Absztrakt

A tudomány fejlődése, a gépesítés és sok más tényező együttes eredményeképpen a világ fejlettebb régióiban az embert az ülő, kényelmes életmód jellemzi. Homo sedenssé vált a korábban évezredeken át kenyerét testi erő­ feszítéssel előteremtő Homo sapiens. Az egészség fenntartásához mozgásra is szüksége van szervezetünknek. Ez az élet természetes tevékenységeiben ma már alig valósul meg, ezért fontos a stilizált feladathelyzetek (sportolás) megteremtése. Ahhoz, hogy felnőttkorban (is) aktív életet éljünk, már gyermek­ korban szükséges a sportmozgás elsajátítása, illetve a sportolás iránti igény kialakítása. Ebben a kérdésben a családnak fontos szerepe van. A kisgyermekkorban elkezdett sportolás csak kitartó családi támogatással válik, válhat a majdani felnőtt életébe is beépülő, az egészséges életet szolgáló, működő tevékenységfaktorrá. A tanulmány a szakirodalom és egy egyetemisták köré­ben elvégzett vizsgálat segítségével rámutat, miképpen értelmezhető a család támaszfunkciója a fenti kérdéssel kapcsolatban.

Kulcsszavak: család, támogatás, sport

DOI: 10.56699/MT.2023.4.4

A család a mindennapi élet információzuhatagában előtérben álló, fontos szereplő. A közbeszéd és a média éppen úgy, mint a tudomány nyilvánossága napirenden tartja: értelmezi, elemzi, véleményt mond állapotáról, fejlesztési javaslatokat fogalmaz meg vele kapcsolatban. Híreket hallunk a családról mint a népesség fogyásának potenciális megállítójáról (Sági–Lentner, 2020), a nevelésben játszott megkerülhetetlen szerepéről, a nyugodt, kiegyensúlyozott élet támaszául szolgáló funkciójáról (Kopp– Kovács, 2006; Kopp–Skrabski, 2006). Ha jól működik. S ha rosszul vagy sehogy sem működik, akkor hiányáról, a betöltetlen szerepéből adódó bajokról hallhatunk. A családdal foglalkozó tudományos munkák megfogalmazzák, hogy a társadalom alapsejtje, a család folyamatosan változik (Smock–Schwartz, 2020). Több évezredre nyúló története során a mindenkori élet valódi szükségleteihez való alkalmazkodás kényszerében mindig megújul. A társadalom életében betöltött pótolhatatlan szerepét változásaiban is állandó jelenléte igazolja. Az európai család funkciói utóbbi évtizedekben beállott változásainak legfontosabb tendenciáit bemutatja a nemzetközi és hazai szakirodalom (Buda, 1994). Nem veszi azonban számba azokat a módosulásokat, melyek igen jól láthatóan jelen vannak a mindennapi élet gyakorlatában, de a család lényegi vonásait nem rajzolják át. Ezek közé tartozik a gyerekek sportolását támogató erőfeszítés, mely ma az egészséges életre való felkészítés igen fontos akciójává lép elő, s bizony jelentős (időráfordításban is mérhető) munkát igényel. Erre a támogatásra irányítjuk most a figyelmünket.

A család támogató funkciója

A családi támogatás mint fogalom értelmezési keretét a pszichológiai és szociológiai szakirodalom alapján alakítottuk ki. Mindkét megközelítésben hangsúlyos szerepet játszik a családban nyerhető erőforrásnak a személyhez (méghozzá a közel álló személyiséghez vagy személyiségekhez) kötöttsége. Természetesnek vettük, hogy a családi támogatás működése nem elszigetelt jelenség, hanem a családon kívüli, azaz a tágabb környezet szereplőit is gyakran bevonó, azzal esetleg együttműködő hatásrendszerről van szó. Azt is láttuk, hogy a fókuszban lévő problémával kapcsolatba hozható társas támogatás a serdülőkorban és a korai ifjúkorban esetenként nagyobb hangsúllyal jelenik meg a családon kívüli társas közegben, a kortárscsoportban, konkrétan az iskolai vagy a sportegyesületi közösségben. Igen találónak, jónak tartjuk a szakirodalomban fölbukkanó erőforrás-karaván (Kahn–Antonucci, 1980) kifejezést, mely láttatóan jeleníti meg a többszereplős támogatórendszert, amely az egyént nem csupán érzelmekkel lendíti, segíti előre, hanem nagyon gyakran gyakorlatias tanácsokkal, megoldási javaslatokkal is.

