Absztrakt

Mivel a közgondolkodás meg van győződve arról, hogy a háború a nemzeti hatalomérvényesítést és a politikai közösség javát bontakoztatja ki, a háborúk léte szükségesként ítélve természetes még napjainkban is. Ilyen közegben a hatékony humanitárius segélyezés paradox módon a háborúzást is legitimálja, minthogy a hadviselés módját teszi jogszerűvé. A háború e felfogásban az ember ordas természetén alapul, amelyet a humanitárius jog révén humanizálni szükséges. Ezáltal a természetszerű háborúk jogossá válnak, s a humanitárius jog intézményesítése a háborúk elhúzódását eredményezi korunkban. Ezzel szemben áll az a politikakoncepció, amely mivel minden ember egyetemes társadalmának jogi fogalmából indul ki, úgy tartja, hogy a nemzeti közjavak nem mehetnek szembe minden ember és nép élethez, létéhez való jogával. Egy ilyen felfogásban a háború a politika pervertálódása. E szemléletben a nemzetközi szolidaritás és a segélyezés a testvériség egyetemes elvén alapszik, ezért nem kedvezhet egyes kiváltságos népeknek másokkal szemben, s különösen nem használható politikai „fegyverként”. A kormányok fejlesztő-segélyező tevékenysége pedig nem irányulhat burkoltan sem a segélyezett állam gazdasági-politikai függőségbe vonására.

Kulcsszavak: menekültek, humanitárius segélyezés, nemzetközi segélyező fejlesztés, a háború a politika patológiája, egyetemes testvériség

DOI: 10.56699/MT.2024.2.2

A filozófiai szempontból helytelennek tekinthető modern politikakoncepció az emberi természetet olyannak írja le, hogy szükségképpen fakadnak belőle a súlyos érdekkonfliktusok s így maga a háború is (vö. Frivaldszky, 2001: 224–279). Sőt, ez utóbbiban nyilvánul meg a leginkább a politikai kapcsolatok igazi természete, amely mivel lényegileg és elkerülhetetlenül az egymás rovására való létezésben és ténykedésben áll, potenciálisan bármikor háborúba torkollhat. Éppen ezért a modern kor nemzetközi viszonyait leíró és azokat szabályozni szándékozó természetjogi elméletek (vö. Frivaldszky, 2001: 212, 224–233) voltaképpen a háborúhoz való jog avagy a háború indítása jogának (ius ad bellum) igazolását tartalmazták, illetve a háborús hadviselés szabályait (ius in bello) fejtették ki. Mivel az államok előbbi jog létéhez való jogához kétség sem férhetett, nemzetközi jogi szempontból ez utóbbira helyeződött a hangsúly, az első világháborút megelőzően is.

E helytelen emberkép folytán a nemzetközi politika elvei nem a közjó békés keresésére irányultak, hanem tulajdonképpen az elkerülhetetlen háború legitimációját adták. A modern kor története e koncepcióból kifolyólag a háborúk és azok igazolásának története. Különösképpen nem is kellett őket legitimálni, ha egyszer – a modern kor teoretikusai szerint – szükségképpeniek, ezért sokszor elégséges volt csak elnagyolt, illetve mondvacsinált okokat találni a háborúk megindításához. Ezért nem is meglepő, hogy hétköznapi memóriánkban jobbára nem is jegyezzük meg a pontos casus bellit, hanem inkább a megvívásuk hosszával fémjelezzük a modern kortól kezdve a háborúkat. Legfeljebb még földrajzi kiterjedtségük, illetve a katonaáldozatok száma (volt) tekinthető lényeges adatnak. Ezek mind-mind mennyiségi ismérvei azon háborúknak,^[1]A százéves háború (1337–1453), a tizenhárom éves háború (1454–1466), a „hosszú” vagy tizenöt éves háború (1591/1593–1606), a különösen nagy pusztítást eredményező … Részletek amelyek léte erkölcsi problémát tulajdonképpen fel sem vetett. Az emberi életek értéke és a háború okozta erkölcsi kár mint az embert érintő alapvető minőségi kérdések meg sem jelentek a háborút övező politikai megfontolásokban. A nagyobb erő szükségképpen legyőzi a gyengébbet: ez volt e korban a háborúban testet öltött szükségszerű természeti törvényszerűség, különösen ha az – az első világháborút közvetlenül megelőzően – a politikai darwinizmus gondolatával társult.

A háborúkat hajdanán hadseregek vívták a harcmezőn, s csak ritkábban támadták az ellenséges fél lakosságát. A 20. századi és a jelen háborúk azonban rendkívüli módon sújtják a polgári lakosságot is, amelyet immáron kifejezetten támadnak egyes hadviselő felek, adott esetben különösen brutális módon és a „lelki hadviselés” jegyében (például minősített módon történő, rendkívül kegyetlen, szisztematikus megerőszakolások révén).

A második világháború után az volt az egész emberiség – jogi dokumentumokban és nemzetközi intézményekben formát öltött – meggyőződése, hogy embertelen, azaz az emberi természettel ellentétes és ezért észszerűtlen és igazságtalan, vagyis természetjog-ellenes nemzeti, illetve állami politikai érdekeket háborúk indításával érvényesíteni. Ezek az érdekek legfeljebb békés tárgyalással intézendő jogviták tárgyai lehetnek.

Kérdés ezután, miként lehetséges az, hogy sok évtized után újból háború robbant ki Európa határán, s hogy egyes európai országok vezetői támogatják a háborús agresszort – még ha a nemzetközi elvárásoknak megfelelően névleg el is ítélik az agressziót? Pár éve a proxyháborút vívó agresszorok tagadták, hogy ők háborúznának, most pedig azt állítja Oroszország, hogy a fegyveres agresszió, amit folytat, voltaképpen nem is háború, vagyis jogszerű fegyveres hadművelet.

Nem vitatható, hogy manapság azért is folyhat háború újból Európa határán, mert a támadó háború igazában, szükségessége igazolta létjogosultságában nagyon sokan hisznek még manapság is. Ezt megalapozó, mélyebben fekvő jelenség, hogy a politikából továbbra sem tudják a teoretikusok és a politika aktorai kiküszöbölni annak erőszakra és így a szükségképpeni ellenségképzésre alapozott jellegét. Márpedig ez a modern politikafelfogás eredményezte az első világháború kirobbanását. Ezt azonban még mindig nem tudatosítottuk, s a mélyen fekvő okokat régiónkban nem is kutattuk eléggé alaposan (Frivaldszky, 2024). Ezért a második világháború nyomán nyert humánus felismerések egyre inkább háttérbe szorulnak, s velük együtt egyre inkább súlyát veszti az ENSZ is. A humanitárius nemzetközi segítségnyújtás pedig a háborúzás paradigmájában értékelődik újjá.

Mindez azért következett be, mert korunk politikaformálói sajnos nem osztják azon nézetet, hogy a politika helyes koncepciója a politikai barátságra irányuló közjón alapszik (Frivaldszky, 2016b), mégpedig nemcsak az adott politikai közösségen belül, hanem az azon kívüli politikai relációkban szintúgy. A politika ugyanis – egy helyes filozófiai alapállásban – minden emberi közösség javát kell hogy előmozdítsa, így összeférhetetlen minden olyannal, ami lényegénél fogva embertelen, ami így tehát a politikai mint emberi közösség javával szemben áll. A háború márpedig ilyen jelenség. Túl sok általános emberi értéket kötöttünk az évszázadok alatt a harci erényekhez, a háborús hősiességhez és a „mártíromsághoz”, valamint a hadi dicsőséghez (Frivaldszky,2019b). Úgy tűnt ezáltal, hogy a háborúban nyilvánulnak meg a legigazibb emberi értékek és erények, s ezért a fennkölt „emberi” növeléséhez a nemes háborúzás kultúrája művelendő és főként gyakorlandó.

Mindennek az áll az eredőjében, hogy a kortárs politikai közgondolkodásban a hatalmat öncélnak tekintik, nem pedig minden ember és nép alapvető természetjogait tiszteletben tartó s ezért a valódi közjóra irányuló kormányzás hatékony eszközének. Éppen ezért az ellenség léte szükségképpen fakad e dogmatikusan vallott hatalomcentrikus politikafelfogásból. Ez a gondolatiság a modern korban általában bizonyos materialista és/vagy hedonista ember- és társadalomképpel párosult. E helytelen szemléleti alapállás – mint említettük – a háború fogalmi elkerülhetetlenségét vonja magával, hiszen az lényegileg következik e politikakoncepcióból. A politika tudományának „realisztikussága” manapság is voltaképpen önigazolásra képes „vadállatként” tételezi az embert, miközben az igazán emberi létmódot és az ezzel összefüggő témaköröket nem is kutatja. Éppen ezért a béke antropológiai és politikai filozófiai feltételei nem is igazán képezik régiónkban a politikatudomány kutatási tárgyát. Az csupán két háború közötti kényszerű vagy esetleg stratégia, illetve taktika vezérelte rövidebb-hosszabb fegyvernyugvásként értelmezhető.

Mivel korunk politikusai, de az átlagpolgár sem hisz immáron – legalábbis régiónkban – a békén és a politikai barátságon alapuló nemzetközi jogrendben, nem is tesznek igazi erőfeszítéseket a hatékony fenntartására, megvédésére. Amikor pedig ennek következtében háború robban ki – ami az időközben rehabilitált és piedesztálra emelt gondolkodó, Carl von Clausewitz szerint nemcsak elkerülhetetlen, hanem a politika világának szükségképpeni, ha nem kiváltképpeni megnyilvánulása^[2]„…a háború nem csupán valamely politikai ténykedés, hanem valóban politikai eszköz, a politikai érintkezés folytatása: a politikai érintkezés végrehajtása, sajátlagos … Részletek –, akkor már csak arra szükséges odafigyelni, hogy a háborús humanitárius jog – legalább látszólagosan – érvényesüljön. Amennyiben ugyanis ez biztosított, annyiban már „nyugodt lelkiismerettel” háborúzhatnak a felek, akár Európa határán is, hiszen a háború így jogszerűként legitimmé, már-már „humánussá” válik.

Az emberiség – a generációk egymásra következésével – lassan lemondó beletörődéssel vette tudomásul, hogy a Közel-Keleten „természetszerűleg háborúk szoktak lenni”, így ezért azok – véli a többség – el sem kerülhetők. A háború kultúrája éppen itt őrződött meg, s innen „menekítődött” át korunkra, s akár újból el is harapódzhat térségünk irányába is. Amíg tehát nem gondoljuk végig a békére és a politikai barátságra irányuló helyes politikai filozófiából fakadó elvi követelményeket, s nem köteleződünk el meggyőződésesen, következetesen és végérvényesen elménkben és szívünkben minden nép önnön létéhez, integritásához és békés fejlődéshez való joga mellett, addig voltaképpen a háborús öldöklés szekerét fogjuk tolni, különösen ha az erkölcsi érzéket s vele a lelkiismeret-furdalást a humanitárius segítségnyújtás ügyének felkarolása hatékonyan tompítja. Ezzel viszont olyan bűnt követünk el, amelynek felelőssége alól ki nem vonhatjuk magunkat, hiszen tudjuk, hogy a háborús agresszió nagyon súlyos erkölcsi bűn és nemzetközi jogi bűncselekmény, s az „igazságos háború” tana jószerivel sohasem tudott érvényesülni a megelőző háborús csapás alkalmazásának és a totális háborúknak a korában, hiszen logikai képtelenségeken és hamis politikai és morális premisszákon nyugszik.

Amíg tehát az imént érintett helytelen politikafelfogás érvényesül, addig lesznek háborúk. Márpedig sajnos ez tűnik jelenleg reálisnak, hiszen a valódi békén s minden ember és nép életének védelmén nyugvó politikakoncepció jelen korunkban egyáltalán nem tekinthető dominánsnak a politikaformálók, illetve a kortárs teoretikusok körében, és a keresztények sem képeznek kivételt ez alól.^[3]Vö. Frivaldszky, 2018. Különös jelenség, hogy sok keresztény úgy imádkozik nagy általánosságban a békéért (vagy azért, hogy hazája kimaradjon a háborúból), hogy a háborúk létét … Részletek Tágabb kontextusban a „halál kultúrájában” élünk, amelyben a korlátlan abortuszért, a nem kívánt csecsemők és a súlyos fogyatékkal élők megölhetőségéért, illetve a legeslegszélesebb értelemben vett eutanáziáért küzdenek a „jogvédők”. Korunk háborúja immáron csak része e szélesebb kulturális kontextusnak, amelyben az emberi élet sajnos egyáltalán nem abszolút érték. A legvisszásabb az, hogy paradox módon a humanitárius jog tessék-lássék vagy akár hatékony érvényesítése a háború folytatásához, elhúzódásához teremt legitimációs alapot (Narang, 2015). Márpedig a háborús patológiás állapotban a megfeszített karitatív kárenyhítés, azaz a háború sújtotta lakosság nemzetközi akciókkal történő segítése korántsem jelentheti ezen állapot elvi szinten való elfogadhatóságát. Az azonnali, kompromisszummentes és legmagasabb szintű nemzetközi humánsegélyezés és a háború létjogosultságának tagadása jegyében a békéért való diplomáciai és civil társadalmi küzdelem ugyanazon tőről kell hogy fakadjon: a szellemi lélekkel bíró ember élete és méltósága abszolút értékének megvallásából.

Ezzel szemben sajnálatos módon előfordul az is, hogy egyes szereplők a humanitárius segélyezést is egyfajta „fegyverként” használják (ACS, 2019) az általuk preferált országok vagy népek javára és ezzel azok ellenségei ellenében. Számos országban a béke ügyének kormányzati retorikája pusztán csak az általuk politikailag támogatott háborús fél katonai célkitűzéseinek megvalósulását van hivatva elősegíteni, s egyáltalán nem az egyetemes igazságos békét és az ember életének védelmét szolgálja. Ha ugyanis valóban így állna a helyzet, akkor jogi következményei lennének annak, ha szóban elítélik a háborús agresszor tettét: a nemzetközi büntetőbíróság ítéletét készek lennének végrehajtani az agresszorral szemben, akit rögvest fel is szólítanának arra, hogy a háborúval szerzett területekről azonnal vonuljon ki. Márpedig a háborút csakis hitelesen és következetesen lehet elítélni, nem pedig aktuálpolitikai megfontolásokból „szelektíven”. Pusztán csak abból a célból sürgetni a háború beszüntetését, és a „béke ügyét” azért pártolni, hogy ezáltal a szimpatikusnak tekintett agresszor megtarthassa az általa elfoglalt területeket, a béke elvével való cinikus visszaélés.

A háborúnak mindig a lakosság a legfőbb áldozata. A polgárok életének védelme legfeljebb csak másodlagos, de inkább csak sokadlagos szempont a háborút támogató vezetők szempontrendszerében, amely így eltörpül a háború révén szerezhető előnyök mellett. Ez a szemléleti alapállás erkölcsi és természetjogi szempontból elfogadhatatlan, mert embertelen. Minden megindított háború emberiségellenes bűn, mert embereket, köztük a lakosságot is tömegesen öli meg és teszi tönkre, de egyszersmind az emberséget, a humánum alapvető érzését is pusztítja mindenkiben, aki a háborút műveli vagy támogatja, s ez különösen, elsőrendűen az agresszorra igaz.

A meneküléshez való alapvető emberi jogról és a befogadni köteles államok kötelezettségéről

A háborús menekült státusz az ember ontológiáján, azaz minden ember egyenlő személyi méltóságán nyugszik, amely az egész emberi közösséget, az egész emberi nemet egy világméretű jogközösségbe szervezi. Ez az ember ontológiájából fakadó univerzalizmus antropológiai dimenziója, amely az egyetemes kötelező elismerő jogi viszonyból fakadó kötelezettséget (Frivaldszky, 2009a), valamint erkölcsi dimenzióban az egyetemes testvériség eszméjét állítja normatív módon a befogadni köteles államok és azok közössége elé. A menekült ugyanis egy politikai entitás (agresszor vagy terrorista állam, hadurak stb.) által a legalapvetőbb emberi jogaiban sértett vagy azokban közvetlenül veszélyeztetett, fenyegetett. Rajta keresztül azonban e legalapvetőbb emberi dimenzió sértettje, alanya egyszersmind az egész „emberiség” is, hiszen emberi mivoltunk minden embert egyetlen egyetemes jogközösségben köt össze, így bárkinek ezen alapvető jogaiban való sérelme az „emberség”, az emberi mivolt sérelmét jelenti, amely ily módon az egész emberiséget közvetlenül érinti.

