Absztrakt

A párkapcsolati erőszak túlélőit gyakran kísérhetik a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD tünetei. Kutatásunkban, melyben 204 bántalmazott nő vett részt, azt vizsgáltuk, hogy az intézmények és az informális kapcsolatok mennyiben segíthetnek vagy éppen hátráltathatnak a trauma feldolgozásában. Az alábbi eszközöket használtuk: Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív, Szociális Reakciók Kérdőív, Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív, Nemzetközi Trauma Kérdőív. Akik semmilyen támogatásban nem részesültek, illetve akik kizárólag formális támogatást kaptak, nagyobb szégyenérzetről számoltak be, szemben azokkal, akik formális és informális támogatást is kaptak. A társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és PTSD-tünetek vizsgálata során teljes, a negatív társas reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és PTSD-tünetek vizsgálata során részleges mediációt kaptunk. Az eredmények arra utalnak, hogy az intézményi árulás elszigeteli az egyént, fokozza tehetetlenségérzését és újratraumatizál.

Kulcsszavak: párkapcsolati erőszak, PTSD, intézményi árulás, traumával kapcsolatos szégyenérzet

DOI: 10.56699/MT.2026.2.7

A nők elleni erőszak napjaink egyik legsúlyosabb társadalmi problémája, mely a közhiedelemmel ellentétben számos formát ölthet, beleértve a fizikai, lelki, gazdasági, szóbeli, társadalmi és szexuális bántalmazást. A nők elleni erőszak nemcsak szociális kérdés, hanem fontos emberi jogi és egészségügyi probléma is (Tóth, 2018). Nők elleni erőszaknak minősül minden olyan erőszakos fellépés a magánéletben és a közéletben, amely negatív hatást fejt vagy fejthet ki a nők szexuális, fizikai vagy pszichés jóllétére, s amely a nőket a nemük miatt éri. Idesorolható a fenyegetés és a kényszerítés is (United Nations, 1993; Harjánné Brantmüller et al., 2022). A probléma komolyságát jelzi, hogy minden negyedik ötven év alatti nő élt már át párkapcsolati fizikai és/vagy szexuális erőszakot, továbbá 2023-ban napi szinten száznegyven nő és kislány veszítette életét közeli családtagja vagy partnere, vagyis olyasvalaki keze által, akiben megbízott (Sardinha et al., 2022; UNODC – UN Women, 2024). Magyar viszonylatban nézve a 18 és 74 év közötti korosztályban közel kétmillió nő

van, akik érzelmi abúzust szenvedtek el partnerüktől életük során (Wirth–Winkler, 2015).

A BÁNTALMAZÁS HATÁSAI

A bántalmazás különböző betegségek kialakulásához vezethet. Vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a bántalmazott nőknél kétszer nagyobb a depresszió kialakulásának veszélye, valamint a párkapcsolati erőszakot átélt nőknél a droghasználat és a poszt-traumás stressz zavar (PTSD) esélye 3,6–5,6-szer nagyobb volt (Golding, 1999; Harjánné Brantmüller et al., 2022). Más kutatások pozitív kapcsolatot találtak a párkapcsolati erőszak és a depresszió, a PTSD, az alvászavarok, az öngyilkossági hajlam, a szorongásos és az étkezési zavarok között, ami megerősíti azt a kijelentést, mely szerint a párkapcsolati erőszak globális probléma, amely a testi és lelki egészséget egyaránt veszélyezteti (Patton et al., 2022; Harjánné Brantmüller et al., 2022).

TÁMOGATÁS

A társas támogatás kiemelt szerepet játszik a bántalmazó kapcsolatból való kilépésben, mivel növelheti a nő önbecsülését, továbbá az önuralom érzését is (Nurius et al., 1992; Rose–Campbell, 2000). A formális és informális támogatás, valamint a saját és a gyermekek egészsége iránti aggodalom olyan tényezők, amelyek elősegítik a bántalmazó párkapcsolatból való kilépést, valamint a társadalmi támogatás ellensúlyozza a bántalmazás hatásait a túlélők fizikai és mentális egészségére nézve (Gregory et al., 2017; Kengyel et al., 2025). Viszont ha bármelyik formális támogatást biztosítani hivatott intézmény nem nyújt megfelelő segítséget, az eredményezheti a bántalmazóhoz való visszatérést és az erőszakos kapcsolatból való kilépés feladását, ezért különös figyelmet kell fordítanunk az intézményi árulás és támogatás témakörének (O’Connor, 2002).

FORMÁLIS TÁMOGATÁS

Formális támogatás a hivatalos forrásból (például rendőrség, orvosok, bántalmazott nőknek segítő szervezetek, családsegítő, pszichológusok, jogi tanácsadók) származó segítség.

