Absztrakt

Huszonkét évvel ezelőtt jelent meg Joseph S. Nye Soft Power [Puha hatalom] című alapműve, amely a nemzetközi politika egyik meghatározó fogalmát vizsgálja. A kötet mélyreható elemzést nyújt az amerikai külpolitika kontextusában, bemutatva a globalizáció, a kulturális befolyás és a nem állami szereplők szerepét a hatalomgyakorlásban, hangsúlyozva a hosszú távú vonzerő kialakításának stratégiai fontosságát. Amellett, hogy Nye elmélete a nemzetközi kapcsolatokban és a politológiában általánosan alkalmazott fogalmat honosított meg, jelen korunkban is érvényes üzenete van.

Kulcsszavak: hatalom, befolyás, globalizmus, közdiplomácia, unilateralizmus, propaganda

DOI: 10.56699/MT.2026.1.11

Joseph S. Nye professzor épp befejezi Soft Power [Puha hatalom] című művét – 2004 januárját írjuk. Még három év sem telt el a 2001. szeptember 11-i események óta, és szűk egy esztendeje zajlott a négyhetes iraki intervenció.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi elismertsége soha nem látott mélységben. A neoliberális politikai szakértő, aki 1994 és 1995 között a Clinton-adminisztráció védelmiminiszter-helyettese volt, újra elővette korábbi tézisét, amely a hatalomgyakorlás kétféle módszeréről szólt, és egy teljes könyvben vizsgálta meg a puha és a kemény hatalom működését, amelyet már az 1990-ben kiadott Bound to Lead [Vezető szerepre hivatva] (Nye, 1990) és a 2001-es The Paradox of American Power [Az amerikai hatalom paradoxona] (Nye, 2001) című munkájában felvázolt.

Miért is érdekes számunkra több mint két évtized elteltével ez a tanulmány, amely elsődlegesen az amerikai döntéshozók (ebben az időszakban a republikánus vezetés) figyelmét célozta meg?

A hatalom mibenléte a politikával foglalkozó munkákban már évszázadok óta olyan kérdés, amelyet egyesek gyakorlati (Niccolò Machiavelli és további középkori szerzők munkássága mellett lásd a Krisztus előtti 2. század – Krisztus utáni 1. század körül az államügyekről, politikáról, gazdaságpolitikáról és katonai stratégiáról Kautilya Arthashastra címen íródott óind értekezést), mások (Robert Dahl, Ralf Gustav Dahrendorf, Max Weber, Hans Morgenthau vagy Michel Foucault) elméleti, filozófiai oldalról vizsgáltak. Joseph S. Nye tanulmánya ugyanakkor nem véletlenül vált világszerte ismertté – olyannyira, hogy azóta tudományos módszereket dolgoztak ki az egyes országok, szervezetek vagy cégek puha hatalmának mérésére (British Council, 2022) (a Brand Finance Brandirectory elnevezésű modellje például nyolc főcsoportban, harmincöt szempont alapján állít fel rangsort, és értékeli a világ államait), és többek között ennek az elméletnek is köszönhető, hogy a külpolitikai szférában Nye-t a legbefolyásosabb tudósok között tartják számon (Ricks, 2014).

Nye 2004-es munkájában megerősíti korábban megfogalmazott elméletét, miszerint a puha hatalom annak képessége, hogy egy másik felet a kényszerítés vagy anyagi haszon helyett vonzással bírjunk rá arra, hogy megtegye, amit mi szeretnénk. Ez a vonzerő származhat egy ország kultúrájából, politikai elveiből vagy (kül)politikai lépéseiből. Ez azonban véleménye szerint több, mint a „répa vagy ostor” politikája, melyet Churchill vázolt fel a 20. század közepén, és meghaladja Machiavellit, aki amellett tört lándzsát, hogy fontosabb, ha félnek tőlünk, mint ha szeretnek.

