Absztrakt

A tanulmány narratív szakirodalmi áttekintésben vizsgálja a helyben idősödés (ageing in place) fogalmát, feltételeit és gyakorlati megvalósulását. Kiindulópontja, hogy az időskori otthon maradás nem pusztán lakhatási kérdés vagy az intézményi ellátás alternatívája, hanem az autonómia, a biztonság, a társas részvétel és a megfelelő gondozási támogatás együttes feltételrendszere.

Az áttekintés bemutatja, hogy a lakókörnyezet hozzáférhetősége, a közösségi kapcsolatok, a formális és informális gondozás összehangolása, valamint a digitális technológiák miként járulhatnak hozzá az idősek életminőségének megőrzéséhez. A nemzetközi tapasztalatok alapján a tanulmány külön figyelmet fordít arra, hogy e megközelítések milyen módon értelmezhetők a magyar társadalmi, lakhatási és ellátórendszeri viszonyok között.

Kulcsszavak: helyben idősödés, idősbarát, idősgondozás, városfejlesztés

DOI: 10.56699/MT.2026.3.4

A népesség elöregedése az európai társadalmak egyik legjelentősebb demográfiai és szociálpolitikai kihívása. Az időskorú népesség arányának növekedése nem csupán az egészségügyi és szociális ellátórendszerek fenntarthatóságát érinti, hanem alapvető kérdéseket vet fel a lakhatás, a közlekedés, a közösségi részvétel, a gondozási kapacitások és a technológiai támogatások területén is. A hosszabb élettartam önmagában nem garantálja az életminőség megőrzését: az idősödés folyamata gyakran együtt jár krónikus betegségekkel, funkcióromlással, mobilitási nehézségekkel, a társas kapcsolatok beszűkülésével és növekvő gondozási szükségletekkel. Ezzel párhuzamosan a legtöbb idős ember számára továbbra is meghatározó preferencia, hogy megszokott otthonában, ismerős lakókörnyezetében és közösségében maradhasson a lehető leghosszabb ideig (Wiles et al., 2012; WHO, 2015; Pani-Harreman et al., 2021).

A helyben idősödés mint szakpolitikai cél arról szól, hogy az idős emberek minél tovább maradhassanak a megszokott és számukra fontos lakókörnyezetben. A fogalom nem pusztán az intézményi ellátás elkerülését jelenti, hanem olyan komplex támogatási rendszert, amelyben az idős ember megfelelő lakáskörülmények, elérhető szolgáltatások, társas kapcsolatok, gondozási erőforrások és technológiai eszközök segítségével képes fenntartani autonómiáját, biztonságérzetét és társadalmi részvételét (Pani-Harreman et al., 2021). A nemzetközi kutatások alapján a helyben idősödés megvalósulásához négy egymással összefüggő feltétel együttes teljesülése szükséges. A hozzáférhető és biztonságos lakás, szomszédság, közlekedés és helyi szolgáltatások az önálló életvitel fizikai keretét adják (van Hoof et al., 2021; Jiaxuan et al., 2024). A családi, baráti és szomszédsági kapcsolatok, valamint a közösségi részvétel az izoláció és a magány kockázatát mérsékelhetik (Wiles et al., 2012; Carver et al., 2018; Lebrusán–Gómez, 2022). Az otthon maradás gyakran csak a formális és informális gondozási erőforrások összehangolásával tartható fenn (Procter et al., 2014; Joseph, 2023; Inacio et al., 2025), míg a digitális technológiák a biztonságot, az önállóság megőrzését és a kapcsolattartást segíthetik, alkalmazásuk azonban megfelelő társadalmi környezetet, etikai szempontok érvényesülését és felhasználói kompetenciák meglétét feltételezi (Tsertsidis et al., 2019; Ollevier et al., 2020; van Hoof et al., 2021).

A tanulmány célja, hogy a nemzetközi szakirodalom alapján áttekintse a helyben idősödés fogalmát és fő feltételeit, a különböző országokból származó megoldásokat, és azonosítsa a magyar alkalmazhatóság szempontjából fontos tanulságokat.

A tanulmány „A helyben idősödés vizsgálata posztszocialista kontextusban – interdiszciplináris megközelítés” című kutatási projekt eredményeire épül. A 153630. számú projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a STARTING_25 pályázati program finanszírozásában valósult meg.

FOGALMI ÉS MÓDSZERTANI KERET

A tanulmány a narratív szakirodalmi áttekintés módszerét alkalmazza. A forrásfeltárás központi fogalma az ageing in place, a kiválasztást pedig négy vizsgálati dimenzió strukturálta: lakás és lakókörnyezet; társas kapcsolatok és közösségi részvétel; formális és informális gondozás; digitális technológiák. A feldolgozott irodalom elsősorban angol nyelvű nemzetközi empirikus kutatásokból, szisztematikus, scoping és narratív áttekintésekből, továbbá szakpolitikai dokumentumokból és gyakorlati példákból áll; a hivatkozott művek a klasszikus környezeti gerontológiai munkáktól 2025-ig megjelent friss kutatásokig terjednek. A forrásokat tematikusan csoportosítottuk, az országokhoz köthető példákat pedig olyan szempontból értelmeztük, hogy tanulságaik mennyiben kapcsolhatók a magyar társadalmi, lakhatási és ellátórendszeri viszonyokhoz.

Mivel narratív áttekintésről van szó, a válogatás nem tekinthető a teljes szakirodalmat reprodukálható módon lefedő szisztematikus keresésnek. A tanulmány célja a meghatározó fogalmi, empirikus és szakpolitikai mintázatok tematikus szintézise. Ennek megfelelően az országpéldák nem a nemzeti ellátórendszerek átfogó bemutatását szolgálják, hanem az otthon maradást támogató szakpolitikai és ellátásszervezési megoldások különböző formáit és gyakorlati tapasztalatait szemléltetik.

A helyben idősödés fogalma a szakirodalomban több szinten jelenik meg. Szűkebb értelemben arra utal, hogy az idős ember saját otthonában vagy megszokott lakókörnyezetében él. Tágabb értelemben azonban olyan támogatott életformát jelöl, amelyben az otthon maradás az autonómia, a biztonság, a társadalmi részvétel és az életminőség megőrzésével kapcsolódik össze. Ebben az értelemben a helyben idősödés nem azonos az ellátatlansággal vagy a szolgáltatások hiányában kialakuló kényszerű otthon maradással. Akkor tekinthető valódi választásnak, ha az idős ember szükségleteihez igazodó lakókörnyezet, közlekedés, közösségi támogatás, gondozási kapacitás és technológiai segítség rendelkezésre áll.

Az egyéni preferenciák ebben a megközelítésben nem pusztán kiegészítő tényezők, hanem alapvetően meghatározzák, hogy az otthon maradás mit jelent az adott személy számára. Az otthon az identitás, a kontroll és az élettörténeti folytonosság tere, ezért a helyben maradás jelentése személyenként és az élethelyzet változásával is eltérhet (Rubinstein et al., 1992; Wiles et al., 2012; Sixsmith–Sixsmith, 2008). A választás szabadsága csak akkor valósul meg, ha az idős ember nem pusztán a szolgáltatások vagy a költözési alternatívák hiánya miatt marad otthon, hanem döntéséhez megfelelő információt, gondozási támogatást és reális lakhatási lehetőségeket kap. A gondozásban ezért a szükségletfelmérés mellett a preferenciák és a megosztott döntéshozatal figyelembevétele is alapvető (Vullings et al., 2025).

A fogalom ezért nem választható el az idősbarát környezet, a közösségi beágyazottság és az integrált gondozás kérdésétől. Az idősbarát környezet a fizikai akadálymentességen túl a szolgáltatások elérhetőségét, a biztonságos közlekedést, a közösségi terek használhatóságát és az információhoz való hozzáférést is magában foglalja (WHO, 2007; van Hoof et al., 2021). A közösségi beágyazottság azokat a családi, szomszédsági, baráti és helyi intézményi kapcsolatokat jelenti, amelyek az otthon maradást érzelmi, gyakorlati és társadalmi értelemben támogatják. Az integrált gondozás pedig arra utal, hogy az egészségügyi, szociális, családi és közösségi segítség nem egymástól elszigetelten, hanem összehangoltan működik.

FIZIKAI ÉS LAKÓKÖRNYEZET

A helyben idősödés szakirodalmában a fizikai és lakókörnyezet nem csupán az idős ember tartózkodási helye, hanem az önállóság, a biztonság, a társadalmi részvétel és a jóllét egyik alapvető strukturális feltétele. A fogalom ezért túlmutat az otthonban maradás lehetőségén: olyan dinamikus folyamatként értelmezhető, amelyben a lakás, a szomszédság, a közlekedési infrastruktúra és a helyi szolgáltatások együttesen támogatják vagy korlátozzák az autonóm életvitelt (Golant, 1984; Wiles et al., 2012; Jiaxuan et al., 2024). A fizikai környezet hatással van a mindennapi tevékenységek elvégezhetőségére, a baleseti kockázatokra, a szolgáltatásokhoz való hozzáférésre, a társas részvételre és az életminőségre is (Garin et al., 2014; Trecartin–Cummings, 2018; Jiaxuan et al., 2024).

Az otthon időskorban egyszerre funkcionális, pszichológiai és szimbolikus jelentőségű: a függetlenség, a kontroll, a biztonság és az élettörténeti folytonosság tere. Az otthonhoz való kötődés a személyes emlékek, rutinok és társas kapcsolatok révén különösen erős lehet (Rubinstein et al., 1992; Sixsmith–Sixsmith, 2008; Gitlin, 2003). Ugyanakkor az egészségi állapot és a mobilitás romlásával ugyanaz a környezet akadályozóvá vagy akár veszélyessé válhat (Moss, 1997; Sixsmith–Sixsmith, 2008).

A lakás fizikai jellemzői közvetlenül befolyásolják az önálló életvitelt. A lépcsők, küszöbök, szűk átjárók, a rossz világítás és a csúszós burkolatok akadályozhatják a napi tevékenységeket, és növelhetik az elesés kockázatát (Tinker, 1997; Gitlin, 2003). A rossz állapotú, nedves vagy energetikailag kedvezőtlen lakások a fizikai és mentális egészséget is ronthatják (Evans, 2003; Garin et al., 2014). A lakásadaptáció a kapaszkodóktól és csúszásmentes felületektől az akadálymentes fürdőszobán, rámpán és liften át az okosotthon-megoldásokig terjedhet (Gitlin, 2003; van Hoof et al., 2021; Jiaxuan et al., 2024). Elfogadásukat ugyanakkor csökkentheti, ha az érintettek a függőség vagy a hanyatlás jelének tekintik őket (Sixsmith–Sixsmith, 2008; Iwarsson et al., 2007).

A lakókörnyezet értelmezése túlmutat a lakás belső terén. A WHO idősbarát város modellje három kulcsfontosságú dimenziót emel ki: a lakhatást, a közlekedést, valamint a kültéri terek és középületek hozzáférhetőségét (WHO, 2007; van Hoof et al., 2021). Az akadálymentes lakás önmagában nem elegendő, ha a lakóépületből való kijutás, a közterek használata vagy az alapvető szolgáltatások elérése korlátozott. Emiatt a kutatások egyre inkább integrált megközelítésben vizsgálják a lakás, a közlekedési kapcsolatok, a zöldterületek, a közösségi terek és a szolgáltatások együttes hatását (Chao, 2018; Kan et al., 2020; Jiaxuan et al., 2024).

A szomszédsági környezet egyik legfontosabb jellemzője az elérhetőség. Az üzletek, gyógyszertárak, egészségügyi és közösségi szolgáltatások, valamint a tömegközlekedés közelsége segíti a mindennapi életvitelt és a társadalmi beágyazottságot (WHO, 2007; Martinelli–Sarlo, 2023; Jiaxuan et al., 2024), míg a szolgáltatáshiány fokozhatja a függőséget és az izolációt (Sarlo et al., 2019; Martinelli et al., 2021). A gyalogosbarát környezet és a hozzáférhető tömegközlekedés támogatja a fizikai aktivitást, a szolgáltatások elérését és a társas kapcsolatokat (Cunningham–Michael, 2004; Barnett et al., 2017; Hwang, 2017; Loos et al., 2020).

A kültéri terek és középületek a helyben idősödés fizikai és társas dimenzióit kapcsolják össze. A parkok, közösségi terek, könyvtárak vagy közintézmények akkor tekinthetők idősbarátnak, ha biztonságosan közelíthetők meg, akadálymentesen használhatók, és lehetőséget biztosítanak a részvételre, találkozásra és pihenésre. A zöldterületek különösen fontosak, mivel támogatják a fizikai aktivitást, a rekreációt, a társas interakciókat és a szubjektív jóllétet (WHO, 2007; Xu et al., 2022; van Hoof et al., 2021).

A fizikai környezet hatásai társadalmi csoportonként eltérően érvényesülnek. A jövedelmi helyzet, a lakhatási viszonyok, az egészségi állapot, a lakóhely típusa és a rendelkezésre álló családi erőforrások befolyásolják, hogy az idősek mennyiben tudják kihasználni a környezet nyújtotta lehetőségeket (Golant, 1984; Sarlo et al., 2019; Jiaxuan et al., 2024). A lakásadaptációk finanszírozási vagy tulajdonjogi akadályokba ütközhetnek, a szolgáltatások közelsége pedig önmagában nem oldja meg a mobilitási korlátokat. Ezért a szakirodalom a fizikai környezetet a társadalmi egyenlőtlenségek összefüggésében vizsgálja (Buffel et al., 2012; Versey et al., 2019; van Hoof et al., 2021).

Magyar kontextusban a fizikai és lakókörnyezeti feltételek különösen fontosak. A lakásállomány jelentős része nem az idősödő népesség igényeihez igazodva épült: gyakoriak a lift nélküli társasházak, a nehezen akadálymentesíthető épületek, az energetikailag korszerűtlen lakások és a szolgáltatásokban szegény településrészek. Hasonló problémákat jeleznek a közép- és kelet-európai kutatások is, amelyek az építészeti akadályok, az idősekhez igazodó lakáskínálat hiányának és az akadálymentesítés finanszírozási korlátainak jelentőségét emelik ki (Hełdak et al., 2018; Kurtyka-Marcak et al., 2019; Przybyła et al., 2019). A helyben idősödés támogatása ezért nem korlátozódhat az egyéni lakásmódosításokra, hanem a lakáspolitika, a településtervezés, a közlekedés és a helyi szolgáltatások összehangolt fejlesztését igényli.