Nyilván nem merülhet fel a menekült részéről a befogadó országok közötti gazdasági szempontú válogatás, hiszen menekültként – ha valóban az – a legalapvetőbb jogait féltve menekül. Ezen a primordiális szinten a gazdasági-jóléti szempontok a dolgok természetéből fakadóan nem is merülnek fel.

A menekülés tehát olyan kényszerű helyzet, amelyben a menekülő legalapvetőbb méltóságát, sőt adott esetben az életét is közvetlenül veszélyeztető szituáció elől menekül, amihez nemcsak hogy joga van, hanem ennek biztosítása minden politikai közösség alapvető kötelezettsége is. Ennek alapja a minden ember egyenlő személyi méltóságából fakadó alapvető jogainak egyenlősége és az azok egyenlő szintű védelméhez való jog. Ezért a föld minden országának menekültjét azonos módon szükséges kezelni, megadva nekik a hathatós menekülés, azaz a valós védelem segítségét.

Egy nemzet természetszerűleg szeretheti jobban saját polgárait, nemzettársait – az ország határain belül és kívül –, mint a többi embert olyan értelemben, hogy mivel természetes érzelmi kapcsok fűzik őket egybe, s ezért mindannyian ugyanazon nemzettesthez tartoznak, a nemzet kormányzói kiváltképpen, elsőrendűen kötelesek a nemzettagok közjaváról gondoskodni. A menekülti helyzetben azonban a menedéket kérő nem egy ország állampolgáraként vagy egy másik nemzet tagjaként jelenik meg, akit lehetne így külföldiként, idegenként kezelni, s akinek érdekét ily módon a saját állampolgároké mögé lehetne sorolni, hanem a menekült mint alapvető szükségben szenvedő, az életét, biztonságát stb. féltő és menekítő „ember” jelenik meg, aki így fundamentális emberi jogainak védelmét kéri, amelyhez alapvető emberi joga van. Az ilyen jogok védelme elsődleges, alapvetőbb az állampolgári státuszból vagy a nemzethez tartozásból fakadó jogok és érdekek védelménél. Mint láthattuk, minden ember elsődlegesen ugyanazon emberi nemhez s a legalapvetőbb egyetemes, világméretű emberi jogközösséghez tartozik. E lételméleti (ontológiai) tényből fakadó alapvető emberi jogok érvényesítéséhez minden embernek mint ugyanazon méltósággal rendelkező személynek, jogalanynak alapvető joga van. Mindenekelőtt az ember, minden ember ilyen, az egyetemes emberi nem jogközösségéhez tartozó jogalanyként való elismerése a legalapvetőbb kötelessége minden embernek, nemzetnek és országnak, valamint valamennyi nemzetközi politikai szervezetnek. Tehát éppen azért, mert az ember, minden ember ilyen egyenlő és abszolút személyi méltósággal rendelkezik, a jogalanyiságához való jogából fakadó legalapvetőbb jogokat köteles minden ország s azok nemzetközi közössége nemcsak elismerni, hanem biztosítani is. A menekült e jogainak biztosítására a menekült befogadására köteles állam kötelezett. Elsősorban azon (az emberi jogok védelme szempontjából „első biztonságos”) állam, amely az adott körülmények között a legkézenfekvőbb módon, azaz a legközvetlenebbül képes a menekült védelmet jelentő befogadására.

A menekültek befogadásában közvetlenül nem érintett állam is kötelezett azonban a nemzetközi szolidaritási kötelezettsége miatt – ha anyagi helyzete lehetővé teszi – a más országokban levő menekültek megfelelő anyagi támogatására, segélyezésére.

A nemzetközi humanitárius segélyezés kötelezettjei az államok nemzetközi közössége és elsőrendűen az általuk létrehozott nemzetközi humanitárius segélyszervezetek. Ezek minden népet és embert válogatás és kedvezményezés nélkül azonnal és teljes mértékben kötelesek megsegíteni. Ha kell, akár az agresszor/terrorista állam akarata ellenére is, nemzetközi humanitárius beavatkozás révén.

El kell fogadnunk az egyetemes békén és politikai barátságon alapuló közjó politikakonstitutív felfogását

Mindenekelőtt – mint arra már többször rámutattunk – szükséges lenne belátni, hogy az egész emberi nem léte azon az igazságon alapszik, hogy mindenki egyazon méltóságú emberi személy a földön, s ezért ilyenként való elismerése és mindenekelőtt az élethez való joga minden más megfontoláson és egyéb értéken felül áll. Ennek megtörténtekor az egyetemes kötelező jogi elismerésen nyugvó planetáris természetjogi rend legalapvetőbb elveit felismertük. Az e renden belül formálódó egyes politikai (nemzeti) közösségekben úgy kell a közjó politikakonstitutív szerepét látnunk, hogy abban az előbbiekből fakadóan a háború és a közjó fogalmilag kizárják egymást, hiszen a közjó mint emberi jó legáltalánosabb tartalmában mindenkit magába ölel, hiszen legfontosabb elemeként minden ember életének abszolút értékként való védelmét írja elő. Az ekképpen értett közjót ellehetetlenítő háború ily módon nem tekinthető a politikai viszony struktúrájából logikailag következő eseménynek, hiszen alapvetően téves e viszonyt a barát/ellenség koncepció jegyében megfogalmazni (Frivaldszky, 2022). Fogalmilag ezért helytelen a közjó formálása révén keletkező, a politikai közösség összetartását és prosperitását eredményező belső kohéziós erőt úgy elképzelni, mint ami e zártság révén szükségképpen külső ellenséget hoz létre. Az egyes politikai kollektívák közjavai nem feltétlenül zárják ki egymást, és nem fordítódnak szükségképpen szembe egymással, de különösképpen nem szerveződnek oly módon, hogy mások megsemmisítését is magukban foglalják. Az ilyen „közjó” voltaképpen nem is minősülhet emberi jónak, így nem képezheti az adott közösség emberi javát sem. Sőt, az nem lehet semelyik emberi közösség java sem. A valóban emberi jó ugyanis mindenekelőtt minden ember legalapvetőbb javának tiszteletben tartását írja elő, hiszen mindenki elsősorban, minden más megfontolás előtt ember, nem pedig állampolgár vagy politikai alany. A politikai közösségekben megfogalmazódó közjavak mindig az egyetlen egyetemes emberi nemen belül jönnek létre, vagyis nem kérdőjelezhetik meg a többi politikai közösség és tagjaik élethez, létükhöz való jogát. Következésképpen a háború eleve nem merülhet fel konfliktusrendezési eszközként. Az igazságosságot és a jogot érintő vitákat – mint írtuk – jogvita és politikai tárgyalások keretében szükséges rendezni. Ezek eleve elismerik a másik fél méltóságából fakadó élethez s ezenfelül a létéhez szükséges integritásához való jogát. A jog ugyanis szabályaival, intézményeivel és eljárásaival eleve pacifikál, minthogy a jogvitába bocsátkozás szükségképpen feltételezi azt, hogy a perbe hívott másik nép egyenrangú létező a jogi eljárást indító országgal, s ezért a vitát csakis békés úton való konfliktusrendezés jegyében lehet eldönteni (vö. Frivaldszky, 2009b).

Mivel az ellenségesség jelensége potenciálisan a háborúnak ágyaz meg, az ilyen magatartást is a közjó ellen hatónak kell tekinteni, olyannak tehát, mint ami felbomlasztja magát a háborút indító politikai közösséget is. Ezért ellentétes minden politikai közösség közös javával és alapvető érdekével. Megállapíthatjuk ennek folytán, hogy csak a politikai barátság elérésére irányuló szándék és magatartás szolgálja az igazi közjót, minden politikai közösség közjavát. A korunkban annyira felmagasztalt barát–ellenség antinómia nem a politikai viszony strukturális, azaz lényegi ismérve, hanem annak csak esetleges jellemzője: egészen pontosan a normális, a helyes politikai viszonyok patológiás állapota, a politika pervertálódása. Ez akkor is áll, ha bizonyos időszakokban a politikai viszonyok alakulását tényszerűen az ellenségességből eredő politikai-katonai események határozzák meg. A patológiás állapot ugyanis akkor sem válik normálissá, ha huzamos fennállása miatt már-már rendszerintinek tűnik.

Mivel a politikai barátság és a minden embert feltétlen egyenlő méltóságú személyként elismerő közjó elve egyetemes, az ezek által egybefogott politikai közösség határai olyan mértékig tágíthatók – minthogy a politikai szövetségek nem más államok ellen, hanem egy magasabb szinten megfogalmazott közjóért jönnek létre –, hogy akár egy globális politikai közösség is elméletileg helyesen elgondolható. Ám nem egy „soft globális birodalom” mechanikus egységeként, amelyet végső soron mindig partikuláris érdekeket szolgáló valamiféle (rejtett) kényszer tart egyben, hanem az emberi közösségek egyre táguló, de a kisebb közösségek közjavát meg nem semmisítő átfogó nemzetközi politikai közösségként megfogalmazva, amely végső soron az emberi személy és közösségeinek javáért van. Ebből természetes módon fakad a kölcsönös segítségnyújtás szükségessége és kötelessége. A nemzetközi segélyezés ezért a politika fogalmából és a politikai közösség egyetemes létéből következő egyik alapelven, a szolidaritáson nyugszik. Az ebből fakadó követelményeknek a szeretet, az igazságosság és a politikai barátság (egyetemes testvériség) erényes cselekedetei révén kell a gyakorlatban érvényt szerezni. A legszegényebb népek humanitárius nemzetközi fejlesztését is az egyetemes politikai közösség közjavából fakadó szolidaritás elve alapozza meg.

Mivel fel sem merülhet a háborús állapotok normálisként való elfogadása, a háborús segélyezés sem minősülhet rendes politikai támogatásnak. Éppen arra van szükség, hogy a háborúkat tápláló helyzeteket elkerüljük, azok létrejöttét megelőzzük. Ehhez – többek között – a legszegényebb és ezért belviszonyaikban a leglabilisabb népek fejlődésére van szükség, amelynek alapja az ehhez való alapvető joguk elismerése. Nem pusztán a létükhöz, hanem a fejlődésükhöz, gyarapodásukhoz is joguk van tehát. A szolidaritás és az egymást gazdagító együttműködés, amely magában foglalja adott esetben a nemzetközi humanitárius fejlesztő segítséget is, képezi a békés jövő zálogát. Nem szabad feledni, hogy a háborús segítségnyújtás alapvetően emberellenes közegben való kármentés, következésképpen nem lehet normális és elfogadható állapot, s kielégítő szintje még kevésbé legitimálhatja magát az abnormális állapotot, a háborút. A puszta tény, hogy a segélyszervezetek évek, évtizedek óta jelen vannak a háború sújtotta övezetekben, még egyáltalán nem teszi, nem teheti ezen állapotokat a megszokottságuk miatt elfogadhatóvá. A háború sohasem normális és sohasem elfogadható, így az abban való segítségnyújtási rezsim sem minősülhet valóban emberhez méltónak. Legfeljebb részben humanizálhatja az embertelen viszonyokat.

A nemzetközi segélyező fejlesztés sokszor olyan deprimált térségekben történik, ahol állandóan fenyeget a háború réme: polgárháborúként, puccsként, terrorista szervezetek tevékenysége révén vagy külső államok által. Ezért a nemzetközi fejlesztő tevékenységet mindenekelőtt oly módon szükséges folytatni, hogy minél kevésbé alakulhassanak ki háborúra vezető (újabb) elnyomó, igazságtalan viszonyok, mind a belviszonyok, mind a külső relációk tekintetében. Ezt a célt nemcsak rövid, hanem közép- és hosszú távon is szem előtt kell tartani.

A nemzetközi fejlesztő segélyezés nem alkalmazható szelektíven, egyes politikailag preferált országok javára, így csakis erre felhatalmazott nemzetközi szervezetek foganatosíthatják, nemzetközi (humanitárius és fejlesztési) szervezetek szakmai felügyelete mellett. A nemzetközi fejlesztés nem állhat ugyanis olyan sanda szándékú politika szolgálatában, amely természeténél fogva a háborús érdekérvényesítés lehetőségével is számol a továbbiakban is. A háborút végérvényesen eliminálni szükséges a politikacsinálás eszköztárából. Ezért indirekt módon sem támogathatók az egyes államok által eszközölt nemzetközi fejlesztés örvén olyan hatalmi viszonyok, amelyekbe lényegüknél fogva kódolva van a fegyveres konfliktus: harmadik világbeli diktátorok, önkényurak, katonai hunták, puccsisták, katonai törzsi vezetők stb. Az sem fogadható el, hogy a nemzetközi (humanitárius) fejlesztés egyes országok, politikai hatalmak „újragyarmatosítási” vagy politikai-gazdasági függésbe vonó törekvéseinek legyen az eszköze.

Akkor lehetünk elégedettek a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás rezsimjeivel, ha háború okából kifolyólag nincsen s előre láthatóan nem is lesz szükség annak működtetésére. Ettől még élesítetten, magas készültségi szinten, gyors reagálású módon mindig készenlétben kell állniuk, mégpedig elsőrendűen természeti katasztrófákra számítva. A nemzetközi humanitárius fejlesztés alanya az egyetemes politikai közösség kell hogy legyen, erre szakosodott nemzetközi szervezetek által gyakoroltan. Következésképpen a nemzetközi humanitárius fejlesztés nem az egyes államok közvetlen feladata, minthogy ez visszaélésekre teremthet alapot a jelen korban vallott – nyers önérdekű – politikakoncepció mellett.

A nemzetközi fejlesztő segélyezés nem irányulhat a segélyezett ország gazdasági-politikai függőségbe vonására

A nemzetközi fejlesztő segélyezés közép- vagy hosszú távú célkitűzése a segélyezett, támogatott nép, illetve ország önellátóvá tételének előmozdítása. Túl a háború vagy katasztrófa sújtotta ország kárenyhítésén a humanitárius fejlesztő segélyezés a megsegített nép belső erőforrásainak megerősítése révén való önellátóvá tételére kell hogy irányuljon. Következésképpen nem hozhat létre politikai függést a két állam (a megsegítő és a megsegített) között. Ezért az ilyen ország kiválasztása nem a fejlett világ kormányainak, hanem a nemzetközi és a civil szervezeteknek a feladata. A cél tehát a megsegített társadalom eleinte kívülről való felemelő fejlesztése, mindazonáltal egyszersmind a nép önrendelkezésének előmozdítása is, vagyis nem történhet meg a segélyező államok kormányai politikai befolyásának kiépítése ezen országokban (vö. Fentahun, 2023). A segítségnek (horizontális irányú) szubszidiárius formát kell öltenie, vagyis a kezdetektől fogva azt kell céloznia, hogy a célországban kiépüljenek az önsegélyezés és az önépülés strukturális feltételei, és gyarapodjanak belső erőforrásai. Nem szabad megengedni, hogy a nemzetközi fejlesztési segélyezésnek a népek szolidaritási közösségén nyugvó eszközrendszere rejtett hatalompolitikai célokat szolgáljon (vö. Narang, 2014). Ellenkező esetben – mivel e megsegített országok jobbára eleve deprimált, illetve konstans háborúk sújtotta vagy befagyasztott konfliktusokkal terhelt régiókban találhatók – az esetlegesen újraépülő elnyomó, igazságtalan viszonyok akár új fegyveres konfliktusoknak is megágyazhatnak, amelyekbe immáron a nemzetközi fejlesztést eszközlő, politikai célokból patronáló országok is bevonódhatnak.