Nye ezen meggyőződését táplálhatták a 21. század első éveinek eseményei is: a szeptember 11-i támadást az Amerikai Egyesült Államok képtelen volt kivédeni, hiába állt rendelkezésére minden hard powernek nevezhető erőforrás: a katonai erő és a gazdasági hatalom sem volt elég, hogy az információs globalizmus korszakában a más eszközöket használó terroristákkal szemben fel legyen vértezve. Az ezt követő iraki háború nemzetközi hatásait látva pedig a könyv szerzője számára újból a soft power fontossága domborodott ki, hiszen ezt a tényezőt alábecsülve az Egyesült Államok vezetése – a 2001-es támadást követő szimpátiát erodálva – a szélsőséges iszlám mozgalmak térnyerését, ideológiai megerősödését segítette elő többek között azzal, hogy saját eszméivel inkonzisztensen, kettős mércét alkalmazva lépett fel, és figyelmen kívül hagyta a nemzetközi közvélemény elvárásait.

Ugyanakkor a szerző többször is rámutat, hogy a puha hatalom ereje nemcsak kormányzati intézkedések, külpolitikai lépések következtében alakul, hanem olyan tényezők is hatást gyakorolnak rá, amelyeket az ország vezetése sokkal kisebb mértékben tud befolyásolni. Így egyrészt a kulturális hatások keltette vonzerőről kell beszélnünk, amelyben Amerika esetében a popkultúrának (Hollywood, étkezési kultúra: McDonald’s és társai, könnyűzene) ugyanúgy szerepe van, mint a „magaskultúrának”, a tudományos vagy sportéletben kialakított kapcsolatoknak, eredményeknek, amelyek befolyása – állapítja meg Nye – sokszor hosszú idő alatt érik be. A soft power ugyanis nem egyik pillanatról a másikra gyakorol hatást, sokkal lassabban és kiszámíthatatlanabb módon fejti ki befolyását, de épp ezért tud mélyen és hatékonyan működni. Egy amerikai egyetemen tanult fiatal, aki később döntéshozó szerepbe kerül a Globális Dél valamelyik országában, másképp fogja megítélni Washington lépéseit, vagy a Szabad Európa Rádió zenei műsorát a hatvanas években a szocialista blokkban hallgató fiatal is az akkori hivatalostól eltérő attitűddel fordul a nyugati világ értékrendje felé. A hidegháború megnyerésében ennek megfelelően Nye szerint a nyugati világ vonzereje is szerepet játszott. A KGB egyik vezetőjét, Oleg Kalugint idézi, aki szerint a kulturális és tudományos tapasztalatcserék testesítették meg a trójai falovat a Szovjetunió számára, és hatalmas szerepet játszottak a kommunista rendszer leépülésében.

Bár ezeket a személyekre gyakorolt hatásokat pontosan nem irányíthatja a kormányzat, de intézményi szinten, a public diplomacyra (nyilvános vagy közdiplomáciaként fordítjuk magyarra) fordított befektetésekkel komolyan támogathatják a sikerüket.

Nye könyvében terjedelmesen foglalkozik az amerikai értékekkel és szerepükkel a globális folyamatokban. Véleménye szerint míg az ezredforduló előtt az Egyesült Államokhoz köthető demokratikus szabadságjogok és az ezekhez kapcsolódó vívmányok a világ jelentős része számára vonzóvá tették az országot, a kétezres évekkel ez megváltozott. Az egyoldalúság politikája és az arrogancia, amelyet sokan a washingtoni vezetésnek tulajdonítanak, oda vezetett, hogy 2003-ban egy közvélemény-kutatásban a megkérdezettek jelentős része nagyobb veszélynek tartotta az Egyesült Államokat a világ békéjére nézve, mint Észak-Koreát.

A professzor a világpolitikában zajló folyamatokat háromdimenziós sakkjátszmához hasonlítja, amelyben a felső szinten kétségtelenül az Egyesült Államok mint katonai szuperhatalom hegemóniájáról beszélhetünk, ugyanakkor a középső szinten, ahol a gazdasági viszonyrendszert vizsgáljuk, a hatalom már több résztvevő között oszlik meg. Washington nem tudja keresztülvinni az akaratát a világpiacon az Európai Unió, Japán, Kína és mások nélkül. Az alsó szinten pedig olyan problémákkal kell megküzdeni, mint a terrorizmus, a nemzetközi bűnözés, a klímaválság vagy a fertőző betegségek. Ebben a mezőben sok tényezőnek van befolyása, amelyek kaotikusan viszonyulnak egymáshoz, s állami és civil résztvevők (szervezetek) egyaránt fontos szerepet játszanak. Az unipoláris amerikai hozzáállás tehát – érvel Nye – szövetségesek nélkül nem képes nyerni ezekben a globalizált folyamatokban.

