Absztrakt

A szerzők a magyarországi roma történelem főbb kérdéseit mutatják be, gazdag szakirodalmi bázisra támaszkodva. A kutatástörténeti és forrás­ kritikai bevezető után a középkori fejlemények, majd a különböző együttélési modellek, illetve az ezekhez kapcsolódó akkulturációs folyamatok kérdéseit tárgyalják. Történeti kontextusba helyezik azokat a 17–18. századi változásokat, melyek a kormányzat szemében „cigánykérdést” jelentettek. Röviden összegzik a 19. század végi polgárosodás, iparosodás főbb hatásait. A 20. század: a két világháború és a roma holokauszt ismertetése után az államszocializmus időszaka következik, amikor asszimilációs és integrációs kísérletekre egyaránt sor került. A szöveg a rendszerváltással zárul.

Kulcsszavak: roma történelem, együttélés, asszimiláció, integráció

A magyarországi roma történelem összefoglalása egy rövid tanulmányban már nem igazán lehetséges, köszönhetően az elmúlt évtizedekben megjelent forráskiadvá- nyok és szaktörténeti munkák jelentős számának (vö. Binder, 2009; 2014; 2015a).

Ugyanakkor éppen ez a tudományos teljesítmény teszi lehetővé, hogy közismertnek tartott kérdések mentén haladva felhívjuk a figyelmet a romák történelmével kapcsolatos hétköznapi tudás hiányosságaira. Mivel eddig a 20. század történetéről készült a legtöbb kutatás, terjedelmi korlátaink miatt jelen szövegben a középkori és kora újkori fejlemények dominálnak.

Kutatástörténet, források és történelem

Bár a történettudomány valóban jó ideig „nem vett tudomást” a roma közösségekről, nem mondhatjuk, hogy a cigányoknak^[1]A dolgozatban a „roma” és a „cigány” szavakat szinonimaként használjuk, azzal együtt, hogy a „roma” kifejezés emancipációs törekvések hatására az 1980-as években terjedt el … Részletek nincs történelmük. A 19. században intézményesülő modern történettudomány feladata a nemzet történelmének bemutatása lett. Ebből kifolyólag az államalkotó népek története, azon belül pedig főleg a hadtörténet és a diplomáciatörténet voltak a kutatók fő érdeklődési területei (vö. Nagy, 1998; Tóth, 1998; Breisach, 2004; Romsics, 2008). A különféle alárendelt helyzetű társadalmi és etnikai csoportok (például etnikai kisebbségek, nők, munkások) még jó ideig nem képezték kutatás tárgyát (Hobsbawm, 2006). Ahogy Marczali Henrik írta a 19. és 20. század fordulóján: „Mivel a cigányság nem az általánosat, nem a fejlődés fő áramát testesíti meg a világtörténelemben, nem is szükséges bővebben ismertetni” (Erdős, 2007: 133).

Fentiek tudatában nem is lehet meglepő, hogy a magyarországi cigány csoportokkal foglalkozó, tudományos igényű érdeklődés terén a néprajz és a nyelvészet jócskán megelőzte a történettudományt. A 19. század végén már nemzetközi színvonalon űzték szakmájukat a korabeli „ciganológusok”, míg a történészek körében csupán az 1980- as években jelentkezett ilyen irányú érdeklődés (vö. Deáky-Nagy, 2009). Komolyabb mennyiségű és minőségű, forrásfeltáráson és forráskritikán alapuló történészi munka a rendszerváltást követően jelent meg (vö. Binder, 2015b).

A roma közösségek történetével kapcsolatban számos levéltári forráscsoport vizsgálható, például szolgabírói vizsgálatok, kérelemlevelek, peres iratok, személyleírások, céhszabályzatok, vagyonleltárak, adójegyzékek. Itt kell megjegyezni, hogy a források túlnyomó többségét a nem cigány környezet hozta létre. A kutatók ezek esetében azt tekintik cigánynak, akit a környezete annak tartott. A 19. század előtt a források egy szűkebb csoportja tekinthető olyannak, amelyet részben a cigányok hoztak létre. A kérelmek, menlevelek ugyanis magukat cigánynak tartó emberek megbízásából készültek. A 19. század második felétől bővül a források köre, hiszen roma értelmiségiek, zenészek, művészek, aktivisták maguk is számos forrásértékű dokumentumot hoztak létre (vö. Nagy, 1998: 3–15; Kardos, 2008: 9–10; Hajnáczky, 2019; 2020).

Van-e tehát cigány történelem? Már a kérdésfeltevés is bántóan hat, hiszen a saját történelmi múlt nem a nemzetállamok kiváltsága, hanem egy adott közösséghez kapcsolódó múltbeli tények emlékezete, rendszere és ismerete.

A hazai roma közösségekről szóló történeti tudás része a magyar és az európai történelemnek, emellett természetesen önálló roma történelemként is értelmezhető. Ugyan- akkor ez a tudás behatárolt, hiszen mostani tudásunk szerint a 19. század második feléig mások írtak róluk, vagyis ők maguk a helyzetükből adódóan a róluk fennmaradt történeti tudást nem formálták. Tehát a cigányokról szóló történeti tudás nem feltétlenül egyenlő az ő történelmükkel.

Megérkezés és beilleszkedés

Az első cigány csoportok feltehetően a 14. század közepén jelentek meg a Balkán-félszigeten, magyarországi felbukkanásuk pedig e század végétől dokumentálható (Nagy, 2004; Tóth, 2005a). Európába érkezésük idején a roma közösségek nagy részére egyértelműen illik az úgynevezett peripatetikus közösség fogalma. Az ilyen vándorló csoportok gazdasági stratégiájának legfontosabb vonása olyan javak és szolgáltatások értékesítése, melyekből az adott gazdasági rendszerben hiány van (Prónai, 2000: 178).

Nyugat-Európában a kora újkor hajnalán a városgazdaság, a manufaktúraipar ki- bontakozása és a bürokratikus államszervezet megerősödése nem kedvezett a szolgáltató vándoroknak. A nyugati országok egymás után hozták meg erőszakos kirekesztő törvényeiket. A kelet-európai gazdasági-társadalmi viszonyok, a „második jobbágyság” kialakulása és a fejletlen városhálózat nagyobb mozgásteret, több lehetőséget biztosított a peripatetikus roma csoportoknak (Binder, 2016b).