TÁRSAS KAPCSOLATOK ÉS KÖZÖSSÉGI BEÁGYAZOTTSÁG

A helyben idősödéssel foglalkozó tanulmányok sok esetben a fizikai helyet és funkcionális vonatkozásait tárgyalják, azonban az otthon maradáshoz pszichológiai és társadalmi szempontok is kapcsolódnak. A társas kapcsolatok és a szociális háló szerepe a szakirodalomban kevésbé látványos, mégis alapvető jelentőségű, mert az otthon csak akkor marad biztonságos és élhető tér, ha az idős ember nem szigetelődik el benne (Pani-Harreman et al., 2021).

A társas támogatás és a társadalmi részvétel egyértelmű összefüggést mutat a mentális jólléttel, de ezek megéléséhez elengedhetetlen az idős emberek számára is megfelelő infrastruktúra, például a tömegközlekedés, az épületek akadálymentesítése és az információk hozzáférhetősége. Ezek mellett fontos lehet az idős emberek személyes felkeresése és közösségbe, programokra hívása, mivel életkorukból fakadóan könnyebben izolálódnak, házastársuk és barátaik halála után pedig kevesebb lehetőségről informálódnak (WHO, 2007). Szintén megtartóerő lehet a generációk közötti kapcsolódás elősegítése. Erre példa a németországi többgenerációs központok létrehozása, ahol a különböző korosztályok támogathatják egymást: a fiatalok tanulhatnak az idősektől, megoszthatják velük élményeiket, vagy segíthetik őket az okoseszközök használatában, míg az idősek tudást, tapasztalatot és közösségi jelenlétet adhatnak át (WHO, 2015).

Egy új-zélandi fókuszcsoportos kutatásban az idős emberek mélyen ragaszkodtak a környezetükhöz. A résztvevők régóta ugyanott éltek, egyszerre kötődtek az ismert fizikai környezethez és az ott élő emberekhez. A szomszédsági ismeretségek és barátságok gondoskodó biztonsági hálóként jelentek meg, miközben személyenként eltért, hogy a lakás, a tágabb hely vagy a kapcsolatok kapnak-e nagyobb jelentőséget (Wiles et al., 2012).

A helyben idősödést közvetve támogató kezdeményezés volt a Newcastle-ben megvalósított Connections for Ageing Well program, mely közösségi workshopokkal és hozzáférhető szabadidős tevékenységekkel támogatta a társas kapcsolódást. A résztvevők új ismeretségekről, a helyi programok jobb ismeretéről és az idősödésből adódó nehézségekkel való megküzdés lehetőségeinek megismeréséről számoltak be. A kezdeményezés az izoláció csökkentése mellett a helyben idősödés közösségi jó gyakorlatának is tekinthető (Rae et al., 2024).

Egy madridi kvalitatív kutatás a helyi ismert térhez való kötődés szerepét vizsgálta az otthon maradás szempontjából. A mintába került személyek főként a családjukhoz való fizikai kapcsolódás fontosságáról beszéltek, az ugyanis lehetővé tette például a nagyszülői szerep megélését. Emellett kirajzolódott az ismertség szerepe is: a közösségi beágyazottság segített abban, hogy az idősödéssel járó szerepvesztés, például a nyugdíjba vonulás mellett is megmaradjanak fontos identitáselemek. A kutatás arra is rámutatott, hogy az idős emberek nemcsak az épített környezet változását érzékelik veszteségként, hanem a szomszédsági kapcsolatok átalakulását is: az üresen álló lakások, a gyakran cserélődő bérlők vagy a régi, családszerű szomszédsági működés megszűnése csökkentheti a biztonságérzetet (Lebrusán–Gómez, 2022).

Egy észak-angliai kvalitatív kutatás arra mutatott rá, hogy a társas kapcsolódáshoz nemcsak programokra, hanem elérhető találkozási helyekre is szükség van. A közösségi helyiségek hiánya korlátozhatja a kapcsolatok fenntartását, a közös tevékenységek pedig önmagukban nem mindig vezetnek tartós ismeretségekhez (Liddle et al., 2020).

Egy vidéki helyben idősödésre fókuszáló összefoglaló tanulmány az aktív közösségi élet mellett a háziállatok fontosságát is kiemelte otthon tartó erőként. A vizsgált tanulmányok arra utalnak, hogy a vidéki idősek számára a társas kapcsolódás, a társadalmi részvétel és a közösségi hálózatok olyan erős hovatartozást adhatnak, amely részben ellensúlyozza a rosszabb egészségügyi ellátottságból vagy a szolgáltatáshiányból fakadó hátrányokat (Carver et al., 2018).

A példák közös tanulsága, hogy a társas kapcsolatok nem pusztán az életminőség kiegészítő elemei, hanem a helyben idősödés strukturális feltételei. A családi, szomszédsági és közösségi kapcsolatok egyszerre nyújtanak érzelmi biztonságot, gyakorlati segítséget, információt és társadalmi elismerést. Magyarországon, ahol a helyi közösségek erőssége jelentős területi különbségeket mutat, különösen fontos lehet a közösségi terek, az idősbarát programok, az önkénteshálózatok és a generációk közötti kezdeményezések fejlesztése. Ezek nélkül az otthon maradás könnyen izolált, kényszerű és sérülékeny életformává válhat.

FORMÁLIS ÉS INFORMÁLIS GONDOZÁSI RENDSZEREK

A helyben idősödés szakirodalmában a formális és informális gondozás nem elkülönülő ellátási szférákként, hanem egymásra épüléssel jellemezhető támogatási rendszerként jelenik meg. A helyben idősödés megközelítés abból indul ki, hogy az idős emberek lehetőség szerint a saját otthonukban maradjanak, miközben a szükséges segítséget családi, közösségi és professzionális források kombinációja biztosítja (WHO, 2015; Pani-Harreman et al., 2021). A kutatások szerint az otthon maradást leginkább a személyre szabott, multidiszciplináris és komplex ellátási modellek támogatják, amelyek egyszerre reagálnak az egészségi, a funkcionális és a szociális szükségletekre (Inacio et al., 2025).

A formális gondozás körébe tartoznak az egészségügyi és szociális szolgáltatások, például az otthoni szakápolás, a házi segítségnyújtás, a rehabilitáció, a nappali ellátás, a palliatív gondozás vagy az esetmenedzsment. Különösen eredményesek azok a modellek, amelyek átfogó szükségletfelmérésre, gondozási tervre, rendszeres követésre és különböző szakmák együttműködésére épülnek (Crocker et al., 2024; Inacio et al., 2025). Az integráció azért kulcsfontosságú, mert az időskori szükségletek rendszerint több problématerületet – multimorbiditást, funkcióromlást, kognitív hanyatlást, társas izolációt – érintenek egyszerre. A betegközpontú, koordinált gondozási modellek ezért hatékonyabban támogathatják az otthon maradást, mint a fragmentált ellátások (John et al., 2020; Garrard et al., 2020; Jeon et al., 2023).

A formális szolgáltatások különösen fontosak, amikor a családi támogatás önmagában nem elegendő. Az átmeneti, rehabilitációs és resztoratív ellátások segíthetik az önállóság visszanyerését és az intézményi elhelyezés késleltetését (Cations et al., 2020; Handoll et al., 2021; Inacio et al., 2025). Hasonlóan jelentős a multidiszciplináris palliatív otthoni ellátás, amely javíthatja az életminőséget, és növelheti annak esélyét, hogy az érintett a számára kívánatos helyen maradhasson (Brereton et al., 2017; Inacio et al., 2025).

Az informális gondozás – amelyet jellemzően családtagok, barátok vagy szomszédok nyújtanak – a helyben idősödés egyik legfontosabb feltétele (D’herde et al., 2021). A gondozók feladatai a háztartási segítségtől a személyes gondozáson, egészségügyi koordináción és adminisztráción át az érzelmi támogatásig terjednek (Schumacher et al., 2000; Joseph, 2023; Shrestha et al., 2024). Ugyanakkor ez jelentős fizikai, pszichés és gazdasági terheléssel járhat, különösen a női családtagok és az idős házastársak esetében (Schulz et al., 2020; Zygouri et al., 2021; Joseph, 2023; Shrestha et al., 2024). Ezért a szakpolitika nem építhet arra a feltételezésre, hogy az informális gondozói kapacitások korlátlanul rendelkezésre állnak.

A vonatkozó kutatások szerint a családok többsége nem az intézményi ellátás és az otthon maradás közötti választásban gondolkodik, hanem a családi és professzionális segítség kombinációját keresi (Vullings et al., 2025; Shrestha et al., 2024). A proaktív esetmenedzsment, a rendszeres állapotfelmérés és a gondozók bevonása csökkentheti a krízishelyzetek, a kórházi felvétel és a gondozói kiégés kockázatát (van Wezel et al., 2016; Vullings et al., 2025).

A Covid–19-járvány tapasztalatai is rámutattak, hogy a formális és informális gondozás függ egymástól. A szolgáltatások visszaesése esetén a családi gondozók terhei jelentősen növekedtek, miközben a közösségi segítség nem aktiválódott automatikusan (D’herde et al., 2021). Hasonlóan fontos kérdés az információhoz való hozzáférés és az ellátások közötti koordináció, mivel az idős ember biztonsága, a család terhelése és a szakemberek munkája szorosan összekapcsolódik (Kastl et al., 2024).

A szakirodalom ezért egyre inkább a gondozás együttműködésen alapuló jellegét hangsúlyozza: a sikeres otthon maradás az idős ember, a családtagok, a közösségi kapcsolatok, a szakemberek és a technológiai támogatások együttműködésének eredménye (Procter et al., 2014). A megosztott döntéshozatal, az esetmenedzsment, az informális gondozók támogatása és a biztonságos információmegosztás kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban (Greenhalgh et al., 2013; Kastl et al., 2024).

A magyar kontextusban a helyben idősödés különösen erősen támaszkodik a családi gondozásra, miközben a demográfiai és társadalmi változások csökkenthetik az informális segítség rendelkezésre állását. A nemzetközi tapasztalatok alapján ezért a formális és informális gondozás összehangolt munkamegosztására, a házi segítségnyújtás és otthoni szakápolás fejlesztésére, a gondozók támogatására, az esetmenedzsment erősítésére és a szolgáltatások közötti koordináció javítására érdemes építeni. A formális ellátás akkor támogatja valóban az otthon maradást, ha nem csupán a krízisekre reagál, hanem korai, preventív, személyre szabott és családközpontú segítséget nyújt. A gondozás így az idős ember köré szerveződő, folyamatosan változó hálózat közös felelősségeként értelmezhető.

KOMMUNIKÁCIÓS TECHNOLÓGIÁK ÉS DIGITÁLIS ESZKÖZÖK

A digitális technológiák szerepe az idős emberek otthon maradásának és önálló életvitelének támogatásában összetett, mivel hatásuk szorosan összefonódik más környezeti, gondozási és társas tényezőkkel. A témát tárgyaló szakirodalmak jellemzően vagy egy-egy konkrét technológia használatának megélését és önálló életvitelt támogató hasznosságát vizsgálják, vagy azt tárják fel, milyen szempontok segíthetnek abban, hogy ezek az újdonságok a célcsoport által minél szélesebb körben elfogadottá váljanak. A digitális támogatás ezért nem önálló megoldásként, hanem a fizikai környezetet, a gondozási rendszereket és a társas kapcsolatokat kiegészítő eszközként értelmezhető.

Az idős emberek otthon maradását támogató eszközök négy fő témára koncentrálnak: a hozzáférhető kommunikációra, a sürgősségi segítségre, valamint a fizikai és a mentális jóllétre (Ollevier et al., 2020). Az elérhető és akadálymentes kommunikációs lehetőségek erősíthetik a társas támogatás megélését, és csökkenthetik a magány érzését. A segélyhívók pozitív hatással lehetnek a mentális jóllétre, azonban más területekre nem feltétlenül fejtenek ki érdemi hatást. Mind a fizikai jólléttel – például lépésszámláló, oktatóvideó és testedzési tanácsok –, mind a mentális jólléttel kapcsolatos digitális technológiák alkalmazása esetén előremutató változások tapasztalhatók, de ezek hatása jellemzően mérsékelt, és erősen függ a használat tartósságától.

Egy összegző kutatás hat olyan tényezőt határozott meg, amelyek befolyásolják az idős emberek technológiával kapcsolatos elfogadását és az otthon maradás lehetőségét: előzetes aggodalmak, a technológiával kapcsolatos pozitív tapasztalatok, az előnyök megélése, a használatra való hajlandóság, a társas befolyás és a személy egyéni jellemzői (Tsertsidis et al., 2019). Ezek a tényezők arra utalnak, hogy a digitális eszközök bevezetése nem pusztán technikai kérdés. Ugyanolyan fontos a bizalom, a tanulási támogatás, a családi vagy szakmai segítség, valamint az, hogy az eszköz ne stigmatizálja használóját. A digitális eszközök elfogadását erősíti, ha az időseket bevonják a tervezésbe, bár ennek formája és intenzitása a vizsgált projektekben eltérő (Sumner et al., 2021). A felhasználók számára a könnyű kezelhetőség, az önálló működtethetőség és az adatvédelem kiemelt szempont; a digitális rendszerek akkor támogathatják tartósan az önállóságot, ha a technikai megoldás a használók képességeihez és elvárásaihoz igazodik (Wang et al., 2019; Wegener et al., 2023).

A digitális technológiák egészségügyi alkalmazása az idős emberek önállóságának fenntartásában is fontos szerepet tölthet be, mivel bizonyos egészségügyi ellátások és állapotkövetési feladatok otthoni biztosításával hozzájárulhat az intézményi ellátás szükségességének csökkentéséhez vagy késleltetéséhez. Dán orvosok COPD-vel élő idős betegek telemedicinával való kezelését vizsgálták. A vizsgálat során az otthoni teleegészségügyi ellátásban részesült és a kórházi kezelésre felvett betegek újbóli kórházi megjelenésében nem mutatkozott szignifikáns különbség, ugyanakkor voltak betegek, akik elutasították a hazabocsátást, mert nem érezték biztonságosnak a telemedicinát. A kutatók szerint az otthoni telemonitorozás növelheti a kórházi kezelésen kívüli időt, és csökkentheti az egészségügyi személyzet fizikai jelenlétének szükségességét (Jakobsen et al., 2015).

Szintén gyakorlati példa a Welzijn.AI, egy beszélgetésalapú mesterségesintelligenciarendszer, amely kérdéseket tesz fel az általános hogylétről, a napi aktivitásról és az esetleges fájdalmakról. A program nyelvi elemzéssel méri fel az idős személy állapotát, és szükség esetén értesíti a gondozókat. Egy szakértői interjúkra épülő kutatás szerint a rendszer nemcsak a magányosság csökkentésében lehet hasznos, hanem az állapotfelmérésben is. A szerzők ugyanakkor kiemelik az adatvédelmi kérdéseket, valamint azt a kockázatot, hogy az eszköz a személyes kapcsolódás helyettesíthetőségének illúzióját keltheti (van Dijk et al., 2025).