Ezért a szerző egy hosszabb fejezetet szentel is tanulmányában a legfontosabb nemzetközi szereplőknek: a Szovjetunió múltbéli szerepe mellett az Európai Unióval kapcsolatban megemlíti azt a Robert Kagantól származó bon mot-t, miszerint az amerikaiak a Marsról jöttek, az európaiak pedig a Vénuszról (utalva arra, hogy az öreg kontinens lakói nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a kooperációnak, a több oldalt bevonó, multilaterális intézményeknek, a puha diplomáciai eszközöknek, és a globális problémákkal való megküzdésben is hangsúlyos szerepet játszanak). A közdiplomáciára pedig például Franciaország egy lakosra vetítve tizenhét dollárt költött, míg ez a szám az Egyesült Ál-lamok esetében hatvanöt cent volt a kétezres évek elején.

Ázsiáról szólva Nye Japánnal terjedelmesebben foglalkozik, mint Indiával vagy Kínával – ugyanakkor legutóbbi könyveiben (például Soft Power and Great-Power Competition – Shifting Sands in the Balance of Power Between the United States and China, Nye, 2023) Kína teljes joggal komolyabb szerepet kap, mivel Peking épp a soft power fontosságát felmérve növelte a közdiplomáciába fektetett kiadásait (Pál, 2022; Repnikova, 2022), százhatvankét országban hozva létre nyelvi és kulturális Konfucius-intézeteket, valamint globálisan megerősítette médiahálózatát (lásd Hu Csintao 2007-es beszédét a Kínai Kommunista Párt 17. kongresszusán: „A teljes nemzet kulturális kreativitását stimulálni kell, és erősíteni a kultúrát mint országunk puha hatalmának részét”; China Daily, 2007).

E világpolitikai szereplők mellett Nye külön fejezetet szentel a nem állami szereplőknek, amelyek egy része a „globális lelkiismeret” megnyilvánulásaként lép fel. Az ő súlyukat a globalizáció mellett az internet, a technológiai robbanás erősítette fel a múlt század utolsó évtizedétől kezdve – ezek a szereplők határokon átívelő hálózatukkal képesek különösen hatásosan formálni a közvéleményt, ezért az NGO-k, a világegyházak az emberiség szuperhatalmainak egyikeként is említhetők (a tanulmány kitér a Vatikán szerepére, mint a soft powert régóta sikerrel alkalmazó aktorra). Ahogy idesorolhatók a szélsőséges iszlám csoportosulások, például az al-Kaida is.

Ami a soft power alkalmazásának eszközeit illeti, a propaganda vagy az informálás kérdését is részletes vizsgálat alá veszi a könyv szerzője. A BBC-t és az annak nyomán a második világháború alatt megalapított Voice of Americát összehasonlítva rámutat, mennyivel kisebb jelentőséget tulajdonítottak a tengerentúlon a külföld meggyőzésének a médián keresztül. Ahogy Nye fogalmaz: „Az információ hatalom, és ma a világ lakosságának lényegesen nagyobb része fér hozzá ehhez a hatalomhoz” (Nye, 2004: 105). Jelenleg pedig a bőség paradoxonjával kell megküzdeni, vagyis a harc a figyelemért folyik, azért, hogy kinek a narratívája, története lesz a győztes. Ebben a harcban pedig azok, akikben jobban bízik a hazai vagy külföldi hallgatóság – a szerző szerint ilyenek például az NGO-k –, hasznosak lehetnek a kormány számára. Ezért is sajnálatos, hogy az üzeneteket jóval hatékonyabban célba juttató közdiplomáciának a Fehér Ház (a könyv megírása idején George W. Bush vezetésével) meglehetősen kevés figyelmet szentel, és erre csekély forrást szán – a katonai kiadások 0,29 százalékát, nominálisan szinte ugyanannyit, mint a lényegesen kisebb lakosságszámú Franciaország vagy Nagy-Britannia. Pedig a katonai erő alkalmazása is kevésbé költséges, ha jobban értjük a világot a puha hatalmon keresztül kiépített kapcsolataink által. Az amerikai diplomáciára nagy hatást gyakorló társadalomtudós konklúziója a tanulmányban: „Amerika sikere azon múlik, jobban megérti-e a puha hatalom szerepét, és ki tud-e alakítani egy kedvezőbb egyensúlyt a kemény és puha hatalom között a külpolitikában – mert azzal alakulna ki a »smart power«, vagyis az okos hatalom” (Nye, 2004: 147).