Monica O’Connor (2002) felhívja a figyelmet, hogy a bántalmazott nőknek mennyire nehéz lehet segítséget kérniük hivatalos szervektől, mivel egyszerre több helyen kell eligazodniuk (például ügyvédi szolgáltatások, menedékhelyek, támogatást nyújtó szervezetek), miközben egyszerre próbálnak megélni és túlélni (O’Connor, 2002). Kiemelten fontos, hogyan kezelik a bejelentett bántalmazást az illetékes szervek, és mennyire vannak felvilágosítva a témával kapcsolatban, mivel a nem megfelelően kezelt bejelentés életeket követelhet. Több esetben a segítségkérést nem valódi segítség követi, hanem pszichiátriai ellátásba kerülés, hajléktalanság, szegénység, az erőszak fokozódása, a gyermekek felügyeleti jogának elvesztése, véget nem érő bírósági eljárások és legrosszabb esetben a bántalmazás halálig fajulása (O’Connor, 2002).

Az intézményi árulás speciális probléma, amelynek alapja, hogy az áldozat kiszolgáltatott helyzetben van, s akkor következik be, amikor az intézmény a traumatikus élményre nem megfelelően reagál, például lekicsinyli az erőszakot, hibáztatja az áldozatot, megszégyenít, nem nyújt védelmet, mert nem az áldozat érdekeit helyezi előtérbe, vagy nem megfelelően kezeli a bejelentést (Lorenz et al., 2021; NANE, é. n.). Az intézményi árulás fogalma magában foglalja a megfelelő ellátás, illetve a védelem és támasz nyújtásának hiányát az intézmények részéről. Hoffmann Kriszta és Wirth Judit (2025) A bántalmazás piramisa címmel megjelent könyvükben leírják, hogy az intézményi árulás szakkifejezést először Jennifer Freyd, az amerikai Oregoni Állami Egyetem pszichológiaprofesszora használta 2008-ban, majd 2018-ban a magyar nyelvű szakirodalom is átvette. Hoffmann és Wirth definíciója szerint „intézményi árulásnak nevezzük, amikor az intézmény a védelmi kötelezettségét elmulasztja, és a hatékony védelmet megtagadja, megtöri a hozzá forduló bizodalmát abban, hogy az erre hivatott intézmények megvédik, és egyben fenntartja, illetve növeli az érintett kiszolgáltatottságát az elkövető felé. Ezzel a rendszer az elkövető cinkosává válik, s nemcsak nem segít, hanem egyenesen ront az áldozat helyzetén” (Hoffmann–Wirth, 2025: 67). A hivatalos szerveket kevésbé értékelik támogatónak a segítségkérők, s esetükben gyakoribb az áldozathibáztatás megjelenése, mint informális segítők esetében (Ullman–Filipas, 2001). Az intézményi árulás megtapasztalásának leginkább azok a személyek vannak kitéve, akik súlyosabb PTSD-tüneteket mutatnak (Pinciotti–Orcutt, 2021). Egy harminchét tanulmányt összesítő metaanalízis (Christl et al., 2024) során mindössze egy tanulmányt találtak, amely foglalkozott a párkapcsolati erőszakot elszenvedett anyák intézményi árulással kapcsolatos tapasztalataival, melyeket a gyermekelhelyezésre irányuló jogi folyamat során szenvedtek el. Ebben a tanulmányban a megkérdezett anyák olyan tapasztalatokról számoltak be, amelyekre jellemző volt az intézmények áldozathibáztató attitűdje, a túlélők érzéseinek invalidálása (Gutowski–Goodman, 2020). A szerzők által vizsgált publikációk negyede

amerikai katonai veteránok, fele pedig főiskolai/egyetemi hallgatók tapasztalatait vizsgálta, és csupán egy-egy foglalkozott például etnikai kisebbségek vagy fogyatékos személyek megéléseivel.

Fontos kérdés, hogy az intézményi árulásra adott reakciók jelensége mennyiben specifikus a párkapcsolati erőszak áldozatai esetében, illetve más – például vagyon elleni vagy testi sértéssel járó – bűncselekmények elszenvedői is szembesülnek-e hasonló tapasztalatokkal. Bár a szakirodalom alapján más áldozati csoportoknál is megjelenhet az áldozathibáztatás és a nem megfelelő intézményi reakció (Christl et al., 2024), az interperszonális és különösen a nemi alapú erőszak esetében ezek a jelenségek gyakrabban és intenzívebben jelentkeznek nők, illetve szexuális kisebbségekhez tartozó személyek esetében (Gómez, 2021; Kondrath et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom széles körben dokumentálja a szociális reakciók és az intézményi válaszok szerepét a traumafeldolgozásban, azonban a magyar kontextusban rendelkezésre álló empirikus eredmények korlátozottabbak, valamint sajátos intézményi és kulturális tényezők is befolyásolhatják a segítségkérés folyamatát. Magyarországról kevés kutatás áll rendelkezésünkre a témával kapcsolatban. Kengyel Judith Gabriella és munkatársai (2025) kutatásában több nő arról számolt be, hogy úgy érzik, a rendszer nem védi meg őket, s az sem kapott védelmet, aki jelentette a bántalmazást (Kengyel et al., 2025). A túlélők vonakodnak támogatást kérni, mivel előre tudják, hogy nem fognak megfelelő segítséget kapni. Ezenfelül a gyermekeik elvesztésétől és a megtorlástól való félelem is visszatartja a nőket (Galántai et al., 2019). A fenti kutatásban harminc olyan anyával készítettek interjúkat, akik korábban kapcsolati erőszakot szenvedtek el. Eredményeik szerint a láthatási jogok az intézményi árulás következtében a párkapcsolati erőszak folytatásává válhatnak, mivel a szülői kapcsolattartásra irányuló jogi eljárásokban részt vevő intézmények nem veszik figyelembe a volt partner által elkövetett erőszakot. Így az apák a családon belüli erőszak intézményi elismerésének hiánya miatt képesek voltak továbbra is kényszerítő kontrollt gyakorolni partnereik és gyermekeik mindennapi élete felett. Összességében az érintett nők úgy érzik, a rendszer cserben hagyja és nem védi meg őket.

