Absztrakt

Elisabeth Lukas Beteljesülés – értelemkérdés időskorban című kötete a logoterápia szemléletén keresztül mutatja be, hogyan válhat az időskor az életértelem kiteljesedésének szakaszává. A mű olvasmányosan, szakmai, kulturális és hétköznapi példákra, valamint filozófiai reflexiókra építve tárgyalja az értelem felfedezésének útjait. A mulandóság témáját a gyertya metaforáján keresztül járja körbe, amely szerint a gyertya azáltal teljesíti be értelmét, hogy megfogyatkozik, azonban ezzel meleget és fényt juttat a világba. Lukas hangsúlyozza, hogy az értelem nem a külső körülményekben, hanem a személy belső szabadságában és öntranszcendenciájában rejlik. A kötet különösen értékes a hazai szakemberek számára, mivel az időskorra nem hanyatlásként, hanem értelemben és lehetőségekben gazdag életszakaszként tekint. A recenzió a mű fő gondolatait és az időskor értelemkérdésére vonatkozó logoterápiás szemléletet foglalja össze.

Kulcsszavak: időskor, életértelem, logoterápia, értelemkeresés, egzisztenciális pszichológia

DOI: 10.56699/MT.2026.3.10

Elisabeth Lukas osztrák pszichológus Viktor E. Frankl közvetlen tanítványa, a logoterápia egyik kiemelkedő képviselője (Wong, 2012). A logoterápia iránti elköteleződése akkor mélyült el, amikor felismerte, hogy az ember személyisége és spiritualitása nem érthető meg állatkísérletek alapján (Aghadiuno–Kalsi, 2017). 1986-ban megalapította a Dél-németországi Logoterápiás Intézetet, s több mint öt évtizedes klinikai és oktatói munkája során a logoterápia gyakorlati alkalmazásának egyik legfontosabb népszerűsítőjévé vált (Cox–Klinger, 2004). Munkásságát értékelve gyakran Frankl legjelentősebb tanítványaként tartják számon (Kőváry, 2024). Írásaiban következetesen azt a frankli alapelvet képviseli, miszerint az értelem nem kitalálható, hanem felfedezhető, és hangsúlyozza az ember szabadságát még a legnehezebb körülmények között is. Több mint harminc könyv szerzője, és nevéhez fűződik az életértelem megélését vizsgáló logoteszt kidolgozása is (Kwee–Längle, 2019). A Beteljesülés – értelemkérdés időskorban című kötet ennek a szellemi örökségnek tömör, érett összegzése (Lukas, 2008).

Elisabeth Lukas eredetileg Alles fügt sich und erfüllt sich – Die Sinnfrage im Alter [Minden a helyére kerül, és beteljesedik – Az élet értelmének kérdése időskorban] című műve 2001-ben jelent meg a Quell Verlag gondozásában, magyar fordítása pedig hét évvel később látott napvilágot. A könyv egy olyan időszakban jelent meg, amikor a hazai társadalom egyre élesebben szembesült az elöregedés kihívásaival, valamint az idősek gondozásának, méltóságának és lelki egészségének kérdéseivel. Jó mutatója ennek a demográfiai háttér, miszerint Magyarországon az öregedési index 1990-ben 64,5 volt, míg 2011-re 116-ra emelkedett (KSH, 2012). Ez a tendencia napjainkban is folytatódik, így az időskorú népesség növekedésével párhuzamosan egyre fontosabbá válik az idősek mentálhigiénés ellátását érintő kihívásokra adható szakmai válaszok kidolgozása. Lukas Beteljesülés – értelemkérdés időskorban című kötete nem kizárólag empirikus kutatás eredménye, hanem évtizedes terápiás tapasztalatokból, klinikai példákból és filozófiai reflexiókból építkező, esszéigényű összegzés. Jelentősége az, hogy az időskort nem hanyatlásként, hanem az értelem kiteljesedésének különleges szakaszaként mutatja be, amelyben számos lehetőség nyílik az egyén számára, hogy beteljesítse az élet értelmét.

