Absztrakt

A Covid–19-járvány olyan krízisállapotot idézett elő, amelyben a segélyszervezeteknek a mindennapi működésük operatív kérdéseivel együtt újra kellett értelmezniük missziójukat, finanszírozásukat, a célpopulációjukat, az általuk nyújtott szolgáltatások körét, valamint a kommunikációs csatornáikat is. Esettanulmányunkban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját elemezzük a 2020. március 8. és 2021. december 31. között meghozott intézkedéseinek dokumentumelemzésén, valamint szakértői interjúk vizsgálatán keresztül, a Pentagon-modell alapján. A szervezet rezilienciája leginkább a technológiai innovációkban volt tetten érhető, amelyeket egy dinamikus és centralizált menedzsment és intenzív belső kommunikáció támogatott. A szervezeti kultúra, valamint a társas kapcsolathálózat az adaptáció erőforrásait jelentette. Ezzel együtt számos olyan kritikus tényező is azonosítható, amely meghatározta a reagálási képesség korlátait.

Kulcsszavak: segélyszervezet, reziliencia, kríziskezelés, Covid–19, Pentagon-modell, esettanulmány

DOI: 10.56699/MT.2026.2.2

A Covid–19-járvány gazdasági és az egész társadalmat érintő hatásai a civil szervezeteket különösen nagy kihívás elé állították. A járványügyi helyzet olyan krízisállapotot idézett elő, amelyben mindennapi működésük operatív kérdéseivel együtt újra kellett értelmezniük missziójukat, kapacitásaikat és erőforrásaikat, finanszírozásukat, célpopulációjukat, az általuk nyújtott szolgáltatások körét, valamint kommunikációs csatornáikat is (Orru et al., 2021, Waniak-Michalak et al., 2024).

Ezzel együtt a járvány hatásai erőteljesebben érintették a sérülékenyebb, marginalizált populációt, amelynek tagjai egyébként is a segélyszervezetek célcsoportját képezik (Bartal et al., 2022; Banks et al., 2020; Abiddin–Ro’is, 2023). A járvány okozta krízis még inkább láthatóvá tette a szociális ellátórendszer strukturális egyenlőtlenségeit, amelyek még hátrányosabb helyzetbe hozták az egyébként is sérülékeny csoportokat (Orru et al., 2021; Ádány et al., 2023). Az állami egészségügyi ellátórendszer kapacitáshiánya miatt szintén nagy szükség volt a segélyszervezetek közreműködésére (Deitrick et al., 2020; Ningrum et al., 2022). Összességében a segélyszervezetek egyszerre kerültek krízisbe a külső körülmények, valamint a járványhelyzet következtében megnövekedett szolgáltatási igény miatt.

Ebben a komplex szociális és egészségügyi ellátást igénylő helyzetben (más magyarországi intézmények és szervezetek mellett) fontos szerepet töltött be a közel ötszáz intézményt működtető, átlagosan naponta tizenhétezer ellátottról gondoskodó Magyar Máltai Szeretetszolgálat (a továbbiakban: MMSZ) (Kákai–Solymári, 2023). A szervezet elismertsége a társadalmi szolidaritás kézzelfogható megnyilvánulásaiból fakad, mindemellett a kormányzati szervek olyan szociális feszültségek kezelését bízták rá az elmúlt évtizedekben, melyeket azok igazgatási, szociális és egészségügyi szervezetei nem vagy csak részben tudnak megoldani. Mindez a Szeretetszolgálatot gyakran innovatív vagy hiánypótló megoldások létrehozására ösztönözte, aminek eredményeképpen mára különleges szociális képességei alakultak ki (Kákai–Solymári, 2023).

Tanulmányunk célja annak vizsgálata, hogy az MMSZ mennyire volt képes alkalmazkodni a koronavírus-világjárvány következtében megváltozott társadalmi, gazdasági és szervezeti körülményekhez, illetve mennyire kezelte hatékonyan a Covid–19-járvány okozta krízist. A Szeretetszolgálat rezilienciájának vizsgálata nemcsak azért érdekes, mert Magyarország egyik legnagyobb segélyszervezetéről van szó, hanem azért is, mert a szervezet identitásának tulajdonképpen része az állandó alkalmazkodás. Az MMSZ 1989-ben, a magyar rendszerváltás eredményeképpen újra szabaddá váló civil-egyházi légkörben jött létre. Megalakulása után nyomban történelmi események forgatagába került: először a keletnémet menekültek megsegítése, majd a romániai forradalom és a balkáni háború állította feladat elé a magyar máltaiakat (Solymári, 2022). A szervezet megalakulásától folyamatosan növekszik, globális és lokális folyamatokhoz alkalmazkodik (Kákai–Solymári, 2023). A koronavírus-világjárvány generálta szociális feladatok azonban kiemelkedtek az azt megelőző évtizedek kihívásai közül. Esettanulmányunk az MMSZ ellenálló és reagálóképességének vizsgálatán túl azt elemzi, hogy a szervezet miként alakította át belső igazgatási és szociális szolgáltatási rendjét, azaz hogyan adaptálódott a koronavírus-világjárvány okozta helyzethez.

SEGÉLYSZERVEZETEK KIHÍVÁSAI A COVID–19-JÁRVÁNY IDEJÉN

A járvány és kezelése számos kihívással állította szembe a segélyszervezeteket. Először is a járványügyi védekezés folyományaként kialakult társadalmi távolságtartás, a mobilitás korlátozása és a karantén miatt a személyes találkozókkal járó programok egyik napról a másikra törlődtek, s ezeket új, a járvány terjedése szempontjából biztonságos aktivitásokkal kellett helyettesíteni (Waniak-Michalak et al., 2024; Abiddin–Ro’is; 2023).

A munkaerő biztosítása, az önkéntesek számának csökkenése szintén megoldandó problémát jelentett (Abiddin–Ro’is, 2023). Ráadásul a szervezetek az adományok csökkenése és a gazdasági hatások miatt általában kevesebb bevételből voltak kénytelenek fenntartani magukat (Deitrick et al., 2020; Waniak-Michalak et al., 2024). A személyes találkozók, jótékonysági események ellehetetlenülése miatt a támogatókat elérő kommunikációs csatornákat szintén újra kellett gondolni (Waniak-Michalak et al., 2024).

Stratégiák és szerepek

A civil szervezeteknek a Covid–19–járvány alatti működését vizsgáló kutatások eredményei szerint nagy különbség mutatkozott a szervezetek krízisre adott reakcióiban. Amíg egyes szervezetek (elsősorban a kultúra területén) kénytelenek voltak csökkenteni kapacitásaikat, vagy teljesen ellehetetlenült a működésük, addig más szervezetek képesek voltak alkalmazkodni a nehézségekhez, mi több, gyarapodtak (különösen az egészségügyben vagy a szociális területen) (Abiddin–Ro’is, 2023; Orru et al., 2021; Waniak-Michalak et al., 2024). Akadtak olyanok is, amelyek feltételezve, hogy a járványügyi intézkedések csak rövid ideig lesznek érvényben, úgy döntöttek, nem változtatnak missziójukon és szervezeti működésükön, megvárják, amíg minden visszatér a normalitásba (Waniak-Michalak et al., 2024). A szervezeteknek elsősorban arra kellett választ találniuk, hogyan képesek a Covid–19-járvány ideje alatt is segíteni célcsoportjaikat, közösségeiket, valamint tudják-e támogatni az állami szervezetek járvány elleni küzdelmét, és ha igen, akkor hogyan.

A járvány időszaka alapvetően négy szerepet jelölt ki a civil szervezetek számára (Abiddin–Ro’is, 2023).

• Egyrészről a járvány okozta gazdasági és társadalmi változások közepette sokkal inkább fókuszba került a különböző csoportok alapvető szükségleteinek kielégítése: a lakhatáson, élelmezésen kívül anyagi támogatás biztosítása azok számára, akik a járvány okozta krízisben nehéz anyagi helyzetbe kerültek, valamint munkalehetőség keresése azok számára, akik elvesztették az állásukat. Lévén hogy a járványhelyzet negatív hatásai széles társadalmi réteget érintettek, a szükségletek növekedésével együtt át kellett gondolni az adománygyűjtési stratégiákat
• Az alapvető szükségletek kielégítésén túl a járványhelyzethez való alkalmazkodás az élet minden területét érintette. A szervezeteknek az eredményes működés érdekében át kellett szervezniük a kapcsolattartást célcsoportjaikkal, a stakeholderekkel. A legtöbb szervezet az alkalmazkodást segítendő közösségeit bevonva igyekezett erőforrásokat teremteni, emellett több szervezet dolgozott ki tréningeket.
• A pandémia ideje alatt előtérbe került az egészségtudatosság növelése, az egészségműveltség fejlesztése a szervezetekhez kapcsolódó csoportok körében, de a teljes társadalomra kiterjedően is. A védekezést segítő eszközök (például maszkok, fertőtlenítőszerek) biztosítása mellett a mentális egészség megőrzését támogató programok, (online) csoportok indítása kiemelt szerepet kapott. Az egészségügyi ismeretek a segélyszervezetek munkatársainak körében is felértékelődtek.
• A szervezetek a Covid–19-járvánnyal kapcsolatos információk megosztásában és terjesztésében is szerepet vállaltak, amely amellett, hogy támogatta a kormányokat a járványügyi helyzet kezelésében, a társadalmi bizonytalanságot is csökkentette. Ehhez több szervezet új kommunikációs csatornákat alkalmazott (például közösségi média) a társadalom szélesebb rétegeinek eléréséhez.

A járvány kihívásaival való megküzdéshez a szervezeteknek innovatív technológiai megoldásokat kellett alkalmazniuk, együtt kellett működni, és adott esetben koordinációs szerepet vállalni az állami szereplők, a stakeholderek, valamint a társadalom csoportjai között, mindemellett új tőkebevonási módokat kellett eszközölniük (Abiddin–Ro’is, 2023).

Szervezeti reziliencia

Azt, hogy a szervezeteknek hogyan sikerült reagálniuk a megváltozott körülményekre, jól kifejezi a szervezeti reziliencia fogalma. Bár a szervezeti reziliencia kifejezés egyre növekvő népszerűségnek örvend a tudományos irodalomban, arról, hogy pontosan mit jelent, és milyen elemei vannak, nincs teljes konszenzus (Linnenluecke, 2017).

A szervezeti rezilienciáról való gondolkodás alapvetően három fő irányvonal mentén csoportosítható (Duchek, 2020). Az egyik irányzat szerint a szervezeti reziliencia a szervezet stabilitását jelenti, amely képessé teszi arra, hogy ellenálló legyen a különböző helyzetekkel szemben, vagy kibillenés esetén mihamarabb „visszapattanjon” (bounce back) eredeti állapotába (Mallak, 1998; Vogus–Sutcliffe, 2007). Egy másik megközelítés szerint a reziliencia a szervezetek dinamikus fejlődését fejezi ki (Lengnick-Hall et al., 2011). Végül néhányan az előrelátást is a reziliencia fogalmához kapcsolják (Somers, 2009). Összességében a tanulmányok többsége védekező válaszként értelmezi a szervezeti rezilienciát, amely egyfajta ellenállás vagy helyreállás, ugyanakkor az új megközelítésekben egyre nagyobb jelentőséget kap az adaptáció (Kantur–İşeri-Say, 2012; Linnenluecke, 2017; Duchek, 2020). Mindent összevetve a szervezeti reziliencia a szervezet azon képessége, amellyel ellenáll a kihívásoknak, de képes az adaptációra, a változásra is anélkül, hogy működésében kárt szenvedne (Barasa et al., 2018).

A definíciós különbségekhez illeszkedően a szervezeti reziliencia konceptualizációja is eltérő. A reziliencia megragadható egyfajta eredményként, magyarázható folyamatként, de értelmezhető a szervezeti képességek összességeként is (Linnenluecke, 2017; Duchek, 2020). A reziliencia folyamatát a különböző megközelítések eltérően szakaszolják, de szinte mindegyikben szerepel egy előrelátással foglalkozó fázis, majd az aktivizáció és a coping, végül az adaptáció és a szervezeti tanulás szakasza (Duchek, 2020). A tanulmányok szerint az anyagi források, a tervezés, a vízió, az információs menedzsment, a kormányzati szervekkel és más szereplőkkel való együttműködés, a vezetői képességek, az emberi erőforrás, a szervezeti kultúra, a társas kapcsolathálózat és együttműködés együttesen jelentik a szervezeti rezilienciát (Mallak, 1998; Barasa et al., 2018).

Ahogy a tanulmány elején részletesen kitértünk rá, a Covid–19-járvány hatásai jelentős kihívás elé állították a segélyszervezeteket. A kutatások tanulságai szerint azok a szervezetek tudtak eredményesebben adaptálódni, amelyek belső szervezeti kooperációja erősebb volt, és amelyek hosszú időre visszatekintő bizalmi kapcsolattal rendelkeztek klienseikkel (Orru et al., 2021; Solymári, 2024). A megváltozott szervezeti működés a szervezeten belüli, de a kliensekkel való kapcsolatokat is erőteljesen érintette, ezért a társas kapcsolatoknak jelentős szerep jutott a reziliens válaszok megtalálásában. Az alkalmazkodás leginkább a szervezetek strukturális hátterén múlott, de a vezetési stílus és a szervezeti kultúra is kiemelt fontosságú volt, ahogy a vezetők különböző szervezeti szinteken való együttműködése, illetve a külső szereplők felé irányuló érdekérvényesítő képessége is alapvető volt a megoldási lehetőségek megtalálásában (Orru et al., 2021).

Fontos kiemelni, hogy a szervezeteknek nehezített terepen kellett alkalmazkodniuk a megváltozott körülményekhez. Az egészségügyi ellátórendszer túlterheltsége, a gazdasági krízis a legtöbb országban megkésett és elégtelen támogatással járt együtt a kormány és az önkormányzatok részéről (Ningrum et al., 2022; Abiddin–Ro’is, 2023).

MÓDSZERTAN

Az MMSZ Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját a szervezet 2020. március 8. és 2021. december 31. között meghozott intézkedéseinek dokumentumelemzésén, valamint szakértői interjúk vizsgálatán keresztül mutatjuk be esettanulmány formájában. A dokumentumelemzést kiegészítendő 2025 júliusában készítettünk strukturált szakértői interjúkat az egészségügyi területért, valamint a kommunikációért felelős szakértővel.

A szervezeti reziliencia vizsgálatára a Pentagon-modellt (Schiefloe, 2011; Rolstadas et al., 2014) alkalmaztuk, amely a szervezeti rezilienciát specifikusan megragadó többi modellhez képest területtől függetlenül használható, valamint több szempontú és többszintű elemzést tesz lehetővé. A modell öt szervezeti dimenzióra fókuszál: (1) a szervezeti struktúrát, (2) a technológiai, infrastrukturális adottságokat, (3) a szervezeti kultúrát, (4) a vezetési stílust és kommunikációt, valamint (5) a társas kapcsolatokat és kapcsolathálózatot egyaránt figyelembe veszi. A szervezeti szempontok mezoszintű elemzése mellett a modell a makroszintű tényezőkre, a szervezetet meghatározó külső rendszerre is koncentrál. Vizsgálja a szervezet külső kapcsolatait más szervezetekkel, illetve állami intézményekkel, de a gazdasági, jogi és politikai kontextust, illetve a szociálpolitikai jellemzőket is.

Az elemzés a Pentagon-modell öt dimenziójára támaszkodva csoportosította az MMSZ járvány alatti intézkedéseit. A strukturált szakértői interjúk kérdései ugyanezekre a dimenziókra épültek: a makroszintű tényezők mellett a mezoszintű szervezeti rezilienciára összpontosítottak. Az intézkedéseket tartalmazó dokumentumokat, valamint a szakértői interjúkat tartalomelemzéssel dolgoztuk fel.

EREDMÉNYEK

Az MMSZ szervezeti rezilienciájának elemzéséhez a Pentagon-modell alapján először a szervezet környezetét jelentő külső makrotényezőket tekintjük át, ezt követően belső szervezeti működésének dimenziói mentén ismertetjük a Szeretetszolgálat járványhelyzetben hozott intézkedéseit a szakértői interjúk segítségével.

Külső makrotényezők

A szervezet krízisre adott válaszainak kontextusba helyezéséhez először fontosnak tartjuk felvázolni azokat a makrotényezőket, a társadalmi, gazdasági, politikai környezetet, amelyek a szervezet környezetét jelentették a vizsgált időszakban. A Covid–19-járvány a többi európai országhoz képest erőteljesebben érintette a magyar társadalmat. A kórházi kezelésre szorulók, a koronavírus okozta halálozások, valamint a többlethalálozás száma is az egyik legmagasabb volt, ráadásul a statisztikákban hangsúlyosan megjelentek az országon belüli földrajzi különbségek, ami a társadalmi egyenlőtlenségek felerősödését mutatja (Hajdu–Krekó, 2022; Ádány et al., 2023). A járvány első hulláma drasztikus hatást gyakorolt a foglalkoztatásra is, ráadásul a késve bevezetett, kis összegű, valamint szigorú feltételekhez kötött támogatásokat a nehéz helyzetbe kerülőknek csak az elenyésző része tudta igénybe venni (Köllő, 2022). A társadalmi különbségek fokozódását mutatja a magyar társadalom közösségi rezilienciájának vizsgálata is. A járványhelyzet kihívásaira a társadalomnak több mint a fele reziliensen, a segítő kapcsolatok aktivizálásával reagált, de azok a társadalmi csoportok, amelyek társadalmi beágyazottsága gyengébb volt a járvány előtt, még inkább perifériára szorultak (Bartal et al., 2022). Mindemellett az alacsony társadalmi bizalomra utal, hogy a Covid–19 idején a politikai és az egészségügyi kommunikáció egyaránt megosztotta a társadalmat (Hetesi–Juhász, 2021). A járvány hosszan tartó pszichés hatásai miatt a társadalom felélte lélektani tartalékait, a krízishelyzet végére a lélektani kimerülés fenyegetettsége állt fenn (Kövesdi et al., 2022). A makrotényezőket elemezve jól látszik, hogy a járvány jelentősen megtépázta a magyar társadalmat, sokan kerültek nehéz helyzetbe, ami számos olyan új igényt teremtett, amelyet a krízishelyzetben az állami erőforrások nem voltak képesek orvosolni, így kulcsfontosságú szerep hárult a civil szervezetekre. Ezek – így az MMSZ is – azonban jelentős gazdasági veszteségekkel néztek szembe, több projektet kénytelenek voltak leállítani.

A külső tényezők vizsgálatánál kulcsfontosságú a szervezet kapcsolati beágyazottsága más civil szervezetek, valamint az állami szereplők vonatkozásában. Az MMSZ rendszeres egyeztetésekkel, tágabb kapcsolathálózatának aktivizálásával próbálta támogatni a kormány és az állami szervezetek munkáját a járvány elleni küzdelemben. Részt vett a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács tevékenységében (ez a segélyszervezetek fontos fóruma volt a Covid–19-járvány idején is), de egyeztetéseket folytatott többek között az Országos Tisztifőorvosi Hivatallal, partnerségben dolgozott együtt a Semmelweis Egyetemmel, valamint több patikával is. A szakértői interjúk alapján egy hasonló krízishelyzetben fontos volna még nagyobb hangsúlyt helyezni a más civil szervezetekkel való egyeztetésekre a tapasztalatok és a know-how megosztása érdekében. „Mindenki a saját túlélésével volt elfoglalva, és a legfontosabb a saját munkatársunk, a saját önkéntesünk, a saját betegünk, a saját gondozottunk volt. Egész egyszerűen nem maradt energia arra, hogy a többi hasonló helyzetben lévő csapattal konzultáljunk. Egy-két olyan volt, amikor kerestek minket, segítséget, akkor mindig segítettünk, de erre nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnünk. Egyrészt magunk miatt, és másrészt pedig az egész nagy csapat miatt” (egészségügyi szakértő).

Belső szervezeti tényezők

A Szeretetszolgálat járványhelyzetre adott válaszait a szervezeti struktúra, a technológiai adottságok, a szervezeti kultúra, a vezetési stílus és kommunikáció, valamint a társas kapcsolatok és kapcsolathálózat dimenziók mentén mutatjuk be.

Szervezeti struktúra

A járványhelyzet nyomán kialakult társadalmi távolságtartás és karanténszabályok miatt az MMSZ is igyekezett minimalizálni a kontaktok számát, így azok a munkatársak, akik részéről nem volt feltétlenül szükséges az irodai jelenlét, otthonról dolgoztak. Az egészségügyi és szociális rendszerek túlterheltsége miatt a pandémia nem szüntetett meg munkaköröket, sőt, új tevékenységeket, feladatköröket generált, amelyek elsősorban a járvány elleni védekezéshez kapcsolódtak. Ezzel együtt egyes intézményekben a szolgáltatási körök csökkentésére kényszerültek.

Bár az önkéntesek száma a járvány kitörésekor jelentősen lecsökkent, az egyensúly hamar helyreállt, sőt, a szakértői interjúk alapján nőtt is a bevonható önkéntesek köre.

„A Málta körül mindig is sok volt az önkéntes, ez benne van a szervezetnek a DNS-ében, hogy önkéntesekkel oldunk meg nagyon sok mindent. Az első félelemhullám után újra megjelentek az önkéntesek, arról nem is beszélve, hogy mivel a járvány alatt nagyon sok munkahely megszűnt az országban, rengeteg erőforrás felszabadult” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörésekor a gördülékeny működés érdekében az MMSZ a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácsban együttműködő segélyszervezetekkel együtt közös munkatársi-önkéntes igazolványt készített, mellyel a segítő szakemberek és önkéntesek igazolhatják magukat munka közben, a kártyán található telefonszámon ellenőrizhető a személyazonosságuk.

A társadalmi távolságtartás a Szeretetszolgálat által fenntartott egészségügyi és szociális intézmények működését alapvetően érintette. A Covid-osztályok és a „normál” ellátás párhuzamos biztosításából számos szervezési probléma adódott. Az első magyarországi eset regisztrálása után látogatási tilalom lépett életbe harminc bentlakásos intézményben. Március 16-án bezártak a máltai óvodák, a máltai iskolákban pedig tantermen kívüli oktatást vezettek be. A fertőzésveszélyre reagálva a Szeretetszolgálat elsőként nyitott meg olyan menedéket Budapesten, ahol a fertőzés szempontjából kockázatosnak ítélt hajléktalan emberek biztonságos körülmények között tölthették a karantén idejét. A nappali melegedőkben kétórás időszakokra bontották a nyitvatartást, egyszerre csak annyi embert engedtek be, ahányan az előírt védőtávolságot megtartva befértek. E példák jól szemléltetik, hogy az egész szervezetet érintő strukturális átalakítások mellett az egyes szervezeti egységekben egyedi, specifikus strukturális beavatkozásokat követelt meg a járványhelyzet. Ezek a mikroszintű strukturális átalakítások involválták az adott területen dolgozó munkatársakat az innovatív megoldások megtalálása terén.

Technológia, infrastruktúra és felszerelés

Az MMSZ a járvány elején nem rendelkezett megfelelő számú személyi védőfelszereléssel, fertőtlenítőszerrel, s az izolációs lehetőségek is hiányosak és elégtelenek voltak. A Szeretetszolgálat azonban számos technológiai újítással reagált a járványhelyzet nyomán kialakult új körülményekre és megváltozott szükségletekre. Az első eset regisztrálását követő két héten belül a tiszaburai máltai varroda átállt mosható szájmaszkok előállítására, majd a Szeretetszolgálat foglalkoztató programjainak műhelyeiben és intézményeiben is több helyen kezdtek mosható és egyszer használatos maszkokat készíteni. „Az például szerintem nagyon-nagyon szép szervezeti reakció volt, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt szereztünk maszkanyagot, és a saját erőforrásainkat – ezek leginkább a máltai varrodák voltak – ráállítottuk a maszkkészítésre. Ez néhány nap alatt megtörtént, szabásmintát gyártottunk, leteszteltük, próbagyártást végeztünk, és utána nagy mennyiségű maszkot készítettünk egyszer használatos anyagból, tehát maszkanyagból is és szövetanyagból is” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörése után egy hónappal a szervezet munkatársai a Batthyány téri központban megkezdték a saját készítésű fertőtlenítőszer előállítását gyógyszerészek útmutatásai alapján. Mintegy ezer liter fertőtlenítőszert készítettek, miután az intézmények működéséhez szükséges mennyiséget kereskedelmi forgalomban nem sikerült beszerezni. A járvány későbbi szakaszában, 2020 decemberében Covid–19-járványügyi mintavételezésre alkalmas mobil tesztelőállomást telepítettek a Szeretetszolgálat budapesti, Határ úti logisztikai központja mellé. 2021 októberében a szervezet önálló oltási programra kapott engedélyt, és útnak indította első oltóbuszát. A Mozgó Egészségügyi Központ és a telemedicina segítségével a felzárkózó településeken élő embereknek a Jelenlét pontokon előzetes regisztráció nélkül is lehetőségük volt koronavírus elleni védőoltást kérni. Az egydózisú vakcinák beadását követően a páciensek megkapták az oltást igazoló kártyát, majd a Szeretetszolgálat által összeállított kérdőív kitöltésével részt vehettek a járvánnyal és a védekezéssel kapcsolatos tájékozottság felmérésében is.

Az MMSZ a járvány adta új körülményekre reagálva olyan online kommunikációs felületet hozott létre, amelyet a belső kommunikáción túl az oktatási intézményeken keresztül a kliensekkel való kapcsolattartásra is tudtak használni. „Nagyon gyorsan létrehoztunk egy videókonferencia-rendszert, amit egyrészt belső kapcsolattartásra használtunk, másrészt az iskoláinkban a kommunikáció azon zajlott, harmadrészt pedig az idősotthonokban élő időseink – és ez nagyon fontos volt – kapcsolattartásra használták a hozzátartozóikkal. Nagyon gyorsan összeraktunk egy olyan informatikai rendszert, ahol a tanárok tudtak kommunikálni a diákokkal, meg tudták osztani a fájlokat. Az oktatás online térbe való átterelésére ez egy nagyon fontos lépés volt. Aztán az adományok osztására és fogadására is létrehoztunk egy informatikai rendszert. Tehát nekünk ott heteken belül nagyon sok olyan informatikai fejlesztésünk született – nagyon basic, fapados módon –, amitől nagyon hatékonyan tudtunk digitálisan működni” (egészségügyi szakértő). A digitális átállás ugyanakkor jelentős kihívás elé állította a Szeretetszolgálat munkatársainak egy részét, akiknek teljesen új kompetenciákat kellett elsajátítaniuk. A digitális kommunikációs kapcsolattartás ellenére az intézményekben élők hozzátartozói felé a Szeretetszolgálat kommunikációja utólag hiányosként értékelhető.

Amíg az egyes településeken nem álltak rendelkezésre a digitális oktatás feltételei, a máltai általános iskolák a feladatokat sokszorosított papírlapokon adták ki, melyeket az ebéddel együtt vettek át a gyerekek családjai. Később a már említett online felületen zajlott az oktatás a máltai intézményekben. A távoktatás következtében kialakult új kihívásokra reagálva a szervezet távkorrepetálást is indított a gyerekek tanulási nehézségeinek ellensúlyozása érdekében. A jelentkezőket szintén online, zárt videókapcsolaton keresztül kötötték össze a részvételüket felajánló fiatalokkal, több weboldal segítségével. Szintén a távoktatáshoz kapcsolódóan a személyes órák kiváltására zenei podcastot indított a Máltai Szimfónia. A naponta jelentkező online rádióadás célja az volt, hogy a zenét tanuló gyerekek számára új formában adjanak át zenei ismereteket.

A járványhelyzet a segélyezés és az ételosztás frontján jelentős változásokat követelt. Néhány nappal az első eset regisztrálása után a Szeretetszolgálat időlegesen felfüggesztette az adományok fogadását és kiosztását. 2020 áprilisától az ebédek kiszállításánál a műanyag ételhordókról áttértek a fóliázott dobozokra, a csomagolást géppel végezték. A szervezet munkatársai csak azokhoz a kliensekhez mentek be, akik a kapuig sem tudtak kijönni az ételért, a többi esetben a kerítésre akasztott szatyorban hagyták az ebédet. Tiszabőn az ebédosztásnál piros csíkokat festettek a járdára, és beléptetőkaput állítottak fel, kérve, hogy az érkezők a piros csíkra álljanak. Később az adományosztáshoz is külön szoftvert fejlesztettek.

A járvány időszaka alatt kidolgozott technológiai újításokat a mai napig alkalmazza a Szeretetszolgálat, sőt, néhány közülük később külön projektté nőtte ki magát, mint például a telemedicina. „Igazából elindult egy olyan fejlesztés, aminek az eredményei azóta is velünk vannak, sőt, olyan innovatív megoldásokat eredményeztek, mint például a telemedicina. Először a hajléktalan-ellátásban, de aztán a Felzárkózó Települések programban, most már negyven településen működik, és a tavalyi évben európai uniós elismerésben részesült. De a gyökerei a koronavírus alatti időszakban keletkeztek, mert akkor kezdett el bővülni az ez irányú tevékenységünk” (kommunikációs szakértő).

Szervezeti kultúra

Az otthoni munkavégzés és az online platformon zajló kommunikáció a Szeretetszolgálat munkatársai számára teljesen újdonság volt. A szervezet elkötelezett a bizalomra épülő személyes kapcsolatok, a „jelenlét” mellett a mindennapi munkavégzés során. A társadalmi távolságtartás jelentősen megnehezítette ezt a gyakorlatot, azonban a szervezeti kultúra értékei a járvány során is erőteljesen megjelentek. „A járvány kitörésekor önkénteseinket arra kérték, hogy a sürgősségi betegállátó osztályon működjenek közre. Ez nálunk egy nagyon komoly önkéntes szolgálat volt, és meglepően sokan jelentkeztek rá, pedig ekkor a koronavírusról még nagyon kevés információ állt rendelkezésre. A vizsgálatra váró betegeket kellett kísérni, a várakozási időt közösen eltölteni, megitatni őket, stb. Igazából ez egyfajta pszichoszociális segítségnyújtás volt elsősorban, kevesebb fizikai munkával, és inkább a jelenlét volt az, ami számított, hogy a betegek nincsenek magukra hagyva, hanem van kihez szólniuk, és van, aki az alapvető szükségleteiket segít ellátni” (kommunikációs szakértő). A járvány kitörése után a szociális munkások többsége az utcán folytatta munkáját, például a Felzárkózó Települések programban. A helyi közösségek számára bizalomerősítő volt, hogy ebben a nehéz helyzetben sem hagyták magukra őket a program munkatársai. „A Máltai »jelenlétet« tulajdonképpen a Covid alatt is sikerült megvalósítani. Vagy nagyon konzervatív megoldásokkal, mint a fénymásolt, feladatlapos oktatás az iskolákban, vagy pedig nagyon innovatív megoldásokkal, mint a telemedicinás ellátás bevezetése a hajléktalanellátásban” (kommunikációs szakértő).

A társadalmi felelősségvállalás és az önzetlen segítés melletti elköteleződés mint érték fontos alapot jelentett a járványügyi intézkedések és a szervezeti átalakítások elfogadásában és kivitelezésében. „Legalább heti rendszerességgel érkeztek vezetői tájékoztatók, amik feketén-fehéren leírták, hogy mit kell tenni, és segítettek értelmezni is, hogy miért. Az ügyfelek védelme érdekében. Minden intézkedést onnan vezettek le, hogy a ránk bízott embereknek az életét nem tehetjük kockára felelőtlen magatartással. Ezeknek nagyon fontos szerepük volt abban, hogy mindenki értse, hogy ez nem játék, és hogy ezek nem öncélú intézkedések” (kommunikációs szakértő).

A szervezet a járványhelyzet idején saját célcsoportján belül külön hangsúlyt fektetett a legelesettebb csoportokra, amelyek tagjai a Covid–19 okozta krízisben kerültek nehéz helyzetbe. 2020 májusában a szervezet ötezer élelmiszercsomagot kézbesített rászoruló családoknak, egyedül élő időseknek, krónikus betegségben szenvedőknek, az élelmiszerosztás az ország egész területén zajlott. A munkaerőpiacon nem keresett embereknek, illetve a válság miatt reményüket vesztett álláskeresőknek szóló segítő programot is indított a Szeretetszolgálat. A harmadik hullám végén, 2021 májusában húszmillió forintos támogatási keretet különítettek el olyan családok támogatására, amelyekben egyik vagy mindkét szülő a koronavírus-járvány következtében vesztette életét. A szervezeti kultúra egyik szemléletes példája, hogy a Szeretetszolgálat idősotthonaiban dolgozó ápolók közül a járvány alatt többen beköltöztek az intézménybe, mert nem akarták kockáztatni, hogy megfertőződnek, és nem tudnak dolgozni menni. Volt olyan munkatárs is, aki csaknem hetven napot töltött bent, mielőtt hazament volna. A hazai tevékenységek mellett a szervezetnek – nemzetközi beágyazottsága következtében – más országok közösségeinek támogatására is kiterjedt a figyelme. Két hónapra elegendő gumikesztyűt adományozott a szerbiai Kikinda Misericordia Idősek Otthonának. A Betlehemben működő Máltai Szent Család Kórháznak, mely a térség kiemelkedő jelentőségű intézménye, két lélegeztetőgépet ajándékoztak (egy felnőttek lélegeztetésére és egy csecsemők, valamint gyermekek légzéstámogatására is alkalmas eszközt). A ciszjordániai kórházban évente több mint négyezer gyermek jön világra.

