt intézménybe, ami tulajdonképpen a fiatalkorúaknak a börtöne. De, van ilyen? Van. És mennyi idő bekerülni? Két év alsó hangon […]. A tizenhat éves gyereknek ezt mondom, hogy vagy vállalod a rehabilitációt, vagy zárt intézetbe mész, kiröhög, mert betölti a tizennyolcat, mire odakerülne.” (Dolgozó, „B”)

A gondozottak könnyebb kezelhetősége érdekében többen javasolták, hogy a speciális szükségleten kívül korosztályi szempontok alapján is külön intézményben kellene nevelni a gondozottakat. Ahogyan azt más kutatás is kimutatta (Kaló et al., 2017), a nagyobb gyerekek sokszor negatív példával járnak elöl.

„A tízévest nem tudom a cigiről leszedni, mikor a másik két nagyobb testvére szívja. Én hiába tiltom, ha ő sutyiba’ adja neki.” (Dolgozó, „A”)

A megfelelő elkülönítéshez a gyerekek szükségleteihez illeszkedő számú férőhelyet kellene biztosítani, s akkor az elhelyezésnél az volna a fő szempont, hogy melyik csoportba illik legjobban az adott gyermek, és nem az, hogy hol van férőhely.

„Nálunk voltak még befogadói teamek, mikor meghozták a gyereket, akkor a pszichológus, a pedagógusok összeültünk, a gyerekekről beszéltünk, és ez már nincs.” (Dolgozó, „A”)

A dolgozók számának és képzettségének problémái

A munkaerőhiány megnehezíti a gyermekotthonok és lakásotthonok optimális működtetését. A dolgozói közösség építésére és bérfejlesztésre is szükség lenne. A dolgozók tevékenységi köre túl tág, és nehezen tudnak megfelelni a sok elvárásnak, továbbá bizonyos feladatok optimális ellátásához nincs megfelelő szakmai felkészültségük.

„Hatékony továbbképzésekre [lenne szükség] ezen a szakterületen (jelenleg számos tovább- képzés fut, de ezek mindig ugyanarra – konfliktuskezelés, agressziókezelés – korlátozódnak). További szakemberek (pszichológus, pszichiáter, addiktológus) foglalkoztatására lenne szükség.” (Dolgozó, „B”)

A lakásotthoni dolgozóknak még több fajta feladatot kell ellátniuk, mint a nagyobb gyermekotthonokban dolgozóknak.

„Én dolgoztam mind a kettőbe’. Itt [lakásotthon] annyival nehezebb, mint ott lent [gyermekotthon], hogy ott lent arra kell figyelni, hogy fél hétkor van reggeli, délben van ebéd, uzsonna, tehát ott minden el van készítve. Itt neked azért főznöd kell. Oda kell figyelni, és sokszor csak azt veszem észre, hogy egy gyermek eltűnt. Mert te nem tudod otthagyni a kaját, mert azért arra oda kell figyelni. Ezt ki is használják a gyerekek.” (Dolgozó, „A”)

A dolgozók számára nem biztosított elegendő szakmai fejlődési lehetőség és pszichés támogatás. Pedig ez nagy jelentőségű volna, hiszen főként a saját személyiségükkel tudnak hatni a fiatalokra, ez a legfőbb eszközük. Kritikus helyzetekben is helyt kell állniuk, amelyek feldolgozásához megfelelő segítséget kellene kapniuk. Általában szakspecifikus végzettség nélkül kezdenek el dolgozni a gyermekfelügyelők, nevelők, és a betanítási folyamat is hiányos.

„Be vannak dobva a dolgozók is a mély vízbe, tehát itt van, tessék, dolgozz, csináld! Maximum kapsz, ezt tapasztalatból a kollégák mondták, hogy kapsz egy telefont, ha valami baj van, akkor hívjál. Tehát nincs rendesen átadva, nem tudnak a gyerekekről. Nem tudnak semmit, hanem egy az egybe’ itt van, vedd át a szolgálatot, és csináld.” (Dolgozó, „A”)

A gyermekvédelmi szakellátásban nincsenek kidolgozott stratégiák a drogprobléma kezelésére, amelyek segíthetnék a dolgozók munkáját.

„Arról van szó, hogy a gyermekvédelemben nem kidolgozottak a droggal érintett vagy a droghasználó fiatalokkal kapcsolatos szakmai protokollok, nincs ilyen, ez az egyik, ami hiányzik.” (Dolgozó, „A”)

Az iskolával kapcsolatos problémák

A gondozott fiatalok körében gyakoriak az iskolával kapcsolatos problémák. Ez hatással lehet a rossz pszichés állapotra és ezáltal a szerhasználatra (Paksi–Arnold, 2009; Örkényi et al., 2003). A gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatalok jelentős része arra kényszerül, hogy magántanuló legyen. A tanári gárda, a szülők és a gyerekek részéről előítéletes megnyilvánulások érik őket. Ez fokozza a kirekesztettség érzését és a céltalanságot, aminek hatására még inkább hajlamosak lesznek a szerhasználatra. A megkülönböztetés az „A” intézmény állami gondozottjai szerint főként a tanárok részéről tapasztalható. A dolgozók inkább a szülők részéről érzékelik ezt. A fiatalokat a dolgozók nem tudják megfelelően motiválni az iskolába járásra. Eszköztelenek azokkal szemben, akik megtagadják az iskolába járást.

„Ezek a gyerekek, ha eljutnak odáig, hogy mondjuk egy általános iskolába’ nem tudja, hogy neki az a feladata, hogy tanuljon. Nem lát semmit, hogy milyen büntetés jár. Kérem szépen, itt alszanak tizenegy órakor, mert azt mondja, hogy nem akar iskolába menni, holott az ittlétnek az egyik feltétele az, hogy dolgozzon, vagyis eljárjon iskolába. Ha már egy kicsit tovább vagyunk, mondjuk tizenöt év feletti, egyáltalán nincs semmi előírás arra, hogy dolgozni kell, hogy el lehet menni nyári gyakorlatra.” (Dolgozó, „A”)

A dolgozók közül többen a belső iskolák visszaállításában látnának lehetőséget. Könnyebb lenne motiválni a fiatalokat, és személyre szabottabb oktatásban részesíteni őket.

Összegzés

Kutatásunk hasonló eredményre jutott, mint a gyermekvédelmi szakellátást vizsgáló más felmérések: eszerint a kábítószerek közül az új pszichoaktív szerek fogyasztása elterjedtebb a gyermekotthonokban és lakásotthonokban (Kaló et al., 2017). Az itt élő fiatalok többsége dohányzik. Az alkoholfogyasztás leginkább alkalmakhoz kötötten jellemző. A gondozottaknak sok lehetőségük van a drogfogyasztás kipróbálására. A legtöbben már látták egy vagy több társukat illegális szer hatása alatt. Könnyen akaratlanul is fogyaszthatnak drogot, mivel ismerőseik gyakran nem mondják el, hogy hagyományos cigaretta helyett valami mással kínálják őket.

Egyik intézmény sem rendelkezik olyan motivációs vagy szankciós eszközrendszerrel, mely elősegítené a fiatalok együttműködését. Ennek eredményeképp mind a gyermekotthonokból, mind az oktatási intézményekből való engedély nélküli távollétek száma viszonylag magas. Az ilyen módon meglazult intézményi kontroll csökkenti a szerhasználat megakadályozására tett kísérletek hatékonyságát. Nem lehet tudni, hogy a kedvező elhelyezkedésnek vagy a hatékony prevenciónak köszönhetően-e, de az „A” intézményben mind a lakásotthonokban, mind a gyermekotthonokban kevés drogfogyasztással kapcsolatos eset fordult elő, csak néhány szerfogyasztóról lehet tudni. Korábban több helyszínen is jellemzőbb volt a drogfogyasztás, és az esetek többsége egy bizonyos személyhez kötődött, akit mind a gondozottak, mind a dolgozók egy része néven nevezett. Az intézményben a drogprobléma akkor kerül előtérbe, amikor egy függő fiatalt helyeznek ide. A „B” intézményben a probléma sokkal elterjedtebb, így jobban igényel intézményi szintű stratégiaváltást, és nehezebben oldható meg egy-egy személy elhelyezésével.