A digitális technológiák tehát biztonságot, magabiztosságot és komfortot adhatnak az otthon maradó idős embereknek, és kedvező hatással lehetnek a családtagokra is (Hechinger et al., 2022). Hatásuk azonban akkor érvényesül, ha az eszközök illeszkednek az idősek képességeihez, szokásaihoz, anyagi lehetőségeihez és digitális kompetenciáihoz. Magyarországon különösen fontos kérdés a digitális egyenlőtlenség, az eszközök megfizethetősége, az internet-hozzáférés, valamint az idős embereket támogató oktatási és tanácsadási formák elérhetősége. A digitális megoldások ezért nem válthatják ki a személyes gondozást és a közösségi kapcsolatokat, hanem velük összehangoltan lehetnek eredményesek.

NEMZETKÖZI KUTATÁSI EREDMÉNYEK TANULSÁGAI

A bemutatott példák összevetése azt mutatja, hogy a helyben idősödés támogatása országonként eltérő eszközökkel, de hasonló funkciók mentén szerveződik. A német többgenerációs központok és a newcastle-i közösségi program a társas kapcsolatok és a kölcsönös segítség infrastruktúráját erősítik (WHO, 2015; Rae et al., 2024), míg az új-zélandi és madridi kutatások arra világítanak rá, hogy a helyhez kötődés, az ismertség és az identitás fenntartása legalább olyan fontos, mint a fizikai akadálymentesség (Wiles et al., 2012; Lebrusán–Gómez, 2022).

A gondozás területén az ausztrál átmeneti ellátások, a holland és norvég családgondozási tapasztalatok, valamint a flamand járványhelyzet közös tanulsága, hogy az otthon maradás nem építhet kizárólag a család erőforrásaira: a formális szolgáltatások, az esetmenedzsment és a gondozói támogatás összehangolása szükséges (Cations et al., 2020; van Wezel et al., 2016; Shrestha et al., 2024; D’herde et al., 2021). A technológiai példák hasonlóan kontextusfüggők: a dán telemedicina és a holland Welzijn.AI lehetőségei mellett a bizalom, az adatvédelem és a személyes segítség megőrzése is meghatározó (Jakobsen et al., 2015; van Dijk et al., 2025).

Nincs egyetlen, változtatás nélkül bármelyik társadalomra átvihető modell. A sikeres megoldások közös eleme az idős ember preferenciáinak figyelembevétele, a lakókörnyezet és a helyi szolgáltatások hozzáférhetősége, a közösségi beágyazottság, valamint a formális, informális és technológiai támogatások összehangolása. Magyarország számára ezért nem egy-egy program másolása, hanem e funkciók helyi intézményi és területi viszonyokhoz igazított kombinációja jelenthet reális irányt.

ÖSSZEFOGLALÁS

A helyben idősödés a nemzetközi szakirodalom alapján olyan támogatott életforma, amelyben az otthon maradás az autonómia, a biztonság, a társadalmi részvétel és az életminőség megőrzésével kapcsolódik össze. Valódi választássá akkor válik, ha az idős ember preferenciáinak, identitásának és kontrolligényének figyelembevétele mellett a változó szükségletekhez igazodó lakhatási, közösségi és gondozási alternatívák is rendelkezésre állnak.

A fizikai környezet, a társas kapcsolatok, a formális és informális gondozás, valamint a digitális technológiák nem egymást helyettesítő, hanem egymásra épülő feltételek. A nemzetközi példákban eltérő hangsúlyok jelennek meg – közösségi programok, integrált ellátás, lakásadaptáció vagy technológiai támogatás –, de a siker minden esetben a helyi szolgáltatások, kapcsolatok és az egyéni döntések összehangolásától függ.

Magyarországon különösen fontos az elöregedő és sok esetben nehezen akadálymentesíthető lakásállomány, a területi szolgáltatási különbségek, a családi gondozás nagy súlyának és a digitális egyenlőtlenségeknek az együttes kezelése. A nemzetközi tapasztalatok alapján a házi segítségnyújtás és az otthoni szakápolás fejlesztése, a gondozók támogatása, az idősbarát közösségi és közlekedési környezet, valamint a hozzáférhető digitális megoldások egymást erősítő fejlesztése indokolt.

A fenntartható helyben idősödés nem egyetlen beavatkozás eredménye, hanem a lakás- és településpolitika, az egészségügyi és szociális ellátás, a közösségfejlesztés és a digitális felzárkóztatás összehangolt működését igényli. A szakpolitikai cél nem egyszerűen az intézményi ellátás elkerülése, hanem annak biztosítása, hogy az idős ember a számára megfelelő helyen, megfelelő támogatással és érdemi választási lehetőségek mellett élhessen.

Absztrakt

A Covid–19-pandémia számos kihívás elé állította a társadalmat. A tartós gondozási rendszereket érintő forráshiány, valamint a tárgyi és személyi feltételek hiányosságai miatt a járványhelyzet hazánkban különösen hátrányosan érintette a szektort, az otthoni gondozást végző családtagok pedig a korábbihoz képest is nehezebb helyzetbe kerültek. Tanulmányunkban ötven közlemény áttekintő elemzése (scoping review) nyomán olyan hazai és nemzetközi gyakorlatokat mutatunk be, melyek célja a családi gondozók támogatása. A téma a járványhelyzetet követően is aktuális. Több figyelmet érdemelne a terület szabályozása, valamint a családi gondozókat segítő szolgáltatások fejlesztése. E feladatokhoz a pandémia tapasztalatai fontos adalékokkal szolgálhatnak.

Kulcsszavak:családi gondozók, ellátórendszer, legjobb gyakorlatok

DOI: 10.56699/MT.2026.3.6

A nemzetközi szakirodalom nem rendelkezik egységes meghatározással a családi gondozást, illetve a gondozást végző személyt illetően, ugyanakkor a főbb fogalmak mutatnak némi átfedést. Az OECD informális gondozóknak tekinti azokat a családtagokat, illetve barátokat, akik gondozói tevékenységet végeznek (OECD, 2025). A WHO különbséget tesz az állam által biztosított formális (intézményi) szolgáltatások és a nem szakember által végzett informális segítségnyújtás (otthoni gondozás) között, mindazonáltal a formális és az informális gondozást elsősorban a pénzbeli juttatás megléte vagy hiánya különíti el (Tur-Sinai et al., 2020). A Foundation For European Progressive Studies – Friedrich-Ebert-Stiftung (FEPS–FES) az informális gondozást szerződés nélküli, fizetéssel nem járó gondoskodásként definiálja, amelynek elvégzője lehet családtag, barát, szomszéd vagy éppen ismerős is (FEPS–FES, 2023). Bár a szakirodalom az informális és a családi gondozás fogalmait gyakran szinonimaként használja (Zigante, 2018), illetve a meghatározások jelentős része a gondozás juttatásoktól való mentességét hangsúlyozza (Tur-Sinai et al., 2020), elmondható, hogy a családi gondozók az informális gondozók azon speciális csoportját alkotják, amelynek tagjai vérségi vagy jogi értelemben véve rokonsági kapcsolatot ápolnak a gondozottal. Ez a viszony gyakran kulturális normák mentén a társadalmi elvárás kontextusába emeli és kvázi kötelező jellegűvé teszi a feladatellátást (Leleszi-Tróbert et al., 2023). Fontos azonban kiemelni, hogy egyes szakpolitikai intézkedések megjelenése miatt az informális gondozás ma már nem minden esetben jelent egyet a fizetetlen munkavégzéssel (Zigante, 2018).

A kérdéskör relevanciáját egyértelműen igazolja, hogy az OECD-országokban élő ötven év feletti populáció mintegy 8–22 százaléka nyújt valamiféle gondozást családtagjának, barátjának vagy ismerősének (OECD, 2025). A European Social Survey adataira épülő vizsgálatok szerint Magyarországon a lakosság 8,2 százaléka érintett ebben a feladatban (Verbakel et al., 2017). Gyarmati Andrea (2019) szerint ez megközelítőleg négy-öt százezer főt jelent.

A gondozói szerep megterhelő volta mellett értékeket is hordoz a gondozók túlnyomó többsége számára (Pendergrass et al., 2019). Fontos megemlíteni a gondozás pozitív velejáróit – például a szerettük gondozásából fakadó elégedettség érzését (Baji et al., 2019) –, az életminőséget tekintve túlnyomó többségében mégis a nehézségek töltik be a meghatározó szerepet. A családi gondozók több mint fele nő (ötből három), az ötven és hatvanöt év közötti korosztályban pedig szintén meghatározó a nők aránya, akik jellemzően valamelyik szülőt gondozzák heti vagy éppen havi gyakorisággal (OECD, 2022; Baji et al., 2019). A gondozás egyfelől változást hoz a családi struktúrában, továbbá számos esetben a családi funkciók alakulásában is (Baji et al., 2020), másfelől jelentős teherként nehezedik a családi gondozók mentális egészségére. E feladat vállalása gyakran a munkaórák csökkenéséhez, munkaerőpiaci lemorzsolódáshoz, illetve korai nyugdíjazáshoz vezet (OECD, 2022). Lauren J. Parker és munkatársai (2022) megállapították, hogy a demenciával élő személyt ellátók körében a gondozás folyamata során magasfokú krónikus stressz jelentkezik, és a gondozás esetükben egyértelműen nagyobb fizikai igénybevétellel is jár, mivel gyakorta huszonnégy órás felügyeletet kell biztosítani az érintett személynek. Az is egyértelművé vált, hogy a demenciával élő személyek gondozói – összehasonlítva a nem demenciával élő betegeket ellátókkal – átlagosan több feladatot látnak el, intenzívebb periódusokban (Alzheimer’s Association, 2019).

A családi gondozók támogatása nemcsak egyéni, hanem társadalmi és gazdasági érdek is. A családi gondozók tehermentesítik az ellátórendszer egyes szegmenseit – különös tekintettel az egészségügyi és szociális területre –, melyek emiatt jelentős költségmegtakarítást könyvelhetnek el (Baji et al., 2019). A családi gondozók számos esetben kiváltják az intézményi elhelyezést, megtakarítva ezzel az állami kiadások egy részét. A demenciával élő betegeket ellátó családi gondozók munkáját vizsgáló egyik amerikai kutatás becslései szerint e gondozói munka értéke számokra váltva igen jelentős, s a családi gondozás nélkül számos beteg nem kaphatná meg a szükséges ellátást, vagy fizetnie kellene érte (Rabarison et al., 2018). Mindemellett megkerülhetetlen tény az is, hogy ha a családi gondozók nem kapnak megfelelő támogatást, fennáll a veszély, hogy az idő előrehaladtával a gondozó is gondozottá válik (Leleszi-Tróbert et al., 2022).

A Covid–19 elképesztő kihívás elé állította a családi gondozókat, hiszen sok esetben nem volt lehetőségük tehermentesítő szolgáltatásokra (OECD, 2022), illetve saját egészségükre is kedvezőtlenül hatott a pandémia (Greenberg et al., 2020). A szerettüket gondozók körében számottevően nagyobb valószínűséggel jelentek meg különböző szomatikus eredetű panaszok (Park, 2021). A digitális tér újfajta segítségnyújtási típust hívott életre a telemedicinás szolgáltatások elindulásával, illetve az online térben működő segítő csoportok megalakulásával (Irani et al., 2021).

Tanulmányunkban a családi gondozókat segítő sikeres hazai és nemzetközi gyakorlatokat mutatunk be. Nem célunk a felhasznált közlemények minőségi kritikai értékelése. Célunk, hogy írásunkkal hozzájáruljunk a sikeres kezdeményezések magyar adaptációjához, illetve innovatív kezdeményezések születéséhez.

ELMÉLETI, KONCEPTUÁLIS KERET

A Covid–19-pandémia számos kihívást állított a társadalom elé, melyek a tartós gondozási rendszerekben is erőteljesen megmutatkoztak. A járványhelyzet társadalomra és a gondozási rendszerekre gyakorolt hatásai a nemzetközi szervezetek fókuszába kerültek. Az ellátórendszereket érintő problémák azonban nem a pandémiával keletkeztek. A járvány a rendszer széttagoltságára, működési nehézségeire és minőségi problémáira hívta fel a figyelmet. Ennek megfelelően a járványügyi és eljárási protokollok fejlesztését hamarosan felváltották az olyan komplex szakpolitikai intézkedések, melyek a rendszer egészét igyekeznek megreformálni. Világossá vált, hogy mindannak ismeretében, amit a járvány erősen láthatóvá tett, már nem lehet visszatérni a 2019 előtti működési gyakorlathoz, átfogó reformra van szükség (WHO, 2023). A reformnak a konkrét járványügyi intézkedéseken túl a rendszer egészét, integritását kell erősítenie, rugalmassá téve a gondozás iránti növekvő igényekkel, illetve a társadalmi és közegészségügyi kihívásokkal szemben (WHO, 2023; European Care Strategy, 2022). Az átfogó reformnak számos eleme van. Az egyik legfontosabb a gondozás/gondozáspolitika önálló szakpolitikaként való kezelése, azaz hogy ne az egyes területek, például az egészségügy, a szociális vagy a foglalkoztatási szektor egyik elemének tekintsék, hanem olyan önálló területként, amelynek számos szakpolitikai kapcsolódása van (Navarra et al., 2023). A gondozás holisztikus értelmezése kizárja az egyes területek dominanciáját, például a csupán genderfókuszú értelmezést, helyette szélesebb társadalmi kontextusba helyezi a gondozást. Szintén lényeges, hogy teret kapjon a gondozás pozitív megközelítése, miszerint az nemcsak kihívásként értelmezhető, hanem egyfajta társadalmi befektetésként is, amely erősíti a társadalom ellenálló képességét (Di Torrela, 2023; European Care Strategy, 2022).

A holisztikus nézőpont a gondozás szektorainak értelmezésében is fontos szerepet kap. A hosszú ideje jelen levő dilemmák, például az, hogy a tartós gondozás vajon elsősorban az egészségügyi vagy inkább a szociális szektor feladata-e, hosszabb távon nem hozhatnak hathatós megoldást a rendszer fejlesztésében (WHO, 2024). Hasonló igény mutatkozik a gondozás szereplőinek holisztikus kezelésére, így a formális, informális, valamint a családi gondozás rendszereinek integrálására, amely számottevően erősíthetné a gondozás hatékonyságát (European Care Strategy, 2022).

A rendszerek működésének egyik alapproblémája kétségkívül a nem megfelelő finanszírozás, illetve az alulfinanszírozottság. Már az Európai Unió is felhívta a figyelmet a tartós gondozási rendszer fejlesztésének szükségességére, a hozzáférhetőség és megfizethetőség felülvizsgálatára, a formális gondozásban dolgozó szakemberek munkafeltételeinek, munkahelyi megbecsültségének javítására, valamint az informális/családi gondozók helyzetének javítására (The Social Pillar of European Rigths, 2017). Ezek az elvek az Európai Gondozási Stratégiában (2022) tovább erősödtek. Ennek fontos eleme, hogy az állam vállaljon feladatot a szertor fejlesztésében, a szakdolgozók és a családi gondozók védelmében.