Nye elméletét többen is bírálták: például Niall Ferguson Colossus (Ferguson, 2004) című értekezésében, amelyben a brit–amerikai történész azt veti fel, hogy a soft power által az amerikai birodalom az imperializmust szolgálja, ráadásul kis hatásfokkal. Mivel Nye egyrészt a hatalom fogalmát vizsgáló teoretikusok közül a statikus koncepciót vallókhoz sorolható (akárcsak mondjuk Max Weber [Weber, 1987]), másrészt pedig a pszichológia behaviorista megközelítését alkalmazza (hiszen azt vizsgálja, milyen módon alkalmazzák a hatalmat), sokan – így a neorealista politológusok – nem tud-ják saját keretrendszerükbe illeszteni elképzeléseit.

Ugyanakkor a soft power koncepciója megtermékenyítően hatott a világpolitikára, példa lehet erre a kínai vezetés kinyilvánított szándéka (bár egyes kutatások azt mutatják, hogy a kínai jelenlét, a nemzetközi fejlesztések, amelyek a puha hatalom eszközével kívántak tért hódítani az afrikai kontinensen, éppen ellenkező hatást értek el, ugyanis a kínai projektekkel kapcsolatba kerülők eseté-ben a személyes tapasztalatok nyomán romlott a távol-keleti ország megítélése – (Blair et al., 2022).

Nye művében maga is kiemeli, hogy az attraktivitás hatékonyságát nem lehet mindig kiszámítani, illetve bizonyos hard power elemek maguk is képesek soft powerként, image-növelő vagy -csökkentő elemként működni, hiszen a gazdasági vagy katonai erővel a csúcstechnológia felmutatása által is gyakorolhat vonzerőt egy adott állam.

A könyv bemutatását követően az amerikai kormányok eltérően értékelték a soft power szerepét. Bár George W. Bushé a nemzetközi segélyezést mint puha hatalmi elemet alkalmazta, külpolitikájában, hangsúlyosabb volt az elrettentés (lásd: Bush-doktrína). Az Obama-korszakban a közdiplomácia szerepe megnőtt, Joseph S. Nye pedig 2014-ben helyet kapott John Kerry külügyminiszter tanácsadói stábjában.

Az Egyesült Államok jelenlegi nemzetközi megítélését illetően a Brand Finance Brandirectory és az Anholt Nation Brands Index felmérései is romló tendenciát jeleznek. Egyes társadalomtudósok (Anholt, 2025; Weinstein, 2025) a soft power mint attitűd végéről gondolkodnak.

A 2025 májusában elhunyt Joseph. S. Nye munkája mindazonáltal rámutatott az együttműködés, a más nemzeteknek nyújtott fejlesztések kettős – rövid és hosszabb távú – hasznára, amely sokpólusú, globális összefonódásokkal működő és világszintű problémákkal küzdő világunkban továbbra sem kerülhető meg, legfeljebb időszakosan tehető zárójelbe.

Nye, Joseph S.: Soft Power: The Means to Success in World Politics,

New York, Public Affairs, 2004

Absztrakt

 A tudományos megközelítés mellett a művészet is rátalált korunk egyik fontos társadalmi jelenségére, az elöregedő társadalommal kapcsolatos problémakörre, és annak mozgatórugóit a saját eszközeivel igyekszik feltárni, egyre több műalkotásban. A filmművészetben több komoly elismerést is megszerző mozgókép járja körbe a mentális hanyatlás, kognitív leépülés emberi oldalát, és ezek körében Az apa és a Megmaradt Alice-nek című műveket vettük górcső alá, hogy a segítségükkel kapjunk választ a kérdésre: megmarad-e az én a személyiséget alkotó mentális váz leépültével?

 Kulcsszavak:  demencia, Alzheimer, leépülés, otthonápolás, lelkiszegények, kognitív hanyatlás, filmművészet

Gyerekként zavarba ejtett és értetlenül álltam a Hegyi beszéd kezdő sorait hallva: mit is jelenthet az, hogy a „lelki szegények boldogok”? Mit kell érteni a „lelki szegénység” és mit a „boldogság” alatt? Azóta részben választ kaptam ezekre a kérdésekre, de a dilemma újra szembejött velem, mikor elkezdtem beleásni magam az öregedés, a demencia problémakörébe és annak egyik fő kiváltójával, az Alzheimer-kórral kapcsolatos ismeretekbe.

A tudományos munkák tanulmányozását követően a művészethez fordultam segítségért, és két, Oscar-díjjal is honorált filmalkotás segítségével folytattam a töprengést arról, lehet-e boldogságról beszélni azok esetében, akik már értelmükkel nem fogják fel, kik is saját maguk valójában. Van-e még személyiségük, és szükséges-e egyáltalán ÉN ahhoz, hogy a Mindenhatóhoz kapcsolódjunk?

A harmadik évezred első évtizedeiben mindinkább tapasztalható a társadalmunk elöregedése, s ez egyre több, az idősödéssel kapcsolatos alkotás létrejöttét segítette elő. Erre ébredtem rá, mikor elkezdtem számbavenni a demenciával kapcsolatos filmeket, és megtapasztaltam a téma szinte kimeríthetetlen voltát.

Magyarországon is több jelentős dokumentumfilm, de számos játékfilm is készült az idősödés problémáiról (ki kell emelnem, még ha a múlt században készült is, a Makk Károly rendezte, a Cannes-i Filmfesztiválon díjnyertes Szerelem című alkotást) , a teljesség igénye nélkül a 2000-es évek jegyzik az „Anyám és egyéb futóbolondok a családból”, az „Unoka” és a személyes orvosi tapasztalatait filmtekercsre vetítő Vámos Zoltán filmjét, a „Gyémánt út porát”.

Jelen írásomban végül is két amerikai film elemzése mellett döntöttem, amelyek párba állíthatóak a téma közelsége és mégis más-más oldaltól történő megközelítése révén: a „Still Alice” ( „Megmaradt Alice-nek” ) 2014-ben készült és hozta el a főszerepet játszó Julianne Moore számára az Oscar-díjat, illetve a „The Father” ( Az apa ) szintén a főszereplő lenyűgöző alakításáért ehhez a szoborhoz juttatta Anthony Hopkinst 2021-ben.

A két film összehasonlítása során elengedhetetlen, hogy a tartalmat is érintsem és taglaljam, ezért innentől az elemzésem spoilereket ( cselekményleírásokat) tartalmaz! 

Két teljesen különböző karakter, két egészen más feldolgozás, mégis egymáshoz hasonlóan a művek középpontjában a tudatos ént és egyben a világgal való kapcsolatot elvesztő személy áll.

A korábban készült film főszereplője, Alice Howland középkorú, a szakmája csúcsára jutott, a Harvardon tanító nyelvész professzornő, aki egyik napról a másikra az Alzheimer-kór gyorsan és végzetesen előretörő változatának tüneteit észleli magán. Néhány hónap leforgása alatt elveszti munkahelyét, briliáns kognitív képességeit, tudását arról, ki is volt korábban, míg végül a saját magáról való gondoskodás, önellátás is akadályt jelent már számára, és a korábban három gyermeket felnevelő családanya, nagymama teljes gondozást igénylő „kisdeddé” válik.

Ezzel szemben Az apa főhőse, Anthony jóval idősebb – 80 év körüli – férfi, aki egyedül éli kényelmes, polgári életét londoni lakásában, mígnem a demencia egyre erősebben eluralkodik tudatán, és az agy elhomályosodásának útvesztőibe minket is magával visz.

Míg Alice korábbi életéről számos utalás, visszaemlékezés, videó nyomán kaphatunk képet, az Apa sorsát csak saját – emlékezés ködébe vesző – megnyilvánulásai alapján sejthetjük; annyi bizonyosan tudható, hogy értelmiségi, nagyfokú intelligenciával, a művészetek iránti fogékonysággal rendelkező szereplőről van szó.

A magasfokú kognitív képességeken túl még egy közös vonás akad a múltjukban: mindketten elszenvedtek egy súlyos veszteséget – Alice édesanyját és testvérét tragikus balesetben, az apját annak alkoholizmusa következtében vesztette el, míg az Apa ( Anthony ) egyik lánygyermekének halálát kellett hogy túlélje.

Talán mindkét esetben a múlt ezen nyomasztó emlékei is hozzájárulnak ahhoz, hogy a feledés enyhet adó ködébe burkolózzanak, tudatosan ugyanakkor mindketten láthatóan az ész emberei, akik az agy fölötti uralom elvesztésével a személyiségük legfőbb tartóelemétől búcsúznak – amennyire ennek még egyáltalán tudatában vannak.

Mindketten eljutnak ahhoz a kérdéshez: „Ki is vagyok én valójában?” ( Az Apa utolsó jelenetében Anthony kérdezi ezt az őt ellátó nővértől, a Still Alice főszereplője pedig férjének mondja az elhomályosodás előrehaladott fázisában, mikor az megmutatja neki volt munkahelyét, a Columbia egyetemet: „Valaki azt mondta, hogy nagyon jó tanár voltam”).

Míg a Still Alice a hagyományos, lineáris narratívát viszi végig a történeten, és így a családtagok, a külvilág szemszögén keresztül, objektíven látjuk az eseményeket ( és hozzáteszem: elsősorban női gondolkodásmód szerint, hiszen a cselekményt alapját adó művet szintén egy női író –Lisa Genova– vetette papírra ), addig az Apa egy egykor nagyon is határozott és racionális – saját bevallása szerint nagyon intelligens ) férfi időben, térben elvesző érzékeléseibe vezet be bennünket. A főszereplővel együtt mi is elveszítjük a fonalat: hol vagyunk, mi történik, és az milyen következményekhez vezet – és egyáltalán, kik életünk szereplői?

Anthony számára pár támpont ad már csak biztonságot, kapaszkodót. Sarkalatos ponttá válik a lakása, amelynek bár a beosztása állandó, de berendezése a mű során újra meg újra átváltozik, egyes jelenetekben pedig mind üresebb lesz – szimbolizálva az összekuszálódott, kiüresedett tudatát. Másik fő motívum a filmben az órája, annak megléte ( egyre félti, rejtegeti és  meggyanúsítja a környezetét annak ellopásával) , s ennek szerepét az utolsó jelenetben így magyarázza: „Ez az egész ügy a lakással…egy helyem sincs többé, ahol lehajthatom a fejem…de tudom, hogy az órám a csuklómon van. Ezt még tudom. Az utazásra…”

És énjének elvesztéséről végül ezt mondja: „úgy érzem, mintha minden levelem elhullajtanám…”