Miként működhet békeidőben a fejletlenebb országok piaci alapú gazdasági támogatása?

A 2015 második felében a világban megindult gazdasági menekültek meghatározó része (leginkább a 25–35 éves szír férfiak tömegei) az Albert O. Hirschman korszakos könyvében (Hirschman, 1995) megfogalmazottakhoz hasonlatosan gondolkodhatott az elvándorlásról. Eszerint hazájukból való „kivonulásuk” az otthoni tarthatatlan állapotok megreformálhatatlanságára adott válaszként értékelhető (vö. Frivaldszky, 2016a). Ám voltak sokan olyanok is, méghozzá tömegesen, akik kifejezetten az életüket féltve menekültek. Azon felnőtt férfiak százezrei, akik nem voltak üldözöttek, hanem egy jobb élet reményében optáltak az EU leggazdagabb országai jogrendszereinek szolgáltatásaira, ott, ahonnan eljöttek, már nem kívántak tiltakozni sem, különösen nem a közjó formálásához aktív módon hozzájárulni, miközben nagyon is hiányoztak otthon maradt családjaiknak és közösségeiknek. Azt kellene tehát lehetővé tenni, hogy ne az elvándorlás („kivonulás”) legyen a fő opció, hanem a politikai és közpolitikai viszonyok olyan helyi átalakítása Ázsiában, a Közel-Keleten és Afrikában, amely élhetővé, sőt – mondhatjuk így is – versenyképesebbé, mert virágzóbbá s akár még vonzóvá is teszi országaikat. Ám nem azért, mert éhbérért és rabszolgai körülmények között lehet ott dolgoztatni az olcsó munkaerőt,^[4]A fejlett nyugati/északi államok tulajdonolta és felügyelte transznacionális vállalatok fejlődő országokba telepített „exportorientált termelési övezetei” önmagukban várhatóan … Részletek hanem mert olyan életképes helyi gazdaságuk alakul ki, amely erőssé teszi népüket, és globálisan is versenyképessé teszi őket. Ez akkor valósulhat meg, ha eltökélten törekszünk a méltóságuk megvédésére, értékeik és közjavuk globális térben való előmozdítására. Ennek érdekében tudatos fogyasztói magatartással – a nemzetközi színtéren is – előnyben részesíthetjük az ő áruikat, még ha jelenleg ár/érték arányban a globális térben esetleg nem is versenyképesek. Lehet, hogy részben e szolidaritási aktusok milliói révén lesznek egyszer piaci értelemben is versenyképesek. A vállalt szolidaritás is vezethet ugyanis valódi versenyképességhez. Ehhez meg kellene vizsgálni, hogy milyen ösztönző feltételek mellett indulhatna meg az országok és a nagy régiók versenyében a mind magasabb környezetvédelmi kritériumok érvényesítése (amelyben a fejlődő s különösen az afrikai országok nemegyszer igen erősek), illetve a gazdaságilag fejletlenebb nemzetek lakosságát nem kizsákmányoló, fair termelési szerkezeteket és vállalatokat preferáló nemzeti gazdaságok rendszerének kibontakozása. Ez az egyre magasabb emberi és társadalomerkölcsi mércék elérésének nemes versenye lenne. Az ezt kifejező nemzetközi védjegyeknek, tanúsítványoknak, minősítő kategóriáknak ön- magukban is piaci értékük lenne, különösen ha még inkább elterjednek. Mindez csak civil kurázsi, jogalkotói elszánás, illetve egy új közpolitika-alkotási szemléletmód érvényesítésének kérdése, nemcsak nemzeti, hanem egyre inkább nemzetközi színtéren is. Mivel termék- és hírfogyasztóként már globális térben élünk, itt az ideje, hogy embertársunknak, sőt felebarátunknak^[5]A keresztény cselekvés mércéje a feltétel nélküli, önzetlen szeretet, amely a felebarát felé irányul, s konkrét tettekben mutatkozik meg. Mindig az a felebarát (proximus), aki … Részletek tekintsük azokat is, akiknek a sorsa, élete – bár messze élnek tőlünk – meg kell hogy szólítson minket, hiszen a planetárissá tágult világban mindannyian egymás „szomszédai” vagyunk, ugyanazon politikai közösségnek a tagjai, még ha mindannyian elsősorban egy város, egy régió és egy nemzeti politikai közösség részét képezzük is. A horizontális szubszidiaritás és a szolidaritás elveinek megfelelő fejlesztő segélyezés éppen ezért nem csupán nemzetközi szervezetek révén, hanem városok, régiók között is még jobban kellene hogy érvényesüljön, akármilyen messze legyenek is térben egymástól.

Absztrakt

Ebben a rövid tanulmányban azt igyekszünk megvilágítani, hogy az első világháború első évében miért nem voltak képesek XV. Benedek pápa békekezdeményezései a katolikusnak tekintett Magyarországon, illetve a Monarchiában termékeny talajra hullani. Igyekszünk e tekintetben a pápa és a – Ferenc József személye és háborús politikája mellett elkötelezett – magyar főpásztor, Csernoch János hercegprímás bíbornok relációjának egynémely ez irányú, politikai relevanciájú mozzanatát feleleveníteni. Ezen kívül más katolikus főpapok háborút támogató megnyilatkozásait is elemezni fogjuk. Rá fogunk arra mutatni, hogy a hadban álló nemzetek vezetői népeiket és seregeiket Jézus szentséges szívének ajánlották fel. Ez párhuzamosan, sőt, a pápa ugyanilyen tevékenységével keresztbefutóan történt a Monarchiában és talán Németországban is. A Jézus szent szívének való felajánlást ugyanis a központi hatalmak magállamaiban elsősorban a háborús győzelemért végezték és – érthető módon – nem az azonnali békéért, ahogy arra pedig ugyanezen áhítatosság nyomán a pápa buzdított.

Kulcsszavak: igazságos háború, lojalitás, békekezdeményezés, Jézus szentséges szívének kultusza, háború támogatása

Korábbi tanulmányainkban XV. Benedek pápának az első világháború kezdeti időszakában folytatott békeküzdelmeit igyekeztünk körüljárni, elsősorban az általa kiadott dokumentumok fényében. Törekvései lényegi sikertelenségének okait kutatva kiemelkedő szimbolikus alakként elemeztük alaposabban Prohászka Ottokár 1914–15-ben megjelent morálteológiai írásait, amelyekben a püspök – ismert patetikus stílusában és nagy ívű gondolatszövéseiben – azt fejtegeti, hogy a világháborúnak milyen nagyszerű lelki hatásai vannak, majd végül levontuk az ezeket érintő saját kritikai konklúzióinkat (Frivaldszky, 2019a; 2019b).

Ez alkalommal tágítjuk az optikát, és más hazai püspökök, illetve egyházi vezetők ez évi megnyilvánulásaira térünk ki röviden, mégpedig új módon, ahogyan arról a kor polgára értesülhetett; azaz elsősorban nem a templomba járó hívőket szem előtt tartva, hanem a sajtómegnyilvánulásokon keresztül. Tesszük ezt azért, hogy jobban megérthessük a katolikus egyházi vezetők közéleti szerepvállalásának valós hatását a háború első évében, s hogy láthassuk, miért nem voltak képesek a Szentatya békekezdeményezései a katolikusnak tekintett Magyarországon, illetve a Monarchiában termékeny talajra hullani. Igyekszünk e tekintetben a pápa és a – Ferenc Józsefnek le- és elkötelezett – magyar főpásztor, Csernoch János hercegprímás bíbornok relációjának egynémely ez irányú, politikai relevanciájú mozzanatát is feleleveníteni.

A diplomatamúltú XV. Benedek pápa túllép az igazságos háború tanán

Fontos szem előtt tartanunk, hogy a pápa e korban már nem töltött be a keresztény államok nemzetközi viszonyaiban döntőbírói szerepet (különösen hogy azok egyre kevésbé voltak kereszténynek minősíthetők, s egyébként sem mindegyik volt katolikus), amely egyfajta objektivitást és morális alapot lett volna képes biztosítani közöttük. Azonban a világháború kitörésekor a hadviselő országok vezetői – akik világában a korábban diplomataként dolgozó Della Chiesa bíboros otthonosan mozgott, és jól ismerte a gondolkodásmódjukat – hamar ráéreztek annak potenciális erkölcsi jelentőségére, hogy XV. Benedek pápa politikai értelemben neutrális pozíciója folytán fontos szerepet vállalhat a mindkét oldalon számos katolikust érintő világégésben, s ez valamiképpen elvileg megerősítette a Vatikán nemzetközi helyzetét (Pollard, 2001: 111). Ám 1914. szeptember 8-án (azaz csupán öt nappal a megválasztása után), Kisboldogasszony ünnepén, azaz Szűz Mária születése napján kiadott, a kormányokat békére felhívó, Ubi primum kezdetű apostoli buzdítását a politikai szereplők alapvetően vallási jellegűnek tekintették. A dokumentum megjelenésével kapcsolatos hír egyik sajtókommentárjában az szerepelt, hogy a pápa esetlegesen felvállalandó közvetítői szerepét nagy valószínűséggel úgysem fogadták volna el a hadviselő felek (Corriere della Sera, 1914: 3).

A háború természete a 20. századra – tömeges és „ipari” jellege, azaz totális volta folytán – lényegileg megváltozott, így már legvégső eszközként sem volt erkölcsileg igazolhatóként elfogadható a háború felvállalása. Ezzel voltaképpen – a központi hatalmak elszántan háborúpárti vezérkari főnökeit leszámítva – az érintett országok vezetői tisztában voltak. A tradicionális értelemben vett „igazságos háború” ilyen ténybeli, azaz de facto – és nem is annyira morálteológiai vagy morálfilozófiai doktrinális – okokból való megvívhatatlansága elviekben a háborúhoz való jog eltörlése felé nyitotta meg az utat (Morozzo della Rocca, 2005: 173).

XV. Benedek pápa ízig-vérig diplomata és politikus volt, ezért praktikusan gondolkodott, és flexibilis volt, hogy elérje céljait. Ebből kifolyólag nem volt abban érdekelt, hogy újraírja az igazságos háború tanát, de kifejezetten nem is cáfolta meg doktrinálisan, hanem egyszerűen nem hivatkozott rá és kritériumaira, s így nem is tett különbséget a háborúk között igazságosságuk vagy igazságtalanságuk tekintetében. Mivel a történetileg adott valóságot konkrétan, illúziók nélkül tekintette, s kizárólag a háború kompromisszumok nélküli elítélése motiválta, ezért gyakorlati megfontolásokból távolságot tartott az igazságos háború elméletétől (Formigoni, 2021: 47). A világháború drámai valósága voltaképpen felülírta és meghaladta a háború többé vagy kevésbé igazságos természetének tanáról szóló skolasztikus vitákat (Morozzo della Rocca, 2005: 175). A pápa tudta, hogy ha belemegy az igazságos és igazságtalan háború teóriáinak elemzésébe, akkor ezzel az alapul fekvő legfőbb erkölcsi problémát és tényt relativizáló vitáknak nyitna teret, s így csak enyhítené a szóban forgó világégés diabolikusként és tarthatatlanként való elítélését, amit ő maga sohasem habozott megtenni (Morozzo della Rocca, 2005: 176). A pápa tehát tulajdonképpen felhagyott a háború igazságosként való legitimálásával. Tény, hogy az igazságos háború kérdése, tematikája nem merült fel abban a számos megnyilatkozásában, amelyben a háborúról írt (Menozzi, 2005: 115–116).

A magyar főpapság a Szerbia elleni és a nagy háború igazságos és üdvös mivolta mellett állt ki

A fentiekkel ellentétben a (magyar) püspökök – teoretikus és pragmatikus-politikai álláspontjaiknak megfelelően – érvelésükben, érvkészletükben szélesebb skálán szóródva különböző érvekkel és okfejtésekkel támogatták a háborút, bár nyomatékosították, hogy a keresztény erkölcs normáinak megfelelő módon szükséges azt megvívni (vö. Menozzi, 2005: 117).

Ebből az optikából nézve mindenekelőtt Csernoch János bíboros hercegprímás körlevelére érdemes kitérnünk, amelyben az igazságos háború érvkészletét használva – bár olykor, meg kell hagyni, eléggé meglepő érveket és kifejezéseket is alkalmazva – meg kívánta védeni az Osztrák–Magyar Monarchia háborúindításának helyénvalóságát. A Magyarország című lap 1914. augusztus 1-jei számának „A hercegprimás és a háboru” című cikke (Magyarország, 1914a: 2), illetve a Budapesti Hirlap szintén augusztus 1-jei száma „A főpapság és a háboru. A hercegprimás a háboruról” címmel (Budapesti Hir- lap, 1914a: 4) tudósít a hercegprímás körleveléről. A beszámolóban az áll, hogy Szerbia

„oly irányzatokat tűrt és közegeivel támogatott, amelyek az osztrák-magyar monarchia területi épségének megcsonkítását célozták s alkalmasak voltak arra, hogy a monarchia alattvalói közt szítsák az egyenetlenséget s kisebbítsék monarchiánk tekintélyét a külföld előtt, ami által természetszerűleg nemcsak anyagi, de legfőbb erkölcsi érdekeink is veszélyeztetve lettek”.

E céljuk elérésében – írja a tudósítás – „ellenségeink nem riadtak vissza a legnemtelenebb eszközöktől sem”, amint azt a szarajevói gyilkosság szomorúan bizonyítja. Ezen irányzatok már előbb is ismeretesek voltak – olvassuk a körlevél ismertetésében – de

„felséges uralkodónk, I. Ferenc József, aki jóságos szivének sugallatát követve, a béke áldásait törekszik biztosítani, csak az utolsó idők eseményei után látta elérkezettnek az időt, hogy népei békéjének, országai anyagi és erkölcsi jogainak hathatós védelme céljából nyúljon az utolsó eszközhöz: a fegyverekhez”.

Meglepő, hogy a háború eszközének ultima ratio szerinti alkalmazását látja itt egy hercegprímás, amikor pedig az igazságos háború rendszerbe szerveződő kritériumainak, amelyeknek egyszerre kellett volna teljesülniük, szinte egyike sem állt akkor fenn. A tudósítás tolmácsolásában a hercegprímás azt írta, hogy „a viszonyok oda fejlődtek, hogy más eszközök nem bizonyultak célravezetőknek”.

A Monarchiát az ultimátumra adott válasz után szuverenitásában, épségében, létében megtámadott olyan országnak beállítani, amelynek a legszentebb joga van a háború indítására, egyszerűen nem állja meg a helyét sem elvi szinten, sem a konkrét történelmi valóság, a tényállás tekintetében. Ennek fényében érdemes értékelni a magyar főpásztor körlevelében foglaltakat, amelyeket az újságtudósítás tolmácsolásában idézünk:

„Már pedig azok a célok, amelyeket a háború szolgál, feltétlenül szentek és tagadhatatlan s elvitázhatatlan jogon és igazságon alapulnak. Minden államnak megvan az a joga, hogy önmagát fenntartsa, területi épségét védelmezze s a maga számára biztosítsa mindazon javaknak háborítatlan élvezetét, a melyekre céljainak elérésében okvetlenül szüksége van. Midőn tehát ellenségeink hazánk területi épsége ellen törnek, midőn arra törekszenek, hogy az áldást hozó békét polgártársaink közt feldúlják, monarchiánkat becsméreljék, tekintélyét aláássák s neki anyagi és erkölcsi károkat okozzanak, akkor nekünk nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is minden eszközt megragadni, hogy megvédjük azt, amiben a békés haladásnak, anyagi és erkölcsi jólétnek s becsületes hírnevünk megóvásának legfőbb s egyedüli zálogát látjuk. Miután a békés megoldás kísérlete meghiúsult, nem maradt más hátra, mint a háború” (Magyarország, 1914a: 2).