Az illegális szerhasználat megelőzésében, ugyanúgy, mint más rizikó-magatartások (például dohányzás, alkoholfogyasztás) prevenciójában, nagy hangsúlyt kell fektet- ni a fiatalok pszichés jóllétére, önértékelésük, ellenálló képességük javítására (Cselkó, 2021). Ezért hasznos, ha a gyermekvédelmi szakellátásban a prevenciós programok a nemet mondás képességének és az önértékelésnek a javításán, hosszú és rövid távú célok kitűzésén alapulnak. Fontos felhívni a fiatalok figyelmét a szerhasználat veszélyeire, hogy reálisabban legyenek képesek megközelíteni a szerfogyasztás és a függőség kialakulásának témakörét. Azonban a dohányzás prevenciójánál már látni, hogy jobban beválnak azok az eszközök, amelyek differenciáltan kezelik a fiatalokat, és a szerfogyasztás különböző fázisaiban eltérő módszerekkel végzik a megelőzést (Pénzes, 2021). A drogfogyasztás esetén sem ugyanazt a megközelítést kellene alkalmazni egy olyan fiatalnál, aki még nem fogyasztott szert, mint annál, aki már kipróbálta, intenzíven használja, vagy már drogfüggővé vált. A gyermekvédelmi szakellátásban is fontos lenne a kezelésbe vétel a fogyasztás korai szakaszában (Belány et al., 2018), mert ilyenkor a leghatékonyabb a függőség meg- előzése. A vizsgált intézmények nem alkalmasak kábítószerfüggő fiatalok ellátására, és a dolgozók sincsenek megfelelően felkészítve a problémakör kezelésére. Több olyan intézményre lenne szükség, ahol adottak a tárgyi feltételek és a megfelelő számú és képzettségű szakember a rehabilitáció elősegítése érdekében. Mivel a speciális vagy rehabilitációs otthonba helyezés hosszadalmas folyamat, egy drogfüggő fiatal sokáig képes kedvezőtlen hatást kifejteni társaira. Minél később kerülnek át az érintettek az addiktológiai problémájuk kezelésére alkalmas intézménybe, annál inkább csökken az esélyük a gyógyulásra, és annál több fiatalt visznek bele a szerhasználatba, sok esetben visszafordíthatatlan károkat okozva társaik egészségében, előmenetelében és az érintett lakásotthonok vagy gyermekotthonok légkörében.

Absztrakt

Roma szakkollégisták körében végzett (2011–2016) vizsgálatunk alapján tanul­mányunkban arra keressük a választ, hogy milyen tényezők alakítják a roma első generációs egyetemi hallgatók jövőképét és továbbtanulási motivációit. Tematizálódik-e etnikai identitásuk az elképzelt távoli jövőben, hogyan képzelik el a jövőjüket a család–karrier kontinuumon, és milyen szerepvállalást tűznek ki maguk elé a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában? Az eredmények rámutatnak, hogy a – diszkrimináció és relatív depriváció ellenére – reziliens hallgatók tudnak belsővé tett célokat kitűzni. Tanulmányi kötelezettségeiket eszköznek tekintik, fenntartják tanulási motivációjukat, ami társadalmi mobilitásuk záloga. A szakkollégisták céljaiban és jövőképében az első helyen szerepel a munka, a sikeres szakmai életút (az önfejlődés, karrier) és a család. Elsősorban szakemberként szeretnének érvényesülni, „példát mutatni”.

Kulcsszavak: roma, első generációs egyetemista, reziliencia, jövőorientáció

Számos kutatás foglalkozik hátrányos helyzetű, kisebbségi csoporthoz tartozó egyetemisták jövőképével többféleképpen konceptualizálva a jelenséget. Piaget– Inhelder (2004) megközelítésében a jövőorientáció (future orientation) kognitív séma, amely oksági kapcsolatok alapján rendeződik. Husman–Shell (2008) szerzőpáros szerint olyan sokdimenziós fogalom, amely a jövővel kapcsolatos elképzeléseket és attitűdöket foglal magában. A jövőről való gondolkozást, a jövőorientációt a szociálpszichológia olyan személyiségvonásként írja le, amely összekapcsolódik a teljesítménnyel, a rezilienciával, ugyanis a stabil jövőkép segíti a tervezést (Seginer, 2009). A jövőre irányuló kilátások (future time perspectives) (Jámbori, 2007) a közvetlen és a távoli jövőre vonatkoznak, s hordozzák a múlt és a jelen hatásait. A jövőre vonatkozóan az élet- események mellett (Prospective Life Course) megjelennek az egzisztenciális kategóriák is (Seginer, 2003).

A jövőbeli célok tekintetében megkülönböztethetők intrinzik és extrinzik célok (Vansteenkiste et al., 2004). Amíg az intrinzik célokat az egyén tűzi ki maga elé, és ezek az önfejlesztést helyezik fókuszba (például kompetenciafejlesztés), addig az extrinzik célokat a környezet jelöli ki az egyén számára, és ezek külső jutalmakat ígérnek (például anyagi jólétet). Az intrinzik célok kitűzése növeli a teljesítményt, és hatékonyabban csökkenti az iskolai lemorzsolódást az extrinzik célokhoz képest.

Azok a hallgatók, akik képesek hosszú távú terveket megfogalmazni, sokkal motiváltabbak a jelenben (Andriessen et al., 2006; Hong et al., 2020). Az egyén időbeli perspektívája, különösen jövőorientációja kulcsfontosságú a célok szerinti elköteleződésben és a célorientáltság fenntartásában (Brown–Jones, 2004). Az intenzívebb jövőorientációjú fiatalok tanulási céljaikat közelebbinek érzik, emiatt motiváltabbak is az elérésükben, ami tanulmányi eredményeikben is megmutatkozik. Ezek a hallgatók képesek a tanulási, egyetemi kötelezettségekre eszközként tekinteni céljaik eléréséhez (Brown–Jones, 2004). Az erőteljesebb jövőorientáció, valamint a jövővel kapcsolatos pozitív attitűd egyúttal lehetővé teszi, hogy a hallgatók jobban feltérképezzék lehetőségeiket (Seginer, 2009). Ugyanígy a jövőre irányuló kilátások nagyobb tudatosságot feltételeznek a jelenben, és realisztikusabb előre tervezést (Zimbardo–Boyd, 1999).

A hátrányos helyzetű, valamely kisebbséghez tartozó fiatalok esetében a továbbtanulás a társadalmi mobilitás talán legkézenfekvőbb útja (Kende–Illés, 2011). Ugyanakkor a továbbtanulási aspirációkat a diszkrimináció gyakran aláássa (Brown–Jones, 2004; Andriessen et al., 2006). Ezek a hallgatók sokszor úgy észlelik, hogy a többségi társadalom blokkolja társadalmi mobilitásukat, azaz továbbtanulási terveiket és munkaerőpiaci sikerességüket. A relatív depriváció miatt a hátrányos helyzetű fiatalok jövőorientáció- ja általában gyengébb, jövőre vonatkozó terveik pedig legtöbbször egyáltalán nem nagy ívűek, és nem feltétlenül teljesítményorientáltak (Andriessen et al., 2006; Kende–Illés, 2011). Mindemellett a felfelé irányuló mobilitásnak „ára” is van, ugyanis a kibocsátó és befogadó közeg érték- és normarendszerének különbözősége minden esetben feszültséget szül, amellyel az egyénnek meg kell birkóznia (Friedman, 2014; Naudet, 2018; Durst– Bereményi, 2021). A hátrányos helyzetű, valamely kisebbséghez tartozó fiatalok esetében a továbbtanulás sok esetben együtt jár a családjukhoz, kibocsátó közösségükhöz fűződő kapcsolatok lazulásával (Lukács J. – Dávid, 2019). Ez azt jelenti, hogy a továbbtanulással, társadalmi mobilitással, sikerrel kapcsolatos aspirációik egyúttal a közösségükhöz fűződő viszonyaik, kulturális értékeik veszteségét is magukban hordozhatják.