A keresztény értékek mellett a rugalmasság is része a Szeretetszolgálat szervezeti kultúrájának, a Máltai Lovagrend történetét ugyanis végigkísérte az állandó alkalmazkodás. „Nekünk szervezetként az egyik legnagyobb előnyünk az, hogy a DNS-ünkbe ivódott a rugalmaság és a folyamatos változás. Emiatt szerintem mi jobban tudtunk és tudunk alkalmazkodni a nagyon változó körülményekhez. Ezt én egy nagyon nagy erősségének érzem a szervezetnek” (egészségügyi szakértő).

Vezetés és kommunikáció

Fontos megjegyezni, hogy a járvány kitörésekor a Szeretetszolgálat nélkülözte a vészhelyzeti (pandémiás) protokollokat, iránymutatásokat és útmutatókat. A szervezet vezetői attitűdjét a járványhelyzet alatt a gyors döntések jellemezték: az első hazai Covid–19-eset regisztrálását követően az MMSZ néhány héten belül az új körülményekhez igazította operatív működését. A gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodást – amely a szervezet nagy mérete miatt különösen nagy kihívás volt – a centralizáltabb menedzsment jelentette. Ez a civil szervezetektől idegen működésmód sok esetben nehézséget okozott a más szervezeti kultúrához szokott munkatársaknak. „Egyrészt egy sokkal centralizáltabb vezetésre, másrészt pedig egy jóval dinamikusabb reakcióra volt szükség. Ez mind a reakciók számát – tehát hogy milyen gyakran kell beavatkozni –, mind pedig az egész szervezetre gyakorolt hatását módosította a normál ügymenethez képest. Ebben az időszakban az országos központ gyakorlatilag a szakmai irányításnak és a szakmai döntéshozatalnak a legtöbb jogkörét magához vonta, sem a régióknak, sem az intézményvezetőknek nem volt önálló döntési joguk. De ez jól rezonált a helyzetre, mert így egységes, gyors, egyértelmű és határozott kommunikációs szabályokra és strukturált átalakításra volt szükség. De ez csak időlegesen volt így, a járvány lecsengéséig. Utána ugyanaz a decentralizált, regionális elven szerveződő munka folyt tovább. […] Ami nálunk nagyon jól működött, az az, hogy gyors döntések voltak, szerintem ez megnyugtatta a szervezetet. Határozott döntések voltak, nagyon jó kommunikációs anyagok készültek akkor, amikor nagyon sok szervezet meg volt bénulva” (egészségügyi szakértő).

A járványra adott szervezeti reakciók realizálásában kulcsfontosságú volt a szervezeten belüli kommunikáció, amelynek pozitív hozadéka a pandémia utáni időszakban is érezteti hatását. „Lényegesen nagyobb hangsúly került a kommunikációra. A járvány alatt mindenféleképpen nagyon egyértelmű és nagyon rendszeres, centrálisan szervezett kommunikáció indult, illetve elkezdtünk élni a digitális lehetőségekkel, tehát az élő videóüzenetekkel, ugyanígy a videókonferencia-platformon történő tájékoztatókkal. Gyakorlatilag a technikai adottságok a Covid előtt is ott voltak, csak senki nem használta, nem jutott el hozzánk, nem hittünk benne, de a helyzet rákényszerített bennünket. Ma már a kommunikációban teljesen természetessé vált az, hogy például a videókonferencia-rendszert napi szinten használjuk a kommunikációban” (egészségügyi szakértő).

A Szeretetszolgálat a szervezeten kívüli, társadalmi kommunikációra is nagy hangsúlyt fektetett. A társadalom minden csoportját igyekeztek megszólítani, új kommunikációs csatornákat is bevetve. A járvány kezdetétől naponta frissülő tartalommal indult el egy koronavírussal kapcsolatos információs weboldal, amely külön figyelmet szentelt az idősek védelmének. Ezen túlmenően az MMSZ frissítette és továbbfejlesztette az otthonápolással kapcsolatos online segítő kezdeményezését, a Webnővér elnevezésű weboldalt. A Szeretetszolgálat tájékoztató plakátokat készített a kijárási korlátozásról, a munkaruhaviseléssel kapcsolatban, a kéthetes karantén vége előtti teendőkről, valamint arról, hogy mi a különbség az antigén- és a PCR-teszt között. Mindemellett tájékoztató kampányt indított a koronavírus-járvány idején otthon maradó családok számára arról, hogyan tudják együtt, hasznosan, testi-lelki egészségben megélni az elzártságot. Praktikus tanácsokat kaptak a karantén idejére a kamaszok is. Az ajánlásokat pszichológus szakemberek állították össze, és híres személyiségekkel népszerűsítették őket.

Társas kapcsolatok és kapcsolathálózat

A Szeretetszolgálat a belső informális és a kliensekkel való kapcsolatát is igyekezett a járványhelyzet új körülményeihez igazítani. A szakértői interjúk alapján a Covid–19-járvány alatt a szervezeten belül az addiginál jóval intenzívebb kapcsolattartás alakult ki. Ez a dinamikus alkalmazkodás és az új szabályok miatt részben szükségszerű is volt, de a munkatársak az informális kapcsolódásra is hangsúlyt fektettek a szervezet által létrehozott online felületeken is. „A járvány alatt ösztönös stratégia volt szerintem a részünkről – persze, voltak tudatos elemei is –, hogy arra, hogy egymásra figyeljünk és egymással foglalkozzunk, óriási hangsúlyt fektettünk. De hogyha ezt párhuzamba rakjuk azzal, hogy mindeközben egy borzasztó erős centrális kommunikáció volt, akkor ez a kettő jól kiegészítette egymást. […] Nagyon nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy amikor már lehetett, akkor szervezett módon a leginkább traumatizálódott célcsoportoknak szakmailag vezetett beszélgetést, amolyan »debriefing«-et tartottunk szabadtéren, az intézmények területén. Ezt nagyon sokáig csináltuk, és ennek nagyon pozitív visszajelzései voltak a dolgozók részéről” (egészségügyi szakértő).

A munkatársakat és az ellátottakat a járvány időszakában jelentős stressz érte, amelyre – egységes szervezeti válasz híján – alulról szerveződő módon, közösségi szinten kerestek választ a munkatársak.

Az online kapcsolódás jóval gyakoribb kapcsolattartást tett lehetővé az országos szervezet fizikailag távol lévő egységei között is. „Bizonyos szervezeti egységek a járványt megelőző digitális találkozási lehetőségek hiányában ritkán találkoztak. Elsősorban a hatékonyság miatt nem voltak gyakoriak a személyes találkozók, mert az ország összes pontjából Budapesten összegyűlni, egy borzasztó erőforrás-pazarló mutatvány volt. Azzal, hogy elkezdtük használni a digitális megoldásokat, sokkal sűrűbben tudtunk találkozni, azaz a periférián lévő szervezeti egységek sokkal jobban be tudtak vonódni a munkába” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörése egy időre számos program működését megbénította, de egy hónap eltelte után a szervezet új csatornákat hozott létre a kliensekkel való kapcsolattartás érdekében. A Fogadó Pszichoszociális Szolgálat munkatársai áprilisban újra felvették a kapcsolatot a korábbi klienseikkel, s telefonos és online felületeket kínáltak számukra. A szervezet a járvány okozta speciális helyzetben sem adta fel a közösségfejlesztés lehetőségét, új, innovatív megoldásokat keresett a kapcsolódásra. A társadalmi távolságtartás miatt izolálódott idősek szükségleteire reagálva a Fesztivál Önkéntes Központtal együttműködve 2020 áprilisában életre hívták a „Hogy tetszik lenni?” című, idős embereket támogató programot. A szervezők telefonon vagy online chatszobában kötöttek össze fiatal önkénteseket és karanténban élő időseket, hogy magányukat enyhítsék. A Szeretetszolgálat szakmai támogatásával működő Incorpora program kis- és középvállalkozásokat segítő mozgalmat indított. A „Vedd előre! Vidd előre!” kezdeményezés összekötötte a kis cégeket a vásárlókkal, akik előrevásárlással segíthették a munkahelyek fennmaradását.

MEGBESZÉLÉS

A makroszintű külső tényezők rávilágítottak, hogy a Covid–19-járvány nyomán a magyar társadalomban jelentős mértékű és számos új szolgáltatási igény jelent meg, amely az állami erőforrások végessége miatt kulcsfontosságú szerepbe helyezte a civil szervezeteket, így az MMSZ-t is (Köllő, 2022). A Szeretetszolgálat a más szervezetekhez, stakeholderekhez, állami intézményekhez fűződő külső kapcsolatainak aktiválásával, koordinációs szerep felvállalásával válaszolt a krízishelyzetre. A szakértői interjúk alapján hasonló helyzetben fontos lehet nagyobb hangsúlyt helyezni a más szervezetekkel való kapcsolattartásra, a tapasztalatok és jó gyakorlatok megosztására, nemcsak a felső vezetők körében, de a szervezeti struktúra alsóbb szintjein is.

Az MMSZ rezilienciája a mezoszintű belső szervezeti tényezők közül leginkább az innovatív, technológiai jellegű intézkedésekben volt tetten érhető, amelyek – más szervezetekhez hasonlóan – a sikeres adaptáció zálogát is jelentették (Abiddin–Ro’is, 2023). A Szeretetszolgálat a járványhelyzetben kialakult új igényekre reagált a technológiai újításokkal, és ezek egy részét a mai napig alkalmazzák az MMSZ mindennapjaiban (például online kommunikációs felület, telemedicina). Ezeknek az innovatív elemeknek a kivitelezéséhez azonban nélkülözhetetlenek voltak a szervezet belső erőforrásai (például informatikai csapat, grafikusok, varrodák), amelyekre támaszkodni tudott. Fontos leszögezni, hogy az MMSZ fejlődésének olyan fázisában volt a pandémia kitörésekor, amikor rendelkezésére álltak mozgósítható belső erőforrások.

Az adaptáció a szervezet strukturális működését is alapvetően érintette. Szociális és egészségügyi feladatokat ellátó szervezetként a tevékenységi körök és a feladatok bővültek, a járványügyi intézkedéseknek megfelelően a szervezet legkisebb egységei is strukturális átalakulást igényeltek.

A technológiai újítások és a strukturális adaptáció gyors és hatékony végrehajtásához elengedhetetlen volt a dinamikus és centralizált menedzsment, valamint az intenzív belső kommunikáció. Ez azonban nehézséget is jelentett az alapvetően más szervezeti kultúrát képviselő szervezet számára. Ki kell emelni az intézkedések gyorsaságát: a Szeretetszolgálat az első Covid–19-eset hazai regisztrálása után rövid idő alatt és hatékonyan reagált, operatív működését néhány hét alatt a járványhelyzet hozta új körülményekhez igazította, amivel jelentősen csökkentette a munkatársak bizonytalanságát. A gyors döntések biztosítéka a szervezetre kezdetek óta jellemző, egyszerre centralizált és decentralizált országos struktúra volt. Az ügyvezetés és a szakterületi irányítás a budapesti országos adminisztratív központhoz tartozik, amely körül regionális központok, azokon belül pedig helyi csoportok végzik a munkát. A szervezeti döntések a centrális és területileg széles, kiterjedt szerkezet miatt gyorsan érvényesülhetnek a Szeretetszolgálat egészében, ez a 2015-ös menekültválság és a Covid–19-járvány időszakában egyaránt igazolódott (Kákai–Solymári, 2023). Ez a strukturális adottság a gyors adaptálódás szempontjából alapvető, különösen ha kiegészül a vezetés gyors döntési képességével (Ningrum et al., 2022).

Az MMSZ szervezeti kultúrája az adaptáció egyik legfontosabb erőtartalékát jelentette a járvánnyal való megküzdésben. A máltai „jelenlétet” szituációtól függően konzervatív vagy innovatív módon, de sikerült megvalósítani a pandémia alatt is. A társadalmi felelősségvállalás mint érték megalapozta a járványügyi intézkedések betartásában való együttműködést.

A rugalmasság szintén alapvető szervezeti érték, amely végigkísérte a Szeretetszolgálat eddigi történetét. A gyors helytállási kényszer és a bajtársiasság a keresztény értékrend talaján számos fontos tulajdonsággal gazdagította a szervezeti kultúrát: magas stressztűrő képesség, flexibilitás, kipróbált megküzdési stratégiák alakultak ki (Kákai–Solymári, 2023). A remény és a pozitív érzelmi hangoltság, amelyek részei a Szeretetszolgálat identitását meghatározó keresztény értékrendnek, nélkülözhetetlenek a reziliens megküzdéshez (Vogus–Sutcliffe, 2007).

A társas kapcsolatok, a szervezet és közösségeinek kapcsolathálózata, valamint az intenzívebb kapcsolattartás alapvető volt a járvány alatti reziliens válaszok megtalálásában (Orru et al., 2021). A Szeretetszolgálat a már említett strukturális jellemzők miatt volt képes gyorsan és hathatósan reagálni az új kihívásokra: a szervezet egyik legnagyobb tartaléka kiterjedt, stabil kapcsolathálózata, amely egyszerre centralizált és decentralizált. A segélyszervezet adaptálódásának zálogát munkatársainak együttműködése, egyéni rezilienciája jelentette (Mallak, 1998; Lengnick-Hall et al., 2011; Ningrum et al., 2022). Legalább ennyire lényeges volt a kliensekkel fennálló bizalmi kapcsolat, amelyet a szervezet igyekezett megőrizni a járványhelyzet alatt, sőt, innovatív megoldásokkal végzett közösségfejlesztő tevékenységet a társadalmi távolságtartás káros hatásainak mérséklése céljából.

A Szeretetszolgálat a Covid–19-járvány során a rendelkezésére álló erőforrásokat és szakmai tapasztalatokat mozgósítva igyekezett minél rugalmasabban alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Ennek ellenére a szervezet működését a hazai szociális és egészségügyi ellátórendszer strukturális sajátosságaiból fakadó számos objektív korlát terhelte, amelyek jelentős mértékben befolyásolták beavatkozásainak hatékonyságát és időszerűségét. A rendkívüli helyzet nyomása alatt a Szeretetszolgálat – más nagy humanitárius szereplőkhöz hasonlóan – döntési és koordinációs hibákat is elkövetett, amelyek a pandémia logisztikai, személyzeti és kommunikációs kihívásaival együtt tették komplexszé a reagálási folyamatot. Ez a kettősség – a professzionális adaptációra törekvés és a kényszerűen fellépő hiányosságok együttes jelenléte – jól tükrözi a civil-humanitárius szervezetek működésének realitását krízishelyzetben. A gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodás a szervezet nagy mérete miatt a civil szervezeti karaktertől idegen, centralizált, szigorú működési rendszert követelt, amely jelentősen megnehezítette a központi utasítási rendszerhez kevésbé szokott munkatársakkal való együttműködést. A munkatársak és az ellátottak körében érzékelhető fokozódó stressz kezelésére a Szeretetszolgálatnak nem voltak kész eszközei, az intervenció alulról szerveződő módon valósult meg kisebb közösségekben.

A civil szervezetek járványhelyzetben jellemző szerepei (Abiddin–Ro’is, 2023) közül intézkedéseivel az MMSZ mindegyiket betöltötte. Az alapvető szükségletek biztosítását saját célcsoportjain túl kiterjesztette a járvány miatt nehéz helyzetbe került csoportokra, ezenkívül szolgáltatási palettáját, segélyezési fókuszát az új szükségletekhez igazította. A technológiai újítások a kliensekkel való kapcsolattartást is érintették, amelynek érdekében a Szeretetszolgálat rövid időn belül új kommunikációs csatornákat alkalmazott. A szervezet a járványhelyzetre reagálva nagy hangsúlyt fektetett az egészségtudatosság növelésére, valamint a koronavírussal kapcsolatos információk terjesztésére. Az ezeket célzó kampányok a társadalom egészére kiterjedtek, és jelentős szerepet játszottak a társadalmi bizonytalanság csökkentésében (Hetesi–Juhász, 2021).

ÖSSZEGZÉS

Az MMSZ Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját a Pentagon-modell alapján elemeztük a fentiekben. A Szeretetszolgálat nem csupán adaptálódott a pandémia okozta megváltozott körülményekhez, de – mint a szociális és egészségügyi területen működő szervezetek többsége (Abiddin–Ro’is, 2023; Orru et al., 2021; Waniak-Michalak et al., 2024) – fejlődésre is képes volt. Nem „visszapattant” a pandémia előtti állapotába (Mallak, 1998; Vogus–Sutcliffe, 2007), hanem dinamikus fejlődést produkált (Lengnick-Hall et al., 2011). A pandémia során megvalósult technológiai újítások, strukturális átrendeződések egy része a mai napig támogatja az MMSZ működését, és új perspektívát nyitott a Szeretetszolgálat számára. A szervezet rezilienciája leginkább a technológiai innovációkban volt tetten érhető, amelyeket dinamikus és centralizált menedzsment, illetve intenzív belső kommunikáció támogatott. Az MMSZ szervezeti kultúrája és kiterjedt, stabil kapcsolathálózata fontos erőforrást jelentett a járványhoz való alkalmazkodásban. A Szeretetszolgálat Covid–19-járvány alatti működésében ezzel együtt számos olyan kritikus tényező azonosítható, amely meghatározta a reagálási képesség korlátait, és jól illusztrálja, hogyan ütközött a szervezet szakmai szándéka a járványhelyzet strukturális és operatív akadályaival.

Absztrakt

A kutatások elkülönítik az objektív és a szubjektív sikerességet a munka vonatkozásában. Szubjektív tényezőkön hagyományosan a munkával való elégedettséget értik, de idesorolhatók más pszichológiai mutatók is, például a munkába való bevonódottság, az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége, a szakmával való azonosulás vagy a szervezeti elkötelezettség. Kutatásunkban (n = 843) a szubjektív tényezők összefüggéseit vizsgáltuk a munkával való elégedettséggel 18 és 65 év közötti teljes állásban dolgozók mintáján. Eredményeink szerint a munkával való elégedettség legerősebb bejóslója a szervezeti elkötelezettség és az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége, míg a munkába való bevonódottság és a szakmával való azonosulás gyengébb, de szignifikáns prediktorok. A mediációs elemzések igazolták az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettségének mediáló szerepét.

Kulcsszavak: munkahelyi sikeresség, munkával való elégedettség, pozitív szervezetpszichológia

DOI: 10.56699/MT.2026.2.3

A munka az emberi társadalmakban mindig is meghatározó része volt az életnek: struktúrát ad a hétköznapoknak, célt és értelmet teremt az életünkben, biztosítja a szükséges társas közeget (Wrzesniewski et al., 1997), továbbá segíti az alapvető pszichológiai szükségleteink kielégítését is (Ryan-Deci, 2000). A munka tradicionális jelentései (jutalmazás, karrier) fellazultak, és újabb jelentések is megjelentek fontos tényezőként, például a munka értelme és a kapcsolódás (Castells, 2010; Laan et al., 2023). E változások hatására valószínűleg a sikeresség jelentése is átértékelődött. A sikerességhez leggyakrabban a munka világát társítjuk, és gyakran anyagi vonatkozásban ítéljük meg mértékét. Bár elvitathatatlan az anyagiak jelentősége, több kutatás is rámutatott más, főként pszichológiai tényezők fontosságára (például Castells, 2010; Spurk et al., 2019).

SIKER A MUNKÁBAN

A siker definícióját Szabó-Bálint Brigitta (2018) több szerzőre hivatkozva úgy fogalmazza meg, mint az egyének munkájához köthető pozitív vagy kívánatos, valós vagy vélt kimeneteket, eredményeket a munkatapasztalat során. Megkülönböztetjük az objektív és a szubjektív sikerességet (Arthur et al., 2005; Nicholson–Waal-Andrews, 2005; Spurk et al., 2019). Az objektív sikertényezők közé olyan közgazdaságtani mutatók tartoznak (Veroszta, 2010), amelyek jól megragadhatóan adnak jelzést a munkavállaló teljesítményéről (például fizetés, előléptetés, bónusz, pozíció). A szubjektív tényezők az egyén pozitív tapasztalatai, megélése a munkájával kapcsolatban. A pályasikerességet hagyományosan objektív tényezőkkel mérték, de az elmúlt évtized változást hozott e téren, és a szubjektív sikerességtényezők is nagy hangsúlyt kapnak a téma vizsgálatában (Dries, 2019). A kutatások egy része gyenge-közepes erősségű együtt járást talált az objektív és szubjektív sikerességtényezők között (például Arthur et al., 2005; Abele et al., 2011). Más vizsgálatok azt támasztották alá, hogy az objektív és a szubjektív sikerességtényezők hatnak egymásra. Az objektív tényezők kevéssé vagy egyáltalán nem befolyásolják a szubjektív sikerességet (például Abele–Spurk, 2009; Hildred et al., 2023). Ezzel szemben a szubjektív tényezők erősebben hatnak az objektív tényezőkre (Abele–Spurk, 2009; Abele-Brehm, 2014; Hobfoll et al., 2018; Hildred et al., 2023).

A MUNKÁVAL VALÓ ELÉGEDETTSÉG

ÉS AZ OBJEKTÍV SIKERESSÉGTÉNYEZŐK ÖSSZEFÜGGÉSE

A szubjektív sikerességtényezők között a leggyakrabban említett fogalom a munkával való elégedettség (Dries et al., 2008; Fisher, 2010; Gunz-Mayrhofer, 2011; Shen et al., 2015; Kraimer et al., 2019). Tizenegy országot vizsgálva Yan Shen és munkatársai (2015) olyan eredményeket kaptak, amelyek azt támasztották alá, hogy a pályasikeresség többek között a munkával való elégedettséget jelenti a tanulás és a fejlődés, a munka és a magánélet egyensúlya, valamint a biztonság mellett.

Timothy A. Judge és munkatársai (2001) metaanalízisének eredményei szerint a munkával való elégedettség és a munkában elért teljesítmény között alapvetően gyenge-közepes kapcsolat van, de ha komplexebb feladatokat tartalmazó munkáról van szó, a korreláció erőssége nő. Több modellt vizsgálva arra jutottak, hogy valójában egy kevert modell írja le legjobban a két tényező kapcsolatát. A nagyobb munkahelyi elégedettség eredményezhet jobb teljesítményt, és ez fordítva is igaz: a teljesítmény is hat az elégedettségre, többek között az én hatékonysági vélekedések, illetve a siker- és kompetencia-érzés által. Ettől függetlenül valószínűsíthetően más tényezők is lehetnek befolyásoló tényezők a kapcsolatban. Ilyenek például az autonómia és az énkép, melyek különbséget okoznak abban, hogy az elégedettség mennyire hat a teljesítményre a munkahelyen.

A frissebb kutatások azt támasztják alá, hogy a munkával való elégedettség és egyes objektív tényezők között szignifikánsan pozitív, de a vártnál gyengébb az összefüggés (például Hildred et al., 2023). Ezzel szemben Shagini Udayar és munkatársai (2024) longitudinális vizsgálatukban az előléptetéssel kapcsolatban azt találták, hogy az inkább negatívan hat a munkával való elégedettségre, ugyanis rövid és hosszú távon is csökkent a mintában az elégedettség mértéke.

A SZUBJEKTÍV SIKERESSÉGTÉNYEZŐK ÖSSZEFÜGGÉSEI

Több kutatás hangsúlyozza a munkába való bevonódottság (work engagement) szerepét a munkahelyi sikerességgel és a munkával való elégedettséggel kapcsolatban (Fisher, 2010; Kraimer et al., 2019). A kiégés ellenpólusaként Wilmar B. Schaufeli és munkatársai (2006) a munkába való bevonódottságot a munka kontextusában átélt pozitív állapotként írják le, melyre magas energiaszint, elmélyülés és elkötelezettség jellemző. Az átélt kognitív-érzelmi tapasztalatokat gyakran hasonlítják Csíkszentmihályi Mihály flow-élmény-fogalmához. Ebben az állapotban intenzíven koncentrálunk arra, amit éppen csinálunk, teljesítőképességünk nagyon magas szintű, miközben belső motiváció hajt minket (Nakamura–Csikszentmihalyi, 2002). A magas bevonódottságú egyének aktívak, elkötelezettek, ami jótékonyan hat a munkával való elégedettségre és a pozitív szervezeti attitűdökre (Bakker et al., 2008).

A szervezeti elkötelezettség szintén jelentős befolyást gyakorol a munkával való elégedettségre (Fisher, 2010). A munka folyamatában átélt pozitív tapasztalatok mind a dolgozók, mind a szervezet számára jótékony hatásúak, hiszen a kielégítő közeg miatt kevesebben akarják majd elhagyni az adott szervezetet. A munkavállalók szívesebben és jobban teljesítenek, ha az adott szervezetnél pozitív élményeket szerezhetnek a munkájuk során. Darwish A. Yousef (2000) közepesen erős szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott ki a szervezeti elkötelezettség és a munkával való elégedettség között, ám komplexebb összefüggésekben nézve a változókat azt is megállapította, hogy az elkötelezettség mediálja a kapcsolatot a vezetői viselkedés, a munkával való elégedettség és a teljesítmény között.

Szakmai szocializációnk sikerességét mutatja, hogy pozitív-e az identifikációnk a szakmánkkal. Hugh Gunz és Wolfgang Mayrhofer (2011) szerint az elkötelezettség, a szociális kapcsolatok és az eredmények miatt érzett büszkeség mellett a karrier sikeressége függ attól a társadalmi tértől is, amelyben az a szakma létezik. A szakmával való azonosulás a szakmai értékek, normák, attitűdök és viselkedések identitásunkba való beépítését jelenti: a szakmai csoporthoz tartozás révén nőhet az önértékelésünk (Luhtanen–Crocker, 1992).

Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) öndetermináció-elméletének szerves része annak vizsgálata, hogyan válik produktívvá, belsőleg motiválttá az egyén. Ezt három pszichológiai szükséglet kielégítettségéhez kapcsolják: autonómia (szabad döntések, cselekvések), kompetencia (hatékony interakció a környezettel, célok elérése) és kapcsolódási szükséglet (csoporthoz tartozás, kölcsönös kapcsolatok). Az alapvető szükségletek munkahelyi kielégülése együtt jár a munkában átélt pozitív érzelmekkel (Deci et al., 2017) és az elért teljesítménnyel (Baard et al., 2004), valamint negatív összefüggésben van a kiégéssel (Van den Broeck et al., 2016) és a fluktuációval (Csókási et al., 2019). Longitudinális kutatásokból kiderül, hogy amikor ezek a szükségletek kielégülnek a munka során, az nemcsak a munkával való magasabb fokú elégedettséghez vezet, hanem az élettel való elégedettséget is növeli. Wenceslao Unanue és munkatársai (2017) szerint a munka világát vizsgálva a magasabb fokú elégedettség a három alapvető szükséglet kielégülésén keresztül vezet magasabb élettel való elégedettséghez. Több friss vizsgálat az alapvető pszichológiai szükségletek mediáló szerepét helyezi fókuszba. Mathieu Busque-Carrier és munkatársainak (2021) kutatási eredményei alapján a munkaértékek és a munkával való elégedettség kapcsolatát teljesen mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégülése. Lukasz Baka és munkatársai (2025) pedig a munkakörformálás (job crafting) és a munkával való elégedettség kapcsolatát vizsgálták az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégülésének tükrében. Eredményeik igazolták a szükségletkielégülés mediáló hatását.

HIPOTÉZISEK

Hipotéziseink a szubjektív pszichológiai sikerességtényezők és a munkával való elégedettség kapcsolatára vonatkoznak.

H1: A munkával való elégedettségnek bejóslója a szakmával való azonosulás, a szervezeti elkötelezettség, az alapvető pszichológiai szükségletek és a munkába való bevonódottság.

H2: A szervezeti elkötelezettség és a munkával való elégedettség kapcsolatát mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége.

H3: A munkába való bevonódottság és a munkával való elégedettség kapcsolatát mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége.

MÓDSZEREK

Az adatfelvétel online kérdőívvel, Google-űrlappal zajlott 2024–2025-ben. A Károli Gáspár Református Egyetem BTK Kutatásetikai Bizottsága a 29/2020/P/ET számmal adta ki a vizsgálat kutatásetikai engedélyét. A válaszadókat előzetesen tájékoztattuk a kutatás céljáról és az adatkezelés szabályairól. Az adatfelvételben való részvétel önkéntes és anonim volt, a mintavétel hólabdamódszerrel készült.

MINTA

A mintába való bekerülés kritériuma a 18 és 65 év közötti életkor, valamint egy állandó, teljes állású munkahely vagy foglalkoztatottság megléte volt. A minta nem reprezentatív a magyar munkavállalói populációt tekintve. Az adattisztítás után 843 fő adatait tudtuk használni az elemzésünkben. A kitöltők 31,2 százaléka férfi, 68,7 százaléka nő, a kitöltők átlagéletkora 39,77 év (szórása 11,46 év, minimum: 19, maximum: 65). A végzettséget tekintve a mintában felülreprezentáltak a diplomások (70,5%), érettségivel a minta 26,7 százaléka, csak alapfokú végzettséggel a 2,1 százaléka rendelkezik. A kitöltőknek mintegy fele a fővárosban lakik (51,2%), 15,1 százalékuk nagyvárosban, 17,4 százalékuk kisvárosban és 13,1 százalékuk falun él. A családi állapot szerint a minta nagyjából fele házas (49,8%), 10,9 százalék élettársi kapcsolatban él, 15,8 százaléknak van párkapcsolata, és 23,6 százalék egyedülálló.

A kitöltők átlagban tizenhárom éve dolgoznak a szakmájukban (szórás 11,1 év; minimum: 6 hónap, maximum: 37 év), és 7,9 éve (szórás 8,7%; minimum: 6 hónap; maximum: 35 év) dolgoznak a jelenlegi munkahelyükön. Átlagosan 3,6 munkahelyük volt eddig (szórás: 2,2, minimum: 1, maximum: 15). A minta nagy része (38,4%) állami vagy önkormányzati intézményben, illetve multinacionális szervezetnél (32,5%) dolgozik. A kitöltők többsége (84,2%) a képzettségének megfelelő munkakörben tevékenykedik. A konkrét foglalkozásokat tekintve változatos a kép, legnagyobb számban a multinacionális cégnél dolgozók (például asszisztensesek, HR-munkatársak, csoport- és projektvezetők) vannak, de számos pedagógus, orvos, mérnök, IT-szakember, szoftverfejlesztő, könyvelő, vállalkozó is bekerült a mintába. A diplomával nem rendelkezők között található például bádogos, asztalos, fodrász, szempillastylist, kamionsofőr, villamosvezető, cukrász és bolti eladó.

MÉRŐESZKÖZÖK

Munkával való elégedettség: a Diplomás Pályakövető Rendszer (DPR) hét tételből álló skálája hat szempont mentén vizsgálja a munkával való elégedettséget: a munka szakmai-tartalmi vonatkozásai, a szakmai előrelépés és a karrierépítés lehetőségei, a társadalmi megbecsültség, a jövedelem, valamint a munka személyi és tárgyi feltételei alapján. A hetedik tétel a válaszadó általános elégedettségét méri. A válaszokat ötfokú Likert-skálán kell megjelölni. A skála vizsgálati mintán megbízható (Cronbach-alfa: 0,91; átlag: 3,46, szórás: 0,99).

Kollektív önértékelés skála (Collective Self-Esteem Scale, Luhtanen-Crocker, 1992): A tizenkét itemes rövid változat négy dimenzióban méri a szakmával való azonosulást. A személyes dimenzió a szakmához kapcsolódó pozitív érzést méri, leginkább a büszkeéget; az azonosulás dimenzió azt vizsgálja, mennyire meghatározó része az egyén identitásának a szakmája; a tagsági dimenzió tételei arra vonatkoznak, hogy a kitöltő menynyire tartja magát a szakmai közösség részének; míg a nyilvános dimenzió azt méri, hogy a kitöltő szerint más szakmabeliek mennyire becsülik meg a szakmáját. A válaszokat ötfokú Likert-skálán kell megadni. A magyar változat Kiss Paszkál (2012) nevéhez fűződik. A skála a vizsgálatban megbízhatónak bizonyult (Cronbach-alfa: 0,78; átlag: 3,02, szórás: 0,67).

Szervezeti elkötelezettség kérdőív (Organizational Commitment Questionnaire; OCQ, Mowday et al., 1979): A tizenöt itemes skála a dolgozók szervezet iránti érzelmi elköteleződését méri. A tételeket ötfokú Likert-skálán kell értékelni. A skála magyar változatát Koltói Lilla validálta (2025). A skála megbízható volt a mintán (Cronbach-alfa: 0,92; átlag: 3,53, szórás: 0,78).

Alapvető pszichológiai szükségletek kielégülése a munkahelyen skála (Basic Psychological Need Satisfaction at Work Scale; BPNS-W, Ryan–Deci, 2000): A skála huszonegy tételből áll, a kitöltőknek hétfokú Likert-skálán kell az itemeket értékelni. A skála három alapvető pszichológiai szükséglet kielégülésének mértékét méri: kompetencia, autonómia és kapcsolódási szükséglet. A skálának nincs publikált magyar validált változata. A skála oda-vissza fordítása, illetve pilotvizsgálatban végzett kipróbálása a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Identitás és érzelem kutatócsoportjához fűződik. A skála ezen a mintán is megbízható (Cronbach-alfa: 0,87 a teljes skálára, Autonómia alskála: 0,88, Kompetencia alskála: 0,83, Kapcsolódás alskála: 0,89; átlag: 5,26, szórás: 0,83).