A fentiek egészen különösnek hatnak, hiszen emlékirataiban a bíboros titkára azt állítja, hogy Csernoch János a hadüzenetről is utólag értesült, nem is volt a háború mellett – mint a titkár érveiből kiderül, nem annyira elvi alapú háborúellenességből, hanem inkább pragmatikus megfontolásokból –, és nem is gondolta komolyan, hogy kitörhet a háború.^[1]„A háborút megelőző tárgyalásokról a prímásnak semmiféle tudomása nem volt. A hadüzenetről is utólag értesült. Az utolsó pillanatig nem hitt komolyan a háború kitörésében. A … Részletek Ehhez képest rendkívül gyorsan igazodott annak logikájához, és teljes mellszélességgel támogatta. Lehet, hogy ezt pusztán a király iránti lojalitásból tette? Tény, hogy a hercegprímást a király magához rendelte, amikor az a pápaválasztó konklávéra utazott, s tudatta vele: elvárja a Monarchia bíborosaitól, hogy tekintettel legyenek a Monarchia érdekeire.^[2]„Csernoch kezdettől fogva a pápaságra legkilátásosabb jelöltnek Della Chiesa bolognai érseket Ezt a nézetét közölte is az ismerős bíborosokkal, akikkel a Konklávé előtt … Részletek (Ez közvetlenül 1914. augusztus 20-a után történhetett, amikor X. Piusz pápa elhunyt, s ami után tíz nappal már összeült Rómában az új pápát megválasztó konklávé – XV. Benedek pápát pedig szeptember 3-án választották meg.) Ez az elvárás a háború kirobbantásakor nem jelenthetett mást, mint hogy a Monarchia háborúját következetesen támogassák, akár az új pápa ellentétes álláspontjával szemben is. A leendő, megválasztandó új pápa esetleges – de nagyon valószínű – háborúellenességével akár szemben is tehát Ferenc József a bíborosokat és az érsekeket a háború kérdésében már jó előre az uralkodó és a Monarchia érdekeihez rendelte.

Csernoch János állítólag biztosra vette, hogy Giacomo Paolo Battista della Chiesa lesz az új pápa,^[3]„Csernoch prímás már a Konklávé elején megmondotta Della Chiesa bíborosnak, hogy ő lesz a pápa. Most az első hódolatnál így szólt a pápához: Ecce praedixi Vobis [Íme, megmondtam … Részletek és ezt tudatta is vele a konklávé előtt (a megválasztása után pedig visszautalt rá).^[4]„Elsőnek Gibbson baltimori érseket fogadta az új pápa, aki csak a választás végére érkezett Amerikából. Utána Csernoch Jánost fogadta, akivel közölte, hogy a pápa-koronázás után … Részletek Ha így állt a helyzet, akkor előre lehetett sejteni, hogy az új pápa milyen álláspontot fog képviselni a Monarchia által kirobbantott világégés vonatkozásában. Továbbá nagyon figyelemreméltó az is, hogy a bíboros prímás titkárának beszámolója szerint XV. Benedek pápa hosszas megbeszélést folytatott a magyar főpásztorral, aki nemcsak latinul beszélt egészen feltűnő módon kiválóan, hanem olaszul is tudott. Így a kommunikációs árnyalatokat is jól észlelhették egymás között. Félreértésről vagy akár csak nem észlelt hangsúlyeltolódásokról szó sem lehetett. Gyanítható, hogy mivel Della Chiesa volt a pápaválasztáson a legesélyesebb, s ezt a magyar prímás is tudta, Ferenc József a leendő pápával szemben a háború ügyében maga mellett köteleztette el Csernoch Jánost és rajta keresztül a magyar klérus vezetőit, de a Monarchia többi országának összes főpásztorát is. Érdekes adalék e tekintetben Csernoch János titkárának leírása arra vonatkozóan, hogy milyen volt, illetve adott esetben nemigen volt kommunikáció a Monarchia bíborosai és érsekei között:

„Csakhamar közölték […] a prímással, hogy a király a monarchia összes bíborosainak Rómába utazását kívánja és számukra külön vonatot rendelt. Csernoch prímást az elutazás előtt még magához rendelte. […] Elvárja azonban a monarchia bíborosaitól, hogy a monarchia érdekeire tekintettel legyenek. A különvonattal Bécsből a hercegprímáson kívül Piffl Frigyes bécsi érsek és Skrbensky prágai érsek is utaztak. Csernoch és Piffl érsek tanácskoztak útközben. Skrbensky állandóan a fülkéjébe zárkózott. Hornig Károly bíboros veszprémi püspök más úton utazott. Vele csak Rómában találkozott a prímás […]” (Lepold, 1963: 16).

Ferenc József tehát azt akarta, hogy a Monarchia területéről minden érintett katolikus főpap ott legyen a pápaválasztáson, s az ő és így a Monarchia érdekét képviseljék a háború ügyében, akár a leendő új pápával is szemben. Nyilván erről beszélt a konklávéra vezető vonatúton a bécsi érsek és a magyar hercegprímás, s erről nem kívánt beszél- ni azon két főpap, akik ebbe nem csatlakoztak be – az egyik külön úton utazott Rómába, a másik pedig „állandóan a fülkéjébe zárkózott”.

Csernoch János bíboros tehát – aki egyébként ekkor már nem megválasztott országgyűlési képviselő, hanem méltóságánál fogva a főrendiház tagja volt – valószínűleg úgy szolgálta most a Monarchia s uralkodójának személyes, azaz dinasztikus és nagyhatalmi, „becsületbeli” érdekeit, hogy Ferenc József Szerbia elleni háborúját teljes odaadással támogatta, felvállalva az ezzel járó világégést, amelyet elvileg ő személyesen meggyőződésesen – de pragmatikus okokból – ellenzett. A magyar főpásztor ily módon a háború szent ügy voltát hangsúlyozta a katolikus hívők számára írt körlevelében, s szemernyi kételyt sem hagyott érvelésében a számukra annak igazságossága, jogossága és elkerülhetetlen volta tekintetében. Talán ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért lelkesedtek a magyar katolikusok is 1914 augusztusában a háborúért, miközben a pápák – X. Piusz és XV. Benedek – teljes mértékben ellenezték azt. Csernoch János titkára beszámol arról, hogy XV. Benedek meg- választása után rögtön fogadta a magyar herceg- prímást, majd hosszan tárgyalt vele.^[5]E tekintetben meg kell jegyezni, hogy II. Vilmos még kevésbé élt keresztény életet magánemberként (Doerry–Wiegrefe, 2010: 43). Ezután eléggé meglepő, hogy a magyar főpásztor nem állt ki a pápa békeküzdelmei mellett. A magyar főpásztor körlevelében foglaltak, amelyekről augusztus 1-jén tudósított a sajtó, a pápa álláspontja alapján jelentős módosítást igényeltek volna a háborúra vonatkozóan, s e korrekciótól a magyar bíboros prímás Róma püspökének, az egyház fejének alávetett volta miatt nem tekinthetett volna el. Ekkor már a hadiszerencse is baljós jeleket mutatott. Ki tudja, mit ígért meg a Monarchia uralkodójának a magyar hercegprímás, mielőtt a pápaválasztó bíborosi gyűlésre indult, s ami miatt kitartott a háború jogossága és szükségessége mellett?

A háború minden áldozatvállalását motiváló cél a vallásos gondolatiságban a szent ügy védelme érdekében az Úrtól remélt, de mindeközben biztosra vett győzelem és az azzal járó (földi) dicsőség. Ezeknek megfelelően a már hivatkozott bíborosi körlevél ily módon zárul a sajtótudósítás szerint: „Így fogjuk támogatni távolról is hazánk szent favaiért [sic!] küzdő dicső hadseregünket s részesei leszünk mi is annak a győzelemnek, melyet szent ügyünk védelmében bizton reménylünk az Ur Istentől.” Így szólt tehát az a főpásztori körlevél a híradás szerint, amit az újságolvasók tömegei olvashattak egy olyan háború megindításakor, amely semmilyen tekintetben nem felelt meg sem a honvédő, sem a jogsérelemért elégtételt vevő, jogépség-helyreállító (büntető) igazságos háború konjunktív feltételegyütteseinek, és amely nyíltan szembement a pápa szakadatlan békefelhívásaival. Csernoch János bíboros körlevelében az igazságos háborúra utalva csak úgy általában írt szent ügyről, elvitathatatlan jogról és igazságról, azonban meg sem kísérelte az Aquinói Szent Tamás által megállapított kritériumok meglétét igazolni, és azokat a Monarchia helyzetére vonatkoztatni.

Nem képzelhető el az, hogy a „legkatolikusabb uralkodó” – akinek egyébként állítólag volt szeretője, vagyis magánéletében e tekintetben nemigen tartotta meg Jézus Krisztus tanítását^[6]E mű második kötete releváns e tekintetben (Cathrein, 1901). – az egyházi vezetők támogatása nélkül indította volna meg a háborút, különösen hogy érzékelhető volt, a pápa nem támogatja ebben. A bíborosi körlevél szóhasználatából kisüt a hercegprímás (bíbornok) uralkodó iránti teljes elköteleződése, a háború tekintetében is. Kiváló személyes kapcsolatban voltak, nagyra tartották egymást. Egyébként Csernoch csanádi püspöksége idején (1908–1911) már rendelkezésre állt Viktor Cathrein – éppen a csanádi egyházmegyés papság által – magyarra fordított nagy, két- kötetes katolikus természetjogi jogbölcselete, amely – a kor felfogása jegyében – szintén hosszabban értekezik az igazságos háború tanáról.^[7]A soknemzetiségű Monarchiában a háborúra való mozgósítás 1914 nyarán nem a nemzeti egységre való hivatkozással történt, mint Németországban, hanem csupán a nép császára iránti … Részletek Ezt is tanulmányozva a hercegprímás megpróbálhatott volna alaposabb, de legalábbis elvi igazolást adni a háború igazságosságának, mindazonáltal minden bizonnyal nem járt volna ebben sikerrel, s szembe is ment volna az új pápa morálteológiai álláspontjával. Mindenesetre Csernoch János messzemenően támogatta a Monarchia Balkán-politikáját és így általában vett háborús céljait is.

Más főpapok is intéztek a hívekhez lelkesítő hangú, kötelességteljesítésre felhívó^[8]„A háború küszöbén áll kedves hazánk, de nem saját hibájából. Ezért, bár vétkeink miatt alázatos szivvel, de bizalommal kérhetjük fegyvereink győzedelmét a népek sorsának … Részletek körlevelet, amelyet fel kellett olvasni a templomokban, és amelynek tartalma kivonatosan megjelent az újságokban is. (Alexander Watson egyenesen úgy fogalmaz, hogy az „egyházi vezetők ontották a Ferenc József császárhoz való hűségnyilatkozatokat”, Watson, 2016: 100.) Így járt el például a pannonhalmi főapát, Hajdu Tibor, aki szózat- szerű körlevelében a háborút nemcsak jogosnak nevezte, és így kérte Istentől a magyar fegyverek győzelmét, hanem azt is megfogalmazta – ami figyelemre méltó –, hogy a király hívására istenfélelemmel és Isten iránti bizodalommal kötelesek a katolikus hívek a háborúban részt venni, bízva, sőt biztosak lévén abban, hogy Isten, a történelem és a népek ura a magyarok fegyvereit juttatja diadalra.^[9]„A csaták hősei maguk alázatosan fohászkodnak; a legünnepeltebb hadvezér, Hindenburg marsall mondja, hogy a rajvonalban érzik, ha otthon az imádság ereje erősödik avagy lankad” … Részletek Mindeközben e körlevelek visszatérően egy rövidke mondattal intézik el a háború szörnyű, borzalmas s legfőbb árnyoldalát, azt, hogy emberáldozattal, sok-sok halottal és intézményesített emberöléssel jár.

A szamosújvári görögkatolikus püspök körlevele – vagy talán csak az arról tudósító sajtóhír – lapidáris tömörséggel s meglepő pragmatizmussal tér a lényegre. A róla szóló rövidre szabott mondatba még az is belefér, mégpedig eléggé meghökkentő megfogalmazásban, hogy milyen lelkülettel kell a görögkatolikus férfiaknak (és vélhetően az erdélyi katolikus örményeknek) a háborúba menniük:

„Hosszú Vazul dr. szamosujvári görögkatholikus püspök körlevelet intézett papjaihoz és híveihez. A körlevél kifejti, hogy a monarchia harca jogosult és felszólítja a katonákat, hogy jó kedvvel és büszkén siessenek a kötelesség zászlaja alá” (Magyarország, 1914b: 2).

E sajtótudósítások célratörő szerkesztés- és kifejezésmódjukban vélhetően még rá is tettek egy lapáttal a magas hazai egyházi fórumokról származó, a hazafias kötelességről szóló buzdításokra.

1915 áprilisában, tehát abban az időben, amikor már jócskán megmutatkoztak a háború addig elképzelhetetlen szörnyűségei, olyan összetettebb érveléssel is találkozunk – Várady Lipót kalocsai érsek katolikus sajtóban közreadott pásztorlevelében –, mely szerint a háborús „mérkőzés” az ellenség vadsága és gonoszsága miatt nem pusztán (istenítéleti) párviadal, hanem a világháború, az ellenség okozta brutalitásában, voltaképpen Istennek nemzedékek hitetlensége, istentelensége miatt bosszúálló, azaz igazságtevő büntetésévé magasztosul. A párviadal retorikája tehát az isteni igazságtételben megmutatkozó büntetés témájával társult. Eme büntetés elsődlegesen és a háború végkimenetele szempontjából – vélhetően – végérvényesen a Monarchia ellenségeire mint a vallás és erkölcs tekintetében bűnös népekre hárul, másodsorban, időlegesen, aktuálisan pedig a hazai istentelen generációkra is lesújt. E már-már háborús narratívaépítésnek is tekinthető gondolatiság jegyében a népek feletti, a háborún keresztül zajló és abban megmutatkozó „világítélet” Isten által rendelt tulajdonképpeni célja az, hogy büntetésével hitre tanítson, neveljen, a bűnbánókat és az erényeseket pedig megjutalmazza (e világon már esetleg a katonai győzelem révén is). A háború mint isteni büntetés, mint istenítéleti igazságtételi párviadal és mint nagyszabású isteni végítélet momentumai tehát ekképpen fonódnak össze ebben az összetettebb, a háborút legitimáló érvelésben:

„Tudjuk, hogy ügyünk igazságos, hogy nem kerestük a viszálykodást, csakis a végső kényszerűség adta a fegyvert katonáink kezébe, és ez a tudat kell, hogy bizalommal, bátorsággal, nyugodt lelkiismerettel töltse el harcosain- kat. Ámde azt is érezzük, hogy a most folyó mérkőzés ellenségeink vadsága, bosszúszomja, irigysége és kapzsisága ellenében több, mint a népek közönséges mérkőzése: a világháború egyben világitéletté magasztosult a népek sorsát intéző hatalmas Istennek kezében, amelyek folyamán latba veti a népek bűneit, hogy büntesse, és bűnbánatát, erényeit, hogy jutalmazza. Az ágyuk dörgésében a Mindenhatónak szava hangzik hozzánk: »Én vagyok a te Urad, Istened; erős bosszúálló, meg büntetvén az atyák gonoszságát fiaikban harmad- és negyediziglen azoknál, kik engem gyülölnek, és irgalmasságot cselekedvén ezer iziglen azokkal, kik engem szeretnek s megtartják parancsaimat.« (Exod. 20. 5, 6.) Értsük meg, Krisztusban szeretteim, a bennünket látogató Istennek hatalmas, intő, feddő, buzdító szavát, tanuljunk belőle hitet, reményt, szeretetet! A világháború utján az Isten hitre akar indítani. Élő hit, Istenfélelem alapja az emberiség társadalmi rendjének, minden haladásának és művelődésének” (Várady, 1915: 112–113).