Az eddigi kutatásokból az tűnik ki, hogy hazánkban a földesurak és a városok tudatos munkaerőszerzési szándéktól inspirálva fogadták be a cigányokat (Nagy, 2004: 32). Erről tanúskodnak a különböző uralkodói menlevelek, városi számadáskönyvek és földesúri adománylevelek is (Tóth, 2006: 26). Ez utóbbi forrástípushoz tartozik az az oklevél is, mely a legkorábbi olyan cigányokról tudósít, akik letelepült életmódot folytattak. Ebben „1455. január 18-án Hunyadi János mint besztercei gróf engedélyt adott Barcsay Péter és Tamás számára, hogy négy cigányt (quatuor ciganos) bármelyik birtokukon jobbágyként tarthatnak, és hatalmuk lehet felettük” (Nagy, 2004: 18).

Társadalmi jelenlétüket markánsan szemlélteti Werbőczy István 1524-ben kelt egyik levele, amely – tudomásunk szerint első alkalommal – ezt a csoportot is a communitas regni részeként, a Szent Korona alattvalóiként (subditos) határozta meg (Orsós, 2019: 62). Más forrásokkal együtt ez azt az elképzelést támasztja alá, mely szerint egyes cigány csoportok közvetlenül királyi joghatóság alatt éltek.

Az egyházak számára sem maradtak láthatatlanok a cigány közösségek: számos katolikus és protestáns zsinati dokumentum említi a cigányokat, némelyik pedig már a köztük végzett munkát is körvonalazza. Jelenlegi tudásunk szerint az első olyan cigány házasságkötés, amelyre református szertartás szerint került sor, 1613-ban történt hazánkban (Landauer, 2016: 20).

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a késő középkorban Magyarországra érkező roma közösségek nagy része királyi, földesúri, városi vagy egyházi hatalom joghatósága alatt, jobbágyi jogállásban élt és dolgozott.

Együttélési modellek

A kis létszámú, peripatetikus roma csoportok mindenhol „mások mellett” éltek, így logikus, hogy a tartós megmaradás szükségszerűen valamilyen együttélési modellt rajzolt ki. Az ilyen együttélési modellek alapja a gazdasági együttműködés, a munka volt (Nagy, 2008). Néhány példával illusztráljuk a vándorló és a letelepült életmód mellett működő modelleket, majd megnézzük, milyen változásokkal járhattak ezek a folyamatok.

Nagy Pál kutatásai szerint a vándorláshoz kötődő foglalkozások számos esetben „menlevelekkel biztosított vándorló, ellenőrzött munkavégzésnek” minősültek. Mint írja: „A földesurak a jogi védelem mellé »szokott« mesterségük szabad gyakorlását engedélyezték a cigányoknak, s menlevelekkel biztosították, hogy szabadon eljuthassanak egyik birtokról a másikra. […] A szabad mozgás révén a cigányok elláthatták a földesuruk birtokaihoz tartozó falvakban a kézműves-szolgáltatások egy részét, és meg is tudtak élni” (Nagy, 2004: 61–62). A vándoriparosok mellett részben vagy egészben vándoréletmódot folytattak az aranymosással és a lókereskedelemmel foglalkozó cigányok is (Zsupos, 1996). Ugyancsak rendszeres helyváltoztatással járt a 18. században érkező beás cigányok hagyományos foglalkozása, a fafeldolgozás, teknőkészítés is. A többnyire erdei telepeken élő közösségek, miután egy területen elvégezték a szükséges munkákat, és ellátták a környéket a termékeikkel, útra keltek újabb „piacot” keresni (Nagy, 2009).

Letelepült életmódot folytató cigányokról elsősorban a nagyobb városainkból származó források számolnak be. A 15. századtól a városi magisztrátusok cigányok feletti joghatóságát több esetben uralkodói rendeletek erősítették meg. A cigány közösségek általában megtarthatták szokásaikat, vezetőjük a vajda volt, aki közvetített a hatóság és a cigányok között (Nagy, 2004: 20–26). Fontos, hogy a vajda cím semmiképpen sem etnospecifikus fogalom, általában valamilyen vezetői tisztséget jelölt.^[2]Ilyen volt például az erdélyi vagy a moldvai vajda, akik területi hatalommal felruházott vezetők voltak (utóbbira lásd HU-MNL-OL-E 21-1557.10.15.), vagy a komáromi naszádosok vezetője, … Részletek

A török források a 16. században a hódoltsági területen lévő szultáni közigazgatási egységekben említenek nagyobb létszámú adózó cigányt, akik különböző iparos- (kovács, golyóöntő) vagy szolgáltató- (zenész, hóhér, seborvos) tevékenységet űztek. A török adóösszeírások alapján a legtöbb cigány Budán élt, ahol külön városrészt népesítettek be, és sokan közülük borkereskedelemmel is foglalkoztak (Mészáros, 1976). A városok mellett természetesen a falvakban is jelen voltak a roma közösségek, megélhetésüket jellemzően kisipari tevékenységek, zenélés, mezőgazdasági segédmunkák és földművelés biztosította (Nagy, 2017).

A 17. századtól találhatók olyan források, melyekben megjelenik a városi kézműves- céhek törekvése a nemkívánatos cigány konkurencia kiszorítására. A későbbi évszázadokban hasonló jellegű források tanúskodnak a debreceni, miskolci, szegedi és a győri cigány kovácsok piaci versenyhelyzetet teremtő ipari tevékenységéről is. Miskolcon a helyi céh szándéka ellenére a kovácsolással, zenével és napszámosmunkával foglalkozó cigányok a 18. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká váltak. Egy korabeli utazó ezt írta: „…sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően meg- változott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték” (Tóth, 1993: 207). Az idézet jól szemlélteti, hogy a tartós együttélés hatására komoly változások történhetnek az interetnikus viszonyokban.

Akkulturációs folyamatok: asszimiláció, integráció és szegregáció

Különböző közösségek egymás mellett élése kulturális kölcsönhatásokkal jár, ezt a szak- irodalom akkulturációnak^[3]Fontos, hogy az akkulturáció esetünkben nem „kultúravesztést” vagy „kulturális beolvadást” jelent, hanem kölcsönhatást, folyamatot (vö. Binder, 2013: 15–16). nevezi. Az akkulturáció egyik kimenete lehet az asszimiláció, melynek során az egyén egy másik közösséghez hasonul, és megszűnik korábbi csoporttagsága. Egy másik lehetséges akkulturációs változás az integráció. Ezt jelen esetben úgy értelmezzük, hogy adott lokális közegben az egyén – önmaga és mások szemében egyaránt – cigányként/romaként jelenik meg, mint a helyi társadalmi-gazdasági rendszer aktív résztvevője. Egy harmadik lehetséges kimenet a szegregáció, mely a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli megjelenéseként is értelmezhető (Ladányi, 2011: 51). Ilyenkor a közösség tagjai szintén cigányként ismertek, de a többségi lakosságtól elkülönülten élnek, a kirekesztettség különböző szintjein. Nem szorul külön magyarázatra, hogy mindhárom „kimenet” szorosan függ a „többségi” oldal kisebbséggel kapcsolatos attitűdjeitől, a gazdasági együttműködés sikerességétől és további tényezőktől (például a felekezeti viszonyoktól). Az akkulturációs folyamatokat és a vázolt kimeneteket számos izgalmas történeti példával lehet illusztrálni, de a terjedelmi korlátok miatt csak néhány esetet mutatunk be.