A megküzdési stratégiák a kritikus helyzetekben működő, gyakran a támogató környezet segítségével élő személyiség döntéseit, alkalmazott megoldásait s a nyomukban lehetségessé váló társadalmi adaptációs módokat írják le (Kapitány–Kapitány, 2007). Richard Lazarus és Susan Folkman nyomán a problémaközpontú és érzelemközpontú megküzdési formákon belül nyolcféle stratégiát különíthetünk el, ezek egyike a társas támogatás keresése, amely a társas környezet részéről rendelkezésre álló erőforrások, támogatások keresését és használását jelenti (Margitics–Pauwlik, 2006). Fontos szem előtt tartanunk, hogy a család és a kortárscsoport támogató szerepe sok tekintetben eltér egymástól (vö. Horváth-Szabó–Dávid, 2013). A szakirodalom egybehangzóan állítja, hogy a család gyerekekkel kapcsolatos támogató működése folyamatos, nem függ tanulmányi és munkateljesítményektől, azaz a gyermekek (kortól függetlenül) viszonylag stabil, állandó szolidaritást élhetnek át. A mi társadalmi és kulturális föltételeink között a szeretet, a meghittség, az elismerés és bizalom iránti elementáris emberi szükségletek kielégítése csak a család keretei közt lehetséges. Minden egyéb szociális környezet csak parciális, idő és cél behatárolta szociális kapcsolatot tűr meg (Giesecke, 1991).

Számos faktort ölel fel, ezért a személyiség megküzdési kapacitásánál többet foglal magában a reziliencia konstruktuma. A reziliencia széles körű fogalma szerint az egyén szélsőséges változások vagy fenyegetettség esetén is képes pozitívan alkalmazkodni. Ma már integrált alkalmazkodórendszerként értelmezik a kutatók ezt a vészrugalmasságot, és kialakításával kapcsolatban tíz különösen jelentős integrált területet neveznek meg. Ezek között szerepel a család rendszere, az egyenrangú társas rendszerek, a kötődési kapcsolatok a szülőkkel, barátokkal és másokkal (biztonságos kötődés) (Urbán–Kovács, 2016).

A családi támogatással megoldandó pedagógiai probléma bemutatása

Testünk mozgásigénye

Testünk nem a mai, hanem a tízezer évvel ezelőtti életre szerveződött, amikor az élelem megszerzése és az élet puszta védelme is folyamatos testi erőfeszítésre késztette az embert. Menekülés az erős vadállat elől, futás a gyengébb, az élelemnek megszerezhető után, harc a rivális emberrel: ezek voltak a mindennapi élet jellemző eseményei. S nemcsak a ködbe vesző több ezer éves múltban, de az elmúlt évszázadokban is az emberek döntő többségének a kemény testi munka jelentette az életben való megkapaszkodás lehetőségét és mindennapi gyakorlatát. A ma emberének ezek sokszor szinte ijesztő elvárások és körülmények, de testünk erre a küzdelmes, valódi fizikai erőfeszítést igénylő életre teremtődött. Testünk ma is azt várja, hogy – lehetőleg változatos – mozgással terheljük (Gombocz, 2019). „Az izom – ami az ember legnagyobb tömegű szervrendszere – követeli a maga jussát. Ezt pedig testmozgással oldhatjuk meg, és minél technicizáltabb a környező világunk, annál inkább meg kell teremteni a mozgás lehetőségét. […] saját pusztulásunkat okozhatja a test, a biologikum elhanyagolása” (Takács, 1991: 8). Bár testünk elvárná, hogy mozgással is jóllakhasson, a modern világ egyre inkább lehetővé teszi a kényelmes életet, és nem kényszerít minket arra, hogy mozogjunk. Automatizált világunk hőse a homo sedens. Nem lehet azonban következmények nélkül a természet rendjével „szembeszegülve” élni életünket, kockáztatni egészségünket. Ráadásul nemcsak a saját, de utódaink egészségéért is felelősséggel tartozunk: meg kell teremtenünk a testmozgás lehetőségét, és a felnövekvő generációt ezen a téren is támogatnunk kell.