Az időskor értelmének kérdése ma talán még aktuálisabb, mint a könyv megjelenésekor, hiszen a demográfiai változások, az ellátórendszer túlterheltsége, a magány és a veszteségek feldolgozásának nehézségei mind olyan jelenségek, amelyek napjainkban is újra és újra felvetik: hogyan lehet teljes életet élni akkor is, amikor a fizikai erő, a társadalmi szerepek vagy az emberi kapcsolatok átalakulnak, esetleg megfogyatkoznak? Lukas válasza egyértelmű: az értelem nem a külső körülményekben, tárgyak birtoklásában, hanem a személy belső szabadságában és öntranszcendenciájában rejlik. Az írónő logoterápiás szemléletére épülő megközelítése a nemzetközi szakirodalomban a Viktor E. Frankl által alapított pszichoterápiás hagyomány egyik fontos továbbgondolásaként jelenik meg. A témában publikált más művek – például Frankl …mégis mondj igent az életre! című munkája vagy Lukas korábbi kötetei – elsősorban a szenvedés értelmét vizsgálják. Jelen kötet kifejezetten az időskor egzisztenciális sajátosságaira fókuszál, és ezzel egy viszonylag kevéssé feldolgozott területre irányítja figyelmünket. A hazai szakirodalomban különösen értékes, mivel az időskor pszichológiáját gyakran pusztán biomedikális, kognitív vagy szociális szempontból tárgyalják, míg Lukas spirituális-egzisztenciális dimenzióval egészíti ki.

A könyv a következő három nagy tematikus egységre bontható: az értelem felfedezésének útjai, a mulandóság és az életértelem viszonya, illetve a gyertya metaforája. Az értelem felfedezésének útjairól szólva Elisabeth Lukas – Frankl nyomán – két alapvető értelemfelfedező folyamatot különít el. Az első az alkotó vagy önkifejező értelem, amely során az egyén másokért végzett, önzetlen cselekvésen keresztül jut el kiteljesedéséhez. Annak példájaként, hogy hogyan vezethet egy mély egzisztenciális krízis az értelem újrafelfedezéséhez, Anton Bruckner osztrák zeneszerző történetét említi. A késő romantika egyik jelentős alakja elsősorban monumentális szimfóniáiról és egyházi zeneműveiről vált ismertté. Művei azonban kezdetben nem arattak sikert, mivel kortársaival ellentétben nem igyekezett a közönség ízléséhez igazodni, nem volt hajlandó kompromisszumot kötni zenei elképzeléseiben a közízlés javára. Az egyik koncertje közben a hallgatóság egy része unatkozva elhagyta a termet, sőt, a zenekari tagok is fokozatosan kiszivárogtak. Bruckner szégyenkezve kullogott el a helyszínről. A történtek hatására – a Duna partján sétálva – megkérdőjeleződött életének értelmessége, még az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Váratlan esemény törte meg elmélkedését: meghallotta, ahogy a klosterneuburgi apátság szerzetesei a Te Deumot éneklik. Ez a tapasztalat fordulópontot jelentett az életében: ekkor határozta el, hogy többé nem a közönség elvárásainak akar megfelelni, hanem műveit egy magasabb célnak, Isten dicsőségének szenteli. Ennek szellemében komponálta meg később Te Deum című alkotását is, amely végül meghozta számára azt a szakmai elismerést, amelyre vágyott. Bruckner esete azt mutatja, hogy az értelem nem feltétlenül a külső sikerhez kötődik, hanem egy belső irányváltás során, egy transzcendensnek értelmezett élmény hatására is új formát ölthet. A példa jól láttatja, hogy az értelem gyakran egy másik személyre vagy egy értékes célra irányuló odafordulásból bontakozik ki.