A kulturális kölcsönhatások változataira jó példa a román nyelvű beás cigány közösségek helyzete. Nagy Pál írja, hogy az 1770-es évek dél-dunántúli összeírásaiban a ma is ismert családneveikkel találhatók meg a beások. Ekkor a foglalkozásukra nézve részben erdei teknővájó telepeken működő kézművesekként, részben a falvakban élő nap- számosokként. „A falvakban napszámosmunkából élő, többnyire már katolikus vallású beások paraszti módon (»more rusticano«) öltözködtek, és gyermekeik nevelésében is hasonultak. A kézműves beások identitásának, csoportkarakterének meghatározó vonása a román jelleg. A románok módjára (»more valachico«) öltözködtek, és görögkeleti vallásúak” (Nagy, 2019: 45–46).

Az asszimilációval végződő történeti folyamatok forrásait nem könnyű feltárni. A helyzetet bonyolítja, hogy a cigányokat nem feltétlenül ugyanazon kritériumok szerint tartották cigánynak a források megalkotói (vö. Nagy, 2008). Itt kell megemlíteni, hogy egyes politikai rendszerekre is jellemző volt az asszimilációt előtérbe helyező „cigánypolitika”, elsősorban a felvilágosult abszolutizmusra és az államszocializmusra (vö. Nagy, 1998; Majtényi–Majtényi, 2012).

A városokban polgári életmódra váltó cigányok számára az asszimiláció a társadalmi felemelkedés velejárója lehetett olyan időkben, amikor a cigány/roma közösség (etnikai) elismerése alig vagy egyáltalán nem létezett.

A jelenségre jó példa lehet 1687-ből egy bizonyíthatóan cigány származású teológus- hallgató esete. Grausser Dávid a nagyenyedi református kollégium tanulója volt, később iskolamesterként, majd lelkészként is dolgozott. Fontos, hogy csupán az ifjúkorára vonatkozó források utalnak cigány származására, azaz értelmiségivé válva megszűnt cigánynak lenni – legalábbis az utókor számára (Landauer, 2016: 24–26).

Ezen majd az változtat, amikor megjelenik a részben-egészben etnikai alapú roma önszerveződés, és a társadalom számára ismertté válnak olyan fogalmak, mint a roma értelmiségi vagy a cigány fogorvos. De ez majd csak a 20. század vége felé következik be, köszönhetően roma értelmiségiek döntéseinek, társadalmi felelősségvállalásának is (vö. Fosztó, 2002; Binder, 2008).

Az asszimiláció másik lehetséges iránya, amikor nem cigány emberek (vagy leszármazottaik) válnak cigányokká. Nagy Pál (2017) Siklós mezőváros 18–19. századi forrásai alapján kimutatta, hogy a földdel rendelkező cigányok közti vagyoni differenciálódás következtében egyes cigányok – kortársaik szemében – nem cigánnyá, más, elszegényedett emberek viszont cigányokká váltak. Utóbbi jelenségre a 20. század is számos példát szolgáltat, amikor szegregált cigány közösségek fogadtak be nem cigány származású rászorulókat (vö. Ladányi–Szelényi, 2004; Nagy, 2020). Látható, hogy a társadalmi fel- emelkedés és lesüllyedés együttesen alakította a „cigánynak mondott népesség” számát és arányát, de a „kettős folyamat pontos demográfiai mérlege jelenleg nem vonható meg” (Nagy, 2020: 136).

Az integrációra a legkézenfekvőbb példa a cigányzenészek helyzete lehet, hiszen ők akármilyen magasra kerültek a társadalmi ranglétrán, akkor is megmaradtak cigánynak és zenésznek, hiszen ez volt a „márkanevük”. Persze ez kényszerpályát is jelentett a romák számára, hiszen csak kivételes esetekben juthattak el más magas presztízsű szakmákba.

„Cigánykérdés”, föld és zene

A kora újkor kezdetén a kialakult együttélési modellek feltételrendszere megváltozott, a cigányok túl sokan lettek egy adott területen belül az általuk űzött szolgáltatótevékenységekhez, a már helyben élő cigány lakosság növekedése és az újonnan bevándorló közösségek megjelenése miatt. Ezzel egy időben a cigány közösségek számára folyamatos foglalkozás- és életmódváltási kényszerek jelentek meg, amit a céhes keretek megszilárdulása magyarázhat (Nagy, 2008). Ezekkel a társadalmi-gazdasági folyamatokkal párhuzamosan erősödött fel az abszolutizmus problémaorientált, hatalmi megközelítése a periferikus helyzetű csoportokkal kapcsolatban, így a 18. század az első olyan időszak hazánkban, amikor tudatos „cigánypolitikáról” lehet beszélni. Számos rendelet született, melyek általános célja a „letelepült, adófizető állampolgárrá tétel” volt (vö. Soós, 1994). Az alábbi példa jól mutatja a rendeletalkotó szándékait, és azt is, hogy a „cigány” szót nem igazán etnikai értelemben használták: „1761. december 10.: a Helytartótanács elrendel- te, hogy a »cigány« népnevet el kell törölni, és az azt használókat a jövőben meg kell büntetni; elrendeli továbbá, hogy a cigányokat fel kell venni a céhekbe. […] a kóborlás megakadályozása érdekében előírja, hogy a földesurak adjanak nekik kétkezi munkát, hasítsanak ki telket művelésre, és késztessék őket mesterségek gyakorlására” (Tóth, 2005b: 40).

Itt érdemes kitekintenünk a cigányok és a föld kapcsolatára. Gyakori és régi sztereotípia, hogy a romák nem kötődnek a földhöz, soha nem végeztek „rendes” termelőtevékenységet. A cigányok földművessé válásához azonban egyvalami nagyon hiányzott: a föld. „Földdel való ellátásuk nehéz lett volna egy olyan megyében, ahol évszázadok folyamán a földművelő lakosságnak sem jutott elég” (Szomszéd, 1987: 172). E Nógrád megyei tapasztalat egész Magyarországra érvényes, hiszen a földbirtokok eloszlását súlyos aránytalanság jellemezte, kevesen (a nemesség tagjai) birtokoltak nagyon sok földet. Visszatérve az abszolutizmushoz: voltak kegyetlen intézkedések is (például cigány gyermekek nevelőszülőkhöz adása erőszakkal vagy a cigány nyelv betiltása), de egyes kutatások arra engednek következtetni, hogy ezek sem hoztak tartós eredményeket (Nagy, 1998; Tóth, 2005b).