Az iskolai testnevelésnek ilyen értelemben nincs alternatívája. Hosszú küzdelem után, talán még a hazai testnevelői kar számára is meglepetést okozó váratlansággal tíz évvel ezelőtt Magyarországon törvényt hoztak a mindennapos testnevelés valamennyi iskolafok minden osztályába való bevezetéséről. Nagyszerű döntés volt ez, nemzetközi mércével mérve is úttörő ezen a téren a magyar köznevelés. Sajnos azonban még ez sem elegendő biztosíték arra, hogy a majdani felnőtt megfelelő testi terheléssel szolgálja a maga egészségét.

A sport elsajátítása

A mozgásos cselekvéseket csak tényleges gyakorlásukkal lehet elsajátítani. A kívánatos megoldás, hogy ki-ki a személyiségének, testének leginkább megfelelő sportágban szerezzen alkalmas sporttudást, és kialakuljon benne az igény e sportág folyamatos, felnőttkori űzésére is. Az iskola – minden igyekezet ellenére – ennek alig-alig tud megfelelni. (Ezt jól illusztrálják társadalmunk és ebben gyermekeink, fiataljaink egészségi mutatói.) Ennek számos okát ismeri a sportpedagógia, a legfontosabbak közé infrastrukturális és emberi tényezőket sorolhatunk. Nem mindenütt áll rendelkezésre a változatos sportmozgás elsajátítására alkalmas felszereltségű, méretű és számú helyszín (Morvay-Sey–Rétsági, 2017). A testnevelés tantárgy státusza nem éri el más tantárgyakét (Hamar et al., 2016), a pedagógusok közti támogatottsága nem egyértelmű (Urbinné, 2016; Borbély, 2019), illetve a neveltek motivációjának mértéke (Szakály et al., 2019) is jelenthet akadályt. Egy sportág felnőttkorban is kitartó űzésére leginkább akkor van esély, ha a sportággal már kisiskoláskorban, sportegyesületi keretek közt találkozik az egyén, elsajátítja és gyakorolja. A sportban való részvétel azonban több, mint a sportmozgás elsajátítása: a sport a valódi élet gyakorlóterepe is. Átélhetők benne konfliktushelyzetek, a siker és a kudarc élménye, az egyén önismerete is fejlődik általa. Lehetőséget teremt a sportoló erkölcsi és esztétikai nevelésére, terepe a közösségi életnek. Az egész személyiséget gazdagítja a benne való szereplés, a részvétel. Emellett élvezetet okoz, kiváló kikapcsolódást és feltöltődést is jelent.

A sport azonban nemcsak ad, követel is magának: csak az tud benne részt venni, aki áldozatot is hoz érte. A felkészületlen, ha mégis beveszik maguk közé a sportolók, játékrombolóvá válik, kellemetlen teher önmagának és a többieknek. A neveléstudomány megállapítja, hogy ugyan a felnőtt ember is nevelhető, de a nevelés lehetősége az életkor előrehaladtával beszűkül. Ez a redukálódás nem egyformán éri a különböző emberi szférákat. A testnevelők, edzők széles körű gyakorlatában megtapasztalható és tudományosan is igazolható tény, hogy legkorábban a motoros képességek fejlesztésének lehetősége esik vissza. Huszonöt éves kor körül már csak igen nehezen lehet új sportmozgásokat megfelelő szinten megtanítani, hacsak nincs neveltünknek sok oldalúan kifejlesztett mozgásműveltsége. A sportágak többségében tehát akkor kell betagolódni a sporttanulás műhelyeibe, amikor a mozgástanulás szenzitív korszaka lehetővé teszi a gyors és alapos jártasság- és készségtanulást. A (kis)gyermekkorban elkezdett sportolás – főleg nagyobb városokban – azonban csak kitartó családi támogatással válik, válhat a majdani felnőtt életébe is beépülő, az egészséges és szép életet szolgáló működő tevékenységrendszerré.