Magyarországon 2024-ben megtörtént a 2017-ben elfogadott starégia módosítása az EU irányelvei szerint (Belügyminisztérium, 2024). A Tartós ápolásgondozásra vonatkozó stratégia 2030 követi az Európai Gondozási Stratégia tematikus elemeit. Mivel nem tartalmaz cselekvési tervet, mely a rendszerszintű változások végrehajtására vonatkozó intézkedéseket írná elő, az elmúlt években nem történt áttörés a stratégia által is említett olyan lényegi területeken, mint például a gondozók anyagi megbecsültségének javítása, a szakemberhiány kezelése, a demenciatünetekkel élők specifikus segítése, az intézményi rendszer mennyiségi és minőségi fejlesztése vagy a szektorok közötti együttműködés erősítése, csak hogy a leglényegesebbeket említsük.

A gondozás reformja tehát rendszerszintű, interszektorális feladat, mely többirányú beavatkozást igényel. Az Európai Unió a szociálpolitikában megszokott puha jogalkalmazástól csak nehezen tud a kötelező minimumok irányába elmozdulni ezen a téren. Tehát a gondozás területe megmarad a tagállami garanciák és stratégiák szintjén, így az eltérő feltételrendszerek miatt a jó/legjobb gyakorlatok értelmezései is számos kérdést vethetnek fel. Mivel ezek mindig helyi problémákra válaszolva, adott szakpolitikai kontextusban és tagállami szolgáltatási szinten jönnek létre, relevanciájuk nem minden esetben általánosítható, adaptálásuk pedig számos akadályba ütközhet.

Jelen tanulmányban a családi gondozók támogatásának szakpolitikai eszközeit és módszereit vizsgáljuk. Az említett korlátok ellenére a bemutatott  példák hozzájárulhatnak a gondozó családtagok nehézségeinek megértéséhez, a speciális gondozói kihívások célirányos kezeléséhez olyan támogató megoldások megismerése által, melyek eredményesnek bizonyultak a hazai vagy a nemzetközi működésben. Az ismertetett kezdeményezések azt is megmutatják, hogy a szakemberek szemében a családi gondozás kapcsán milyen újabb kihívások, fókuszpontok körvonalazódnak megoldásokat sürgetve.

ALKALMAZOTT MÓDSZER

 A legjobb gyakorlatok értelmezésének kérdései

A vizsgálat szempontjából fontos volt rögzíteni, mit tekintünk legjobb gyakorlatnak. Kérdéses az is, mit tekint egy adott közlemény legjobb gyakorlatnak, és milyen szempontból. Volt például a keresési kritériumoknak megfelelő közlemény, mely az alanyoknak a kutatásokba való etikus bevonásáról készült, és ezek pandémia alatti és utáni gyakorlatait összegezte. Más közlemények nem legjobb gyakorlatnak definiálták a bemutatott programot, azonban a tanulmány elolvasása és a javaslatok alapján egyértelműen a szakterületre és a témára vonatkozó, tudományosan is igazolt eredményeket mutattak be, s ennek szellemében megfeleltek a keresési és kiválasztási kritériumoknak. Feltételezhető és a vizsgálat későbbi fázisában igazolható is volt, hogy számos kutatás feltáró vizsgálatként ugyan a kritériumok szerint elemezte a témát, ennek ellenére – megfelelő javaslatok és/vagy legjobb gyakorlatok említésének hiányában – ezen publikációkat a vizsgálatból kizártuk. Összességében elmondható, hogy a 2024-es vizsgálat során relatíve kevés olyan közleménnyel találkoztunk, amely a pandémia utáni időszakra összpontosít, ugyanis a publikációk jelentősrészt a pandémia leghevesebb időszakában készültek.

A „jó gyakorlat” (good practice) és a „legjobb gyakorlat” (best practice) gyakran szinonimaként jelenik meg a szakirodalomban. Eileen Ng és Pierpaolo de Colombani tanulmánya (2015) rámutat, hogy ezekhez hasonló más fogalomalternatívák is élnek a szaknyelvben, ilyenek például a „hatékony megoldás”, az „ígéretes gyakorlat” és az „innovatív gyakorlat”. A szerzők a legjobb gyakorlat fogalmat részesítik előnyben, hangsúlyozva, hogy ezt nem „jobb minőségű gyakorlatként” kell értelmezni, hanem mint meghatározott kritériumok alapján szelektált, bizonyítottan működőképes, széles körben alkalmazható gyakorlatot. Véleményük szerint a kifejezés előnye, hogy jobban ösztönzi a fejlesztést (Ng–Colombani, 2015). Az irodalomkutatás során mindezek tükrében mi is a legjobb gyakorlat szókapcsolat használata mellett döntöttünk, melynek a nemzetközi szakirodalom szerint nincs egységes definíciója. Számos általános, területspecifikus vagy módszerspecifikus leírása létezik (Osburn et al., 2011). Az UNESCO általános meghatározása szerint a legjobb gyakorlatok olyan, „a társadalom állami, magán- és civil szektorai közötti hatékony partnerség eredményeiként létrejött sikeres kezdeményezések, amelyek hozzájárulnak az emberek életminőségének javításához, valamint társadalmi, kulturális, gazdasági és környezeti szempontból is fenntarthatók” (Osburn et al., 2011: 215).

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jógyakorlat-gyűjteménye más tanulmányokhoz hasonlóan szinonimaként használja a jó és a legjobb gyakorlat kifejezést (MMSZ, 2023). A gyűjteményben közölt átfogó definícióban hangsúlyos az innovációs elem, valamint a mérhető hatékonyság is: „Jó gyakorlatnak tekintünk minden olyan innovatív (gyakorlatias, praktikus szakmai fejlesztés, újítás létrehozása, egy új ötlet megvalósulása) folyamatot, módszert, cselekvést – ezeknek egyes részeit, lépéseit – és/vagy eszközhasználat együttesét, amely az intézményi gyakorlatban és működésben kipróbált, hosszabb ideig sikeresen és hatékonyan alkalmazott, ezért eredményesen átvehető, inspiráló, fenntartható, fejleszthető, dokumentálható folyamat. Hozzájárul a szolgáltatásnyújtás minőségének növeléséhez, mellyel a munkafolyamatok optimalizálódnak” (MMSZ, 2023: 6).

A jó gyakorlatok vagy legjobb gyakorlatok értelmezése és fogalmi elemzése számos módszertani kérdést felvet. A legfontosabb kérdés: mi határozza meg, hogy egy adott eljárást így lehet nevezni? Általánosságban a gyakorlatok, eljárások többdimenziós elemzése adhat olyan keretet, melyben mérhetővé válik egy szakmai módszer vagy eljárás. Fontos az adott módszer valóban és bizonyíthatóan innovatív volta, illetve átvihetősége más országokba vagy szervezeti viszonyok közé. A vizsgálat során használható kritérium lehet például a jelentőség, az innovativitás, az eredményesség, a fenntartható-ság és a reprodukálhatóság/átvihetőség (Wu et al., 2023). A tartós gondozás modelljei azonban határokat szabnak e kritériumok közös elemzésének, hiszen egy olyan modell, amely az egyik országban nagyon jól működött, a másikban a rendszer eltérései miatt be sem vezethető. Fontos tehát a körültekintő esetválasztás és elemzés (Bretscheider et al., 2005), valamint a kutatási koncepció pontos megfogalmazása.

A legjobb gyakorlat meghatározását alapvetően két dimenzió, a tudomány és a szakma (praxis) mentén értelmeztük. Egyrészt vizsgáltuk azokat a tudományosan igazolt és publikált gyakorlatokat, amelyeket legjobb gyakorlatként azonosítottak a szerzők, másrészt azokat a protokollokat, amelyeket a szakma, az ágazati vagy kormányzati közlemények legjobb vagy kiemelten ajánlott gyakorlatként határoztak meg. Vizsgálatunk célja alapvetően a pandémia hatására kialakuló szakmai és szakpolitikai irányok feltérképezése volt. A pandémiára adott válaszok vizsgálata során azt is figyelembe kellett vennünk, hogy a bemutatott gyakorlatok inkább innovációnak számítottak, mintsem hosszú idő alatt kidolgozott, bizonyítékalapú eljárásoknak. Az alábbiakban bemutatott gyakorlatokat tehát komoly átgondolás, tervezés és előkészítés mellett lehet a hazai viszonyok között adaptálni.

Az irodalomkutatás folyamata – mintavételi eljárás

Az irodalomkutatás célja olyan legjobb gyakorlatok feltárása volt, melyek témája a gondozó családtagok támogatása, a munka és a gondozás összehangolásának elősegítése. A vizsgálatot az MTA poszt-Covid-jelenségek kutatására irányuló pályázata keretében2022 és 2024 között támogatásban részesült, „Családi gondozók kiégés-prevenciója, munkaerőpiacon tartása pandémia és posztpandémia idején” című kutatás keretében végeztük.

Az irodalomkutatást a PRISMA-módszert követve (Page et al., 2021), az 1. táblázat szerinti keresőszavakkal, a Google Scholar keresőprogram segítségével végeztük el. Kizárólag angol és magyar nyelvű közleményekre kerestünk rá. A találatokat minden esetben adott időkeretre (2010–2024) szűkítettük. Ezután a keresőszavas keresések találataiból minden esetben az ötven legrelevánsabb közleményt vontuk be a kiindulási adathalmazba (n = 400). A fellelt közleményeket nem szűrtük szakterület, tudományte-rület szerint. A tartalmi azonosítás előtt eltávolítottuk a címük szerint nem megfelelő közleményeket (n = 110).

1. táblázat: A szakirodalom-kutatás során használt keresőszavak (saját szerkesztés)

A MINTA (A KIVÁLASZTOTT KÖZLEMÉNYEK) ISMERTETÉSE

Az elemzésbe beválasztott közleményeket (minta) a tanulmány végén található melléklet foglalja össze. A továbbiakban az egyes közleményekre a mellékletben található sorszámuk szerint hivatkozunk.

A minta nyolc magyar és negyvenkét angol nyelvű közleményből áll. Huszonnégy mű született 2020 előtt, a 2020 és 2021 közötti évekből tizenhat, a 2022 és 2024 közötti időszakból pedig tíz mű került a mintába. A legkorábbi közleményt 2010-ben, a legutóbbit 2024-ben publikálták.

A közlemények közül tizenhat az Amerikai Egyesült Államokban, nyolc Kanadában, négy az Egyesült Királyságban készült, nyolcat az EU valamely tagállamában készítettek, ennek fele egy országot reprezentált. Nemzetközi vizsgálat tizenkét esetben került a mintába.

1. ábra: A szakirodalmak kiválasztásának folyamata

A Covid–19-pandémia előtti közlemények összetétele

2020 előtt a legtöbb közleményt az Egyesült Államokban publikálták, Kanadában kettőt, nemzetközi szinten ötöt, egyet-egyet pedig Hollandiában, Romániában és Magyarországon.

Általánosságban jellemző erre a közleménycsoportra, hogy a családi gondozási tevékenységet valamely célcsoport gondozásán keresztül közelítik meg. Hat publikáció a demenciával élőket segítő családtagok támogatásának módszereivel foglalkozik, hét írás fogalmaz meg legjobb gyakorlatokat a rákbetegséggel küzdő családtagok támogatásával kapcsolatban, és három kutatás foglalkozik a stroke-betegek hozzátartozóinak támogatásával. Egy közlemény szól a tartósan beteg gyermekek hozzátartozói kiégésének megelőzéséről, illetve ennek módszereiről. A fennmaradó publikációk általában a gondozó családtag és az egészségügyi szolgáltatók kapcsolatának fejlesztéséről, a telemedicina lehetőségeiről, valamint az otthoni gondozás innovatív megoldásairól írnak.

Közlemények a Covid alatt

A legtöbbet a 2020 és 2022 között született közlemények közül szelektáltuk ki. E publikációk túlnyomórészt a helyzetképre koncentráltak, illetve a rendszer hiányosságait igyekeztek feltárni.

Az ekkoriban született közlemények egy része továbbra is a családi gondozás jellemző problémáival foglalkozott, azaz nem jelent meg bennük a pandémia hatása, vagy csak igazolásképpen használták a szerzők (például a telemedicina jelentősége és előnyös hatásai a pandémia alatt is). A kutatások és publikációk másik csoportját kifejezetten a pandémia ihlette: ezek a tanulmányok az ebben az időszakban tapasztalt problémákra adott vagy adható rapid válaszokkal foglalkoztak. Érdekesség, hogy a családi gondozó fogalom-rendszere változni látszik bennük. Különösen a munka és a gondozás összeegyeztetésével foglalkozó néhány közlemény értelmezi újra a fogalmat, tágabb értelmezését használva, hiszen bárkiből válhatott gondozó a pandémia alatt, illetve a korábbi gondozói szerepek lényegesen megváltoztak a formális rendszerek kapacitásproblémái és leépülése miatt.

A közlemények között ebben a csoportban is az angolszász irodalom van túlsúlyban. Három amerikai vizsgálat, három kanadai és három brit publikáció mellett ebből az időszakból öt magyar közleményt választottunk ki. A nemzetközi legjobb gyakorlatokat gyűjtő vagy összehasonlító vizsgálatból öt került a mintába.

Közlemények a Covid után

Az első szembetűnő dolog az elemzés során a kiválasztott közlemények időablakhoz képest (2023–2024) is alacsonyabb száma volt, ami arra utalhat, hogy közvetlenül a pandémia után kevesebb figyelem koncentrálódott a családi gondozók támogatására. Mindössze öt közleményből kettő Kanada, egy az Egyesült Államok és egy Magyarország gyakorlatát vizsgálja, valamint egy nemzetközi összehasonlító kutatás került az elemzésbe. A kanadai és az USA-ban publikált közlemények jellemzően a szakpolitikák komplex programjait mutatják be, valamint konkrét módszereket ismertetnek a tartós gondozásban dolgozók és a gondozott személyek családi gondozóinak új együttműködésére.

A közlemények témái a pandémia előtt, alatt és után

A közleményekben megjelenő fő témaköröket a 2. táblázat szemlélteti. Bár a számszerű eredményeknek ez esetben nincs magyarázóerejük, érdemes megemlíteni a formális és a családi gondozók hatékony és egymást támogató együttműködésének erősítésére irányuló gyakorlatok számának jelentős csökkenését, valamint a gondozói stressz és teher kezelésére irányuló legjobb gyakorlatokat, melyekből szintén kevesebb szerepel a publikációkban ebben az időszakban.