A „cigánykérdésnek”^[4]Idézőjel nélkül nem tartjuk elfogadhatónak a „cigánykérdés” kifejezést, hiszen úgy arra utalna, hogy a problémát az illetők cigánysága okozza, vagyis ha nem lennének cigányok, … Részletek  nevezett társadalmi-gazdasági kihívásokra adott egyik leghatékonyabb válasz a cigányzene lett, melynek „sikertörténete” a 18. században kezdődött. Ennek végén közel ezerhatszáz cigányzenészt említenek az összeírások, száz év múlva pedig már tizenhétezer zenész cigányt regisztráltak Magyarországon (Kállai, 2002: 330). A 19. század elején a legjobb cigányzenészek általános elismerést vívtak ki maguknak, a köztudat számára a nemzeti zene képviselőivé váltak, s ily módon összeforrtak a magyar nemzeti mozgalommal (Sárosi, 1971: 109). Közülük sokan a társadalmi integráció és az önszerveződés útjait járták: a későbbiekben szervezeteket hoztak létre, folyóiratokat alapítottak (vö. Hajnáczky, 2019; 2020).

Az 1893. évi országos összeírás, és ami utána következett

A cigányok 1893. évi országos összeírását a belügyminisztérium eredetileg a „kóborcigány-probléma” megfékezése érdekében rendelte el. Alapos és részletes adatfelvétel volt, a tudományos összegzést Herrmann Antal néprajzkutató végezte el (Dupcsik, 2015).

A felmérés megállapította, hogy közel háromszázezer, a környezete által cigánynak tartott ember élt a Magyar Királyságban, ez az akkori össznépesség 1,8%-át jelentette.^[5]A háromszázezer felfelé kerekített adat, amelyet Herrmann maga is használt a későbbiekben, mert a főváros és még néhány helytartósági város nem szolgáltatott adatokat az … Részletek Kiderült, hogy ennek a népességnek csupán töredéke, mindössze 3,2%-a minősült kóborlónak, a 7,5%-nyi „félvándor” és a nagy többséget adó (89,2%) letelepedett cigány mellett. A letelepedett cigányok lakhatási viszonyai „nem igen különböz[nek] a többi polgárétól” – írta Herrmann (Dupcsik, 2015: 299).

Az akkulturációs folyamatokat jelzi, hogy a cigányok többsége környezete nyelvét beszélte: 38%-nak a magyar, 24%-nak a román (a mai beás cigányok), 30%-nak a romani volt az anyanyelve, míg 8% egyéb nyelven beszélt (Dupcsik, 2009: 81).

A felnőtt cigány lakosság túlnyomó többségének volt foglalkozása és keresete. A legtöbben mezőgazdasági segédmunkások, „agrárproletárok” voltak (49%), őket követték az iparban dolgozók (36%) és a zenészek (12%), kereskedők (3%). Bár az adatok magas foglalkoztatottsági szintet mutatnak, valójában rohamosan csökkenő életszínvonal rejlik mögöttük.

A korszak átfogó változásai: a demográfiai növekedés, az iparosodás kibontakozása és az azzal járó gazdaságszerkezeti átalakulás érzékenyen érintette a cigány közösségeket. A mintegy hatmilliós szegényparaszti tömeg erőteljes munkaerő-túlkínálatot jelentett a mezőgazdasági segédmunkák piacán, ahol a romák jelentős része is próbálkozott. Az ipari tömegtermelés megjelenése pedig a cigány kisipar kiszorulását idézte elő a munka- erőpiacról (Dupcsik, 2015).

Az elszegényedési folyamatokat tetézte a cigányokkal kapcsolatban korábban kialakult sztereotípiák (romantikus értelmezések, előítéletek és általánosítások) tartós etnikai karakterré változása. Ebben a folyamatban fontos szerepe volt a korabeli tudományosságnak és a rohamosan fejlődő sajtónak (viccek, karikatúrák, sztereotípiák). Ekkoriban kristályosodtak ki azok a – jórészt a „kóbor” cigányokra vonatkoztatott – sztereotípiák és előítéletek, melyek a mai napig hatnak a cigányokról alkotott vélemények és képek formálására (vö. Csorna, 1992; Polyák, 2002; Dupcsik, 2009; Tamás, 2010).

A 20. század viselt dolgai

A magyarországi (és az európai) romák 20. századi történelme sok szempontból traumák és válságok története. Mivel már számos szaktanulmány, monográfia, forráskiadvány áll rendelkezésünkre a korszak roma vonatkozásairól, itt most csak a fordulópontok említésére vállalkozunk.

Az első világháború során számos cigány férfi szolgált a magyar hadseregben katonaként, közülük sokan zenéléssel segítették tartani a lelket az elcsigázott bakákban (vö. D. Szakács, 2009). Később, a trianoni határváltozások következtében az elcsatolt területekről való bevándorlás miatt nőtt a zenészek száma, a gazdasági válság következtében viszont tovább csökkent a kereslet a szolgáltatásaikra. „Túl sokan lettek ahhoz a tevékenységhez, amely létük alapját képezte” (Kemény, 2000: 17). Ezt a folyamatot tetézte a jazz-zenekarok megjelenése a nagyvárosi szórakoztatóiparban, ami erőteljes konkurenciaharcot hívott életre. Ebben fontos szerepe volt a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének, mely a polgárosult roma zenészek érdekvédelmi szervezeteként számos területen ért el sikereket (Hajnáczky, 2019).

Nem csak a zenészek helyzete romlott ebben a korszakban. A cigányok által űzött kisipari tevékenységek piaca tovább szűkült, részben az ipari termelés növekedése, részben a falusi lakosság vásárlóerejének csökkenése miatt (Dupcsik, 2009).

A Horthy-korszakban nem alakult ki átfogó „cigánypolitika” a hatalom részéről, az idesorolható jogszabályok a „kóbor” cigányok rendszabályozására vonatkozó kérdé- sekkel foglalkoztak, lényegében folytatva a dualizmus kori gyakorlatot (Pomogyi, 1995). A korabeli sajtóban egyre gyakrabban jelentek meg a cigányokat „élősködőnek”, „bűnözőnek”, „népegészségügyi veszélynek” nevező írások, felerősödött velük kapcsolatban a faji meghatározottságból kiinduló érvelés (Dupcsik, 2009).

A második világháború idején a romákat – a zsidókkal ellentétben – a katonai kormányzat nem kezelte külön nemzetiségként, az alkalmasokat behívták normál katonai szolgálatra. 1944-től a „kóbor” és „dologtalan” cigányokat munkaszolgálatra kötelezték (Karsai, 1992; Deáky–Nagy, 2008).