Munkába való bevonódottság (Utrecht Work Engagement Scale; UWES, Schaufeli et al., 2006): A mérőeszköz tizenhét tételből áll, a válaszolók hétfokú Likert-skálán adják meg, hogy mennyire pozitívak az élményeik a munka folyamatában. A mérőeszköz három dimenzióban méri a munkába való bevonódottság pozitív állapotát: energia (vigor), elkötelezettség (dedication) és belefeledkezés (absorption). A skála magyar változatát oda-vissza fordítással a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Identitás és érzelem kutatócsoportja készítette el, illetve több pilotkutatásban is kipróbálta. A skála ezen a mintán is megbízható (Cronbach-alfa: 0,94 a teljes skálára, Energia alskála: 0,92, Elkötelezettség alskála: 0,95, Belefeledkezés alskála: 0,90; átlag: 4,18, szórás: 1,1).

EREDMÉNYEK

Az elemzéshez az SPSS 26 statisztikai programot, a mediációs elemzéshez pedig a Hayes-féle PROCESS 4.3 verzióját használtuk.

Lineáris regresszióval vizsgáltuk meg a szubjektív sikerességtényezőknek a munkával való elégedettségre kifejtett együttes bejósló erejét. A modell szignifikáns (F = 28,9; p < 0,001), és 36,4 százalékban magyarázza a varianciát (R² = 0,491; igazított R² = 0,364). A bejósló változók közül a szervezeti elkötelezettségnek van a legnagyobb bejósló ereje (β = 0,29), ezt követi az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége (β = 0,22), a munkába való bevonódottság (β = 0,19) és a kollektív önértékelés (β = 0,15).

Mediációs modelleket állítottunk fel az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége mediáló hatásának vizsgálatára. Az első modellben a szervezeti elkötelezettség bejóslója a munkával való elégedettségnek, és ezt a kapcsolatot mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége. Az elemzés eredményei szerint (PROCESS

Model 4, 5000 bootstrapminta) a modell jó (R² = 0,43; igazított R² = 0,39). A szervezeti elkötelezettség és a munkával való elégedettség kapcsolatát az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége részlegesen mediálja, mivel a szervezeti elkötelezettség szignifikánsan bejósolja az alapvető pszichológiai szükségleteket (b = 0,6509; p < 0,001), valamint közvetlenül is szignifikáns prediktora a munkával való elégedettségnek (b = 0,2588; p < 0,001). Az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége szintén szignifikáns prediktora a munkával való elégedettségnek (b = 0,2265; p = 0,0001). Az indirekt hatás szignifikáns volt (b = 0,1474; 95% CI [0,0719, 0,2332]), ami részleges mediációra utal. A második modellben a munkába való bevonódottság bejósolja a munkával való elégedettséget, és ezt a kapcsolatot mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége. Az elemzés eredményei szerint (PROCESS Model 4, 5000 bootstrapminta) a modell jó (R² = 0,54; igazított R² = 0,32). A munkába való bevonódottság és a munkával való elégedettség kapcsolatát az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége szignifikánsan mediálja. A munkába való bevonódottság szignifikáns prediktora az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettségének (b = 0,4335; p < 0,001), amely viszont szignifikánsan előrejelezte a munkával való elégedettséget (b = 0,3862; p < 0,001). A direkt hatás nem volt szignifikáns (b = –0,0015; p = 0,972), ellentétben az indirekt hatással (b = 0,1674; 95% CI [0,1168, 0,2133]), ami teljes mediációra utal.

ÖSSZEGZÉS

Kutatásunk fókuszába a munkahelyi sikeresség szubjektív pszichológiai tényezői kerültek. Azt tártuk fel, hogy a munkahelyi sikeresség hagyományos szubjektív tényezőjével, a munkával való elégedettséggel milyen összefüggésben állnak a kutatásokban használt más pszichológiai tényezők. A szakmával való azonosulás, a szervezeti elkötelezettség, az alapvető pszichológiai szükségletek kielégülése a munkában és a munkába való bevonódottság kapcsolatát elemeztük a munkával való elégedettség viszonylatában. A lineáris regresszió eredménye igazolta az első hipotézisünket, miszerint a fenti pszichológiai tényezők bejósló tényezői a munkával való elégedettségnek. A kapcsolatok erőssége és a modell magyarázóereje közepesnek mondható, ami arra mutat, hogy a vizsgáltak mellett más tényezők is szerepet játszanak a munkával való elégedettség alakulásában.

A mediációs elemzés igazolta az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégülésének fontos szerepét: a munkába való bevonódottságnak az alapvető pszichológiai szükségleteken keresztül van hatása a munkával való elégedettségre. A szervezeti elkötelezettség hatását a munkával való elégedettségre részlegesen mediálta az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégítettsége, mivel a szervezeti elkötelezettségnek szignifikáns direkt hatása is volt az elégedettségre, azaz szükségletkielégülés nélkül is prediktora a munkával való elégedettségnek. A kutatásunk eredményei összhangban vannak Csókási Krisztina és munkatársai (2019) eredményeivel, melyek igazolták a pszichológiai szükségletek kielégítettségének a munkával való elégedettséggel és a szervezeti azonosulással való kapcsolatát.

A regressziós és az első mediációs modell a szervezeti elkötelezettség szerepére hívja fel a figyelmet. A bejósló tényezők közül a szervezeti elkötelezettség volt a legerősebb, és a mediációs elemzés alapján a szükségletek kielégülésétől függetlenül is szignifikáns prediktora a munkával való elégedettségnek, így kulcstényezője lehet a munkahelyi fluktuáció csökkentésének. Pózner Beáta Melinda és Kozák Anita (2025) hasonló következtetésre jutott a Z generáció vizsgálatakor: különösen az affektív elköteleződés révén lehetséges megtartani a fiatal munkavállalókat.

KÖVETKEZTETÉSEK ÉS LIMITÁCIÓK

Összességében elmondható, hogy a pozitív szervezetpszichológiai megközelítés hozzájárul az egyéni munkahelyi sikeresség megértéséhez. A szubjektív sikeresség, különösen a szervezeti elkötelezettség és az alapvető pszichológiai szükségletek kielégülése fontos része lehet a munkaerő megtartásának, a hatékony munka és a jobb teljesítmény elérésének. Eredményeink rámutatnak az elkötelezettség és a szükségletkielégülés elősegítését célzó egyéni és csoportos pszichológiai intervenciók fontosságára.

A kutatás korlátai közé tartozik a keresztmetszeti elrendezés, a nem reprezentatív, online mintavétel, amellyel leginkább a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket tudtuk elérni, valamint a validálás alatt álló mérőeszközök használata. Eredményeink a fentiek miatt korlátozva általánosíthatók.

Absztrakt

A párkapcsolati erőszak túlélőit gyakran kísérhetik a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD tünetei. Kutatásunkban, melyben 204 bántalmazott nő vett részt, azt vizsgáltuk, hogy az intézmények és az informális kapcsolatok mennyiben segíthetnek vagy éppen hátráltathatnak a trauma feldolgozásában. Az alábbi eszközöket használtuk: Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív, Szociális Reakciók Kérdőív, Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív, Nemzetközi Trauma Kérdőív. Akik semmilyen támogatásban nem részesültek, illetve akik kizárólag formális támogatást kaptak, nagyobb szégyenérzetről számoltak be, szemben azokkal, akik formális és informális támogatást is kaptak. A társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és PTSD-tünetek vizsgálata során teljes, a negatív társas reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és PTSD-tünetek vizsgálata során részleges mediációt kaptunk. Az eredmények arra utalnak, hogy az intézményi árulás elszigeteli az egyént, fokozza tehetetlenségérzését és újratraumatizál.

Kulcsszavak: párkapcsolati erőszak, PTSD, intézményi árulás, traumával kapcsolatos szégyenérzet

DOI: 10.56699/MT.2026.2.7

A nők elleni erőszak napjaink egyik legsúlyosabb társadalmi problémája, mely a közhiedelemmel ellentétben számos formát ölthet, beleértve a fizikai, lelki, gazdasági, szóbeli, társadalmi és szexuális bántalmazást. A nők elleni erőszak nemcsak szociális kérdés, hanem fontos emberi jogi és egészségügyi probléma is (Tóth, 2018). Nők elleni erőszaknak minősül minden olyan erőszakos fellépés a magánéletben és a közéletben, amely negatív hatást fejt vagy fejthet ki a nők szexuális, fizikai vagy pszichés jóllétére, s amely a nőket a nemük miatt éri. Idesorolható a fenyegetés és a kényszerítés is (United Nations, 1993; Harjánné Brantmüller et al., 2022). A probléma komolyságát jelzi, hogy minden negyedik ötven év alatti nő élt már át párkapcsolati fizikai és/vagy szexuális erőszakot, továbbá 2023-ban napi szinten száznegyven nő és kislány veszítette életét közeli családtagja vagy partnere, vagyis olyasvalaki keze által, akiben megbízott (Sardinha et al., 2022; UNODC – UN Women, 2024). Magyar viszonylatban nézve a 18 és 74 év közötti korosztályban közel kétmillió nő

van, akik érzelmi abúzust szenvedtek el partnerüktől életük során (Wirth–Winkler, 2015).

A BÁNTALMAZÁS HATÁSAI

A bántalmazás különböző betegségek kialakulásához vezethet. Vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a bántalmazott nőknél kétszer nagyobb a depresszió kialakulásának veszélye, valamint a párkapcsolati erőszakot átélt nőknél a droghasználat és a poszt-traumás stressz zavar (PTSD) esélye 3,6–5,6-szer nagyobb volt (Golding, 1999; Harjánné Brantmüller et al., 2022). Más kutatások pozitív kapcsolatot találtak a párkapcsolati erőszak és a depresszió, a PTSD, az alvászavarok, az öngyilkossági hajlam, a szorongásos és az étkezési zavarok között, ami megerősíti azt a kijelentést, mely szerint a párkapcsolati erőszak globális probléma, amely a testi és lelki egészséget egyaránt veszélyezteti (Patton et al., 2022; Harjánné Brantmüller et al., 2022).

TÁMOGATÁS

A társas támogatás kiemelt szerepet játszik a bántalmazó kapcsolatból való kilépésben, mivel növelheti a nő önbecsülését, továbbá az önuralom érzését is (Nurius et al., 1992; Rose–Campbell, 2000). A formális és informális támogatás, valamint a saját és a gyermekek egészsége iránti aggodalom olyan tényezők, amelyek elősegítik a bántalmazó párkapcsolatból való kilépést, valamint a társadalmi támogatás ellensúlyozza a bántalmazás hatásait a túlélők fizikai és mentális egészségére nézve (Gregory et al., 2017; Kengyel et al., 2025). Viszont ha bármelyik formális támogatást biztosítani hivatott intézmény nem nyújt megfelelő segítséget, az eredményezheti a bántalmazóhoz való visszatérést és az erőszakos kapcsolatból való kilépés feladását, ezért különös figyelmet kell fordítanunk az intézményi árulás és támogatás témakörének (O’Connor, 2002).

FORMÁLIS TÁMOGATÁS

Formális támogatás a hivatalos forrásból (például rendőrség, orvosok, bántalmazott nőknek segítő szervezetek, családsegítő, pszichológusok, jogi tanácsadók) származó segítség.

Monica O’Connor (2002) felhívja a figyelmet, hogy a bántalmazott nőknek mennyire nehéz lehet segítséget kérniük hivatalos szervektől, mivel egyszerre több helyen kell eligazodniuk (például ügyvédi szolgáltatások, menedékhelyek, támogatást nyújtó szervezetek), miközben egyszerre próbálnak megélni és túlélni (O’Connor, 2002). Kiemelten fontos, hogyan kezelik a bejelentett bántalmazást az illetékes szervek, és mennyire vannak felvilágosítva a témával kapcsolatban, mivel a nem megfelelően kezelt bejelentés életeket követelhet. Több esetben a segítségkérést nem valódi segítség követi, hanem pszichiátriai ellátásba kerülés, hajléktalanság, szegénység, az erőszak fokozódása, a gyermekek felügyeleti jogának elvesztése, véget nem érő bírósági eljárások és legrosszabb esetben a bántalmazás halálig fajulása (O’Connor, 2002).

Az intézményi árulás speciális probléma, amelynek alapja, hogy az áldozat kiszolgáltatott helyzetben van, s akkor következik be, amikor az intézmény a traumatikus élményre nem megfelelően reagál, például lekicsinyli az erőszakot, hibáztatja az áldozatot, megszégyenít, nem nyújt védelmet, mert nem az áldozat érdekeit helyezi előtérbe, vagy nem megfelelően kezeli a bejelentést (Lorenz et al., 2021; NANE, é. n.). Az intézményi árulás fogalma magában foglalja a megfelelő ellátás, illetve a védelem és támasz nyújtásának hiányát az intézmények részéről. Hoffmann Kriszta és Wirth Judit (2025) A bántalmazás piramisa címmel megjelent könyvükben leírják, hogy az intézményi árulás szakkifejezést először Jennifer Freyd, az amerikai Oregoni Állami Egyetem pszichológiaprofesszora használta 2008-ban, majd 2018-ban a magyar nyelvű szakirodalom is átvette. Hoffmann és Wirth definíciója szerint „intézményi árulásnak nevezzük, amikor az intézmény a védelmi kötelezettségét elmulasztja, és a hatékony védelmet megtagadja, megtöri a hozzá forduló bizodalmát abban, hogy az erre hivatott intézmények megvédik, és egyben fenntartja, illetve növeli az érintett kiszolgáltatottságát az elkövető felé. Ezzel a rendszer az elkövető cinkosává válik, s nemcsak nem segít, hanem egyenesen ront az áldozat helyzetén” (Hoffmann–Wirth, 2025: 67). A hivatalos szerveket kevésbé értékelik támogatónak a segítségkérők, s esetükben gyakoribb az áldozathibáztatás megjelenése, mint informális segítők esetében (Ullman–Filipas, 2001). Az intézményi árulás megtapasztalásának leginkább azok a személyek vannak kitéve, akik súlyosabb PTSD-tüneteket mutatnak (Pinciotti–Orcutt, 2021). Egy harminchét tanulmányt összesítő metaanalízis (Christl et al., 2024) során mindössze egy tanulmányt találtak, amely foglalkozott a párkapcsolati erőszakot elszenvedett anyák intézményi árulással kapcsolatos tapasztalataival, melyeket a gyermekelhelyezésre irányuló jogi folyamat során szenvedtek el. Ebben a tanulmányban a megkérdezett anyák olyan tapasztalatokról számoltak be, amelyekre jellemző volt az intézmények áldozathibáztató attitűdje, a túlélők érzéseinek invalidálása (Gutowski–Goodman, 2020). A szerzők által vizsgált publikációk negyede

amerikai katonai veteránok, fele pedig főiskolai/egyetemi hallgatók tapasztalatait vizsgálta, és csupán egy-egy foglalkozott például etnikai kisebbségek vagy fogyatékos személyek megéléseivel.

Fontos kérdés, hogy az intézményi árulásra adott reakciók jelensége mennyiben specifikus a párkapcsolati erőszak áldozatai esetében, illetve más – például vagyon elleni vagy testi sértéssel járó – bűncselekmények elszenvedői is szembesülnek-e hasonló tapasztalatokkal. Bár a szakirodalom alapján más áldozati csoportoknál is megjelenhet az áldozathibáztatás és a nem megfelelő intézményi reakció (Christl et al., 2024), az interperszonális és különösen a nemi alapú erőszak esetében ezek a jelenségek gyakrabban és intenzívebben jelentkeznek nők, illetve szexuális kisebbségekhez tartozó személyek esetében (Gómez, 2021; Kondrath et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom széles körben dokumentálja a szociális reakciók és az intézményi válaszok szerepét a traumafeldolgozásban, azonban a magyar kontextusban rendelkezésre álló empirikus eredmények korlátozottabbak, valamint sajátos intézményi és kulturális tényezők is befolyásolhatják a segítségkérés folyamatát. Magyarországról kevés kutatás áll rendelkezésünkre a témával kapcsolatban. Kengyel Judith Gabriella és munkatársai (2025) kutatásában több nő arról számolt be, hogy úgy érzik, a rendszer nem védi meg őket, s az sem kapott védelmet, aki jelentette a bántalmazást (Kengyel et al., 2025). A túlélők vonakodnak támogatást kérni, mivel előre tudják, hogy nem fognak megfelelő segítséget kapni. Ezenfelül a gyermekeik elvesztésétől és a megtorlástól való félelem is visszatartja a nőket (Galántai et al., 2019). A fenti kutatásban harminc olyan anyával készítettek interjúkat, akik korábban kapcsolati erőszakot szenvedtek el. Eredményeik szerint a láthatási jogok az intézményi árulás következtében a párkapcsolati erőszak folytatásává válhatnak, mivel a szülői kapcsolattartásra irányuló jogi eljárásokban részt vevő intézmények nem veszik figyelembe a volt partner által elkövetett erőszakot. Így az apák a családon belüli erőszak intézményi elismerésének hiánya miatt képesek voltak továbbra is kényszerítő kontrollt gyakorolni partnereik és gyermekeik mindennapi élete felett. Összességében az érintett nők úgy érzik, a rendszer cserben hagyja és nem védi meg őket.

INFORMÁLIS TÁMOGATÁS

Kutatások azt mutatják, hogy a női áldozatok leggyakrabban az informális szociális hálózatukhoz tartozó személyekhez fordulnak, idesorolhatók a családtagok, barátok és munkatársak (Boethius–Åkerström, 2020). Kutatások megállapították, hogy az észlelt társas támogatás magasabb életminőséggel és kisebb mértékű depresszióval járt együtt, kifejezetten akkor, amikor a nők elégedettek voltak a kapott támogatás minőségével (Beeble et al., 2009; Campbell et al., 1995).

Kiemelt figyelmet kell fordítanunk az emberek reakcióira, amikor az áldozatok segítséget kérnek, vagy megosztják a történetüket, mivel a trauma eredményezheti azt, hogy a túlélők eltávolodnak a barátaiktól, családtagjaiktól, sőt még önmagunktól is (Herman, 2019). A túlélő kitárulkozására többféleképpen lehet negatívan reagálni, például elkerülik, másként bánnak vele, ami része a megbélyegző reakcióknak, valamint úgy is lehet válaszolni, hogy átveszik az irányítást a túlélőtől, az engedélye nélkül megosztják a történetét, továbbá áldozathibáztató reakciót is lehet adni, amelynek során a felelősséget az áldozatra helyezik, és nem a bántalmazót okolják az erőszakért. Ezek a reakciók jelentősen rosszabb pszichopatológiával járnak, mint az (1) egocentrikus válaszok, amikor nem a túlélő szükségleteit helyezik előtérbe, hanem a sajátjukat, vagy a (2) figyelemelterelő reakciók, amikor elterelik a beszélgetést a megélt tapasztalatokról, vagyis a bántalmazásról (Ullman, 2000).

Az áldozatok leggyakrabban a lány barátaiktól kérnek segítséget, és az esetek felében hasznosnak találják a bántalmazásról szóló megnyílást, illetve 29 százalékuk az édesanyjával beszélt a bántalmazásról (Rose–Campbell, 2000). Kengyel és munkatársai (2025) kutatásában voltak, akik arról számoltak be, hogy a barátaik és a környezetük nem melléjük, hanem a bántalmazó mellé állt, mivel jó szándékot feltételeztek a bántalmazó viselkedése mögött (Kengyel et al., 2025). A család esetében előfordul, hogy a megosztott lojalitás következményeként a családtagok nem nyújtanak segítséget a nőnek (Rose–Campbell, 2000). Vizsgálatok azt mutatták, hogy míg a pozitív reakciók nincsenek hatással a pszichiátriai tünetekre, addig minden negatív reakció pszichopatológiával jár együtt (Ullman–Filipas, 2001). A társas támogatás hiánya nőknél erősebben összefügg a PTSD kialakulásával, mint férfiak esetében (Olff, 2012). A pozitív reakciók szerepet játszanak abban, hogy a túlélők adaptívabb megküzdési stratégiákat alkalmazzanak, és érzelmi támogatást keressenek, mivel a támogató reakciók segítik a túlélőket abban, hogy olyan erőfeszítéseket tegyenek, amelyek által visszanyerik a kontrollt, elősegítve a felépülési folyamatot. Ezzel szemben a negatív reakciók növelik az áldozathibáztatást, a tehetetlenség érzését, és a másokba vetett bizalom csökkenését eredményezhetik, ami ahhoz vezethet, hogy a túlélők maladaptív megküzdési stratégiákat vesznek igénybe, s elkerülik a traumával való foglalkozást, negatív hatást gyakorolva a PTSD tüneteiből való felépülésre (Ullman–Peter-Hagane, 2014).

PTSD A KAPCSOLATI ERŐSZAK ÁLDOZATAI ESETÉBEN

A párkapcsolati erőszakkal leggyakrabban előforduló zavar a PTSD, amely a bántalmazott nők körében nagyjából 75 százalékban fordul elő (Griffin et al., 2005; Johnson–Zlotnick, 2009). Több kutató is azt találta, hogy a pszichológiai bántalmazás erőteljesebb indikátora lehet a PTSD kialakulásának, mint a fizikai bántalmazás (Dutton et al., 2001; Pico-Alfonso, 2005; Street–Arias, 2001), habár sokan nem értékelik annyira súlyosnak, mint a fizikait, ezért sok esetben nem is jelentik (Masci–Sanderson, 2017).

A PTSD tünetei közé tartoznak az emlékbetörések, melyek során a személy újraéli a traumáját. Ezek rémálmok formájában is megjelenhetnek. További tünetek a másoktól való elszigeteltség érzése, a környezetre való érzéketlenség, az anhedónia, valamint a traumára emlékeztető tevékenységek és helyzetek elkerülése (WHO, 2019). Ez járhat fokozott ijedtséggel, álmatlansággal, valamint sokszor társul hozzá szorongás és depresszió, valamint öngyilkossági gondolatok, továbbá a PTSD a memóriát és a figyelmet érintő kognitív károsodással is jár (Brandes et al., 2002). Miranda Olff (2012) leírta, hogy a PTSD-ben szenvedő egyéneknél diszfunkcionális állapot lép fel, amelyet a stresszválasz elégtelen helyreállítása vált ki, ezért „az agyban a vészcsengő továbbra is szól, s a stresszreakciót nem tudják elfojtani” (Olff, 2012: 3).

Kutatók azt találták, hogy traumát követően a PTSD kialakulásának esélye nőknél kétszer vagy háromszor nagyobb, mint férfiaknál (Olff, 2012). A PTSD kialakulásának kockázati tényezői közé tartozik a társas támogatás és a környezet megerősítésének hiánya. Ha kialakul a PTSD, akkor a gyorsabb felépülést segítik a megfelelő szociális kötődések (Olff, 2012).

A TRAUMÁVAL KAPCSOLATOS SZÉGYENÉRZET

Amy Elisabeth Street és Ileane Arias (2001) szignifikáns kapcsolatot állapított meg a PTSD-tünetek súlyossága és a szégyen között (Street–Arias, 2001). A szégyen olyan meghatározó érzelem interperszonális traumát túlélő embereknél, amely szoros összefüggést mutat a súlyosabb PTSD-tünetekkel (Jones–Badour, 2024). A túlélők a szégyenből adódóan megküzdésként alkalmazhatják az elkerülést, így viszont a traumatikus emlékeket sem dolgozzák fel, ami fenntarthatja a PTSD-tüneteket (Cunningham, 2020). Christal L. Badour és munkatársai (2017) kutatásában azoknak a személyeknek, akik interperszonális traumától és a bántalmazással kapcsolatban PTSD-től szenvedtek, a 62 százalékuk tapasztalt traumával kapcsolatos szégyenérzetet is, továbbá a szakemberek azt találták, hogy a szégyen előrejelzi a PTSD megjelenését (Badour et al., 2017). A szégyen az énre összpontosít, és fokozza a belső fenyegetettség érzését, vagyis azt, hogy a túlélő sérültnek és alkalmatlannak érzi magát (Au et al., 2017).

Párkapcsolati erőszak esetén a bántalmazók olyan eszközöket használnak, amelyeknek az a céljuk, hogy partnerükben szégyent keltsenek, korlátozzák a függetlenségüket, és csorbítsák társadalmi megítélésüket (Camp, 2022).

A szégyenérzettel kapcsolatban több faktort azonosíthatunk női túlélők körében. Szégyent érezhetnek saját bántalmazó viselkedésük miatt, valamint azért, mert nem tudták megmenteni a kapcsolatot, s elárulták magukat. Továbbá néhány túlélő azért is szégyennel küzdhet, mivel nem volt képes megvédeni magát a bántalmazástól, vagy azért, mert túl sokáig maradt a kapcsolatban, és mert nem látta előre, hogy a partnere bántalmazó lehet (Doane, 2007, 2010). A szégyennek több forrása is lehet, például a bántalmazás, a stigmatizáció és a túlélő személyével kapcsolatos negatív feltételezések, amelyek internalizált szégyent eredményezhetnek (Camp, 2022).

A negatív szociális reakciók nagyobb szégyennel és több PTSD-tünettel járnak együtt, mint a pozitívak (Ullman et al., 2017; Timblin, 2021). A szégyen eredményezheti azt a döntést, hogy a túlélő nem keres pszichológiai ellátást, és nem beszél a bántalmazásról, mivel elítélve érzi magát (Ullman, 2000; Dworkin et al., 2019; Dichter et al., 2020). Azok a túlélők, akik úgy érzik, nem oszthatják meg másokkal a velük történteket, abban a hitben élnek, hogy viselkedésüket, érzéseiket és gondolataikat meg kell változtatniuk, ami szintén nagyfokú szégyennel jár együtt, továbbá szociális elszigetelődéssel, az értéktelenség és a tehetetlenség érzésével (Timblin, 2021; Pennebaker–Beall, 1986). Ezért ha egy túlélő úgy dönt, hogy mégis megbízik valakiben, felvállalja ezt a traumatikus élményt, és sebezhetővé válik, nagyon fontos, hogy a másik illető ne érvénytelenítse az érzéseit, tapasztalatait, mivel ez felerősítheti a túlélő szégyenérzetét (Camp, 2022).

Ezzel szemben azok a túlélők, akik pozitív visszajelzést kaptak, meg voltak győződve arról, hogy az erőszakért az elkövető felelős, és kevésbé hibáztatták magukat a velük történt események miatt, emellett nagyobb valószínűséggel fordultak segítséghez (például pszichológushoz), mint azok, akiknek negatív reakciókkal kellett szembesülniük (Orchowski– Gidycz, 2015).

Fontos megjegyezni, hogy jelen kutatásban a trauma fogalmát nem egységes konstruktumként kezeljük, hanem több egymással összefüggő, de elkülöníthető jelenségre bontjuk. A párkapcsolati erőszak mint traumatikus esemény elkülönül a traumára adott pszichológiai reakcióktól, mint amilyenek a PTSD-tünetek, valamint az érzelmi feldolgozást jellemző konstruktumoktól, amilyen például a traumával kapcsolatos szégyenérzet. A vizsgálat célja az e komponensek közötti kapcsolatok feltárása, nem pedig ezek egyetlen, homogén traumafogalom alá rendelése.

HIPOTÉZISEK

H1: Az intézményi árulás mértéke befolyásolja a traumával kapcsolatos szégyenérzet mértékét.

H2: A társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül hat a PTSD-tünetek előfordulásának mértékére.

H3: A negatív szociális reakciók a traumával kapcsolatos szégyenérzet növelésén keresztül hatnak a PTSD-tünetek előfordulására.

MÓDSZER

Vizsgálati személyek

Tizennyolc év feletti női kitöltőket kerestünk, akik saját bevallásuk szerint jelenlegi vagy múltbeli kapcsolatukban bántalmazás áldozatává váltak (verbálisan, érzelmileg, fizikailag, szexuálisan és/vagy gazdaságilag). Összesen 204 személy töltötte ki teljeskörűen a kérdőívet. A résztvevők átlagéletkora 36,6 év (SD = 12,54). A kitöltőknek közel a fele a fővárosban (42,65%), kisebb részük vármegyeszékhelyen (22,06%), kisvárosban (21,57%) vagy falun (11,76%) él. Iskolai végzettségüket tekintve legmagasabb arányban a gimnáziumot végzettek voltak (28,92%), őket követték az alapdiplomával (25,49%), a mesterdiplomával vagy magasabb fokozattal (13,73%) rendelkezők és a szakiskolát végzettek (12,25%). Legkisebb arányban a jelenleg is felsőoktatásban tanulók (11,76%), a felsőfokú szakképzettséggel rendelkezők (6,86%) és az általános iskolát végzettek (0,98%) voltak.

1. ábra: A résztvevők családi állapota (saját szerkesztés)

Mérőeszközök

A tájékoztató-beleegyező nyilatkozat ismertetése és elfogadása után rögzítettük a vizsgálati személy nemét, életkorát, lakóhelyét, iskolai végzettségét, családi állapotát, jelenlegi foglalkozását, gyermekeinek számát, szexuális irányultságát, az átélt bántalmazás fajtáját, valamint a bántalmazás óta eltelt időt. A kérdőív kitöltését megelőzően rákérdeztünk a kitöltő nemére, korára, iskolai végzettségére, családi állapotára, lakóhelyére, foglalkozására, nemi irányultságára, és arra, hogy vannak-e gyerekei. Ezt követően megkérdeztük, élt-e már valaha olyan párkapcsolatban, amelyben úgy érezte, hogy bántalmazó volt vele szemben a partnere érzelmileg, fizikailag, gazdaságilag, szexuálisan és/ vagy verbálisan. Ha a kérdésre nemmel válaszolt a kitöltő, a kérdőív véget ért számára, ezzel szemben igen válasz esetén rákérdeztünk, hogy milyen bántalmazást tapasztalt, s minden bántalmazási formát kiegészítettünk példával.

Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív

Az Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív (Institutional Betrayal and Support Questionnaire, IBSQ) az Intézményi Árulás Kérdőív (IBQ) alapján készült, amelyet az intézményi árulással kapcsolatos tapasztalatok felmérésére használnak, és amely Carly Parnitzke Smith és Jennifer J. Freyd (2013) nevéhez fűződik. Az IBSQ, mely huszonhat tételből álló önbevallásos kérdőív, az intézményeknek bejelentett traumatikus eseményre adott reakciót méri, legyen az pozitív vagy negatív (Rice, 2024), két fő csoportba sorolva a tételeket:

(1) intézményi árulás és (2) intézményi támogatás. A kitöltők igennel vagy nemmel válaszolhatnak. Tizenhat kérdés vonatkozik az intézményi árulásra. Kutatásunkban csak ezeket használtuk fel. Jennifer M. Gómez (2021) vizsgálata során az IBSQ magas belső megbízhatóságot mutatott (Cronbach-alfa = 0,97). A kérdőív fordítását a kétirányú fordítási eljárás alkalmazásával végeztük el.

Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív

A Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív (Trauma-Related Shame Inventory, TSRI) huszonnégy tételes önbevallásos kérdőív, amelyet a trauma következtében kialakuló szégyen különböző aspektusainak mérésére fejlesztettek ki (Øktedalen et al., 2014). A kitöltők négyfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy az elmúlt egy hétben mennyire volt rájuk igaz az adott állítás, és minimum 0, maximum 72 pontot tudnak elérni. Belső konzisztenciáját tekintve a TSRI kiváló (Cronbach-alfa = 0,98) (Øktedalen et al., 2014; Jones–Badour, 2024). A kérdőív nem tartalmaz fordított tételeket.

Szociális Reakciók Rövidített Kérdőív

A tizenhat tételes Szociális Reakciók Rövidített Kérdőív (Social Reactions Questionnaire-Shortened, SRQ-S) a negyvennyolc tételes Szociális Reakciók Kérdőív (SRQ) rövidített verziója, amelynek célja a szexuális zaklatást követő társadalmi reakciók felmérése (Ullman et al., 2017). A kitöltők ötfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy a felsoroltak közül milyen gyakran találkoztak az adott reakcióval a traumatikus élményük elmesélése után. Az SRQ-nak és az SRQ-S-nek három főskálája van: (1) pozitív reakciók, ennek alskálái közé tartozik az érzelmi támogatás és a kézzelfogható segítség; (2) nem segítőkész elismerés, melynek alskálái az elterelés, a kontrollálás, az egocentrikus reakciók; valamint (3) az ellenséges reakciók, ahova a stigmatizálás, a hibáztatás és az infantilizálás tartozik. A kérdőív belső konzisztenciája megfelelő (Ullman et al., 2017). Az alskálák pontszámait összeadás után átlagolni kell. Vizsgálatunkban a negatív reakciók az ellenséges reakciók és a nem segítőkész reakciók voltak.

Nemzetközi Traumakérdőív

A Nemzetközi Traumakérdőív (International Trauma Questionnaire, ITR) önbevallásos diagnosztikai mérőeszköz, melyet az ICD-11 által definiált PTSD és a komplex poszttraumás stressz zavar (CPTSD) mérésére fejlesztettek ki Marylene Cloitre és munkatársai (2018). Kitöltői ötfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy milyen mértékben zavarta őket az elmúlt egy hónapban az adott probléma. A PTSD és a CPTSD közös tünetei közé tartozik a fenyegetettség érzése (fokozott éberség), az elkerülés (a traumával kapcsolatos emlékek kerülése), valamint az újraélés (emlékbetörések, erőteljes álmok). Vizsgálatunk során a tüneteket a kérdőív három alskálájának (elkerülés, újraterhelődés, készenlét) alapján mértük, amelyek a PTSD fő tünetcsoportjait fedik le. Cloitre és munkatársai (2018) kutatásában a Cronbach-alfa-értékek 0,77 és 0,79 között mozogtak. A kérdőív fordítását a kétirányú fordítási eljárás alkalmazásával végeztük el.