2. táblázat: A tanulmányok tartalmi kategorizálása

A mintában elenyésző számú gyakorlat foglalkozik a munka és a gondozás összeegyeztetésének kérdéseivel, az erről szóló közlemények a pandémia alatt és után születtek. Egy publikáció ír a poszt-Covid-időszak új munkaerőpiaci kihívásairól, illetve az ezzel kapcsolatban új köntösben felmerülő genderkérdésről.

A KÖZLEMÉNYEKBEN SZEREPLŐ LEGJOBB GYAKORLATOK ISMERTETÉSE

A kiválasztott tanulmányokat tematikus elemzéssel vizsgáltuk. Kiemeltük azokat az eljá-rásokat, gyakorlatokat, amelyeket az írások szerzői legjobb gyakorlatnak minősítettek az adott területeken. A közlemények és a rendszerezett gyakorlatok, illetve a gyakorlatok témáinak száma nem egyezik meg, hiszen egy publikáció több újszerű kezdeményezést is tartalmazhatott (például a családi gondozók terheit vizsgáló kutatás legjobb gyakor-latként mutathatta be a gondozói stressz vizsgálatát, megelőzését vagy a kezelés men-tálhigiénés és egészségügyi eljárásait is, illetve fókuszálhatott akár a fenti területek ha-tékonyabb együttműködésére a családi gondozók stresszkezelésében). A gyakorlatokat és a témákat tekintve is eltérő számokat kapunk, hiszen egy témakörhöz több legjobb gyakorlat is tartozhat.

Tematikus összegzés

A vizsgálati időszakban kevésbé volt jellemző a nagy, rendszerszintű szakpolitikai programok legjobb gyakorlatként való bemutatása. A pandémia időszakában jellemzően a családi gondozók számára nyújtott szolgáltatások, a gondozók terheinek kezelése, a digitalizáció nyújtotta megoldások, valamint a szolgáltatásokhoz való hozzáférés új megoldásai kerültek előtérbe. A speciális betegséggel élőket gondozók segítése a vizsgált közleményekben csak a demenciatünetekkel küzdők gondozóival kapcsolatban mutatott növekvő gyakoriságot, más területeken inkább csökkent fókusz látható. Ugyanez figyelhető meg a pandémia alatt és után más területeken is, például az életvégi gondozás, a hospice, a stroke- vagy onkológiai betegek gondozóinak támogatása terén. Összehangolt, komplex programok tervezése inkább a tengerentúli országokra volt jellemző, ám sok esetben a szakmaközi kooperáció csak néhány területre szorítkozott (például háziorvosok, idősgondozók, családi gondozók).

A 2. ábrán látható diagram összegzi a közlemények által jelzett legjobb gyakorlatok fő témáit.

2. ábra: A mintában szereplő legjobb gyakorlatok témái a pandémia előtt, alatt és után (saját szerkesztés)

KOMPLEX PROGRAMOK

A vizsgált időszakban jellemzően az USA és Kanada alkalmazott komplex programokat, melyek a családi gondozók támogatásának több aspektusát is összefoglalják. Ezeknek két fő típusa van, az egyik egy betegségcsoportra (például stroke-betegek gondozói [29, 41], onkológiai betegek gondozói [25, 31]) vagy egy szakmacsoportra (például háziorvosok [30], belgyógyászok [32]) koncentrál, míg mások szakpolitikai megközelítésből foglalkoznak a családi gondozók segítésének módszereivel, így a tanácsadástól a gondozók táppénztámogatásáig az adott országban dolgozó szakemberek és családi gondozók számára elérhető valamennyi támogatás bemutatására törekszenek (4, 8).

KIEMELT BETEGSÉGCSOPORTOK CSALÁDI GONDOZÓI

A mintában a pandémiát megelőző időszakban kiemelkedő volt a demenciával élőket és a rákbetegeket gondozó családtagokra irányuló legjobb gyakorlatok publikálása. Ennek gyakorlata a mintába került közlemények körében alapjában megváltozott. A rákbetegeket gondozók segítéséről szóló közlemények közül egy sem került a mintába a pandémia alatt és után, a demenciával élők családi gondozóit támogató programok száma viszont a pandémia alatt majdnem megduplázódott.

DIGITALIZÁCIÓ

A digitális módszerek és eszközök használatát bemutató legjobb gyakorlatok a pandémia előtt főképp az amerikai és kanadai közleményekben szerepeltek. A pandémia alatt mintegy háromszorosára nőtt a témával foglalkozó kutatások száma, de a 2023 utáni időszakból már nem tudtunk beválogatni ilyen tartalmú publikációt. Fontos megjegyezni, hogy több kutatás is utalt a digitalizáció jó hatásaira, különösen az online tanácsadás, szűrővizsgálatok, információszolgáltatás, képzés, valamint egyéb szolgáltatások elérése és használata tekintetében, míg néhány kutatás éppen a digitális technológiák mindenhatóságának kritikáját fogalmazta meg, különösen a tanácsadási és csoportélményen alapuló programok esetében.

Kiemelt legjobb gyakorlatok, magyarországi adaptációs lehetőségek

A továbbiakban néhány olyan legjobb gyakorlatot emelünk ki, melyek jól reprezentálják a fejlesztendő területeket (zárójelben itt is a kapcsolódó közlemény mellékletben feltüntetett sorszáma szerepel).

A családi gondozók stressz-szintjének és gondozási terheinek csökkentése érdekében bevezetett gyakorlatok

Didaktikus kommunikációs tréning a demenciával élőket gondozók stressz-szintjének csökkentése érdekében (38) (kommunikációs tréning a BPSD-tünetek megértése és a hatékony kommunikáció céljából): Formális és családi gondozók számára szervezett kommunikációs tréningek hatékonyságát vizsgálták olyan gondozási helyzetben, amelyben a gondozott személy demenciával élt. A formális és informális gondozók gyakran nincsenek felkészülve a demenciával élőkkel történő kommunikáció speciális nehézségeire, kihívásaira. A tanulmány szerint a didaktikus kommunikációs tréningek amellett, hogy javítják a demenciával élők életminőségét, hatékonynak bizonyultak a gondozói stressz csökkentésében.

Mastery over Dementia program (39) (protokoll: https://www.dementiainduct.eu/ guidance/recommendation/3.2.3.3/): A kutatók a Mastery over Dementia (MoD) című online kurzuson részt vevő családi gondozók helyzetét vizsgálták. A kurzus nyolc azonos felépítésű leckéből áll: az információs anyagok mellett gyakorlatok és házi feladat segíti a résztvevők haladását, amelyet szakember is kísér. A kutatók megállapították, hogy azoknak a gondozóknak, akik elvégezték a programot, a kontrollcsoporthoz képest alacsonyabb volt a stressz-szintjük, valamint a depresszióra való hajlamuk és a szorongásuk.

Online támogatás és tanácsadás (40): A szerzők a demenciával élő betegeket gondozó családtagok támogatására kialakított internetes programokat vizsgálták. A programok típusai: családi gondozók támogatása (peer support) például Messenger-csoporttal vagy más módszerekkel; szakemberek és családtagok kapcsolattartása; információszolgáltató programok; támogatás a döntéshozatalban; pszichológiai tanácsadás. A vizsgálatok szerint az intervenciók pozitívan hatnak a családi gondozók életminőségére. Bár a legtöbben inkább a személyes segítségnyújtást részesítik előnyben, a tanulmány rámutat az internetes támogatási formákban rejlő lehetőségekre.

A gondozási támogatás gondozási eseményekre fókuszáló gyakorlata (36): A stroke-bete-gek családi gondozói körében végzett kutatás szerint a hozzátartozóknak nem egyforma intenzitású támogatásra van szükségük a gyógyulási/rehabilitációs szakaszokban. A gondozási modellek kialakítása során tehát lényeges az igények felmérése, a családközpontúság, valamint az elérhető rehabilitációs szolgáltatások biztosítása.

Bálint-csoport demenciatünettel élők családi gondozóinak támogatására (48): A tanulmány bemutatja a demenciával élők hozzátartozóinak, gondozó családtagjainak segítésében alkalmazott Bálint-csoport-módszert, mely segít a gondozási szereppel való azonosulásban és a gondozási teher kezelésében.

MBSR-program demenciával élőket gondozók számára (35): A tudatosságalapú stresszcsökkentés módszerét (Mindfulness-Based Stress Reduction, MBSR) alkalmazták demenciával élők hozzátartozóit felkészítő csoportban. A módszer igazolhatóan hatásosnak bizonyult.

Az Alzheimer Café módszere a gondozói stressz csökkentésében (49): A tanulmány az Alzheimer Café mozgalom módszereinek szerepét tárgyalja a primer gondozó családtag szerepfeszültségeinek csökkentésében.

Az ismertetett gyakorlatok olyan területeken nyújthatnak hatékony megoldásokat, amelyek erősen összefüggenek a családi gondozók terhelődésével. Családi gondozók körében végzett kérdőíves és mélyinterjús kutatásaink megerősítették, hogy az információhiány, a gondozáshoz szükséges kompetenciák, illetve a társas támogatás hiánya, valamint a gondozással járó érzelmi, lelki nehézségek hatással vannak a gondozási folyamat kimenetelére, növelik a túlterhelődés kockázatát (Tróbert, 2019; Tróbert–Széman, 2019; Leleszi-Tróbert et al., 2022; Bagyura et al., 2023). Az információnyújtás, a képzés, a hatékony stresszkezelés elsajátítása fontos erőforrásokat jelenthetnek a gondozási folyamatban.

A másutt sikerrel alkalmazott gyakorlatok adaptálását megnehezíti, hogy hazánkban jelenleg rendkívül kevés tehermentesítő szolgáltatás érhető el a családi gondozók számára. Az alapszolgáltatások hozzáférhetősége régiónként eltérő, egyes területeken – például az idősek nappali ellátásában – a fővárosban 105 százalékos kihasználtság látható, ami jól mutatja a tehermentesítő, helyettesítő szolgáltatások szűkösségét, elérhetetlenségét (Vajda, 2022). A gondozói stresszt, illetve gondozási terhet csökkenteni célzó intervenciókat ez azáltal hátráltatja, hogy a családi gondozó – helyettesítés hiányában – nem képes időben és térben eltávolodni a gondozási tehertől. Ebből fakadóan fennáll annak veszélye, hogy a családi gondozó folyamatos készenléti állapotba kerül, a beteg biztonsága és a gondozási feladat folytonos ellátása ellehetetlenítheti a gondozó részvételét az egyes programokon, tréningeken.

Jelenleg nincs olyan intézmény vagy civil szervezet, amely egységes tudásmegosztó központként tudna működni, segítve ezzel a családi gondozók információhoz jutását, ugyanakkor folyamatos törekvés látható erre (lásd például WebNővér, Feledhetetlen Alapítvány).

A formális és informális gondozók együttműködésének erősítése új gondozási módszerekkel

FAM FCC program (20): Az idősek kórházba utalása kapcsán kidolgoztak egy új szakmai eljárást, melyet családközpontú és funkcióalapú gondozásnak neveztek el (Family-cen-tered Function Focused Care, FAM-FFC). Az eljárásba olyan elemeket építettek be, mint a tanácsadás, a konzultációk, a képzés vagy a közös ápolásiterv-készítés. Az eljárás hatásait kontrollcsoport segítségével vizsgálták, és a betegekre, illetve a családtagokra nézve egyaránt pozitív tapasztalatokat rögzítettek.

Geriátriai gondozás menedzsmentmódszer (50): A közlemény bemutatja az úgynevezett geriátriai gondozás menedzsmentmodell előnyeit a hazai ellátásközpontú modellel szemben.

A személyközpontú gondozási módszerek szerepe a gondozó családtaggal való együttműködésben (22): A tanulmány szerzői a demenciával élő betegek akut ellátásának kihívásait vizsgálták meg a témában publikált kutatások tapasztalatai alapján. A gondozók számára nagy kihívást jelent a kórházi ellátás. A legtöbben negatív tapasztalatokkal távoznak a rendszerből. Nem vonják be őket, az ellátás túlzsúfoltnak és gyorsnak tűnik számukra. A stáb nem képes a rutin szerint végezni a munkát, ebből is nehézségek származnak. A szerzők a hatékonyabb ellátás érdekében személyközpontú modellek előtérbe helyezését javasolják az akut részlegeken is.

Mobil szolgáltatások a családi gondozók támogatására (23): A mobil egészségügyi szolgáltatások hatékonyságát vizsgáló kutatásokat dolgozza fel a tanulmány. A kutatás egyik kiindulópontja, hogy a mobil egészségügyi szolgáltatások a családi gondozókat is támogatják, csökkentik a stressz-szintjüket, és növelik a teamben való együttműködés lehetőségét.

Együttműködés a rehabilitációban és a gondozásban (25): A rákbetegek segítő családtagjainak támogatását vizsgálja a tanulmány, és számos megállapítás mellett az egészségügyi személyzet segítő, támogató szerepére hívja fel a figyelmet. Vizsgálja a családi gondozók által igényelhető szociális és egészségügyi támogatási formákat is. Összességében ezeknek a rákbetegek gondozóira való kiterjesztését javasolja. Felhívja a figyelmet, hogy olyan szisztematikus program kellene, mint amilyen az USA-ban van: ez magában foglalja azokat a támogatásokat, amelyek a családi gondozókat illetik. (29): A tanulmányban bemutatott protokoll elsősorban a hatékony stroke-ellátást szolgálja, de benne foglaltatik a családi gondozókkal végzett munka, a támogatásuk szükségessége, illetve bevonásuk a rehabilitációs folyamatokba.

Nélkülözhetetlen családi gondozók program (9): A bentlakásos ellátás számos problémával küzd, melyet a pandémia felerősített. Ilyen volt például a stábhiány vagy a személyközpontú gondozás hiánya. A közlemény fontos megállapítása, hogy a családi gondozók közül ki kell emelni a fontos szerepet játszó, „elsődleges” gondozókat (essential family caregivers, EFG), valamint a bentlakásos ellátásban dolgozókat fel kell készíteni a családi gondozókkal való munkára.

Korábban említett kutatásaink rámutattak a családi gondozók és az ellátórendszerekben dolgozó szakemberek együttműködésének hiányosságaira is (Tróbert, 2018, 2019; Tróbert–Széman, 2019). A formális és informális/családi gondozók közötti partneri együttműködés hiánya a gondozási folyamat egyik legfontosabb nehézsége (Patyán, 2018). Az együttműködést elősegítené, ha a formális ellátás igénylése után (például a bentlakásos intézményi férőhely elfoglalását követő úgynevezett beilleszkedési időszakban, illetve azt követően) szorosabb kooperáció valósulna meg. Jelenleg a beköltözés pillanatát követően az informális/családi gondozó feladata gyakran szinte azonnal megszűnik, a formális gondozás lép a helyébe, sokszor átmenet nélkül. A felsorolt bevált gyakorlatok adaptációját megnehezítik a tartós gondozási rendszerben – az egészségügyi és a szociális ellátórendszerben – dolgozó formális gondozók nagy munkaterhei. A jelenleg forrás-, kapacitás- és szakemberhiánnyal küzdő ellátó-rendszerekben reformok nélkül nehezen képzelhető el új feladatok integrálása.