A roma holokauszt, vagy ahogy romani nyelven hazánkban nevezik, a pharrajimos sajnos kevéssé ismert része a magyar történelemnek (Purcsi, 2004). A roma aktivisták, értelmiségiek körében ismert „elfelejtett holokauszt” elnevezés is arra utal, hogy a romaellenes genocídiumot nagyjából az 1970-es évek végéig homály fedte. A deportálások során, a koncentrációs táborokban és a Magyarország számos településén történt helyi atrocitásokban több ezren vesztették életüket. Az elmúlt évtizedekben egyre több helyen állítottak emlékműveket hazánkban a tragédiákra emlékezve (Karsai, 1992; Bársony– Daróczi, 2004; Szuhay, 2005; Dupcsik, 2006; Kardos, 2014; Bernáth–Brassói–Orsós, 2015; Bogdán–Molnár–Setét, 2019).

Az 1940-es évek végére berendezkedő államszocialista rendszer sem bánt kesztyűs kézzel a cigányokkal. Ezt mutatja az az 1955. évi intézkedés, amely megint a „kóbor cigányok” ellenőrzése érdekében úgynevezett fekete személyi igazolványokat vezetett be. Mivel vándor cigányok ekkoriban Magyarországon már gyakorlatilag nem voltak, az okmány faji alapon stigmatizálta tulajdonosát (Purcsi, 2001). Hasonló jellegű volt a te- lepi kényszermosdatások gyakorlata. Ezek nemcsak megalázók voltak, hanem az eljárás során sokszor fizikai erőszakot és az egészségre ártalmas fertőtlenítőszert is alkalmaztak (Dupcsik, 2009).

A háború utáni földosztásból szinte teljesen kimaradtak a falusi cigányok, ez pedig komolyan befolyásolta későbbi helyzetüket is, a termelőszövetkezetek működése idején, illetve a rendszerváltás utáni kárpótlásból való kimaradással (Bársony, 2008).

A korabeli „cigánypolitika” több változáson esett át, kezdetben – a szovjet állás- pontnak megfelelően – a hatalom a cigányságot nem nemzetiségnek, hanem a lakosság elmaradott rétegének tekintette. Ennek ellenére 1957-ben állami felügyelet alatt, László Mária vezetésével létrejöhetett a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, melynek céljai között szerepelt a cigány irodalom és nyelv fejlesztése az előítéletek felszámolása érdekében (Sághy, 2008). A szövetséget is megszüntette azonban az az 1961. évi párthatározat, mely kimondta: „A cigány lakosság felé irányuló politikánkban abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátosságai ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot” (Mezey, 1986: 241–242).

Ezzel párhuzamosan az ország erőltetett iparosítása a cigány lakosság foglalkoztatásának rohamos növekedését eredményezte. A roma férfiak nagy többsége ipari területen dolgozott (gyárak, bányászat, kohók), alig voltak, akik mezőgazdasági területen maradtak. Az 1971. évi országos cigánykutatás adatai szerint a munkaképes korú (15– 59 éves) cigány férfiak 85%-a volt aktív kereső, ami alig maradt el az országos átlagtól (87,7%) (Kemény, 2000).

Komoly előrelépések történtek a lakhatási és az oktatási viszonyok terén is, de mind- két területen érezhető volt a megkülönböztetés. A „telepfelszámolási programok” keretében az új lakások többsége teljesen cigányok lakta környéken, a település szélére, sokszor ártérre épült. Így lényegében újraépítették a cigánytelepeket, az oktatási rendszerben pedig ismert lett a „cigány iskola” és a „cigány osztály” fogalma (Dupcsik, 2009; Majtényi–Majtényi, 2012).

A megkülönböztetés egyik mozgatórugója a cigányokról alkotott többségi kép minősége lehetett. Csalog Zsolt írta 1973-ban: „…a »cigányság« hivatalosan szociális kategória; a cigányság oldaláról nézve létező, elfogadott kategória, melyben dominál a szociális kategória; a nem cigány közvélemény megítélésében elsőrendűen és egyre inkább faji kategória” (Csalog, 1973: 40).

Amikor az 1980-as évekre teljesen nyilvánvalóvá vált az asszimilációs politika csődje, a politikai vezetés a társadalmi problémák valós kezelése helyett a romákkal kialakítandó közmegegyezést helyezte előtérbe. Ezzel hangsúlyosabbá vált a cigányság etnikai csoport jellege, és a roma értelmiségiek, művészek részéről is megerősödött a nemzetiségi státusz követelése.

Ismert állításnak számít, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok lettek. A megelőző időszak látható, de instabil eredményeit szinte pillanatok alatt szétzúzta a rendszerváltás társadalmi és gazdasági sokkja. Az ipari termelés csökkenése az 1989 utáni öt évben Magyarországon 40%-os volt, így a főleg az iparban foglalkoztatott roma dolgozók elképesztő ütemben vesztették el munkahelyeiket. 1993 végén a 15–59 éves férfiak esetében a foglalkoztatottak aránya a teljes népességben 64%, a cigány népességben 29% volt! A drámai módon növekvő „roma szegénység” fontos összetevői az alábbi tényezők voltak: az alacsony iskolázottság, a területi és a foglalkoztatási hátrányok, valamint az etnikai diszkrimináció (Kemény, 2000; Kertesi, 2000; Ladányi–Szelényi, 2004).

A cigányok körében az országos átlagot magasan meghaladó mértékben növekvő szegénység egyre inkább etnicizálódott. A helyzet újratermelte a korábbi cigányellenes sztereotípiákat, a többség meg volt győződve róla, hogy „a cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni” (Kligman, 2001; Székelyi–Örkény– Csepeli, 2001; Ladányi–Szelényi, 2005; Binder, 2010).

Pozitív változásként értelmezhető, hogy megtörtént az etnikai elismerés a kormányzat részéről. A romákat ma már nemzetiségként tartja számon az állam (az 1993. évi LXXVII. és a 2011. évi CLXXIX. törvény), ennek megfelelően számos cigány kisebbségi (2011-től roma nemzetiségi) önkormányzat működhet országszerte (Kállai, 2005). Az ma már nyilvánvaló, hogy az elismerés politikája önmagában nagyon kevés mindenki számára élhető együttélési modellek kialakítására. (vö. Szalai, 2000; Binder, 2016a). A „cigánykérdésből” romapolitika lett, de a kérdések még nyitottak: a szegregációs vagy az integrációs folyamatok irányába mozdul-e el a magyarországi társadalom; milyen irányú, tempójú és mértékű lesz az asszimiláció?