Eljárás

Kutatásunkat a PPKE Pszichológiai Kutatásetikai Bizottság engedélyezte, az etikai engedély száma: 2024_39. A kérdőívet a Qualtricsban szerkesztettük meg, és az elkészült űrlapot a Facebook, az Instagram és a Reddit közösségi oldalak segítségével kezdtük terjeszteni. A vizsgálati személyeket hólabdamódszerrel gyűjtöttük össze. Bántalmazott nőkkel foglalkozó nyílt és zárt, illetve önismereti csoportokban is megosztottuk a kérdőívet. A tájékoztató-beleegyező nyilatkozat ismertetése után szabadon dönthettek a személyek, hogy részt kívánnak-e venni a vizsgálatban, amely önkéntes és anonim volt, illetve bármikor meg lehetett szakítani. A kutatásban kizárólag tizennyolcadik életévüket betöltött személyek vehettek részt. A kutatás során nem kértünk olyan adatokat, amelyek alapján a vizsgálati személyek beazonosíthatók lennének.

EREDMÉNYEK

Leíró statisztika

A válaszadók többsége tapasztalt érzelmi-társadalmi (87,2%) és szóbeli bántalmazást (84%), míg fizikai bántalmazást 42,49 százalék, szexuális bántalmazást 36 százalék szenvedett el, a legkisebb arányban pedig a gazdasági bántalmazást átélt nők voltak (33,6%). A különböző bántalmazási formák nagyon gyakran együtt járást mutatnak, azaz érzelmi bántalmazás mindig kíséri az egyéb bántalmazási formákat, így ezek nehezen különíthetők el, ebből kifolyólag vizsgálatunkban nem jelentek meg külön-külön.

A válaszadók többsége nem keresett intézményi támogatást (57,35%), míg azon személyek körében, akik igen, a pszichológushoz fordulás volt a leggyakoribb (32,84%), ezt követte a rendőrség (15,69%), a családsegítő (10,29%), az ügyvéd (9,8%), az orvos (7,84%) és a bíróság (4,9%).

Hipotézistesztelés

H1: Az intézményi árulás mértéke befolyásolja a traumával kapcsolatos szégyenérzet mértékét.

Azok, akik nem tapasztaltak intézményi árulást, alacsonyabb traumával kapcsolatos szégyenérzetről számolnak be, szemben azokkal, akik nagymértékű intézményi árulást tapasztaltak.

Egy szempontos, független mintás ANOVA-val megvizsgáltuk, hogy van-e különbség a traumával kapcsolatos szégyenérzet szerint. A résztvevőket négy csoportba soroltuk az alapján, hogy milyen mértékben tapasztaltak árulást az intézményhez fordulás során: 0. csoport: akik nem vettek igénybe intézményi támogatást; 1. csoport: akik intézményhez fordultak, de nem tapasztaltak árulást; 2. csoport: akik intézményhez fordultak, és kismértékű árulást tapasztaltak; 3. csoport: akik intézményhez fordultak, és nagymértékű árulást tapasztaltak.

Mivel az ANOVA alkalmazásának alapvető feltételei nem teljesültek, az adatok elemzésekor a traumával kapcsolatos szégyenérzet pontszámainak összehasonlítására

a négy csoport között nemparaméteres Kruskal–Wallis-tesztet használtunk. Az elemzés szignifikáns különbséget mutatott a csoportok mediánjai között (H[3] = 11,974; p = 0,007). Dunn-teszttel végeztünk post hoc összehasonlításokat, amelyek kimutatták, hogy a 0. csoport és a 3. csoport (p < 0,001), az 1. és a 3. csoport (p = 0,006), valamint a 2. és a 3. csoport között (p = 0,004) szignifikáns különbség van, míg a többi csoportpár esetében nem találtunk szignifikáns eltérést.

Látható, hogy azok, akik nem fordultak intézményhez (M = 26; SD = 17,86), azok, akik nem tapasztaltak intézményi árulást (M = 28,55; SD = 19,47) és a 2. csoport, melynek tagjai csak kismértékben éltek át intézményi árulást (M = 27,95; SD = 18,67), szignifikánsan alacsonyabb traumával kapcsolatos szégyenérzetről számoltak be, mint a 3. csoport, vagyis azok, akik nagymértékű intézményi árulást tapasztaltak (M = 47,08; SD = 18,59). Az eredmények azt mutatják, hogy akik nagymértékű intézményi árulást szenvedtek el, nagyobb mértékű traumával kapcsolatos szégyenérzetről számoltak be.

2. ábra: A traumával kapcsolatos szégyenérzet átlaga az intézményi árulás mértékének tükrében (saját szerkesztés)

H2: A társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül hat a PTSD-tünetek mértékére.

A hipotézis vizsgálatához mediációs elemzést végeztünk. A prediktor változó a társas támogatás, a kimeneti változó az észlelt PTSD-tünetek, a mediáló változó pedig a traumával kapcsolatos szégyenérzet voltak.

A társas támogatás és a traumával kapcsolatos szégyenérzet (Path a) kapcsolata szignifikáns (β = –,237; SE[B] = ,069; p ≤ ,001). A traumával kapcsolatos szégyenérzet ésa PTSD-tünetek (Path b) kapcsolata is szignifikáns (β = ,561; SE[B] = ,052; p < ,001). Az indirekt úthoz (Path ab) tartozó érték is szignifikáns (β = –0,133; SE[B] = ,042; p = ,024).

Az elemzésben részleges mediációt kaptunk, mivel az indirekt és a direkt útvonal is szignifikáns. Az eredmények azt mutatják, hogy a társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül és közvetlenül is enyhíti a PTSD-tüneteket. A hipotézis tehát igazolást nyert.

3. ábra: Összefoglaló ábra a társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

H3: A negatív szociális reakciók a traumával kapcsolatos szégyenérzet növelésén keresztül hatnak a PTSD-tünetekre.

A hipotézis vizsgálatához mediációs elemzést végeztünk. A prediktor változó a negatív szociális reakciók, a kimeneti változó a PTSD-tünetek, a mediáló változó pedig a traumával kapcsolatos szégyenérzet voltak.

A negatív szociális reakciók és a traumával kapcsolatos szégyenérzet (Path a) kapcsolata szignifikáns (β = ,515; SE[B] = ,065; p < ,001). A traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek (Path b) kapcsolata is szignifikáns (β = ,528; SE[B] = ,065; p < ,001). Tekintettel arra, hogy az indirekt úthoz (Path ab) tartozó LLCI- (= ,175) és ULCI- (= ,368) értékek pozitívak, a kapcsolat szignifikánsnak tekinthető (β = ,272; SE[B] = ,049; p < ,001). Az elemzésben az indirekt útvonal szignifikáns, míg a direkt útvonal nem szignifi-káns, így teljes mediációt kaptunk, tehát a traumával kapcsolatos szégyenérzet részben magyarázza a negatív szociális reakciók és a PTSD-tünetek közötti kapcsolatot. A hipotézis tehát igazolást nyert.

4 ábra: Összefoglaló ábra a negatív szociális reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggő mediációs elemzéshez (saját szerkesztés)

Formális támogatás

A csoportok közötti vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy az intézményi árulás mértéke szignifikáns összefüggést mutat a traumával kapcsolatos szégyenérzettel, hiszen azok, akik nem kerestek intézményi támogatást, vagy csak kismértékű árulást szenvedtek el, alacsonyabb szégyenérzetről számoltak be, szemben a nagymértékű intézményi

árulást tapasztaltakkal. A. Rachel Camp (2022)

Ha az adott intézmény áldozathibáztató magatartást tanúsít, vagy nem reagál megfelelően a bejelentésekre, az szintén fokozhatja a szégyen érzését, további terhet róva a túlélőre.

ezenfelül kiemeli, hogy a formális segítségkérés során a túlélők szégyent élhetnek meg, tekintettel arra, hogy az intézményhez fordulóknak olyan személyes, megalázó információkat kell megosztaniuk, amelyekről a legközelebbi hozzátartozójukkal sem szívesen beszélnének. A szerző hangsúlyozza, hogy a vallomástétel a bántalmazó fél előtt újratraumatizál és szégyent válthat ki, s a bántalmazó ezt az alkalmat felhasználhatja arra, hogy újra megszégyenítse és megfélemlítse a túlélőt. Ha az adott intézmény áldozathibáztató magatartást tanúsít, vagy nem reagál megfelelően a bejelentésekre, az szintén fokozhatja a szégyen érzését, további terhet róva a túlélőre. Ezt a megállapítást alátámasztják Lindsay L. Monteith és munkatársai (2016), akik összefüggést találtak az intézményi árulás és a PTSD között, míg Anne P. DePrince és munkatársainak (2011) kutatása a trauma utáni szégyen és a PTSD megjelenése között talált kapcsolatot. Camp (2022) rámutat, hogy a szégyennek több forrása is lehet: a bántalmazás, a stigmatizáció és a negatív feltételezések, hiszen a bántalmazott nőket azért is elítélik, ha benne maradnak a kapcsolatban, vagy ha nem lépnek ki belőle elég gyorsan (Enander, 2010).

Informális társas támogatás

Vizsgálatunk rámutatott a támogatási rendszerek fontosságára és a szociális kapcsolatok szerepére a traumafeldolgozásban. A társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek vizsgálata során részleges mediációt kaptunk, ami alátámasztja azt az elképzelést, hogy a társas tá mogatás közvetlenül és a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül is enyhíti a PTSD-tüneteket, összhangban Sarah Ullman (2000), valamint DePrince és munkatársai (2011) eredményeivel, akik kapcsolatot találtak a szégyen és a PTSD között. Kiemelve a negatív reakciókat eredményeink alapján a negatív szociális reakciók magasabb traumával kapcsolatos szégyenérzettel és erősebb PTSD-tünetekkel járnak együtt (Camp, 2022; Ehlers–Clark, 2000). Vizsgálatunk során teljes mediációval kimutattuk, hogy a negatív szociális reakciók növelik a traumával kapcsolatos szégyenérzetet, ami fokozza a PTSD-tüneteket. Ez az eredmény arra enged következtetni, hogy a negatív szociális reakciók önmagukban nem járulnak hozzá a PTSD-tünetek megjelenéséhez, de összhangban DePrince és munkatársai (2011) eredményeivel a szégyenérzet és a PTSD-tünetek között erős kapcsolat áll fenn.

A formális támogató intézmények működésének problémái a bántalmazóhoz való visszatérést és a bántalmazó kapcsolatból való kilépés feladását eredményezhetik, ezért különösen fontos a segítő intézmények kompetens jelenléte (O’Connor, 2002). Az eredmények kiemelik a két támogatási forma fontosságát, valamint azt, hogy az informális és a formális támogatás eltérő módon járul hozzá a trauma feldolgozásához és a szégyenérzet csökkentéséhez.

Korlátok és kitekintés

Mivel a kutatás kizárólag bántalmazott nőkre összpontosított, más traumát átélt személyekre és nemekre nem általánosíthatók az eredmények. A vizsgálat során kényelmi mintavételt használtunk, így kutatásunk nem tekinthető reprezentatívnak. A keresztmetszeti jelleg nem teszi lehetővé az okokozati összefüggések bizonyítását, valamint az intézményi árulás vizsgálata során a kis létszámú minta korlátozhatta az eredmények statisztikai erősségét. Ezenfelül a Nemzetközi Trauma Kérdőív használata során csak PTSD-tüneteket vizsgáltunk, mivel a kutatás a tünetek jelenlétére összpontosított, ésmcélja nem diagnózis felállítása, hanem a tünetek intenzitásának mérése volt. Emellett a kitöltők között voltak olyan nők, akik még mindig bántalmazó párkapcsolatban éltek. Kutatásunk felhívja a figyelmet arra, hogy a támogatási rendszerek milyen mechanizmusokon keresztül függhetnek össze a kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb kimenetelekkel, elősegítve olyan támogatási programok kifejlesztését, amelyek szerepet játszhatnak a gyógyulásban és a társadalmi érzékenyítésben.

A jövőben szükségesek lennének olyan kutatások, amelyek a különböző formális intézmények (például családsegítő, rendőrség) hatásait hasonlítják össze, hogy pontosabb képet kapjunk a különböző típusú támogatások hatékonyságáról és szerepéről.

I. táblázat: A kérdőívek és skáláik leíró statisztikája (saját szerkesztés)

II. táblázat: Összefoglaló táblázat a társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

III. táblázat: Összefoglaló táblázat a negatív szociális reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

Absztrakt

A 21. század válságai – járványok, háborúk, ökológiai és kulturális feszültségek – megrendítették a korábbi erkölcsi és társadalmi tájékozódási pontokat. Miközben a digitális civilizáció soha nem látott lehetőségeket teremtett, az emberi kapcsolatok gyakran felszínessé váltak, a magány és a belső üresség pedig tömegessé lett. A szerző rámutat arra az ellentmondásra, hogy a technikai fejlődés nem jár együtt erkölcsi fejlődéssel: a modern rendszerek a teljesítményt és a hatékonyságot jutalmazzák, miközben az ember méltósága könnyen háttérbe szorul. Az írás hangsúlyozza, hogy a nyugati erkölcsi gondolkodás számos alapelve – az emberi méltóság és az emberi jogok eszméje, a gyengék védelme – mélyen keresztény gyökerű. A kereszténység társadalmi jelentősége ma nem intézményi hatalmában, hanem az irgalom, a részvét és az emberközpontúság hiteles képviseletében rejlik.

Kulcsszavak: alapelvek, nyugati erkölcs, kereszténység, társadalom

DOI: 10.56699/MT.2026.2.1

Korunk emberének egyik legmélyebb tapasztalata a bizonytalanság. Nem pusztán gazdasági vagy politikai értelemben, sokkal inkább egzisztenciálisan. Mintha a világ elveszítette volna korábbi súlypontjait, s az ember egyszerre állna egy lezáruló korszak romjai és egy még meg nem született jövő küszöbén. A 21. század első évtizedeiben a történelmünk ritmusa felgyorsult: technológiai forradalmak, globális járványok, háborúk, ökológiai szorongás és kulturális átrendeződések követik egymást rendkívüli sűrűséggel. A modern ember így egyszerre lett a világ ura és saját bizonytalanságának is foglya. A digitális civilizáció korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott meg. Az információ szinte korlátlanul áramlik, a földrajzi távolságok jelentősége csökkent, az emberi tudás soha nem látott sebességgel gyarapodik. Mégis különös ellentmondás feszül a technikai fejlődés és a lelkiállapot között: kapcsolataink megsokszorozódtak, miközben a magány népbetegséggé vált. A kommunikáció állandóvá lett, de a valódi párbeszéd ritkul. A modern ember így sokszor nem a csend hiányától szenved, hanem attól, hogy nincs már olyan belső tér, ahol a csend megszólalhatna.

A jelenkor egyik legnagyobb drámája talán éppen az, hogy a civilizáció egyre hatalmasabb eszközöket ad az ember kezébe, miközben nem tud választ adni arra a kérdésre, mire „való” maga az ember. A gazdaság, a technológia és a politika olyan rendszereket épített ki, amelyek a hatékonyságot, a gyorsaságot és a teljesítményt jutalmazzák, ám mind kevésbé képesek megőrizni az emberi személy méltóságát. A modern világban az érték könnyen azonosul a hasznossággal, az ember pedig lassan saját teljesítményének mércéjévé válik. Ebben a történelmi átmenetben különös súlyt kap az erkölcsi tájékozódás kérdése. Az elmúlt évszázadok nyugati fejlődése hosszú ideig azt az illúziót táplálta, hogy a tudományos és technikai haladás önmagában erkölcsi fejlődést is jelent. A 20. század tragédiái azonban megmutatták, hogy a technikai racionalitás nem védi meg az embert az embertelenségtől. A világháborúk, majd a későbbi diktatúrák tapasztalata arra figyelmeztetett, hogy a civilizáció külső fejlettsége mögött erkölcsi sivárság is rejtőzhet. A bizonytalanság korában ezért az ember újra alapvető kérdésekkel találja szemben magát. Van-e olyan igazság, amely túléli a történelmi változásokat? Léteznek-e közös erkölcsi alapok egy pluralizálódó világban? És képes-e a modern társadalom olyan közösségeket teremteni, amelyekben az ember nem csupán fogyasztó vagy adat, hanem személy maradhat?

A modern Nyugat egyik paradoxona, hogy miközben kulturálisan sok tekintetben eltávolodott a kereszténységtől, erkölcsi érzékenységének jelentős része még mindig keresztény gyökerű. Az emberi jogok fogalma, a személy méltóságának eszméje, a gyengék védelmének morális követelménye mind olyan történelmi örökség, amely mélyen összefonódik a keresztény antropológia hagyományával. A kereszténység legmélyebb állítása ugyanis nem egyszerűen vallási természetű, hanem antropológiai: minden embernek végtelen értéke van. Ez az állítás különösen radikálissá válik egy olyan korban, amely az embert egyre inkább gazdasági és technológiai kategóriákban szemléli. A teljesítményelvű társadalom könnyen háttérbe szorítja azokat, akik nem versenyképesek: az időseket, a betegeket, a fogyatékkal élőket vagy a szegényeket. A keresztény hagyomány ezzel szemben arra emlékeztet, hogy az ember méltósága nem teljesítményből fakad, hanem önmagában adott. A keresztény egyházak szerepe éppen ezért felértékelődhet a bizonytalanság korszakában. Nem mint politikai vagy kulturális hatalmi tényezőké, hanem mint olyan közösségeké, amelyek képesek őrizni az emberiesség nyelvét egy technokrata világban. Az egyház hitelessége azonban ma már nem intézményi tekintélyből születik. A modern ember rendkívül érzékennyé vált minden képmutatásra, minden olyan gesztusra, amelyben a vallás önmaga védelmét fontosabbnak tartja az ember szolgálatánál. Ezért a kereszténység társadalmi jelentősége ma nem elsősorban a dogmatikai kijelentések erejében mérhető, hanem abban, hogy képes-e hitelesen megjeleníteni a krisztusi magatartást. A krisztusi út ugyanis nem hatalmi stratégia, hanem az irgalom etikája. Jézus alakja a keresztény hagyományban nem a győztes ember ideálját jeleníti meg, hanem azt az embert, aki lehajol a szenvedőhöz, aki jelenlétével méltóságot ad a kirekesztettnek, és aki nem a siker, hanem a részvét nyelvén szól.

Minden korszak végső erkölcsi kérdése az, hogyan bánik a gyengékkel. A civilizációk nem csupán gazdasági teljesítményük alapján ítélhetők meg, hanem aszerint is, mennyire képesek megőrizni az emberi élet sérthetetlenségének tudatát. A 21. század egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy a technikai fejlődés és a fogyasztói logika világában miként maradhat látható az elesett ember. Az idősek helyzete különösen érzékeny tükre korunknak. A modern társadalom a fiatalságot, a dinamizmust és az állandó önmegvalósítást ünnepli, miközben egyre nehezebben talál helyet az öregedés tapasztalatának. Az idős ember gyakran nem bölcsessége miatt válik láthatóvá, hanem „ellátórendszerek problémájaként”. Pedig az öregedés nem pusztán biológiai folyamat, hanem az emberi lét egyik legmélyebb tapasztalata: annak felismerése, hogy az élet értéke nem a gyorsaságban, hanem a mélységében mérhető. Hasonló erkölcsi próbatételt jelent a betegekhez való viszony. A modern orvostudomány lenyűgöző eredményeket ért el, ám a gyógyítás technikai fejlődése nem mindig jár együtt az emberi jelenlét kultúrájának erősödésével. A beteg ember sokszor nemcsak fájdalomtól szenved, hanem attól is, hogy elveszíti társadalmi láthatóságát. A szenvedés ugyanis zavarba ejti a teljesítményelvű világot, mert arra emlékeztet, hogy az ember törékeny lény. A nélkülözők felé fordulás ezért nem egyszerűen szociális feladat, hanem civilizációs döntés. Egy társadalom erkölcsi minőségét az mutatja meg, képes-e felismerni a másik emberben önmaga törékenységét. A szegénység, a hajléktalanság vagy a társadalmi kirekesztettség nem pusztán gazdasági kérdés, hanem annak próbája, hogy létezik-e még közös felelősségérzet. A kereszténység egyik legmélyebb öröksége éppen az a felismerés, hogy az emberi együttérzés nem gyengeség, hanem civilizációteremtő erő. A történelem során azok a közösségek bizonyultak hosszú távon életképesnek, amelyek nem hagyták magukra a legkiszolgáltatottabbakat. A részvét kultúrája nem csupán a szenvedő ember számára jelent reményt, hanem az egész társadalmat emberibbé teszi.

Sokat halljuk, hogy korunk átmeneti korszak. Hogy a régi világ rendje lassan felbomlik, az új pedig még nem találta meg erkölcsi középpontját. A technológiai fejlődés minden korábbinál nagyobb hatalmat ad az ember kezébe, de ezzel együtt minden korábbinál sürgetőbben veti fel az emberi felelősség kérdését is. A bizonytalanság nem csupán fenyegetés: lehetőség arra, hogy az emberiség újra feltegye magának a legfontosabb kérdéseket. Ebben a történelmi helyzetben a kereszténység és a keresztény egyházak szerepe akkor válhat valóban jelentőssé, ha képesek megőrizni a krisztusi út lényegét: az irgalmat, az emberi méltóság tiszteletét és a szenvedők felé forduló szeretetet. A jövő társadalmát végső soron nem a technikai fejlettség fogja emberivé tenni, hanem az, hogy marad-e benne hely az együttérzésnek. Mert minden korszak végén ugyanaz a kérdés hangzik fel újra: képes-e az ember ember maradni?

Absztrakt

Az esszé Peter Singer Rethinking Life and Death (1994) című alapművét Aldous Huxley Szép új világ című 1932-ben megjelent disztópiájának tükrében vizsgálja újra. A „komplexitásredukció” szociológiai fogalmát alkalmazva az írás rámutat egy nyugtalanító párhuzamra: mind Singer életminőség-etikája, mind Huxley világállama az emberi definíció egyszerűsítésével próbálja kezelni a szenvedést. Az elemzés szembeállítja Singer „új parancsolatait” a huxley-i ipari stabilitással, különös tekintettel a szociális és segítő szakemberek dilemmáira, akik az erőforráshiány és a bürokratikus elembertelenítés között őrlődnek. A szerző érvelése szerint bár Singer racionalitása szükséges az orvosi dilemmákhoz, fennáll a veszélye egy „fájdalommentes”, de lelketlen hatékonyság kialakulásának. A konklúzió szerint a szakembereknek ellen kell állniuk az egyszerűsítés kísértésének, és az emberi méltóság megőrzése érdekében meg kell tanulniuk „benne maradni a komplexitásban”.

Kulcsszavak: bioetika, Peter Singer, haszonelvűség, Szép új világ, szociális munka

DOI: 10.56699/MT.2026.2.11

Az élet határhelyzeteiben a társadalom nemcsak erkölcsi elveit, hanem saját intézményi képzeletét is próbára teszi. Amikor a szenvedés, a függőség vagy a gondozás terhe kezelhetetlenné válik, különösen láthatóvá lesz, milyen választ adunk az emberi törékenységre: támogatást, jelenlétet és gondoskodást vagy a komplexitás gyors, adminisztratív egyszerűsítését. Ezért indul ez az esszé két pillanatképpel az élet válságáról.

Az első pillanatkép 1994-ből származik. Peter Singer megrázza az orvostudomány világát egy könyvvel, amely többek között azt állítja: „A Homo sapiens fajhoz tartozás nem elegendő ahhoz, hogy jogot biztosítson az élethez […]. A Homo sapiens faj nem minden tagja személy […]. Nem minden emberi élet egyformán értékes […]. Aligha hiszi bárki is, hogy minden emberi élet egyenlő értékű” (Singer, 1994: 190–206).

A második pillanatkép 2026. január 23-ához kapcsolódik. A nemzetközi sajtó beszámolt egy kanadai, ontariói nő esetéről, aki szívsebészeti beavatkozás utáni szövődményekben szenvedett, és aktív eutanázia (Medical Assistance in Dying, MAiD) révén segítették a halálba. A döntés, amely egyszerre vitatott és fájdalmas, nem a beteg tiszta tudatú kéréséből fakadt – ő ugyanis vallási okokból ellenezte az eutanáziát –, hanem a családi gondozási rendszer összeomlásából: a férje, aki egyetlen gondozója volt, a kiégés állapotába került, és „nem bírta tovább”. Az egészségügyi rendszer, amely inkább társadalmi, mint orvosi válságra reagált, és képtelen volt kezelni a palliatív ellátás komplexitását, kevesebb mint huszonnégy óra alatt megoldotta a problémát azzal, hogy kiiktatta a gondozás alanyát. Az ő akaratával ellentétben (White, 2026; Gillmore, 2025; Huyer et al., 2024).

Első látásra e két töredék távolinak tűnik egymástól: az első Peter Singer harminc évvel ezelőtti filozófiai provokációja; a második a jelenünk brutális híradása. Mégis, együtt olvasva őket egy olyan válság pályáját rajzolják ki, amely nemcsak etikai, hanem mélyen szociológiai jellegű: a kísértés, hogy az emberi állapot komplexitását procedurális egyszerűsítéssel oldjuk meg.

1994-ben megjelent, Rethinking Life and Death [Az élet és a halál újragondolása] című könyvében Peter Singer azt javasolta, hogy döntsük le az élet szentségének „régi etikáját” az életminőségen alapuló „Új Etika” javára. Racionális, logikus, szinte algoritmikus javaslat. Ám hatvan évvel korábban, eredetileg 1932-ben megjelent regényében Aldous Huxley már megmutatta e logika végpontját: egy olyan világot, amelyben a társadalmi stabilitást minden „komplex” elem – a fájdalom, az öregség, a családi kötelék, a kétely – szisztematikus eltávolítása garantálja (Huxley, 1982).

Ez a recenziós esszé Singer művének újraolvasását javasolja Huxley disztópikus lencséjén keresztül, a komplexitás szociológiáját alkalmazva értelmezési kulcsként. A párhuzam nem kíván „disztópikus” szándékokat tulajdonítani Singernek, sem pedig karikatúrává redukálni álláspontját: a cél azon társadalmi és intézményi következmények vizsgálata, amelyek bizonyos erkölcsi értékkritériumok operacionalizálásából fakadhatnak, amikor azok a kockázatkezelés, a gondozási terhek és az erőforráshiány menedzselésének eszközeivé válnak.

A segítő szakmákban dolgozók – szociális munkások, pszichológusok, egészségügyi dolgozók – számára ez az összehasonlítás korántsem elvont. Singer és Huxley, bár eltérő síkon mozognak, egy csábító ígéretben találkoznak: a szenvedés „legyőzhető” az emberi komplexitás csökkentése révén. Singernél ez az erkölcsi méltóság képességek (például öntudat, preferenciák, jövőbeli tervek) mentén megvalósuló újradefiniálásával történhet, Huxley-nál az érzelmi tapasztalatok kémiai egyszerűsítésével és a sebezhetőséget generáló kötelékek kiiktatásával. A kérdés tehát, amely megmarad, és az alábbi oldalakat vezérli, a következő: mivé válik az emberi lény, amikor esendőségét – a méltóság iránti vágy és a biológiai függőség közötti feloldhatatlan feszültséget – nem megértendő és támogatandó állapotként, hanem a rendszer kiküszöbölendő hibájaként kezelik?

AZ EMBERI DEKONSTRUKCIÓJA:

A KOMPLEXITÁS CSÖKKENTÉSE VAGY ÚJ IGAZSÁG?

A Rethinking Life and Death elméleti magja abban a mára híressé vált megkülönböztetésben rejlik, amelyet Singer a (tisztán biológiai értelemben vett) emberi lény és a „személy” (mint pszichológiai folytonossággal rendelkező morális alany) között tesz. Singer frontálisan támadja azt, amit „fajizmusnak” nevez, azzal érvelve, hogy a Homo sapiens fajhoz tartozás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy abszolút jogot biztosítson az élet-hez. Olyan klinikai eseteket idéz, amelyek a joggyakorlat mérföldköveivé váltak, mint például Anthony Bland története, aki a hillsborough-i katasztrófa áldozataként évekig permanens vegetatív állapotban maradt. A régi etika számára Bland élő és szent volt; Singer számára „személye” szertefoszlott, hátrahagyva egy biológiai testet, amelynek fenntartása a szentimentális irracionalitás aktusa volt.

Szociológiai szempontból Singer eljárása a komplexitás csökkentésére irányuló stratégiaként értelmezhető. Szembesülve a hagyományos etika bizonytalanságával a heterogén állapotok kontinuumának (a kómától a demencián át a teljes egészségig) kezelésében ő a valóságot úgy próbálja kormányozhatóvá tenni, hogy a faji hovatartozást mérhető kritériumokkal (szenvedésre való képesség, öntudat) helyettesíti. A „személy / nem személy” megkülönböztetés így nem ontológiai adottsággá, hanem a védelem és a felelősség elosztására szolgáló értékelési ráccsá válik. A kockázat azonban az, hogy e kritériumok operatív küszöbökké alakításával az élők világa adminisztratív kategóriákra polarizálódik: azokra, akik abszolút védelmet élveznek, és azokra, akik intézményileg „tárgyalhatóvá” (negotiable) válnak.

Ha ezt az olvasati rácsot ráhelyezzük a Szép új világra (Huxley, 1982), azt látjuk, hogy Huxley egy olyan társadalmat ír le, amely pontosan ezt a redukciót intézményesítette. A bolygószintű jelmondat: „Közösség, Azonosság, Stabilitás” a biológiai kasztok programozott létrehozásán alapul. A regényben az egyén komplexitását a priori megsemmisítik, és lehetőség nyílik felsőbbrendű lények (Alfák és Béták), valamint alacsonyabb kasztok (Gammák, Delták és Epszilonok) létrehozására, akiket kifejezetten korlátozott kognitív képességekkel alkotnak meg. Huxley művének lényege nem önmagában a biológiai „sci-fi”, hanem a morális következmény: az egyenlőség többé nem etikai-politikai fogalom, hanem technikai produktum – a variabilitás, a mélység és az emberi tapasztalat kiszámíthatatlanságának csökkentése révén elért stabilitás. Ebben a logikában az Epszilonok határfigurákká válnak: biológiailag élő emberek, akiket mégis eszközként kezelnek, mivel (konstrukciójuknál fogva) megfosztották őket attól, amit a domináns kultúra teljesen

„személyes” belső világként ismer el.

Itt válik a Singerrel vont párhuzam – bár fenntartjuk a filozófiai projekt és a narratív disztópia közötti különbséget – analitikailag gyümölcsözővé: a kérdés nem az, hogy Singernek tulajdonítsuk Huxley modelljét, hanem annak vizsgálata, hogy bizonyos értékkritériumok – ha egyszer társadalmi és intézményi eszközökké alakulnak – hogyan támogathatják az osztályozás és a selejtezés gyakorlatát.

Az „In place of the Old Ethics” [A régi etika helyébe] című zárófejezetben Singer a törvénytáblák tényleges átírását javasolja. A „Tekints minden emberi életet egyenlő értékűnek” régi parancsolata helyébe a pragmatikus „Aligha hiszi bárki is, hogy minden emberi élet egyenlő értékű” (Singer, 1994: 190) vagy akár „a Homo sapiens faj nem minden tagja személy” (Singer, 1994: 206) tételt állítja. Huxley-n keresztül újraolvasva ezek a kijelentések ambivalens árnyalatot kapnak: egyrészt olvashatók úgy, mint kísérlet a már hallgatólagosan gyakorolt döntések erkölcsileg explicitté tételére; másrészt ha elszakadnak az erős társadalmi garanciáktól (gondoskodás, a gondozók támogatása, hozzáférés a a palliatív ellátáshoz, a kiszolgáltatottak védelme), összeegyeztethetővé válhatnak egy olyan renddel, amelyben az életek közötti értékváltozás nem a szenvedők iránti kegyeletből válik normává, hanem a hierarchiák, a hatékonyság és a stabilitás fenntartása érdekében.

SZÜLETÉS ÉS HALÁL: A JÓINDULATÚ EUGENIKA KÍSÉRTÉSE

A konvergenciák láthatóbbá – és a társadalmi következmények szintjén potenciálisan problémásabbá – válnak, amikor az elemzés a létezés két határterületére, a születésre és a halálra tolódik át, amelyekkel a szociális munka és a segítő szakmák nap mint nap szembesülnek. Singer, akit a szenvedés minimalizálását célzó szigorú utilitarizmus vezérel, a súlyos fogyatékosságok eseteiben érvel az infanticídium megengedhetősége mellett (Singer, 1994). Logikája a racionális együttérzésé: ha egy újszülött olyan állapotban van (mint például az anencephalia), amely csak fájdalmat garantál, tudatot viszont nem, akkor az életben tartásához ragaszkodás etikai vétség. Ezt követően értékeli Singer ugyanezen elv alkalmazását egy Down-szindrómás csecsemő esetében, amelynél a táplálás és a hidratálás felfüggesztése – a „család legjobb érdekét” szem előtt tartó terápiás választásként – a gyermek halálát okozta. Ez a „helyettesíthetőség” logikája: Singer nyíltan érvel amellett, hogy ha egy fogyatékkal élő gyermek halála egy másik, egészséges gyermek születéséhez vezet, akkor a világban lévő boldogság teljes összege növekszik. Ilyen módon megfogalmazva a tézis gyakorlati hierarchiát vezet be a többé vagy kevésbé „tárgyalható” életek között (Singer, 1994).

A Szép új világban ezek a logikák állami politikává válnak. Ami Singer számára a fájdalom csökkentésére irányuló tragikus választás, az Huxley-nál a társadalmi hatékonyság garantálását célzó aszeptikus eljárássá alakul.