A munka és a gondozás összeegyeztetésének támogatása

Célcsoport- és élethelyzet-orientált tanácsadási programok (8): komplex szakpolitikai és költségvetési elemzés a családi gondozás minden implikációjára számolva (például szendvicsgeneráció, foglalkoztatási státusz, etnikai és egyéb diverzitás).

A munkajogi szabályozás garanciáinak növelése a gondozók esetében (14): A pandémia komoly kihívás elé állította a családi gondozókat, akiknek úgy kellett megtartaniuk a munka és a magánélet egyensúlyát ebben a kritikus helyzetben, hogy gyakorlatilag eltűnt körülöttük a formális támogatórendszer. A tanulmány rámutat a helyettesítő gondozás, illetve a családi gondozást segítő egyéb szolgáltatások fejlesztésének, valamint a szendvicsgeneráció esetében a munka és a gondozás összeegyeztetését segítő munkajogi szabályozás bevezetésének szükségességére.

A munka és a magánélet (főként a gondozás) összeegyeztetése online munkavállalók esetében (5): A pandémia utáni „új normális” foglalkoztatás rendszerét vizsgálja a szerző. Két folyamatra koncentrál: 1) Hogyan változott meg a foglalkoztatás? Előrelépések következtek-e be, vagy visszalépések észlelhetők bizonyos területeken (például biztonság, digitalizáció, technológiai fejlődés)? 2) Hogyan hatnak a változások a foglalkoztatottak két nagy csoportjára, a fizikai és a szellemi munkát végzőkre? A cikk a foglalkoztatáspolitikai intézkedések specializációjára hívja fel a figyelmet.

Work-life wellness szolgáltatások (tanácsadói szolgáltatás) a távmunkások és home office-ban dolgozók esetében kialakuló ártalmak csökkentésésre, illetve a munka és a gondozás összeegyezte-tésére (2): A work-life wellness olyan tanácsadási forma, mely a távmunkásokat és otthon-ról dolgozókat segíti. A szerzők kiemelt jelentőséget tulajdonítottak neki a pandémia alatt megnövekedett stressz miatt.

Munkaidő-kedvezmény, rugalmas foglalkoztatás a családi gondozók számára (43): A kutatás a pandémia gyermekválallásra s ezen keresztül a nemi szerepek, a családi szerepek, a munka és a magánélet összeegyeztetésének kérdéseire kifejtett hatását vizsgálta.

Egygyermekes és gyermektelen felnőtteket kérdeztek meg arról, esetükben mi befolyásolja a családtervezést. A gyermektelenek esetében az idősebb szülőkről való gondoskodás volt az egyik kiemelkedő tényező, míg a gyermekesek a megfelelő terhesgondozást, az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségét, valamint a rugalmasabb munkaidőt tekintették fontosnak. Családi gondozók körében végzett kvalitatív és kvantitatív kutatásaink is rámutattak, hogy a gondozás családi felvállalása negatív hatással lehet a munkateljesítményre, befolyásolhatja a munkavállalást, sőt, súlyos esetben akár kiégéshez és/ vagy a munkahely elvesztéséhez is vezethet (Tróbert, 2019; Tróbert–Széman, 2019; Leleszi-Tróbert et al., 2026). A munkaidő-kedvezményen és a gondozási szabadságon túl a családi gondozókat hazánkban kevés lehetőség támogatja a munka és a gondozás megfelelő összeegyeztetésében. Munkáltatói részről megfontolandó lenne a nappali ellátáshoz hasonló szolgáltatás feltételeinek megteremtése a munkahely közelében, vagy más országokhoz hasonlóan a pótszabadság nagyobb kiterjesztése a családi gondozókra (Széman, 2015).

A családi gondozók jóllétét támogató, munkával kapcsolatos bemutatott legjobb gyakorlatok magyarországi adaptációját számos tényező nehezíti. Ilyen például a hiányzó szabályozás, a gyakran merev munkakeret, a munkahely elvesztésétől való félelem vagy a számos szakterületen tapasztalható szakemberhiány és az ennek következtében megnövekvő munkaterhek, valamint helyettesítési nehézségek.

Ki kell emelnünk azokat a további speciális területeket, melyek hazai megfelelő gyakorlata még nem alakult ki, vagy nem terjedt el szélesebb körben. Ilyen például az életvégi gondozás, a családi gondozók mentális támogatása, kísérése, a patológiás folyamatok megelőzésére szervezett programok, valamint az ezekhez kapcsolódó támogatás és tanácsadás (26, 28, 16), melyeknek nyilván alapfeltétele, hogy létezzen folyamatos kapcsolat a szakember és a családi gondozó között.

ÖSSZEGZÉS, KÖVETKEZTETÉSEK, LIMITÁCIÓK

A legjobb gyakorlatok feltérképezése során összesen ötven tanulmány áttekintése és tematikus elemzése valósult meg. Látható, hogy azokat az országokat, ahol már a pandémia előtt erősebb volt a családi gondozás támogatásának szervezett szakmai és szakpolitikai gyakorlata, másként érintette a világjárvány, hiszen a meglévő protokollok alakításával jobban tudtak reagálni a kihívásokra, mint az e téren kevésbé fejlett országok.

Az irodalomkutatás során számos olyan gyakorlatot tártunk fel, melyek inspirálhatják a hazai változásokat. A vizsgált közlemények tükrében a következő szakpolitikai javaslatokat fogalmazzuk meg:

Elengedhetetlen a családi gondozás jogi kereteinek megalkotása (munkajogi szabályozás, a családi gondozók foglalkoztatásának védelme, speciális kedvezmények a rugalmas foglalkoztatáshoz stb.), valamint a speciális helyzetű családi gondozók jogi védelme.

Olyan biztonságos szociálpolitikai keretekre van szükség, melyek integrálják a foglalkoztatáspolitika főbb elemeit, a szociális és társadalombiztosítási támogatásokat, a támogató szolgáltatásokat, valamint a digitális és távszolgáltatásokat.

A fenntartható családi gondozás érdekében nélkülözhetetlen a mentálhigiénés és támogató programok (például tanácsadás, kooperációs gondozási modellek, online támogató és tanácsadó szolgáltatások, hotline) mielőbbi kiépítése.

Hazánkban kevés figyelmet fordítanak a speciális helyzetű gondozók támogatására (egyedülálló családi gondozó, kisebbséghez tartozó csoportok, idősebb gondozók helyzete stb.), erre vonatkozóan is fontos lenne mielőbb javaslatokat kidolgozni.

A hazai jogi és szociálpolitikai keretek megalkotása és a speciális élethelyzeteket is figyelembe vevő támogató programok létrehozása sürgető feladat a családi gondozók igen sérülékeny rétegének védelmében.

Tanulmányunk legfőbb limitációja, hogy nélkülözi a legjobb gyakorlatok részletes ismertetését, valamint hatásosságuk és adaptálhatóságuk mélyebb elemzését. Törekedtünk a főbb adaptációs nehézségek jelzésére, a terjedelmi korlátok azonban nem teszik lehetővé bővebb kifejtésüket. Reméljük, hogy tanulmányunk ennek ellenére hozzájárul a családi gondozók helyzetének, életminőségének javítását célzó szakmai, szakpolitikai diskurzushoz, valamint ennek nyomán innovatív hazai gyakorlatok születéséhez.

MELLÉKLET

A vizsgált közlemények listája

Absztrakt

A várható élettartam kitolódásával az idősként betegségben töltött évek száma növekedhet. Az ellátórendszerek túlterheltek, a gondozásban egyre nagyobb szerep hárul a családtagokra. Tanulmányunkban idős családtagjukat gondozó személyeknek a gondozói szerep vállalásával, megélésével kapcsolatos tapasztalatait mutatjuk be. Az ismertetett, több módszertan alkalmazásával kapott (multimethod approach) kutatási eredményeink két forráson alapulnak:

• idős családtagot gondozókkal készült mélyinterjúkon (2015–2016, n = 10) és
• egy idős családtagot gondozók körében végzett online kérdőíves felmérésen (2018, n = 205). A gondozói szereppel kapcsolatos tapasztalatok megismerése szükséges a családi gondozókat támogató szakpolitikák megalkotásához, a családi gondozók helyzetét, igényeit figyelembe vevő szociális és egészségügyi ellátások kidolgozásához. Eredményeink a szociális és egészség- ügyi szolgáltatások igénybevétele akadályainak megértésében is segítséget nyújthatnak.

Kulcsszavak: tartós gondozás, családi gondozók, gondozói szerep, megterheltség, értékek

DOI: 10.56699/MT.2023.3.7

Idősödő társadalmunkban növekvő idősgondozási igényekkel számolhatunk. Az idős- ellátásban az önállóság fokozatos elvesztése miatt különösen a gondozásra szoruló idősek saját otthonukban történő ellátását támogató házi segítségnyújtásnak és a bent- lakásos, tartós gondozást nyújtó intézményeknek van nagy szerepük (SZCSM, 2000). A házi segítségnyújtás, valamint a bentlakásos intézményi ellátás iránti igényeket a demográfiai trendek mellett a családstruktúra és a háztartások változása is növeli (Fábián, 2011). Az idős gondozottak számának emelkedésével az ellátórendszerek kapacitása nem bővült (Rodrigues et al., 2012). Mivel az ellátórendszer nehezen vagy csak részben képes lefedni a gondozási igényeket, újra előtérbe kerül a család mint természetes gondozási erőforrás. Az informális gondozás fogalmát olyan tevékenységek és támogatások körére vonatkoztatják, amelyeket önellátásukban korlátozott családtagok vagy barátok számára biztosítanak (Pearlin et al., 1990). A szakirodalom gondozóként (caregiver) azt a személyt definiálja, aki anyagi ellenszolgáltatás nélkül ápolási, gondozási segítséget nyújt egy beteg személynek, vagy segíti a betegséggel való megküzdésben (Hileman et al., 1992).

A továbbiakban az idős hozzátartozót gondozó családtag megnevezésére Patyán László (2018) nyomán a családi gondozó fogalmat használjuk.

Egy családtag általában úgynevezett elsődleges segítővé válik a gondozási folyamatban – például a házastársi vagy gyermeki kötelezettség megélése, a rendelkezésére álló társadalmi tőke, a gondozotthoz való földrajzi közelség vagy az érzelmi kötődés miatt (Pennec, 2006). A „kiválasztott” kényszerűségként is megélheti a gondozói szerepet, ennek ellenére gyakori, hogy nem képes visszautasítani (Mollard, 2009).

Az elmúlt évtizedekben számos kutatás bizonyította, hogy a családi gondozás felvállalása jelentős megterheltséget okoz, amely súlyos következményekkel járhat, akár teljes kimerüléshez és kiégéshez is vezethet. Egy kutatás, amely a formális és informális gondozók megterheltségét hasonlította össze, kimutatta, hogy az informális gondozók körében gyakoribb a túlterheltség, nagyobb az érzelmi megterhelődés, és mivel a gondozás a munkán kívüli pluszfeladat, jóval nagyobb a munkaterheltségük is (Diniz et al., 2018).

A kilencvenes évekig a tanulmányok inkább a családi gondozás negatív hatásaira fókuszáltak, ezt követően viszont egyre többen hangsúlyozzák a gondozói szerep pozitívumait is. A negatív és pozitív aspektusok gyakran együtt jelennek meg a gondozási folyamatban (Sanders, 2005). A gondozás során megtapasztalt pozitívum, érték lehet például a megbecsülés, az önbecsülés (Given et al., 1992), a növekedés, fejlődés (Kinney et al., 1995), az elégedettség (Lawton et al., 1991), az értelemtalálás vagy értelemadás a gondozás által (Farran, 1997), a nyereség (Kramer, 1997), az értékelés (Lawton et al., 1989), a jártasság, szakértelem növekedése és az ebből fakadó elégedettség érzése (Marks et al., 2002), az öröm és elégedettség a gondozás és a gondozottal való kapcsolat miatt (Cohen et al., 2002) vagy a növekvő generativitás (Berdes, 2015). Brad A. Meisner és Leslie E. Binnington (2017) a pozitív érzelmek megélését, a jártasságok javulását, a gondozottal való erősödő kapcsolatot, a növekvő empátiás készséget, valamint az idősek jogaiért, méltóságáért való aktivizálódást figyelték meg a gondozási folyamatban való részvétel hatásaként. Egy kutatás rámutat, hogy a gondozás értékként való megélése nem függ a nemtől, a férfi családi gondozók is megélhetik pozitívként gondozói szerepüket (Nance et al., 2018).

Tanulmányunkban családi gondozókkal készített mélyinterjúk és egy online kérdőíves felmérés tükrében ^[1]A kérdőíves kutatás TUKEB-engedélyének ügyiratszáma: 12068-2/2018/EKU mutatjuk be a gondozói szerep megélésének néhány fontos szegmensét: a gondozás vállalásának, végzésének motivációit, a gondozói szerep megítélését, illetve pozitív értékének megtapasztalását.

A gondozói szerep megélése mélyinterjúk alapján

Az interjúalanyok (n = 10) kiválasztása kényelmi mintavétellel, mentálhigiénés segítő szakemberek ajánlása alapján történt. Az interjúk felvételére 2015-ben került sor félig strukturált kérdőívek segítségével, az interjúalanyok munkahelyén, otthonában, szükség esetén a gondozott otthonában vagy nyilvános helyen. Az interjúkról hangfelvétel készült, az elhangzottak leiratának vizsgálata tartalomelemzéssel zajlott.

A családi gondozás vállalásának körülményei, gondozási motivációk

A tíz interjúalanyból kilenc volt nő. Heten Budapesten, hárman Budapest környéki településeken laknak. Kilencen a gondozott gyermekei, és az édesanyjuk mellett vállaltak családi gondozói szerepet. Egy fő nem állt rokonsági kötelékben a gondozottal, mégis hozzátartozójának tekintette: a férje volt anyósának segített, aki magára maradt. A tíz interjúalany közül nyolc elsődleges gondozó volt a beteg mellett. Ketten másodlagos gondozóként működtek, mindkét esetben a gondozott férje vállalta az elsődleges gondozó szerepét.