INFORMÁLIS TÁMOGATÁS

Kutatások azt mutatják, hogy a női áldozatok leggyakrabban az informális szociális hálózatukhoz tartozó személyekhez fordulnak, idesorolhatók a családtagok, barátok és munkatársak (Boethius–Åkerström, 2020). Kutatások megállapították, hogy az észlelt társas támogatás magasabb életminőséggel és kisebb mértékű depresszióval járt együtt, kifejezetten akkor, amikor a nők elégedettek voltak a kapott támogatás minőségével (Beeble et al., 2009; Campbell et al., 1995).

Kiemelt figyelmet kell fordítanunk az emberek reakcióira, amikor az áldozatok segítséget kérnek, vagy megosztják a történetüket, mivel a trauma eredményezheti azt, hogy a túlélők eltávolodnak a barátaiktól, családtagjaiktól, sőt még önmagunktól is (Herman, 2019). A túlélő kitárulkozására többféleképpen lehet negatívan reagálni, például elkerülik, másként bánnak vele, ami része a megbélyegző reakcióknak, valamint úgy is lehet válaszolni, hogy átveszik az irányítást a túlélőtől, az engedélye nélkül megosztják a történetét, továbbá áldozathibáztató reakciót is lehet adni, amelynek során a felelősséget az áldozatra helyezik, és nem a bántalmazót okolják az erőszakért. Ezek a reakciók jelentősen rosszabb pszichopatológiával járnak, mint az (1) egocentrikus válaszok, amikor nem a túlélő szükségleteit helyezik előtérbe, hanem a sajátjukat, vagy a (2) figyelemelterelő reakciók, amikor elterelik a beszélgetést a megélt tapasztalatokról, vagyis a bántalmazásról (Ullman, 2000).

Az áldozatok leggyakrabban a lány barátaiktól kérnek segítséget, és az esetek felében hasznosnak találják a bántalmazásról szóló megnyílást, illetve 29 százalékuk az édesanyjával beszélt a bántalmazásról (Rose–Campbell, 2000). Kengyel és munkatársai (2025) kutatásában voltak, akik arról számoltak be, hogy a barátaik és a környezetük nem melléjük, hanem a bántalmazó mellé állt, mivel jó szándékot feltételeztek a bántalmazó viselkedése mögött (Kengyel et al., 2025). A család esetében előfordul, hogy a megosztott lojalitás következményeként a családtagok nem nyújtanak segítséget a nőnek (Rose–Campbell, 2000). Vizsgálatok azt mutatták, hogy míg a pozitív reakciók nincsenek hatással a pszichiátriai tünetekre, addig minden negatív reakció pszichopatológiával jár együtt (Ullman–Filipas, 2001). A társas támogatás hiánya nőknél erősebben összefügg a PTSD kialakulásával, mint férfiak esetében (Olff, 2012). A pozitív reakciók szerepet játszanak abban, hogy a túlélők adaptívabb megküzdési stratégiákat alkalmazzanak, és érzelmi támogatást keressenek, mivel a támogató reakciók segítik a túlélőket abban, hogy olyan erőfeszítéseket tegyenek, amelyek által visszanyerik a kontrollt, elősegítve a felépülési folyamatot. Ezzel szemben a negatív reakciók növelik az áldozathibáztatást, a tehetetlenség érzését, és a másokba vetett bizalom csökkenését eredményezhetik, ami ahhoz vezethet, hogy a túlélők maladaptív megküzdési stratégiákat vesznek igénybe, s elkerülik a traumával való foglalkozást, negatív hatást gyakorolva a PTSD tüneteiből való felépülésre (Ullman–Peter-Hagane, 2014).

PTSD A KAPCSOLATI ERŐSZAK ÁLDOZATAI ESETÉBEN

A párkapcsolati erőszakkal leggyakrabban előforduló zavar a PTSD, amely a bántalmazott nők körében nagyjából 75 százalékban fordul elő (Griffin et al., 2005; Johnson–Zlotnick, 2009). Több kutató is azt találta, hogy a pszichológiai bántalmazás erőteljesebb indikátora lehet a PTSD kialakulásának, mint a fizikai bántalmazás (Dutton et al., 2001; Pico-Alfonso, 2005; Street–Arias, 2001), habár sokan nem értékelik annyira súlyosnak, mint a fizikait, ezért sok esetben nem is jelentik (Masci–Sanderson, 2017).