Az életvégi kérdések tekintetében is rezonálhat egymással a két perspektíva, anélkül hogy összemosnánk a szándékaikat. Singer az eutanáziát és az orvosi segítséggel történő halált olyan választásként védelmezi, amely bizonyos körülmények között az autonómiát és a felelősséget fejezheti ki, különösen akkor, ha a szenvedés csillapíthatatlan, vagy ha az élet folytatása már nem áll a személy érdekében (Singer, 1994: 7. fejezet).

Huxley ezzel szemben olyan világot ír le, amelyben a halált pszichológiailag banálissá és társadalmilag „láthatatlanná” tették: az időskort medikalizálják és elkülönítik, a haldoklást pedig semlegesíti az egészségügyi rend és a szóma (egy boldogságot okozó drog) szimbolikus érzéstelenítése. Amikor Mustapha Mond a szómát „könnyek nélküli kereszténységként” definiálja (vö. Huxley, 1982: 17. fejezet), a megfogalmazás rávilágít az itt vizsgált bioetikai csomópontra: a fájdalom kiküszöbölése lehet a kegyelet aktusa, de válhat a tapasztalat egyszerűsítésének eszközévé is, amely képes megfosztani a halált annak kapcsolati, narratív és morális dimenziójától. Más szavakkal a szenvedés csökkentése – amely teljesen érthető és gyakran helyes cél –, ha abszolutizálják és egyetlen kritériummá teszik, a jelentés redukciója felé csúszhat.

IMPLIKÁCIÓK A SZOCIÁLIS MUNKA SZÁMÁRA: MEGMARADNI A KOMPLEXITÁSBAN

Miért fontos ez az irodalmi összehasonlítás a mai szociális szakember számára? Azért, mert a szakma e két pólus közé szorult: az erőforráshiány (amely a Singer-féle utilitarista logikát kényszeríti ki) és a gondoskodás bürokratizálódása közé (amely a Huxley-féle embertelenítő irányba sodorhat). Ebben az értelemben Singer és Huxley nem pusztán két megvitatandó szerző, hanem két olyan rendszerszintű erőt képviselnek, amelyek már ma is áthatják a szociális szolgáltatásokat.

A bevezetőben idézett eset – a nő, akit akarata ellenére eutanáziában részesítettek a „gondozói kimerültség” miatt – tökéletes példája annak, mi történik, amikor a társadalmi rendszer kudarcot vall a komplexitás kezelésében. A szenvedés komplex állapot, amely időt, valamint kapcsolati és gazdasági erőforrásokat igényel. Az alkalmazott „megoldás” egy brutális egyszerűsítés volt: a probléma kiiktatása. Singer csábító eszközt kínál nekünk: a racionalitást. Megszabadít bennünket a bűntudattól, hogy nem tudunk „mindenkit megmenteni”, és arra ösztönöz, hogy a konkrét jólétre (a preferenciák maximalizálására) koncentráljunk. A veszély azonban abban rejlik, hogy ha a jóléti intézmények kritikátlanul átveszik ezt a mentalitást, az a gondoskodást futószalaggá változtathatja.

Ahogy arra a komplexitás szociológiája tanít bennünket (gondoljunk Niklas Luhmannra, 1995), a rendszerek természetüknél fogva törekednek a környezet komplexitásának redukciójára, hogy kezelni tudják. Ha a szociális munkás kritikátlanul elfogadja a hatékonyság logikáját, fennáll a veszélye, hogy huxley-i „társadalmi előrendelővé” (Social Predestinator) válik, aki egy életminőség-algoritmus alapján dönti el, ki érdemel erőforrást. A segítő szakember etikai kihívása ezzel szemben az, hogy megmaradjon a komplexitásban: elviselje a kliens szenvedése és a rendszer korlátai közötti feszültséget, anélkül hogy engedne a kísértésnek, hogy a másikat leegyszerűsítve puszta klinikai esetté vagy gazdasági teherré redukálja. Az igazi gondoskodás nem azt jelenti, hogy a pácienst „boldog Epszilonná” tegyük, hanem azt, hogy elkísérjük méltóságában, még akkor is, ha ez a méltóság magában foglalja a szenvedést és a függőséget is.

A TÖRÉSPONT:

AUTONÓMIA A KÉNYSZERÍTETT BOLDOGSÁGGAL SZEMBEN

Módszertanilag azonban helytelen lenne Singer gondolatait egyszerűen összemosni Huxley disztópiájával. Létezik egy döntő fontosságú különbség – egy valódi koncepcionális „töréspont” –, amely az autonómia szerepét érinti. Singer etikáját általában a preferenciautilitarizmus formájaként írják le: erkölcsileg nem egy kollektív rend „stabilitása” számít, hanem az érintett egyének érdekeinek és preferenciáinak figyelembevétele, különösen akkor, ha ezek a preferenciák tudatosak, tartósak és informáltak. Ebben a keretben a halálba segítés igazolása (azon feltételek közt, amelyeket Singer megfelelőnek tart) úgy jelenik meg, mint a cselekvőképesség (agency) visszaadása az alanynak: annak a lehetőségnek az elismerése, hogy valaki azt mondhassa, „elég”, kivonva ezzel az élet végét a puszta biológiai tehetetlenség vagy az absztrakt erkölcsi kötelezettségek uralma alól.

A Szép új világban ezzel szemben az autonómia nem egyensúlyozandó érték, hanem semlegesítendő akadály. A boldogság nem választott cél, hanem politikai imperatívusz; nem tárgyalt jószág, hanem internalizált kötelesség. A polgárok nem megfontolt döntés alapján szedik a szómát: arra kondicionálták őket, hogy így tegyenek, mert a rendszer előre kiépítette bennük a másképp választás képtelenségét. A boldogtalanság szabadságát elcserélték a biztonságra.

Itt robban ki az összehasonlítás a híres záró párbeszédben John, a Vadember (a karakter, aki az emberiség irodalmi és shakespeare-i emlékezetét testesíti meg, a „régi”, tökéletlen és komplex emberiséget képviselve) és Mustapha Mond kormányzó között.

Amikor Mond egy könnyek nélküli világot kínál, a Vadember a fájdalmon keresztül követeli vissza saját emberségét: „De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok” (Huxley, 1982). És Mond pragmatikus válaszára, aki rámutat, hogy ezzel tulajdonképpen a szenvedéshez való jogot kéri, a Vadember egy olyan mondattal erősíti meg álláspontját, amelynek minden szociális szakember elméjében visszhangoznia kellene: „Rendben van hát, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek” (Huxley, 1982).

A szociális munkában ez a mondat nem csupán irodalmi idézet: etikai iránytű. Emlékeztet arra, hogy a gondoskodás célja nem feltétlenül egyezik meg a „mérhető” jólét előidézésével vagy minden negatív élmény kiküszöbölésével. Különbség van a szenvedés enyhítése és a szenvedés puszta lehetőségének eltörlése között; az autonómia támogatása és egy adminisztrált boldogságrenddel való helyettesítése között. És éppen ez az a pont, ahol Singer és Huxley útja elválik: Singer azt követeli, hogy a választás – amennyire csak lehetséges – az alany szférájában maradjon; Huxley olyan világot mutat be, amelyben a választást strukturálisan lehetetlenné tették, mert az emberi komplexitást már azelőtt megakadályozták, hogy egyáltalán felmerülhetett volna.

BEFEJEZÉS: AZ EMBERSÉG SÚLYA

Peter Singer logikai eszközöket kínál nekünk az évezredes képmutatások megkérdőjelezéséhez. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az életminőséggel kapcsolatos kérdéseit, különösen egy véges erőforrásokkal rendelkező világban. Ám Aldous Huxley marad lelkiismeretünk szükséges őrzője, aki emlékeztet minket arra, hogy egy tisztán racionális társadalom, amely a hatékonyság nevében minden „hibát” kiküszöböl, magának az embernek a megsemmisítését kockáztatja.

Ahogy azt Dosztojevszkij az 1864-ben megjelent Feljegyzések az egérlyukból című művében megsejtette, a szenvedés nem csupán kiküszöbölendő baleset, hanem belső komplexitásunk és szabadságunk elkerülhetetlen ára (Dosztojevszkij, 2016). Ennek felismerése nem jelenti a fájdalom szakralizálását, sem morális ideállá emelését; sokkal inkább annak elfogadását jelenti, hogy az emberi lény nem „megjavítandó” mechanizmus a tökéletes funkcionalitás eléréséig, hanem többlettel bíró valóság – átláthatatlan, kapcsolati, olykor ellentmondásos –, amely a beavatkozáson túl megértést is követel.

Ebben az elfogadásban találhatunk kritikai védőgátat az utilitarista redukciókkal szemben, amikor azok kormányzási eszközökké válnak: nem azért, mintha a következmények minden számítása illegitim lenne, hanem azért, mert az „életminőség” egyetlen algoritmusa sem merítheti ki azt, ami a gondozási kapcsolatokban igazán számít – a történetet, a kötelékeket, az ambivalenciákat, a jelentéseket és a megosztott sebezhetőséget. Ezért a segítő (és általánosabban a gondoskodó közösség) embersége nem a fáradtság hiányában rejlik, hanem a döntés morális terhének elviselésében: abban, hogy kitéve marad a másik szenvedésének, anélkül, hogy technikai problémává redukálná őt, és napról napra azt a kapcsolati felelősséget választja, amelyet semmilyen eljárási egyszerűsítés nem pótolhat.

Mert pontosan ebben a súlyban, a másik szenvedésével szembesülő mindennapi döntés erőfeszítésében rejlik az emberségünk.

Peter Singer: Rethinking Life and Death: The Collapse of our Traditional Ethics,

Melbourne, Text Publishing, 1994

Absztrakt

A Bioethics as Dialogue [A bioetika mint párbeszéd] olyan interdiszciplináris kézikönyv, amely a klasszikus normatív etikát a társadalmi igazságosság, a sérülékenység és a tisztességes eljárás szempontjaival ötvözi, kiforrott didaktikai keretrendszerbe ágyazva. A kötet módszertani gerincét egy hétlépéses módszer alkotja, amely minden eset elemzésénél következetes struktúrát kínál. A szerző szakít a „helyes válasz” illúziójával, ehelyett arra fókuszál, hogyan hozhatunk nyomás alatt is olyan döntést, amely átlátható, felülvizsgálható és szakmailag indokolható. A segítő szakmák számára a könyv legfőbb értéke a kontextuális szemlélet: moralizáló, fekete-fehér ítéletek helyett a szereplők, intézmények és kommunikációs terek hálójában vizsgálja a dilemmákat, miközben láthatóvá teszi a rejtett struktúrákat és a marginalizált („hiányzó”) hangokat is.

Kulcsszavak: bioetika, ellátórendszer, segítő szakma, gyógyítás, emberi méltóság

DOI: 10.56699/MT.2026.2.10

A Bioethics as Dialogue: Medicine, Society, and the Complexity of Human Dignity [A bioetika mint párbeszéd – Orvostudomány, társadalom és az emberi méltóság össz-tettsége] című könyvet 2026 elején adta közre a Semmelweis Kiadó. A didaktikusan felépített mű egészségügyi és segítő szakemberek képzésének részeként kifejezetten alkalmas egyéni és csoportos feldolgozásra, interdiszciplináris tréningre, de laikus olvasók számára is elgondolkodtató kérdéseket vet fel a bemutatott esetek kapcsán.

A szerző, Walter Fontanini jogász, filozófus, teológus, közgazdász jelenleg a Semmelweis Egyetem Interdiszciplináris Társadalomtudományok programjának PhD-hallgatója. Sokoldalú képzettsége és tapasztalata megalapozza azt az interdiszciplináris szemléletmódot, amely legújabb könyvét is áthatja.

A 20. század második felétől, az orvostudomány, valamint a technológia fejlődési intenzitásának következményeként az egészségügyi és szociális ellátórendszer egyre több etikai dilemmával találja szemben magát. Ezek a dilemmák egyszerre érintik az orvostudomány, a filozófia, a teológia és a társadalomtudomány területét, amelyek szempontjai rendkívül komplex módon kapcsolódnak egymáshoz. A szerző éppen ezt a komplexitást ragadja meg, amelyet nem megoldandó problémaként, hanem természetes adottságként kezel. Megközelítésmódjában a megértést nem az egyszerűsítés, hanem a feszültségek és ambivalenciák felelős összerendezése jelenti. Ebből következik a könyv alapállítása: a bioetikai érvelés akkorhiteles, ha a gondozás és a döntéshozatal intézményi, társadalmi és narratív rétegeit is képes egyetlen keretbe integrálni. Ez a komplexitásszemlélet közvetlenül meghatározza a kötet műfaját és célját is: Fontanini a bioetikát nem szabályok listájaként, hanem olyan felelős érvelési gyakorlatként mutatja be, amelynek során a döntések mindig több szereplő, több érték és több intézményi logika metszéspontjában születnek.

A könyv pedagógiai magját egy hétlépéses módszer képezi, amely minden esetnél ugyanazon az úton vezeti végig az olvasót: (1) a tények tisztázása; (2) az érintettek és érdekeik azonosítása; (3) értékek és elvek mérlegelése; (4) opciók és következmények; (5) tisztességes eljárás és elszámoltathatóság; (6) döntés és indoklás; (7) kommunikáció és reflexió. Ez a módszer részletgazdagabb megközelítést nyújt, kiegészítve a bioetikai döntéshozatalt segítő más struktúrákat. A módszer szakít a „helyes válasz” illúziójával, ehelyett arra fókuszál, hogyan hozhatunk konfliktusos, sürgető helyzetekben is átlátható, felülvizsgálható és szakmailag indokolható döntéseket. Ez a módszertan a szociális munka esetkonferenciáin is releváns, hiszen támogatja a kompetenciák lehatárolását, a diskurzus strukturálását és a nyomonkövethetőséget. Az esetbemutatások révén az etikai konfliktusok kilépnek az absztrakt normák világából, és a szakemberek számára a szereplők, intézményi determinációk és következmények komplex rendszereként válnak értelmezhetővé.

A tíz fejezetből álló kötetet gyakorlati útmutató vezeti be („Hogyan használjuk ezt a könyvet”), amely részletesen ismerteti a fejezetek állandó elemeit. Az egyes fejezetek gerincét a kulcsszavak, a tanulási célok, valamint a törzsszöveg alkotják, melyeket a téma alaposabb megértését szolgáló „Deep Dive” elemzések egészítenek ki. A feldolgozást esetszemináriumok, vitakérdések, továbbá film- és bibliográfiai javaslatok teszik teljessé.

A kötet íve a klasszikus bioetikai alapoktól a legfrissebb kortárs vitákig terjed. Az első fejezet a diszciplína történeti és elméleti kereteit – a hippokratészi hagyománytól a Belmont-jelentésen át a principializmusig – helyezi emberi jogi kontextusba. A szerző a négy alapelvet (autonómia, jótékonyság, nem ártás, igazságosság) nem merev dogmaként, hanem a helyzethez igazodó, rugalmas iránytűként kezeli, teret engedve az alternatív etikai megközelítéseknek is. Az ezt követő két gyakorlati fejezet az autonómia, a beleegyezés és a titoktartás kérdéseit vizsgálja, különös figyelmet fordítva a sérülékeny csoportokra és az online szakmai identitás kihívásaira. Az életvégi döntésekről szóló ötödik fejezet a palliatív ellátás és az eutanázia dilemmáit társadalmi beágyazottságukban elemzi: rávilágít, hogyan torzíthatja az autonóm döntést a „teher vagyok” narratíva, a belsővé tett ableizmus vagy a depresszió és az egzisztenciális szenvedés.

A társadalmi igazságosság kérdései a reprodukciós eljárások és a szervátültetés (6–7. fejezet) témájával kapcsolatban válnak a legélesebbé. A könyv itt szekuláris, relációs keretet javasol a reprodukciós etikai vitákhoz (relációs autonómia, fejlődési fokozatosság, közös szülői felelősség, igazságosságorientált méltóság), és hangsúlyozza a kizsákmányolás, a piacosítás, valamint a határokon átnyúló egyenlőtlenségek kockázatait, különösen az asszisztált reprodukció és a béranyaság kontextusában. A transzplantációs fejezet a hozzájárulási rendszerek és az allokáció mellett olyan intézményi kérdésekre is kitér, amelyek a legitimáció, a bizalom és a szervezeti felelősség szociológiai problémáit is megnyitják. A 8. fejezet az egészségügyi és szociális ellátórendszer résztvevői körében jelentkező kutatásetikai dilemmákat taglalja. A páciensek/kliensek/ügyfelek kutatásban való részvétele gyakran a mindennapi ellátási kapcsolatban merül fel, amelynek során a beleegyezés minősége, a nyelvi egyenlőtlenségek, a hatalmi aszimmetriák és a teljesítménykényszerek mind torzíthatják az önkéntes részvételt. A kötet egyik legizgalmasabb újítása a narratív medicina beemelése (9. fejezet), ez a rész a történetmesélést a dehumanizáció ellenszereként mutatja be. A záró, 10. fejezet a neurotechnológia területén felmerülő dilemmákon keresztül arra hívja fel a figyelmet, hogy az új technológiák társadalmi diffúziója szükségképpen igazságossági és kormányzási problémákat is létrehoz.

A segítő szakemberek számára a kötet legfőbb erénye a gazdag esettár: a borítón ígért ötvenöt eset nem puszta illusztráció, hanem a megértés kulcsa. A fejezeteket kiegészítő filmjavaslatok (Cinephiles’ Corner) szintén szerves részei a tanulási folyamatnak: érzelmi és narratív kaput nyitnak a dilemmákhoz, hogy onnan vezessék át az olvasót a strukturált szakmai elemzéshez. A könyvet záró összegzés, valamint a mellékletben található részletes idővonal, fogalomtár és esetmutató garantálja, hogy a mű oktatási segédanyagként és a mindennapi terepmunka során is könnyen forgatható legyen.

A kötet egyik legnagyobb erénye – melyet az előszó szakértői is méltatnak – a valós esetekre épülő, gyakorlatias módszertan. Ez a tulajdonsága emeli ki a hazai és nemzetközi bioetikai szakirodalom mezőnyéből. A szerző megközelítését a párbeszédre törekvés, a kulturális érzékenység és a globális igazságosság szempontjainak érvényesítése jellemzi. Fontanini túllép az orvos-beteg kapcsolat szűk keretein: az igazságosságot rendszerszinten, a maga komplexitásában (prioritások, triázs, erőforráselosztás) értelmezi. A döntéshozatali folyamat során módszeresen integrálja az érintettek szempontjait és tapasztalatait, különös hangsúlyt fektetve a dokumentálhatóságra. Ez a szemlélet a szociális munkában hiánypótló, hiszen itt a sérülékenység, a stigma és az intézményi „láthatatlanság” gyakran együtt alkotja a probléma gyökerét. A könyv rámutat: a döntések legitimitása kizárólag átlátható kritériumokkal és következetes eljárásrenddel biztosítható.

Szociológiai perspektívából nézve a kötet megközelítése nem mentes a hiányosságoktól. Bár vitathatatlan erénye a gyakorlati alkalmazhatóság és az átlátható érvelés, a rendszerszintű összefüggések – mint a jóléti rezsimek, a finanszírozás politikai gazdaságtana vagy az intézményi kultúrák – inkább csak háttérként szolgálnak, nem pedig önálló elemzési keretként. Ez a redukció vállalt műfaji sajátosság: a könyv nem társadalomelméleti monográfia, hanem interdiszciplináris bioetikai eszköztár, amely elsősorban a döntéshozók érvelését hivatott segíteni. A gyakorlati hasznosíthatóság érdekében a könyvben foglaltakat célszerű a releváns intézményi és szakpolitikai realitások ismeretében kontextualizálni.

A Bioethics as Dialogue olyan interdiszciplináris kézikönyv, amely a klasszikus etikai normákat sikeresen ötvözi a társadalmi igazságosság, a sérülékenység és a tisztességes eljárás szempontjaival – mindezt kiváló oktatási segédanyagokkal támogatva. A kötet elkerüli a moralizálás csapdáit; a segítő szakembereket arra tanítja, hogy a dilemmákat ne elszigetelten, hanem a szereplők és intézmények hálójában elemezzék. A cél a nyilvános, ellenőrizhető érvelés, amely a rendszerszintű egyenlőtlenségeket és a peremre szorult nézőpontokat sem téveszti szem elől.

Walter Fontanini: Bioethics as Dialogue: Medicine, Society, and the Complexity of Human Dignity, Budapest, Semmelweis Kiadó, 2026

Absztrakt

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben átalakult: a hosszú távú, stabil szervezeti jelenlét mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus részvétel. Jelen tanulmány azt vizsgálja, milyen feltételek mellett válhat az alkalmi bevonódás rendszeresebb, tartósabb elköteleződéssé. A kutatás egy 2025-ben készült online kérdőíves adatfelvételre (n = 241) és huszonnégy félig strukturált interjúra épül. Az elemzés feltárta, hogy a klasszikus szociodemográfiai tényezők önmagukban korlátozottan magyarázzák a rendszerességet, míg a belső, értékalapú motivációk és az ügy iránti elköteleződés szorosabban kapcsolódik a tartós jelenléthez. Az eredmények együttesen arra utalnak, hogy az epizodikus és rendszeres önkéntesség nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy elmélyülési folyamat eltérő szakaszai. A tanulmány hozzájárul az önkéntesség dinamikus és gyakorlati értelmezéséhez: rámutatva, hogy az alkalmi részvétel megfelelő szervezeti támogatás mellett fenntartható közösségi elköteleződéssé formálható.

Kulcsszavak: önkéntesség, rendszeres önkéntes részvétel, motiváció, civil szervezetek

DOI: 10.56699/MT.2026.2.9

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben jelentős átalakuláson ment keresztül: a hosszú távú, stabil szervezeti kötődés mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus, alkalomszerű részvétel (Hustinx et al., 2008; Rochester, 2018; Bartal, 2022). Ez utóbbi rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, amely rugalmasan illeszkedik az egyének élethelyzetéhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005). A segítő és karitatív szervezetek működésében ugyanakkor továbbra is kulcsszerepük van a rendszeresen visszatérő önkénteseknek, akik biztosítják a feladatvégzés folytonosságát, valamint a szervezeti tudás és bizalom fennmaradását (Wilson, 2000, 2012; Bartal, 2005; Hager–Brudney, 2004).

Ez a kettősség gyakorlati dilemmát is jelent: miközben az alkalmi részvétel belépési pontot kínál, a szervezetek hosszabb távon stabil jelenlétre építenek. A kérdés így nem csupán az, mi motiválja az önkéntességet, hanem az is, milyen feltételek mellett válik az alkalmi bevonódás tartós elköteleződéssé, és hogyan támogatható ez szervezeti oldalról. A rendszeresség magyarázatában a szakirodalom demográfiai és motivációs tényezőket egyaránt vizsgál (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Holdsworth, 2010; Bartal–Kmetty, 2011; Gyorgyovich, 2021; Fényes et al., 2023). A demográfiai változóknak önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a funkcionális megközelítés az értékorientált, társas és önfejlesztési motivációk szerepét hangsúlyozza (Clary–Snyder, 1999; Dorner, 2021). Empirikus eredmények szerint a belső, értékalapú motivációk (például az ügy iránti elköteleződés) szorosabban kapcsolódnak a tartós részvételhez, mint a külső, instrumentális tényezők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). Hazai vizsgálatok szerint a magyar önkéntesek motivációs mintázatai sokrétűek: a szolidaritás mellett egyre meghatározóbbak az önmegvalósításhoz kötődő tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ugyanakkor kevésbé feltárt, hogy az epizodikus önkéntesség térnyerése mellett ezek miként kapcsolódnak a rendszeres részvételhez.

A tanulmány központi állítása, hogy az önkéntesség rendszeressége nem kiindulópont, hanem olyan elmélyülési folyamat eredménye, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság kölcsönhatásban formálja a tartós elköteleződést.

Jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a szociodemográfiai és attitűdbeli tényezők, valamint a motivációs és elköteleződési mintázatok milyen mértékben járulnak hozzá az önkéntes vállalások rendszerességéhez. Emellett azt is vizsgáljuk, elkülöníthetők-e olyan motivációs típusok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz. Eredményeink hozzájárulnak az epizodikus és rendszeres önkéntesség közötti átmenetek megértéséhez, és gyakorlati iránymutatást adhatnak az önkénteseket fogadó szervezetek számára.

ELMÉLETI HÁTTÉR ÉS KUTATÁSI KERET

Az önkéntesség – szerkezetének átalakulása, különösen az epizodikus részvétel erősödése miatt – új értelmezési kereteket igényel. A rendszeresség nem csupán a részvétel gyakoriságát jelenti, hanem azt is felveti, hogy milyen motivációs és elköteleződési folyamatok mentén alakul ki tartós bevonódás. Az alábbi elméleti áttekintés az epizodikus és rendszeres önkéntesség, valamint a motiváció és elköteleződés összefüggéseit vizsgálja az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek megértése érdekében.

Epizodikus és rendszeres önkéntesség

Az önkéntesség kutatásában a részvétel időbeli mintázata és rendszeressége központi kérdés. A klasszikus megközelítések a hosszú távú, stabil szervezeti kötődéssel járó önkéntességet tekintették domináns formának, amelyet kiszámítható jelenlét, erős integráció és az önkéntes szerep identitássá válása jellemez (Wilson, 2000; Wilson–Musick, 1997; Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). Ebben az értelmezésben a rendszeres önkéntesség tartós társadalmi szerepként jelenik meg.

A 2000-es évektől egyre nagyobb figyelem irányul az epizodikus önkéntességre, amely rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, és rugalmasabban illeszkedik az egyéni élethelyzetekhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005; Hustinx et al., 2008). A szakirodalom ezt a változást a késő modern társadalmak individualizációs folyamataival és az életutak fragmentálódásával hozza összefüggésbe, így az alkalmi részvétel az önkéntességnek nem a gyengülését, hanem az átalakulását jelzi (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). Hazai kutatások is megerősítik, hogy az epizodikus önkéntesség erősödése inkább adaptív újraszerveződést jelent (Bartal, 2022). A részvételi formák nem merev kategóriák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozoghatnak (Cnaan et al., 2022). A különbségek nemcsak időbeliek: a rendszeres önkénteseknek erősebb a kötődésük és a felelősségvállalásuk, míg az epizodikus részvétel alacsonyabb belépési küszöböt és rugalmasabb kapcsolódást kínál (Cnaan–Handy, 2005; Hager–Brudney, 2004). A két forma ugyanakkor nem zárja ki egymást: az alkalmi részvétel megfelelő feltételek mellett tartósabb bevonódássá alakulhat. A rendszeresség így nem statikus állapotként, hanem egy fejlődési folyamat eredményeként értelmezhető.

Motiváció és elköteleződés az önkéntességben

Az önkéntesség motivációinak vizsgálata a nemzetközi szakirodalomban elsősorban a funkcionális megközelítéshez kapcsolódik, amely szerint az egyének különböző pszichológiai és társas szükségleteik kielégítése érdekében vállalnak önkéntes tevékenységet (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ennek megfelelően az önkéntesség szolgálhat értékorientált célokat, a társas kapcsolódást, az önfejlesztést vagy karrierépítést, sőt érzelmi feszültségek kezelését is. A megközelítés egyik fontos implikációja, hogy a részvétel akkor válik fenntarthatóvá, ha az egyén számára releváns motivációk tartósan kielégülnek.

A kutatások arra is rámutatnak, hogy a motivációk nem azonos módon kapcsolódnak a tartós részvételhez. A belső, értékalapú motivációk (például az altruizmus vagy az ügy iránti elköteleződés) szorosabban összefüggnek a hosszabb távú bevonódással, mint a külső, instrumentális ösztönzők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). A fenntarthatóság így nem pusztán a motivációk jelenlétén, hanem a minőségükön is múlik.

Az elköteleződés túlmutat a kezdeti motivációkon: érzelmi kötődést, felelősségvállalást és identitásformáló szerepet jelent (Penner, 2002; Wilson, 2012). A rendszeres önkéntesség gyakran olyan folyamatként írható le, amelynek során a kezdeti motivációk fokozatosan stabil elköteleződéssé alakulnak (Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). A szakirodalom különbséget tesz az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés között: előbbi inkább értékalapú és morális, utóbbi a konkrét működési keretekhez és kapcsolatokhoz kötődik (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016). Az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés mozgatórugója, míg a szervezeti kötődés a hosszabb távú részvétel fenntartásában játszik kulcsszerepet (Hager–Brudney, 2004; Cnaan et al., 2022).

Hazai kutatások szerint a magyar önkéntesek motivációs struktúrájában egyszerre vannak jelen az értékorientált és az önmegvalósításhoz kapcsolódó tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ami arra utal, hogy az önkéntesség egyszerre proszociális és identitásformáló tevékenység.

Az epizodikus és rendszeres önkéntesség szempontjából kulcskérdés, hogy a motiváció miként alakul elköteleződéssé. Az alkalmi részvétel nem zárja ki a tartós bevonódást, amennyiben személyes jelentést nyer, és a szervezeti környezet támogatja a kötődés kialakulását (Studer, 2016). A rendszeresség így olyan folyamatként értelmezhető, amelyben a motiváció és a kapcsolati beágyazottság egymást erősítve formálja a tartós jelenlétet.

Szociodemográfiai tényezők szerepe az önkéntes részvételben

Az önkéntesség rendszerességének vizsgálatában a szociodemográfiai tényezők hagyományosan fontos háttérváltozók. Az életkor, az élethelyzet, a tanulói vagy foglalkoztatási státusz, valamint a családi állapot befolyásolják az egyén rendelkezésére álló időt, erőforrásokat és kapcsolati hálót (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Ugyanakkor a szakirodalom következetesen arra utal, hogy e tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van.

Az életkor az egyik leggyakrabban vizsgált változó: a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres önkéntesség, ami elsősorban az eltérő időbeli erőforrásokkal és életszakaszokkal magyarázható (Wilson, 2000; Hustinx et al., 2008; Gyorgyovich, 2021).

Az iskolai végzettség és a tanulói státusz szintén hatással lehet a részvétel formájára. A felsőoktatásban tanulók esetében az önkéntesség gyakran intézményesített programokhoz vagy karrierépítési szempontokhoz kapcsolódik, ami inkább epizodikus részvételt eredményezhet (Holdsworth, 2010; Wilson–Musick, 1997), míg a magasabb végzettség hosszabb távon kedvezhet a rendszeres jelenlétnek (Wilson–Musick, 1997). Hazai sajátosságként a kötelező iskolai közösségi szolgálat növeli az önkéntességgel való találkozás esélyét, de önmagában nem garantálja a tartós részvételt (Fényes–Pusztai, 2012; Fényes, 2015).

A családi állapot és a foglalkoztatási helyzet hatása összetettebb: a stabil élethelyzet egyes esetekben elősegíti, máskor korlátozza a részvételt, ami arra utal, hogy a rendszeresség nem pusztán társadalmi státusz kérdése, hanem az időstruktúra és az élethelyzet függvénye (Wilson, 2000; Bartal–Kmetty, 2011).

Mindezek alapján a szociodemográfiai tényezők fontos kontextust adnak, de a rendszeresség inkább olyan összetett folyamat eredményeként ragadható meg, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság együttesen alakítja az önkéntes jelenlétet. Az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek így több tényező kölcsönhatásában értelmezhetők. A következőkben e komplex összefüggésrendszer empirikus vizsgálatára teszünk kísérletet.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK ÉS VIZSGÁLATI FÓKUSZ

A tanulmány célja annak feltárása, hogy milyen feltételek mellett válik az önkéntes tevékenység alkalmi részvételből rendszeresebb, tartósabb bevonódássá. Az elméleti áttekintés alapján a rendszeresség nem csupán szociodemográfiai adottságok, hanem motivációs és elköteleződési folyamatok mentén értelmezhető.

Vizsgálatunk központi kérdése ezért az, hogy milyen tényezők járulnak hozzá az önkéntes tevékenység rendszerességéhez, és miként kapcsolódnak egymáshoz az élethelyzeti keretek, a motivációs mintázatok és az ügy iránti elköteleződés.

A kutatás során az alábbi kérdésekre kerestük a választ:

• Kimutatható-e kapcsolat a szociodemográfiai jellemzők és az önkéntes tevékenység rendszeressége között, és milyen mértékű ez a kapcsolat?
• Elkülöníthetők-e olyan motivációs mintázatok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, valamint a szervezeti és ügy iránti elköteleződéshez?

Feltételezésünk szerint a demográfiai tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a motivációs profilok eltérő részvételi gyakorisággal és elköteleződési mintázattal jellemezhetők. A következőkben e kérdések empirikus vizsgálatának módszertani keretét mutatjuk be.

MÓDSZERTAN

A kutatás mintája és adatfelvétele

A vizsgálat online kérdőíves adatfelvételen és félig strukturált interjúkon alapult. A kérdőívet 2025-ben, három hónapon keresztül terjesztettük önkénteseket fogadó szervezeteken keresztül. A mintába kerülés feltétele az önkéntesség tapasztalatának megléte volt, függetlenül a gyakoriságától. Az adatfelvétel során különböző tevékenységi területeket lefedő szervezeteket vontunk be (KSH-besorolás szerint), biztosítva a minta heterogenitását.

A kérdőív a szociodemográfiai jellemzők mellett az önkéntes tevékenység gyakoriságára, területére és a szervezeten belüli szerepre vonatkozó kérdéseket tartalmazott. A motivációs struktúra vizsgálatához a Volunteer Function Inventory (Clary et al., 1998) adaptált, harminctételes kérdéssorát alkalmaztuk (Cronbach-alfa = 0,943), hétfokozatú skálán mérve az állítások relevanciáját.