Arra a kérdésre, hogy miért vállalták a gondozást, a válaszadóknak több mint a fele (6 fő) említette a gyermeki kötelezettséget, hárman hivatkoztak a viszonosság normájára, ismét hárman a gondozott elvárására (hogy ők vállalják a gondozói szerepet), egy-egy fő említette a külső (körülmények), illetve a belső kényszert, a minőségi ellátás biztosítását, valamint a segítő szándékot. Három interjúalany egyszerre két indokot is megnevezett: a gyermeki kötelezettséget és a gondozott elvárását; a gyermeki kötelezettséget és a viszonosságot; a gondozott elvárását és a viszonosságot. Egy interjúalany esetében három indok jelent meg egyszerre: a gyermeki kötelezettség, a gondozott elvárása és a minőségi ellátás biztosítása.

Az interjúk alapján elmondható, hogy a másodlagos gondozói szerep nem feltétlenül jelent kevesebb objektív terhet, és nem minden esetben befolyásolja pozitívan a gondozói helyzet szubjektív megélését. Mindkét „másodlagos gondozó” interjúalany arról számolt be, hogy annak ellenére, hogy nem a gondozás teljes terhét viseli, felelősségének súlya ugyanolyan, mintha egyedül gondozná az ellátottat. Ráadásul mivel nem kontrollálják a teljes gondozási folyamatot, gyakran aggódnak, hogy vajon minden rendben van-e a gondozottal. Felmerült az is, hogy a másodlagos gondozói szerepben az elsődleges gondozó támogatása pluszfeladat: vagyis a rájuk háruló gondozási feladatokon túl mintegy természetes további kötelességként adódik az elsődleges gondozó – saját édesapjuk – segítése is, aki édesanyjuk legtöbb ápolási szükségletét ellátja. Ennek alapján a másodlagos gondozók szubjektív terhei akár súlyosabbak is lehetnek, mint az elődleges gondozókéi. Az is megállapítható, hogy a gondozási helyzet a teljes családot érinti, a megfelelő szakmai segítségnek tehát az egész család támogatását szem előtt kell tartania.

A gondozottal való viszony mint stresszfaktor

Az interjúalanyok túlnyomó többsége (nyolcan) jónak ítélte meg a gondozottal való viszonyát, még ha megéltek is konfliktusokat. Azonban az interjúkból kiderül, hogy számos kapcsolati nehézség adódhat az „új” szerepkörben: három gondozó említette, hogy a gondozói szerep vállalásával a gondozottal való korábbi konfliktusai felerősödtek, és láthatóvá váltak olyan nehézségek, amelyek kimondatlanul mindig is jelen voltak a kapcsolatban. Az egyik gondozó például a gondozási helyzetek kapcsán értette meg édesanyja felé irányuló, egész életében tapasztalható elutasítását.

Fontos problémaként jelent meg, hogy a gondozókkal szemben támasztott korábbi irreális szülői elvárások a gondozással újra megjelentek (két családi gondozó): „folyamatosan a szemrehányást kapom, hogy kevés, amit adok”; „sose vagyok elég jó”. Megterhelő helyzeteket teremtett az is, hogy a szülő mintegy újra gyermekként kezelte a gondozót: „még mindig nevel”; „én otthon gyerek vagyok, a döntésekben nem vehettem részt”. A kapcsolatot nehezítette, ha a gondozó a szülőkkel együtt lakva, „gyerekként”, a szülők közötti konfliktusok szemlélőjeként tehetetlenséget élt meg. Egy családtag ápolta Alzheimer-betegségben szenvedő édesanyját, és számára a vele való viszony a betegség előrehaladtával egyre fájdalmasabbá vált. Hárman említették, hogy a gondozott rossz lelkiállapota erősen negatívan befolyásolja a viszonyukat, gondozóként érzékenyebben élik meg ezeket a helyzeteket, mint azelőtt. Egy megkérdezett kiemelte, hogy még a gondozási helyzetben is rengeteget kap, tanul az édesanyjától.

A családi gondozók kapcsolata a szociális ellátórendszerrel

A házi segítségnyújtás lehetőségéről, igénylési módjáról a legtöbb családi gondozó nem kapott információt a gondozási folyamat elején, maguk jártak utána a lehetőségeknek, vagy véletlenül szereztek tudomást a szolgáltatásokról (például a médiából).

A házi segítségnyújtást igénybe vevő két család esetében az ellátást biztosító munkatársakkal nagyon jó, partneri a kapcsolat. Egy válaszadó nyilatkozott úgy, hogy szükség esetén szeretné igénybe venni a segítséget, de jelenleg meg tudják oldani a gondozást családon belül.

A szolgáltatást igénybe nem vevők a legtöbb esetben (5 fő) ennek indokaként a gondozott házi segítségnyújtással szemben megnyilvánuló elutasítását nevezték meg. E válaszok hátterében az áll, hogy az idősek bizalmatlanok: félnek idegent beengedni az otthonukba, vagy nem bíznak az ápolók minőségi munkájában. Az is előfordul azonban, hogy a gondozott úgy véli, teljes egészében a gyermeke kötelessége ellátni őt.

A tartózkodás okaként egy esetben felmerült az a probléma, hogy a szolgálattól nem minden esetben ugyanaz a munkatárs járna ki a gondozotthoz, akinek az állapota (Alzheimer-betegség) megkívánná az állandóságot.

Egy család megpróbálta igénybe venni a szolgáltatást, azonban rossz tapasztalataik voltak a gondozókkal, így nem igényelték tovább az ellátást.

Erőforrások – a gondozást pozitívan befolyásoló tényezők

A gondozással kapcsolatban a legtöbben a hit, a spiritualitás támogató szerepét emelték ki (öten említették), azonban az interjúalanyok többsége eleve vallásosnak mondta magát. Mindenesetre lényeges tapasztalatnak mondható, hogy a spiritualitás erős támogató tényezőt jelent. A második leggyakoribb erőforrásnak a család bizonyult (4 fő), ezt követte a baráti kapcsolatok és a mozgás (3-3 fő), majd a gondozottal való pozitív viszony, a munkahely, a természet, a gondozással kapcsolatos információk pozitív hatásának említése (2-2 fő), végül (egy-egy esetben) említették még az életcélokat, magát a segítői feladatot, a művészetet és a gondozói kompetenciák fejlesztését is.

A gondozói szerep megélése az online kérdőíves felmérés tükrében 

Minta és elemzési módszerek

Az online kérdőív önkormányzatok honlapjain és a következő online felületeken volt elérhető: WebNővér, Egészségtükör, Házipatika. A kérdőívet 2018. április 25. és augusztus 4. között összesen 205 fő töltötte ki.

A tanulmányban közölt elemzések leíró statisztikai elemzéssel, gyakoriságvizsgálattal és kereszttáblákkal készültek, az összefüggések vizsgálatára khí-négyzet-próbával és F-próbával került sor.

A válaszadók 65,9 százaléka (135 fő) lát el jelenleg is gondozói munkát. Azoknál, akik már nem végzik a gondozást (n = 70), az esetek fele részében (50%, 35 fő) egy–öt éve fejeződött be a gondozási folyamat. A többi esetben kiegyenlített arányban ennél rövidebb vagy hosszabb idő telt el a lezárás óta. A gondozás lezárásának oka 80 százalékban (56 fő) a gondozott halála volt, 11,4 százalékban (8 fő) a gondozott intézménybe került, 7,1 százalékban (5 fő) a gondozást más folytatja, egy esetben pedig a gondozott meggyógyult. A kérdőív tájékoztatójában szerepelt, hogy ha a gondozási folyamat már lezárult, próbálják felidézni a gondozási időszakra jellemző tapasztalataikat.

A mintában részt vevő családi gondozók jellemzői

 A válaszadók neme, életkora

A válaszadók (n = 205) 85,4 százaléka nő (175 fő), 14,6 százaléka férfi (30 fő). Átlagéletkoruk (n = 202) 53,57 év. A nők átlagéletkora 54,17, a férfiaké 50 év – a nem és az életkor kapcsolata szignifikánsnak mondható a mintában (F-próba értéke 4,019; p = 0,046).

A legnépesebb gondozói korcsoport az 51–60 éveseké: a válaszadók 39,6 százaléka tartozik ebbe a kategóriába. Ezt követően a legtöbben 41 és 50 (23,3%), illetve 61 és 70 év közöttiek (21,3%). Meglepő, hogy a két korcsoport százalékos aránya nem mutat jelentős különbséget. A válaszadók (n = 202) több mint 12 százaléka 19 és 40 év közötti személy. Előfordul azonban 71 és 80 év közötti válaszadó is.

A családi gondozók gondozott személlyel való kapcsolatának típusa

A válaszadók (n = 205) 42,4 százaléka (87 fő) a gondozott személy gyermeke, 7,3 százaléka (15 fő) a gondozott házastársa/élettársa, egy százaléka (2 fő) a testvére, 13,7 százaléka (28 fő) a gondozott menye vagy veje, 32,7 százaléka (67 fő) egyéb családtag. A válaszadók 2,9 százaléka (6 fő) barátként vagy szomszédként vállalja a gondozást.

Iskolai végzettség, foglalkoztatási státusz, lakhely

A válaszadók (n = 205) 4,9 százaléka (10 fő) alapfokú, 40,9 százaléka (84 fő) középfokú, 54,1 százaléka (111 fő) felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Teljes munkaidőben a válaszadók (n = 200) 59 százaléka (118 fő), részmunkaidőben 8 százaléka (16 fő) dolgozik. A részmunkaidőben dolgozók közül egy fő egyben nappali tagozatos diák. A válaszadók 24,5 százaléka nyugdíjas (49 fő), közülük egy fő (0,02%) vállal munkát teljes munkaidőben, három fő (0,06%) részmunkaidőben. Munkanélküli a válaszadók 9 százaléka (18 fő). A válaszadók (n = 199) túlnyomó része, 81,9 százaléka városi (163 fő), ebből fővárosi 15,1 százalék (30 fő).

A gondozottól való távolság

A gondozottal egy településen lakik a válaszadók (n = 201) túlnyomó többsége, 84,6 százaléka. Településtípus szerinti bontásban (n = 198) a városi és falusi válaszadók csoportjain belül a városiak 14,8 százaléka (162-ből 24 fő), illetve a falusiak 19,4 százaléka (36- ból 7 fő) nem ugyanazon a településen él, mint a gondozott. A többi településtípushoz viszonyítva a fővárosi válaszadók között nagyobb, 24,1 százalékban (29 főből 7 esetben) vannak olyanok, akik más településen élnek, mint a gondozott.

A válaszadóknak (n = 199) több mint a fele ugyanabban a háztartásban vagy külön háztartásban, de ugyanabban az épületben lakik a gondozottal (56,3%, 112 fő), 35,2 százalékuk (70 fő) maximum félórás autó/busz/vonatutat, 8,5 százalékuk (17 fő) viszont több mint egyórás utat tesz meg otthonától a gondozott lakásáig.

A gondozás időtartama, gyakorisága, alkalmankénti hossza

A gondozás időtartama szempontjából az a csoport a legnépesebb a válaszadók körében (n = 205), akik két–öt éve végzik a gondozást (41,5%, 85 fő). Magasnak mondható azok aránya a mintában, akik öt évnél hosszabb ideje látják el a feladatot: összesen a válaszadók csaknem egynegyede tartozik ebbe a kategóriába (24,4%, 50 fő). A minta egészéből hat–tíz éve 12,7 százalék (26 fő), több mint tíz éve pedig 11,7 százalék (24 fő) gondozó.

A gondozás gyakoriságát tekintve a válaszadók (n = 205) legnagyobb része, 79,5 százaléka (163 fő) naponta gondozza hozzátartozóját. Hetente többször 13,7 százalékuk (28 fő), heti egyszer 4,9 százalékuk (10 fő) végez gondozói feladatokat. Összevetve azzal, hogy milyen távolságra laknak a gondozottól (n = 199), azok, akik napi gondozást végeznek (159 fő), többségükben a gondozottal egy háztartásban vagy külön háztartásban, de ugyanabban az épületben élnek (67,3%, 107 fő). A napi gondozást végzők több mint egynegyede (28,3%, 45 fő) maximum félórás autó/busz/vonatútra, kis részük azonban több mint egyórás útra lakik a gondozottól (4,4%, 7 fő).

Igen változó, hogy a családi gondozók egy-egy alkalommal mennyi időt töltenek a gondozottal (n = 205). Kiemelhetjük, hogy a napi gondozást vállalók jelentős része, 38,6 százaléka (63 fő) egész nap együtt van a beteggel. A heti több alkalommal gondozók körében az alkalmanként néhány órás gondozás a leggyakoribb (46,4%, 13 fő). Előfordul azonban az is, hogy valaki hetente többször egész napját a beteggel tölti (7,1%, 2 fő).

A gondozási helyzet szubjektív megélése

A gondozási helyzet szubjektív megélésének bemutatásához a gondozás háttértényezői közül a gondozói szerep vállalására vonatkozó kérdést, valamint a COPE-Index (Carers of Older People in Europe Index) egyes kérdéseit használjuk (McKee et al., 2003). A tizenöt itemes kérdőív a gondozók helyzete feltérképezésének első lépéseként ajánlott. A mérőeszköz kifejezetten idősek gondozói számára készült, a gondozásnak mind a pozitív, mind a negatív aspektusai megjelennek benne. Három alskálából áll, melyeknek a kérdései a gondozók konkrét tapasztalatainak gyakoriságára kérdeznek rá. A kérdőív adaptálása magyar nyelvre 2015-ben történt meg (Tróbert, 2019), strukturális validitását három mintán is jó eredménnyel vizsgáltuk (2018-ban, 2020-ban és 2022-ben).

A gondozói szerep vállalása

A gondozási helyzet szubjektív értékelésekor lényeges szempont, hogy a gondozást vállaló személy miért vállalta és milyen motivációkkal végzi a gondozói munkát. A válaszadók többféle kategóriát jelölhettek meg, akár együttesen is, arra a kérdésre válaszolva, hogy „hogyan éli / hogyan élte meg ön a gondozói szerepet?”. A legtöbben a „kötelességből teszem” kategóriát jelölték – a válaszadók 51,7 százaléka (106 fő, n = 205). A következő legjelentősebb válaszcsoport az „örömmel végzem” volt, ezt 43,9 százalék (90 fő) jelölte meg. Anyagi okokra a kitöltők 15,6 százaléka (32 fő) hivatkozott. „Családi elvárások miatt kényszerül rá” 16,1 százalék (33 fő), „társadalmi elvárások miatt” 3,9 százalék (8 fő) végezte a feladatot. A minta 8,8 százaléka, vagyis 18 fő állította, hogy „ha tehetné, nem végezné tovább” a gondozást.

Az „egyéb” válaszmezőbe írt megjegyzések a következő kategóriákba sorolhatók: családi kötelék (a viszonosság normája a szülőkkel kapcsolatban, hitvesi hűség), belső késztetések (szeretet, együttérzés, tisztesség, hála, sajnálat, lelkiismeret, megfelelési vágy) és külső kényszerítő körülmények (anyagiak, a megfelelő szolgáltatás hiánya, szakember- hiány).