A PTSD tünetei közé tartoznak az emlékbetörések, melyek során a személy újraéli a traumáját. Ezek rémálmok formájában is megjelenhetnek. További tünetek a másoktól való elszigeteltség érzése, a környezetre való érzéketlenség, az anhedónia, valamint a traumára emlékeztető tevékenységek és helyzetek elkerülése (WHO, 2019). Ez járhat fokozott ijedtséggel, álmatlansággal, valamint sokszor társul hozzá szorongás és depresszió, valamint öngyilkossági gondolatok, továbbá a PTSD a memóriát és a figyelmet érintő kognitív károsodással is jár (Brandes et al., 2002). Miranda Olff (2012) leírta, hogy a PTSD-ben szenvedő egyéneknél diszfunkcionális állapot lép fel, amelyet a stresszválasz elégtelen helyreállítása vált ki, ezért „az agyban a vészcsengő továbbra is szól, s a stresszreakciót nem tudják elfojtani” (Olff, 2012: 3).

Kutatók azt találták, hogy traumát követően a PTSD kialakulásának esélye nőknél kétszer vagy háromszor nagyobb, mint férfiaknál (Olff, 2012). A PTSD kialakulásának kockázati tényezői közé tartozik a társas támogatás és a környezet megerősítésének hiánya. Ha kialakul a PTSD, akkor a gyorsabb felépülést segítik a megfelelő szociális kötődések (Olff, 2012).

A TRAUMÁVAL KAPCSOLATOS SZÉGYENÉRZET

Amy Elisabeth Street és Ileane Arias (2001) szignifikáns kapcsolatot állapított meg a PTSD-tünetek súlyossága és a szégyen között (Street–Arias, 2001). A szégyen olyan meghatározó érzelem interperszonális traumát túlélő embereknél, amely szoros összefüggést mutat a súlyosabb PTSD-tünetekkel (Jones–Badour, 2024). A túlélők a szégyenből adódóan megküzdésként alkalmazhatják az elkerülést, így viszont a traumatikus emlékeket sem dolgozzák fel, ami fenntarthatja a PTSD-tüneteket (Cunningham, 2020). Christal L. Badour és munkatársai (2017) kutatásában azoknak a személyeknek, akik interperszonális traumától és a bántalmazással kapcsolatban PTSD-től szenvedtek, a 62 százalékuk tapasztalt traumával kapcsolatos szégyenérzetet is, továbbá a szakemberek azt találták, hogy a szégyen előrejelzi a PTSD megjelenését (Badour et al., 2017). A szégyen az énre összpontosít, és fokozza a belső fenyegetettség érzését, vagyis azt, hogy a túlélő sérültnek és alkalmatlannak érzi magát (Au et al., 2017).

Párkapcsolati erőszak esetén a bántalmazók olyan eszközöket használnak, amelyeknek az a céljuk, hogy partnerükben szégyent keltsenek, korlátozzák a függetlenségüket, és csorbítsák társadalmi megítélésüket (Camp, 2022).

A szégyenérzettel kapcsolatban több faktort azonosíthatunk női túlélők körében. Szégyent érezhetnek saját bántalmazó viselkedésük miatt, valamint azért, mert nem tudták megmenteni a kapcsolatot, s elárulták magukat. Továbbá néhány túlélő azért is szégyennel küzdhet, mivel nem volt képes megvédeni magát a bántalmazástól, vagy azért, mert túl sokáig maradt a kapcsolatban, és mert nem látta előre, hogy a partnere bántalmazó lehet (Doane, 2007, 2010). A szégyennek több forrása is lehet, például a bántalmazás, a stigmatizáció és a túlélő személyével kapcsolatos negatív feltételezések, amelyek internalizált szégyent eredményezhetnek (Camp, 2022).

A negatív szociális reakciók nagyobb szégyennel és több PTSD-tünettel járnak együtt, mint a pozitívak (Ullman et al., 2017; Timblin, 2021). A szégyen eredményezheti azt a döntést, hogy a túlélő nem keres pszichológiai ellátást, és nem beszél a bántalmazásról, mivel elítélve érzi magát (Ullman, 2000; Dworkin et al., 2019; Dichter et al., 2020). Azok a túlélők, akik úgy érzik, nem oszthatják meg másokkal a velük történteket, abban a hitben élnek, hogy viselkedésüket, érzéseiket és gondolataikat meg kell változtatniuk, ami szintén nagyfokú szégyennel jár együtt, továbbá szociális elszigetelődéssel, az értéktelenség és a tehetetlenség érzésével (Timblin, 2021; Pennebaker–Beall, 1986). Ezért ha egy túlélő úgy dönt, hogy mégis megbízik valakiben, felvállalja ezt a traumatikus élményt, és sebezhetővé válik, nagyon fontos, hogy a másik illető ne érvénytelenítse az érzéseit, tapasztalatait, mivel ez felerősítheti a túlélő szégyenérzetét (Camp, 2022).

Ezzel szemben azok a túlélők, akik pozitív visszajelzést kaptak, meg voltak győződve arról, hogy az erőszakért az elkövető felelős, és kevésbé hibáztatták magukat a velük történt események miatt, emellett nagyobb valószínűséggel fordultak segítséghez (például pszichológushoz), mint azok, akiknek negatív reakciókkal kellett szembesülniük (Orchowski– Gidycz, 2015).