Azok a hallgatók, akik úrrá lesznek ezeken a nehézségeken, és fenn tudják tartani tanulási motivációjukat, reziliensnek tekinthetők (Brown–Jones, 2004). Reziliencián a legtöbb kutató azt érti, hogy az egyén az őt ért stresszhelyzetben rugalmas, a nehézségekkel szemben ellenálló. Az ilyen hallgató a krízisek vagy hátráltató körülmények ellenére is jól teljesít, megfelelően funkcionál (Danis–Kalmár, 2020; Cicchetti, 2006; Masten–Tellegen, 2012; Luthar et al., 2015). A reziliencia komplex jelenség, az egyén genetikai örökségének, gén–környezet interakcióknak, az életút során szerzett pozitív és negatív tapasztalatoknak, társas helyzeteknek, az egyén közösségeiben érvényesülő hatásoknak és a tágabb társadalmi és kulturális környezetnek a kölcsönhatásából ered. Általánosságban elmondható, hogy minél több kockázati tényezőnek (például kedvezőtlen gyerekkori tapasztalatok, szegénység, elhanyagolás, valamilyen trauma) van kitéve az egyén, annál inkább a külső erőforrások, a támogató környezet az, ami segítheti reziliens viselkedését (Ungar et al., 2013; Danis–Kalmár, 2020). Ugyanis a reziliens viselkedés bizonyos fokig fejleszthető, tanulható, az egyént érő különböző élmények hatással lehetnek az alakulására. Az egyetemista romák reziliens viselkedését elősegíthetik a szoros, támogató családi és baráti kapcsolatok, az ismerősök példája, a tanárok motiválóereje és segítő szándéka (Ceglédi, 2012; Varga, 2015; Hüse–Ceglédi, 2018). A baráti kötések fontos erő- forrást biztosítanak az egyetemi beilleszkedéshez, a „jólléthez” és a boldogsághoz (Dávid et al., 2018; Lukács J. – Dávid, 2019). A támogató személyeken kívül egy-egy közösség, egyházi vagy civil szerveződés is hatást gyakorolhat a roma egyetemisták előmenetelére és ellenálló képességük javítására (Forray, 2016).

Fontos rögzíteni, hogy a hallgatók jövőorientációja fejleszthető, és pozitívan hat a tanulási motivációra is. Ennek előmozdításában a tanárok, a szülők és a barátok pozitív támogatásának, valamint az iskolai klímának kulcsfontosságú szerep jut (Brown– Jones, 2004; Lindstrom Johnson et al., 2016; Hong et al., 2020).

Az elemzés célja

Tanulmányunkban a roma/cigány^[1]Tanulmányunkban a „roma” és „cigány” kifejezéseket egymás szinonimájaként használjuk, mindkettőn az összes hazai cigány csoportot értve. szakkollégisták jövőről való gondolkodását mutatjuk be a velük készített strukturált életútinterjúk és kérdőívek segítségével. Azokra a kérdésekre keressük a választ, hogy milyen tényezők motiválják a roma/cigány fiatalokat a továbbtanulásban, milyen tényezők alakítják a roma egyetemisták jövőképét, hogyan képzelik el a jövőjüket a család–karrier kontinuumon, mennyire szeretnének szerepet vállalni a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában, és végül hogyan jelenik meg jövőképükben az etnikai identitás.

Az eljárás és a minta bemutatása

A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete 2011 és 2016 között négy adatfelvételi hullámban vizsgálta a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat (KRSZH) öt szakkollégiumának hallgatóit. Kutatási célunk a diákok életében lezajló események, történések és változások nyomon követése volt a szakkollégiumban töltött éveik alatt. Jelen tanulmányban a kutatás során alkalmazott módszerek közül a hallgatókkal felvett strukturált életútinterjúk leiratait és a kérdőíves felmérés adatait használjuk. Az interjú kérdéssora múlt, jelen és jövő szakaszokban kérdezett rá az életútra, szerepeltek benne a rövid és hosszú távú célok, valamint a jövőre vonatkozó tervek is. Az interjúk a szak- kollégiumi lakóotthonokban készültek az interjúk terjedelme hatvan és százötven perc közötti, átlagosan száztíz perc.

Kérdőívet minden vizsgálati évben az őszi szemeszter elején vettünk fel a szakkollégistákkal. Az önkitöltős kérdőíveket nyomtatott formában osztottuk szét, és kitöltés után SPSS-adatbázisba rögzítettük. A roma fiatalok értékrendfejlődését a hazánkban többször felvett European Value Survey (EVS) kérdéssorának lekérdezésével vizsgáltuk (Tomka–Rosta, 2010; Török, 2014).

A négy adatfelvétel során összesen 186 szakkollégista vett részt az interjús felmérésben, és töltött ki EVS-kérdőívet, közülük 117 roma származású, 69 nem roma származású. Az elemzésben csak a megkérdezett roma hallgatók interjúit és kérdőíves adatait dolgoztuk fel (N = 117) (1. táblázat).

1. táblázat: Az interjúalanyok szociodemográfiai jellemzői (saját szerkesztés)

A hallgatók 57%-a nő, megkérdezésük idején 56%-uk 20 és 22 év közötti volt (átlag: 21,5 év, min. 18, max. 32, SD = 2,239,). A hallgatók közel 60%-a községből érkezett, 26%- uk városból, 20%-uk megyei jogú városból és 3% a fővárosból. A kutatásban részt vevő roma szakkollégisták különböző felsőoktatási intézményekben tanuló fiatalok, akik között nagy arányban voltak szociális munkás (18%), tanár (12%), jog (12%), egészségügyi (13%), pénzügyi és gazdasági (12%) szakos hallgatók.

A szakkollégisták 86%-a első generációs egyetemista, azaz szüleik nem rendelkeznek diplomával. A hallgatók 13%-ának egyik szülője diplomás, és mindössze két hallgatónak diplomás mindkét szülője. A roma szakkollégisták körében magas a legfeljebb általános iskolát végzett szülők aránya, az apák közel fele, az anyák 60%-a nyolc osztályt vagy annál kevesebbet végzett. A szülők iskolai végzettségét tekintve nincs különbség lányok és fiúk között.

Az elemzési módszer bemutatása

Az interjúk (N = 117) szövegeinek elemzése az ATLASZ-TI 9 tartalomelemző program segítségével zajlott. Az interjúguidban külön kérdéscsoport foglalkozik a jövőre vonatkozó tervek és kitűzött célok témával (4.1. Milyennek látod most az esélyeidet a tanulmányok során, munkában, családban? 4.2. Mik a céljaid, terveid a közeljövőre vonatkozóan? 4.3. Hogyan látod 10/20 év múlva önmagad?). Az ezekre az interjúkérdésekre adott válaszok alkották az elemzés korpuszát. A tartalomelemzés segítségével az adatokból a kontextusukra vonatkozóan megismételhető és érvényes következtetéseket vonhatunk le azáltal, hogy kérdéseket teszünk fel a szövegeknek (Ittzés et al., 2004). A jelen tanulmány fő kérdése az, hogy milyen jövőképmintázatok tárhatók fel a hallgatók gondolkodásmódjában. A jövőkép-mintázatok feltárásához a tematikus elemzést alkalmaztuk. A tematikus elemzés során a hallgatók szövegmintáiból kvalitatív tartalomelemzési változókat hoztunk létre, azaz olyan témacsoportokat, amelyeknek tágabb szövegkörnyezet felelt meg. Előzetesen meghatároztuk, hogy milyen tartalma- kat tekintünk relevánsnak a vizsgálandó téma szempontjából.

Tartalmilag a következő tizennégy szempont szerint vizsgálódtunk: a jövő szempontjából döntő a diploma megszerzése; jó anyagi körülmények elérése; szakmai sikerek elérése; vezető pozíció elérése; családalapítás; gyerekek nevelése; külföldi tanulmányok; családtagok segítése; a romák segítése; továbbtanulás; a családi kapcsolatok megtartása; külföldi munka; nyelvvizsga megszerzése; a szakmai kompetenciák, hozzáértés fejlesztése.

Eredmények

Motivációs tényezők a roma fiatalok továbbtanulásában

A megkérdezettek céljait és jövőképét azok az élmények határozzák meg, amelyeket ott- honról hoztak. A személyes beszélgetésekben a jobb élet reménye, a szegénységből való kitörni akarás tematizációk a legfontosabb motivációs tényezők a jövőre vonatkozó célok tekintetében.

„Az motivál, hogy én nem akarok szegény lenni, vagy ha lesz egy családom, én nem akarom azt, hogy szegénységbe legyünk, vagy valami. És nekem hát csak ez az egy kis szűk út van, és azt hogy adhatnám már fel? Sehogy” (huszonegy éves nő).