A háború megindítását felvállaló és főként – ami ekkor már különösen fontossá vált – a nagy erőkkel való folytatását támogató narratívában tehát a becsületvédő „mérkőzés” retorikai fordulata a népek háborún keresztül megvalósuló isteni végítéletének grandiózus igazságtételi víziójával párosult. Következésképpen nem is annyira a fegyverek eszközével és azok erejével vívott istenítéleti becsületbeli párbajról van itt szó, minthogy a tisztességes felek közötti viadal lehetősége az ellenfél alantas természete és gazsága miatt eleve nem volt adott, hanem Isten olyan, szinte már apokaliptikus vég- ítéletéről, amely háborún keresztül zajlik, minthogy Ő azon keresztül jutalmaz és büntet. Ezen ítélet által az Istenbe, az Ő igazságosságába vetett hit és ekképpen az iránta való félelem, vagyis az istenszeretet és a belé (igazságos ítéletébe) vetett remény fog – legalábbis az érsek gondolatszövése szerint – erősödni, ami a társadalom rendjének s minden valódi fejlődésnek, továbbá az erkölcsön és kultúrán nyugvó civilizációnak az alapja. Várady Lipót pásztorlevelében nagy hangsúlyt helyezett a világháború vallásos buzgóságot megújító, felpezsdítő erejére. A világháború, a mai fülnek eléggé meghökkentő kijelentése szerint, a „világ misszionáriusa” lett mind a hadba vonultak, mind az itthon maradottak számára, mert Isten újból hitre és vallásosságra akar vezetni a háború kétségbeesései közepette (Várady, 1915: 114–115). A templomba járást, a hitéletet és különösen a könyörgő imádságot erősíti jótékonyan a rettenetes háború. Az otthon imádkozók égi háttértámogatást adó imájának ereje, annak intenzitása, erősödése vagy esetleg lankadása pedig a háborús sikerre is érezhetően hat, legalábbis a háborús vallásosság akkori érseki percepciója szerint.^[10]„Urunk Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, az ég és föld királya, eleven hittel és legmélyebb alázattal közeledem isteni fönséged trónja zsámolyához és imádlak azon legszentebb … Részletek

Volt olyan magyar katolikus püspök is, aki nem annyira az érvelés meggyőzőerejének minőségére helyezte a hangsúlyt (mivelhogy a háború „szerencsés” kimeneteléért imádkoztatott, már amennyiben bízhatunk a tudósítás pontosságában, és nem csak a tömörítés kedvéért szerepelt így a sajtóban), hanem röviden és tömören tért a „lényegre”. Ezt olvassuk ugyanis az újságban:

„Nagyváradról jelentik: Széchényi Miklós gróf római katolikus püspök ma pásztorlevelet bocsátott ki, a melyben szózatot intéz egyházmegyéje lelkészeihez, hogy a trón és a haza érdekében minden áldozatot meghozzanak. Elrendeli, hogy a mindennapi misén a háborura előirt imát mondják. Felhivja a plébánosokat, hogy a hivekkel együtt imádkozzanak a háboru szerencsés kimeneteléért” (Budapesti Hirlap, 1914b: 6).

Jézus szentséges szívének kultusza – a pápa az azonnali békéért, a katolikus főpapok pedig nemzetük háborús győzelméért fohászkodtak

A háborút morális, illetve lelki-teológiai megfontolásból támogató vagy pozitívan értékelő írásokat tartalmazó, célzata szerint Jézus szent szívének tiszteletét előmozdítani kívánó, Jézus Szentséges Szivének Hirnöke című havilapnak a háború kitörésekor és az azt követő hónapokban – egy éven keresztül – megjelent számait azért is érdemes tanulmányozni, mert Jézus szent szívének kultuszát XV. Benedek pápa 1915. január 10-én szerkesztett imájával az egyetemes krisztusi béke és szeretet, valamint a testvéri megbékélés s ennek megfelelően a háború azonnali befejezésének irányába állította.

A hadban álló nemzetek vezetői népeiket és seregeiket Jézus szentséges szívének ajánlották fel. Ez párhuzamosan, sőt a pápa ugyanilyen tevékenységét keresztezve történt a Monarchiában és talán Németországban is. A Jézus szent szívének való felajánlást ugyanis a központi hatalmak magállamaiban elsősorban a háborús győzelemért végezték, és érthető módon nem az azonnali békéért, ahogy arra ugyanezen ájtatossággal kapcsolatban a pápa buzdított.

A Monarchiát Ferenc József 1914. december 8-án ajánlotta fel Jézus szentséges szívének.^[11]„E napon a délutáni istentisztelet alatt az esztergomi bazilikában a hercegprímás személyesen ajánlotta a szent Szív oltalmába a gondjaira bízott főegyházmegyét (Jézus Sz. Szívének … Részletek Ennek keretében az oltáriszentség előtt szent szövetséget kötött Jézus szent szívével minden látható és láthatatlan ellenség ellen. Az agg uralkodó úgy rendelkezett (?!), hogy a Monarchia püspöki karai ugyanígy járjanak el. Ezután ők is hasonlóképpen megtették a felajánlást. A Ferenc Józsefhez hű Csernoch János hercegprímás XXVI. számú körlevelében azonnal intézkedett, s az esztergomi főegyházmegyében január 1-jén megtörtént a felajánlás.^[12]„A milleniumi ünnepségek óta annyi embert egyszerre nem látott az esztergomi bazilika, mint Újév napján este, midőn az ország főpapja, dr. Csernoch János hercegprimás Magyarországot … Részletek Érdemes ennek érvelését végigkövetni az Esztergom című politikai és társadalmi hetilap 1915. január 3-i címlapján megjelent tudósítás alapján. Az egyházmegye és a haza Jézus szent szívének való felajánlása gondolatvezetésében a háborús győzelem logikájába illeszkedett, minthogy az a háborúban való megsegítést eredményezte a múltban, és – a főpásztor reményei szerint – minden bizonnyal ugyanezt a gyümölcsöt fogja hozni a jelenlegi ádáz küzdelmekben is, minthogy a Monarchia seregei az egyedül keresztények, a túlerőben levő ellenség pedig hitetlenségben tévelyeg, és mindenféle bűnben leledzik. A legkatolikusabb Monarchia seregei máriás lobogók és Jézus szentséges szívének képével ékesített zászlók alatt meneteltek a harcba.^[13]Miután „mély vallásosságú, jóságos királyunk” december 8-án „birodalmait és népeit” Jézus szentséges szívének ajánlotta fel, követte őt ebben az osztrák püspöki kar: azaz … Részletek Ezt követően hasonlóképpen tett a többi magyar püspök is, ahogy erről a lapok sorra jelentettek híradásaikban (Jézus Sz. Szívének dicsősége népek boldogsága, 1915: 33–34).^[14]Lepold Antal stílusában és költői képalkotásaiban nemcsak dagályosnak ható, hanem főképpen teológiai szempontból több helyen meglehetős kételyt támasztó érvelésű, a főpásztori … Részletek A „német nagy birodalom püspökei is csakhamar közös pásztorlevelet bocsátottak ki, amelyben elrendelték, hogy január 10-én a birodalom minden templomában Jézus isteni Szívének ajánlják fel az országot” (Jézus Sz. Szívének dicsősége népek boldogsága, 1915: 34–35). Mindeközben a tudósítások nem utaltak XV. Benedek pápa ugyanezen napon, 1915. január 10-én kelt, Jézus szentséges szívéhez írt imájára. A pápának csak a jelmondata jelent meg a magyar főpásztori felajánlásról szóló híradás záróakkordjaként, és – e kontextusban – úgy állították be, mintha eleve a háborús győzelemre vonatkozna: „Adja Isten, hogy nem sokára ugyanitt fényes győzelmi ünnepség keretében zenghessük az uj pápa jelmondatát, a Te Deum záradékát: In te Domine speravi, non confundar in aeternum” (Esztergom, 1915: címlap).

Mi úgy látjuk – bár hipotézisünk igazolásához további kutatásokat kellene végezni –, hogy a Monarchia és Németország a pápa Jézus szent szívéhez fohászkodó békemozgalmát kifejezetten keresztezni kívánták saját, nacionalisztikus módon és ezért a háborút pártoló regiszterben hangolt, Jézus szívét megszólító mozgalmukkal. Ezt vélhetően azért tették, nehogy a pápa imájának hatására a harci kedv alábbhagyjon, mert az a háború kimenetelére kedvezőtlenül hatott volna.^[15]„Minden érdeklődést a háború foglal le magának, amely mögött az egyéb nagyfontosságu események elmosódnak. Szentséges Atyánknak elhunyta, akinek nemes lelkét a békéért való … Részletek A nemzeti egyházak tehát lényegében a háborús győzelemért fohászkodtak, míg a pápa az azonnali békéért. A nemzeti egyházak vezetői Jézus szent szívének mozgalmát végül sikeresen tudták a pápával szemben, saját nemzetük hadi céljai ügyének szolgálatába állítani.

A kontraszt kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Olaszország több hónapig tartó semlegessége annak is köszönhető volt, hogy a szervezett olasz katolikusok a kormányt e döntésében támogatták, minthogy keresztény alapon elutasították a háborús erőszakot (Formigoni, 2021: 39). Az általános orientáció az olasz katolikus világban ekkor egyértelműen a semlegesség fenntartását célozta. Parlamenti képviselők, folyóiratok vagy egyes kiemelkedő konzervatív hátterű személyek az óvatos kiváró magatartás mellett foglaltak állást, felértékelve a semlegességet. Némelyek közülük ezt meggyőződésesen és tartósan is tették (Formigoni, 2021: 40).

Mindeközben ne feledjük, hogy X. Piusz pápa már 1914. augusztus 2-án kelt, Dum Europa kezdetű apostoli buzdításában nyilvánosan elítélte a kitört nagyszabású háborút, és a békére hívott fel. A katolikusoknak, legyenek akár magyarok, s főleg a klérus vezető tagjainak ebben kellett volna követniük.

A pápa békekezdeményezései visszhangtalanok, nemkívánatosak

Nézetünk szerint a magyar főpásztor, Csernoch János valószínűleg nem igazán létező veszélyre kívánt utalni, vagy azt jócskán felnagyította, amikor azért hárította el XV. Benedek pápaközvetítő révén hozzá érkezett kérését vagy javaslatát, mert a pápa olasz, s ez a tény, illetve annak kitudódása, hogy a Szentatya Olaszország érdekében, a Monarchia területi integritásának rovására jár közben területek átengedése ügyében, a Szentszék ellen is fordítaná az Olaszországgal szemben már amúgy is gyűlölettel viseltető magyar közvéleményt (Scottà, 2009: 65). Ez inkább csak kifogás volt Csernochtól. De ha igaz is lett volna, akkor erről részben a magyar bíboros prímás is tehetett, minthogy körlevelében teljes mértékben legitimálta a Monarchia háborúját a katolikus hívők előtt, illetve hagyta magát elkötelezni Ferenc József személye és kormányának politikája mellett. Csernoch tehát Ferenc József, Tisza István és általában a Monarchia ügyét szolgálta a pápa békét elősegítő s a háború eszkalálódását meggátolni kívánó diplomáciai törekvései helyett.

Csernoch János azonban csak egy volt azon főpapok hosszú sorában, akik nem álltak készen arra, hogy befogadják a pápa békepolitikáját s az alapját jelentő teológiai üzenetet. A magyar viszonyok szemléltetésére említjük meg, hogy Várady Lipót érsek 1915 áprilisában (!) megjelent pásztorlevelében csak úgy mellesleg – nem is annyira elítélőleg –, sajnálkozva megemlíti, hogy az előző pápa halála és az új megválasztása nem tudta kellőképpen lekötni a magyar katolikus világ figyelmét, mert mindent a világháború nagy témája uralt le.16 Kétségkívül reális volt e megállapítás, s ez a háborút támogató, nacionalisztikus jellegű „figyelemlekötés” volt jellemző hazánkban. Hát ennyire talált nyitott szívekre és elmékre s egyáltalán befogadókészégre XV. Benedek pápa békeküzdelme hazánkban, s erről nem az egyszerű hívők tehettek, akik vélhetően nem is tudtak arról, hogy az egyházfő voltaképpen miért is küzd Krisztus egyházának fejeként.

Absztrakt

A menekültstátusz az ember ontológiáján, azaz minden ember egyenlő személyi méltóságán nyugszik, amely az egész emberi közösséget, az egész „emberi nemet” egy világméretű jogközösségbe szervezi. Ez, az ember említett ontológiájából fakadó univerzalizmus antropológiai dimenziója, amely az egyetemes, kötelező elismerő jogi viszonyt, valamint erkölcsi dimenzióban az egyetemes testvériség eszméjét állítja normatív módon a befogadni köteles államok és azok közössége elé. Megjelent az elmúlt években az a típusú interkontinentális tömeges migráció, amely a lehető legjobb szolgáltatásokat juttató nemzeti jogrendszereket olyan terméknek tekinti, amelyhez a globális mobilitási piacon mindenkinek joga van hozzájutni. E piacelvű fogyasztói ideológiát a Nyugat termelte ki. Korunkban azért sincs meg a valódi menekült és a jobb életkörülmények és szolgáltatások elérését igénybe venni kívánó, jobbára fiatal férfiakból álló migránstömegek közötti különbségtétel képessége, mert a jogrendszerek és a kormányzati jólléti szakpolitikák fogyasztói igényű, alapjogként értelmezett választhatósága pozitív megítélés alá esik. Európában a multikulturális társadalom folyamatos építésének szándéka amúgy is igényli a más kontinensekről történő külső és folyamatos bevándorlást, ami meg is valósul, hiszen elég csak valahogy eljutni Európa határaihoz, hisz Európa voltaképpen nem más, mint egységes és közjogilag uniformizált mobilitási piac. Mindeközben akik ennek kárát látják, azok, akik továbbra is hazájuk elhagyására kényszerülnek, vagy háborúk, illetve az éhínség miatt meghalnak hazájukban.

Kulcsszavak: menekült, az emberi nem egyetemes jogközössége, állami kötelesség, tömeges interkontinentális migráció, jogrendszerek fogyasztói szemlélete, asylum shopping, erkölcsi megbélyegzés

 A menekült meneküléshez való alapvető emberi jogáról és a befogadni köteles államok kötelezettségéről

A szó eredeti és szoros értelmében vett menekültstátusz az ember ontológiáján, azaz minden ember egyenlő személyi méltóságán nyugszik, amely az egész emberi közösséget, az egész „emberi nemet” egy világméretű jogközösségbe szervezi. Ez, az ember említett ontológiájából fakadó univerzalizmus antropológiai dimenziója, amely az egyetemes, kötelező elismerő jogi viszonyt (Frivaldszky, 2009; Frivaldszky, 2016), valamint erkölcsi dimenzióban az egyetemes testvériség^[1]Lásd a Jegyzetet a tanulmány végén. eszméjét állítja normatív módon a befogadni köteles államok és közösségük elé (Frivaldszky, 2010). A menekült ugyanis legalapvetőbb emberi jogaiban sértett vagy azokban közvetlenül veszélyeztetett, fenyegetett, méghozzá egy politikai entitás (állam, hadurak, politikai rendőrség stb.) által. Rajta keresztül azonban e legalapvetőbb emberi dimenzió sértettje, alanya egyszersmind az egész emberiség is, hiszen emberi mivoltunk minden embert egyetlen egyetemes jogközösségbe köt össze, így bárkinek ezen alapvető jogaiban való sérelme az emberség, az emberi mivolt sérelmét jelenti, amely ily módon az egész emberiséget közvetlenül érinti.