Fontos megjegyezni, hogy jelen kutatásban a trauma fogalmát nem egységes konstruktumként kezeljük, hanem több egymással összefüggő, de elkülöníthető jelenségre bontjuk. A párkapcsolati erőszak mint traumatikus esemény elkülönül a traumára adott pszichológiai reakcióktól, mint amilyenek a PTSD-tünetek, valamint az érzelmi feldolgozást jellemző konstruktumoktól, amilyen például a traumával kapcsolatos szégyenérzet. A vizsgálat célja az e komponensek közötti kapcsolatok feltárása, nem pedig ezek egyetlen, homogén traumafogalom alá rendelése.

HIPOTÉZISEK

H1: Az intézményi árulás mértéke befolyásolja a traumával kapcsolatos szégyenérzet mértékét.

H2: A társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül hat a PTSD-tünetek előfordulásának mértékére.

H3: A negatív szociális reakciók a traumával kapcsolatos szégyenérzet növelésén keresztül hatnak a PTSD-tünetek előfordulására.

MÓDSZER

Vizsgálati személyek

Tizennyolc év feletti női kitöltőket kerestünk, akik saját bevallásuk szerint jelenlegi vagy múltbeli kapcsolatukban bántalmazás áldozatává váltak (verbálisan, érzelmileg, fizikailag, szexuálisan és/vagy gazdaságilag). Összesen 204 személy töltötte ki teljeskörűen a kérdőívet. A résztvevők átlagéletkora 36,6 év (SD = 12,54). A kitöltőknek közel a fele a fővárosban (42,65%), kisebb részük vármegyeszékhelyen (22,06%), kisvárosban (21,57%) vagy falun (11,76%) él. Iskolai végzettségüket tekintve legmagasabb arányban a gimnáziumot végzettek voltak (28,92%), őket követték az alapdiplomával (25,49%), a mesterdiplomával vagy magasabb fokozattal (13,73%) rendelkezők és a szakiskolát végzettek (12,25%). Legkisebb arányban a jelenleg is felsőoktatásban tanulók (11,76%), a felsőfokú szakképzettséggel rendelkezők (6,86%) és az általános iskolát végzettek (0,98%) voltak.

1. ábra: A résztvevők családi állapota (saját szerkesztés)

Mérőeszközök

A tájékoztató-beleegyező nyilatkozat ismertetése és elfogadása után rögzítettük a vizsgálati személy nemét, életkorát, lakóhelyét, iskolai végzettségét, családi állapotát, jelenlegi foglalkozását, gyermekeinek számát, szexuális irányultságát, az átélt bántalmazás fajtáját, valamint a bántalmazás óta eltelt időt. A kérdőív kitöltését megelőzően rákérdeztünk a kitöltő nemére, korára, iskolai végzettségére, családi állapotára, lakóhelyére, foglalkozására, nemi irányultságára, és arra, hogy vannak-e gyerekei. Ezt követően megkérdeztük, élt-e már valaha olyan párkapcsolatban, amelyben úgy érezte, hogy bántalmazó volt vele szemben a partnere érzelmileg, fizikailag, gazdaságilag, szexuálisan és/ vagy verbálisan. Ha a kérdésre nemmel válaszolt a kitöltő, a kérdőív véget ért számára, ezzel szemben igen válasz esetén rákérdeztünk, hogy milyen bántalmazást tapasztalt, s minden bántalmazási formát kiegészítettünk példával.

Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív

Az Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív (Institutional Betrayal and Support Questionnaire, IBSQ) az Intézményi Árulás Kérdőív (IBQ) alapján készült, amelyet az intézményi árulással kapcsolatos tapasztalatok felmérésére használnak, és amely Carly Parnitzke Smith és Jennifer J. Freyd (2013) nevéhez fűződik. Az IBSQ, mely huszonhat tételből álló önbevallásos kérdőív, az intézményeknek bejelentett traumatikus eseményre adott reakciót méri, legyen az pozitív vagy negatív (Rice, 2024), két fő csoportba sorolva a tételeket:

(1) intézményi árulás és (2) intézményi támogatás. A kitöltők igennel vagy nemmel válaszolhatnak. Tizenhat kérdés vonatkozik az intézményi árulásra. Kutatásunkban csak ezeket használtuk fel. Jennifer M. Gómez (2021) vizsgálata során az IBSQ magas belső megbízhatóságot mutatott (Cronbach-alfa = 0,97). A kérdőív fordítását a kétirányú fordítási eljárás alkalmazásával végeztük el.

Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív

A Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív (Trauma-Related Shame Inventory, TSRI) huszonnégy tételes önbevallásos kérdőív, amelyet a trauma következtében kialakuló szégyen különböző aspektusainak mérésére fejlesztettek ki (Øktedalen et al., 2014). A kitöltők négyfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy az elmúlt egy hétben mennyire volt rájuk igaz az adott állítás, és minimum 0, maximum 72 pontot tudnak elérni. Belső konzisztenciáját tekintve a TSRI kiváló (Cronbach-alfa = 0,98) (Øktedalen et al., 2014; Jones–Badour, 2024). A kérdőív nem tartalmaz fordított tételeket.