„Úgyhogy, meg ugye engem legjobban a tanulás iránt a szegénység motivál, mert nagyon rossz, amikor elmész iskolába éhen, és éhen is mész haza” (huszonkét éves nő).

Az egzisztenciális aggódás és a tanulás szerepe folyamatosan együtt jár az elbeszélt élettörténetekben.

„Úgy gondolom, csak akkor lesz munkám, hogyha tanulok, akkor tarthatom el a családomat” (huszonhárom éves férfi).

A fiatalok közül sokan nehéz szociális helyzetből jönnek, többségük első generációs egyetemista, akinek nincs otthonról a felsőfokú tanulmányok elvégzéséhez szükséges szerepmintája.

„Mondom, nekem tanulni kell, nagyon, mert csak ez az egy kiutam van. És el- kezdtem tanulni, és hiába csináltam mindent, nem volt sehogy se jó, csak ketteseket kaptam” (huszonkét éves férfi).

A „kitörési” vágy, mint motiváció, segít felülkerekedni a nehézségeken, ellenállónak lenni a stresszhelyzetekkel szemben, és az esetleges iskolai kudarcok ellenére jól teljesíteni.

„Meghallgattam, aztán néztem a tévét, láttam, hogy vannak cigány fiatalok, akik az egyetemen vannak, meg mit tudom én, egy vak cigány fiú, aki az egyetemen tanul. Hát, mondom, nekem is csak sikerül. Hát aztán kétszer nem sikerült, de nem adtam fel, harmadjára is beadtam, és akkor harmadjára sikerült” (huszonhárom éves nő).

Az egyetemisták jövőképét alakító tényezők

A jelenben gyökerező jövőorientáció a lehetőségek pontosabb felmérésével, tudatosabb megtervezésével és a célok könnyebb elérésével kecsegtet. A megkezdett képzés befejezése, illetve folytatása egy ilyen perspektíva, amely sorra megjelenik a szövegegységben az elérendő célok között.

„Hát először is az [a célom], hogy akkor most kapjak egy oklevelet majd, aztán majd három év múlva, hogyha sikeresen végzek, akkor egy diplomát, és utána pedig dolgozzak” (huszonegy éves nő).

A szüleik nehéz helyzetéhez képest számukra egy jobb élet reménye csillant fel, ezért tekintenek egyetemi tanulmányaikra eszközként a céljaik eléréséhez, valamint mások megsegítésére, ami belső kényszerként gyakran jelenik meg a célok között.

„…hogy a gyerekeimnek boldog gyerekkora legyen, családomnak mindene meglegyen, tényleg. Én egy ilyen nem nagy fényűzésre vágyom. Mondjuk tíz év múlva elképzelem magam egy átlagos, egy jobb lakásban, egy jó autóval, szép család. Ennyi. És tényleg olyan dolgokat csináljak, amiből meg is tudok élni, de tudom is segíteni vele a többieket. Talán nekem ez lenne a legjobb, hogyha olyan munkám lenne, ami egyben a hivatásom is. Tehát hogy ebben a cigányügyben tudnék elhelyezkedni valahol, szerintem az lenne nekem a legjobb” (huszonegy éves férfi).

Szakmai siker és család

Az EVS-kutatások egyik leggyakrabban használt kérdésblokkja az életet befolyásoló tényezők/körülmények fontosságára kérdez rá, arra, hogy a válaszadó szerint mennyire fontos a család, a munka, a barátok, a szabadidő, a vallás és a politika (1–4-es skálán, ahol 1 = egyáltalán nem fontos, 4 = nagyon fontos). A szakkollégisták véleménye a tényezők prioritása tekintetében mind a négy vizsgált évben egyforma: nagyon fontos és első helyen szerepel a család, az átlag 3,9 (négyfokú Likert-skálán); ez azt jelenti, hogy a megkérdezettek közül majdnem mindenki a 4-es értéket jelölte meg. A munka és a szabadidő fontosságáról alkotott vélemény átlaga 3,5 – 3,2, ami a két tényező kiemelt jelentőségét mutatja.

A felsőoktatásban részt vevő roma tanulók számára a munka kiemelkedően fontossá válik, ami a szakmai siker és a szakértővé válás témájában csúcsosodik ki az interjúkban. Több interjúban megjelenik a szabadidő értelmes és hasznos eltöltése is.

„Tíz év múlva hát én mindenképpen szeretnék már munkát, és én mindenképpen ezen a jogi pályán szeretnék elhelyezkedni, de emellett nagyon szeretnék hobbi- kat is, szóval hogy ne csak ez az egy, mert szerintem az túl merev lenne, hogyha csak az lenne. És úgy gondolom, hogy ez szerintem érdekelni is fog engem. De hát mindenképpen huszonhat évesen már rendes munkám lesz, szóval ott már végzek a gyakorlatokkal is, és hát családot még nem tudom, hogy akkor szeretnék-e, de mindenképpen azért huszonnyolc éves korom felé azért már szeretnék gyerekeket. Úgyhogy ez ennyi, ami fontos” (tizennyolc éves nő).

Az interjúk elemzése a kérdőív eredményeit támasztja alá. A hallgatók életében az aktuális diploma megszerzése és a tanulás mellett a szakmai siker és a család fej fej mellett jelenik meg a legtöbb jövőorientáció-tematizációban. A legmagasabb említési számok: a diploma megszerzése 41, a család 30, a továbbtanulás 26 szövegegységben szerepel.

„Hát, tíz év múlva egy sikeres muzsikus, aki egy jó szimfonikus zenekarban dolgozik, van egy felesége, gyereke, egy anyagiakban biztos háttérrel, szerető családban, egészséggel. Tehát minden, ami így jó dolog. Biztos, hogy lesznek problémák, de biztos, hogy meg fog segíteni bennünket a Jóisten. Szerintem ez tíz év múlva. Biztos, hogy a szimfonikus zenekar felé fogok orientálódni, mert most nagyon szeretném. Ennyi” (húszéves férfi).

A megkérdezettek számára a karrier, a megélhetés, az elért életminőség megtartása egyaránt a legfontosabb célok között szerepel. Szakmájukban/szakemberként szeretnének érvényesülni, „példát mutatni”, és a karrierépítés férfiak és nők esetében is megjelenik.

„Sikeresen mindenféleképpen, tehát úgy gondolom, hogy azért ilyen tudással lehet elérni, és úgy látom magam, aki nem izgul meg aggódik annyit. Bár kutatási téren fel fognak gyűlni a munkák, meg kevés időm lesz így családra, mindenre, mert ez egy olyan szakma, de mindenféleképpen jobb életem lesz nekem is meg a családomnak is” (huszonhárom éves nő).

„Akkor már egy tapasztalt, jó szaktudással rendelkező férfi leszek, és akkor már egy – remélem, hogy – vezetői pozícióba kerülök, ahol én tudok úgy segíteni, ahogy az majd jó legyen a szegénységben élő társadalomnak” (huszonegy éves férfi).

„Sok tervem van. Közötte van a mesterképzés. De már saját cég alapítása is, a mesterképzéssel párhuzamosan. Igen. Esetleg egy multinacionális cégnél is dolgozni. Sok tervem van. Tíz év múlva én egy sikeres üzletembernek akarom látni magam” (huszonkét éves férfi).

Szerepvállalás a roma népesség társadalmi felzárkóztatásában

Az EVS-kérdőív adatai szerint a civilaktivitás-mutató (a Végez-e önkéntes munkát? kérdés- re adott válasz) a szakkollégisták esetében kimagasló, még úgy is, hogy szakkollégiumi specialitás az önkéntes munkában való részvétel ösztönzése. A négy vizsgált év során a hallgatók 66%-a végzett legalább egytípusú önkéntes munkát. A fiúk aktivitása magasabb e tekintetben: 74 versus 59,5%.

Az interjúkban személyes felelősségként jelenik meg a szerepvállalás a roma népesség érdekében. Az egyéni életútjuk során megtapasztalt támogatás egy tanár, rokon vagy barát részéről, esetenként családi vagy vallási közösségből, olyan külső erőforrás, amely lendületet adott céljaik eléréséhez, fokozta ellenálló képességüket, és az élmény hatására elköteleződtek mások segítésének irányában.