Gondolatmenetünkben nem hagyhatjuk említetlenül, hogy amikor a sportolás egészségvédelmi s a személyiség fejlesztésében és védelmében betöltött nélkülözhetetlenül fontos szerepéről beszélünk, akkor nem tekintjük, nem tekinthetjük homogén médiumnak a sportot. Elismerjük ugyan, hogy minden sportágnak van, lehet értéke a fentiekkel összefüggésben, és azt is fontosnak tartjuk, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább megfelelő sportágat, azonban egyes sportágak látható többletpotenciállal rendelkeznek. Mindenekelőtt a labdajátékokat látjuk kiemelkedőnek ebben a szerepben. Amikor összehasonlítjuk a számításba vehető sportágakat, akkor nyilvánvalóan előnyt élveznek azok, amelyek az életkor előrehaladtával is sokáig űzhetők, amelyek közösségi együttműködésben valósítják meg a sportélményt, s amelyek nem igényelnek nagyobb terhet jelentő anyagi ráfordítást, illetve feltételrendszert (terem, eszköz), azaz a társadalom széles rétegei számára lehetővé teszik a hozzáférést.

A sportpedagógia közismert tapasztalata szerint a hat–tíz éves korban elkezdett rendszeres sportolás révén szerzett sporttudás jelentősen meghatározza a mai fiatal fel- nőtt nemzedék sportolási szokásait. Ebben a korcsoportban azonban többnyire nem a gyerek, hanem a szülő választja a sportágat. A sportolás megkezdésével a gyerek számára kiterjeszkednek a tapasztalás területei. Nemcsak új tevékenységeket tanul, de az addigiakhoz képest másképpen működő új szociális környezetbe és ezzel egy számára új érték- és normarendszerbe kerül, illetve legalább az addig megismert értékek új, korábban nem ismert összefüggésrendszerben jelennek meg előtte. Az új környezet, az új közösség új szereplehetőségeket kínál, és a gyermeknek meg kell tanulnia új típusú konfliktusokkal is megbirkózni. Az új élményeket fel kell dolgozni, alkalmazkodni kell az új környezethez, és ennek kényszere hatással van a személyiségre (Gombocz, 2010). A család támogató funkciója Gerald Caplan (1976) megközelítése szerint ezen a téren is érvényesülhet, többek között azáltal, hogy a támogató család eligazít és segít a problémák megoldásában az új környezetben is, illetve a konfliktusokkal való megküzdést a családi támogatás által erősödő érzelmi teherbírás is könnyebbé teszi. A családi támogatás abban is megnyilvánul, hogy az egyén világképet és életfilozófiát is kap, amely adott esetben az egészséges élet, a sportos élet mint érték világképet is jelentheti.

A sportolás pedagógiai potenciáljának többletét a más tevékenységekkel való összehasonlításban jól ábrázolja, hogy a sporttevékenységben nem csupán élvezetet talál az ember, nemcsak személyisége fejlődését várhatja tőle, de általa megtanulja jóllakatni a testét a biologikuma megkövetelte mozgásos tevékenységgel. Ez egyértelmű, látható többlet, az ambiciózus családok jól értik, meg is próbálnak élni vele.

A sport melletti érvelésünkkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a magyar társadalom egészségi állapota kedvezőtlen képet mutat, az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás, illetve az alkoholfogyasztás mellett nagy arányban jellemző a fizikai inaktivitás is. Igaz ez a gyerekek körében is, különösen a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekben. „Bármely indikátort tekintjük is, a szegény gyerekek hátrányai igen nagyok. Egyszerűen megfogalmazva: a szegény gyerekek kevés egészséges ételt és sok egészségtelen ételt fogyasztanak, keveset mozognak, gyakori közöttük a túlsúly és elhízás” (Hajdu–Kertesi, 2021: 31). Társadalmi szintű változásra ezen a téren csak akkor van remény, ha a felnövekvő generáció táplálkozási, sportolási szokásaira kellő hatást tudunk gyakorolni.