A második típus a katartikus élményből fakadó értelem, amikor is az egyént egy kívülről és nem az „énből” kiinduló megélés ragadja meg. Lukas Oskar Lockowandt német pszichológus példáját említi: egy olyan katartikus tapasztalatot ír le, amelynek során az értelem nem tudatos keresés, hanem közvetlen, élményszerű megélés formájában jelenik meg. Egy firenzei látogatás során a naplemente és a város látképe mély hatást gyakorolt

Lockowandtra, mintha saját testének határai feloldódtak volna a táj egységében. Az élményben a tárgyak és a környezet egységet alkottak, s a férfi a teljes egész részeként élte meg magát. Ebben a pillanatban minden cél, szándék és érdek háttérbe szorult, és az élmény tiszta jelenlétként vált átélhetővé. A firenzei látkép tehát nem csupán esztétikai benyomásként jelent meg számára, hanem az értelem felfedezésének forrásaként is: egyfajta szeretetteljes körülöleltség-élményt élt át, amelynek során a világ részeként egységben és harmóniában volt jelen a pillanatban.

A mulandóság és az életértelem viszonyát tárgyaló fejezet egyik legfontosabb gondolata a csűrmetafora, amely Tolsztoj kútképére válaszol: míg Tolsztoj a halált fenyegető, elkerülhetetlen sárkányként jeleníti meg, addig Frankl a búzamező képével arra helyezi a hangsúlyt, hogy az élet termése nem semmisül meg, hanem „átmentődik” a lét másik dimenziójába. A csűr az ember életének belső raktára, amelyben mindaz helyet kap, amit valaha megvalósított: a tettek, a szeretet gesztusai, a helytállás, a megbánás, a megbocsátás, a döntések és a vállalt felelősség. Ezek a „betakarított értékek” akkor sem vesznek el, amikor a testi élet véget ér. Lukas értelmezésében a csűr azt fejezi ki, hogy az emberi élet értelme nem a jelenben mérhető, hanem a megvalósult értékekben, amelyek nincsenek alávetve a halálnak. A metafora ereje abban rejlik, hogy átfordítja a mulandóság tapasztalatát: a halál nem egyszerűen a testünk sejtjei közötti kölcsönhatások megszűnése, hanem az általunk betakarított termést oltalmazó csűr ajtajának becsukódása. Amit az ember életében megvalósított, az meggyökeresedik a valóság talajában, és nem válik semmissé attól, hogy a fizikai élet lezárul, míg azok a lehetőségek, amelyeket veszni hagyott, a feledés homályába vesznek. Ez a szemlélet különösen fontos időskorban, amikor a veszteségek, a gyengülő test és a társadalmi szerepek beszűkülése könnyen kétségbeeséshez vezethetnek. Lukas szerint azonban az időskor éppen az a szakasz, amikor az ember ráláthat a csűr tartalmára: rendezheti, kiegészítheti, gazdagíthatja. A csűrmetafora így egyszerre vigasztaló és cselekvésre ösztönző. Vigasztal, mert azt üzeni, hogy semmi nem vész el, ami valóban érték volt. És cselekvésre ösztönöz, mert arra hív, hogy az ember még az élet alkonyán is tehet olyan lépéseket – megbocsátás, hála, jóvátétel, elfogadás –, amelyek újabb „termést” hoznak. Bár a nagy tettek ideje lejár, Lukas hangsúlyozza: az időskor nem lezárás, hanem betakarítás, és a csűr ajtaja csak akkor csukódik be, amikor az ember már mindent elhelyezett benne, amit elhelyezhetett. A metafora ezért válik a könyv egyik legfontosabb üzenetévé: az élet értelme nem a birtoklásban, nem a teljesítményben, hanem a megvalósított értékekben rejlik, amelyek túlélnek bennünket.