„Tényleg, szeretnék felelősséget vállalni ezért a cigány dologért, és esetleg foglalkozni a cigány gyerekekkel, mert nekem nagyon nagy szerencsém volt nevelőapukámmal, hogy ott volt mellettem, és én is azt látom, hogy ha valaki foglalkozna velük, sokkal könnyebben tudnak szocializálódni, megfogalmazni az érzéseiket, és akkor nem az lesz az első megoldás, hogy akkor megverem a másikat, hanem esetleg leülök vele, és megbeszélem vele, hogy próbálom megérteni a másikat. És nagyon hálás vagyok ezért a szakért, mert itt nagyon érdekes jellemfejlesztő dolgokban volt részem. Szóval jó volt ezt látni, hogy így is lehet tanítani a gyereket, meg ilyen lehetőségek is vannak, és én ezt szeretném továbbvinni” (húszéves nő).

A szakkollégisták körében a „segítés” célként való beépülése és a civil tevékenységek magas számú előfordulása (megtartása) a jövőben a szakkollégiumból való kikerülés után is nagyon fontos feladat. Az egyén hosszú távon sikeres integrációjának záloga lehet a támogató, erős közösség.

„Komolyan lennék valami olyan, aki vezető szerepet tölt be, és segíthet az embereknek. Nem kimondottan csak a cigányoknak, segítenék én másoknak is, akin látom, hogy van értelme. De azért valószínű, hogy jobban segítenék a cigányokon meg más kisebbségeken, akikről tudom, hogy ki vannak közösítve. Tudnék mit csinálni, vannak terveim, hogy miket csinálnék, hogy a gyerekeknek segítsek” (húszéves nő).

„Persze nemcsak nekik, hanem mindenkinek, de romáknál fordul az elő elég sűrűn, hogy nagyon fiatalon vállalnak gyereket, és én mint leendő védőnő, nekem ebben nagyon nagy szerepem lesz, és szeretnék nekik ebben segíteni, hogy azért próbálják úgy nevelni a gyereket, hogy van értelme annak, hogy tanuljon és előre- törjön” (huszonhárom éves nő).

Az etnikai identitás szerepe és helye a célok elérésében

Akadályozó tényezője lehet a mobilitási célok elérésének a többségi társadalom részéről kifejeződő előítélet. A diszkriminatív élményeik alááshatják a megkérdezettek törekvéseit, az önbizalmukat. A diszkriminációs tapasztalat esetenként megerősítheti a saját csoporthoz tartozás élményét, ugyanakkor a diszkrimináció miatt sérült önértékelés esetén a pozitív önbemutatás, a társadalmi kívánatosságnak való megfelelés, mint motiváció fokozottan jelentkezik.

„Ahogy mondtam, nagyon kevés helyen alkalmaznak romákat. Nem szívesen alkalmaznának engem szerintem. De a társadalom megítélése is fontos szerepet játszik abban, hogy hol fogok majd élni. Nem egy olyan társadalomban, ahol kinéznek az utcán, hanem egy olyanban, ahol mindenki egyenlőnek számít, tehát nem néznek rossz szemmel rám, hogyha sétálok az utcán vagy ülök a buszon. Ez is fontos, meg az, hogy legyen egy állásom, legyen egy munkahelyem” (tizennyolc éves férfi).

Az előítéletek ellenére vagy éppen azokra adott reakcióként a szakkollégisták úgy érzik, hogy saját életük alakulásának aktív szereplői, arra befolyásuk van. Az EVS azt is vizsgálta, mennyire érzik, hogy teljesen szabadon határozzák meg az életüket, vagy azt, hogy semmi befolyásuk sincs a sorsuk alakítására. Az „Egyéni megítélés szerint mekkora befolyása van arra, hogy miként alakul az élete?” kérdésre (1–10-es skálán, ahol 1 = semmi, 10 = nagyon nagy) a hallgatók 7,6 pontra értékelték saját befolyásukat az életük alakulására.

Összegzés

A vizsgálatban részt vevő roma szakkollégisták céljait és jövőképét nagyban meghatározzák azok az élmények, amelyeket otthonról hoztak, életútjuk hordozza a múlt és a jelen hatását (Seginer, 2009). A jobb élet reménye, a szegénységből való kitörni akarás a leggyakoribb motivációs tényező számukra. Ez a kitörési motiváció segít felülkerekedni a nehézségeken, ellenállónak lenni a kudarcokkal szemben (Zimbardo–Boyd, 1999; Kende–Illés, 2011). Az előítéletek ellenére a szakkollégisták úgy érzik, hogy saját életük alakulásának aktív szereplői, arra befolyásuk van (Ungar et al., 2013; Danis–Kalmár, 2020). A szüleik nehéz helyzetéhez képest számukra egy jobb élet reménye csillant fel, ezért egyetemi tanulmányaikra eszközként tekintenek a céljaik eléréséhez (Brown– Jones, 2004). Mások segítése belső késztetésként él bennük korábban átélt pozitív élményeikből fakadóan: megtapasztalták, hogy a siker záloga a támogató, erős közösség, amelynek kialakításában nekik is szerepük lehet (Forray, 2016; Lukács J. – Dávid, 2019; Hong et al., 2020). Ez a társadalmi felelősségvállalás egyfajta „törlesztésként” is interpretálható a cigány/roma közösség felé a felfelé irányuló mobilitásért cserébe (Naudet, 2018). Az életút-elbeszélés szituatív mozzanataiban tetten érhető, ahogyan a hallgatók a társas lét kritikus mozzanataira reflektálnak, a társakhoz való sikeres kapcsolódás az egyéni sikerességük záloga (Máté, 2015; Dávid et al., 2018).

A szakkollégisták céljaiban és jövőképében az első helyen szerepel a munka, a sikeres szakmai életút (az önfejlődés, karrier) és a család. Szakemberként szeretnének érvényesülni és „példát mutatni”.

A narratívák kiemelik, hogy interjúalanyaink többsége optimista a jövőt illetően, annak ellenére, hogy az interjú más részeiben tematizálódik, hogy születési környezetüktől nagyon eltérő társadalmi közeg elvárásainak kell megfelelniük. A felfelé irányuló társadalmi mobilitás nem lineáris, progresszív folyamat, sok esetben számtalan „rejtett költséget” foglal magában (Friedman, 2014; Naudet, 2018; Durst et al., 2016; Durst–Bereményi, 2021). A roma fiatalok sikerességre törekvése ebben az értelemben nem feszültségmentes, hiszen a továbbtanulás gyakran együtt jár a családi, cigány/ roma közösségi szálak gyengülésével. A rövid és hosszú távú célok rendszerezésében, a motiváció fenntartásában, valamint a társadalmi mobilitással járó mentális költségek mérséklésében kulcsfontosságú szerep juthat a hasonló helyzetben lévő fiatalokból verbuválódó kisközösségeknek, így a roma szakkollégiumoknak is (Lukács J. et al., 2022). Ezek a közösségek stabilitást jelenthetnek a kibocsátó és a befogadó csoport közötti egyensúlyozásban.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Tanulmányunkban a roma szakkollégisták körében végzett vizsgálatunk alap­ján mutatjuk be a baráti kapcsolatok szerepét az iskolai mobilitásban. A fel­sőoktatásban alulreprezentált roma egyetemisták számtalan kihívással néznek szembe az akadémiai közegben, ugyanakkor ismeretes, hogy a baráti kötések nélkülözhetetlen erőforrást biztosítanak az egyetemi beilleszkedéshez. Tanul­mányunk tárgya, hogy a modern társadalmakban egyre jelentősebb szerepet játszó baráti kötődések hogyan formálódnak a roma egyetemisták esetében. Az elemzésből kiderül, hogy a válaszadók baráti köre elsősorban nem az etnikum, hanem az iskolai végzettség alapján szerveződött. A roma szakkol­légisták közeli barátainak jellemzői megegyeznek a nem roma származású szakkollégisták barátokra vonatkozó kapcsolathálózati sajátosságaival, azonban az első generációs egyetemisták kisebb arányban rendelkeznek magas iskolai végzettségű barátokkal.