Példa a családi támogatásra

Tanulmányunk kiindulópontját a szerzőpáros egyik tagjának egy korábbi munkája szolgáltatta. Budapesten akkoriban igen jól működött egy asztmás gyerekek terápiájával foglalkozó testnevelőkből és orvosokból szerveződött csoport. Ennek körében alkalmazták a dr. Gyene István testnevelő által jegyzett koncepciót, amely az úszás laikusok számára is könnyen érthető előnyeire épült. Az uszoda pormentes levegőjében a jól szabályozható úszásterheléssel szép lassan, évek türelmes munkájával a fizikai terhelést megfelelően bíró, edzett testet építenek fel, mely később már másfajta sportágak (síelés, atlétika stb.) űzésére is képessé teszi a korábban agyonóvott, a roham elkerülése érdekében minden terheléstől féltett gyereket. A kiválóan működő programot sportszakmai szempontból testnevelők, egészségügyi szempontból pedig a betegséghez jól értő orvosok folyamatos vizsgálatokkal ellenőrizték. Felvetődött az igény a pedagógiai vizsgálatra is, erre kaptunk megbízatást (Gombocz–Jády, 1988). A pedagógiai kutatás egyik figyelemre méltó megállapítása volt, hogy a sokéves programot szinte kizárólag azok a családok viszik végig (azaz a más sportágakra való áttérés lehetőségét adó megerősödés szakaszát azok várják be), akik műveltségük, értelmiségi szemléletük révén belátják a hosszú erőfeszítés értelmét, szükségességét, és rendelkeznek a szükséges családi erővel (anyagiak, illetve a nagy időráfordítás – szállítás, kísérés, felügyelet – képessége). Tehát az a szelekciós folyamat, amely az élet minden területén, így az iskolai pályafutásban is egyeseket előnyben részesít, másokkal pedig hátrányokat szenvedtet el, még egy ilyen speciális területen is működik.

A bemutatott példában kifejezetten beteg gyerekek sportolási támogatását láthatjuk. Tanulmányunk egy olyan tevékenységkörre fókuszál, amely nagyon hasonló a beteg gyerekek úszásterápiájához, bevonja a családokat, és igénybe veszi a család támasz- funkcióját. A megoldandó feladat kiterjedtsége révén érdemel figyelmet, ugyanis a gyereket nevelő családok nagy részét érinti. A sport korábbi pedagógiai propagandájában többek között a sportélmény hozzáférhetőségének demokratikus voltára hívták föl a figyelmet. A jó testi képességek és az ügyesség eloszlása a társadalom minden rétegében egyforma, itt származásától, anyagi helyzetétől függetlenül érvényesülhet mindenki, a társadalomnak ez a szeglete igazságosan működik – hangzott a biztatás. A családoknak a gyerekeik sportolásában betöltött támaszadó szerepét vizsgálva feltételezhetjük, hogy ez az optimizmus nem egészen indokolt. Ugyanis a sport áldásos hatása jóformán csak támogató szülői (családi) hozzáállással és áldozatvállalással bontakozhat ki. Gondolatmenetünkhöz jól illeszkedik, ahogy a serdülőkorúak egészség-magatartásáról fogalmaz egy szociálpedagógus: „Az egyre elégtelenebbül funkcionáló szocializációs színterek már nem biztosítanak számukra biztos fogódzót, a folyton rohanó, önmagukkal sem törődő felnőttek pedig már nem partnerek az egészségnevelésben, egészségfejlesztésben” (Ember, 2018: 22).

A vizsgálat

A gyerekek sportolásával kapcsolatos szülői bevonódást, illetve a családi támogatórendszer működését egy nagyobb volumenű projektben vizsgáljuk. Tanulmányunkban alapvetően a szülői támogatásra és nem a teljes szülői bevonódásra vonatkozó kutatási tapasztalatainkat mutatjuk be. „A szülői bevonódás egy többdimenziós konstruktumként határozható meg, amely tartalmazza a gyermek aktivitásához kapcsolódó gondolatokat és érzéseket, és gyakran jelenik meg támogató (szülői támogatás) vagy elváró (szülői nyomás) viselkedés formájában” (Kovács et al., 2020: 209). Tanulmányunk befejező részében a folyamatban lévő kutatás anyagából ismertetünk néhány részletet, hogy ezzel is rámutathassunk a pedagógiai probléma jellegzetességeire.

Vizsgálatunkba két magyarországi felsőoktatási intézmény hallgatóit vontuk be. Az egyik csoport továbbtanulásának fókuszában a sport áll (a továbbiakban a könnyebb nyomon követhetőség érdekében sport szakos hallgatókként hivatkozunk rájuk), a másik csoportot pedig bölcsészkari tanár szakos hallgatók alkotják. A sport szakos egyetemi hallgatók aktívan sportoló (tehát sikeres sportolóvá nevelési processzuson átesett) személyek, sportolói múltjuk pedagógiai elemzése folyamatban van. Ez a vizsgálat minden lényeges mozzanatra kiterjedő analízis, melyben fontos helyet foglal el a család szerepének fölmérése, a családi támogatás bemutatása. Adataink egy részét az említett egyetemi hallgatók saját sportmúltjukról írt fogalmazványaiból merítjük. Ebből a gyűjteményünkből válogattunk ki száz önvallomást a 2021/22-es, illetve a 2022/23-as tanévből. A válogatásnál arra törekedtünk, hogy döntően labdajátékot űzők kerüljenek a mintánkba (korábban utaltunk rá, hogy a sokáig űzhetőség és más előnyök tekintetében ezek pedagógiai szempontból kiemelt jelentőségű sportágak), és hogy a két nem egyenlően képviseltesse magát.