Szociális Reakciók Rövidített Kérdőív

A tizenhat tételes Szociális Reakciók Rövidített Kérdőív (Social Reactions Questionnaire-Shortened, SRQ-S) a negyvennyolc tételes Szociális Reakciók Kérdőív (SRQ) rövidített verziója, amelynek célja a szexuális zaklatást követő társadalmi reakciók felmérése (Ullman et al., 2017). A kitöltők ötfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy a felsoroltak közül milyen gyakran találkoztak az adott reakcióval a traumatikus élményük elmesélése után. Az SRQ-nak és az SRQ-S-nek három főskálája van: (1) pozitív reakciók, ennek alskálái közé tartozik az érzelmi támogatás és a kézzelfogható segítség; (2) nem segítőkész elismerés, melynek alskálái az elterelés, a kontrollálás, az egocentrikus reakciók; valamint (3) az ellenséges reakciók, ahova a stigmatizálás, a hibáztatás és az infantilizálás tartozik. A kérdőív belső konzisztenciája megfelelő (Ullman et al., 2017). Az alskálák pontszámait összeadás után átlagolni kell. Vizsgálatunkban a negatív reakciók az ellenséges reakciók és a nem segítőkész reakciók voltak.

Nemzetközi Traumakérdőív

A Nemzetközi Traumakérdőív (International Trauma Questionnaire, ITR) önbevallásos diagnosztikai mérőeszköz, melyet az ICD-11 által definiált PTSD és a komplex poszttraumás stressz zavar (CPTSD) mérésére fejlesztettek ki Marylene Cloitre és munkatársai (2018). Kitöltői ötfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy milyen mértékben zavarta őket az elmúlt egy hónapban az adott probléma. A PTSD és a CPTSD közös tünetei közé tartozik a fenyegetettség érzése (fokozott éberség), az elkerülés (a traumával kapcsolatos emlékek kerülése), valamint az újraélés (emlékbetörések, erőteljes álmok). Vizsgálatunk során a tüneteket a kérdőív három alskálájának (elkerülés, újraterhelődés, készenlét) alapján mértük, amelyek a PTSD fő tünetcsoportjait fedik le. Cloitre és munkatársai (2018) kutatásában a Cronbach-alfa-értékek 0,77 és 0,79 között mozogtak. A kérdőív fordítását a kétirányú fordítási eljárás alkalmazásával végeztük el.

Eljárás

Kutatásunkat a PPKE Pszichológiai Kutatásetikai Bizottság engedélyezte, az etikai engedély száma: 2024_39. A kérdőívet a Qualtricsban szerkesztettük meg, és az elkészült űrlapot a Facebook, az Instagram és a Reddit közösségi oldalak segítségével kezdtük terjeszteni. A vizsgálati személyeket hólabdamódszerrel gyűjtöttük össze. Bántalmazott nőkkel foglalkozó nyílt és zárt, illetve önismereti csoportokban is megosztottuk a kérdőívet. A tájékoztató-beleegyező nyilatkozat ismertetése után szabadon dönthettek a személyek, hogy részt kívánnak-e venni a vizsgálatban, amely önkéntes és anonim volt, illetve bármikor meg lehetett szakítani. A kutatásban kizárólag tizennyolcadik életévüket betöltött személyek vehettek részt. A kutatás során nem kértünk olyan adatokat, amelyek alapján a vizsgálati személyek beazonosíthatók lennének.

EREDMÉNYEK

Leíró statisztika

A válaszadók többsége tapasztalt érzelmi-társadalmi (87,2%) és szóbeli bántalmazást (84%), míg fizikai bántalmazást 42,49 százalék, szexuális bántalmazást 36 százalék szenvedett el, a legkisebb arányban pedig a gazdasági bántalmazást átélt nők voltak (33,6%). A különböző bántalmazási formák nagyon gyakran együtt járást mutatnak, azaz érzelmi bántalmazás mindig kíséri az egyéb bántalmazási formákat, így ezek nehezen különíthetők el, ebből kifolyólag vizsgálatunkban nem jelentek meg külön-külön.

A válaszadók többsége nem keresett intézményi támogatást (57,35%), míg azon személyek körében, akik igen, a pszichológushoz fordulás volt a leggyakoribb (32,84%), ezt követte a rendőrség (15,69%), a családsegítő (10,29%), az ügyvéd (9,8%), az orvos (7,84%) és a bíróság (4,9%).

Hipotézistesztelés

H1: Az intézményi árulás mértéke befolyásolja a traumával kapcsolatos szégyenérzet mértékét.

Azok, akik nem tapasztaltak intézményi árulást, alacsonyabb traumával kapcsolatos szégyenérzetről számolnak be, szemben azokkal, akik nagymértékű intézményi árulást tapasztaltak.