 Kulcsszavak: roma, első generációs egyetemista, barátok, kapcsolati tőke

A barátság számos diszciplína szempontjából elemezhető, definiálni mégis nehézkes. Ugyan a barátságdefiníciók javarészt egyetértenek bizonyos alapkritériumokban – minthogy a barátság hasonlóságon, egyenlőségen, kölcsönösségen és bizalmon alapul, a barátságsémákat erőteljesen meghatározza az egyén személyisége, szocializáció- ja, kultúrája, valamint az adott társadalmi környezet is (Albert–Dávid, 2007; 2020). A közeli barátok a modern társadalmakban a családi kapcsolatok mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az egyén jóllétének biztosításában (Albert et al., 2021). Egy ember baráti kapcsolatai – mivel alapvetően kölcsönösségen és egyenlő viszonyon alapulnak – jellemzően hozzá hasonló társadalmi státuszú csoportból kerülnek ki, ami garantálja a hasonló értékrendet és érdeklődési kört is (Albert–Dávid, 2007; Allan, 2008; Policarpo, 2018). De mi történik, amikor az egyén kapcsolathálózata átrendeződik a társadalmi mobilitás során? Meg tudja-e őrizni a felfelé irányuló mobilitás közben az eredeti, alacsonyabb társadalmi státuszához kötődő baráti kapcsolatait? Képes-e kialakítani új, a magasabb társadalmi csoportból származó barátságokat?

A roma/cigány^[1]Tanulmányunkban a „roma” és „cigány” kifejezéseket egymás szinonimájaként használjuk, mindkettőn az összes hazai cigány csoportot értve. egyetemisták – akiknek a többsége alacsony státuszú társadalmi közegből származó, első generációs egyetemista – gyakran találják magukat „két csoport közé szorulva”. A felsőoktatásban alulreprezentált, hátrányos helyzetű kisebbségi csoportból származó hallgatók rendszerint arról számolnak be, hogy eredeti közösségükkel kevésbé tudják megosztani egyetemi élményeiket és kihívásaikat, az egyetemen pedig egy számukra gyakran ismeretlen közegben kell fogódzókat találniuk (Lehmann, 2014; Lukács J. – Dávid, 2019). Ebben a helyzetben különösen fontos szerep jut az érzelmi biztonságot nyújtó úgynevezett erős kötéseknek, így a baráti kapcsolatoknak is.

Tanulmányunkban roma szakkollégisták körében végzett kutatásunk alapján mutatjuk be a baráti kapcsolatok szerepét a felfelé irányuló mobilitás során.

Roma egyetemisták/diplomások kapcsolati tőkéje

A romák körében végzett kapcsolathálózati elemzések rendszerint homogén, de álta-lában erősebb családi kapcsolatokról, több barátról, kiterjedtebb kapcsolathálózatról számolnak be a többségi társadalomhoz képest (Albert–Dávid, 2006; Messing, 2006). A legújabb kutatások alapján azonban elmondhatjuk, hogy a romák mára elvesztették ezt a kapcsolathálózati előnyt: baráti körük zsugorodott, etnikailag még inkább homo- génné vált, bizalmas kapcsolataikban lecsökkent a rokonok aránya, és egyre nagyobb társas izoláció jellemzi őket (Huszti, 2019; Huszti–Ember, 2019; Dávid et al., 2020).

A tradicionális roma közösségeket korábban jellemző kapcsolathálózati gazdagság a felsőfokú végzettségű romák körében még kevésbé érvényesül. A társadalmi mobilitás nyomán bekövetkező kapcsolathálózati átrendeződés miatt kapcsolathálózatuk gyakran sérült, családi, rokoni kötéseik gyengék, baráti kapcsolataik nem működnek (Székelyi et al., 2005; Szabóné, 2012). Székelyi és munkatársai (2005) kutatása szerint a diplomával rendelkező romák baráti körét jellemzően alacsonyabb iskolai végzettségűek alkotják. Ez a fajta kapcsolathálózati deficit tulajdonképpen a „mobilitás áraként” is értelmezhető (Nyírő–Durst, 2018; Durst–Bereményi, 2021).

A stabil kapcsolathálózat ugyanakkor kulcsfontosságú a cigány fiatalok egyetemi és a roma diplomások társadalmi beilleszkedésében. Az, hogy a hátrányos helyzetű, vala- mely kisebbségi csoporthoz tartozó hallgatók milyen kapcsolatokra tudnak támaszkodni, és mennyire tudnak beilleszkedni az egyetemi, illetve a többségi társadalmi közegbe, meghatározza az egyetemi lemorzsolódást, a munkaerőpiaci sikerességet, de a pszichés jóllétet is (Strayhorn, 2012; Stebleton et al., 2014). A kutatások alapján a boldoguláshoz egyaránt szükségesek az erős családi és baráti kötések, valamint az egyetemi közeghez,

a többségi társadalomhoz fűződő kapcsolatok (Lukács J., 2018; Mishra, 2020). Mi több, a gyerekkorban nyitott, heterogén kapcsolathálózat egyenesen előfeltétele a társadalmi mobilitásnak (Székelyi et al., 2005). Az erős és gyenge kötések együttesen biztosítják a mobilitáshoz és beilleszkedéshez nélkülözhetetlen strukturális erőforrásokat, vala- mint a folyamatot támogató érzelmi stabilitást (Lukács J. – Dávid, 2019).

Lévén, hogy a romák számára jellemzően kevésbé elérhetők a társadalmi mobilitáshoz szükséges, magasabb társadalmi státuszú csoportokhoz vezető gyenge kötések, esetükben sokkal jelentősebb szerepet játszanak az erős kötések. Számos esetben a többségi társadalmat reprezentáló nem roma barátokkal és pedagógusokkal való kapcsolat képezi a társadalmi mobilitáshoz szükséges erőforrást (Pusztai, 2004). Amíg a nem roma barátságok kialakulásának esélyét a települési, az iskolai és munkahelyi szegregáció hátráltatja, addig a továbbtanulás egyértelműen segíti (Neményi, 2012; Boda–Néray, 2015; Kisfalusi, 2016; Dávid et al., 2020). Összességében a heterogén, stabil baráti kör komoly erőforrást jelenthet a társadalmi mobilitás során (Székelyi et al., 2005; Mishra, 2020).

Módszer

Tanulmányunkban a roma szakkollégisták baráti kapcsolatait mutatjuk be a gyerekkoruktól kezdve a szakkollégiumi, egyetemi évekig.

A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete 2011 és 2016 között vizsgálta a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat öt szakkollégiumának roma és nem roma származású hallgatóit. A szakkollégiumok célja a roma fiatalok támogatása diplomájuk megszerzésében, amelyhez a lakhatáson kívül ösztöndíjjal és különböző kurzusokkal járulnak hozzá (Biczó, 2021). Kutatásunk a szakkollégisták értékrendjét, identitását, szubjektív jóllétét és kapcsolathálózatát mérte fel, ezek változásaira fókuszált. A felmé- rés során több módszert alkalmaztunk, a jelenlegi tanulmányban a hallgatókkal felvett strukturált életútinterjúk, valamint a kapcsolathálózatot feltáró kapcsolati naplók barátságokra vonatkozó eredményeire támaszkodunk.

A szakkollégistákkal az őszi szemeszterben vettünk fel strukturált életútinterjúkat. A felvett interjúk a legtöbb esetben körülbelül egy órát vettek igénybe. A gépelt interjúk kódolásához és elemzéséhez a MAXQDA 2020 tartalomelemző szoftvert alkalmaztuk (Kuckartz–Rädiker, 2019). Az interjúk olvasása során kódokat és alkódokat rendeltünk a szövegrészekhez. Amikor valamilyen új kategóriát találtunk, újra átnéztük és ahol szükséges volt, átkódoltuk az interjúkat. A kódolási folyamat végeztével összefüggéseket kerestünk az egyes kategóriák között a barátság témakörén belül.

A hallgatók minden őszi szemeszterben egy héten keresztül vezették kapcsolati naplójukban, hogy kikkel, hol és milyen formában beszéltek (Dávid et al., 2017). A szak- kollégisták a kapcsolati naplóba bejegyzett személyek szociodemográfiai jellemzőit, valamint a kapcsolat jellemzőit (például mióta ismerik egymást, milyen gyakran beszélnek) is rögzítették. A kapcsolati napló eredményeit IBM SPSS 27 szoftverrel elemeztük.