A kérdőívet 241 fő töltötte ki. A minta nem reprezentatív, ugyanakkor társadalmi háttér szempontjából heterogén. Nagyságából adódóan a kereszttáblás elemzésekben nem minden esetben teljesült az az elvárás, hogy a cellák legfeljebb 20 százalékában legyen ötnél kisebb elemszám, ami azonban az eredmények érdemi értelmezését nem befolyásolta.

A kvalitatív szakaszban huszonnégy félig strukturált interjú készült, amelyek a részvételi mintázatok mögötti tapasztalatok mélyebb feltárását tették lehetővé. Az interjúalanyokat a kérdőívtől függetlenül, kényelmi mintavétellel és hólabdamódszerrel toboroztuk. Az interjúk három fő témakörre fókuszáltak: szociodemográfiai háttér, az önkéntességhez való viszony és motivációk, valamint az ügy és a szervezet iránti elköteleződés. A részvétel önkéntes és anonim volt, a kutatás során az etikai előírások betartására kiemelt figyelmet fordítottunk.

Elemzési stratégia

Az elemzés célja annak feltárása volt, hogy az önkéntes tevékenység rendszeressége miként függ össze a résztvevők szociodemográfiai jellemzőivel, motivációival és elköteleződési mintázataival. A kvantitatív adatok feldolgozása során leíró statisztikákat és kereszttáblás elemzéseket alkalmaztunk a háttérváltozók és a részvétel gyakoriságának vizsgálatára (I., II. melléklet).

A motivációs struktúra feltárására többváltozós elemzési eljárásokat végeztünk, amelyek lehetővé tették eltérő motivációs profilok azonosítását. E profilokat a részvétel rendszerességével vetettük össze, hogy feltárjuk az elköteleződés és a gyakoriság közötti összefüggéseket (III., IV. melléklet).

A kvalitatív interjúk kiegészítették a kvantitatív eredményeket: segítségükkel a kimutatható mintázatok mögötti élethelyzeti és kapcsolati dimenziók is értelmezhetővé váltak. Az anonimizált interjúk alapján tematikus elemzést végeztünk.

EREDMÉNYEK

A minta szociodemográfiai összetétele

A kérdőíves felmérésben 241 fő vett részt, többségük nő, párkapcsolatban élő és magas iskolai végzettségű volt. Az átlagéletkor 46,6 év (szórás: 18,6), a minta életkori és társadalmi szempontból heterogén. A válaszadók többsége budapesti, közel felük részt vett iskolai közösségi szolgálatban, és több mint egyharmaduk nem végzett fizetett munkát, főként tanulói vagy nyugdíjas státusz miatt (I. melléklet). A huszonnégy interjúalany többsége középkorú, nő és felsőfokú végzettségű volt, ugyanakkor eltérő hátterük lehetővé tette a részvételi mintázatok összehasonlítását.

A rendszeresség és az élethelyzeti tényezők kapcsolata

A kérdőíves vizsgálat eredményei szerint az önkéntes tevékenység rendszeressége csak részben magyarázható demográfiai tényezőkkel: a legtöbb háttérváltozó (például nem, iskolai végzettség, anyagi helyzet) nem mutatott szignifikáns összefüggést a részvétel gyakoriságával (II. melléklet).

Az életkor esetében ugyanakkor szignifikáns, de mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 38,88; p = 0,03; Cramer V = 0,20): a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres részvétel (1. ábra).

1. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Korcsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;1 n = 241

2. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Családi állapot szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;2 n = 241

A családi állapot szintén szignifikáns, de gyenge kapcsolatot mutatott a részvétel gyakoriságával (χ² = 23,98; p = 0,02; Cramer V = 0,18): a párkapcsolatban élők és az egyedülállók körében gyakoribb a rendszeres, míg az özvegyeknél az epizodikus részvétel (2. ábra).

A legerősebb kapcsolat az elmúlt évi szervezeti aktivitás és a rendszeresség között mutatkozott (χ² = 107,55; p < 0,001; Cramer V = 0,33): a több szervezetben aktívak nagyobb arányban végeztek rendszeres vagy folyamatos önkéntes munkát (3. ábra).

3. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Önkéntes szervezetek száma szerinti bontás, az elmúlt évre vonatkozóan (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;3 n = 241

Az eredmények alapján az látszik, hogy a rendszeresség nem általános társadalmi státusztényezők mentén különül el, hanem inkább az élethelyzeti és részvételi beágyazottság bizonyos dimenziói szerint.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet: az életkori különbségek nem pusztán generációs sajátosságok, hanem eltérő élethelyzetekhez és időstruktúrákhoz kapcsolódnak. A fiatalabbak inkább élményorientált, projektalapú tevékenységként, az idősebbek pedig strukturált, felelősséggel járó szerepként értelmezik az önkéntességet.

A rendszerességet befolyásolja a munkarend, a családi kötelezettségek és az időgazdálkodás kiszámíthatósága: a rugalmasabb időbeosztás gyakoribb, de kevésbé stabil részvétellel, a kötöttebb élethelyzet ritkább, de tartósabb jelenléttel jár együtt.

A szervezeti beágyazottság és a tapasztalat szintén meghatározó: az erős szervezeti kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalt önkéntesek nagyobb eséllyel vesznek részt rendszeresen a munkában, míg a kevésbé integráltak inkább alkalmi jelleggel kapcsolódnak be.

Mindez arra utal, hogy a rendszeresség nem egyetlen demográfiai tényező mentén alakul, hanem élethelyzeti, tapasztalati és kapcsolati dimenziók összefonódásában.

Motivációs mintázatok és részvételi gyakoriság

A leíró statisztikák alapján a minta egészében a belső, értékalapú indítékok domináltak: a szolidaritáshoz és segítségnyújtáshoz kapcsolódó állítások esetében a válaszadók több mint kétharmada magas egyetértést jelzett, míg a karrierhez vagy a külső elvárásokhoz kötődő motivációk alacsonyabb támogatottságot kaptak.

A többváltozós elemzés négy faktort azonosított, amelyek a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázták: (1) karrier- és önfejlesztési orientáció, (2) szolidaritás és empátia, (3) társas normák és közösségi hatás, (4) önjutalmazás és emocionális visszacsatolás. A szakirodalomhoz képest (Clary et al., 1998; Esmond–Dunlop, 2004; Bartal–Kmetty, 2011) az alacsonyabb faktorszám inkább egyes dimenziók összeolvadására utal.

4. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Klasztercsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;4 n = 167

Az altruisztikus–énorientált tengely mentén jól elkülönül egy altruista dimenzió (szolidaritás és empátia), míg a többi faktor inkább énorientált jellegű; az individualista–kollektivista keretben az első és negyedik faktor az individualista, a második és harmadik a kollektivista pólushoz sorolható.

A faktorértékek alapján végzett klaszterelemzés négy motivációs profilt azonosított (n = 167): céltudatos fiatalok (27%; n = 45), empatikus értelmiségiek (28%; n = 47), visszacsatolásra vágyók (28%; n = 47) és elfoglaltságot kereső nyugdíjasok (17%; n = 28). A klaszter-tagság és a rendszeresség között szignifikáns, gyenge-mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 23,00; df = 12; p = 0,028; Cramer V = 0,214) (4. ábra).

A céltudatos fiatalokat erősen instrumentális orientáció jellemzi: az önkéntességet fejlődési lehetőségként és célorientált tevékenységként értelmezik, miközben a társas normák is meghatározók. Ez a részvételi mintázatukban is megjelenik: körükben a folyamatos (40%) és a rendszeres (38%) bevonódás aránya a legmagasabb.

Az empatikus értelmiségieket értékalapú, proszociális motivációk vezérlik, részvételük nem kötődik külső elismeréshez. Ennek megfelelően főként rendszeres önkéntesség jellemzi őket (51%), míg a folyamatos jelenlét aránya alacsonyabb (17%).

A visszacsatolásra vágyók esetében az érzelmi motivációk dominálnak: az önkéntesség számukra társas megerősítést és kapcsolati élményt nyújt. Bár körükben magas a rendszeres részvétel (57%), a folyamatos bevonódás kevésbé jellemző (21%), ami az élmény- és visszacsatolásfüggő aktivitásra utal.

Az elfoglaltságot kereső nyugdíjasoknál az önkéntesség inkább strukturáló, időkitöltő funkciót tölt be, és gyakran epizodikus: a „ritkán” kategória dominál (21%), míg a folyamatos részvétel alacsony (14%).

Az eredmények alapján látható, hogy a belső, értékalapú orientációjú csoportokban gyakoribb a rendszeres, míg az emocionális vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilokban az epizodikus részvétel.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet. Az értékalapú motivációval rendelkező résztvevők gyakran morális kötelességként tekintenek az önkéntességre: „Ilyen dolgok miatt szeretek önkénteskedni. Hozzájárulhatok, hogy jobb országunk legyen ezáltal” (környezetvédelem, 25 éves nő). Számukra a rendszeresség következetes jelenlétet és vállalt szerepet jelent, amely idővel identitásjellegűvé válhat: „Értelmet ad az életemnek” (gyermekvédelem, 72 éves nő).

Ezzel szemben az élmény- és kapcsolatorientált motivációk inkább rugalmasabb, projektalapú részvétellel járnak. Ugyanakkor az interjúk azt is jelzik, hogy a motiváció dinamikus, azaz kezdetben instrumentális vagy élményalapú indítékok is elmélyülhetnek: „Egymásra találtunk, fontosak számomra a kollégák, kialakultak barátságok” (vallási, 65 éves nő).

A kvalitatív eredmények tehát megerősítik, hogy a rendszeres önkéntesség szorosabban kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz, miközben a tartós bevonódás kialakulása dinamikus, kölcsönhatásokon alapuló folyamat.

DISZKUSSZIÓ

A tanulmány eredményei több ponton megerősítik, ugyanakkor árnyalják is az önkéntesség rendszerességével kapcsolatos korábbi elméleti megállapításokat. A klasszikus szakirodalom a rendszeres önkéntességet stabil társadalmi szerepként írja le, amelyet erős szervezeti integráció és identitásalapú kötődés jellemez (Wilson, 2000; Penner, 2002). Ezzel összhangban vizsgálatunk is azt mutatja, hogy a tartós részvétel szorosan kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz.

Ugyanakkor eredményeink azt a modernizációs megközelítést is alátámasztják, amely az epizodikus önkéntesség térnyerését az életutak fragmentálódásával és az individualizáció erősödésével magyarázza (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). A kvantitatív és kvalitatív eredmények egyaránt azt jelzik, hogy az alkalmi és rendszeres részvétel nem egymást kizáró formák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozognak (Cnaan et al., 2022). Ez megerősíti a tanulmány kiinduló állítását, miszerint a rendszeresség nem kiindulópont, hanem egy elmélyülési folyamat eredménye.

A szociodemográfiai tényezők korlátozott magyarázóereje szintén összhangban áll a korábbi kutatásokkal (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Bár az életkor és bizonyos élethelyzeti tényezők (például szervezeti aktivitás) szignifikáns összefüggést mutattak a rendszerességgel, hatásuk mérsékelt maradt. A kvalitatív eredmények rámutatnak, hogy e különbségek mögött nem pusztán demográfiai kategóriák, hanem eltérő időstruktúrák, erőforrások és élethelyzeti kötöttségek állnak. Ez alátámasztja azt az értelmezést, hogy a részvétel inkább élethelyzeti beágyazottságként, semmint statikus társadalmi jellemzőként ragadható meg.

A motivációk szerepe a rendszeresség magyarázatában különösen hangsúlyosan jelenik meg. Eredményeink megerősítik a funkcionális megközelítés alapfeltevését, miszerint az önkéntesség különböző pszichológiai szükségletek kielégítésének eszköze (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ugyanakkor világosan kirajzolódik, hogy a belső, értékalapú motivációk szorosabban kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, mint a külső, instrumentális tényezők, rímelve Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) felvetéseire. A klaszterelemzés eredményei ezt empirikusan is alátámasztják: az értékorientált csoportokban gyakoribb a rendszeres részvétel, míg az emocionális visszacsatolásra vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilok inkább epizodikus mintázatot mutatnak.

Az elköteleződés szerepe szintén kulcsfontosságú. A szakirodalom szerint a tartós önkéntesség azzal függ össze, hogy a tevékenység az egyén identitásának részévé válik (Penner, 2002; Wilson, 2012). A kvalitatív eredmények ezt a folyamatot dinamikus átalakulásként ragadják meg: a kezdetben instrumentális vagy élményalapú motivációk idővel értékalapú, identitásjellegű elköteleződéssé mélyülhetnek. Ez összhangban áll Allen M. Omoto és Mark Snyder (1995) modelljével, amely a tartós önkéntességet folyamatként értelmezi.

Eredményeink továbbá alátámasztják az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés megkülönböztetésének relevanciáját (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016; Hager–Brudney, 2004). Az interjúk alapján az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés elsődleges motivációja, míg a szervezeti kapcsolatok – különösen a közösségi élmények és személyes kötődések – kulcsszerepet játszanak a tartós részvétel fenntartásában. Ez összhangban áll Sibylle Studer (2016) megállapításával, miszerint a szervezeti környezet meghatározó az önkéntesek megtartásában. Összefoglalva a tanulmány eredményei arra utalnak, hogy az önkéntesség rendszeressége komplex, többdimenziós folyamatként értelmezhető. A demográfiai tényezők keretet adnak, de önmagukban nem magyarázzák a részvételt; a motivációk minősége és az elköteleződés alakulása viszont kulcsszerepet játszik abban, hogy az alkalmi bevonódás tartós jelenlétté alakul-e.

KÖVETKEZTETÉSEK

A kutatás legfontosabb következtetése, hogy az önkéntesség rendszeressége nem statikus állapot, hanem fokozatos elmélyülési folyamat eredménye. Az epizodikus és rendszeres részvétel nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy kontinuum különböző pontjai, amelyek között az egyének élethelyzetük, motivációik és szervezeti tapasztalataik mentén mozognak.

Gyakorlati szempontból ez több fontos tanulságot hordoz a civil és karitatív szervezetek számára. Az epizodikus önkéntesség nem csupán átmeneti vagy „gyengébb” részvételi forma, hanem potenciális belépési pont a tartós elköteleződés felé. Ennek megfelelően kulcsszerepe van az első tapasztalatok minőségének, a visszacsatolásnak és a kapcsolati beágyazottság tudatos erősítésének.

A megtartás szempontjából nem elsősorban a demográfiai jellemzők a meghatározók, hanem az, hogy a szervezetek képesek-e a különböző motivációs profilokhoz illeszkedő bevonódási lehetőségeket kínálni. Az értékalapú jelentésképzés támogatása, a tevékenység társadalmi hatásának láthatóvá tétele, valamint a közösségi kapcsolatok erősítése egyaránt hozzájárulhat a rendszeres részvétel kialakulásához.

A kutatás rámutat a kapcsolati „horgonyok” jelentőségére is: a közösséghez, a szervezeti vezetéshez vagy az ügyhöz való személyes kötődés olyan megtartóerőt jelent, amely túlmutat a kezdeti motivációkon. Ennek megfelelően a mentorálás, a visszajelzés és a közösségi élmény tudatos szervezése stratégiai jelentőségű lehet.

A tanulmány eredményeit ugyanakkor korlátok között kell értelmezni. A minta nem reprezentatív, és önszelekciós torzítást hordozhat, így az eredmények nem általánosíthatók a teljes populációra. A keresztmetszeti adatfelvétel nem teszi lehetővé az oksági viszonyok feltárását, különösen a motivációs átalakulás tekintetében. A kvalitatív eredmények értelmező jellegűek, és nem statisztikai érvényűek.

A jövőbeli kutatások számára ígéretes irány az önkéntes részvétel longitudinális vizsgálata, különösen az epizodikus bevonódás és az identitásalakulás kapcsolatának feltárása, valamint a különböző szervezeti gyakorlatok hatásának összehasonlító elemzése.

MELLÉKLETEK

I. táblázat: Demográfiai változók statisztikai mutatói (saját szerkesztés)

II. táblázat: Az önkéntes tevékenység rendszerességének megoszlása a különböző demográfiai változók mentén

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 241

 III. A motivációs skála elemzésének részletei

A motivációs struktúra feltárására a Judy Esmond és Patrick Dunlop (2004) Volunteer Motivation Inventory (VMI) modelljére épülő, harminctételes kérdéssor adatait elemeztük.

A faktorstruktúra azonosítására főkomponens-elemzést (Principal Component Analysis, PCA) alkalmaztunk varimax rotációval. Az adatok alkalmasságát a Kaiser–Meyer–Olkin-mutató (KMO = 0,882) és a Bartlett-féle sphericity próba igazolta (χ² = 1803,329; df = 190; p < 0,001), amelyek alapján a változók közötti korrelációs szerkezet megfelelő volt a többváltozós elemzéshez.

Az elemzés során több lépésben kizártuk azokat a tételeket, amelyek alacsony kommunalitással rendelkeztek (0,40 alatti érték), illetve amelyek több faktoron is jelentős (0,40 feletti) töltést mutattak. A végső modell húsz változót tartalmazott.

A faktorok számának meghatározásakor a Kaiser-kritérium (1-nél nagyobb saját érték), valamint a scree plot vizuális vizsgálata alapján négy faktor megtartása bizonyult indokoltnak. A négyfaktoros megoldás a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázta.

A kialakult faktorok tartalmi értelmezése alapján az alábbi dimenziók különültek el:

1. karrier- és önfejlesztési orientáció;
2. szolidaritás és empátia;
3. társas normák és közösségi hatás;
4. önjutalmazás és emocionális visszacsatolás.

A teljes faktorstruktúrát, a faktortöltéseket és a magyarázott varianciaértékeket a III/a és III/b táblázat tartalmazza.

A faktorértékeket Anderson–Rubin-módszerrel számítottuk, amely biztosítja a faktorok közötti ortogonalitást és standardizált eloszlását.

III/a táblázat: A teljes faktorstruktúra és a hozzá tartozó faktortöltések

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

III/b táblázat: Teljes magyarázott varianciahányad

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

A motivációs profilok azonosítására a számított faktorértékek alapján klaszterelemzést végeztünk (n = 167). A klaszterképzés kétlépéses (two-step) eljárással történt, log-likelihood távolságmértékkel.

A klaszterszám meghatározásakor a Bayes-féle információs kritériumot (BIC) vettük figyelembe. A modellilleszkedési mutatók alapján a négyklaszteres megoldás bizonyult a leginkább értelmezhetőnek és statisztikailag stabilnak. A klaszterek mérete közel kiegyensúlyozott volt.

A klaszterek közötti különbségeket faktorátlagok segítségével vizsgáltuk. A részletes faktorátlagokat a IV. táblázat tartalmazza.

IV. táblázat: Faktorátlagok a különböző klasztercsoportokban

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

Végjegyzet

1. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
2. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
3. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
4. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.

Absztrakt

A tanulmány célja annak bemutatása, hogy az Olaszországot érintő bevándorlás kapcsán a civil szervezetek milyen konfliktusokkal és dilemmákkal szembesülnek munkájuk során. Fontos célkitűzés a felmerülő problémák etikai dimenzióinak a felvillantása, rámutatva, hogy a bevándorlás és kezelése nem merülhet ki pusztán jogi szabályozásában vagy határrendészeti, biztonságpolitikai értelmezésében. A jelenség összetettsége komplex válaszokat tesz szükségessé. E konfliktusok megértéséhez röviden tisztáznunk kell az országot érintő migrációs trendeket és a rájuk adott politikai válaszlépéseket, mivel ezek kontextusában értelmezhető a civil szféra szerepe. A civil szervezetek középpontba állítása olyan alulnézeti perspektívát kínál, amely hozzájárul a bevándorlás jelenségének mélyebb megértéséhez.

Kulcsszavak: bevándorlás, civil szervezetek, dilemmák, Olaszország

DOI: 10.56699/MT.2026.2.8

A migráció mindig is létező jelenség volt, egyidős az emberiség történetével, hiszen minden korszakban voltak olyanok, akik különböző okokból a vándorlás mellett döntöttek, és új helyen telepedtek le. A jelenség a globalizáció és a demokratizálódás felgyorsulásával még inkább központi szerepet kapott, és a hétköznapi, valamint a tudományos életben is egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. A migráció számtalan kérdést érint, többek között politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, jogi, de akár filozófiai és etikai dilemmákat is. Ez az összetettség megnehezíti a róla szóló vitát és a megoldását is. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyszerűen nem lehet a migrációról az etikai és humanitárius oldala nélkül gondolkodni, mely szervesen hozzátartozik, folyamatosan felmerülő kérdésként és konfliktusok forrásaként is jelentkezik.

Jelen tanulmány az olaszországi bevándorlási esetek közül szeretne néhányat felvillantani, olyanokat, amelyekkel főként a civil szervezetek találkoznak munkájuk során. Az Olaszország felé tartó migráció alulnézeti vizsgálata lehetővé teszi annak feltárását, hogy a bevándorlás nem csupán állami és uniós szabályozási kérdésként jelentkezik, így a kezelése sem merül(hetne) ki a jogi szabályozásban, hiszen a jelenség sokkal összetettebb, így komplex választ is kíván. Ahhoz, hogy ezt alaposan megértsük, szót kell ejteni az olaszországi helyzetről, vagyis szükség van az olasz migrációs trendek és politikai válaszlépések rövid áttekintésére. Az írás a dilemmák feltárása során erős hangsúlyt helyez az alulnézeti perspektívából való vizsgálódásra, a civil szervezetek nézőpontjára, az általuk megtapasztalt, etikai dimenzióktól sem mentes dilemmákra, rámutatva arra is, hogy a bevándorlást fontos lokális perspektívák alapján, mikroszinten is vizsgálni. A civil szervezetek tapasztalatainak és narratíváinak középpontba állítása megkérdőjelezi a bevándorlás domináns biztonságpolitikai értelmezéseit, és rámutat, milyen fontos, hogy az NGO-k közvetítsék ezeket az egyéni tapasztalatokat a nemzetközi diskurzus szintjére.

E dolgozatban azokat a helyzeteket nevezzük etikai dilemmának, amelyekben egymással versengő, normatív elvek vagy értékek (például igazságosság, biztonság, szolidaritás) között kell dönteni, és nincs egyértelműen domináns megoldás. Nem cél egy átfogó etikaelméleti elemzés elkészítése, ugyanakkor a vizsgált migrációs kérdések etikai dimenzióinak azonosítása során implicit módon megjelennek utilitarista és deontológiai megfontolások is. A tanulmány kívánt konklúziója az, hogy az etikai dimenziók segítségül hívásával rámutasson azon pontokra, amelyeken a civil szervezetek tevékenysége ütközik az állami szuverenitás, a határvédelem és az európai migrációs politika gyakorlataival.

OLASZORSZÁG ÉS A MIGRÁCIÓ

Olaszország a 20. század során jelentős kibocsátó országból fokozatosan tranzit-, majd befogadóországgá vált. A 19. század végétől a 20. század elejéig olaszok milliói hagyták el a félszigetet, és főként a tengerentúlon kezdtek új életet. 1879 és 1915 között több mint tizennégymillió olasz vándorolt el, kezdetben az északi, majd a déli régiókból. A kivándorlók közel 90 százaléka írástudatlan volt, ami jelentősen megnehezítette az emigrációt, és jól mutatja a szegénység mértékét, mint erős push faktort (Ursetta, 2022: 20). Pull faktorként az Amerikai Egyesült Államok, Argentína és Brazília gazdasági lehetőségei jelentek meg. A kivándorlók számos nehézséggel – nyelvi problémák, munkakeresés, beilleszkedés – szembesültek, miközben diszkrimináció és rasszizmus is érte őket.

Az ötvenes-hatvanas évektől újabb emigrációs hullám indult, amikor sok olasz főként észak- és nyugat-európai vendégmunkásként vállalt munkát. 1876 és 1976 között összesen 25–30 millió olasz hagyta el az országot, ami így a modern kor egyik legnagyobb migrációs hullámának tekinthető. A legújabb hullámot a 2008-as gazdasági válság indította el, amely különösen a fiatalokat érintette (Ursetta, 2022: 20). 2011 és 2020 között mintegy 980 ezer olasz vándorolt ki, közülük körülbelül 250 ezren magasan képzettek voltak (Istat, 2022).

A kivándorlás mellett – észak és dél eltérő fejlettsége miatt – jelentős volt a belső migráció is. Ez különösen az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig erősödött, amikor rövid idő alatt több százezer ember költözött északra (Spegno, 2016; Rausa, 2012). A folyamat társadalmi feszültségeket és diszkriminációt is eredményezett. A belső migráció a kilencvenes évektől, különösen a tanulási célú elvándorlás révén, újra felerősödött, ami hozzájárult a dél elnéptelenedéséhez (Panichella, 2014: 40).

A 20. század második felétől Olaszország egyre inkább tranzit-, majd befogadóországgá vált. A hetvenes évektől nőtt a bevándorlás, majd 2011 után – Líbia destabilizációját követően – jelentősen felgyorsult. A 2015–2016-os migrációs válság idején rekordszámú bevándorló volt, 2014 és 2017 között annyian érkeztek tengeren, mint az előző két évtizedben összesen (Tanács-Mandák, 2018: 5). Arányuk 2005-ben 4,1 százalék volt, de 2025-re már 10 százalék lett (Tuttitalia, 2025: 1). Olaszország, még ha a közelmúltbeli növekedés mérsékeltebb volt is, az abszolút számokat tekintve az Európai Unió egyik legnagyobb számú bevándorlóközösségének ad otthont (Stato dell’integrazione, 2026). Fontos megjegyezni, hogy az illegális bevándorlás is jelentős: napjainkban a becslések szerint 500–800 ezer ember él az országban hivatalos papírok nélkül. Egy részük tranzit-országként használja Olaszországot, míg mások célországnak tekintik (Dömös, 2019).

BEVÁNDORLÁS ÉS POLITIKA

A migrációs trendek alakulása és a felmerülő problémák vonatkozásában a mindenkori olasz szabályozást is érdemes röviden áttekinteni, hiszen e politika számtalan dilemma forrása. Az olasz bevándorláspolitika az európaihoz képest viszonylag későn alakult ki, és kezdetben igen megengedő volt. A bevándorlással foglalkozó első törvény 1986-ban született meg (Foschi-törvény, 1986), az első átfogóbb szabályozás pedig 1990-ben lépett hatályba (Martelli-törvény, 1990). Az 1998-as Turco–Napolitano-törvény volt az első szisztematikus és komplex törvény, amely már nemcsak vészhelyzetet próbált kezelni (Turco–Napolitano-törvény, 1998). A 2002. évi 189. számú törvény a bevándorlás további szigorításait tartalmazta, aminek köszönhetően megszületett az Európai Unió egyik legrestriktívebb bevándorlási törvénye, az úgynevezett Bossi–Fini-törvény (2002). A jogszabály szigorította a tartózkodási engedélyek meghosszabbításának feltételeit, büntette az illegális bevándorlást, világos különbséget tett az országba törvénytelenül és legálisan érkezők között, valamint szankcionálta a tartózkodási engedélyek lejárta után is az országban maradókat (túltartózkodókat). 2006-tól a megváltozott politikai helyzet, Romano Prodi kétéves balliberális kormányzási ciklusa a bevándorlási politikára is kihatott, kezdetben enyhülő, majd ismét szigorodó időszak következett. 2008-tól a Berlusconi-kormány az Északi Ligával karöltve, kihasználva az egyre inkább bevándorlásellenes közhangulatot, tovább szigorította a bevándorlási törvényeket. A migrációs politika 2012-ben a Maroni–Tremonti-féle miniszteri rendelettel tovább szigorodott, és a bevándorlás törvényessé tételéhez, a tartózkodási engedélyek kérelmezéséhez (permesso di soggiorno) 80–200 eurós eljárási díjakat szabtak ki (Maroni–Tremonti-rendelet, 2011; Szabó, 2012; Polchi, 2012). 2013-ban a lampedusai hajókatasztrófa hatására a migrációs politikában enyhülés következett be. Részben ez utóbbinak, részben a nemzetközi eseményeknek köszönhetően a 2014 és 2016 közötti időszak a bevándorlás tekintetében kiugró éveket jelentett (több rekordadattal). Ez a felerősödő migrációs nyomás aztán ismét arra késztette az olasz kormányzatot, hogy változtasson politikáján. Tulajdonképpen már 2017-től ismét szigorodó bevándorláspolitikát láthatunk, amely a 2018-ban koalíciós kormányban hatalomra kerülő Matteo Salvini belügyminisztersége alatt kiadott Salvini-dekrétumokban csúcsosodott ki (Salvini-dekrétumok, 2018–2019; Dömös, 2019). Ebben az időszakban – többek között – tovább szigorodtak a tartózkodási engedélyek kiadásának feltételei, ugyanis a törvény megnehezítette, hogy az érkezők humanitárius okokból szerezzenek menekültstátuszt. Giuseppe Conte második, majd Mario Draghi szakértői kormánya idején a belügyminiszter, Luciana Lamorgese nem sokat változtatott a korábbi irányvonalon, de bizonyos pontokon enyhébb szemléletet képviselt.

A 2022 óta regnáló, Giorgia Meloni vezette kormánytól a bevándorláspolitikát tekintve kezdetben még radikális irányváltásra, további szigorodásra lehetett számítani, ám idáig ez nem látszik megvalósulni, és új elemekkel kiegészülve maradnak az eddigi prioritások. A hangsúly továbbra is a határvédelmen és a visszatoloncoláson van, amelynek szigorítása folyamatosan napirenden van. Meloni retorikájának fontos eleme a legális és illegális bevándorlás közötti különbség kiemelése és az utóbbi elleni határozott fellépés sürgetése. Ehhez kapcsolódik több észak-afrikai országgal kötött kétoldalú megállapodás, valamint a sokat vitatott albániai központok megnyitása is. E politikát és az ezt kísérő retorikát tanulmányozva érdekes, hogy egyfajta kettősséget láthatunk e téren: a legális és illegális bevándorlás már említett kettéválasztását, az illegális bevándorlás elleni harcot, ugyanakkor a legális bevándorlás kapcsán gazdasági érvek hangsúlyozását. Meloni szerint ez követendő modell, amely a szigorú határvédelmet és a gyakorlatiasan kezelt munkavállalási célú migrációt ötvözi. Nem meglepő ez a pragmatikus lépés, hiszen Olaszország Európa egyik leginkább elöregedő társadalma, alacsony születésszámokkal. Tehát tulajdonképpen korlátozottan nyitott rendszer, ahova az uniós munkavállalók könnyen beléphetnek, ám az EU-n kívüliek létszámát éves kvótákhoz kötik. Ez az úgynevezett Decreto Flussi, amely 2023 óta hároméves tervezéssel, de éves bontásban is meghatározza, hogy hány Unión kívüli munkavállaló érkezhet az országba. Ez alól kivételt jelentenek azok a nem európai, de magasan képzett személyek, akik EU-s kék kártyával kvóta nélkül, egész évben, feltételekkel munkát vállalhatnak. Az irreguláris bevándorlás feltartóztatását szorgalmazó és a határok fokozott védelmét támogató stratégiához kapcsolódóan a kormány 2026 februárjában elfogadta és a parlament elé terjesztette az Európai Unió Migrációs és Menekültügyi Paktumának végrehajtásáról szóló tervezetet is (Munkaügyi Minisztérium, 2026).

Az olasz szabályozást végignézve azt állapíthatjuk meg, hogy a bevándorláspolitika a jelenséget elsősorban határrendészeti kérdésnek tekinti, és legfontosabb törekvései az irregulárisan érkezők feltartóztatása, országhatárokon kívül tartása, megnehezítve nemcsak az országba való belépést, hanem az ideiglenes, legális ott-tartózkodást vagy éppen az állampolgárság megszerzését is, s ezáltal akadályozva az integrációt és a társadalmi kohéziót célzó törekvéseket (Paparusso et al., 2016). Illetve amnesztiahirdetésekkel időről időre fontosnak tartja a már ottlévők jogi helyzetének rendezését. A vizsgálatokból összességében egy hol szigorodó, hol megengedő bevándorláspolitika rajzolódik ki, amely az előremutató, az integrációt fókuszba állító, hosszú távú szabályozás helyett sokáig jóval inkább az eseményekre adott reakcióként jelentkezett. Az utóbbi években a Meloni-kormány által bevezetett Decreto Flussi olyan új elemként jelent meg, amely a sürgető gazdasági szempontok figyelembevételével árnyalja ezt a képet, és a bevándorlást teljesen ellehetetlenítő szigorú intézkedések helyett sokkal inkább a munkaerőpiaci szükségletek és a társadalmi aggodalmak közötti egyensúly keresése jellemzi. Ezen intézkedésekben egy tudatosabb, a migrációt hosszabb távon is alakítani, befolyásolni akaró attitűd is megfigyelhető. Ugyanakkor a már ottlévők beilleszkedésével foglalkozó integrációs politika továbbra is fragmentált, pedig a mindenkori bevándorláspolitikának szerves része kellene hogy legyen az integrációról való gondolkodás. Így a harmadik szektorra, a civil szervezetekre nagy hangsúly helyeződik, egyébként nemcsak az integrációs folyamatok tekintetében, hanem a bevándorlással kapcsolatban felmerülő minden probléma esetén. Az alulról szerveződő, „utcai szintű” kezdeményezésekre való erős támaszkodás egy gyengén koordinált intézményi rendszerben dilemmákat vet fel a reflexivitás, a méltányosság és a fenntarthatóság terén a bevándorlók számára nyújtott szociális szolgáltatásokban (Barberis–Boccagni, 2014).