Egy szempontos, független mintás ANOVA-val megvizsgáltuk, hogy van-e különbség a traumával kapcsolatos szégyenérzet szerint. A résztvevőket négy csoportba soroltuk az alapján, hogy milyen mértékben tapasztaltak árulást az intézményhez fordulás során: 0. csoport: akik nem vettek igénybe intézményi támogatást; 1. csoport: akik intézményhez fordultak, de nem tapasztaltak árulást; 2. csoport: akik intézményhez fordultak, és kismértékű árulást tapasztaltak; 3. csoport: akik intézményhez fordultak, és nagymértékű árulást tapasztaltak.

Mivel az ANOVA alkalmazásának alapvető feltételei nem teljesültek, az adatok elemzésekor a traumával kapcsolatos szégyenérzet pontszámainak összehasonlítására

a négy csoport között nemparaméteres Kruskal–Wallis-tesztet használtunk. Az elemzés szignifikáns különbséget mutatott a csoportok mediánjai között (H[3] = 11,974; p = 0,007). Dunn-teszttel végeztünk post hoc összehasonlításokat, amelyek kimutatták, hogy a 0. csoport és a 3. csoport (p < 0,001), az 1. és a 3. csoport (p = 0,006), valamint a 2. és a 3. csoport között (p = 0,004) szignifikáns különbség van, míg a többi csoportpár esetében nem találtunk szignifikáns eltérést.

Látható, hogy azok, akik nem fordultak intézményhez (M = 26; SD = 17,86), azok, akik nem tapasztaltak intézményi árulást (M = 28,55; SD = 19,47) és a 2. csoport, melynek tagjai csak kismértékben éltek át intézményi árulást (M = 27,95; SD = 18,67), szignifikánsan alacsonyabb traumával kapcsolatos szégyenérzetről számoltak be, mint a 3. csoport, vagyis azok, akik nagymértékű intézményi árulást tapasztaltak (M = 47,08; SD = 18,59). Az eredmények azt mutatják, hogy akik nagymértékű intézményi árulást szenvedtek el, nagyobb mértékű traumával kapcsolatos szégyenérzetről számoltak be.

2. ábra: A traumával kapcsolatos szégyenérzet átlaga az intézményi árulás mértékének tükrében (saját szerkesztés)

H2: A társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül hat a PTSD-tünetek mértékére.

A hipotézis vizsgálatához mediációs elemzést végeztünk. A prediktor változó a társas támogatás, a kimeneti változó az észlelt PTSD-tünetek, a mediáló változó pedig a traumával kapcsolatos szégyenérzet voltak.

A társas támogatás és a traumával kapcsolatos szégyenérzet (Path a) kapcsolata szignifikáns (β = –,237; SE[B] = ,069; p ≤ ,001). A traumával kapcsolatos szégyenérzet ésa PTSD-tünetek (Path b) kapcsolata is szignifikáns (β = ,561; SE[B] = ,052; p < ,001). Az indirekt úthoz (Path ab) tartozó érték is szignifikáns (β = –0,133; SE[B] = ,042; p = ,024).

Az elemzésben részleges mediációt kaptunk, mivel az indirekt és a direkt útvonal is szignifikáns. Az eredmények azt mutatják, hogy a társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül és közvetlenül is enyhíti a PTSD-tüneteket. A hipotézis tehát igazolást nyert.

3. ábra: Összefoglaló ábra a társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

H3: A negatív szociális reakciók a traumával kapcsolatos szégyenérzet növelésén keresztül hatnak a PTSD-tünetekre.

A hipotézis vizsgálatához mediációs elemzést végeztünk. A prediktor változó a negatív szociális reakciók, a kimeneti változó a PTSD-tünetek, a mediáló változó pedig a traumával kapcsolatos szégyenérzet voltak.

A negatív szociális reakciók és a traumával kapcsolatos szégyenérzet (Path a) kapcsolata szignifikáns (β = ,515; SE[B] = ,065; p < ,001). A traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek (Path b) kapcsolata is szignifikáns (β = ,528; SE[B] = ,065; p < ,001). Tekintettel arra, hogy az indirekt úthoz (Path ab) tartozó LLCI- (= ,175) és ULCI- (= ,368) értékek pozitívak, a kapcsolat szignifikánsnak tekinthető (β = ,272; SE[B] = ,049; p < ,001). Az elemzésben az indirekt útvonal szignifikáns, míg a direkt útvonal nem szignifi-káns, így teljes mediációt kaptunk, tehát a traumával kapcsolatos szégyenérzet részben magyarázza a negatív szociális reakciók és a PTSD-tünetek közötti kapcsolatot. A hipotézis tehát igazolást nyert.