Minta

A kutatásban a szakkollégiumokban 2011 és 2016 között aktív jogviszonnyal rendelkező, önként vállalkozó szakkollégisták vettek részt. Az interjús elemzésbe csak a roma szakkollégisták kerültek (N = 117). Kapcsolati naplót 124 roma szakkollégista vezetett, ők összesen 450 olyan személy nevét és jellemzőit jegyezték le naplójukba, akit közeli barátként^[2]A kapcsolati naplóban a kapcsolat típusát illetően több lehetőség közül választhattak a hallgatók, illetve „egyéb” kategóriában saját maguk is definiálhatták a kapcsolatot. A … Részletek tartottak számon. Ebben a tanulmányban ezekre a barátokra koncentrálunk. A kapcsolati naplót szintén kitöltő 59 nem roma származású szakkollégistát és az általuk említett 226 közeli barátot kontrollcsoportként használtuk az elemzésben.

A roma származású szakkollégisták 53%-a nő, átlagéletkoruk 21,5 év volt (min. 16, max. 33, SD = 2,429). Többségük (62%) négy-öt fős háztartásból érkezett, és egy-két test- vérük van (68%-uknak). A roma szakkollégisták 86%-a első generációs egyetemista, azaz szüleiknek nincs diplomájuk. Jellemzően ötezer főnél alacsonyabb népességű településekről származnak, csupán 14%-uk nőtt fel százezer főnél nagyobb lélekszámú településen. A roma és nem roma szakkollégisták a főbb szociodemográfiai jellemzők (nem, életkor, településtípus) tekintetében nem különböznek, kivéve, hogy a cigány hallgatók között szignifikánsan magasabb az első generációs egyetemisták aránya [86% vs. 66%, X2 (1, N = 154) = 7,861, p = 0,005, V = 0,226].

Eredmények

Gyerekkori roma barátok, avagy a mobilitás ára

A válaszadók gyerekkori ismeretségei, baráti köre a továbbtanulással megváltozott a gimnázium, de legkésőbb az egyetemi évek során. Egy részük gyerekkorában inkább romákkal volt körülvéve, ők a gimnáziumi évek alatt vagy az egyetemi csoporttársak között több nem roma ismerősre, barátra leltek.

„Általános iskolában nagyon sok cigány barátom volt. Velük még tartom a kapcsolatot, de elég ritkán, mert ők is szétszéledtek az ország minden pontjára, és elég ritka, amikor beszélünk, néha telefonon, néha pedig interneten szoktunk, vagy például amikor vannak falunapok, akkor le szoktak jönni, és ott szoktunk találkozni. Viszont ez így folyamatosan változott. A középiskolában már nem volt olyan sok roma barátom” (huszonegy éves nő).

Több szakkollégistának a cigány barátai megfogyatkoztak az évek folyamán, ami mögött a roma társadalomra jellemző korai családalapítás is meghúzódik. A továbbtanuló roma nők más élethelyzetben vannak, mint cigány kortársaik nagy része, és ezért könnyebben felbomlanak a gyerekkori barátságaik.

„Igazából a cigány lányok, akik velem egykorúak, ők már mind férjhez mentek, és családjuk van. Szóval még ha akarnám, sem lehetne” (huszonkét éves nő).

Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy a továbbtanulás barátságokra vonatkozó ára nagyobb a roma nők, mint a férfiak esetében, azonban nem találtunk szignifikáns különbséget a roma szakkollégista nők és férfiak barátokra vonatkozó kapcsolathálózati jellemzői (van-e barátja, barátok száma, barátok szociodemográfiai jellemzői) között.

A másik ok, amely miatt a roma gyerekkori barátok háttérbe szorultak a szakkollégisták kapcsolataiban, az, hogy a továbbtanulás miatt más témák kezdték el érdekelni őket, és már nem értették meg egymást.

„Hát sok barátommal megromlott otthon a kapcsolat, mert elkerültem távolra, meg valahogy furcsa volt, hogy engem érdekel sok minden, míg őket nem, és ebből kifolyólag se volt sokszor közös pont” (tizennyolc éves nő).

Nem roma gyerekkori barátok, avagy a mobilitás alapja

Akiknek már gyerekkorukban és az egyetemi éveik során is többségében nem roma barátaik voltak, azok egy része azért nem barátkozott romákkal, mert nem érezte közéjük tartozónak magát.

„Egyik barátom sem volt roma. Hát én, nem tudom, tehát én mindig magyar származásúakkal voltam, gyerekkoromban is ők voltak a legjobb barátaim mindig. Tehát nem voltam jó kapcsolatban a fajtársakkal, vagy nem tudom, hogy ezt hogy mondjam másképp. Nem tudom. Én egy kicsit olyan másnak éreztem magam, vagy nem találtam meg velük a közös hangot soha. Nem is próbáltam annyira keresni, jobban megértettem magam a barátokkal, mármint a nem cigány származású barátaimmal, és akkor így soha nem is volt olyan, akiről el tudnám mondani, hogy gyerekkori barátom volt, vagy még azt, hogy talán csak egy cimborám volt esetleg. És a mai napig is, hát most van egy-kettő olyan, akivel így beszélőviszonyban vagyok, vagy hogy úgymond jóban vagyunk, de hát még haveri kapcsolatnak sem nevezném. Tehát egy kicsit így elhúztam attól a közösségtől” (huszonegy éves férfi).

Azok, akik gyerekkorukban romaként nem roma közegben mozogtak, a szakkollégiumban olyan romákat ismerhettek meg, akik hozzájuk hasonlóan magas iskolai végzettségűek.

„Igazából a szakkollégiumnak köszönhetően ez az arány változott. Korábban azért tényleg elmondható volt, hogy nagy százalékban nem romák voltak a barátaim, akikkel nemcsak haveri, hanem napi szintű kapcsolat volt, akár elmentünk velük szórakozni. Mára változott az, hogy már barátomnak is nevezhetem, vagyis több embert nevezhetek barátomnak, aki cigány” (húszéves férfi).

Az iskolai végzettség mint barátságot alakító tényező

A válaszadók baráti köre a továbbtanulással nem feltétlenül az etnikum, hanem inkább az iskolai végzettség alapján szerveződött. A következő idézet is erről tanúskodik.

 „Nekem roma barátaim nem is voltak. Inkább csak ismerősök, akiket látásból ismertem, aztán beszéltem velük egy-két szót egy hónapban egyszer, vagy akár pár hónapig nem is láttuk egymást. De inkább magyarok voltak. Általános iskolában is két lány volt, aki nagyon közel állt hozzám, és ők mai napig is, és ők is magyarok. Középiskolából is három lány, és ők is magyarok voltak, és most egyetemen is csak magyarok, akikkel vagyok. De cigányokat nem is ismerek, vagyis nem is láttam még cigányokat az egyetemen. Itt már, akik itt is vannak, ők orvosira járnak, csak másik épületbe. […] Csak egyetemre járó barátaim vannak. Evidens, hogy az egyetemen csak nem romák vannak. Viszont romákkal én nem nagyon találkozom, csak itt a kollégiumban és otthon a családommal. Úgyhogy a környezetemben például otthon nincs senki, csak egyetlenegy srác, aki főiskolára jár, és ő is roma” (tizenkilenc éves nő).

Azokon a helyeken, ahol a magasabb iskolai végzettségre törekvő romák egy része megfordult, kevés szintén cigány származású személy volt, és így baráti kapcsolataikban a nem romák domináltak. Ezt mutatja a következő idézet is, amelyben egy olyan szakkollégista beszél, aki a helyi iskola dominánsan roma osztálya helyett a nem roma többségű osztályba kerülhetett.

„Aztán amikor már általános iskolában felsős voltam, akkor már igazából magyar barátaim voltak, ha lehet így mondani, hogy magyar. Ez szerintem abból adódik, hogy amikor általános iskolába kerültem, ugye nálunk úgy volt, hogy a cigányok-magyarok külön osztályban. És nem akartak bevenni a magyar osztályba, ugye. És anya meg beszélt az igazgatóval, ha nem vesznek be a magyar osztályba, akkor át fogunk menni másik iskolába. A cigánytelepen, akik vannak, úgy velem egykorúak, ők bántottak, és nem akarta [az édesanyja], hogy egy osztályba kerüljek velük, mert akkor sok lett volna a konfliktus ugye. És hát akkor ugye, hát volt ismeretségünk, és akkor így sikerült beadnia anyának a magyar osztályba. És akkor így velük, igazából velük haladtam. Én úgy gondolom, hogy egyetemre is azért kerültem, mert az a példa volt előttem. Ugye hát ők mennek egyetemre, a gimnáziumba is. Végig jó tanuló voltam, általános iskolában is végig ötös voltam. Aztán gimiben is mindig négy egészes átlag fölött voltam, 4,2 és 4,5 között mozogtam, és hát ugye húztak fölfelé még jobban. És hogy láttam a példát magam előtt, hogy gimnázium, aztán egyetem, nem tudom, mi, és akkor én is úgy gondoltam, hogy jobb lenne. Hát persze már kicsi koromban is úgy gondoltam, hogy én ide szeretnék jönni, csak akkor még orvos szerettem volna lenni. De hát csak úgy gondolom, hogy nagy hatással volt rám az, hogy engem anya akkor oda íratott, mert azt a példát láttam magam előtt. A velem egykorú lányoknak ott, a cigánytelepen már mindnek van gyereke, ilyen, hogy kettő-három, tehát tizenhat évesen kezdik, és nagyon örülök, hogy anya így döntött, hogy nem ad be abba. Nem az, hogy… tehát nincs problémám velük, csak így a sorsom jobb lett. Én úgy gondolom, hogy már jobb sorsom van” (húszéves nő).