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A recenzió két olyan forráskötet ismertetésére vállalkozik, amelyet Hajnáczky Tamás szerkesztett, s amelyek a magyar cigányzenészeknek a XX. század első felében zajló érdekvédelmi szerveződését ismertetik. Bemutatja a kötetek jelentőségét a romákkal kapcsolatos kutatástörténet és társadalomtörténet szempontjából, valamint vázolja a források lehetséges alkalmazását a történelemtanítás területén.

 Kulcsszavak: cigányzenészek, történeti források, történelemdidaktika, roma történelem

Írásom nem hagyományos recenzió, nem korlátozódik Hajnáczky Tamás két köte­tének (2019, 2020) kritikai ismertetésére, hanem megpróbálja hangsúlyozni jelentő­ségüket a kutatástörténet és a társadalomtörténet szempontjából, valamint felveti alkalmazásukat a történelemoktatás területén is. Ebből fakadóan bízom benne, hogy nem csupán kutatók és a roma történelem iránt érdeklődők számára lehet vonzó a két forráskiadvány bemutatása, hanem pedagóguskollégák is nyitottak lesznek irányukba. Mivel a hazai roma közösségek megjelenítése a köznevelés szabályozó dokumentu­maiban és tartalomhordozóiban – az eddigi eredmények dacára is – fejlesztendő terü­let (vö. Bogdán, 2016), talán nem árt néhány fogalmi és terminológiai kérdést tisztázni. E célt szolgálja az első fejezet, melyet követően a köteteket először a kutatástörténet, majd a történelemdidaktika kontextusában mutatom be.

Fogalmi keretek

Bár a roma/cigány közösségek sokfélesége már a XIX. századi tudományosságban is köz­ ismert volt, egészen az 1970­es évekig egyfajta homogenizáló beszédmód uralta a romákkal foglalkozó tudományos közbeszédet. Ezt váltotta fel az a felismerés, hogy „a cigányok” nem jellemezhetők egységes csoportként, de ezzel együtt tényszerűen léteznek önmaguk vagy má­sok által cigánynak (vagy romának) mondott emberek és közösségek (Oblath, 2006).

Ma Magyarországon a roma és a cigány terminusok a tudományos, a hivatalos és a köznapi beszédben gyakran szinonimaként fordulnak elő, de kétségtelenül teret nyert a – romani nyelvből származó – roma elnevezés. Nemzetközileg az első roma világkong­resszus (1971) határozata után kezdődött meg az angol Gypsy kifejezés „lecserélése” a Roma, illetve Romani szavakra. Ez a folyamat az 1980­as évek végén jelent meg hazánk­ ban, nem kis részben a cigány szóhoz tapadó negatív konnotációk miatt (Balázsi, 2001; Szuhay, 1997, 2000; Binder, 2008).

Jogilag is változott a helyzet, hiszen amíg az 1993. évi LXXVII. törvény (A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól) még a „cigányt” minősíti honos népcsoportnak és közvetve etnikai kisebbségnek, addig a 2011. évi CLXXIX. törvény (A nemzetiségek jogairól) roma/ cigány nyelvekről (romani és beás), valamint roma nemzetiségről beszél (ehhez lásd: Maj­tényi–Majtényi, 2012: 116).

Az elnevezések kapcsán érdemes megemlíteni egy látszólag egyszerű kérdést: egy­ be vagy külön kell írni azt, hogy cigányasszony, cigány gyerek? Az 1972­es értelmező kéziszótárban ilyen szavak voltak például: cigánygyerek, cigányasszony, de nem volt „svábgyerek” vagy „magyargyerek”. Ebben a kontextusban a cigánygyerek „valamilyen típusú” gyereket jelöl, nem pedig a gyermek etnikai kötődését jelzi. A különbségtétel az 1990­es évek végére megszűnt a helyesírási szótárakban, de a mindennapi használatban továbbra is tetten érhető, sőt a legelterjedtebb szövegszerkesztő szoftver továbbra is egy­ beírást javasol ilyen esetekben (Balázs, 2007).

Az egybeírás­-különírás kérdése más területen is felmerül: a szolgáltatott zenét a magyar tudományos irodalom a köznyelvi terminus megtartásával cigányzenének hívja, így külön­böztetve meg az egyre népszerűbbé váló, de eredetileg a közösség saját igényeit kiszolgáló cigány népzenétől (Koronczai, 2005). Utóbbit a népdalkincset feldolgozó hagyományőrző zenekarok tették ismertté, nem kis részben a Kádár­kori tehetségkutatóknak köszönhetően. Kállai Ernő szerint a rendszerváltás koráig „igazi cigányzenének” továbbra is a XVIII. száza­di hagyományokból kinőtt és professzionális zenészekké váló magyar cigányok által játszott műfajt tekintették (Kállai, 2018: 127). Ennek képviselőiről szólnak Hajnáczky Tamás kötetei.

Kutatástörténeti kontextus

Bár napjainkban is gyakran hangoztatott, többnyire pozitív előjelű sztereotípia, hogy a „cigányoknak a vérükben van a zene”, a zenélés a XVIII. század előtti források szerint nem volt kiemelkedő jelentőségű foglalkozás a romák körében. A XVIII. század végén kevesebb mint ezerhatszáz cigányzenészt említenek az összeírások. Száz év múlva már tizenhétezer zenész cigányt regisztráltak Magyarországon (Kállai, 2018: 122–124). A je­lentős növekedés hátterében a korszakban megjelenő foglalkozásváltási kényszerek és a korabeli rendi társadalom hierarchikus „önképe” állt. A zenélés az akkori munkahie­rarchia alján volt, a XVII. században kibontakozó protestáns etika kifejezetten ellenezte a hétköznapi muzsikálást, „a zenélést, főleg mások szórakoztatását a városi polgárok nem tartották rendes foglalkozásnak” (Nagy, 1998: 189). A zenészszakma ily módon a periferikus helyzetű csoportok számára jelentette a megélhetés (viszonylag tartósnak bi­zonyuló) egyik forrását (Sárosi, 1971).

A XIX. század elejére a legjobb cigányzenészek kivívták maguknak az általános el­ ismerést, számos zenekar külföldre is eljutott. A század második felében megjelent a verbunkos hagyományaiból is táplálkozó új magyar műfaj, a magyar nóta, más néven a népies műdal. A dalok szerzői többnyire nem romák, előadói viszont mind cigányok voltak. Így a köztudat számára a nemzeti zene képviselőivé váltak, a korabeli cigányzene szorosan összefonódott a magyar nemzeti mozgalommal (Sárosi, 1971; Szíjjártó, 2002; Kállai, 2018). Az összefonódás a XX. századi közgondolkodásban is tovább élt. „A hú­szas években […] az éttermi vendégek és a kávéházak látogatói általában azt gondolták, hogy a cigányzene, amelyet ezeknek a helyeknek a többségében hallgattak, valami jelleg­zetesen és tipikusan magyar műfaj” (Zipernovszky, 2017: 68).