A gondozás motivációi és a gondozói szerep megélése közötti összefüggések

Összefüggés-vizsgálatokkal elemeztük, milyen kapcsolat mutatható ki a gondozás fent ismertetett motivációi mint független változók, valamint a gondozói szerep megélését jelző tapasztalatok (a COPE-Index kiválasztott itemjeinek) gyakorisága között. Függő változókként a következő tapasztalatokat vizsgáltuk: a gondozást olyan feladatnak találja, amelyet érdemes végeznie; a gondozói szerepben megbecsülik; jó a gondozottal való viszonya; a gondozói szerepben jól boldogul; a gondozói szerepben összességében jól támogatott; a gondozói szerep nehézségekhez vezet a baráti kapcsolataiban; a gondozás negatív hatással van az érzelmi jóllétére.

A következő szignifikáns összefüggéseket találtuk (p < 0,05):

Azok, akik jelölték, hogy örömmel végzik a gondozást, gyakrabban élik meg a következő tapasztalatokat, mint azok, akik nem jelölték:

• a gondozás olyan feladat, amelyet érdemes végezniük (n = 174; p = 0,000; Cramer-féle V: 0,365);
• megbecsülik őket mint gondozót (n = 186; p = 0,040; Cramer-féle V: 0,211);
• jó a gondozottal való kapcsolatuk (n = 177; p = 0,027; Cramer-féle V: 0,228);
• gondozóként jól boldogulnak (n = 188; p = 0,000; Cramer-féle V: 0,357);
• összességében jól támogatottak a gondozói szerepkörben (n = 166; p = 0,003; Cramer-féle V: 0,290).

Akik jelölték, hogy családi elvárások miatt kényszerülnek végezni a gondozást, ritkábban tapasztalták, hogy a gondozói feladatot érdemes végezniük (n = 174; p = 0,028; Cramer-féle V: 0,229), viszont gyakrabban érezték, hogy összességében jól támogatottak a gondozói szerepkörben (n = 166; p = 0,026; Cramer-féle V: 0,236).

Akik jelölték, hogy anyagi okok miatt kénytelenek vállalni a gondozást, ritkábban tapasztalják, hogy gondozóként jól boldogulnak (n = 188; p = 0,035; Cramer-féle V: 0,214). Akik jelölték, hogy társadalmi elvárások miatt végzik a gondozást, gyakrabban tapasztalják, hogy megbecsülik őket mint gondozót (n = 186; p = 0,026; Cramer-féle V: 0,224). Akik jelölték, hogy ha tehetnék, nem végeznék tovább a gondozást, ritkábban tapasztalják, hogy a gondozás olyan feladat, amelyet érdemes végezniük (n = 174; p = 0,001; Cramer-féle V: 0,300), viszont gyakrabban élik meg a következő negatív tapasztalatokat:

• a gondozás negatív hatással van a baráti kapcsolataikra (n = 190; p = 0,046; Cramer-féle V: 0,206);
• a gondozás negatív hatással van az érzelmi jóllétükre (n = 187; p = 0,009; Cramer- féle V: 0,250).

A gondozás pozitív értéke

A gondozás pozitív megítélését a COPE-Index „a gondozás pozitív értéke” alskálájának tükrében mutatjuk be, amely a gondozás pozitív oldalának következő aspektusait ragadja meg: a gondozói szerep kompetens megélése („gondozóként jól boldogul”); a gondozás mint értékes tevékenység; a gondozottal való pozitív viszony, valamint a megbecsültség. A válaszadók (n = 155) gyakorisági skálán válaszolhattak, hogy a gondozás során milyen gyakran érzik, tapasztalják ezeket. Az 1-es érték azt jelenti, hogy „soha”, a 2-es „néha”, a 3-as „gyakran”, a 4-es „mindig”. Az alskálára vonatkoztatva, az egyes válaszadókra jellemző indexet számolva a válaszok átlaga 2,783, a szórás 0,636, vagyis a válaszok között ennél az alskálánál az átlaghoz közeli értékek a leggyakoribbak. Az index értékének átlagából kiindulva, három kategóriát képezve a válaszadók 34,8 százaléka rendelkezik magasabb, vagyis „inkább pozitív” értékekkel, 35,5 százalékuk „közepes”, 29,7 százalékuk pedig „kevésbé pozitív” értékekkel.

A gondozás pozitív értéke alskála szignifikáns összefüggést mutat a gondozók végzettségével (p = 0,015; Cramer-féle V: 0,232, az alap- és középfokú végzettségűekre az inkább pozitív érték jellemző), a támogatás minősége alskálával (p = 000; Cramer-féle V: 0,444), illetve azzal az erőforrás változóval, hogy más személy is részt vesz-e a gondozásban (p = 0,006; Cramer-féle V: 0,259). A következő szakaszban ezt a változót mutatjuk be.

Erőforrások

 Más személy is részt vesz-e a gondozásban?

Magasnak mondható a válaszadók körében (n = 205) azok százalékos aránya, akik egyedül végzik a gondozást: 32,7 százalék (67 fő). A válaszadók több mint kétharmadánál (67,3%, 138 fő) azonban más személy/személyek is segítenek a gondozási feladatokban. Más segítség jelenléte a gondozási folyamatban nem mutat szignifikáns összefüggést a gondozott személy önellátási képességével (p = 0,784), azonban gyenge szignifikáns összefüggés mérhető azzal a változóval, hogy a gondozott személy szenved-e demenciában (p = 0,022; Cramer-féle V: 0,160) – vagyis demenciával élők gondozásánál gyakrabban igényelnek más segítséget is. A válaszadók a következő segítőkategóriákat együttesen is megjelölhették: családtag, barát, a beteg szomszédja, a szociális ellátórendszer alkalmazottja, az egészségügyi ellátórendszer alkalmazottja, magánszemély, akinek a munkájáért a család fizet, önkéntes segítő. A legjellemzőbb az egy vagy kétféle segítő részvétele: azok közül, akik nem egyedül végzik a gondozást (n = 138), 63 százalék (87 fő) egy, 25,3 százalék (35 fő) két-, 7,8 százalék három-, 2,9 százalék (4 fő) négy-, egy fő pedig ötféle segítőt jelölt meg.

Elmondható, hogy a gondozói munkát nem egyedül végző válaszadóknak (n = 138) leginkább más családtagok segítenek (összesen 84 százalék jelölte ezt a kategóriát), a családtagokat követően a két legjelentősebb segítőkategória a szociális ellátórendszeré (a válaszadók 29,7 százaléka jelölte) és a magánúton alkalmazott segítőké (a válaszadók 16,7 százaléka jelölte).

A gondozásban részt vevő családtagok átlagos száma 2,27 fő. A családtagokat segítőként megjelölő válaszadók (n = 116) mindenféle kapcsolattípust választottak. A legtöbbször a „gondozott gyermeke” (72,4%, 84 jelölés), a „gondozott menye vagy veje” (30,2%, 35 jelölés) és a „gondozott unokája” (26,7%, 31 jelölés) kategóriákat jelölték. Ezt követően azonos gyakorisággal fordul elő a „gondozott személy házastársa/élettársa”, valamint az „egyéb családtag” (mindkettő 20,7 százalékos arányban, 24 jelöléssel). A „gondozott testvére” 3,4 százalékban, mindössze négy jelöléssel szerepel.

Magasabb azok átlagéletkora, akiknek nincs segítségük: 56,03 év, míg azoké, akiknek van, 52,38 év. Szignifikáns összefüggés mérhető a változó és a családi gondozók életkora között (n = 202): az F-próba értéke 5,534; p = 0,020.

Házi segítségnyújtás igénylése

A mintában szereplők (n = 205) 37,1 százaléka (76 fő) állítja, hogy a gondozott személy ellátásához házi segítségnyújtást is igényelnek: a válaszadók (n = 66) több mint kétharmada esetében (68,2%, 45 fő) a szolgáltató állami fenntartású intézmény. Egyházi fenntartású intézmény 16,7 százalékban (11 fő), nonprofit szervezet által üzemeltetett intézmény 9,1 százalékban (6 fő), privát szolgáltató pedig csupán 6,1 százalékban (4 fő) fordul elő a mintában.

A házi segítségnyújtást végző szakemberekkel való viszonyát a válaszadók (n = 68) túlnyomó többsége jónak vagy inkább jónak ítéli (a két kategória együttesen 83,8 százalék, 57 fő), közepes minőségű kapcsolatról 8,8 százalék (6 fő), inkább rossz viszonyról 7,4 százalék (5 fő) számol be (a „rossz” kategóriát senki nem jelölte).

Azok, akik nem igényeltek házi segítségnyújtást (n = 129), ennek okaként egyszerre több választ megjelölhettek, valamint leírhatták egyéb indokaikat is. A felkínált válaszkategóriák közül a kitöltők leggyakrabban, 54 alkalommal (a válaszadók 41,7 százaléka) azt a választ jelölték meg, hogy „a családtag teljes ellátását kötelességemnek tartom”, ezt követi a „hozzátartozó ápolását a családnak illik megoldania” kategória 38 jelöléssel (29,5%). Nagy százalékban hivatkoztak arra is, hogy „nincsenek megfelelő információim az igényelhető szolgáltatásokról” (28,7%, 37 fő), illetve „az igénylés módjáról” (17,8%, 23 fő). Fajsúlyos kategóriának mutatkozott az is, hogy „anyagilag megterhelő a szolgáltatás” (18,6%, 24 fő). A „nem bízom a szociális ellátórendszer munkatársaiban” választ 14-en (10,8%), a „rossz tapasztalatokkal rendelkezem a házi segítségnyújtásról” kategóriát 8-an (6,2%) választották. Előfordul az is, hogy „nem elérhető a lakhelyünkön a szolgáltatás” (5,4%, 7 fő). A „tartok attól, hogy a környezetemben élők megítélnének” válasz csupán igen kis százalékban van jelen (2,3%, 3 fő).

Ezeken túl, az „egyéb” mezőben (29 fő írt egyéb választ) a szolgáltatástól való tartózkodás családi indokaként szerepelt, hogy a gondozást családon belül is meg tudják oldani (10 fő), illetve a beteg nem szeretné, ha igénybe vennék (8 fő). Egy fő említette, hogy másik beteg családtag miatt nem engedhetnek idegent a lakásba. Többen hivatkoztak inadekvát szolgáltatásra (5 fő): „a létező szolgáltatás nem jelent valós segítséget” abban, amiben igazán kellene, nem tudnak segíteni, ilyen például az ágyban fekvő gondozása vagy a reggeli ellátás. Demenciával élők esetében (két fő írt erről) fontos indok, hogy a család veszélyesnek ítéli a külső segítséget, hiszen a betegnek nincs belátása azzal kapcsolatban, ami történik vele-körülötte. Emellett úgy vélik, problémát jelent a betegnek az idegen gondozó. Egy válaszadónál a bizalomhiány is megjelent tartózkodási indokként: „Nem engednék be idegent a lakásba.” Egy fő említette a szolgáltatás igénybevételétől való tartózkodás indokaként a család gondozási kötelességét („a család nem maradhat ki a gondozásból”); egy fő említette, hogy lelkesedéssel végzi ő maga a gondozást; egy fő esetében a beteg privát gondozót szeretne inkább, és szintén egy fő hivatkozott a beteg rossz körülményeire.

A válaszadók (n = 205) 58 százaléka (119 fő) nem kapott tájékoztatást az elérhető szolgáltatásokról. Azok közül, akik kaptak tájékoztatást (n = 85), csak 44,7 százalékban (38 fő) jutottak hozzá az információkhoz a gondozás megkezdése előtt (volt, aki munkaköréből kifolyólag eleve rendelkezett ismeretekkel).

Összegzés

A gondozási feladat értékelését nagyban befolyásolja, hogy melyek vállalásának a motivációi (Caradec, 2009). A gyermeki kötelezettség és a viszonosság normája mellett jelentős indoknak mutatkozott az interjúk során a gondozott elvárása és a külső kényszer is. A kérdőíves felmérés megerősítette ezt: a gondozás vállalásában a legerőteljesebb a kötelesség, a viszonosság szerepe, de hangsúlyos a mintában az örömmel vállalt gondozás és az egyéb pozitív, belső értékként megélt késztetések szerepe is. Ugyanakkor a külső kényszer jelenléte szintén nyilvánvaló, és leginkább a családi elvárásokban, anyagi okokban, a megfelelő szolgáltatások hiányában vagy társadalmi elvárásokban ölt testet. A gondozás vállalásának kényszere negatívan befolyásolhatja a gondozási szerep megélését, hiszen kényszerhelyzetben gyakrabban fordulhat elő, hogy a gondozó nem tud szabad döntést hozni, és mintegy elszenvedi a gondozói szerepet. Látható, hogy a családi gondozók gondozottal való viszonyának minősége jelentősen befolyásolja a gondozók szubjektív terheit. Lényeges ezért, hogy a családi gondozók a gondozottal való kapcsolat nehézségeinek megéléséhez, kezeléséhez segítséget kapjanak. A gondozott lelkiállapota is erősen befolyásolja a gondozó-gondozott viszonyt s így a gondozói helyzet megterhelő voltát. Szükséges mind a gondozók, mind a gondozottak mentálhigiénés támogatásának biztosítása, amely azonban jelenleg teljesen hiányzik az ellátórendszer szolgáltatásai közül.

Az interjúk alapján, bár szükségük lenne külső segítségre, jelentős a családi gondozók tartózkodása a rendelkezésre álló formális segítség igénylésével kapcsolatban. A gondozottak bizalmatlansága, elutasítása mellett ennek hátterében fontos az is, hogy a szolgáltatások nem felelnek meg a szükségleteknek – például nem jelentenek megfelelő segítséget speciális betegséggel élők vagy nagyon intenzív ellátást igénylők számára. A szolgáltatókkal kapcsolatos rossz tapasztalatok ismételten felhívják a figyelmet arra, hogy az ellátások szakmai minőségének javítása igen lényeges, valamint hogy ki kell építeni a partneri viszony kultúráját a családi gondozók és a szolgáltatók között.

Vitathatatlan az erőforrások protektív szerepe a gondozási feladat terheinek viselésében, a megterheltség káros hatásainak csökkentésében. A gondozói erőforrások összehangolt építésében az interjúk alapján az ellátórendszer valamennyi szereplője érintett. A formális gondozási segítség biztosítása során ezért fontos lenne nem pusztán a gondozottak, hanem a gondozók igényeinek, szükségleteinek vizsgálata is. Ez nemcsak a gondozók oldalán segítheti az erőforrások növelését, kiaknázásuk támogatását, hanem lehetővé tenné a rendelkezésre álló gondozói erőforrások figyelembevételét, hatékony integrálását a szolgáltatásokba.