A hiányzó elemeket az olasz civil szervezeti réteg próbálja pótolni. Itáliában hagyományosan az olasz politikai kultúra fontos jellemzője a civil kurázsi, ennek megfelelően számtalan ilyen szervezet működik. A Belügyminisztérium hivatalos listája szerint Olaszországban jelenleg közel nyolcszáz bevándorlókkal foglalkozó regisztrált civil szervezet van. Ezekhez hozzáadódnak a nem regisztrált szervezetek, amelyek nem kerültek bele ebbe a válogatásba, illetve azok is, amelyek a bevándorlók által alapított szervezetek listáján szerepelnek. Ezek alapján Olaszországban a legvisszafogottabb becslések alapján is közel ezer olyan szervezet van, amely a migrációval foglalkozik (Dömös, 2019).

DILEMMÁK, KONFLIKTUSOK AZ OLASZORSZÁGOT ÉRINTŐ BEVÁNDORLÁS TERÉN

Ezen a ponton érdemes arra is kitérni, hogy mit is jelentenek az etikai dilemmák vagy konfliktusok a bevándorláshoz kapcsolódóan. Ha a bevándorlást tágabb perspektívából vizsgáljuk, az egyik legalapvetőbb kérdésnek, egyfajta origónak tekinthető a „befogadni vagy nem befogadni” témája, amely az állami szuverenitás és az emberiesség elvének ütközéseként is értelmezhető. A kérdést úgy is megfogalmazhatjuk, hogy erkölcsi kötelessége-e egy államnak minden bajbajutottat befogadni. Mindenkit mindig be kell fogadni? Hol van ennek a határa, és mi alapján lehet dönteni erről? Csupán ebből a néhány egyszerű kérdésből is látható, hogy a témának akár csak a felületes ismertetése is meghaladja e dolgozat kereteit, mivel komplex jogi, filozófiai és jogfilozófiai kérdéseket vet fel. Azt viszont láthattuk az olasz bevándorláspolitika áttekintése során, hogy az állam inkább a feltartóztatás elve mellett teszi le a voksát, míg az olasz civil szervezetek sokkal inkább az emberi jogok mentén, humanitárius szempontokat is figyelembe véve szabályozott, de befogadáspárti nézetet vallanak, amelyet az alább ismertetett főbb konfliktusok is jól reprezentálnak. E fejezetben az Olaszországot érintő bevándorlás legfontosabb dilemmáit járjuk körbe, elsősorban a civil szervezetek perspektívájából.

Olaszországban a bevándorlással kapcsolatos etikai dilemmák alapvetően a bevándorláspolitika, a bürokratikus gyakorlat, a szociális ellátórendszer és a társadalmi attitűdök összetett kölcsönhatásaiból fakadnak. A civil szervezetek ebben a képletben sokszor az ütközőzóna szerepét töltik be.

A dilemmák első csoportja az olasz bevándorláspolitika mentén keresendő, amely megnehezíti az országba való belépést, a legális tartózkodást és legfőképpen az állampolgárság megszerzését. Vagyis az egyik központi probléma, hogy az állam nem biztosít megfelelő jogi státuszt a bevándorlók számára, és így megnehezíti az integrációt. Az, hogy a bevándorlók törvényessé tétele hogyan, milyen mértékben és milyen feltételek mellett történjen, komoly viták tárgya. Ahhoz, hogy egy bevándorló legálissá tegye olaszországi létét, tartózkodási engedélyt (permesso di soggiorno) kell igényelnie. Ennek érvényessége a vízumokéhoz igazodva hat–kilenc hónap, valamint egy vagy három évre szólhat, attól függően, hogy az illető szezonális munkát végez, valamilyen oktatásban vagy képzésben vesz részt, önálló vállalkozása, esetleg határozatlan idejű munkaviszonya van, vagy családegyesítés céljából igényli az engedélyt (Olasz Rendőrség, 2024). Annak, aki minimum egyéves tartózkodási engedélyért folyamodik, egy integrációs szerződést is alá kell írnia, amelyben vállalja bizonyos beilleszkedési célok teljesítését. A tartózkodás következő lépcsőfoka a hosszú távú tartózkodási engedély megszerzése, ez 2007 óta egységes uniós engedély (permesso di soggiorno UE per soggiornanti di lungo periodo). A hosszú távú tartózkodási engedélyt öt év folyamatos itáliai lét után lehet megszerezni. Kiadásának feltételeként a kérelmezőnek igazolnia kell, hogy rendelkezik legalább a szociális támogatás éves összegének megfelelő minimális jövedelemmel, és nem jelent veszélyt a közrendre vagy az állam biztonságára, s a kérelemhez többek között csatolni kell a megfelelő lakhatást igazoló dokumentumokat is. 2010-től az engedélyhez olasz nyelvi tesztet is kötelező elvégezni, 2021-től pedig kiskorúaknak öt-, felnőtteknek tízévente meg kell újítaniuk a kártyát, elsősorban biztonsági és adminisztratív okok (például elavulhat a fénykép, biztonságtechnológiai fejlődés), illetve részben az EU-szintű egységesítés miatt. A státusz tehát továbbra is állandó, a megújításkor általában nem kell újra igazolni a korábban vizsgált feltételeket, kivéve a közbiztonsági ellenőrzést (Olasz Rendőrség, 2024). Az EU-ban az olasz tartózkodási engedélyek megszerzése nincs a legszigorúbb feltételekhez kötve, de „[a] tartós jogi bizonytalanság és várakozási időszakok, valamint a tartózkodási engedélyek megszerzésével és megújításával járó bürokratikus nehézségek gyakran vezetnek ahhoz, hogy a migránsok hosszan tartó jogi bizonytalanságot élnek meg, amely intézményes bizonytalansághoz és úgynevezett limbo (köztes, bizonytalan) státuszhoz vezet” (Bonizzoni–Dotsey, 2021: 119).

A legális itáliai lét következő lépcsőfoka az olasz állampolgárság (cittadinanza), amely a bevándorlás legálissá tételével kapcsolatban az egyik hosszú évek óta húzódó vitás kérdést okozza. Megszerzése nehéz, mivel alapvetően a ius sanguinis elvén alapul, azaz vérségi alapon jár. A törvények értelmében olasz állampolgárok mindazok, akiknek legalább az egyik szülőjük olasz. Ha valaki bevándorló szülők gyermeke, de Olaszországban született és ott is él, tizennyolc éves korától kérvényezheti az állampolgárságot. Bizonyos esetekben, szülői kérésre korábban is van mód ennek megszerzésére. Az állampolgárságot a vérségi alapon kívül házassággal és hosszabb, legáltalánosabb esetben minimum tízéves olaszországi tartózkodással is meg lehet kapni (Bevándorlási ügyintéző portál). Hogy mit is jelent mindez? Azok a másodgenerációs bevándorlók, akik már Itáliában születtek, ott járnak iskolába, anyanyelvük az olasz vagy annak valamelyik helyi dialektusa, az állam számára felnőttkorukig tulajdonképpen láthatatlanok. Nem nehéz belátni ennek destruktív hatását, amely nem az integrációjukat, hanem a kívülállóságukat fogja erősíteni, és könnyen vezethet szélsőségek felé forduláshoz. Az állampolgárság nemcsak jogi keret, hanem kijelöli az inklúzió és exklúzió határait is. Azt, hogy ki tartozik a politikai közösséghez, ki rendelkezik az állampolgári státuszhoz kapcsolódó gyakorlatokkal, részvétellel és kompetenciákkal. A bevándorlók felől nézve különösen fontos szempont a valahová tartozás (belonging), a társadalmi elfogadás és az is, hogy ezáltal biztosíthatják gyermekeik jövőjét (Haas et al., 2014). Vagyis az állampolgárság biztonságot ad, javítja az életkörülményeket, és a jövőre nézve perspektívát nyújt. Olaszországban az állampolgárság ügye épp ezeket nehezíti meg: a másodgenerációs bevándorlók számára nemcsak egy jogi státusz megszerzése válik nehézkessé vagy hosszú és bonyolult folyamattá, hanem az gyengíti a politikai-társadalmi közösséghez tartozást, a biztonságérzetet, a jövőbe vetett hitet és így a beilleszkedés lehetőségét is. A többségi társadalom oldaláról pedig szintén nehezíti az el- és befogadást.

A tartózkodáshoz és állampolgársághoz kapcsolódó elhúzódó eljárásokat egyfajta időbeli határképzésként is értelmezhetjük, mivel korlátozott jogokat nyújtanak, és késleltetik, illetve megnehezítik az integrációt. Az irreguláris bevándorlók helyzete növeli a rendezetlen migrációs státuszok számát, a törvények változása pedig tovább akadályozza és csökkenti az integráció lehetőségét. A civil szervezetek többsége pontosan tisztában van e nehézségekkel, ezért sokuk végez jogi segítségnyújtást, amelynek egyik célja, hogy a bevándorlók státusza minél előbb rendeződjön. A római Szent Egyed közösségnek a Trasteverén külön központja van, ahol – többek között – a jogsegélyre is nagy hangsúlyt fektetnek. De ugyanígy megemlíthető a Centro Astalli egyházi szervezet is, amely a Piazza Venezia szomszédságában működő központjában szintén nyújt jogi szolgáltatást (Interjú, 2016a, 2016b). Az állampolgárság megszerzéséről szóló közéleti vita rendszeres résztvevője a civil szféra, amely jellemzően a befogadóbb állami szabályozást támogatja, és gyakorta hangsúlyozza, hogy az inklúzió első lépcsőfoka – a nyelv elsajátítása mellett – az alapvető politikai jogok biztosítása. Létezik kifejezetten a másodgenerációs bevándorlók állampolgársági kérdésével foglalkozó civil szervezet is: az Olaszok Állampolgárság Nélkül (Italiani senza cittadinanza) 2016 óta azon dolgozik, hogy javítsa az állampolgársági törvényt (L91/1992). A kérdés a civil szervezetek különböző kampányainak is visszatérő témája: kiemelendő az „Én is Olaszország vagyok” (L’Italia sono anch’io), amelyet 2011-ben indítottak, több mint húsz állami és egyházi civil szervezet (többek között az ARCI, a Caritas Italiana és az Acli) részvételével, és az a célja, hogy előmozdítsa a bevándorlók és gyermekeik állampolgársági reformját, könnyebb és igazságosabb legyen az állampolgárság megszerzése, tágabban értelmezve pedig széles körű, alapvető politikai jogokat biztosítson. Annak ellenére, hogy törvényjavaslat-módosításait a parlament nem fogadta el, a mozgalom jelentős hatást gyakorolt az olasz közbeszédre, segítette e kérdés megismertetését a társadalommal és a róla szóló közös gondolkodást. A mozgalom a másodgenerációs bevándorlók jogegyenlőségéért való küzdelem szimbólumává vált (arci.it, é. n.).

Az időbeli korlátozások mellett gyakori konfliktusforrást jelentenek a térbeli határok is. Idetartoznak azok a – már korábban is érintett – dilemmák, amelyek arra a kérdésre vezethetők vissza, hogy ki és milyen feltételek mellett léphet be az országba. A civil szervezetek ebben a vonatkozásban a leggyakrabban a tengeri átkelések miatt kerülnek konfliktusba az állammal. A bevándorlók három fő útvonalon érkeznek Olaszországba, amelyek közül a legveszélyesebb a tengeren keresztül vezet. 2016-ban több mint száznyolcvanezer érkező mellett közel négyezer-hatszázan vesztették életüket, míg az elmúlt évtizedben mintegy hetvenegyezer dokumentált eltűnés történt. A Covid-járvány utáni időszakban a migránsok száma ismét megnőtt, 2023-ban csaknem százhatvanezer fő érkezett ezen az útvonalon (UNHCR, 2026; ISPI-infografika, 2024). A bevándorlás utóbbi tíz évéből számtalan olyan esetet lehetne megemlíteni, amely érzékelteti, hogy ez a migrációs útvonal milyen komoly problémák forrása, és jól illusztrálja a fejezet elején felvetett alapvető dilemmát is: miként hozható egyensúlyba az emberi élet védelmének kötelezettsége és az állami szuverenitásból fakadó határvédelem?

A Földközi-tengeren történő bevándorlás 2015–2016-os kiugró növekedése és a lampedusai hajókatasztrófa utóhatásaként számos civil hajó kezdett mentésbe, amit immáron a politika sem nézhetett tétlenül. A civil szervezetek és az állam komoly, etikai színezettől sem mentes ellentétben találták magukat. Míg a civil szervezetek elsősorban arra az emberi jogi imperatívuszra hivatkoztak, hogy életeket mentenek, az olasz állam nem bírta az ezzel járó migrációs nyomást. A Gentiloni-kormány 2017-ben új Magatartási és Civil Kódexet dolgozott ki a civil mentőhajók számára, hogy a mentési protokollt összehangolja és ellenőrzött keretek közé terelje, így csökkentve az embercsempészetet a Földközi-tengeren (Magatartási és Civil Kódex, 2017). A kódex nagy tiltakozási hullámot váltott ki a civil szervezetek részéről, sokan ideiglenesen be is szüntették a mentési tevékenységüket (Zalan, 2017; La Stampa, 2017). A mentési protokoll hatására az érkezők száma a harmadára csökkent (UNHCR, 2026), de ez továbbra is tüneti kezelés maradt, nem oldotta meg a már meglévő és elsősorban az integráció hiányából fakadó problémákat, illetve a migráció push faktoraira sem gyakorolt tényleges hatást. A probléma ideiglenes megoldását jól mutatja, hogy 2023-ban ismét jelentősen megnövekedett az érkezők száma (UNHCR, 2026). Ugyanebben az évben a kódex jelentősége háttérbe szorult, mivel új törvényerejű rendeletet vezettek be (1/2023), amely még szigorúbban szabályozza az NGO-k mentéseit. Többek között előírja, hogy a mentés után azonnal biztonságos kikötőt kell kérni, engedély nélkül nem szabad egymás után több mentést végezni, és a civil szervezetek a mentettekről kötelesek adatot szolgáltatni a hatóságoknak. A 2017-es kódexhez képest fontos eltérés, hogy ezek kötelező érvényű szabályozások, amelyek áthágása szankciókat von maga után. A civil szervezetek szerint ez alapvetően politikai szabályozás, amely nem a mentést segíti, és nem humanitárius oldalról közelíti meg a problémát. A rendeletet nemzetközi szinten is bírálták, az Európa Tanács kifogásolta, hogy egy olyan alapvető jogot, mint amilyen a tengeren bajba jutott életek mentése, nem volna szabad korlátozni. „A humanitárius szervezetek tengeri jelenlétét ugyanis egy »kritikus jellegű« tevékenység részének tekintik, amelynek szabadsága nem korlátozható – különösen annak fényében, hogy a tengeren azóta nincs megfelelő állami vagy európai szintű kutató- és mentőművelet, hogy véget ért az olasz »Mare Nostrum« misszió, megszűnt a közös Triton-művelet, illetve az EU tagállamai leállították a Sophia-művelet tengeri járőreit” (ASGI, 2023). A kritikák ellenére a törvényerejű rendelet később törvénnyé vált (2023/n.15). A tengeri mentés problematikájára a civil szféra fontos javaslata a lampedusai hajókatasztrófa hatására a humanitárius folyosók kidolgozása volt. Ezek a folyosók tulajdonképpen olyan mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a nemzetközi védelemre szoruló személyek biztonságos és legális áthelyezését Olaszországba (Interjú, 2023). Ez a modell azért is számít innovatívnak, mert teljesen olasz, civil szerveződésből fejlődött ki, és nemcsak életeket ment, hanem egy olyan jó gyakorlat, vagy ha úgy tetszik, stratégia szemléletét ültette át, amely túllép az ideiglenes megoldásokon, és hosszú távon gondolkodik a probléma kezeléséről. „A civil kezdeményezések vizsgálata e témakörben azért is releváns, mert képesek a nehéz helyzetekben gyorsan beavatkozni, informális összeköttetéseket teremteni az intézményekkel és bizalmi kapcsolatot kiépíteni a helyi közösségekkel” (Dömös, 2024). A humanitárius folyosók egyszerre mentenek életet, és szabályozzák a migrációs folyamatokat. Vagyis a feltétel nélküli tolerancia és a migrációt invázióként kezelő szélsőséges nézetek között jelent középutas megoldást.

A tengeri migrációval kapcsolatos feszültségek nemcsak politikai és etikai, hanem jogi szinten is megjelennek. Ezt jól példázza Hirsi Jamaa és mások ügye, amely már korábban rámutatott e problémák súlyára. 2009 májusában Lampedusa szigetéhez közel az olasz parti őrség eritreai és szomáliai emberekkel teli hajót tartóztatott fel. A korábban megkötött olasz–líbiai baráti szerződés értelmében átszállították őket az olasz felségjelzésű hajóra, és mindannyiukat visszavitték a kiindulási pontjukra, Líbiába. A tömeges kitoloncolás a bevándorlók akarata ellenére történt, nem azonosították őket, nem kaptak tájékoztatást a sorsukról, és nem adták meg nekik a jogot, hogy nemzetközi védelmet kérjenek. Az Olasz Menekültügyi Tanács, amely nem kormányzati szervezet, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitte az ügyet. A bíróság szerint Itália megsértette a Nemzetközi Emberi Jogi Egyezmény 3. cikkét, amely a megalázó bánásmódra és a kínzásra vonatkozik (EJEB-ítélet, 2012). A szerződés értelmében összesen 471 embert toloncoltak vissza Líbiába, akiknek a későbbi sorsát nem ismerjük (Dömös, 2019).

A korábbi intézkedések korlátozott hatékonysága és a folyamatos jogi viták nyomán az olasz kormány olyan új megoldások felé fordult, amelyek további etikai és jogi dilemmákat vetnek fel. 2023-ban Giorgia Meloni olasz és Edi Rama albán kormányfő aláírta azt az öt évre szóló megállapodást, amelynek értelmében Itália kiszervezheti Albánia területére a menekültjogi eljárást (Benvenuti, 2024). Az egyezményt 2024-ben az olasz törvényhozás mindkét háza elfogadta, s a komoly belföldi és nemzetközi tiltakozások ellenére elindult a „tesztüzem”. Olaszország két központot épített Shëngjin kikötőjénél és a szárazföld belsejében, Gjadër településen. Az előbbi első befogadási, míg az utóbbi kitoloncolási központként működik. A szerződés értelmében itt szállásolják el azokat a migránsokat, akik ugyan Albániában vannak, de olasz joghatóság alá tartoznak (Protocollo, 2023; Dossier, 2023). A megállapodás célja, hogy enyhítse az Olaszországot érő migrációs nyomást, mégpedig úgy, hogy a tengeren kimentett menedékkérők egy részét (a megállapodás részletezi, hogy kiket) ide szállítják, és kérelmeiket gyorsított eljárásban bírálják el, ezt követően pedig az olaszok saját költségükön elszállítják őket. Ahogy láthatjuk, ez a menedékkérelmek extraterritoriális kezelését jelenti, amely nem új keletű kísérlet Európában, ám az olasz az első példa, amely meg is valósult. A több mint egyéves működés során a problémák is sorra mutatkoztak meg. Már a tervezet elfogadásakor komoly jogi kérdések merültek fel. A civil szervezetek általában az emberi jogok és a menedékkérők jogainak megsértését, ellehetetlenítését látták az intézkedésben, amely lehet, hogy megakadályozza az Európába lépést, de ezzel ellentmond a nemzetközi jog és az európai egyezmények által elfogadott védelmi és mentési kötelezettségeknek, és végső soron nem lesz eléggé elrettentő erejű, csak az érintettek szenvedését fogja fokozni (Vargha, 2024: 6). A megállapodás alkotmányjogi aggályokat is felvetett, kezdve azzal, hogy az olasz hajók, amelyek felveszik ezeket az embereket a tengeren, már olasz területnek számítanak, ahonnan tulajdonképpen bármilyen jogi eljárás nélkül kitoloncolják őket egy másik országba. Ez nyilvánvalóan számos nemzetközi és európai szabálynak, illetve az olasz alkotmány szellemiségének is ellentmond. A legtöbb szakértő azt is kifogásolja, hogy semmi garancia nincs arra, hogy ezek a migránsok ugyanolyan jogeljárásban részesülnek, amilyenben az Európai Unió területén részesülnének. További problémát jelent, hogy a megállapodás szerint csak azokat szállítják át Albániába, akik biztonságos országból érkeznek, azonban az, hogy Olaszország melyeket tekinti ilyennek, vitatott, és az olasz kormány aktuális érdekeihez igazodva változhat. Fontos megemlíteni: az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy egy ország csak akkor minősíthető biztonságosnak, ha mindenki számára az, és teljes területe megfelel ennek a feltételnek. Ennek értelmében sem Banglades, sem Egyiptom nem számít ilyen országnak, ahonnan egyébként az első átszállított bevándorlók érkeztek (Medici senza frontiere, 2024). A civil szervezetek a megállapodás azon elemét is bírálták, mely szerint az olasz hatóságok a hajón, rövid idő alatt, megfelelő egészségügyi és nyelvi-kulturális közvetítő nélkül döntik el, ki szállítható át Albániába. Ez pedig, ahogy az első esetek is bizonyítják, tévedésre ad lehetőséget, hiszen kiskorúakat vagy éppen betegeket is Albániába vittek, ahonnan aztán Olaszországba kellett szállítani őket. Ez a gyors döntési mechanizmus igaz a menedékkérelmek elbírálására is, amelyet mind a szakértők, mind a civil szervezetek vitatnak a felületessége miatt (Benvenuti, 2024).

A több mint egyéves működés tapasztalatai a paktum hatékonyságáról is számot adtak, így ennyi idő távlatából is jól látható, hogy a központok és a művelet fenntartása drága, a hatékonyságuk pedig nem megfelelő. A rendszer kiépítéséhez – amelynek a költségét harmincegymillió euróra becsülték, de végül a duplájába került – és fenntartásához a Meloni-kormány több más alaptól (oktatás, egészségügy, vészhelyzeti alap) is elvont pénzt, miközben a rendszer működtetése folyamatos jogállami korlátokba ütközik (ActionAid, 2025: 6–8). „[K]ülföldön építettek és tartanak fenn létesítményeket úgy, hogy más célokra szánt pénzeket csoportosítottak át, miközben Olaszország területén a fogvatartási központokban számos hely üresen maradt; egyértelmű aránytalanság alakult ki az adminisztratív fogvatartás költségei között Olaszországban és Albániában […] megsokszorozódtak az átszállítások, és elkerülhetetlenül beiktatták az Olaszországba való visszatérés köztes lépését is” (ActionAid, 2025). Nemcsak a fenntartás költségei magasabbak, hanem az életkörülmények is rosszabbak Albániában, mint az olaszországi központok esetében, ezt támasztja alá az ActionAid és a Bari Egyetem közös kutatása is, amely ezzel kapcsolatban arra is felhívta a figyelmet, hogy 2025. március és október között kilencvenöt önkárosítás történt az albán központokban.

A szakértők és civil szervezetek tiltakozása, valamint az olasz és az uniós jogi blokkolás ellenére az olasz kormány ragaszkodik a megállapodáshoz, az átszállítások tovább folynak, csak kevésbé látható módon. A 37/2025-ös törvényerejű rendelettel pedig azt is lehetővé tették, hogy az Olaszország területén tartózkodó irreguláris bevándorlókat is át lehet vinni az albán központokba.

A migrációval kapcsolatos dilemmák nem érnek véget a belépés és a tartózkodás szabályozásánál, hanem az országon belül, az integráció folyamatában is jelentkeznek. Erről a témáról önmagában is szólhatna egy egész tanulmány, így most csak egyetlen elemét, az első lépcsőfokának tekinthető befogadórendszereket emeljük ki. Eredetileg ez jól tagolt szisztéma volt, amelyben a befogadás különböző szintjeinek megfelelően osztották el az érkezőket. A rendszer alapszintje az Elsősegély- és Befogadóközpont (Centri di Primo Soccorso e Accoglienza, CPSA) volt, amely után az embereket a menedékkérelem alapján szétválasztották. Aki menedékkérelemért folyamodott, az a CARA-központokba került (Centri di Accoglienza per Richiedenti Asilo – Menedékkérők Befogadó Központjai), míg aki nem élt ezzel a lehetőséggel, az a CDA-központokba (Centri di Accoglienza – Befogadóközpontok). A rendszer második szintje, az úgynevezett SPRAR-központok (Sistema di protezione per richiedenti asilo e rifugiati – Menedékkérők és Menekültek Védelmi Rendszere) az integrációért voltak felelősek. Ide azok kerülhettek, akiknek sikeresen elbírálták a menedékkérelmét, vagy akik tartózkodási engedélyt kaptak. A központoknak van egy speciális változatuk, az úgynevezett CIE (Centri di Identificazione ed Espulsione), vagyis az Azonosítási és Kitoloncolási Központok. A 2018-as Salvini-dekrétum következtében a rendszer szigorodott és megváltozott, kétszintűvé vált (Salvini-dekrétumok, 2018–2019). Az első szintre a hot spotok és az Első Befogadóközpontok (Centri di Prima Accoglienza, CPA) kerültek, amelyek felváltották a korábbi CPSA-, CDA- és CARA-központokat. A második szinten a korábbi SPRAR helyén az úgynevezett SIPROIMI- (Sistema di protezione per titolari di protezione internazionale e per minori stranieri non accompagnati – Nemzetközi Védelemben Részesülők és a Kísérő Nélküli Külföldi Kiskorúak Védelmi Rendszere) központok jöttek létre, ahova azok kerültek, akik már valamilyen pozitív választ kaptak a menedékkérelmükre, valamint a kísérő nélküli kiskorúak. Az intézkedés csökkentette e központok szerepét, valamint a hozzáférést a nemzetközi védelemben részesülőkre, a kísérő nélküli kiskorúakra és egyes különleges esetekre korlátozta. Vagyis az új rendszer szűkítette a védelemben részesülők körét, és minden más csoportot a CPA-ba és a CAS-ba (Centri di Accoglienza Straordinaria – Rendkívüli Befogadóköz-pontok) irányított. A rendszer új elemét, a CAS-központokat eredetileg vészhelyzetekre hozták létre, de az egyik leggyakoribb elhelyezési formává váltak, amelyek nagy befogadókapacitással rendelkeztek, de korlátozott integrációs szolgáltatásokat nyújtottak. A CIE-központok lényegében megmaradtak, csak más elnevezést kaptak (CPR – Centri di permanenza per i rimpatri – Visszatoloncolási Központok). 2020-ban a rendszer újabb, részleges irányváltáson és enyhülésen ment át (130/2020-as törvényerejű rendelet, az úgynevezett Lamorgese-dekrétum). Az első szintre a hot spotok és az Elsődleges Befogadóközpontok (CPA) mellett a Rendkívüli Befogadóközpontok (CAS) kerültek. A SIPROIMI-rendszert átnevezték SAI-ra (Sistema Accoglienza Integrazione – Befogadási és Integrációs Rendszer), és kibővítették a jogosultak körét, valamint a szolgáltatásokat is újradefiniálták. A jelenlegi szabályozás, amelyet a 2023/20-as törvényerejű rendelet (az úgynevezett Cutro-dekrétum) vezetett be, újabb megszorító fordulatot jelent, és lényegében visszatér a 2018-as szabályozás logikájához. A dekrétum csökkentette a szerepét a decentralizált befogadásnak, amelyet ma már kizárólag a nemzetközi védelemben részesülők számára tartanak fenn. A migráció kezelésében a CPA- és CAS-központok fokozott használatát erősítette, a menedékkérők számára elérhető integrációs szolgáltatásokat pedig tovább korlátozta, ezáltal az ellátás lényegében az alapvető szükségletekre szűkült (Osservatorio, é. n.). Az integráció kérdésköre így a migráció kezelésének egyik legfontosabb belső konfliktuszónájává vált. A civil szervezetek e téren is vállalják a konfrontációt az állami befogadórendszer folyamatos nyomon követésével és az ezzel kapcsolatos problémák megfogalmazásával. A rendszer egyik legtöbb kritikával érintett pontját a kitoloncolási központok jelentik, amelyek alapvetően alacsony hatékonysággal és gyakorta az emberi jogokat súlyosan megsértve működnek. Ezzel kapcsolatban a LasciateCIEentrare elnevezésű hálózatot kell megemlíteni, amely hosszú évek óta nemzeti kampányt folytat a bevándorlók adminisztratív fogvatartása ellen. „2011-ben annak hatására alakult meg, hogy a Belügyminisztérium korlátozta a sajtó hozzáférését a CIE- és CARA-központokhoz.” Azóta is küzdenek „a migráció kriminalizálása ellen, ugyanis nézetük szerint az embereket nem lehet megfosztani alapvető jogaiktól, a szabadságuktól csak azért, mert illegálisan vannak az országban. Kifogásolják a kitoloncolási központokban a fogvatartási körülményeket, valamint hangsúlyozzák, hogy a rendszer súlyos költségeket ró az államra, miközben alacsony hatékonysággal működik. A civil kezdeményezés a CIE/CPR helyett alternatív megoldásokat és hatékonyabb integrációs törekvéseket javasol, valamint hangsúlyozza, hogy a bevándorlás erősödéséből adódó kérdések rendezéséhez olasz és közös európai megoldásokra egyaránt szükség van” (Dömös, 2019: 137–138).

A fent bemutatott példák jól szemléltetik, hogy az Olaszországot érintő bevándorlás

több szinten is konfliktusokat generál, ami hozzájárul ahhoz, hogy a migráció kezelése tartós dilemmák forrása maradjon.

KONKLÚZIÓ

A tanulmány célja az volt, hogy rámutasson az olaszországi bevándorlás etikai dilemmáira, amelyek ütközőzónájában kiemelt szerepet játszanak az olasz civil szervezetek.

A bemutatott példák alapján az olaszországi migráció kezelésének főbb nehézségei több szinten – jogi, politikai és társadalmi dimenzióban – jelennek meg. Az e téren tapasztalható ellentmondások nemcsak az állami szabályozás és a humanitárius szempontok között feszülnek, hanem az integráció gyakorlatában is megmutatkoznak, és elemzésük nem pusztán az itáliai viszonyok megértését segíti, hanem általában is tágítja a migrációról való gondolkodás kereteit. A felvillantott dilemmák – amelyek erkölcsi kérdésekként is értelmezhetők – olyan jelentős társadalmi vitákat foglalnak magukban, amelyek az olasz közbeszédet és a tudományos diskurzust is alapvetően meghatározzák. A migráció kérdése több alapvető értékkonfliktus mentén ragadható meg. A dilemmák első nagy csoportja a humanitárius, valamint az állami szuverenitásból, illetve biztonsági megfontolásokból fakadó érdekek ütközése mentén keresendő. A legegyszerűbben az előző fejezetben már említett kérdéssel foglalható össze: be kell-e fogadnia egy államnak minden érkezőt? Láthattuk, hogy az olasz állam a migrációs politika alakítása során elsősorban saját lakosainak és erőforrásainak védelme mellett teszi le a voksát (biztonság- és határvédelmi fókuszú migrációs politika). Ezzel szemben a civil szféra sokkal inkább a humanitárius elvek hangsúlyozásával érvel, legyen szó a tengeri átkelések kapcsán a humanitárius folyosókról, az állampolgárság kiterjesztéséről vagy a befogadórendszerek felülvizsgálatáról az emberi jogok mentén (CIE).

A kérdés feltehető úgy is, hogy az életmentés vagy az elrettentés fontosabb-e a bevándorláspolitika megalkotása során. A tengeri átkelések és 2017-től működő szabályozásuk megadja erre a választ: a mindenkori olasz vezetés elsősorban elrettenteni szeretné az érkezőket, és biztonságpolitikai kérdésként kezeli ezeket az embereket. Ezzel szemben az olasz civil szervezetek sokkal komplexebb, humanitárius szempontokat is figyelembe véve közelítik meg a migráció összetett jelenségét. Felhívják a figyelmet, hogy a tengeri átkeléseknél nem lehet kizárólagos szempont a határvédelem, a tengeri mentés nem humanitárius jog, hanem a nemzetközi jogba mélyen beágyazott kötelezettség. Minden hajónak kötelessége megmenteni az emberi életeket, s ezt egyetlen állam jogszabálya sem írhatja felül. Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy az NGO-k tevékenysége is világos és jogilag rendezett kereteket igényel.

A bevándorláshoz kapcsolódó dilemmák az egyéni jogok és a közösségi érdekek konfliktusaként is értelmezhetők. Vagyis joga van-e mindenkinek egy jobb élet reményében más országokba vándorolni, vagy a társadalom biztonsága és stabilitása tekintendő az elsődleges szempontnak? Olaszországban a migrációs politika elsősorban az utóbbira helyezi a hangsúlyt. A migrációban érintett országok gyakorta kötnek nemzetközi szerződéseket, hogy mérsékeljék a bevándorlást. Olaszország is kötött ilyen szerződéseket, amelyek a társadalom és a civil szféra egy részében rendszerint felzúdulást, erős kritikát szoktak kiváltani, főként emberi jogi aggodalmak miatt.

A migráció a gazdasági haszon és a társadalmi feszültségek konfliktusa is, amely Itáliában főleg az utóbbi években, a Meloni-kormányzat idején vált igazán releváns kérdéssé. Megjelent a bevándorlás pragmatikusabb, a fennálló helyzetet inkább formálni, alakítani kívánó nézete, amely a gazdasági érdekeket is figyelembe veszi. Ez nyilvánvalóan nem új aspektus, de egyértelmű hangsúlyeltolódás figyelhető meg. Az is jól látható, hogy ez a sok szempontból megújult bevándorláspolitika egyensúlyozni próbál a gazdasági érdekek és a társadalmi feszültségek között. Ezzel kapcsolatban a civil szervezetek arra is egyértelműen rávilágítanak, hogy a migráció kezelése nem csupán biztonsági vagy gazdasági kérdés, egy komplex jelenséget csak komplex bevándorláspolitikával lehet hatékonyan kezelni, amelynek az integráció is szerves része.