A sikeres családi támogatásban részesülők „sportba növése” történetének tanulmányozásával a folyamat kényes pontjaira s az egyes családi szereplők eredményesnek bizonyuló hozzáállására mutathatunk rá. Úgy véljük, hogy e fordított logikájú, közvetett megközelítéssel is láttatni tudjuk, hogy döntően a család kitartó támogatásával érheti el a mai körülmények között felnövekvő nemzedék, hogy működőképes sporttudást és motivációs bázist szerezzen a felnőttkori sportoláshoz. S egyúttal azt is érzékeltetjük, hogy az e támogatást nem élvezők milyen veszteséget szenvednek el ebben a tekintetben.

A bölcsész tanár szakos hallgatók köréből is adatokat gyűjtöttünk. Az ő esetükben a szülői támogatás mibenlétére különböző témákban kérdeztünk rá a 2022/23-as akadémiai év során több alkalommal. Míg előbbiektől a teljes sportmúltjukra kiterjedő fogalmazványt kértünk, addig a bölcsészektől 2023 tavaszán kizárólag a sportban való támogatásról szerettünk volna információt kapni néhány kérdéssel irányított szabad fogalmazás formájában. A sport szakos egyetemi hallgatók és a bölcsész egyetemi hallgatók adatgyűjtése tehát némiképp eltért egymástól, de úgy gondoltuk, a téma azonossága megteremti az összehasonlítás alapját. A bölcsészektől a sporttal kapcsolatos elkötelezettséget tekintve kisebb egyértelműséget vártunk, s egyúttal a variációk nagyobb különbségeit. Az egyik egyetem egy közel teljes bölcsész tanár szakos évfolyamának hallgatóságát kérdeztük meg, és negyvenhat fogalmazványt dolgoztunk fel. A témát („A sport és én – szülői támogatás a sportolásom történetében”) és néhány segítő kérdést (Ki támogatta, hogyan, mivel?) kivetítettünk a hallgatókkal való személyes találkozás során, de más instrukciót nem adtunk. A férfi-nő arány nem állapítható meg egyértelműen (a nemüket nem feltétlenül tüntették fel a válaszadók), arra kizárólag az évfolyam összetételéből tudunk következtetni.

A mintáinkban szereplő egyetemi hallgatók családjai láthatóan fontosnak tartották gyermekeik sportolását. A szülők által hangoztatott indokok igen sokarcúak a bölcsészek esetében. A jól ismert egészségérvek mellett a „valamit kezdeni kell az ember idejével”, a „fontos a változatosság az ember életében”, „a sport sok mindenre megtanít”, „a felesleges energiákat le kell kötni”, „hogy legyen rendszer az életedben” jó és kevésbé jó érvelésekre emlékeznek a bölcsészek. A sport szakos hallgatók szülei is hangoztatták a sport és az egészség összefüggéseit, de esetükben a „sportolni jó”, „sportolni érdemes, mert örömet szerez, élményt nyújt” érvelés is igen gyakran megjelent. Ez a szempont nem volt látható a bölcsészek szüleinek érvrendszerében.