Az emberek – mint tudjuk – politikai alapon szervezett közösségekben élnek, amelyek olykor – diktatúrákba, zsarnokságokba fajulva – sértik vagy közvetlenül veszélyeztetik az alávetettek legalapvetőbb emberi jogait. E körülmények fennforgása esetén a többi politikai közösségnek kötelessége befogadni az ezen országokból érkező menekülteket. A menekülti státusz tehát olyan rendkívüli helyzet, amelyet – tág értelemben vett – politikai indíttatású üldözés idéz elő (ha ugyanis nem politikai az üldöztetés, akkor az állam nyújt védelmet az üldözés ellen), súlyos jogsértéseket vagy azokkal való közvetlen fenyegetést okozva, ami hazája elhagyásának végső lehetőségét hagyja csak nyitva az alapvető jogaiban sértett vagy azokban közvetlenül veszélyeztetett személy és annak családja számára. E rendkívüli állapotot általában valamilyen háború, zsarnokság, diktatúra, illetve polgárháborús helyzet idézi elő, de ugyanúgy okozhatja vallási természetű üldöztetés is. Háború esetén lehet, hogy nem közvetlenül maga az alapvető jogaiban sérelmet szenvedő személy a célpont, aki így voltaképpen nem is válik üldözötté, ugyanakkor mivel életkörülményei e körülmény okán ellehetetlenülnek, mégis menekülni kényszerül a túlélés végett. Ez előfordulhat akár háború nélkül is, amikor például szárazság vagy valamilyen más természeti katasztrófa miatt éhínség pusztít az országban. (Olykor egy diktatórikus rezsim uralkodása maga okozza a katasztrofális, menekülésre okot adó gazdasági helyzetet.) Mivel ezekben az esetekben szintén a túlélés mozgatja a menekülőket, természetesen ők is menekültekként kezelendők.

A befogadó országok jogrendszereit úgy kell kialakítani és működtetni, hogy a menekülés joga és a befogadás kötelezettsége érvényesülni tudjon a gyakorlatban. Azt, hogy mely országba menekülhet a menekült, a menekülés adta célszerűség, az észszerűség-praktikusság (például az található a legközelebb, mint első biztonságos ország), valamint az érintett befogadó országok szolidáris együttműködése kell hogy rendezze (akkor is, ha ezen országok távolabb találhatók azon országtól, ahonnan a menekültek menekülnek). Nyilván nem merülhet fel a menekült részéről a befogadó országok közötti gazdasági szempontú válogatás, hiszen – ha valóban menekült – a legalapvetőbb jogait féltve menekül. Ezen a primordiális szinten a gazdasági-jóléti szempontok a dolgok természetéből fakadóan nem is merülnek fel.

A menekülti befogadás joga és kötelessége nem kell hogy minden esetben, feltétlenül és szükségszerűen a befogadó országban való végleges letelepedést, az ottani állampolgárság megszerzését jelentse. Sőt, amint az üldöztetés megszűnik, nyilvánvaló és természetszerű, hogy okafogyottá válik a menekülti státusz. A menekülti státusz tehát csak addig indokolt, amíg az üldöztetés fennáll, azaz főszabályként ideiglenes jellegű. Természetesen elképzelhető, hogy időközben a menekült megszerzi a befogadó ország állampolgárságát, illetőleg ilyen céllal kíván ott véglegesen letelepedni, s ott kívánja majd az állampolgárságot megszerezni. Ha tehát az üldöztetés nem szűnik meg, tartós, akkor a dolgok rendes és természetes útja az, hogy a menekült a befogadó állam társadalmába integrálódva végül is megszerzi a befogadó állam állampolgárságát. E tekintetben a családegyesítés a dolgok logikája szerint – akár már a menekülés fázisában – szükségessé és indokolttá válik. Továbbá az is előfordulhat persze, hogy bár időközben megszűnik az üldöztetés a hazájában, mégis úgy alakulnak a dolgok, hogy már – bizonyos személyes okokból – nem kíván hazatérni, s ha ez lehetséges a befogadó ország részéről, akkor az állampolgárságot végül megszerezve végérvényesen ott telepszik le.

A menekülés tehát olyan kényszerű helyzet, amelyben a menekülő legalapvetőbb méltóságát, sőt adott esetben az életét is közvetlenül veszélyeztető helyzet elől menekül, amihez nemcsak joga van, hanem ennek biztosítása minden politikai közösség alapvető kötelezettsége is. Ennek alapja a minden ember egyenlő személyi méltóságából fakadó alapvető jogok egyenlősége és az azok egyenlő szintű védelméhez való jog. Ezért a Föld minden országának menekültjét azonos módon szükséges kezelni, megadva nekik a hathatós menekülés, azaz a valós védelem segítségét. A menekült kiszolgáltatott helyzetében segítségre szorul, és e rendkívüli helyzetben lehetséges, hogy illegális módon, például tiltott határátlépéssel tud csak menedéket kérni. A pozitív jog és annak határvédelmi, illetve menekültügyi és idegenrendészeti előírásai nem hátráltathatják, nem akadályozhatják azonban a meneküléshez való jogát, és nem üresíthetik ki a befogadásra kötelezett országok menekültként való befogadásának kötelezettségét. Ha viszont jogilag és a gyakorlatban is lehetséges és járható a legális út, akkor értelemszerűen csak azt választhatja a menekült.

Egy nemzet természetszerűleg szeretheti jobban a saját polgárait, nemzettársait – a határain belül és kívül –, mint a többieket, olyan értelemben, hogy természetes érzelmi kapcsok fűzik őket hozzá, s ekképpen a nemzettesthez tartozván a közjavukról való gondoskodásra a nemzet kormányzói kiváltképpen, elsőrendűen kötelezettek. A menekülti helyzetben azonban a menekült nem egy ország állampolgáraként vagy egy másik nemzet tagjaként jelenik meg, akit lehetne így külföldiként, idegenként kezelni, s akinek érdekét ily módon a saját állampolgároké mögé lehetne sorolni, hanem a menekült, mint alapvető szükségben szenvedő, életét, biztonságát stb. féltő és menekítő ember jelenik meg, aki így alapvető emberi jogainak védelmét kéri, amelyhez alapvető emberi joga van. Az ilyen alapvető emberi jogok védelme elsődleges, alapvetőbb az állampolgári státuszból vagy a nemzethez tartozásból fakadó jogok és érdekek védelmével szemben.^[2]Az „idegenellenesség” fogalma kutatásmódszertanilag elnagyoltnak tűnik, hiszen máshogy szükséges viszonyulni a valódi menekültekhez, és máshogy a bevándorlókhoz. Ez utóbbiak … Részletek

Mint láthattuk, minden ember elsődlegesen ugyanazon emberi nemhez s a legalapvetőbb egyetemes, világméretű emberi jogközösséghez tartozik. Az ezen ontológiai (lételméleti) tényből fakadó alapvető emberi jogok érvényesítéséhez minden embernek mint méltósággal rendelkező személynek és így mint jogalanynak alapvető joga van. Mindenekelőtt az ember, minden ember, ilyen, az egyetemes emberi nem jogközösségéhez tartozó jogalanyként való elismerése minden ember, nemzet és ország, valamint nemzetközi politikai szervezet legalapvetőbb kötelessége a Földön. Tehát éppen azért, mert az ember, minden ember, ilyen személyi méltósággal rendelkezik, a jogalanyiságához való jogából fakadó legalapvetőbb jogokat minden nemzet, ország, illetve az országok nemzetközi közössége köteles nemcsak elismerni, hanem egyúttal biztosítani is. A menekült e jogainak biztosítására a menekült befogadására köteles állam kötelezett. Erre, mint láthattuk, elsősorban azon (az emberi jogok védelme szempontjából már „biztonságos”) állam kötelezett, amely az adott körülmények között a legkézenfekvőbb módon, azaz a legközvetlenebbül képes a menekült védelmet jelentő befogadására. E tekintetben a probléma manapság akként jelentkezik, hogy az Európai Unió nem állam a szó szoros értelmében, így önálló menekültpolitikát sem képes folytatni, illetve a menekültek jogait egymaga nem képes érvényesíteni.

Szükséges továbbá külön is szólni a leginkább veszélyeztetett menekülti csoportokról, így a menekült gyermekekről és nőkről. Korunk tűrhetetlen botránya, hogy nők, családanyák kényszerüljenek hazájuk elhagyására csecsemőikkel és kisgyermekeikkel, akik nélkülöznek, vagy akár meg is halnak. Többüket a hullámsír nyeli el, mikor elsüllyed a lélekvesztő, amikor a tengeren akarnak embercsempészek segítségével átjutni. Azért kell menekülniük, mert otthon valószínűleg meghalnának. Senki sem vállalkozik életveszélyes útra, ha van más választása. E borzalmas helyzetre a nemzetközi közösségnek, minden érintett országát ideértve, nincsen, nem is lehet semmiféle mentsége. Amíg a Közel-Keleten évtizedek óta nagyhatalmak, regionális hatalmak és helyi szövetségeseik ölik, ölhetik háborítatlanul politikai és hatalmi érdekeik miatt folyamatos háborúzások közepette a lakosságot, addig nem vehető komolyan a nemzetközi jog érvénye a világon. Úgy tűnik, a Közel-Keleten a háborút szítók nem tekintik érvényesnek a nemzetközi jogot és az alapvető erkölcsi, emberiességi természetes törvényeket. Mintha Földünk e régiója fel lenne mentve ez alól, és így a hatalmak saját hatalmi érdekeik mentén szabadon cselekedhetnének. Semmiféle mentség, kifogás vagy igazoláskísérlet nem fogadható el, amikor gyermekeknek kell meghalniuk, nők szenvednek, s a győztes milíciák vagy katonák hatalmát demonstrálandó, sokszor meg is erőszakolják őket. Minden erővel ezen emberiesség és emberiség elleni bűncselekmények megakadályozására kell törekedni. Mindenekelőtt nyilvánosságra kell hozni ezeket, hogy az aljas háborús bűnöket ne fedje el a hazafias és hősies retorika. Teljességgel elfogadhatatlan, hogy kisgyermekek, lányok és nők haljanak meg a hazájukban dúló háborúban vagy az amiatt való menekülés közben. Ha viszont menekülni kényszerülnek, nekik, mivel különösen sérülékeny alanyi kört képeznek, még fokozottabb, speciális helyzetükre tekintettel levő, hatékony jogvédelem jár a menekülés és a befogadás minden szakaszában.

A menekülteknek nemcsak a befogadáshoz, hanem az emberhez méltó ellátáshoz is joguk van, a szállás, az élelem, de természetesen a gyógyszerekkel való ellátás és egyéb alapvető emberi szükségletek vonatkozásában is.

A menekültek befogadásában közvetlenül nem érintett állam is kötelezett a nemzetközi szolidaritási kötelezettsége miatt – ha anyagi helyzete lehetővé teszi – a más országokban levő menekültek megfelelő anyagi támogatására, segélyezésére.

Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy csak hasonló szintű jogvédelmi igény kerülhet kollízióba a fent tárgyalt menekültjoggal, például ha azért nem fogadják be a bebocsátást kérőt, mert a befogadó állam polgárainak életét vagy alapvető emberi jogait sértené vagy közvetlenül veszélyeztetné a befogadása. Az ilyen személy azonban voltaképpen nem is menekült, hanem terrorista vagy más bűnöző (a befogadott személyt, ha súlyos bűncselekményt követ el, amúgy is bármikor ki lehet utasítani). A terroristákkal és más külföldi bűnözőkkel szemben az állam természetszerűleg köteles hatékonyan megvédeni állampolgárait és a területén levő más személyeket. Ehhez hatékony határvédelemre és terrorelhárításra, illetve rendőrségi munkára van szükség, a többi érintett állam hasonló szerveivel magas szinten együttműködve.

Az individuális szabadságjogoktól a nemzetek jólléti juttatásainak a globális térben való egyéni elérhetőségéig

 A 2015-ben kulminálódott kontinensközi tömeges migrációból fakadó válság alapvetően az egyetemes individuális szabadságjogok, valamint a szintén univerzális érvényű szeretet és befogadás erkölcsi imperatívuszai közötti diszkurzív térben tematizálódott. Aki illetékesként vagy érintettként megnyilatkozott vagy állást kellett hogy foglaljon, az ebben a szemantikai térben tehetett csak kijelentéseket. A tömeges kontinensközi migrációban érintettek esetében az individuális szabadságjogaikkal e módon való élésük joga koncepcionálisan – a nyugati társadalmakban – a 21. századi európai liberális multikulturális társadalommodellbe és annak építésének teóriájába, illetve ideológiájába illeszkedett, miközben annak alternatívátlanként állított volta, illetve alapvető problematikussága (voltaképpeni gyakorlati működésképtelensége Európában) sokak számára nem is tűnt fel. E társadalommodell helyessége tehát még csak meg sem kérdőjeleződhetett a bevándorló hátterű néprétegek számos helyen tapasztalt integrációs problémáinak észlelése után sem, minthogy e modell a győztes politikai liberalizmus ideológiájának politikailag és morálisan egyedül elfogadható, azaz „korrekt” helyes társadalom paradigmájává avanzsálódott. A liberális individualizmus bázisán ugyanis csak így volt elképzelhető egy (hajdanvolt nemzeti) társadalom a globális mobilitás korában. Ebbe a szellemi kontextusba és gyakorlati valóságba érkeztek, illetve még érkeztek volna más kontinensről muszlim százezrek és valószínűleg milliók is. De röviden vizsgáljuk meg, hogy milyen Európáról van is szó a második ezredforduló után?

A szabadságjogok történetileg, eredeti modern értelmükben az állami hatalom individuális magánszférába való bele nem avatkozásának követelményeiként, illetve védelmi individuális jogaiként fogalmazódtak meg, azaz alapvetően negatív védelmi értelmükben (a bele nem avatkozáshoz való alanyi védelmi jogként). Ezek az individuális szabadságjogok végül a nemzeti alkotmányokban és a nemzetközi dokumentumokban dicséretesen és nagyon helyesen lettek rögzítve. (Az Aquinói Szent Tamás szellemi nyomdokain haladó katolikus természetjogászok nagyon régóta és sokat küzdöttek az emberi személy istenképmás mivolton alapuló méltóságából fakadó természetjogaiért, illetve sokat tettek azok teoretikus alapjainak kidolgozásáért. Legyen elég ez utóbbi tekintetében most csak Jacques Maritain munkásságára és történelmi szerepére utalni, aki Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának preambulumát szövegező bizottság elnöke volt.) A múlt század hatvanas éveinek végétől azonban e szabadságjogok már nem pusztán alapvető emberi jogokként, az alkotmányos jogállamiság egyik legfontosabb pillérjeiként szerepeltek, hanem szinte már kizárólagosságukban tekintették őket a társadalmi és politikai élet majd minden szegmensében, s immáron bármiféle társadalomintegratív elvet és nemzetkohéziós eszmét nélkülözve jelentették a történelmileg győztes politikai ideológia, azaz az individualista liberális társadalom vezérelvét. Az individuális szabadságjogok így váltak negatív, védelmi funkciót gyakorló alanyi jogosultságokból, illetve emberi jogokból a társadalom egyetlen és kizárólagos politikai vezérelvévé.

A kommunista blokk országainak felszabadulása után is ezen individuális szabadságelveknek kellett volna jelenteniük az összes és egyetlen politikai filozófiai elvet e nemzetek számára, amelyek pedig alig várták, hogy közösségelvű történelmi gyökereik, eszményeik és hagyományaik szálát újra felvehessék, melyeket a kommunista kollektivista hatalom és diktatúra minden erővel igyekezett felszámolni és „végképp eltörölni”. Időközben Nyugaton a liberális individualizmus a társadalmi élet minden területén és nem csak a magánszférában hirdette az abszolút szuverén módon gyakorlandó individuális választási szabadságot, minthogy ezen ideológia szerint nincsenek a társadalom vagy az ember természetén nyugvó objektív erkölcsi értékek (erkölcsi relativizmus). A relativista és szubjektív erkölcsi értékekre, valamint az egyén által választható, a legszélesebben értett társadalmi „fogyasztási” javakra (iskola, lakókörnyezet, egyesület, egyházak stb.) irányuló individuális választási szabadságok kizárólagos felmagasztalása a frissen felszabadult közép-európai országok elitjében természetesen távolról sem volt axiómaként elfogadott, illetve elfogadható vagy támogatható, miközben a (transz- és multinacionális vállalatok által uralt) szabadpiaci kapitalizmus számos elvét önként vagy kényszerűen átvették, például a megkerülhetetlen világbanki kölcsönök elnyerése érdekében. E nemzetek a szabadságjogaikért politikailag mindig is véresen, életüket áldozva megküzdöttek, s a nemzet szociálintegratív erkölcsi és kulturális közösségi elveit, intézményeit és szociális-politikai valóságaikat is becses s így védendő örökségüknek, sőt mi több, alapvető identitáselemüknek tartották és tartják mind a mai napig. Amikor azonban az időközben jogi, politikai és morális értelemben is liberális országok közösségévé vált Európai Unióhoz csatlakoztak, a nyugati országok elvárták tőlük az imént említett, egyedül helyesnek tekintett liberális vagy egyre inkább már libertariánus politikai filozófia doktriner, azaz egyetlen, kizárólagos és radikális módon való elfogadását. Ekkor a liberalizmus már nemcsak radikális neokonzervatív/neoliberális piacelvűséget, s vele a homo oeconomicus, hanem a politikailag és jogilag kötelező erkölcsi relativizmus elfogadását is jelentette, a politikailag egyre radikálisabban (azaz az emberi természet objektív értékei ellenében) képviselt „emberi jogi” individualizmus és aktivizmus bázisán. Ehhez kapcsolódott az időközben a társadalmi és a politikai élet majd minden területén diadalra jutott, s így ideológiai piedesztálra emelt fogyasztói szemlélet univerzálissá válása. A piacelvű gazdasági fogyasztói gondolkodásmód átterjedt tehát a politikai és a morálfilozófiára is, s ekképpen a politikai társadalomban, az alkotmányos demokráciában való gondolkodásmódra is.