4 ábra: Összefoglaló ábra a negatív szociális reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggő mediációs elemzéshez (saját szerkesztés)

Formális támogatás

A csoportok közötti vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy az intézményi árulás mértéke szignifikáns összefüggést mutat a traumával kapcsolatos szégyenérzettel, hiszen azok, akik nem kerestek intézményi támogatást, vagy csak kismértékű árulást szenvedtek el, alacsonyabb szégyenérzetről számoltak be, szemben a nagymértékű intézményi

árulást tapasztaltakkal. A. Rachel Camp (2022)

Ha az adott intézmény áldozathibáztató magatartást tanúsít, vagy nem reagál megfelelően a bejelentésekre, az szintén fokozhatja a szégyen érzését, további terhet róva a túlélőre.

ezenfelül kiemeli, hogy a formális segítségkérés során a túlélők szégyent élhetnek meg, tekintettel arra, hogy az intézményhez fordulóknak olyan személyes, megalázó információkat kell megosztaniuk, amelyekről a legközelebbi hozzátartozójukkal sem szívesen beszélnének. A szerző hangsúlyozza, hogy a vallomástétel a bántalmazó fél előtt újratraumatizál és szégyent válthat ki, s a bántalmazó ezt az alkalmat felhasználhatja arra, hogy újra megszégyenítse és megfélemlítse a túlélőt. Ha az adott intézmény áldozathibáztató magatartást tanúsít, vagy nem reagál megfelelően a bejelentésekre, az szintén fokozhatja a szégyen érzését, további terhet róva a túlélőre. Ezt a megállapítást alátámasztják Lindsay L. Monteith és munkatársai (2016), akik összefüggést találtak az intézményi árulás és a PTSD között, míg Anne P. DePrince és munkatársainak (2011) kutatása a trauma utáni szégyen és a PTSD megjelenése között talált kapcsolatot. Camp (2022) rámutat, hogy a szégyennek több forrása is lehet: a bántalmazás, a stigmatizáció és a negatív feltételezések, hiszen a bántalmazott nőket azért is elítélik, ha benne maradnak a kapcsolatban, vagy ha nem lépnek ki belőle elég gyorsan (Enander, 2010).

Informális társas támogatás

Vizsgálatunk rámutatott a támogatási rendszerek fontosságára és a szociális kapcsolatok szerepére a traumafeldolgozásban. A társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek vizsgálata során részleges mediációt kaptunk, ami alátámasztja azt az elképzelést, hogy a társas tá mogatás közvetlenül és a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül is enyhíti a PTSD-tüneteket, összhangban Sarah Ullman (2000), valamint DePrince és munkatársai (2011) eredményeivel, akik kapcsolatot találtak a szégyen és a PTSD között. Kiemelve a negatív reakciókat eredményeink alapján a negatív szociális reakciók magasabb traumával kapcsolatos szégyenérzettel és erősebb PTSD-tünetekkel járnak együtt (Camp, 2022; Ehlers–Clark, 2000). Vizsgálatunk során teljes mediációval kimutattuk, hogy a negatív szociális reakciók növelik a traumával kapcsolatos szégyenérzetet, ami fokozza a PTSD-tüneteket. Ez az eredmény arra enged következtetni, hogy a negatív szociális reakciók önmagukban nem járulnak hozzá a PTSD-tünetek megjelenéséhez, de összhangban DePrince és munkatársai (2011) eredményeivel a szégyenérzet és a PTSD-tünetek között erős kapcsolat áll fenn.

A formális támogató intézmények működésének problémái a bántalmazóhoz való visszatérést és a bántalmazó kapcsolatból való kilépés feladását eredményezhetik, ezért különösen fontos a segítő intézmények kompetens jelenléte (O’Connor, 2002). Az eredmények kiemelik a két támogatási forma fontosságát, valamint azt, hogy az informális és a formális támogatás eltérő módon járul hozzá a trauma feldolgozásához és a szégyenérzet csökkentéséhez.

Korlátok és kitekintés

Mivel a kutatás kizárólag bántalmazott nőkre összpontosított, más traumát átélt személyekre és nemekre nem általánosíthatók az eredmények. A vizsgálat során kényelmi mintavételt használtunk, így kutatásunk nem tekinthető reprezentatívnak. A keresztmetszeti jelleg nem teszi lehetővé az okokozati összefüggések bizonyítását, valamint az intézményi árulás vizsgálata során a kis létszámú minta korlátozhatta az eredmények statisztikai erősségét. Ezenfelül a Nemzetközi Trauma Kérdőív használata során csak PTSD-tüneteket vizsgáltunk, mivel a kutatás a tünetek jelenlétére összpontosított, ésmcélja nem diagnózis felállítása, hanem a tünetek intenzitásának mérése volt. Emellett a kitöltők között voltak olyan nők, akik még mindig bántalmazó párkapcsolatban éltek. Kutatásunk felhívja a figyelmet arra, hogy a támogatási rendszerek milyen mechanizmusokon keresztül függhetnek össze a kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb kimenetelekkel, elősegítve olyan támogatási programok kifejlesztését, amelyek szerepet játszhatnak a gyógyulásban és a társadalmi érzékenyítésben.

A jövőben szükségesek lennének olyan kutatások, amelyek a különböző formális intézmények (például családsegítő, rendőrség) hatásait hasonlítják össze, hogy pontosabb képet kapjunk a különböző típusú támogatások hatékonyságáról és szerepéről.

I. táblázat: A kérdőívek és skáláik leíró statisztikája (saját szerkesztés)

II. táblázat: Összefoglaló táblázat a társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

III. táblázat: Összefoglaló táblázat a negatív szociális reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)