A szülők gyermekeik sportolása iránti érdeklődése az idő folyamán változott. A sport szakos hallgatók esetében az érdeklődés és támogató viselkedés tartósnak bizonyult, és fennmaradt a gyermekek serdülőkoráig, sőt azon túl is. A bölcsész tanár- jelöltek esetében óvodás-kisiskolás korban többnyire működött, középiskoláskorra azonban visszaesett, sőt az esetek nagy részében megszűnt. (Érdemes utalnunk arra, hogy a serdülőkor különösen nagy kihívást jelent a sportolói motiváció fenntartásában, ebben az időszakban nagyarányú a sportolást különböző okokból abbahagyó fiatalok száma (vö. Kormos-Tasi, 2018). A serdülőkori fizikai aktivitásnak számtalan kedvező hozadéka van az önértékelés, a szociális kapcsolatok vagy az iskolai teljesítmény stb. vonatkozásában, ezért a családi támogatásnak ebben az időszakban is nagy szerepe van (Németh–Költő, 2016). A sport szakos hallgatóknál sportágváltás előfordult ugyan, de ez nem gyakori, nem jellemző,a többség kitartott az eredetileg választott sportágnál, mintánkban általában labdajátéknál, s a versenysport utánpótlásrendszerében folytatta sportpályafutását. A bölcsészeknél először legtöbben az úszást választották, úgy is mondhatnánk, hogy úszótanfolyamra íratták be őket a szülők, s egy részük – rövidebb-hosszabb időre – „ott ragadt” az uszodában. Többen a kisiskoláskori néptáncos és balettos élményeket is a sport kategóriába sorolták. A későbbiekben – hozzávetőlegesen a mintánk felében – próbálkoztak új sportágakkal. Sokféle sporttevékenységet választottak a sakktól a jazz- balettig, a labdajátékok közül pedig – valószínűleg a középiskola hatására – a kosárlabdát. Néhányan fociztak, de nem egyesületi szervezésben. Alkalomszerűen ma is kosaraznak, fociznak néhányan. Népszerűek voltak körükben a keleti önvédelmi (budó) sportok, de a többség számára csak egy-két évig tartott ez a próbálkozás. Versenysportban – kivételként – csak két női hallgató vett részt, még egyetemi tanulmányaik elején is élvonalbeli kézilabdajátékosok voltak. A lányok középiskolás koruktól a táncok különböző válfajait, a fitnesz körébe sorolható zenés mozgásformákat, illetve az erősítő termi (alakformáló) gyakorlatokat részesítették előnyben. Sporttevékenységük egyértelműen a második sportrendszer szervezeti formáiban, szabadidős klubokban vagy más fizetős keretek között zajlott. Néhányan szervezeti kereten kívül futottak, futnak. A bölcsész tanárjelöltek válaszai alapján a szakirodalomból is ismert gondolatot véltük felismerni: „A sportról alkotott kép a köztudatban sokkal tágabb jelentéssel bír, mint a szakmai berkekben. Kis túlzással mondhatjuk, a fiatalok egy tízperces, alkalomszerűen végzett mozgást is sportolásnak neveznek” (Fügedi et al., 2019: 48).

A sport szakos hallgatók és a bölcsész tanárjelöltek családi támogatása a sport vonatkozásában első látásra sok hasonlóságot mutat. Mindkét csoportban többnyire mindkét szülő támogatónak bizonyul, az anyák mutatkoznak aktívabbnak és kitartóbbnak. A kezdeményező szerepet is általában ők játsszák (beíratás, utánajárás, szervezés), és a lelki támogatásban is egyértelmű a pozitív hozzáállásuk. A szállítás, kísérés, a hétvégi családi programokat földúló bolyongás a nagyváros korábban ismeretlen, külvárosi vidékein, a hosszúra nyúlt meccsek, a vasárnapi ebédidőbe belenyúló sport- programok valóban fárasztók, fegyelmet, kitartást igényelnek. De az ilyenkor szerezhető meghitt percek, az őszinte, jó hangulatú beszélgetések ideje is ez, s a gyerekünk látványa egy különös feladathelyzetben, a sporttevékenységben semmi mással nem pótolható élmény. Tudatos, felelős szülők, főleg anyák a mérlegnek mindkét serpenyőjét látják. (Az anyák többségének ebbéli aktivitása, okos felelősségvállalása már nem okoz meglepetést. A szerzőpáros egyik tagja a Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület megalakulásakor, a hatvanas évek végén részt vett az első nagy rekrutáció pedagógiai felmérésében. Kiderült, hogy a sportiskolai jelentkezés motorját a családok döntő többségében már akkor is az anyák jelentették, amikor még a szakemberek a sport világának ezt a részét is a férfiak kizárólagos terrénumának tekintették.)