A hajdanvolt szabadságjogok ilyen fokozatos politikai elcsúszásának, a politikai közgondolkodásban való deformálódásának problémája már az európai alkotmány – ilyen formájában időközben kudarcba fulladt – megalkotásának kísérlete nyomán is felmerült. Az élesebb szeműek már akkor észrevételezték azt, hogy az európai egység eszméje az európai egyesülési folyamat kezdeteinek szellemiségétől egyre inkább távolodva a morálfilozófiai értelemben vett relativista és hedonista (fogyasztói szemléletű) individualizmus talajára csúszik át, s ennek csak szimptómája az, hogy végül is határozottan elvetették az alkotmányozók az Európa keresztény gyökereire való utalást. Mint köztudott, az európai egységesülés eredetileg jobbára kereszténydemokrata szellemiségen és annak jegyében fogant politikai erkölcsiségen nyugodott. A kilencvenes évek közepe felé már érzékelhető volt bizonyos mértékű irányváltás, amelynek jegyében az eredetileg kereszténydemokrata politikusok által elindított európai egységesülési folyamat lassacskán átváltott az egyre inkább radikálisan individualista és ezzel erkölcsfilozófiai értelemben relativista liberális demokráciák doktriner elvek alapján működő, ellentmondást egyre kevésbé tűrő elitista klubjába. A pragmatikus – politikai kihatású – gazdasági megfontolások, amelyek az európai egységesülés kezdeteikor pusztán a korábban ellenséges országok közötti békés együttműködés első, kézenfekvő terepét jelentették (Európai Szén- és Acélközösség), időközben a neoliberalizmus triumfálásával az egységesülés nemcsak legfőbb, hanem szinte egyetlen és kizárólagos értelmét is adták, de immáron egyre inkább az egyes országok és más politikai érdekek magánérdekű haszonelvű törekvéseiként. A közös Európa hajdanvolt lelkesítő eszméi, eszmei tartalmai szinte mind már csak a liberális politikai individualizmus európai térben való védelmére s akadálytalan kiteljesedésére redukálódtak, illetve abba fordultak át, s az összes többi idealista mozgatóerő (népek nagy családja, „európai ház”, testvériség stb.) mind elsikkadt. Következésképpen a pusztán egységes, nagy és korlátozhatatlan piacnak tekintett Európa kanonizált individualista fogyasztói szemlélete vált de facto az európai ember mint homo oeconomicus fő vezérmotívumává. Innentől kezdve kiterjesztett konzumista (fogyasztói szemléletű) értelemben minden valóság, így a politikaiak, de a nemzet gazdasága, jogrendszere és a társadalmi intézmények is már csak annyiban bírnak értékkel, amennyiben azokat a piaci magánfelek (egyének, cégek, de az ügynökségek is) haszon- és hatékonyságelvű érdekeik mentén fogyasztásukkal választják. Minden nyersanyag immáron, s a nemzetek jogrendszerükkel és gazdaságukkal tehát csak annyiban és oly mértékben bírnak értékkel ezen új hedonista társadalomkoncepcióban, amennyiben és amennyien azt a relevánsnak tekintett európai fogyasztó polgárok és entitások közfogyasztásuk vagy közszolgáltatás-igénybevételük tárgyaiként választják, használják. A magánérdekű alanyok választási aktusa tesz bármit is, mint választott közfogyasztási cikket, szolgáltatást ilyenként „értékessé”. Mint látható, e koncepcióban az említetteknek a közjavak „fogyasztóiként” a közjavak választásához nemcsak joguk van, hanem a választott intézményt, jogrendszert és az azt „hordozó” országot mint „nyersanyagot” az teszi értékessé, hogy sokan döntenek, döntöttek mellette, és továbbra is preferenciálisan választják azt a többiekkel mint versenytársakkal szemben. A választók mint közjavak fogyasztóinak kegyeit kereső politikusok és az országok vezetői tehát abban érdekeltek, hogy a hazai befektetőket és a közszolgáltatások hazai fogyasztóit – akik pedig egyénekként nem mások, mint választópolgárok – a szolgáltató piaci aktorokat is bevonó közpolitikai kormányzásuk szolgáltatásainak választásában érdekeltté, az igénybe vett szolgáltatás minősítésekor pedig, különösen a parlamenti választásokra tekintettel, elégedetté tegyék. A külföldi befektetőket pedig azért is kívánják országuk választására csábítani, hogy ezzel országuk és javainak értéke növekedjen az irányadó piacokon és ranglistákon: ha téged választanak, ezáltal többet érsz a többieknél. Ezért reklámozzák is az országok vezetői a jogrendszerüket és biztosított, magas szintű, vonzó közszolgáltatásaikat. Ettől – mint láthattuk – azt várják, hogy a nemzetközi rankingeken jól szerepelnek majd, ami további ilyen értelmű versenyképességüket javíthatja az országok piaci és közfogyasztói-befektetői versenyében. Mindeközben Nyugaton az újat választók elhagyják a lecseréltet, amely adott esetben a magánszférában lehet a megunt feleség vagy a keresőképtelen férj, a teherré vált saját család, a „problémás” egyház, ahova tartozott az illető, a hely, ahova született, de az ország és a haza is, ahol élt, amelyet nem sikerült megreformálni (lásd a 2011 elején kirobbant, „arab tavasz”-ként ismert kormányellenes tüntetéssorozatot), s ezért adott esetben – többé vagy kevésbé – saját választásából elhagyja.

Az individuális szabadságjogok a közjavak és közintézmények fogyasztóinak társadalmában tehát a választáshoz való radikális szabadságjogot jelentik, egyre inkább a neoliberalizmus ideológiájának örvén. Csak ilyen kontextusban történhetett meg az, hogy az üldözött személy életére törő államhatalomtól menekülő ember, vagy akinek háború miatt kell menekülnie, a közgondolkodásban összekeveredett a más kontinensről bevándorló tömegekkel, amelyeknek a tagjai úgy vélik, hogy a leggazdagabb ország legmagasabb szintű szociális ellátására van a globális térben alanyi választási „szabadságjoguk”. Az előbb említett domináns ideológia médiaformálói rá is játszottak erre, a multikulturális társadalom építése és a szerető befogadás kritikátlanul alkalmazott jelszavával élve. Ez hatásosnak bizonyult olyan nyugati társadalmakban, amelyekben a legnagyobb társadalmi bűn a bármiféle „kirekesztés” magatartásformája, ezért komoly erők irányulnak az ezzel kapcsolatos bűntudat kialakítására, illetve fenntartására. Az pedig, hogy bármiféleképpen korlátozzák a piaci választást, amely magában foglalja a személyek legteljesebb szabad áramlását is a teljes piacon, a lehető legnagyobb vétek azon Európai Unióban, amely voltaképpen maga sem lett mássá, mint mobilitásokat végletekig hajtó közjogiasított piaccá.

Most tekintsük át röviden, hogy miként vált az említett fogyasztói szemléletű, individuális neoliberális gondolatiság hatására maga a nemzeti jogrend is választandó és választható „nyersanyaggá”?

Létezik-e a jogrendszerek választhatósága?

A jogrendszerek közötti bizonyos választhatóság nem csak meglevő, hanem egyre inkább jelen levő jelenség, sőt a felek jogválasztása immáron a nemzetközi magánjog egyik meghatározó alapintézményévé vált (Burián, 2015: 131),^[3]Gajzágó László írja, hogy már maga Albert Venn Dicey is kísérletet tett arra, hogy a nemzetközi magánjogra új kifejezéseket használjon, ezek között találjuk pl. a choice of law … Részletek amely választhatóságot az uniós jog, nemzeti jogszabályok, illetve nemzetközi egyezmények szabályozzák. Meghatározott nemzetközi kereskedelmi választottbírósági fórumok, illetve az anyagi jog szerződési záradékban való kikötésével pedig egy adott olyan ország anyagi jogát választhatják a felek,^[4]Például 1994. évi LXXI. törvény a választottbíráskodásról. „Az alkalmazandó anyagi jog meghatározása. § (1) A választottbíróságnak a jogvitát a felek által a vitás kérdések … Részletek

amely jobban megfelel mondjuk a felek szerződési akaratának, és ahol például így a közérdeket kevésbé veszik figyelembe, mint például a common law bíróságain (Garapon, 2012: 135). A forum shopping egyre terjedő jelensége pedig a jogrendszerek piacának, szociológiai értelemben vett „választhatóságának” szélső, de eklatáns jele. Ennek széles körű megjelenése csak az egyik, bár fontos kifejeződési módja a jogrendszer „termékszemléletű” megközelítésmódjának. Mindez mélyen gyökerező, nagyon fontos eleme az amerikai, kliensközpontú és így piacszemléletű individuális, sőt individualista jogkeresési praxisnak.^[5]„Attempts to extinguish the »danger of forum-shopping« have been only partially successful because forum shopping is an intrinsic part of the American judicial system. Not only do venue options … Részletek Ennek oka nyilván az, hogy az Egyesült Államokban nem jött létre sem egységes polgári jog, sem pedig egységes kollíziós (magán)jog (Burián, 2015: 102), ami a folyamatos horizontális és vertikális jogösszeütközéseknek adott teret. Ez a helyzet mondhatni egyenes úton és szükségszerűen oda vezetett, hogy az USA a forum shopping melegágya legyen.

Ebben a kontextusban már érzékelhetővé válhat az, hogy ez a konzumista nyugati gondolkodási minta miképpen volt képes hatást gyakorolni az elnyugatiasodott fiatal rétegek gondolkodásmódjára a Közel-Kelet ingatag államaiban oly módon, hogy bizonyos köreikben az asylum shopping ^[6]Az asylum shopping definíciói közül talán az alábbi kettő a leginkább találó: 1.) „»Asylum shopping«-nak azt a jelenséget nevezzük, amikor a menedékkérő annyiszor és abban az … Részletek

jelenségének adott táptalajt. Ez a speciális motivációjú migráció globális dimenziót és népvándorlásszerű mértéket öltött 2015 második félévére Európában (természetesen ez csak az egyik migrációs ok volt mások mellett, így a valódi menekülés is mozgatott más százezreket).

A nyugati országok piac- és fogyasztáselvű, véleményformáló értelmiségi és vállalkozói közegeiben nagyra értékelik a jogi shopping lehetőségeit, vagy egyszerűen csak élnek velük, arra hivatkozván, hogy „a shopping valójában egy érettebb – nemzeti határok nélküli – kultúra kozmopolita megnyilvánulása” (Galgano, 2006: 87). E felfogás szerint a „kozmopolita kultúrát elkeseredetten kritizáló jogi nacionalizmus pedig a jogi kultúra hanyatlásának veszélyét hordja magában” (Galgano, 2006: 87).

Uralkodóvá vált tehát a magánérdekű, nézetünk szerint elvtelen jogi shopping elharapódzásának globális jelensége, amely az imént említett – individualista és fogyasztói szemléletű – kozmopolita kultúrát úgy szolgálja, hogy közben nem vesz tudomást sem a nemzeti szinten, sem a nemzetközi dimenzióban megfogalmazódó, közjó iránti és igazságossági igényekről.

Már a fentiek alapján is azt kell tehát mondanunk, hogy létezik egyfajta verseny a jogrendszerek között, melynek során a „jogfogyasztók” szemezgetnek a nekik megfelelő jogrendszerek palettájáról. A jogi szolgáltatások globális piacán a neoliberalizmus domináns ideológiájának hatására a nemzetek jogrendszereinek és egyéb jogrendszereknek a különbözőségei kompetitív előnyökké, illetve hátrányokká váltak (Garapon, 2012: 136).

A jogrendszerek versenyképességének nemzeti reklámozása, a jogrendszerek nemzetközi versenyeztetése

 Újabban külön erre a célra készült kiadványokban maguk az államok, kormányzati és jogászi testületek is reklámozzák saját nemzeti jogrendszerüket, hogy az mennyire (költség)hatékony, és így globálisan versenyképes, ami az országok és jogrendszereik versenyét és így választhatóságát sugallja (Peters, 2014: 45–46). Nyilván a befektetőket kívánják ezzel megcélozni. Ezenkívül nemzetközi szervezetek és hitelminősítő cégek is osztályozzák az egyes államok, kormányzatok és jogrendszerek „minőségét”, többek között a potenciális befektetők szempontjai szerint.

Le kell szögeznünk, hogy a jogállamiság nemzetközi értékelési kritériumai fontosak, és ezért mérőszámaik akkor is irányadók (Jakab, 2015), ha megvannak a maguk immanens értelemkorlátjai, amelyek jórészt az alkalmazott módszertanukból fakadnak. Semelyik ország sem akar a jogállamiság, azaz az emberi jogok biztosításának ranglistáin hátrébb szerepelni, ezért a legakkurátusabban, adott esetben a kérelmezőre nézve a legjobb indulatúan járnak el az egyéni menedékkérelmek jogosságának elbírálásánál, amely gyakorlat áttevődött a tömeges interkontinentális migráció kezelésének módjára is. (A menekülti kérelem benyújtásához el kell jutni azon országba, ahol a menedéket kérik. Így jártak el a tömeges migráció alanyai is.)

Megállapíthatjuk tehát, hogy létezik a jogrendszerek nemzetközi összehasonlító értékelése, azok bizonyos mértékű választhatósága, illetve minősítő cégek és rangsorok, valamint a jogfogyasztók által történő versenyeztetése. De ha ez nem is lenne olyan nagymérvű, a helyzet az, hogy a jog- és a kormányzati politika alkotói úgy érzik, országaik jogrendszerei versengenek egymással.^[7]Érdekes lehet megjegyezni, hogy Max Weber például többek között azért állt ki a határidős tőzsdei ügyletek, kereskedelem engedélyezése mellett (s azok egyoldalú betiltása ellen), … Részletek Senki nem akart e – digitális platformokon is megjelenő és így vizualizált – minősítő versenyben a többiekkel szemben alulmaradni – vulgárisan, de talán plasztikusan fogalmazva: a többiekhez képest „kevesebb lájkot kapni”, s különösen nem a diszpreferált vagy leminősített szférába csúszni.