A kötet záró fejezete a gyertya képén keresztül mutatja be az emberi élet lényegét: a test (azaz a viasz) lassan elég, de a szellem (azaz a kanóc) fénnyé válik. Lukas értelmezésében a gyertya nem csupán hasonlat, hanem antropológiai állítás: az ember lényegét nem az anyagi része, hanem a benne élő szellemi dimenzió adja. A viasz fogyása – az öregedés, a testi gyengülés, a veszteségek – nem a személy fogyatkozását jelenti, hanem éppen azt, hogy a fény egyre tisztábban láthatóvá válik. A metafora egyik legfontosabb üzenete, hogy a test leépülése nem érinti a személy méltóságát. A kanóc, a szellem sérthetetlen, még akkor is, ha a viasz megtörik vagy megroppan. Lukas hangsúlyozza: a megtört gyertya is világít. A sérülékenység, a betegség vagy a fogyatkozó erő nem oltja ki az ember értelmét, sőt, a fény sokszor éppen a törésvonalakon át válik láthatóbbá. A gyertyametafora másik fontos rétege az, hogy a gyertya ugyan önmagát is megvilágítja, azonban nem önmagáért ég. Világossága másokat szolgál, melegít, utat mutat. Lukas ezzel arra emlékeztet, hogy az időskor nem csupán visszatekintés, hanem továbbadás is: az élettapasztalat, a bölcsesség, a tartás és a példamutatás olyan „fény”, amely a környezet számára is értéket hordoz. A gyertya akkor is világít, ha kilépünk a szobából – az ember által megvalósított értékek akkor is hatnak, amikor ő maga már nincs jelen. A metafora végső üzenete, hogy a fény örök, mert amint valami értelemmé vált, „örökkévaló lett”. Lukas ezzel visszakapcsol a csűrmetaforához: a megvalósított értékek nem vesznek el, és nem függnek attól, hogy mások tudnake róluk, látta-e bárki a csűr raktárának bőségét. A gyertya fénye nem attól igaz, hogy látják, hanem attól, hogy világít. Ez a kép a könyv spirituális záróköve: vigasztaló és felemelő, s a logoterápia emberképének egyik legszebb összefoglalása. A személy méltósága sérthetetlen, a szellem törhetetlen, és az élet értelme a végességben is kibontakozhat.

A könyv stílusa közérthető, esszéisztikus, a szerző gyakran említ irodalmi példákat. Befogadása nem igényel pszichológiai előképzettséget. Jól használhatják szociális és egészségügyi szakemberek, idősellátásban dolgozók, mentálhigiénés szakemberek, valamint minden olvasó, aki a maga vagy hozzátartozója időskorát szeretné jobban megérteni. A kis kötet nem klasszikus értelemben vett empirikus kutatást ismertet, ezért módszertani apparátusa is más jellegű. Lukas klinikai példákat, élettörténeti epizódokat, irodalmi és filozófiai hivatkozásokat, valamint logoterápiás fogalmakat sző össze koherens gondolatmenetté. Ennek a módszernek erőssége, hogy az olvasó számára élményszerűvé teszi az értelemkeresés folyamatát. Korlátja ugyanakkor, hogy példái nem reprezentatívak, inkább illusztratívak – de a mű célja nem a tudományos bizonyítás, hanem a szemléletformálás. Újszerűsége abban rejlik, hogy az időskort nem a veszteségek és a szenvedés időszakaként, hanem értelemgazdag életszakaszként mutatja be. A logoterápia szemlélete különösen jól adaptálható idősellátási intézményekben, a hospice-ellátásban, családi gondozásban, valamint önismereti folyamatokban. Gyakorlati üzenetei – például a megbocsátás logoterápiás szerepéről, a „fantáziában lejátszódó párbeszéd” módszeréről vagy a csűrmetaforáról – közvetlenül alkalmazhatók az időseket segítő mindennapi munkában.

Elisabeth Lukas könyve kiállta a megjelenése óta eltelt negyed évszázad próbáját. Rendkívül inspiráló, olvasmányos, mély tartalmú mű. Olyan kérdésekre ad választ, amelyekkel minden ember – előbb vagy utóbb – szembesül. A Beteljesülés – értelemkérdés időskorban ugyanis nem csupán az időskorról, hanem az emberi élet egészéről szól: arról, hogyan válhat a mulandóság a kiteljesedés forrásává. A kötet különösen értékes a magyar olvasók számára, mert olyan szemléletet kínál, amely ritka a hazai irodalomban: a gondoskodás, a méltóság és az öntranszcendencia fogalmait helyezi középpontba.

Elisabeth Lukas: Beteljesülés – értelemkérdés időskorban,

Budapest, Jel Könyvkiadó, 2008