A magyar cigányzene és művelői, a cigányzenészek tehát egy alapvetően jól defi­niált kategóriát jelentenek, a forrásfeltárás és a történeti kutatás látószögéből nézve is. Esetükben nem áll fenn az a „definíciós kiszolgáltatottság” (Lucassen, 1991), melynek a legtöbb roma közösség ki volt téve a történeti múltban, de akár még napjainkban is így van ez (vö. Ladányi–Szelényi, 2000). Ez a kiszolgáltatottság abból fakad, hogy a legtöbb esetben a magukat nem cigányként meghatározó és az úgynevezett többséghez tartozó személyek mondják meg, hogy milyen alapon és ki „a” cigány (vö. Prónai, 1995: 9; Jen­kins, 2005; Binder, 2010).

Bár az írott forrásokat a legtöbb esetben nem cigány/roma személyek hozták létre, ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek érvényesek a roma történelem szempontjából. Szá­mos más társadalmi csoport sem maga alkotta a róla szóló forrásokat (nőtörténet, mun­kások, parasztság), de az „írásbeliség hiánya” nem jelenti a saját történelem hiányát, pusztán a megfelelő forráskritika szükségességét jelzi (Nagy, 1998; Hobsbawm, 2006).

Az 1990­es évektől kibontakozó, romákkal kapcsolatos hazai forráskutatás elsősor­ban egyes forrástípusok (például peres iratok, menlevelek, összeírások), vármegyék vagy települések iratai mentén jelentetett meg önálló kiadványokat (Binder, 2014). Hajnáczky Tamás kötetei újszerűnek tekinthetők tehát, hiszen egyrészt egy konkrét foglalkozási csoporthoz, azon belül pedig az általuk létrehozott szervezetekhez kapcsolódnak, más­ részt a közölt források nagy részét már egyértelműen cigány emberek hozták létre. Még­ pedig önmaguk és mások által is cigánynak tekintett személyek.

A két szóban forgó kötet fontos kiegészítője a roma történelem XIX. század végétől a második világháborúig terjedő időszakáról alkotott képünknek, mivel a társadalomtör­ténet vonatkozásában új forrásokat mutat be az addig ismert statisztikai vagy etnográ­fiai jellegű adatok mellett (Herrmann, 1895; Kovács, 1895). Ezzel felveti egy új nézőpont lehetőségét (polgárosodás, önszerveződés) a korszak romákkal kapcsolatos történeti diskurzusát meghatározó „cigánykérdés” és „cigánypolitika” mellett (Karsai, 1992; Po mogyi, 1995; Purcsi Barna, 2004). Tágabb dimenzióban fogalmazhatunk úgy is, hogy az említett korszakok „mindennapi életébe” (vö. Gyáni, 1997) is betekintést enged, amikor például nótaversenyekről vagy éppen az idősebb zenészeket támogató nyugdíjegyesület tervéről olvashatunk.

A további részletek helyett most csak egy neuralgikus pontot szeretnék kiemelni, mégpedig a trianoni változások hatását a cigányzenészekre. A háborús idők nehézsé­geinek súlyosbodásával párhuzamosan csökkent a cigányzene iránti kereslet, majd a trianoni határváltozások következtében – az elcsatolt területekről való bevándorlás miatt – tovább nőtt a zenészek száma. „A cigányozó urak nem gazdagodtak, hanem in­kább elszegényedtek, és azok a parasztok sem gazdagodtak, akik lakodalomba cigány zenészeket szoktak hívni. […] A romungrók helyzete az egész időszak alatt fájdalmasan romlott, mert túl sokan lettek ahhoz a tevékenységhez, amely létük alapját képezte” (Kemény, 2000: 17). Ezt a folyamatot tetézte a jazz-zenekarok megjelenése a nagyvárosi szórakoztatóiparban, ami olyan erőteljes konkurenciaharcot hívott életre, hogy a ci­gányzenészek közvetlenül a belügyminiszterhez fordultak segítségért. A belügyminisz­térium vonatkozó körrendelete lényegében a külföldi zenészek kiutasítását jelentette 1926­ban, azaz sikeres volt a szervezet érdekvédelmi akciója (Zipernovszky, 2017; Haj­náczky, 2019: 26–27). Az ezzel kapcsolatos hangu­latot jól szemlélteti a Magyar Cigányzenészek Or­szágos Egyesületének elnökével készült interjú egy részlete: „Gyatra, silány, vásári dolgok, szánandó kompozíciók, összelopkodott holmi ez az új zene, nem való ez a magyar cigánynak, nem is forr a lelkéhez, idegen és nemzetellenes” (Hajnáczky, 2019: 92).

Ezt a „trianoni” törésvonalat a két kötet na­gyon plasztikusan illusztrálja: míg a „boldog béke­ időkben” a cigányzenész-­szervezetek és ­folyóira­tok elsősorban közönségversenynek, jótékonysági koncertnek és nótapályázatnak adtak teret, addig a két háború közti időszakban már komoly érdekvédelmi harcot folytattak romló szociális helyzetük, a jazz­zenekarok tér­ hódítása, a Magyar Rádió cenzúrázási kísérletei vagy éppen a szervezeten kívüli zené­szek miatt (Hajnáczky, 2019; 2020).

Mindkét kötetben tematikus egységekbe, azokon belül pedig időrend szerint szer­kesztették a forrásokat, így az olvasó a terjedelmes bevezető tanulmányok olvasása köz­ben is könnyedén tud tájékozódni a korabeli sajtóban megjelent hírekről, vélemények­ről, vitákról.

Meg kell említenünk egy fontos különbséget. Az 1900­as évek elejét tárgyaló kötetbe kizárólag a cigányzenészek által kiadott lapokból kerültek be források, ennek forrásbá­zisa tehát a Magyar Zenészek Lapja és a Magyar Czigányzenészek Lapja (Hajnáczky, 2020: 10–11). Ezzel szemben a két háború közti időszakot tárgyaló kötet nem „csupán” a tízezer főt képviselő Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének kiadványaiból, hanem számos napilapból, közlönyből, valamint rendeletekből és jegyzőkönyvekből is közöl szövegeket. Ez önmagában jelzi, hogy a korszak sajtójában a cigányzenészek és a cigány­ zene helyzete korántsem volt periferikus téma (Hajnáczky, 2019: 10–12).