A két vizsgált egyetemistacsoport legszembetűnőbb különbsége, hogy a gyerek sportolásával kapcsolatos érdeklődés és támogatás mértéke, intenzitása más és más volt a családokban. A sportolói csoportban tapasztalható nagyobb támogatás valószínűleg összefügg a gyerekek – szüleik számára is megtapasztalható – sportbeli sikerességével, a sportszereplés ígéretességével. Két vonatkozásban is kapukat nyit ez az ígéretesség. Jelentheti a család társadalmi pozíciójának dinamizálását, a család felfelé mozdulását (amennyiben az élsportoló ma is a társadalom kivételezettje, anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt), s esetleg jelenthet pályaválasztási lehetőségeket is. Mindkettő vonzó, különösen a feltörekvő családokban tapasztalható fogékonyság erre.

A családi támogatórendszer fontos szereplője a szülőkön túl az idősebb testvér. Az idősebb fiú vagy lány sporttal kapcsolatos tapasztalatait hihetően, elfogadhatóan tudja megosztani, továbbadni. Olyan kérdésekben is beavatott, és képes tanácsot adni, amelyekben a szülő értelemszerűen nem lehet tájékozott. Az idősebb testvér többnyire a terep, a helyszín és a szereplők jó ismerője, ő maga már bejárta a fiatalabbra váró utat, ezért hiteles tanácsadó.

A családi támogatás rendszere a sport szakos hallgatók csoportjában abban is eltér a bölcsészekétől, hogy itt szervesen kapcsolódik a kortárs támogatórendszerhez, ha nem is a személyek kapcsolata révén, de a támogatás irányában mindenképpen. Serdülőkorban a (család, a barátok, az egyesületi kortárscsoport alkotta) támogatói karavánhoz csatlakozhat a jó edző is, aki igen nagy hatású támogatóvá léphet elő a hatékonysági rangsorban, s a legtehetségesebbek esetében meghatározó szerepet tölthet be a sportkarrierben. Az élvonal sportjának utánpótlásbázisain a vetélytársként is ösztönző hatású sporttársak egyike-másika baráti szerepben is hatékony segítő lehet. A sporttevékenységével jól identifikálódó fiatal sportoló számára a vele azonos szerepűek alkotta csapat fontosabb más kortárscsoportoknál (az iskolai osztálynál, egyéb szerveződéseknél), legalábbis a sportolásra biztatás, a sportpályafutás támogatása szempontjából.

A kutatás limitációi

Kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy míg a sport szakos hallgatók alapos, részletekbe menő tájékoztatást adtak sportmúltjukról, addig a bölcsészkari hallgatók nagyon szűkszavúan válaszoltak a kérdésekre és mutatták be tapasztalataikat. Ez összefügghet az adatgyűjtés módjával is, de tapasztalatunk szerint másban keresendő az ok. (A hallgatók a továbbtanulási támogatásra irányuló korábbi kérdésre ugyanezzel az adatfelvételi módszerrel részletes tájékoztatást adtak.) Adatfelvételünket ezért az ő esetükben csoportos szóbeli kikérdezéssel egészítettük ki, de a válaszadási hajlandóság ezzel a módszerrel is szerénynek bizonyult. Úgy éreztük, inkább a téma iránti közömbösség jellemzi a válaszadók hozzáállását. További nehézség, hogy adatfelvételünk kizárólag a hallgatók véleményére és élményeire támaszkodik. Problémát jelent az is – és ez részben a válaszok szűkszavúságára vezethető vissza –, hogy a szakirodalomban megjelenő családi, szülői támogatásra nehezen tudunk reflektálni a megszületett eredmények alapján.

Összegzés

A családnak nagy szerepe van az egészséges, aktív életre és a sportra nevelésben. Ezt a feladatát több módon is betölti, betöltheti, egyebek mellett példamutatással, értékek átadójaként, illetve a gyermek sportolásának támogatásával. Tanulmányunkban csak ez utóbbival foglalkoztunk két felsőoktatási intézmény hallgatóinak mintáján keresztül. A szakirodalmi tapasztalatot, miszerint a szülői támogatás fontos tényező a sportolás terén, kutatásunk igazolja ugyan, de további vizsgálatok elvégzése szükséges ahhoz – más módszerekkel, több érintettre (szülők, edzők, testnevelők) kiterjedő minták feldolgozásával –, hogy a szülői támogatásról a kérdés iránt érdeklődők pontosabb információkhoz jussanak.

S még egy fontos szempont: a jövőben különös gondot kellene fordítani azokra a fiatalokra, akiknek az élet minden területén gyengének vagy erőtlennek bizonyuló családjai biztosan nem képesek ellátni a sportba való betagolódás feladatait.