A nemzeti jóléti rendszerek nem várt fogyasztóinak „bevonzása”: a fogyasztói szemléletű tömeges migráció megindulása Európa leggazdagabb országaiba

2015-ben egy sajátos új területen is megjelent a jogrendszerek fogyasztói szemléletű versenye, ugyanis napjainkban a jogrendszerek és a nyugati államok jóléti szolgáltatásainak neoliberálisnak is tekinthető fogyasztói szemlélete terjedt el bizonyos gazdaságimigráns-körökben. E – korábban már elemzett – koncepcióban a haza jogrendszere, jogállapota is csak egy termék, amely ha rossz minőségű, akkor vagy tiltakoznak ellene jobbító céllal, vagy egyszerűen kivonulnak az ilyen országból. Könnyedén lecserélik, mint bármely rossz minőségű terméket egy jobbra, sőt a legjobbra. Ez utóbbi esetben nem „javítgatják” a rossz hazai állapotokat, hanem csak kivándorolnak hazájukból. E szemléletben a bevándorlásra kiszemelt ország jogrendszere szintén termék, mégpedig a rossz minőségű (korrupt, az emberi jogokat nem tisztelő, vagy csak alacsonyabb jóléti szolgáltatásokat nyújtó stb.) hazai s a többi ország jogrendszereit összehasonlítható módon egyaránt tartalmazó „bevándorlási, migrációs piacon” található „legjobb minőségű” termék lesz (Peters, 2014: 49). A hazai jogrendszer és a bevándorlásra kiszemelt ország jogrendszere tehát két összehasonlítható termék, s az ezek közötti minőségkülönbség indítja a fogyasztói szemléletű, gazdasági motivációjú migránsokat a „globális migrációs hipermarketben” a „legjobb minőségű árucikk” elérése felé, amely nem más, mint a leggazdagabb ország jogrendszerének szolgáltatásai. E neoliberális fogyasztói szemléletet a Nyugat termelte ki, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok, majd elhintették többek között Szíriában is, ahol meghatározó, angolszász kultúrájú helyi neoliberális elitréteg jött létre (Terc, 2011). Az USA és a nyugat-európai országok egymással versenyezve reklámozták jogrendszereiket a jogrendszerek versenyében, befektetőket várva. Ezzel szemben a jóléti juttatásaikra vágyó, fogyasztói szemléletű migránsok^[8]Az egyik olasz sajtóhír arról számol be, hogy a családi villákban elhelyezett migránsok a számukra biztosított ingyenes szálláson és ellátáson túl a díjtalan internetet és a … Részletek

keresték fel őket százezerszám. Továbbá a nyugati, gazdag európai országok széthintették az egész világon a fogyasztói szemléletű, könnyű és boldog élet, vagyis a munka nélküli siker reklámkultúráját, s erre való reakcióként beállítottak hozzájuk az e javakat, szolgáltatásokat elérni kívánó, fogyasztói szemléletű migránsok százezrei. Egyébként nehéz lenne megérteni, miért akarnak Franciaországból életüket kockáztatva Angliába jutni migránsok, vagy egyéb déli és kelet-közép-európai országokon szinte megállás nélkül áthaladni, hogy Európa leggazdagabb nyugati és északi országaiba jussanak el, ha nem feltételezzük azt, hogy az ottani jogi és jóléti szolgáltatásokat^[9]„Németországot lehet, hogy a gazdaság vonzása, de nem kizárt, hogy a könnyű jogi befogadási lehetőségek tették az ígéret földjévé” (Rédei, 2007: 396). kívánják élvezni.^[10]A neves kortárs szlovén (posztmodern) filozófus, Slavoj Žižek a következőképpen fogalmaz a migránsok álmaikhoz való „jogáról”, arról, hogy mindenképpen a leggazdagabb európai … Részletek Úgy tűnik tehát, hogy nem annyira munkavégzés céljából kívánnak e leggazdagabb országokba bejutni, hanem sokkal inkább a jogrendszerek jóléti szolgáltatásai miatt; mintegy az általuk implicit módon feltételezett korlátlan – „fogyasztói” szemléletű – bevándorlási jog alapján. Ez tehát nem annyira munkavállalói célú, hanem inkább fogyasztói szemléletű s ilyen célzatú migrációnak tűnik. A legtávolabb áll tőlünk az, hogy ironikusan álljunk a migránsválsághoz, hiszen emberek nehéz sorsáról, rendkívül szegény migránsok ezreiről, sőt százezreiről van szó. E tömegeken belül azonban a fogyasztói szemléletű gazdasági migránsok némileg ahhoz hasonlatosak, ahogy a „Black Friday”-en a fogyasztók megrohamozzák a rendkívül kedvezményes áron kínált árukkal teli áruházat. A migráció „globális hipermarketjében” e fogyasztói szemléletű migránsok – és csak róluk szólunk most, nem pedig a többiekről, és egyáltalán nem a menekültekről! – természetesen a legjobb jóléti szolgáltatást hirdető országok migránsbefogadó nyitottságát értelmezik úgy, mint ami a szabad „áruválasztást” teszi lehetővé, azaz a jóléti szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférést, aminek eléréséhez, élvezetéhez azonban fizikailag be kell vándorolni oda. A jóléti szolgáltatást nyújtó „termék” olyannyira vonzó,^[11]Egyes – regionális és/vagy globális szinten működő – migránssegítő civil szervezetek a potenciális migránscélországok globális szinten történő, direkt vagy közvetett … Részletek hogy elérése érdekében adott esetben a migránsok ki is vonják magukat azon tranzitországok jogrendszereinek idegenrendészeti kötelezettségei alól (például ujjlenyomatvétel), amelyeken áthaladnak, illetve akár tömegesen úti okmányokat hamisítanak vagy semmisítenek meg, ha az elérni kívánt országba való bejutás ezt szükségessé teszi. Az öt évvel ezelőtti, jobbára fiatal férfiakat érintő migránsválság egyik jelentős szegmensét a maga kaotikumában tehát a jóléttel kecsegtető, hívogató magatartást mutató leggazdagabb európai országok egyfajta „fekete péntek”-szerű migrációs „lerohanásaként” értelmezhetjük. A kiváltó okok között ezen országok közvetett vagy akár közvetlen csalogató migránspolitikáját és a fogyasztói szemléletű (neoliberális) piac ideológiáját említhetjük, amely koncepcióban minden ország s annak jog- és jóléti rendszere pusztán egy – jó vagy rossz „minőségű” – „termék” a „globális ország- és jogrendszerpiacon”. A jó vagy a rossz minőséget a globális összehasonlításra alkalmas „verseny”, vagyis a jog- és jóléti rendszerek egyetemes versenyének aktuális állása határozza meg, amelyet a tömegmédiumok reklámtechnikákkal közvetítenek a nemzeti és a globális piac „fogyasztói”, azaz a polgárok felé. Az útra kelő migránsok százezrei csak e „reklámra” reagálnak – az ő szempontjukból – adekvát módon. Az asylum shopping tehát a neoliberális és fogyasztói szemléletű piaci és haszonelvű logika mentén jött létre, ami nyilvánvaló visszaélés a menedékjog, vagyis a nemzetközi jogi oltalom lényegi természetével. Ez a „Nyugatra menni” gondolkodásmód, problémamegoldási paradigma, sőt egyenesen mítosz mélyen benne rejlik az amerikai közgondolkodásban: „Létezését és növekedését az Egyesült Államok milliónyi olyan döntésnek köszönheti, amely előnyben részesítette a kivonulást a tiltakozással szemben” (Hirschman, 1995: 114). Érdemes e tekintetben megjegyezni, hogy egy átlagos amerikai állítólag tízszer (vagy ennél is többször) költözik el, munkahelyet is váltva, s választ magának új lakóhelyet, ami sokszor a kontinensnyi ország egyik végéből a másikba történő átköltözést jelenti a gyakorlatban (Gál, 2007: 76). A kivonulás és a tiltakozás egymás alternatívái, melyek közül tehát az előbbi az elsődleges, s az utóbbi csak reziduális opció (Hirschman, 1995: 40–41).^[12]Van, aki úgy értelmezi a szerzőt, hogy a tiltakozás az elsődleges a politikai társadalomban, s csak ha ez végképp eredménytelen és reménytelen eszköz, akkor élnek az érintettek a … Részletek Ez jól illeszkedik a neoliberális szemléletű univerzális piacelvűséghez, ahol – mint láthattuk – az egyes topográfiai helyek a térképen vagy a glóbuszon, illetve az államok jóléti színvonalukkal választható és „fogyasztható termékként” szerepelnek és működnek az államok és jogrendszereik kínálati piacán.

Korunkban azért sincs meg a valódi menekültek és a jobb életkörülmények és szolgáltatások elérését igénybe venni kívánó, jobbára fiatal férfiakból álló migránstömegek közötti különbségtétel képessége, mert a jogrendszerek és a kormányzati jólléti szakpolitikák korábban elemzett fogyasztói igényű, alapjogként értelmezett választhatósága pozitív megítélés alá esik. Európában a multikulturális társadalmak, vagy egy nagy, határok által csak alig szabdalt, egységes multikulturális társadalom folyamatos építésének szándéka meg amúgy is igényli a más kontinensekről történő folyamatos bevándorlást, ami meg is valósul, hiszen elég csak eljutni valahogy Európa határaihoz, és ott az alapjogokra hivatkozni, hisz Európa manapság voltaképpen nem más, mint egységes és közjogilag uniformizált mobilitási piac.

A legszomorúbb az, hogy a valódi menekültek helyzete mindeközben a háttérben marad, s az is, hogy milyen szörnyű okokból kényszerülnek hazájukat elhagyni és földönfutóvá lenni. Elfogadhatatlan, s égbekiáltó bűn, hogy gyerekek és nők halnak meg, vesznek csoportosan hullámsírba, s fulladnak meg az embercsempészek halálkamionjaiban. Erre nem lehet magyarázat és mentség. Az egész világ, s különösen a Nyugat felelős azért, ami a Közel-Keleten és a nyomorgó Afrikában zajlik. Az emberiségnek és a világ vezetőinek rá kell ébredniük arra, hogy a világ egyetlen otthona az emberiségnek, s annak van előmozdítandó és védendő közjava, vagyis szükséges annak politikai kormányzata. Akik ezért tehetnek, de nem tesznek, azok felelősek a menekültek embertelen sorsáért, illetve a világ nyomoráért. A helyzet azonban az, hogy már mindannyian valamilyen mértékben felelősek vagyunk érte, mert így vagy úgy mindenki tehetne valamit azért, hogy olyan helyzet alakuljon ki, hogy senkinek ne kelljen kényszerűen elhagynia az otthonát, ha pedig erre kerülne sor – ami elfogadhatatlan helyzet –, akkor úgy tekintsünk a menekülőkre, mint felebarátainkra, akikhez való viszonyulásunk alapján ítélik meg emberségünket s talán az örök életünket is. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a közbeszédben lehessen érvekkel és a tények alapján különbséget tenni a valódi menekülés állapota és a fent leírt migrációs jelenség között, mivel a kettő között nagyon jelentős a különbség. Amíg ehelyett egymást erkölcsileg megbélyegezve minősítgetjük, illetve rekesztjük ki a párbeszédből, s amíg doktriner ideológiákat sulykolunk egymás meghallgatása helyett, addig nincs esély arra, hogy a helyzet megoldása felé haladjunk. Mindeközben akik ennek kárát látják, azok azon személyek, akiket büntetlenül el lehet űzni hazájukból, a világ pedig továbbra is megy előre az útján, tacit módon tudomásul véve, hogy a Közel-Keleten „úgyis mindig háború van”, és megszokott, s ezért „rendben van” az, hogy ott emberek halnak meg mindennap, köztük számos gyerek, anya és nő, s hogy Afrika olyan kontinens, ahol a gyerekek „éhen szoktak halni”, és hadurak egymással szoktak csatázni a legszegényebbek és a kiszolgáltatottak kárára. Amíg nem ébred fel a lelkiismeretünk, addig mi itt, Európában vívjuk ideológiai szópárbajainkat, a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak pedig a világ említett régióiban vagy meghalnak, vagy elmenekülnek, amely utóbbi „opció” sok esetben alig jelent többet a halál kockázatának vállalásánál.

Jegyzet

 A menekülti státusz vallási-erkölcsi alapját a keresztény európai örökséggel rendelkező Európa a Biblia tanításában leli meg. A választott, azaz a zsidó nép számára azt írja elő a Második törvénykönyv, hogy „szeressétek […] ti is a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén” (10,19). Az előírás bibliai elhelyezkedéséből, valamint a megfogalmazás módjából következik, hogy ez törvényi, továbbá a személyközi és társadalmi viszonyokat érintő kógens módon kötelező, azaz mindenképpen jogi előírás, amelynek tartalma – vagyis a követendő magatartás – nemcsak a jövevények felé gyakorolt igazságosság ilyen módon gyakorolt befogadó aktusát, hanem az ő igazi, szívből jövő szeretetüket is előírja a szóban forgó törvényhelyen. A szívet is az akarati dimenzióba belevonó (szeretniük kell!) empatikus irányultság és viselkedés egzisztenciális alapja pedig a zsidó nép saját „jövevényi” helyzetének Egyiptom földjén való megélése. Érdekes ebből a szempontból, hogy később, az Újszövetségben a Szent Család Heródes elől Egyiptomba menekül, vagyis a menekülti helyzetet átéli Jézus is kisgyermekként, Máriával és Józseffel közösen (Mt 2,13–15.19–23). Érdemes az előbbiek fényében rámutatnunk, hogy a keresztényi cselekvés mércéje a feltétel nélküli, önzetlen szeretet, amely a felebarát felé irányul, s a konkrét tettekben mutatkozik meg. Mindig az a felebarát (proximus), aki éppen szükséget szenvedőként mellettem van. A keresztények egész földi élete e tettek alapján lesz megítélve a végítéletkor (vö. Mt 25,31–46). Ebből az újszövetségi helyből egyértelműen kiviláglik, hogy az idegen jövevények helyzetével számol Jézus, s a hozzájuk való, tettekben megnyilvánuló erkölcsi viszonyulás a végső megmérettetés kritériumai közé tartozik. Az „idegen voltam, és befogadtatok engem” erkölcsi cselekvés az említettekkel együtt az örök életre érdemesít tehát, míg az „idegen voltam, és nem fogadtatok be” magatartás az örök kárhozatra juttatja azt, aki így cselekszik. Jézus azt állítja, hogy amit tesznek vagy nem tesznek az emberek az ilyen idegenekkel, azt vele teszik vagy nem teszik. Jézus tehát önmagát azonosítja az idegennel. Meg kell jegyeznünk, hogy annak a tette is magára Jézusra irányul a jövevény, menekült befogadásával vagy annak elutasításával, aki nem is tudja, hogy e tettek a menekültön keresztül magára Jézusra is vonatkoznak. Egyébként a – minden emberben jelen levő – természetes erkölcsi törvény és a természetjog első elvei is tartalmazzák az élet védelmének kötelességét és jogát, ami átfogja a menekült helyzetében teendőket is. Mindez arra kell, hogy tanítsa a keresztény örökséget vallókat, hogy az idegen, a jövevény, a menekült ember méltósága nemcsak minden más emberrel azonos értékű, hanem abszolút is, hiszen Jézus önmagát azonosítja e „legkisebbekkel”. Az ember, minden ember s – Jézus által – külön nevesítetten az idegen ember méltósága a benne levő Jézus-képmás miatt abszolút értékű, ezért feltétlen erkölcsi cselekvést igényel irányában, ami jelen esetben a befogadását jelenti. Vagyis minden ember abszolút, feltétlen és egyenlő méltósággal rendelkezik, azonban az idegennel, a „legkisebbek” közé tartozván, Jézus személy szerint azonosítja magát. A szükséget szenvedő idegenek befogadása ezért nem is annyira az idegenre, hanem inkább magára Jézus Krisztusra vonatkozik. Ő dicsőségébe, mennyei királyságába azokat fogadja csak be tehát, akik úgy viszonyulnak a társadalmi értelemben vett „legkisebbekhez”, a szenvedőkhöz, ahogy azt fentebb leírva láttuk. A fenti keresztényi viszonyulás egy keresztény gyökerekkel rendelkező Európában feltétlenül kiindulópontként kell hogy szolgáljon. Európa azonban mára már csak gyökereiben keresztény, s még keresztény kultúrájúnak sem nevezhető, hanem csak inkább heterogén civilizációnak, amelynek keresztény gyökerei is vannak. Ezért inkább a normatív dimenzióban lehet érvényes felhívás Európa felé az, hogy térjen vissza keresztény gyökereihez a menekültekhez való viszonyulásában.