Baráti kapcsolatok az egyetemen

A roma szakkollégisták 78%-a említett közeli barátot a kapcsolati naplójában. Kapcsolathálózatuk átlagosan 18%-át (min. 0, max. 93, SD = 19,882) tették ki a közeli barátok, ami azt jelenti, hogy az átlagosan 26 fős méretű kapcsolathálózatokban átlagosan 4,5 fő volt közeli barát (min. 0, max. 25, SD = 5,396).

A roma szakkollégisták közeli barátainak többsége (59%) nem roma származású. Figyelemre méltó, hogy a közeli barátok magas iskolai végzettségű körből kerülnek ki, 56%-uk legalább érettségivel rendelkező nem roma, 37%-uk legalább érettségivel rendelkező roma. A közeli barátok harmada (29%) szakkollégiumi társ, ami arra utal, hogy a szakkollégiumi közösség jelentős kapcsolati bázis a hallgatók számára. A közeli barátok csupán 6%-a gyerekkori ismeretség, 55%-ukat évek óta ismerik a roma szakkollégisták, a fennmaradó 39%-ot pedig néhány hónapja, hete – ez utóbbiak tehát az új, egyetemen szerzett barátságok. Barátaik 51%-ával legalább napi rendszerességgel beszélnek, és a kapcsolati naplóba jegyzett interakciók alapján jellemzően személyesen beszélnek (75% volt a személyes interakció).

A roma szakkollégisták közeli barátainak jellemzői nagyrészt megegyeznek a nem roma származású szakkollégisták kapcsolathálózati sajátosságaival, kivéve hogy a roma hallgatóknak szignifikánsan több barátjuk kerül ki a szakkollégiumból, mint a nem roma hallgatóknak [29 vs. 19%, X2 (1, N = 667) = 8,463, p = 0,004, V = 0,113], és gyakrabban beszélnek a barátaikkal [51 vs. 39% naponta, X2 (2, N = 646) = 8,329, p = 0,016, V = 0,114]. Az etnikai háttérnél meghatározóbb tényezőnek tűnik a barátságok vonatkozásában az, hogy a szakkollégista első generációs egyetemista-e, ugyanis az első generációs egyetemisták – etnikumtól függetlenül – kisebb arányban rendelkeznek magas iskolai végzettségű barátokkal. Amíg a közeli barátok etnikai háttere a szakkollégisták etnikumával mutat összefüggést [F (3, N = 108) = 5,811, p = 0,001, Eta2 = 0,139], addig a barátok iskolai végzettségét illetően meghatározóbb, hogy a szakkollégista első generációs egyetemista-e, vagy sem [F (3, N = 41) = 2,721, p = 0,057, Eta2 = 0,032] (lásd az 1. táblázatot).

1. táblázat: A szakkollégisták közeli barátainak megoszlása etnikum és iskolai végzettség szerint (saját szerkesztés)

Kiemelendő, hogy a gyerekkori barátok kapcsolathálózatban szereplő aránya nem különbözik sem a roma – nem roma, sem az első generációs – nem első generációs egyetemisták tekintetében. Ez arra utal, hogy a hallgatók ugyanolyan mértékben tudták megőrizni gyerekkori barátságaikat. Ugyan a roma származású hallgatók gyerekkori barátai jóval magasabb arányban romák [50 vs. 5%, X2 (1, N = 46) = 11,697, p < 0,001, V = 0,504], iskolai végzettség szempontjából nincs statisztikailag mérhető különbség a roma – nem roma szakkollégisták, sem az első generációs – nem első generációs egyetemisták gyerekkori barátai között. Feltételezhetően, ha voltak is alacsonyabb iskolai végzettségű gyerekkori barátok a roma és első generációs egyetemista fiatalok kapcsolathálózatában, ezeket korábban, talán már a középiskolai évek alatt elvesztették.

A baráti kapcsolatokkal a párválasztás is összefüggést mutatott. Azoknak a hallgatóknak, akiknek roma származású párja volt, nagyobb arányban voltak roma barátaik [F (1, N = 62) = 9,485, p = 0,003, Eta2 = 0,124], és ez a megfigyelés független volt a szakkollégisták etnikumától. Ugyan adataink alapján nem tudjuk megítélni, hogy a párválasztás hat-e a baráti kapcsolatok alakulására, vagy fordítva, mindenesetre a szakkollégistákkal felvett életútinterjúk arra utalnak, hogy az egyén gyerekkori szocializációja, az, hogy mennyire nevelkedik nem roma közegben, milyen kortársakkal érti meg magát legjobban, hatással van a párválasztásra is.

Összegzés

Tanulmányunkban roma szakkollégisták körében vizsgáltuk a baráti kapcsolatok szerepét a társadalmi mobilitás során. Számos kutatás szerint a társadalmi mobilitás folyamatában jelentős szerepet játszanak az érzelmi stabilitást biztosító baráti kötelékek és a heterogén kapcsolathálózat (Strayhorn, 2012; Stebleton et al., 2014; Székelyi et al., 2005).

Eredményeink alapján a gyerekkori barátok arányát és társadalmi hátterét illetően nem mutatható ki különbség sem a roma – nem roma, sem az első generációs – nem első generációs egyetemisták között. Az interjúk arra utalnak, hogy a szakkollégisták már korábban, a középiskolai évek alatt elvesztették alacsonyabb státuszú baráti kapcsolataikat, illetve valószínűsíthetően elsősorban azok a fiatalok tudtak továbbtanulni, akiknek már gyerekkorukban is heterogén kapcsolathálózatuk volt (Székelyi et al., 2005).

A megkérdezett első generációs egyetemisták baráti köre az iskolai tanulmányok során egyre inkább nem az etnikum, hanem az iskolai végzettség alapján szerveződik, ennek okai a megkérdezettek szerint az iskolai életút során megváltozott gondolkodásmódban, értékrendben és életmódban, azaz a kulturális tőke különbözőségében keresendő (Kuh–Love, 2000). Az iskolai életút kezdetén egy helyen lakó fiatalok eltávolodnak egy- mástól földrajzilag és az érdeklődésük szerint is, ezek a barátságok a továbbiakban már nem tarthatók fenn, feláldozódnak a társadalmi mobilitás oltárán (Nyírő–Durst, 2018; Durst–Bereményi, 2021). A hallgatók szükségszerűen az iskolai, kollégiumi közegükben találnak barátokra.

A roma és nem roma szakkollégisták közeli barátainak jellemzői sok tekintetben megegyeznek, ami némileg ellentmond a korábbi szakirodalmi tapasztalatoknak (Székelyi et al., 2005; Szabóné, 2012). Megjegyzendő, hogy a roma szakkollégistáknak több baráti kapcsolatuk van a szakkollégiumon belülről nem roma társaikhoz képest, a szak- kollégiumi közösség tehát számukra fontosabb bázist képvisel (Lukács J. – Dávid, 2019). A szakkollégisták etnikumánál meghatározóbbnak tűnik szüleik iskolai végzettsége. Az első generációs egyetemistáknak kisebb arányban vannak magas iskolai végzettségű barátaik – függetlenül attól, hogy roma vagy nem roma származásúak.

A szakkollégistákkal felvett életútinterjúk arra is utalnak, hogy az egyén gyerekkori szocializációja összefügg a későbbi párválasztással is (Van Zantvliet et al., 2015).

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat