Absztrakt

Tanulmányomban idős fogvatartottak számára vezetett csoportfoglalkozások tapasztalatait mutatom be. A kétheti rendszerességű alkalmak középpontjában irodalmi szövegek olvasása áll, amely az önreflexió és a párbeszéd kiindulópontjaivá válhat. A résztvevők gyakran fogalmazták meg, milyen nehézséget jelent számukra, hogy életük késői szakaszában kerültek börtönbe, illetve hogyan próbálnak mégis értelmet találni a mindennapjaikban. A beszélgetésekben visszatérő témaként jelent meg a családi kapcsolatok hiánya, a testi és szellemi hanyatlás, valamint a múlt és jelen közötti feszültség. Az irodalmi anyagok feldolgozása segítette a személyes élettörténetek megosztását, illetve a veszteségek és az életút újraértelmezését. A csoportok tapasztalatai arra utalnak, hogy a beszélgetésalapú foglalkozások börtönkörnyezetben hozzájárulhatnak a mentális és társas funkciók, illetve az identitás és a méltóság megőrzéséhez, amely szempontoknak az idősekkel kapcsolatos „reintegrációs törekvésekben” központi szerepet kell kapniuk.

Kulcsszavak:büntetés-végrehajtás, időskorú fogvatartottak, reintegráció, irodalom- és művészetterápia, terepkutatás

DOI: 10.56699/MT.2026.3.8

Miközben a Semmi című regényt (Teller, 2024) elemeztük az időskorú fogvatartottak foglalkozásán, Zsolt az alábbi kérdést tette fel: „Vajon az ítélet a halálos ítéletem lesz-e?”. Annak ellenére, hogy a felvetés a konkrét irodalmi műhöz kapcsolódott, a lehető legpontosabban fogalmazta meg a problémát, amelyet rendszeresen érintettünk a csoporttagokkal: hogyan tehető értelmessé a börtönbüntetés ideje, amikor a szabadulás lehetősége az életkor, illetve a testi gyengeség és fogyatékosság következében sokak számára bizonytalanná vált? Ha a büntetés nem a jövő felé nyitott, átmeneti életszakasz, mégis mi adhat jelentést az itt töltött időnek?

A börtönnépesség alakulásában az elmúlt évtizedekben világszerte növekedési tendencia figyelhető meg, amelyen belül különösen hangsúlyossá vált az időskorú fogvatartottak számarányának emelkedése (Juhász, 2012; Fekete–Somogyvári, 2016). A jelenség hátterében több tényezőt is megragadhatunk: a társadalmak általános elöregedése a börtönnépességben is tükröződik, mindemellett pedig figyelembe kell vennünk a büntető igazságszolgáltatás működésének változásait is. A vonatkozó szakirodalom kiemeli a hosszabb időtartamú szabadságvesztések gyakoribbá válását, a feltételes szabadlábra helyezés korlátozottabb alkalmazását, valamint azt a tendenciát, hogy korábban elkövetett bűncselekmények miatt egyre több ember kerül börtönbe késői életkorban (Crawley–Sparks, 2011; Codd, 2019).

Az időskorú fogvatartottak létszámának növekedése sajátos kihívásokat jelent a büntetés-végrehajtás számára. Noha az intézetek általános működése alapvetően fiatalabb, fizikailag egészséges és aktív fogvatartottakra épít, az idősebbek új típusú szükségleteit a börtönöknek ugyancsak ki kell elégíteniük. Az idős fogvatartottak körében nemcsak krónikus testi betegségek, hanem mentális problémák is gyakrabban fordulnak elő (Juhász, 2012; Dawes, 2009). A nehézségek másik csoportja – az egészségügyiek mellett – inkább társas és intézményi természetű: gyakori a kapcsolatok megszakadása, az izoláció, valamint a munkából és a reintegrációs programokból való kiszorulás, amely fokozza a marginalizációt, és tovább mélyíti a pszichés zavarokat (Dawes, 2009).

Az időskorúak sokrétű, heterogén problémái a büntetés-végrehajtás számára elsősorban elhelyezési és szervezési dilemmák formájában jelennek meg. Az életkori sajátosságokhoz igazodó, szeparált részlegek kialakítása egyes esetekben megoldást jelenthet, ugyanakkor a túlzott elkülönítés a társas izoláció további erősödéséhez vezethet. Ezzel szemben a fiatalabb fogvatartottakkal történő közös elhelyezés növelheti a fizikai és pszichés kiszolgáltatottság kockázatát, különösen gyengébb állapotú idősek esetében (Crawley–Sparks, 2011; Codd, 2019).

Az említett tendenciákkal összefüggésben az elmúlt években a hazai büntetés-végrehajtásban is megjelentek az időskorú férfi fogvatartottak szükségleteire reagáló intézményi megoldások (az elhelyezésükre szolgáló speciális részlegek). Klinikai szakpszichológusként 2025 júniusától kétheti rendszerességgel vezetek irodalom- és művészetterápiás foglalkozásokat egy vidéki intézet időskorú csoportjában. Ezek során a közös olvasás, illetve a kreatív alkotófeladatok az önreflexió erősítését, az élettörténeti narratívák újraalkotását és a csoportos párbeszéd elindítását szolgálják. A munkám során kirajzolódó tapasztalatok nemcsak az időskorúak élethelyzetében megjelenő pszichológiai és egzisztenciális kérdésekhez vihetnek közelebb, hanem segíthetnek kidolgozni az elítélt személyekkel való foglalkozás során hasznosítható „jó gyakorlatokat” is. A következőkben röviden áttekintem az időskorú fogvatartottak kezeléséhez kapcsolódó reintegrációs törekvéseket, ezt követően pedig saját munkám legfontosabb tapasztalatait ismertetem.

IDŐSKORÚ FOGVATARTOTTAK, REINTEGRÁCIÓS TÖREKVÉSEK – SZAKIRODALMI ÖSSZEGZÉS

Az „időskor” meghatározása a büntetés-végrehajtási szakirodalomban nem egységes. Míg a gerontológiai kutatások többnyire a hatvanötödik életévétől tekintik idősnek az egyént, addig a börtönkutatásokban, illetve az intézetek gyakorlatában gyakran már az 50–55 év feletti fogvatartottakat is ebbe a kategóriába sorolják (Crawley–Sparks, 2011; Codd, 2019). Ennek egyik oka, hogy a fogvatartotti populáció biológiai és egészségi állapota rendszerint kedvezőtlenebb, ezért az öregedéssel összefüggő problémák náluk korábban jelentkezhetnek. Ezt támasztják alá egy amerikai büntetés-végrehajtási intézet időskorú fogvatartottak számára kialakított részlegén végzett saját megfigyeléseim is, ahová esetenként már az ötvenedik életévüket betöltött fogvatartottak is felvételt nyertek.

Az időskorú fogvatartottak reintegrációja a büntetés-végrehajtási tevékenységek egyik legkevésbé kidolgozott területe. Az intézményi megoldások jelentős része elsősorban strukturális jellegű, idetartozik például az idősek számára kialakított részlegek létrehozása, valamint az egészségügyi és gondozási szolgáltatások bővítése. Az említett válaszok elsősorban az időskorral együtt járó fizikai és egészségügyi problémákra reagálnak, és bár a reintegráció feltételeit is befolyásolják, a szakértői vizsgálatok gyakran kritikával illetik őket. A börtönrendszerek a fentiek értelmében „medikalizálják” az öregedést, vagyis elsősorban egészségügyi problémaként kezelik, miközben háttérbe szorulnak a társadalmi, kapcsolati és identitásbeli dimenziók (Humblet, 2026).

A klasszikus értelemben vett reszocializáció – amely a szabadulás utáni életre való felkészítésre épít – az időskorúak csoportjában sok esetben nem vagy csak korlátozottan értelmezhető. Azok esetében, akik hosszú vagy életfogytiglani büntetésüket töltik, illetve időskorban kaptak ítéletet, a reintegráció alapvetően nem a „visszatérés”, hanem az adott élethelyzet elfogadása, illetve a megmaradt lehetőségek újraszervezése felől válik értelmezhetővé. Ebből a perspektívából a reintegráció tágabb folyamatot céloz meg: a kapcsolatok, az identitás, valamint az élet értelmének újrainterpretálását a szabadulásra való felkészítés mellett vagy akár helyett (Crawley–Sparks, 2011).

A reintegráció mint kapcsolati kérdés

Az egyik leggyakrabban hangsúlyozott probléma az idősek társas kapcsolatainak beszűkülése vagy megszakadása. A késői életkorban történő, gyakran előzmények nélküli, „váratlan” bűnelkövetés, a hosszú büntetések vagy az életkor előrehaladása együttesen járulhatnak hozzá, hogy sokan elveszítik családi és baráti kapcsolataikat, vagy azok jelentősen meggyengülnek (Maschi–Morgen, 2020). Mivel a társas támogatás hiánya a visszailleszkedés szempontjából az egyik legerősebb kockázati tényező, számos reintegrációs törekvés irányul a kapcsolatok helyreállítására és fenntartására. Ugyanakkor, ahogy arra Elaine Crawley és Richard Sparks (2011) is rámutat, a külső kötődések nemcsak erőforrást, hanem a pszichés szenvedés forrását is jelenthetik (például aggodalmat a hozzátartozókért, fájdalmas emlékeztetőt arra, hogy a személy mi mindenből marad ki). Az idézett szakirodalmi összefoglalók továbbá hangsúlyozzák azokat a kezdeményezéseket is, amelyek a fogvatartottakat egymást támogató hálózatokba szervezik (lásd a börtönhospice-, illetve egyéb mentorprogramokat, amelyek során az egymásról való gondoskodás a közösségi kapcsolódás sajátos formájává válik).

Az identitás újjászervezése

A börtönélmény – különösen időskorban – gyakran radikális élettörést jelent, amely alapjaiban rendíti meg az egyén önmagáról alkotott képét. A „megbélyegzett identitás” nemcsak a fogvatartotti státuszból fakad, hanem az öregedéssel, a testi és mentális hanyatlással, valamint a társadalmi szerepek elveszítésével is összefonódik (utóbbi különösen első bűntényes idősek esetén válik hangsúlyossá). A reintegráció ebben az esetben az identitásmunkát segíti: annak lehetőségét, hogy az egyén újraértelmezze élettörténetét, és jelentésteli kapcsolatokat hozzon létre a múltja, jelene és jövője között (Crawley–Sparks, 2011; Moukhtar, 2016). E folyamat szorosan kapcsolódik a traumafeldolgozáshoz is (Maschi–Morgen, 2020). A bebörtönzés – különösen időskorban – gyakran olyan eseményként jelenik meg, amely megingatja az egyén alapvető mentális modelljeit: a világ igazságosságába, az események értelmébe, valamint a saját értékességébe vetett hitet (Janoff-Bulman, 1989). A reintegrációs törekvések egy része – explicit vagy implicit módon – éppen ezeknek a megrendült jelentésstruktúráknak az újraszervezésére irányul.

Jelentéskonstrukció és az „értelmes idő” kérdése

Idős fogvatartottak esetén a reintegráció egyik legnehezebben megragadható, ugyanakkor talán legfontosabb dimenziója az idő és a jelentés kérdése. Amennyiben a szabadulás perspektívája bizonytalan vagy irreleváns, a büntetés ideje elveszíti átmeneti jellegét, a fogvatartotti lét pedig egyfajta végleges állapottá válik. Ahogy említettem már, Crawley és Sparks (2011) szerint ebben a helyzetben a központi kérdés nem az, hogyan lehet felkészülni a „kinti életre”, hanem hogy miként tartható fenn egy értelmesnek tekinthető élet a börtönfalakon belül. Számos reintegrációs program – különösen a művészeti, oktatási, önismereti vagy spirituális jellegű kezdeményezések – keres választ implicit módon erre a kérdésre: igyekeznek lehetőséget kínálni arra, hogy a fogvatartottak aktív, jelentéssel bíró tevékenységekben vegyenek részt, és ezáltal új narratívákat alakítsanak ki saját életükről.

Specifikus programok és beavatkozások

A konkrét programok szintjén viszonylag kevés empirikusan ellenőrzött, kifejezetten idős fogvatartottak részére kidolgozott beavatkozás áll rendelkezésünkre. Az egyik jól használható tréning a kognitív hanyatlás megelőzését vagy lassítását célozza (Verhülsdonk et al., 2023, 2024). Ezek a beavatkozások ugyanakkor elsősorban funkcionális problémákra irányulnak, és kevésbé érintik az identitás és a jelentés kérdését. Ezzel szemben a közösségi alapú modellek a reintegrációt tágabb, kapcsolati és morális kontextusban értelmezik: elsősorban a közösséghez való (vissza)kapcsolódást, az emberi méltóság helyreállítását és a társadalmi hasznosság érzésének újraépítését helyezik előtérbe (Maschi–Morgen, 2020).

Összességében elmondható, hogy az időskorú fogvatartottak reintegrációjára irányuló törekvések sokszínűek, ugyanakkor gyakran fragmentáltak és esetlegesek. A bűnismétlés csökkentését célzó klasszikus modellek – különösen a risk–need–responsivity megközelítés (Andrews–Bonta, 2003) – ebben a populációban korlátozottan alkalmazhatók, amit a programkínálat is tükröz: idősek esetében a beavatkozások elsősorban nem a bűnismétlés kockázatának mérséklésére, hanem a mindennapi működés, a kapcsolatok és az önértelmezés újraalkotására és fenntartására irányulnak. Ennek megfelelően a hangsúly egyre inkább a kapcsolati és egzisztenciális dimenziókat is figyelembe vevő megközelítések felé tolódik, amelyek nem csupán a „visszailleszkedést”, hanem az élet értelmességének újragondolását is lehetővé teszik egy olyan helyzetben, amelyben a jövő horizontja gyakran jelentős mértékben beszűkül.

MÓDSZERTAN

Tanulmányom empirikus alapját egy vidéki büntetés-végrehajtási intézet időskorú férfi fogvatartottaival végzett reintegrációs munka tapasztalatai szolgáltatják. 2025 júniusa óta kétheti rendszerességgel tartok hét–kilenc önként jelentkező elítélt személy részére csoportfoglalkozásokat, amelyek során – klinikai szakpszichológusként – irodalmi és művészetterápiás eszközöket alkalmazok. Az egyes alkalmak strukturált, ugyanakkor rugalmas keretek között zajlanak: egy-egy rövid, ráhangoló beszélgetést követően rendszerint egy irodalmi alkotás – novella, regényrészlet vagy vers – felolvasásával folytatódnak, amelyet közös értelmezés követ. A beszélgetések során a résztvevők nem csupán a szöveg jelentésrétegeit tárják fel, hanem saját élettapasztalataikhoz, illetve jelenlegi helyzetükhöz kapcsolják az olvasottakat. Az irodalmi elemzések mellett időnként egyszerűbb művészetterápiás eszközöket – az általam felvetett témákhoz kapcsolódó rajzolást, papírhajtogatást – is használok, amelyek a verbalizáció korlátait kiegészítve segítik az élmények kifejezését.

A kutatás módszertani szempontból a kvalitatív, értelmező hagyományokhoz kapcsolódik. A foglalkozásokat követően – a kulturális antropológiai gyakorlatnak megfelelően – részletes terepnapló-bejegyzéseket készítettem. Ezek nem csupán az elhangzott tartalmak rögzítésére szolgáltak, hanem a csoportdinamikai jellegzetességeket, az interakciók módját, az érzelmi reakciókat, valamint a kutatói és segítői pozíciómra vonatkozó reflexióimat is tartalmazzák. A terepnapló ebben az értelemben az értelmezés elsődleges terepe, ahol a tapasztalatok „sűrű leírásként” válnak hozzáférhetővé (Geertz, 1994). A terep sajátosságai – különösen az intézményi keretek és a résztvevők sérülékenysége – nem tették lehetővé formális, rögzített interjúk készítését; ehelyett a természetes helyzetekben megjelenő megnyilvánulások kerültek a vizsgálat középpontjába. Megközelítésem összhangban áll azokkal a kvalitatív módszertani törekvésekkel, amelyek a mindennapi interakciókban létrejövő, gyakran implicit jelentések feltárását tekintik elsődlegesnek (Emerson et al., 2011).

Az empirikus anyag elemzése a terepnaplók tematikus feldolgozásán alapul. Az elemzés során a visszatérő motívumok, narratív struktúrák és jelentésképzési módok azonosítására törekedtem, különös tekintettel a büntetés, a veszteség, az identitás és az „értelmesen megélhető” börtönidő kérdéseire. A kódolás folyamata rugalmas, iteratív módon zajlott, a kvalitatív tematikus elemzés logikáját követve (Braun–Clarke, 2006). A kutatás során kiemelt figyelmet fordítottam a reflexivitás kérdésére is. Csoportvezetői és kutatói szerepem nem vált el élesen egymástól: a foglalkozások elsődleges célja a pszichológiai támogatás volt, ugyanakkor a terepnaplók készítése és elemzése kutatói perspektívát is megnyitott. A feljegyzésekben ezért tudatosan reflektáltam saját érintettségemre, a helyzetekben betöltött szerepemre és az ebből fakadó értelmezési torzításokra (Davies, 2008). Az etikai szempontok a kutatás teljes folyamatát meghatározták. A résztvevők személy-azonosságának védelme érdekében a szövegben minden esetben álneveket használok, az azonosíthatóságot lehetővé tevő részleteket pedig módosítottam vagy elhagytam.

A következőkben bemutatott empirikus megfigyelések tehát a terepnaplóimra épülnek, és arra tesznek kísérletet, hogy feltárják, miként jelennek meg az időskorú fogvatartottak életében az identitás újraszervezéséhez, a börtönhöz való alkalmazkodáshoz és az „értelmesen megélhető idő” kérdéséhez kapcsolódó tapasztalatok csoporthelyzetekben.

A CSOPORTFOGLALKOZÁSOK TAPASZTALATAI

Veszteségek

Az idős fogvatartottakkal végzett munkám egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a szinte minden foglalkozáson témaként előkerülő veszteség nem egyetlen körülhatárolható epizódként, hanem egymásra rétegződő események és utólagos felismerések sorozataként jelenik meg az élettörténet elbeszélésekor. A csoporthelyzetben láthatóvá vált, hogy a börtön olyan sajátos értelmezési keretként működik, amelyben a korábbi életút, a családi kapcsolatok és az önmagukról alkotott elképzelések új megvilágításba kerülnek. Többen a büntetés ideje alatt jutottak el annak felismeréséig, hogy mit veszítettek el valójában. A veszteség így nemcsak a családtól, a partnertől vagy az otthontól való elválást jelenti, hanem ezek utólagos újraértékelését, a jelentések „kibillenését”, valamint az életút folytonosságának megszakadását.

A veszteség tapasztalatának feltárásában különösen jól működtek azok az aktivitások, amelyek képi vagy narratív szerkesztést kérnek a résztvevőktől (például veszteség-térkép-készítés vagy a fontosabb életesemények vizuális ábrázolása). Egy ilyen alkalommal azt a feladatot kapták a csoporttagok, hogy hajtsanak félbe egy papírt, és gondoljanak egy rendkívül nehéz életeseményre. A lap egyik oldalán jelenítsék meg, hogyan élték meg önmagukat az eseményt megelőzően, a másikon pedig azt, hogyan változtatták meg őket a történtek. A résztvevőknek tehát nem pusztán egy élettörténeti töréspontról kellett beszélniük, hanem meg kellett fogalmazniuk az önmeghatározásukat érintő változásokat is. A bűnelkövetést és az ítéletet megragadó egyik alkotáson egy ház alaprajza, majd egy felépült ház szerepelt a következő mondattal: „Kőműves voltam, rab lettem.” A házépítés/kőművesség olyan én- és életstruktúra megalkotására utal, amelyben e férfi korábban még otthonosan mozgott, és amely stabil keretet nyújtott identitásának. A „rab lettem” kijelentés ugyanakkor jelzi, hogy a saját maga által felépített életvilág a bűncselekmény elkövetése következtében átalakul: ugyanaz a struktúra immár korlátozó, bezáró térként jelenik meg. Az egykori önazonosság elvesztése egyúttal a saját életének foglyává válással, illetve a helyzetért való felelősségvállalással is összekapcsolódik.

A kreatív feladatok alapján kirajzolódott az is, hogy a veszteség nem minden esetben jelenik meg egyértelmű hiányként. Olyan felismeréseket is megfogalmaztak a résztvevők, amelyek az egyén életének értékét, illetve az elmúlás visszafordíthatatlanságát teszik láthatóvá. Norbert például fiatalkori önmagát könnyű tollként ábrázolta, a későbbi életszakaszt pedig egy olyan kép segítségével, amelyen a tollra szikladarab nehezedik. A képhez fűzött magyarázata szerint a „súly” abból a tapasztalatból származott, amikor először szembesült a halál „zsigeri valóságával”: azzal, hogy a halál nem elvont fogalom, a „toll összezúzása” irreverzibilis esemény.

Hasonlóképpen fontos volt az a foglalkozás is, amelynek során arra kértem a résztvevőket, hogy rajzoljanak egy életvonalat, és jelöljenek be rajta három olyan eseményt, amikor valamilyen fontos döntést hoztak. Az aktivitás célja az volt, hogy gondolják végig, milyen következményei lettek az egyes döntéseiknek, illetve mi történt volna, ha másképp döntenek. A feladat egyértelműen megmutatta, hogy a veszteség sok esetben a kontroll és a felelősség problémájával fonódik össze. Miklós élete legrosszabb döntéseként a nála is idősebb hozzátartozója gondozásának elvállalását nevezte meg (börtönbe is ennek következtében került). A csoportbeszélgetésen azt is képesek voltunk elemezni, hogy mit jelent „döntési helyzetben lenni” szegénység, függőség, tudáshiány, illetve családi és egyéb kényszerek közepette. A veszteség ebben az összefüggésben nem kizárólag valaminek az elveszítését jelenti, hanem a saját múlt újraolvasását is: annak felmérését, hogy hol volt valódi mozgástér, és hol csupán utólagos illúzió a kontroll (mindez pedig a világról alkotott mentális modellek újraírását is megköveteli).

A veszteség témája a személyes kapcsolatok utólagos átértékelését is érintette. Már az első alkalmakon jól látszott, hogy a családi kötelékek megszakadása különböző jelentéseket kap a résztvevők elbeszéléseiben. Volt, aki kijelentette, hogy egyáltalán nem bánja a kapcsolatai megszakadását, mert a hozzátartozók így legalább nem bírálhatják, és nem szólhatnak bele az életébe; más azt fogalmazta meg elsődleges célként, hogy a szabadulása után szeretné helyrehozni a megszakadt kapcsolatait. A narratív munka szempontjából fontos szerepet játszottak a személyes kapcsolatokkal foglalkozó irodalmi szövegek. A karácsonyi alkalmon O. Henry A háromkirályok ajándéka (1992) című novellájának megbeszélése során a szerelemről vitatkoztunk, különösen arról, hogy létezik-e együttes önfeláldozás. Bár a novella a szeretet, az áldozathozatal és a kölcsönösség klasszikus mintáját kínálja fel, a csoport elsősorban az aszimmetrikus kapcsolatok példáit említette. A szöveg elsősorban azért működött, mert egy olyan kapcsolati ideált tett láthatóvá, amelyhez képest a résztvevők saját tapasztalataik hiányait, sérüléseit és ambivalenciáit tudták megfogalmazni.

Hasonló módon bizonyult kiválóan működő szövegnek Janne Teller Semmi (2024) című regénye, amely radikális formában veti fel a kérdést: marad-e bármi, ami jelentést adhatna az életnek, ha a korábbi kapaszkodók sorra kiesnek? A regény nyomán felmerülő dilemmák jól kapcsolódtak a fogvatartottak élethelyzetéhez. Mi marad az emberből, ha elveszíti családi szerepeit, szakmai identitását, társadalmi pozícióját, és közben a szabadulás is bizonytalanná válik? Noha nem találtunk mindenki által egyöntetűen elfogadható megoldásokat, a szabadulás lehetetlensége ellenére egy példaként felmutatható élet megvalósítása, illetve a kapcsolattartás reménye és a személyes fejlődés lehetősége szerepelt a válaszok között.

„Ember lenni mindég, minden körülményben”: alkalmazkodás és határsértések

A csoport résztvevőinek többsége nem hosszú börtönmúlttal rendelkező fogvatartott, hanem idős férfiak, akik életük késői szakaszában, sok esetben első bűntényesként kerültek büntetés-végrehajtási intézetbe. Számukra az alkalmazkodás nem egy korábban már megismert intézményi közeghez való visszatérést jelentett, hanem egy radikálisan új élethelyzethez való viszonyulást, amely alapvető módon kérdőjelezte meg korábbi önképüket és erkölcsi tájékozódási pontjaikat. Ebben az értelemben az alkalmazkodás kérdése az „emberség” megőrzésének problémájaként jelent meg (ezt célozták az általam választott szövegek is): hogyan lehet olyan környezetben működni, amely folyamatosan próbára teszi az egyén határait, anélkül, hogy az ember feladná identitását és értékeit?

A korábban fogva tartott amerikai író, Edward Bunker Animal Factory [Állatgyár] című művében (2009) az előzetesen letartóztatott főhős úgy lépi át saját normáit, hogy közben nem érzékeli a határsértést, illetve annak következményeit. A jelenetben egy másik fogvatartott hívja fel a figyelmét arra, hogy viselkedése – önmaga számára észrevétlen módon – megváltozott (a szövegrészletet a saját fordításomban közlöm, a csoportfoglalkozáson is ebben a formában olvastam fel):

„– Látod… máris beszippantott. Megvagy!

• Miről beszélsz?
• A sitten töltött időről. Arról, hogyan rombol. Hat hónappal ezelőtt még nem is álmodtál volna arról, hogy ilyet csinálsz – intett a földön fekvő részeg felé –, hogy lehugyozol valakit. Akkor ezt nem tudtad volna megtenni.
• Csak egy öreg alkesz, baszd
• Most ezt gondolod. De akkor nem ezt gondoltad” (Bunker, 2009: 18).

A mű elemzésekor a felismerés több résztvevő számára is ismerős volt a csoportban: azt a tapasztalatot emelték ki, hogy bizonyos helyzetekhez „hozzá lehet szokni”, még akkor is, ha korábban elfogadhatatlannak tűntek volna. „Így magyaráztam a testvérem-nek a börtönt – jegyezte meg a szöveggel kapcsolatban Márton –, hogy ha egy zárkán lennénk is, előbb-utóbb összevesznénk, mert a bezártság hosszabb távon ki tud fordítani önmagadból, néha minden idegesít. […] Törekedni kell arra, hogy az ember ne hordozza sokáig a haragot. Én azt mondom, összeugrunk mindig, épp ezért nagyon fontos a békülékenység itt.”

Az alkalmazkodás és igazodás folyamata, ahogy Bunker is megfogalmazza, ritkán jár együtt aktív belátással. A Borbély Szilárd Nincstelenek (2013) című regényéből származó részlet a tanult tehetetlenség tapasztalatát írja le, amelyben az ismétlődő kudarc és kontrollvesztés hatására az egyén fokozatosan feladja a cselekvés lehetőségét: „Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad, és el akar bújni. […] Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Csak félelmében ugat” (Borbély, 2013: 296). A csoportban elsősorban a tehetetlenség állapotától való rettegés jelent meg: a félelem a visszahúzódástól, elkerüléstől, a „nem érdemes próbálkozni” attitűdtől. A beszélgetések ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a börtönbüntetés nem feltétlenül jelent megtörtséget. A legtöbb fogvatartott arról számolt be, hogy legfontosabb megküzdési mechanizmusa a cselekvőképesség érzetének fenntartása. Ez részben a büntetőügyekkel való további foglalatoskodásban, a kapcsolatok helyreállításának vágyában, azok fenntartásában, illetve a közösség szolgálatában, a példaadásban nyilvánult meg.

A végesség és az értelmesség kérdései

Az időskorú fogvatartottakkal folytatott csoportmunka során az idő tapasztalata különös hangsúlyt kapott. A beszélgetésekből kirajzolódott, hogy a börtönben töltött idő nem egyszerűen „lassabban telik”, hanem minőségileg is átalakul. Az idő horizontja beszűkül, a jövő kiszámíthatatlanná, illetve valószínűtlenné és távolivá válik, miközben a jelen gyakran ismétlődő, eseménytelen struktúrák mentén szerveződik (vö. Fiáth, 2012). Időskorban mindez egy további dimenzióval egészül ki: a résztvevők rendszeresen reflektáltak arra, hogy nem tudják, milyen testi és mentális állapotban szabadulnak, illetve sor kerül-e a szabadulásukra egyáltalán.

A „Vajon az ítélet a halálos ítéletem lesz-e?” kérdés pontosan ragadja meg, hogy a büntetés ideje nem egyszerűen a jövő felé tartó átmeneti szakasz, hanem olyan időkeretté válhat, amely az élet utolsó szakaszával, illetve végével esik egybe. A csoportban többen is megfogalmazták, hogy nem tudnak „berendezkedni” a börtönéletre, mert azzal azt is el kellene fogadniuk, hogy hátralévő életük jelentős része – vagy egésze – ebben a térben zajlik majd. Mások ugyanakkor aktívan keresték az itt töltendő időhöz való alkalmazkodás lehetőségét („Valahogy el kell fogadnom, különben elviselhetetlenné válik”).

Az idő és az élet értelmességének kérdése különösen élesen jelent meg azokban a beszélgetésekben, amelyekhez irodalmi vagy filmes szövegek szolgáltak kiindulópontként. Egy alkalommal azt a Trónok harca-sorozatból származó forgatókönyvrészletet olvastam fel, amelyben Arya Stark és Sandor Clegane egy sebesült haldoklóval találkoznak, és rácsodálkoznak, miért nem vet véget egy mozdulattal az életének:

„– Csúnya halál. Nem volt elég?

• Miből? Tudom, ideje menni… A saját kezembe venni az ügyet. Nekem is eszembe
• Akkor miért folytatod?
• Megszokásból.
• Ennél semmi sem lehet
• Lehet, hogy a semmi rosszabb” (Trónok harca, évad 10. epizód; a sorozat magyar nyelvű felirata alapján).

A rövid párbeszéd a csoportban azonnal a szenvedéssel teli élet és a „semmi” viszonyának kérdését nyitotta meg. A „megszokásból” történő továbbélés több résztvevő számára is ismerős tapasztalatként jelent meg: olyan állapotként, amelyben az élet folytatása nem célokhoz vagy reményekhez kötődik, hanem automatikusan, egyfajta tehetetlenségtől vezérelve halad tovább. A jelenet ugyanakkor nem zárta le a kérdést: vajon a szenvedéssel teli élet vagy a „semmi” jelent-e nagyobb fenyegetést. A beszélgetés során megjelentek egymással ellentétes álláspontok: volt, aki minden körülmények között az élet folytatása mellett érvelt, mások a magány, a méltóság, a szenvedés és az önrendelkezés kérdéseit hangsúlyozták („Most az ad erőt, hogy hátha találkozhatok még a gyerekeimmel. Ha kint is hátat fordítanak nekem, nem lesz miért tovább élnem. Az már nem élet, akkor befejeztem!”).

A halálhoz való viszony konkrét, személyes történeteken keresztül is megjelent a szövegelemzés során. Többen beszéltek súlyos beteg vagy haldokló szeretteikről: volt, aki arról számolt be, hogy a hozzátartozója az utolsó pillanatig ragaszkodott az élethez, még súlyos fájdalmak között is, míg mások olyan példákat hoztak, amelyekben az érintett inkább a halált választotta, csak hogy ne legyen teher a család számára. Ezek a történetek nem általános álláspontokat, hanem dilemmákat tettek láthatóvá: a szenvedés elviselhetőségének határait, az élet értékének feltételeit, valamint azt, hogy ki és milyen alapon hozhat döntést ezekben a helyzetekben.

Az idő tapasztalatához szorosan kapcsolódott a várakozás kérdése is, amelyet Franz Kafka A törvény kapujában (2024) című parabolája különösen pontosan ragad meg. A történetben egy vidékről jött ember éveken át – élete végéig – vár a belépésre, miközben a kapu mindvégig nyitva áll előtte. A csoportban a szöveg kapcsán elsősorban az vált hangsúlyossá, hogy mi tartja vissza az embert a cselekvéstől, és hogyan válhat életformává maga a várakozás. A résztvevők egy része a szabályokhoz való túlzott alkalmazkodást, mások a félelmet vagy a bizonytalanságot emelték ki. A történet azonban egy általános tapasztalatra is rámutatott: arra, hogy egy élet telhet el úgy, hogy az ember a „küszöbön” marad, és nem lép be abba a térbe, amely elvileg számára is nyitva áll. A motívum különösen erősen rezonált azokkal a helyzetekkel, amikor a résztvevők a saját jövőjükről beszéltek. Többen utaltak arra, hogy folyamatosan „írnak mindenhová”, próbálnak lépéseket tenni az „ügyükben” (legyen az bírósági vagy magánéleti probléma), aktívak maradni: Kafka hősével ellentétben dörömbölni azon az ajtón, amely számukra rendeltetett.

A csoporttapasztalataim alapján elmondható, hogy az idő, a végesség és az élet értelmességének kérdése nem vezetett egységes válaszokhoz, inkább különböző viszonyulások rajzolódtak ki. Volt, aki a túlélésre helyezte a hangsúlyt, és a börtönben töltött időt átmeneti, „kibírandó” szakaszként értelmezte. Mások a cselekvőképesség fenntartását tartották kulcsfontosságúnak, még akkor is, ha ennek közvetlen következményei esetenként nem láthatók. További csoporttagok a jelentéskeresés különböző formáit hangsúlyozták a hit, a sors vagy a másokkal való kapcsolat perspektívájából.

ÖSSZEGZÉS ÉS KÖVETKEZTETÉSEK

A szakirodalmi áttekintés és a csoportfoglalkozások egyaránt azt mutatják, hogy időskorú fogvatartottak esetében a reintegráció kérdése nem érthető meg kizárólag a bűnismétlés csökkentése vagy az egészségügyi szükségletek felől. A velük való foglalkozás meghatározó tapasztalata a veszteségek halmozódása, a kapcsolatok sérülése, az identitás megrendülése, valamint az a kérdés, hogy miként lehet értelmet adni a büntetés idejének, amikor a szabadulás bizonytalan, vagy már nem jelent valós jövőhorizontot. Ebben az értelemben a csoportfoglalkozásaimon megjelenő dilemmák szorosan kapcsolódnak azokhoz a szakirodalmi megközelítésekhez, amelyek az időskorú fogvatartottak helyzetét kapcsolati, identitásbeli és egzisztenciális szempontból ragadják meg.

A tanulmányban ismertetett tapasztalataim szerint az irodalmi és művészetterápiás eszközök különösen alkalmasnak bizonyultak az idős fogvatartottakkal végzett munkában, mert a műalkotások a befogadásukon és/vagy a létrehozásukon keresztül közvetett módon nyitnak utat a nehezebben hozzáférhető személyes élmények felé. A szövegekhez és képekhez való viszonyulás lehetőséget teremt arra, hogy a résztvevők élettapasztalataikat ne közvetlen önfeltárásként, hanem egy külső történethez vagy vizuális formához kapcsolódva közelítsék meg. A veszteség, a felelősség, a határsértés, a végesség vagy az „emberség” megőrzésének kérdései így nem elvont témákként, hanem fokozatosan kibontakozó személyes történetek és jelentések formájában váltak megoszthatóvá. Mindez összhangban áll azokkal a kutatásokkal, amelyek az időskorú fogvatartottak reintegrációját elsősorban identitásbeli és jelentésalkotási folyamatként értelmezik, nem pedig kizárólag a szabadulásra való felkészítésként (Crawley–Sparks, 2011; Maschi–Morgen, 2020; Moukhtar, 2016).

Eredményeim arra is utalnak, hogy az idős fogvatartottakkal való foglalkozás során a medikális és biztonsági szempontok mellett nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk a kiscsoportos, reflektív beavatkozásoknak. Olyan programokra volna szükség, amelyek nem kizárólag a hiányok vagy a sérülékenység felől közelítenek az idősekhez, hanem – az élettörténeti rekonstrukció érdekében – támogatják a kezdeményezés és a cselekvőképesség megőrzését. Bár a bemutatott tapasztalatok nem általánosíthatók, arra mindenképpen rámutatnak, hogy az időskorú fogvatartottak esetében a reintegráció fogalmát érdemes tágabban, az életút újraértelmezésének és az „értelmesen megélhető idő”, a „jelen lakhatóvá tétele” megteremtésének perspektívájából is végiggondolni.

Absztrakt

A résztvevő megfigyelés és a félig strukturált interjú módszerét használó kutatásomban tizenhárom Venezuelából érkezett magyar származású családnak az új csoport- és helyidentitás kialakítását célzó stratégiáit vizsgáltam. A krízishelyzet következtében a Budapestre költözést választók egy számukra idegen kultúrába érkeztek, amelyet „hazájukként”, „otthonukként” próbáltak (f)elismerni. Kutatásomban az integrált identitás kialakítására irányuló kezdeti próbálkozásaikat mutatom be, elsősorban a családok lakásainak térhasználatát, berendezését, az „otthonosság” megteremtését célzó kísérleteiket fókuszba állítva. Az egyes lakóhelyiségek funkcióinak megváltozásához való adaptáción, a magyarságszimbólumok újszerű használatán, a vallási jelképek térben való lehorgonyzottságának fontosságán keresztül mutatom be, hogy a családok hogyan küzdenek a korábbi lakóhelyükhöz fűződő érzelmi-kognitív kapcsolataik fenntartásáért, új kötődések kialakításáért, illetve egy összetett identitás megteremtéséért.

Kulcsszavak: venezuelai magyarok, helyvesztés, identitás, környezetpszichológia, résztvevő megfigyelés

DOI: 10.56699/MT.2024.3.7

Ahonnan kiszakadunk, olvashatjuk Visky András Kitelepítés című regényében, az olyan hellyé válik, ahová „soha nem térhet vissza senki emberfia, még ha vissza is tér” (Visky, 2023: 181). A 20. században Venezuelába kivándorolt magyarok közül alighanem kevesen gondoltak arra, hogy leszármazottaik néhány generációt követően ismét az anyaországban kívánnak majd letelepedni. Többségük – legalábbis a Magyarországra visszaérkező utódaik szerint – a történelmi traumáktól szabadulni kívánván keveset mesélt korábbi hazájáról, anyanyelvét pedig nem hagyományozta tovább (ebben az értelemben egyes vélekedések – például Gödri, 2013 – szerint esetükben „visszatérő migráció” helyett inkább a „bevándorlás” kifejezést lenne érdemes alkalmazni).

A latin-amerikai ország 2010-es években egyre súlyosbodó politikai és gazdasági válsága következtében venezuelaiak milliói hagyták el hazájukat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a 2017-ben végrehajtott sikeres pilotprogramot követően 2018 januárjában indította el a venezuelai magyarok „visszatelepülését” segítő repatriációs programját, amelynek 2019 és 2022 között pszichológusként és kulturális antropológusként magam is munkatársa lehettem.

A továbbiakban – környezet- és szociálpszichológiai aspektusok figyelembevételével – elsősorban arra keresem a választ, hogy hogyan tükröződik a venezuelai magyarok társas és helyidentitásának problematikája a rendelkezésükre bocsátott lakások „otthonná alakításának” folyamatában. A kutatásban részt vevők helyzete több szempontból is sajátságos. Bár „határon túli magyarok” és családtagjaik alkotják a vizsgált mintát, az anyaországgal a megkérdezettek közül senkinek sem maradt élő kapcsolata, magyar nyelven nem beszéltek, így voltaképp egy számukra idegen kultúrába érkeztek, amelyet az akkulturáció során „hazájukként” próbáltak (f)elismerni. Noha egyikük – gyönyörűen – így fogalmazott: „Apánk vére általunk visszatért”, kérdés, hogy a „vérséggel” megalapozott identitást vajon képesek lesznek-e az otthonosság érzését biztosító újabb tartalmakkal gazdagítani. További fontos – később részletesen kifejtendő – probléma a státuszvesztés is: a megkérdezettek többségének nem csupán a magyarországi kulturális sajátosságokkal, de korábbi társadalmi pozíciójának és anyagi helyzetének jelentős megváltozásával, romlásával is meg kell(ett) küzdenie. Mindez természetesen jelentős mértékben befolyásolta a „helyvesztés” kognitív és emocionális tapasztalatát és az identitáskonstrukció folyamatát is.

Helyek, veszteségek, identitás

Ahhoz, hogy egyetértsünk Tompa Andrea véleményével, aki szerint a pokol „üresség és jelentés nélküli hely”, illetve „otthontalanság” (Tompa, 2020: 235), feltételeznünk kell, hogy az otthon egyébként kitüntetett jelentőségű az identitásunk szempontjából. Pszichológusok az 1970-es évektől fordítanak intenzív figyelmet az egyén fizikai környezetével kialakított viszonyára, illetve az azzal folytatott tranzakcióira. A kutatások során nyilvánvalóvá vált a helyidentitás fontossága. Ez a fogalom a személyes identitásnak a helyekkel történő tranzakció során kialakított önálló, dinamikus alstruktúrájára vonatkozik (Berze–Dúll, 2021; Dúll, 2009). A helyidentitás szempontjából kiemelkedik az otthon, amely nem egyszerűen egy bizonyos fizikai tér mentális reprezentációja. Lényege elsősorban a személy és a lakóhelye között kialakuló érzelmi viszony, illetve a „biztonságos”, valamint „a kontroll érzését lehetővé tevő” hely jelentés a lakója számára (Dúll, 2009).

A migrációhoz kapcsolódó számos krízis (Berry, 2001) egyike a helyveszteség, illetve az ezzel összefüggő gyász. Az autonómiát, kontrollt lehetővé tevő, a legelemibb ismerősség érzését, a hétköznapi rutinokat biztosító otthon (Dúll, 1995; Pintér, 2014) elveszítése – noha mindig stresszkeltő – nem tisztán negatív folyamat (különösen ha az elhagyott helyhez számos nemkívánatos jelentéstartalom is kapcsolódik; a venezuelai magyarok körében ilyen például az elszegényedés vagy a súlyos bűncselekmények – rablás, emberrablás – áldozatává válás). Szerencsés esetben a veszteséget követően az egyén képes megváltoztatni a helykötődés tárgyát, azaz helyidentitása átstrukturálódhat, az új otthon kialakításával párhuzamosan gazdagodhat (Dúll, 2009).

Az identitás és az otthon (újra)alkotásának térbeli gyakorlatai szorosan összetartoznak (Zombory, 2011). Mivel a tárgyi, képi és egyéb szimbolikus jelrendszerek mind részt vesznek a világ és önmagunk időbeli létének konstrukciójában (Bodor, 2015), a Magyarországra települő venezuelaiak identitásalkotásának alaposabb megértése érdekében kézenfekvőnek tűnt számomra az otthonteremtés vizsgálata. Hogyan zajlik a „belakás” folyamata – a szűkebb otthonhoz, illetve tágabb értelemben az új „hazához” fűződő jelentésteli kötelékek kialakítása –, illetve hogyan tükröződik ez a családok részére egy évig rendelkezésre bocsátott lakások dekorációjában és a térhasználatban?

Módszertan

Thomas Hylland Eriksen (2006) szerint a terepmunka során maga az antropológus a legfontosabb tudományos eszköz, saját személyiségét nagymértékben belehelyezi a kutatás folyamatába. A terepmunkamódszer személyességének következménye, hogy az adatfelvétel módja, illetve a kutató és a terepen élők között kialakult viszony jelentősen meghatározza azt, amit találni fogunk – mindezek miatt az antropológusnak a saját pozícióját és a terephez való viszonyát bele kell kalkulálnia az eredményeibe, és erről számot is kell adnia.

Amint már említettem, 2019-ben kezdtem a kulturális különbségek szempontjából érzékenyítő és a beilleszkedést elősegítő csoportokat vezetni antropológusként Budapesten. Azon venezuelai felnőttek részére, akik egyéni segítséget igényeltek a migrációhoz kapcsolódó krízishelyzettel való megküzdéshez, klinikai szakpszichológusként is rendelkezésre álltam. A koronavírus-járvány idején a klienseket alkalmanként az otthonaikban látogattam meg, ily módon akarva-akaratlanul részleges betekintést nyerhettem az otthonteremtés, illetve az identitáskonstrukció szimbolikus folyamataiba is.

A jelen kutatást megalapozó szisztematikus adatgyűjtés érdekében – a terepmunka

„strukturált szakasza” során, amikorra a korábbi megfigyelések alapján konkrétabb kutatási kérdések is formálódtak – tizenhárom venezuelai magyar családot kerestem fel az otthonaikban 2021 és 2022 folyamán, hogy a megfigyeléseken kívül félig strukturált interjúkat készíthessek velük. A szerepütközések elkerülése vagy legalább mérséklése érdekében kizárólag olyan személyek vettek részt a vizsgálatban, akikkel pszichológusként nem, csak a „reintegrációs csoportok” vezetőjeként álltam kapcsolatban (ugyanakkor a későbbiekben megemlítem egy inszomniás panaszokkal küzdő férfinak a téma szempontjából releváns esetét: ő engedélyezte, hogy a számára nehézséget jelentő helyzetet a tanulmányban anonim módon bemutassam).

A viszonylag alacsony elemszám miatt igyekeztem lehetőség szerint minél homogénebb mintával dolgozni. A választott tizenhárom család huszonöt évesnél idősebb tagjai szinte valamennyi esetben felsőfokú végzettséggel rendelkeznek (két család esetében a velük együtt Budapestre érkező nagyszülőknek nincs felsőfokú végzettségük; az egyik családban az érettségizett szülők korábban cukrászdát üzemeltettek, a velük egy háztartásban élő felnőtt lányuk azonban ugyancsak diplomás). Az anyaországban valamennyien „középosztálybeliként”, illetve „értelmiségiként” határozták meg magukat (részletesen beszámoltak azonban arról, hogy a gazdasági krízis következtében jelentős vagyon-, illetve pozícióvesztést szenvedtek el az elmúlt években). Két család óvodáskorú, kettő pedig általános iskolás korú gyerekeket nevelt; a többiek felnőtt gyermekeikkel érkeztek. Az interjú idején a családok szórványosan rendelkeztek magyarországi kapcsolatokkal, magyar otthonokat nem ismertek, azonban a venezuelai diaszpóra tagjaival, illetve a repatriációs program keretében ugyancsak Budapesten letelepedő közelebbi és távolabbi családtagjaikkal intenzív kapcsolatot tartottak.

A családok meglátogatása során alkalmam nyílt megfigyelni a részükre egy évre kibérelt lakások berendezését, a különböző helyiségek családtagok közötti megosztását, illetve funkcióik újjászervezését a beköltözők igényei mentén. (Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy a lakásokat előzetesen a segítő szolgálat munkatársai, nem pedig a családok választották ki.) A félig strukturált interjúk kérdései a látottakhoz igazodtak: az említetteken kívül kíváncsi voltam arra, hogy milyenek voltak az első benyomásaik, az azokhoz kapcsolódó érzelmeik az új otthonukról; hogyan döntöttek az egyes helyiségek funkciójáról és használatáról; milyen változtatásokkal éltek a bérlemények „alapállapotához” képest; milyen tárgyakat hoztak magukkal Dél-Amerikából, azoknak milyen jelentéseik voltak számukra, és hogyan igyekeztek „otthonossá” tenni a budapesti lakásokat. Megpróbáltam információkat szerezni a hiányokról is: arról, amivel a leginkább elégedetlenek voltak, továbbá arra is rákérdeztem, hogy venezuelai otthonaik mely elemei iránt éreznek leginkább nosztalgiát.

Korábbi lakásmegfigyeléseimet, az ezek alapján írt feljegyzéseket, a vizsgált családok otthonaiban történtekről beszámoló terepmunkanaplókat, az ott készített képeket, az interjúk kérdéseit és válaszait, a későbbi beszélgetések során elhangzott utólagos interpretációkat a kulturális antropológia hermeneutikai hagyományának és radikális konstruktivizmusának megfelelően igyekeztem már a terepmunka idején egymásra vonatkoztatni és a fontosabb tematikus csomópontok mentén összegezni, hogy az otthonok és lakóik jellegzetességeinek „sűrű leírását” készíthessem el (ebben az értelemben a „sűrű leírás” nem egyszerűen az utólagos adatfeldolgozás, hanem a kutatómunka reflexív módszere is, lásd például Geertz, 1994; Schnegg, 2014). A kulturális antropológia módszer- tanával, illetve a vonatkozó környezetpszichológiai elméletek felhasználásával készített alábbi elemzés ugyanakkor – ahogy maga Clifford Geertz (1994) is megemlíti – befejezetlen folyamat: az értelemteli struktúrák egymásra vonatkozásának feltárása sohasem lehet maradéktalanul teljes: újabb és újabb közelítéseket tesz lehetővé és szükségessé.

„Ülök én akár az ágy szélén is, a lényeg, hogy együtt legyünk!”

Közösségi és személyes terek kialakítása

„Amikor először megláttam ezt a háztömböt, sírva fakadtam. Nem értettem, hogy lehet valami ennyire romos és elhanyagolt” – mesélte egy középkorú nő, aki később videófelvételeket mutatott a többszintes venezuelai családi házukról. Többen – különösen a középosztálybeli státuszukat veszélyben érzők – nagyon „régiesnek”, „korszerűtlennek” látják a budapesti belvárosi házakat, illetve szokatlan számukra a „szűkösség”, a szomszédok közelsége is (találkoztam olyanokkal, akik ennek következtében behúzott függönyök mögött éltek, állandó villanyvilágítás mellett). „Az is furcsa még – mondta egy fiatal nő –, hogy itt mindenki csak a saját lakása előtti kis sávot takarítja. Én össze szoktam söpörni az egész udvart, ilyenkor azért hálásak, úgy látom.” Az individualista kultúrákkal szembeállítható úgynevezett kollektivista közösségekben – utóbbiakban az egyén elsősorban a kapcsolatain keresztül, egy csoport részeként határozza meg magát (részletesen lásd Triandis, 1995) – a közös terekért viselt felelősség mellett legszembetűnőbben a lakótér beosztásában tükröződnek az eltérő attitűdök, jellegzetességek.

Amikor a venezuelai családok a program végeztével saját albérletet keresnek, meglepve tapasztalják, hogy a magyar nyelvű ingatlanhirdetésekben a „nappali” különálló helyiségként számítódik (azaz egy kétszobás lakás nem jelent két hálószobát; Venezuelában a közösségi helyiség megléte elmondásuk szerint „alapértelmezett” a reklámszövegekben is). „Caracasban mindig voltak vendégeink. Itt te vagy az első” – mutatott körbe szomorúan a kis méretű garzonlakásban egy férjével élő nő. – Amikor beköltöztünk, átpakoltam a székeket a franciaágy egyik oldalára egy kis asztalka és a dívány mellé, mert nekünk így logikus. Itt alszunk, itt meg eszünk és beszélgetünk.”

„Az öcsém a pária a családban [el negro en la familia] – mutatta be huszonéves testvérét nevetve egy fiatal nő. – Ez elvileg egy amerikai konyha, de az ő szobája is. Végül nem is hívjuk nappalinak, hiszen itt alszik. Megesszük az ebédet, vacsorát, aztán mindenki megy a sajátjába, nem ülünk itt nála, mert hát ez az ő privát tere.” A legtöbb általam meglátogatott családban ugyanakkor nem fogadták el a közösségi tér hiányát, és komoly erőfeszítéseket tettek a nyilvános és privát terek egyértelmű elkülönítése érdekében. Volt, ahol inkább különböző nemű testvérek aludtak egymás mellett a kisszobában, másutt pedig a nagymama került a tinédzserkorú fiúk mellé csak azért, hogy a salát a nagyszobában megteremthessék. „Mi nagyon kicsi lakást kaptunk, hiszen csak ketten jöttünk a feleségemmel – mondta egy középkorú férfi –, de többen vagyunk itt Budapesten testvérek, és mindig az édesanyámnál gyűlünk össze. A családi összejövetel mindig ott van, ahol az anya, ugye. Vettünk néhány kisszéket, aztán vannak, akik az ágy szélére ülnek, ami Venezuelában nem szokás, ha azon valaki aludni szokott, de elfogadjuk, hogy így tudunk családi összejöveteleket tartani.”

Pszichológusként foglalkoztam olyan középkorú férfival, aki a nappaliban elhelyezett díványán nem tudott elaludni. Az inszomnia oka az volt, hogy a nappal közös térként funkcionáló szobát képtelen volt esténként az ellazulást lehetővé tevő privát térként újrakódolni (az érzelemszabályozást és egyéb szelfregulációs folyamatokat jelentős mértékben meghatározzák az egyének, illetve kisközösségek, családok fizikai környezetről kialakított vélekedései, lásd például Sallay et al., 2019). Kérdésemre, hogy le lehetne-e választani egy függönnyel a hálószobaként funkcionáló helyiségrészt, azt felelte, hogy venezuelai szemmel „nagyon csúnyának” tűnne ez a megoldás, mivel a szegénynegyedekre, a barriókra emlékeztetné, ahol falak építése helyett a textilekkel megvalósított elkülönítés az egyetlen lehetséges megoldás. Az ő válaszában ismét megragadhatjuk a szorongást a korábbi (felső) középosztálybeli, értelmiségi pozíció nyilvánvaló elveszítése, a státuszreprodukció képtelensége miatt (korábban magas rangú vezetőként dolgozott, Magyarországon pedig csak parkgondozóként talált munkát).

A fenti példák alapján úgy tűnik, a venezuelai identitás, a korábbi rutincselekvések, szokások megőrzésének fontos záloga a közösségi tér, a „nappali” megteremtése az új otthonokban. Ahol erre az ingatlan mérete miatt nem nyílott lehetőség, ott a különálló kisebb lakásokat a nukleáris családok részére kijelölt „hálószobákként” kezdték értelmezni, a nagycsalád térben ugyan szórt otthonának a középpontja pedig az egyik családtag (jellemzően az anya) lakása lett, amely közös nappaliként funkcionált az összejövetelek idején. Hogy mind- ez explicit módon is összekapcsolódik az akkulturációval és a nemzeti identitás konstrukciójával, jól jelzi a történet, amelyben egy asszony a térdműtéte miatt esténként nem tudott felmenni a galériára. „Így lettem igazán magyar – mondta nevetve –, a nappaliban alszom!”

Kokárda a Szűzanyán

Számos oka lehet annak, ha egy lakásban a „permanens ideiglenesség”, a befejezetlenség érzése uralkodik (Kapitány–Kapitány, 2010). A program mintegy egyéves időtartama alatt néhány család látványosan a szobában helyezte el az utazóbőröndöket, akadt, aki ki sem pakolta őket („Még asztalterítőt sem teszünk ki!” – mondták). Az átmenetiség jelzése a szereptávolítás (Goffman, 1981) funkcióját töltötte be: a számukra esetenként szokatlanul szűkös otthonokkal – illetve ehhez kapcsolódóan az általuk betölthető munka- körökkel, a magyar társadalomban elfoglalható alacsonyabb pozícióval, a fizikai munkával – nem kívántak azonosulni. Erre utalt egy sokuknál szinte rituális cselekvéssor is: érkezésemkor asztalhoz ültettek, venezuelai ételekkel (arepával, házi süteményekkel) kínáltak, majd fotókat mutattak a dél-amerikai lakónegyedeikről és otthonaikról (többen hozzátették ugyanakkor, hogy a korábbi pozíciójukhoz kapcsolódó vagyonosság immár Venezuelában sem volt fenntartható. A nosztalgiát – Svetlana Boym [2007] elmélete értelmében – tehát nem kizárólag a térbeli diszlokáció hívta életre, hanem a megváltozott történelmi idő: a korábban „varázslatosnak” tűnő világ elvesztése miatt érzett gyász is). Az ideiglenesség demonstrációjánál az esetek nagy részében jóval erőteljesebbnek tűnt a vágy a venezuelai identitás megőrzésére, jelzésére, illetve a magyar identitással való összekapcsolására: a kettő egyidejű megélésére. Egy fiatal nő például színes panorámaképet helyezett el Caracasról a falán, mégpedig úgy, ahogyan korábban az ablakából látta – így olyan érzése volt, mintha a budapesti otthonából kitekintve a korábbi világát élhetné át újra. Egy hattagú család venezuelai zászlót hozott magával, de Budapesten vettek mellé egy magyart is, majd összefonva helyezték el őket a nappaliban. Később meglátták Szent István nevét egy üveg boron, magyarságszimbólumként azt is megvásárolták, és elhelyezték a szekrény tetején. Az állampolgári esküjük letételét követően Hungária pezsgővel ünnepeltek: egy üveggel megittak, egy másik pedig szintén a szekrényre került emléktárgyként. Volt, akinek annyira hiányoztak a Dél-Amerikában megszokott papagájok, hogy madáretetőket helyezett el az ablakában: „Amikor végre meghallottam az itteni madarak énekét, kezdtem úgy érezni, hogy itthon vagyok. Azóta tudom a nevüket is.” Maga a nyelvtanulás mint a magyar identitás gazdagításának, erősítésének az eszköze szintén megjelenik a lakásdekorációban (szó szerint „beleíródik” az otthon terébe). Nagyon megindító volt látni, hogy a gyorsabb haladás előmozdítása érdekében a tárgyakra a legtöbb helyen post-iteket ragasztottak: „ajtó”; „hűtő”; „kulcs” – hirdették a feliratok a felejtés ellenszereként (csakúgy, mint García Márquez regényében, amelyben önmaguk elvesztésével is megpróbálnak szembeszállni a cédularagasztó falusiak).

A magyar identitás hangsúlyozása azoknál a családoknál volt igazán erőteljes, amelyek igyekeztek áthidalni az átmenetiség állapotát és érzését. Számos elméletalkotó megfogalmazza (Malkki, 2006), hogy a bevándorlók „liminális” helyzetű személyekként a „már nem” és a „még nem” köztességében, „pozíciónélküliségében” találják magukat (Turner, 2002). A venezuelai sildes sapkát magyar nemzeti szalaggal átkötő, majd nemzeti „szent sarokba” helyező férfi vagy a Szűzanya-szobrocskára kokárdát illesztő nő voltaképp az otthontalanság, a gyökértelenség ellen küzd mind a venezuelai identitásra emlékeztető tárgyak, mind a magyar identitást hangsúlyozó, a vágyott azonosulást elősegítő szimbólumok segítségével.

A nemzeti identitás szempontjából lényeges további tárgyak érdekes módon vallási szimbólumok is. A családok többsége Szűz Mária-képeket, -szobrokat hozott magával Venezuelából. („A fotelbe tettük ezt a Szűzanya-festményt. A keretet nem tudtuk elhozni, mert nehéz volt.” „A kertünkben állt egy nagy Szűz Mária-szobor. Azt persze nem hozhattuk el, de ez itt egy kisebb mása.”) A kegytárgyak, ahogy arra Kapitány Ágnes és Gábor (2010) felhívják a figyelmet, az aktív vallásosságon kívül számos egyéb tartalmat is képesek kifejezni. Mária alakja összetett szimbolikája – például a rituális közvetítés, határátlépés – révén különösen alkalmas arra, hogy a híveket a nemzeti hovatartozás mentén is egyesítse. Patricia Ruiz Navarro latin-amerikai pszichológust idézve Simon Coleman (2019: 612) megjegyzi, hogy Mária a külföldön élő mexikóiak számára egy transznacionális identitás közvetítőjévé vált, függetlenül attól, hogy a bevándorlók az egyház hivatalos tanításaihoz közel érzik-e magukat, vagy sem. Szűz Mária alakja hasonlóképpen léphet túl a kereszténységhez kapcsolódó jelentéseken a venezuelai magyarok számára is. „Ez itt a Coromotói Szűz Mária, Venezuela védőszentje. A mi családunk őt tiszteli – mondta egy férfi. – De itt egy másik, ezt nagyon szeretem, még az apósom vitte magával Magyarországról, amikor menekülnie kellett, aztán nekem ajándékozta. Nagy utat tett meg, de most végre hazaérkezett.” „Ez itt a mi Szűzanyánk, Virgen del Valle, Venezuela keleti részének patrónusa, ahonnan én is származom. […] Készítettem ezt a kis magyar zászlót, azért tettem rá, mert így olyan, mintha valahogy hazaértünk volna ide.” „Ő itt Divina Pastora, annak a területnek a védelmezője, ahol én születtem – mesélte egy fiatal édesanya. – Eleinte mégsem volt kötődésem hozzá, nem tetszett, de aztán egyetemre akartam menni, és ő segített finanszírozni a tanulmányaimat. […] A körmenetre festettem ruhákat a képmásával, azokat eladtam. Azóta nagyon közel állok hozzá, minden- hová magammal viszem.” „Nekünk, venezuelaiaknak, de mondhatnám, hogy latin-amerikaiaknak, nagyon fontos a kereszténység, a vallás – mondta egy nő. – Az éjjeliszekrényemen mindig ott a Divina Pastora, ő a városom védelmezője. Úgy látom, itt Magyarországon nem olyan vallásosak az emberek, vagyis most még inkább látom, hogy talán ez ránk, latinokra jellemző ilyen erőteljesen.”

Az idézetek alapján látható, hogy Mária alakja mind a lokális identitást („venezuelai”, „latin-amerikai”), mind a mobilitáshoz szükséges megerősítést, szimbolikus segítségnyújtást megtestesítheti (Coleman, 2019). Az említett sűrített jelentések alkalmassá teszik arra, hogy a nemzeti identitás összetettségének reprezentánsává, illetve az identitáskonstrukciós folyamat támogatójává váljon. Ily módon az egyik családnál a széles ablakpárkányra – mint házi oltárra – helyezett tárgykompozíció: a családi fényképek, illetve a venezuelai és magyar zászlóba tekert Szűzanya-szobrocskák együttese nem egyszerűen a személyes és a szakrális szférák közelítését szimbolizálja, hanem a területi identitás reprezentánsaként megjelenő Virgennek a magyar önmeghatározás által megvalósított gazdagítását is.

Záró gondolatok

Környezetpszichológiai vizsgálatok részletesen elemzik a helyvesztés krízisét: a régi helyekhez fűződő érzelmi szálak átalakulását és az új helyhez kötődés formálódását. E kettős folyamatban konstruálódik az új helyidentitás, amelynek funkciója, hogy – a régi helyidentitás-struktúrával szerves kapcsolatban – lehetővé tegye „az én és a szociofizikai környezet viszonya folytonosságának fenntartását, amire az egész élet során törekszünk” (Dúll, 2015: 26).

Segítő munkám, illetve a résztvevő megfigyelésen és interjúkon alapuló kutatómunkám eredményeinek fenti vázlatos ismertetésével igyekeztem bemutatni, milyen nehézségekkel küzdenek a hazánkba érkező magyar származású venezuelaiak a társas és a helyidentitás újraalkotása során. A krízishelyzettel való megbirkózást, az identitás kontinuitásának helyreállítását és gazdagságának konstrukcióját célzó próbálkozásaik jól megragadhatók otthonaik „belakásában” és díszítésében. A folyamatban, melynek során a számukra szűkös „magyar terekben” próbálják a megszokott – a közösséghez és a nagycsaládhoz kapcsolódó – hagyományaikat megvalósítani, illetve ahogy a venezuelai identitást reprezentáló tárgyaikat igyekeznek „magyarosítani”, a fizikai és társas „hazatalálás” példáit követhetjük nyomon. Mindennek legfontosabb szimbólumai:

• Erőteljes törekvés a „venezuelai nappali” funkciójú szoba, illetve egy-egy közösségi tér kialakítására. Ez esetenként abban a formában valósul meg, hogy több, pusztán „hálószobaként” szolgáló garzonlakásnak lesz egy térben elkülönülő, vendégfogadásra alkalmas „társasági középpontja” (jellemzően az anya lakása).
• A venezuelai és a magyar nemzeti szimbólumok gyakori összeillesztése (magyarságjelképek szinte sohasem állnak egymagukban): például összefont nemzeti lobogók, vegyes jelképekkel berendezett „nemzeti identitás” sarok a lakásban.
• A minden otthonban jelen lévő Szűz Mária-képek és -szobrok, amelyek a lokális (dél-amerikai) önazonosság kifejezésén túl a mobilitással való megküzdéshez, az identitás lehorgonyzásához szükséges szakrális segítségnyújtást is szimbolizálják.

Egyik délután egy Venezuelából érkezett családnál üldögéltem Budapest egyik külső kerületében, friss arepákra várakozva, amelyeket a feleség készített a konyhában (kevés tárgyat tudtak magukkal hozni, de a venezuelai stílusú arepa készítésére szolgáló serpenyő köztük volt). A férje közben megmutatta a laptopján a szülővárosát, amellyel kapcsolatban az egyik korábbi csoportfoglalkozáson megjegyezte, hogy nagyon hasonlít Budapest egyik negyedére, ahogy a Duna felől rátekint. Megkérdeztem, hogy a program végeztével nem szeretne-e arrafelé lakást bérelni. A férfi egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna: „Nagyon sokáig kerültem azt a helyet. Rá se bírtam nézni, olyan ideges lettem a diktatúra miatt, hogy tönkretették a hazámat. Csak erre emlékeztem vissza. De most már egyre inkább ez a hazám. Ez is. Szóval egyszer igen, talán tudnék ott lakni. Amikor már Budapestet látom. Idő még.”