Történelemdidaktikai kapcsolódások

Ha gyakorló tanárként gondolok a történelemdidaktika kifejezésre, akkor először a szakmódszertan fogalma jelenik meg, azaz a „hogyan” tanítok. Néhány tanulmány át­ tekintése után már világos, hogy a „mit” és a „miért” tanítok is a történelemdidaktika tárgyát képezi. F. Dárdai Ágnes szavaival: „…a történelemdidaktika olyan tudomány, amely a történelem recepciójával, az egyén és a közösség történelmi tudatának társadal­mi kontextusával foglalkozik” (F. Dárdai, 2006a: 14). Ez a mondat rámutat arra a felelős­ségre, amely roma és nem roma diákjaink történeti tanulása kapcsán egyaránt felmerül, akár az egyén pozitív identitását, akár a közösség közös történeti tudását helyezzük a középpontba (vö. Binder–Pálos, 2016).

Sajnos a romákkal kapcsolatos tudást számos sztereotípia és előítélet terheli, és a hazai tankönyvkiadás sem sietett ezen segíteni. A 2000­es évek eleje óta több kutatás vizsgálta a roma közösségek jelenlétét a hazai köznevelési tankönyvekben, munkafüzetekben (Te­restyéni, 2005; Monitor 2014; Orsós, 2015; Binder–Pálos, 2016). A kutatási eredményeket a következőképp foglalta össze a nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes:

„…bár mennyiségét tekintve több helyen jelenik meg romákkal kapcsolatos tartalom, ezek a hivatkozások azonban szűkszavúak, egy két mondat erejéig közölnek információ­ kat. […] Emellett nem jelennek meg integráltan a romákra vonatkozó információk sem. […] a vizsgált tankönyvek még mindig csekély terjedelemben adnak át információkat a romákról, tartalmukban sem nyújtanak hiteles képet a romák helyzetéről, és több esetben akár erősíthetik is a negatív sztereotípiákat” (3/2020. számú elvi állásfoglalás, 2020: 23).

*

Mit tehet ezen a téren két forrásgyűjtemény és egy vállalkozószellemű történelemtanár?

A történelemdidaktikai szakirodalomban két markáns megközelítés rajzolódik ki. Az egyik a konstruktivista tanuláselméleten alapuló kompetenciafejlesztő történelemtanítás, melynek fő eszköze a történelmi források elemzése (forrásközpontúság). A másik megkö­zelítést az elbeszélésközpontúság jellemzi, melynek lényege, hogy „a múlt csak a történelmi elbeszélés révén orientálja az egyént vagy formálja annak identitását” (Gyertyánfy, 2018). A forrásközpontú tanítás „belépőszintje”, ha egy tágabb témakörhöz (például a dualizmus kora) kapcsolódó konkrét forrást elsősorban a kompetenciafejlesztés céljából készítünk elő (például szövegértés, információkezelés, összefüggések keresése). Ez eset­ ben a témaválasztással tehetünk valamit az előzőekben tárgyaltak érdekében. Például a Magyar Czigányzenészek Lapjában 1909. március 15­én megjelent, A párizsi cigánymuzsika alkonya című (Hajnáczky, 2020: 113–114) rövid cikk alapján lehet vizsgálni a szórakoz­tatóipar veszélyeit, a párizsi hatóság beavatkozását a kávéházak zenei gyakorlatába, de használhatjuk szókincsbővítésre is az írást. Közben pedig szinte „észrevétlenül” egy több mint száztíz évvel ezelőtt megjelent „cigány újságból” tájékozódunk.

Inkább a középiskolás korosztály számára lehet izgalmas feladatokat készíteni a két háború közti korszakot tárgyaló kötet forrásaiból. Az Est 1925. január 22­i, Tízezer ci- gányzenész kenyere veszélyben – A paraszt és munkásbandák gyilkos konkurenciája című cikke (Hajnáczky, 2019: 82–86) a Horthy­kor szociális problémáinak felvillantása mellett egy korabeli „civil szervezet” működéséről is beszámol. A Pesti Hírlapban olvasható beszél­ getés a cigányzenészek elnökével (A magyar nóta a leghatalmasabb irredenta fegyver!) nem­ csak a romák és a magyar nemzeti eszme összekapcsolódását mutatja be, de pozitív és negatív sztereotípiák elemzésére is alkalmat ad (Hajnáczky, 2019: 91–93).

Ha több azonos témakörbe tartozó forrás feldolgozását tervezzük, érdemes a kuta­ tásalapú tanulás koncepciója szerint előkészíteni a foglalkozást. Olyan forrásokra lesz szükségünk, melyek együttesen alkalmasak lehetnek egy történelmi helyzet, folyamat rekonstruálásához (Kojanitz, 2011). Ilyen tartalmak lehetnek a cigányzenészek és a Ma­ gyar Rádió közti konfliktust vagy a Bihari zeneiskola létrehozását tárgyaló források, illetve a cigányok érkezésének ötszáz éves jubileumi ünnepségeit bemutató korabeli új­ ságcikkek (Hajnáczky, 2019: 126–132; 271–288; 329–342).

Természetesen az elbeszélésközpontú történelemtanítás sem nélkülözi a forrásokat, de fókuszában az áll, hogy a szükséges történelmi gondolkodási képességek, kompeten­ ciák birtokában az egyén szabadon alakítsa történelmi tudatát (Gyertyánfy, 2018: 8). Meglátásom szerint ezt az „attitűdöt” módszertanilag leginkább a projektmódszer támo­ gatja, amely tevékenységközpontú, tanulócentrikus, és kontroverz témák feldolgozására is lehetőséget ad. A kontroverzív történelemtanítás a társadalmi, gazdasági vagy kul­ turális ellentétek sokoldalú, több szempontú bemutatásán alapul, és az interkulturális tanulásnak is eszköze (F. Dárdai, 2006b).

Az ilyen típusú foglalkozások már könnyen meghaladhatják a hagyományos tanórai kereteket, így érdemes lehet projektnap, modulhét vagy egyéb alternatív oktatásszer­vezési forma keretébe illeszteni az adott témakört. Például a cigányzenészek lapjaival kapcsolatos források részét képezhetik egy dualizmus kori sajtótörténeti vagy kisebb­ségtörténeti projektnek. A prímásverseny forrásai segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogy miként zajlott egy korabeli „tehetségkutató”. Izgalmas projektfeladat lehet a cigányzenészek jazz elleni küzdelmének feldolgozása, korabeli zenék, képek, plakátok bevonásával, akár az iskolaújság egyik tematikus számában bemutatva a jelenséget. A további ötletelést a kollégákra bízom…

*

Hajnáczky Tamás kötetei a hazai roma közösségek felső rétegeként számontartott ci­gányzenészek polgárosodási mintáit, önszerveződési folyamatait és érdekvédelmi sike­reit ugyanúgy bemutatják, mint a tárgyalt korszak súlyos válságait elszenvedő társa­ dalom számos nehézséggel küzdő tagjainak mindennapos gondjait. Bátran ajánlom nemcsak kutatók és tanárok számára, hanem minden olyan olvasónak, aki nyitott a történeti és társadalmi kérdésekre.