Anthony erős, domináns karakterét az énje széthullása során is tapasztaljuk: ragaszkodik hozzá, hogy el tudja látni magát, képes az önálló életvitelre, és következetesen elutasít minden segítséget. Ugyanakkor egyes érzelmileg megterhelő momentumokból kimenekül, ezeknek valódi lefolyását csak sejthetjük, mert több formában újrajátssza azokat, és saját szemszögéből árnyalja a legsötétebbre ( paranoid tévképzetei jellemző vonásai az Alzheimer-kórnak: az órájának ellopása, a lakásának lánya általi elorzása, a veje támadó viselkedése, sőt, a gyermeke gyilkossági kísérlete, míg ő az ágyában fekszik ), mindenhol ellenséget keresve, hogy így is bizonyítsa: okosan átlát az ellene irányuló összeesküvésen – ugyanakkor képzelt vagy tudatában átalakított szereplőkkel beszél, hadakozik. Dührohamok és felfokozott hangulat váltja egymást a jelenetekben, az indulatszabályozás hiánya is a gyermekkori állapotot idézi – akárcsak a zárójelenetben az édesanyja utáni zokogás. Egyedül a zene képes megnyugvást hozni az ellenséges és érthetetlen külvilággal szemben, és a drámai csúcspontok felerősítéséhez a komolyzene, az opera nyújt segítséget ( a Bellini által írt Normából a Casta Diva áriája hangzik fel – amelyben a főhősnő a Hold istennőjéhez fohászkodik, hogy hozza el a Földre is az égi békét, illetve a filmen átvonuló másik motívum Purcell Artúr király operájából a „Milyen hatalmad van neked?” szövegű rész, ami a téli dermedtséget, az ez elleni hiábavaló küzdelmet adja át nekünk zenei formában ).

Míg az Apa a művészet erejével harcol tudatának felbomlása ellen, addig a nyelvészprofesszor Alice a tudományt, a technikát próbálja maga mellé állítani a harcban, számítógépét, telefonját használva – míg el nem veszti ezt a támpontot is. Racionális énjének felbomlását leginkább kisebbik lánya tudja elfogadni, akivel korábban annak irracionális, érzelmi alapú döntései miatt számos vitája volt, mégis ő az, aki kitart az anyja mellett a legvégéig, már nem az értelem megtartásáért hadakozva, hanem a másik, emberi oldalát látva a teljes elgyengülés állapotáig.

Alice csillogó szellemének utolsó felragyogása, mikor egy Alzheimer konferencián az általa több nap alatt megírt szöveg felolvasását úgy viszi végbe, hogy kijelölő filccel húzza át az elhangzott szavakat, hogy ne ismételje meg az egyszer már kimondottat.

Ebben hangzik el a film egyik kulcsmondata: „Nem tudom, hol vagyok, vagy nem ismerem fel magam a tükörben. Mikor nem leszek már önmagam? Az agyamnak az a része, amelyik az éntudatomért felelős, vajon az is a betegség prédájává válik? Vagy az identitásom túlmutat az idegsejteken, a fehérjéken, a DNS hibás molekuláin? A lelkem, a szellemem vajon immunis-e az Alzheimerre? Hiszem, hogy igen.”

A film végkicsengése, hasonlóan az Apáéhoz, ennek megfelelően ad választ az engem foglalkoztató kérdésre: ahol az elme, az értelem már csődöt mond, még mindig marad valami, ami az érzelmeken keresztül kapcsolódni képes valami magasabb rendű értékhez. Alice, mikor már teljesen vegetatív állapotban kisebbik lánya felolvasását hallgatja, aki az Angyalok Amerikában című drámából szaval neki, a mű legfőbb mondandóját így foglalja össze válaszul  Lydia kérdésére, miről is mesélt neki: „A szeretetről”.

A könyv írója, Lisa Genova saját személyes családi tapasztalatai alapján beszélt egy TED talk során az Alzheimer-kór jelentéséről, feldolgozásáról. Akkor ezt mondta: „Az érzelmi memóriádat nem veszted el. Továbbra is képes leszel megérteni a szeretetet és örömet. Lehet, hogy nem emlékszel arra, mit mondtam öt perccel ezelőtt, de arra továbbra is emlékszel, milyen érzéseket keltettem benned. És te több vagy annál, mint amire emlékezni tudsz.”[1]

A Biblia pedig arra emlékeztet – számomra ezen helyzetre is alkalmazhatóan: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3).

Isten országában az idő, amely a tudatunk műve, az én, amelyet az általunk megélt események emlékei adnak, már nem számítanak. Ami számít, az a megnyílás, magunk átadása egy nálunk felsőbb erőnek. A lelki szegénység boldogsága?

[1] https://www.ted.com/talks/lisa_genova_what_you_can_do_to_prevent_alzheimer_s/transcript?language=hu