A migrációs politika legjelentősebb törésvonalai az emberiességi szempontok, az állami önrendelkezés, az egyéni jogok, a közösségi stabilitás és a gazdasági érdekek mentén húzódnak. E dilemmáknak gyakorta nincs is megfelelő megoldásuk, csak bizonyos prioritások nyomvonalán meghozott, sokszor egyoldalú döntések vannak. Ugyanakkor egyfajta egyensúly megtartására mindenképpen törekedni kell. Olaszország esetében pontosan láthatjuk, hogy a problémák és az olasz NGO-k munkája alapján hol vannak ebben a legnagyobb hiányosságok. A civil szervezetek nézőpontja így nem pusztán kiegészíti, hanem alapvetően új megvilágításba is helyezi az olasz bevándorlás legfontosabb dilemmáit.

Absztrakt

A mesterséges intelligencia (MI) alkalmazása a segítő hivatásokban – így a szociális munka, a mentálhigiéné, az oktatás és a mediáció területén – mára megkerülhetetlen szakmai valósággá vált, amely alapvető etikai dilemmákat vet fel. A tanulmány a hazai és nemzetközi szakirodalom, tudományos etikai irányelvek, a gyakorlat, valamint a legfrissebb jogszabályi keretek (például a 2025. évi LXXV. törvény és az EU MI-rendelete) elemzésével vizsgálja a technológia nyújtotta lehetőségeket és kockázatokat. Az elemzés kitér az adatvédelem, a titoktartás, az algoritmikus torzítás és a döntési felelősség kérdéseire. Bár az MI hatékonyan támogatja a korai diagnózist és a szakemberek tehermentesítését, nem pótolhatja az empátiát és az intuitív döntéshozatalt. A vizsgálat konklúziója szerint a technológia kizárólag kiegészítő eszközként, szigorúan szabályozott etikai keretek között alkalmazható. A segítő szakmák felelőssége a tudatos társadalmi reflexió és olyan folyamatok kidolgozása, amelyek elsődlegesen az emberi autonómiát és a sérülékeny csoportok védelmét szolgálják.

Kulcsszavak: mesterséges intelligencia (MI), segítő hivatások, etika, integráció

DOI: 10.56699/MT.2026.2.6

A mesterséges intelligencia (a továbbiakban: MI) a legújabb technikai vívmány. Hatását többen az ipari forradaloméhoz hasonlítják, mivel teljesen megváltoztatja a 21. századi ember hétköznapjait, a technikához való viszonyát, emberi kapcsolódásait és a gondolkodását. Ez a transzformáció a humánszolgáltatások és a segítő hivatások szinte minden területét érinti, közvetlen hatást gyakorolva mind a szakemberek, mind a kliensek életére és életminőségére (Magyarország kormánya, 2025; Somosi–Hajdú, 2023; Szalay, 2023).

Az MI létrejötte és használata a segítő szakmákban új feladatokat generál, és új távlatokat nyit meg a diagnosztika, a tájékoztatás, a kísérés és a terápiás folyamatok területén. Ugyanakkor véleményem szerint tudományos szempontból kiemelt figyelmet igényel az a kérdés, hogy a digitális környezetben és az automatizált rendszerek használata során miként tarthatók fenn a segítő szakma alapértékei. Például hogyan fog a jövőben megjelenni az információhoz való hozzáférés területén az egyenlő esélyek megteremtése, a kapcsolattartásban a biztonságos tér kialakítása, a titoktartás biztosítása, valamint az egyéni segítés során a képessé tevés és a felelős kísérés.

A segítő szakemberek és a kliensek jelenleg gyakran információs deficitben vannak a technológia jogi és etikai korlátaival, valamint az egyénre gyakorolt hosszú távú pszichológiai hatásaival kapcsolatban. Az elmúlt két évben végzett tudatos megfigyeléseim, összegzéseim – amelyek többségükben konferenciákon, hazai és nemzetközi képzéseken alapultak – megerősítették bennem e hiányosságok súlyát. Szupervizori, mediátori praxisomban és az egyetemi oktatásban is mindennapossá vált a kérdés: miként dolgozik együtt a kliens a technológiával, és ez hogyan befolyásolja a segítő kapcsolatot?

Az MI-re adott kormányzati és jogi válaszok elemzése során arra jutottam, hogy míg nemzetközi szinten egyes szervezetek – mint az ASWB (Association of Social Work Boards) – már tíz évvel ezelőtt kidolgozták a technológia alkalmazásának etikai standardjait például a szociális munka területén (ASWB, 2015), addig a hazai szabályozási környezet az EU 2024/1689. számú rendeletének végrehajtásáról szóló 2025. évi LXXV. törvénnyel (Magyar Országgyűlés, 2025) csak most hozza létre az egységes jogalkalmazási kereteket. A segítő szakmák többségében még csak szakmai értekezések szintjén foglalkozunk a szakmai dilemmákkal, kérdésekkel, a gyakorlatba való átültetés sok helyen még el sem kezdődött.

A segítő szakmákban tapasztalható információs deficitre és a mindennapi praxis során felmerülő kérdésekre reagálva ebben az esszében szeretném összefoglalni legfőbb gondolataimat. A témát a következő kérdések mentén gondoltam végig. Használjuk-e az MI-t a segítő munkában, segítő folyamatokban vagy a hétköznapjainkban? Ha igen, mire és melyiket? Ha nem, miért nem? Van-e, amitől tartunk a mesterséges intelligenciával kapcsolatban? Van-e relevanciája a munkánkban való használatának? Hol vannak ennek a határai, és milyen etikai kérdések merülnek fel a használat során?

A cikkben összefoglalom a legfontosabb megállapításaimat a kérdések mentén haladva, hátha segítenek a szakembereknek az MI tudatos használatában vagy a lehetséges szakmai keretekre irányuló közös gondolkodásban.

ALAPOK

„A mesterséges intelligencia (angolul: artificial intelligence, AI) alatt olyan szoftveralapú technológiákat értünk, amelyek magukban foglalják a gépi tanulást, a logikai és tudásalapú rendszereket és statisztikai megközelítéseket” (Szalay, 2023: 2).

A szakirodalomban a gépi tanulást általában olyan adatfeldolgozó folyamatként írják le, amely nagy mennyiségű – online vagy korábban rögzített – adat statisztikai elemzésével tár fel összefüggéseket, és ebből új ismereteket hoz létre. Ha modellezzük ezt a folyamatot, azt mondhatjuk, hogy az adott szoftver először is összegyűjti a világhálóról vagy más gépi környezetből származó, korábbi vizsgálatok során tárolt adatmennyiséget. Másodszor statisztikai eljárásokkal elemzi őket, harmadszor pedig a megadott kérdés vagy utasítás alapján összefüggéseket keres, és megállapításokat tesz. Végül az azonosított mintázatokból jövőbeli döntéseket, előrejelzéseket vagy terveket javasol a felhasználónak, illetve más alkalmazásoknak (Magyarország kormánya, 2025; Szalay, 2023).

A gépi tanulásnak három formája van: A (1) regressziós algoritmusokat főként akkor használja a rendszer, amikor számokkal kell dolgozni. Ilyen kérdések merülnek fel például a statisztikai, pénzügyi, gazdasági és a mérnöki adatok elemzésekor (James et al., 2021). A (2) klasszifikációs/osztályozó algoritmusok olyan gépi tanulási módszerek, amelyek előre meghatározott kategóriákba sorolják az adatokat. Céljuk új, címkézetlen megfigyelések osztályának a meghatározása a tanító adatok alapján (például veszélyeztetett vagy sem). A (3) clustering vagy klaszterezési eljárások olyan adatgyűjtési módszerek, amelyek alkalmazásának kezdetekor nem ismert az adatok közötti kapcsolat, azaz nincs előre definiált célváltozó. A cél az, hogy az adathalmazon belül rejtett mintázatokat, csoportokat azonosítsunk statisztikai és gépi tanulási módszerek segítségével. Ezek az összefüggések segíthetik a döntéstámogatást vagy a későbbi modellezést (Elemzésközpont, 2026).

Habár mindhárom módszernél meghatározó a bevitt adat, az utolsó gépi tanulási eljárás veti fel a legnagyobb kérdéseket, hiszen ebben az esetben a rendszerek tényszerű szűrés és osztályozás nélkül tanulnak emberi adatokon, melyek nem mentesek az emberi előítéletektől, sztereotípiáktól és a téves adatoktól. Az adatok forrásának azonosítása, követése sok esetben kérdéses (Somosi–Hajdú, 2023).

Az első szoftverek a marketing és a piac területén a fogyasztási szokásaink feltérképezésére és manipulálására jöttek létre (Calo, 2014). Gondoljunk csak a Google-ra vagy a Facebookra. Az MI önmagában nem tudja vagy „akarja” manipulálni az embert a válaszaival, de az adatelemzés, a tartalomgenerálás és az algoritmusok révén erős eszközzé válhat az emberek véleményének és viselkedésének befolyásolására, mivel tanulási alapja az emberi érzésekre, vágyakra gyakorolt hatások mentén jött létre (Narayanan, 2023). A gépi tanulási módszerek közötti különbségtétel rávilágít, hogy a segítő szakmákban alkalmazott MI-rendszerek nem azonos mértékben hordoznak szakmai és etikai kockázatokat. A legmagasabb kockázat a klaszterezési eljárásokat használó alkalmazások esetében van. A kockázat ezeknél a technológiáknál túlmutat a statisztikai hibákon, hiszen az ellenőrizetlen adatokon való tanulás közvetlenül vezethet algoritmikus torzításhoz és a rendszer „hallucinációihoz”. Ez a segítő folyamatban nem csupán technikai hiba, hanem melegágya a diszkriminatív döntéshozatalnak, amely súlyosan sértheti az emberi méltóságot.

JOGI KERETEK

A 2025. évi LXXV. törvényben pontos definíciót találunk a mesterséges intelligenciára, és megjelennek azok a szempontok is, amelyekre a használat során ügyelni kell:

„A mesterséges intelligencia olyan gépalapú rendszer, amelyet úgy terveztek, hogy különböző szintű autonómiával működjön, és amely a telepítés után is mutathat adaptivitást, valamint amely explicit vagy implicit célok érdekében a kapott bemenetek alapján következtetéseket von le arra vonatkozóan, hogyan állítson elő olyan kimeneteket – például előrejelzéseket, tartalmakat, ajánlásokat vagy döntéseket –, amelyek befolyásolhatják a fizikai vagy virtuális környezetet” (Magyar Országgyűlés, 2025: 2).

Explicit vagy implicit célokat említve a megfogalmazás alapján a gépi vagy ember által szolgáltatott adatok használatáról beszélünk. Az adataink használatának lehetősége ezzel teljesen szabaddá vált, és ez hosszú távon kockázatot jelenthet. Ha velünk, az ügyféllel vagy esetleg az esettel kapcsolatos információ felkerül az internetre, onnantól fogva az MI a definíció és a rendszer működése alapján felhasználhatja saját tanulása, döntései és javaslatai elkészítéséhez (Magyarország kormánya, 2025: 15, 23; Szalay, 2023: 11).

A veszélyeket felismerve négy fő alapelvet vettek figyelembe a jogalkotásban:

1. Az emberi autonómia tiszteletben tartásának Az MI ne irányítsa vagy manipulálja az embert, ne veszélyeztesse a demokratikus folyamatokat.
2. A károk megelőzésének elve; azaz a MI-alkalmazások álljanak ellen az online térben terjedő vírusoknak, rosszindulatú külső beavatkozásoknak, és garantálják az egyéni, valamint a társadalmi biztonságot.
3. A méltányosság elve az MI fejlesztése és alkalmazása során az emberi előítéleteket tükröző algoritmikus torzítások és a diszkriminatív hatások tudatos kiküszöbölését jelenti, célja pedig a technológia igazságos, átlátható és elszámoltatható működésének garantálása minden társadalmi csoport számára.
4. A magyarázhatóság elve: „A megbízható MI-rendszerek nyomon követhetők, döntéseik megmagyarázhatók” (Szalay, 2023: 5). Ez alapján tájékoztatni kell a felhasználókat, hogy MI-rendszerrel kerültek kapcsolatba, hogyan működik az MI-rendszer, milyen képességei vannak, milyen módon és megbízhatósággal használja a rendelkezésére bocsátott adatokat.

Ha a segítő szakmák oldaláról vizsgáljuk ezeket az alapelveket, gyakorlati alkalmazásuk a segítő folyamatokban számos etikai dilemmát vet fel, különösen a döntési felelősség és az adatkezelés területén.

A technológia hazai kereteit a 2025. évi LXXV. törvény határozza meg, biztosítva az összhangot a 2024 augusztusában hatályba lépett EU 2024/1689 európai uniós MI-rendelettel (EU, 2024) és a fenti irányelvekkel. A szabályozás kiemelt figyelmet fordít az alapvető jogok tiszteletben tartására, az emberi autonómiára és a sérülékeny csoportok védelmére.

Magyarország Mesterséges Intelligencia Stratégiáját ezen jogszabály alapján készítették el (Magyarország kormánya, 2025). A stratégia és a jogszabály is kiemelt figyelmet fordít a sérülékeny csoportok védelmére, ennek tagjai többek között az álláskeresők, a kis- és középvállalkozók, valamint különösen kiemelt célcsoportként a gyermekek. A kormányzat 2025-től 2030-ig irányozta elő a célok megvalósítását, és a stratégia zászlajára a társadalmi jóllét és az életminőség javítását tűzte ki.

A stratégia elsősorban gazdasági, oktatási, elemzési és fejlesztési célokat fogalmaz meg. A kiemelt célok között szerepelnek a következők: a hazai gazdaság modernizációja, a kkv-szektor termelékenységének növelése, a kulcságazatok digitális átalakítása, például az egészségügy vagy a gyártástechnológia és az oktatási rendszer alapjaiban való megújítás. Az a cél, hogy a jövő generációi már készségszinten kezeljék az MI-t. A stratégiai célok kitérnek a jelenlegi munkavállalókra is, hiszen számukra kiterjedt átképzési programokat irányoznak elő a munkaerőpiaci stabilitás megőrzése érdekében. Az MI használatával kapcsolatos célok között a tudatosság növelése és az etikus használat népszerűsítése fogalmazódik meg. A jövőben a technológia ne félelmet, hanem segítőeszközt jelentsen a mindennapokban a felhasználók életében. A kormányzati célkitűzések között szerepel továbbá egy olyan nemzeti rendszer kiépítése, amely támogatja a hazai fejlesztésű nyelvi modellek és innovatív megoldások létrejöttét az informatikai szoftverek világában. A magyar nyelvű nagy nyelvi modellek (LLM) fejlesztésének célja – ez a stratégia szerint a nemzeti szuverenitás megőrzésének alapvető feltétele –, hogy a globális, angol nyelvi alapú modellekkel szemben olyan hazai megoldások születhessenek, amelyekben az MI-technológia-alapú szoftverek mélyebben értik és használják a magyar nyelv kulturális és nyelvtani sajátosságait, és így hatékonyabbá váljanak a közszolgáltatásokban és az automatizált ügyintézésben. A szabályozás rugalmas, és a technológia gyors fejlődése miatt éves felülvizsgálatot ír elő (Magyarország kormánya, 2025).

A stratégia elolvasása során az volt a benyomásom, hogy ambiciózus, és sok irányt szabályoz, célja az MI használatának minél szélesebb, célzottabb elterjedése. Azonban a segítő területekkel kapcsolatban szinte semmi konkrét iránymutatás nem jelenik meg benne.

A stratégia az MI-t a társadalmi jóllét és az életminőség javításának eszközeként kezeli. Épp ezért fontos, hogy a segítő szakemberek is gondolkodni kezdjenek ezeken a lehetőségeken, hiszen ha az egészségügy, az oktatás és az ügyintézés területén ez lesz az alaptechnológia, akkor számunkra is megkerülhetetlenné válik.

Összefoglalva az uniós és a hazai MI-szabályozás egyértelműen az emberi autonómia, az alapjogok és a sérülékeny csoportok védelmét helyezi a középpontba, ugyanakkor a segítő szakmák számára kevés konkrét gyakorlati iránymutatást ad. A gépi tanuláson alapuló rendszerek alkalmazása különösen az adatkezelés, a döntési felelősség és az algoritmikus torzítások terén hordoz kockázatokat. A jogi keretek ezért önmagukban nem elegendők. Az MI felelős használata a segítő szakemberek tudatos etikai reflexióját, aktív szakmai szerepvállalását teszi szükségessé.

LEHETŐSÉGEK

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen lehetőségeink vannak ma az MI használatára. Az általam megkérdezett szakemberek többsége leginkább személyes célokra használja az MI-t. A válaszok és a statisztikák alapján Magyarországon a leggyakrabban használt mesterségesintelligencia-alapú alkalmazások a következők:

1. ChatGPT (OpenAI): ezt a chatbotot használják a legszélesebb körben szövegíráshoz, ötleteléshez, kódoláshoz és összetett feladatok megoldásához.
2. Google Gemini: a Google ökoszisztémájába integrált MI-asszisztens, amely valós idejű információk keresésére és a tartalom összefoglalására alkalmas.
3. Microsoft Copilot: a Microsoft 365 alkalmazásaiba (Word, Excel, PowerPoint) és a Windowsba épített eszköz.
4. Claude (Anthropic): Terjedelmes dokumentumok elemzésére, szerkesztésre és szöveghűségre használják. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a használt szövegre adott válaszban szigorúan a megadott forráshoz tartja magát, nem talál ki és nem használ külső információkat, és nem ferdíti el a tényeket az általa feltételezett eredmények alapján.
5. Perplexity AI: MI-alapú keresőmotor, amely forrásmegjelöléssel válaszol a kérdésekre (Török, 2025).

Az emberek többsége tanulásra és információkeresésre használja ezeket az alkalmazásokat. A gyerekek és a fiatalok házi feladatok megoldásához, a közösségi médiába szánt posztok létrehozásához, kép- és hanganyag szerkesztéséhez, míg a felnőttek hosszabb szövegek összefoglalásához, jelentések és dokumentumok készítéséhez, illetve különböző témák gyors megértéséhez, valamint tájékozódásra használják a szoftvereket. A hozzám érkező és általam oktatott segítő szakemberek körében kiemelten sok esetben jelent meg lehetőségként a fordítás és idegen nyelvű szövegek javításának lehetősége.

A segítők szakmai tevékenységük során a leggyakrabban munkájuk megkönnyítése érdekében az adminisztrációhoz, tájékozódáshoz használják. Az egyéb szakmai alkalmazhatóság és a tudatos szakmai használat csak nagyon kevés esetben jelenik meg, pedig ma már kiterjedt lehetőségek vannak a kliensek támogatására, és körük egyre jobban bővül. A következőkben megpróbálok néhány ilyen lehetőséget bemutatni a szakemberek számára.

Az utóbbi években az MI-n alapuló chatbotok, például a ChatGPT, egyre fontosabb szerepet töltenek be a mentális és szociális támogatás területén is. Az MI-alapú eszközök sok esetben a személyes segítő szolgáltatásokat megelőzve jelennek meg a fiatalok és a kliensek támogatásában (Luo et al., 2025). Az MI-alkalmazások válaszaikban gyakran szolgálnak érzelmi támogatással, tanácsadással az önreflexió eszközeként. Xiaochen Luo és munkatársainak (2025) kutatása az MI szociális munkába való integrálásának modelljét mutatja be. A tanulmány empirikus adatokkal és esettanulmányokkal támasztja alá, hogy az MI-eszközök – például chatbotok, prediktív analitikák és automatizált döntéshozók – alkalmazhatók, és gyakran megelőzik a hagyományos személyes szolgáltatásokat a kliensek, különösen a fiatalok körében. A kutatás azt is kimutatta, hogy a felhasználók jelentős része érzelmi támogatás, stresszkezelés és személyes problémák megvitatása érdekében fordul a generatív MI-hez (Luo et al., 2025).

A mentális egészséggel kapcsolatos chatbotok különösen azért váltak népszerűvé, mert könnyen hozzáférhetők, anonim módon használhatók, és folyamatos, napi huszonnégy órás támogatást képesek nyújtani (Soppari et al., 2025) – szemben a mentálhigiénés szakemberekkel.

A szociális munka világában az információs és kommunikációs technológiai eszközök használata már ma is jelentős az adminisztráció és az online kapcsolattartás terén. Több olyan területet is találtam, amely nagymértékben képes hozzájárulni a szociális munka fejlődéséhez.

Kockázatbecslés a gyermekvédelemben: A prediktív analitikai rendszerek (például az Egyesült Királyságban alkalmazott modellek) több százezer ember adatait – köztük iskolai hiányzásokat, díjhátralékokat és rendőrségi feljegyzéseket – elemezve képesek kiszűráni a veszélyeztetett családokat, és előre jelezni a gyermekbántalmazás kockázatát. Az MI használatával forradalmasíthatják a szociális diagnózisok készítését és a gyermekvédelmet, s a beavatkozások preventív jelleggel valósulhatnak meg (Tóth, 2025).

Idősgondozás és biztonságtechnika: Az idősgondozásban alkalmazott okosotthonok és állapotmonitorozó eszközök, például a SensFloor elnevezésű „okospadló”, a mozgásmintázatok elemzésével képesek előre jelezni a várható eséseket vagy az állapotromlást. A ForeStream az önálló életvitelt támogató távfelügyeleti rendszer: intelligens kamerarendszert alkalmaz, amely hosszabb távon képes a viselkedési mintázat változásának jelzésére, rövid távon pedig az esésjelzésre, arcfelismerésre. A NOBI rendszer észleli az elesést, segíti a tájékozódást, éjszaka biztonsági fényt kapcsol be, a lefekvésről és felkelésről értesíti az egészségügyi személyzetet, figyelmeztet a folyadékfogyasztásra, a testmozgásra, emlékeztet a gyógyszerek bevételére, felügyeli az alvó személyt, és csatlakoztatható az egészségügyi nyilvántartásokhoz. Az MI idősotthoni alkalmazása segíthet a gondozásban, és tehermentesítheti a munkatársakat (Tóth, 2025).

A mentális állapot felmérése és a chatbotok: Az MI-rendszerek képesek hatalmas adatbázisok feldolgozására, segítve a korai diagnózist olyan betegségeknél, mint a demencia vagy a depresszió. Speciális chatbotok, például az Evebot, egyszerű chatbeszélgetések alapján szorongásra utaló jeleket azonosítanak. Más algoritmusok strukturált és nem strukturált adatok (például MRI-felvételek, laboreredmények vagy kognitív tesztek) elemzésével adnak megbízható prognózist olyan betegségekről, mint például a demencia (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Szenvedélybetegségek diagnosztikája: A W-Sud chatbot és hasonló alkalmazások folyamatosan monitorozzák a kliens hangulatát, fájdalomszintjét és szerhasználat utáni vágyódását, segítve a visszaesés megelőzését. Léteznek szimulációs programok (például SBIRT), amelyek célja a problémás szerhasználat korai felismerése és a veszélyeztetettek kiszűrése (Tóth, 2025).

A pszichológiában és a mentálhigiénés folyamatokban az MI használata a diagnosztikától a terápiáig terjed. PTSD-altípusok azonosítása: az MI segítségével kifinomultabb, személyre szabott diagnózisok állíthatók fel például a PTSD esetében, az algoritmusok kérdőívek, klinikai tesztek és vérbiomarkerek alapján azonosítják a betegség altípusait. A terápiás folyamat során érzékelők elemezhetik az arckifejezést, a hangszínt és a szívritmust, valós idejű visszajelzést adva a kezelés sikeréről (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Szociális készségek fejlesztése és mérése: A mentálhigiénés robotok, például Paro (a robotfóka) és az eBear szociális interakciókkal támogatják az izolált vagy depressziós embereket. Az autizmus spektrum zavarral élő gyermekek számára fejlesztették ki a Nao robotot, amely a szociális készségek (imitáció, empátia) fejlesztésében támogatja őket azáltal, hogy segít felismerni az empátiát és a kötődést (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Közösségimédia-alapú diagnosztika: innovatív módon az algoritmusok nagy mennyiségű közösségimédia-poszt (például Reddit) tartalomelemzésével képesek kimutatni a mentális egészséggel, szorongással vagy öngyilkossági szándékkal kapcsolatos változásokat egy adott populációban (Tóth, 2025).

Szenzoros mérések a terápiában: Különböző érzékelők képesek az ülések alatt az arckifejezés, a hangszín és a szívritmus elemzésére, ami azonnali visszajelzést ad a szakembernek a kliens érzelmi állapotáról és a beavatkozás sikerességéről (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

A technológia típusa szerint a következő alkalmazáscsoportokat különböztethetjük meg:

• Chatbotok és digitális asszisztensek: A chatbotok az egyéni szükségletek és a gondolkodás alapján alakítják ki a segítő párbeszéd és módszerek hálóját a felhasználó számára. Olyan népszerű alkalmazások, mint a Woebot vagy a Ginger.com,

„gamifikált” kognitív-behaviorista technikákat, mindfulnessgyakorlatokat és folyamatos hangulatmonitorozást tartalmaznak, széles körben elérhetők és népszerűek. Specifikusabb chatbotok is léteznek, például a már említett W-Sud, amely a szerhasználat csökkentésében, a fájdalom és a vágyódás monitorozásában segít (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

• Az öngondoskodást segítő applikációk: mobilalkalmazások (például Health) és okosórák, melyek képesek a terápián kívüli információgyűjtésre, például az alvási mintázat vagy a fizikai aktivitás regisztrálására, visszajelzést adva a kliens állapotáról (Tóth, 2025; Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

• Online önsegítő platformok: olyan integrált rendszerek, mint például az m-RESIST,

amely monitorozza a beteg tüneteit, biológiai adatait, és önelfogadást támogató tanácsokkal látja el a felhasználót (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

• Edukatív alkalmazások: A szakemberek képzésében segítenek az MI-n alapuló szimulációk (például virtuális családlátogatások). Ezek az alkalmazások biztonságos környezetben teszik lehetővé a pontosabb készségfejlesztést (Tóth, 2025).

Az itt felsoroltak csak egy kis részét jelentik a már működő eszközöknek. A technológiai fejlődésnek köszönhetően kínált innovatív eszközök tudatos integrálása nemcsak a szakmai hatékonyság növelésének lehetőségét hordozza magában, hanem a segítő szakmák módszertani megújulását is szolgálja, lehetővé téve, hogy a szakemberek az adminisztratív terhek helyett valóban a kliensek egyéni szükségleteire és a mélyebb kapcsolati munkára fókuszálhassanak.

HATÁSOK

Az MI hosszú távú hatásvizsgálata folyamatos, de vannak olyan pozitív és aggasztó hatások, amelyek már most is láthatók. Kezdjük az ügyfelek és segítők számára jelentkező előnyök áttekintésével.

Az MI-alapú szoftvereknek köszönhetően az ügyfelek huszonnégy órán át kaphatnak segítséget, és így kérdéseikkel nem maradnak magukra. A hatalmas információs adathalmazoknak köszönhetően széles körű tájékoztatáshoz juthatnak hozzá rövid időn belül. Az MI felismerheti a vészhelyzeteket, és értesítheti az életmentő egységeket, illetve jelezheti a szakszolgálatok felé a veszélyeztetett állapotot. Képes felismerni a problémákat, különbséget tenni köztük, és a megfelelő szakemberhez irányítani a klienst. A jelzések így pontosabbak, és az ügy vagy az ügyfél előbb kaphat megfelelő segítséget (Tóth, 2025; Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Ahol van internet-hozzáférés, és adottak a technikai feltételek, a szolgáltatáshoz való hozzájutás biztosított. A kliensek szabadabban intézhetik ügyeiket, és akár távolról is kapcsolódhatnak a segítő szakemberhez. A nyelvi moduloknak köszönhetően nem csak a helyválasztás vált szabaddá, hanem az információhoz való hozzájutás is, hiszen a nemzetközi információk épp olyan könnyen elérhetők a saját anyanyelvükön az ügyfelek számára, mint bármi más. A tolmácsalkalmazásokkal könnyebbé válik a kapcsolattartás és a közös munka a külföldi kliensekkel (Magyarország kormánya, 2025).

Talán a legtisztábban mérhető hatás az adminisztratív tehermentesítés. Az adatelemzés fokozásával rövidebb idő alatt összegezhetők a kliensadatok. Az MI a repetitív, adminisztratív munkafolyamatok – e-mailek megválaszolása, rögzítés egyszerre több rendszerbe, időpontfoglalás stb. – átvállalásával lehetőséget ad a segítők idejének felszabadítására, így azok több kapacitást és energiát fordíthatnak a valódi, érdemi kapcsolódásra a kliensekkel. Lehetőség nyílik továbbá nagy mennyiségű strukturált és nem strukturált adatot (például korábbi esettanulmányokat, laborleleteket) gyorsan összegezni, így a szakember pillanatok alatt kimutatásokat, éves beszámolókat, elemzéseket készíthet akár bonyolultabb esetekkel kapcsolatban is. Ezáltal a munkája hatékonyabbá és átláthatóbbá válik.

Az alacsony intenzitású beavatkozások, amelyeknél a támogatási formák kevés közvetlen szakemberi részvételt igényelnek, például szociális területen (segélyek igénylésének támogatása, hivatalos ügyek koordinálása, információs tanácsadás esetében), az MI lehetőséget ad a szakember helyettesítésére. Beléphetnek a chatbotok és önsegítő alkalmazások, amelyek alkalmasak ezen esetek, kérdések kezelésére. Így felszabadulhatnak helyek, és a szakembereknek nem kell túlzott esetszámmal dolgozniuk.

Az MI hozzájárulhat a szakemberek kiégésének megelőzéséhez azáltal, hogy a szociális munka, a mentálhigiéné és például konkrétan az idősellátás területén az MI-alapú rendszerek csökkentik a folyamatos felügyeletből adódó stresszt és a fizikai megerőltetést (Tóth, 2025; Ujhelyi–Zsoldos, 2022). A prediktív analitikai rendszerek a gyermekvédelemben segíthetnek a veszélyeztetett családok gyorsabb és pontosabb kiszűrésében, ami csökkenti a szakemberek bizonytalanságát és a döntéshozatallal járó terheket. Ezenkívül az egyes algoritmusok segítségével mérhetők az ügyfél reakciójának, elégedettségének és empátiájának jelei az üléseken, a segítő beszélgetéseken, visszajelzést adva a terapeuta, illetve a szociális munkás munkájának hatékonyságáról. Az, hogy a szakember követheti, észlelheti, és transzparensen igazolhatja munkája sikerességét, bizonyítottan csökkenti a kiégés veszélyét, hiszen megszűnik vagy csökken a sikertelenség érzése.

Az MI olyan eszköztárat biztosít a segítő szakemberek számára, amelynek segítségével tájékoztató anyagokat, felületeket hozhatnak létre, melyeken keresztül meg tudják szólítani az online térben „rekedt” fiatalokat is. Mindenki számára elérhető és érthető kommunikációs platformokat hozhatunk létre, transzparensebbé téve a munkánkat a társadalomban.

Végül, de nem utolsósorban az MI-alapú szimulációs oktatási platformok (például virtuális családlátogatások, szimulált segítő beszélgetések) lehetővé teszik a nehéz helyzetek biztonságos környezetben való gyakorlását. Ma már lehetőség nyílik megismerkedni, konzultálni a különböző szakmák nagy neveivel, például a virtuálisan létrehozott Freuddal, Junggal vagy idővel akár Ferge Zsuzsával is. Így a nehéz helyzetekben a szakemberek számára is létrejön egy huszonnégy órában elérhető konzultációs tér. Ez növeli a segítők szakmai magabiztosságát és felkészültségét, ami hosszú távon ellenállóbbá teszi őket a stresszel és a kiégéssel szemben (Szalay, 2023; Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Összegezve: az MI-alapú rendszerek képesek nagy mennyiségű adat gyors feldolgozására, ami támogatja a döntéshozatalt, javítja a szolgáltatások hatékonyságát, célzottságát, és jelentős erőforrásokat szabadíthat fel a segítői területeken.

DILEMMÁK ÉS FÉLELMEK

A teljes képhez fontos, hogy feltárjuk a felmerülő dilemmákat és kérdéseket is. Kezdjük társadalmi szinten, ahol az MI elterjedése hosszú távon növelheti az egyenlőtlenségeket és a munkanélküliségtől való félelmet. A technológia fokozatos térnyerése már most is munkahelyek megszűnéséhez vezet, ami miatt növekszik a társadalmi feszültség (OECD, 2024).

Az új technológiák bevezetésének velejárója, hogy munkakörök szűnnek meg, újak jönnek létre, és ezáltal a munkaerőpiaci erőviszonyok teljesen átrendeződnek (Zsinkó, 2025). Azonban az MI által generált változások esetében az átrendeződési idő nem negyvenötven év, hanem jóval rövidebb, mint bármikor a történelemben. Annak, aki dolgozni szeretne, új készségeket, tudást kell szereznie, mert ha nem teszi, lemarad, vagy kiszorul a munkaerőpiacról. Ha a napi folyamatokat nézzük, az MI-t alkalmazó munkatársaihoz képest valóban lemarad az, aki nem használja e technikát, hatékonysága csökken, és egyre frusztráltabbá válik. A technikai fejlődés következtében rengeteg új kifejezés, szó került be a közbeszédbe, ami nehezíti az egymáshoz való kapcsolódást, hiszen aki nem használja ezeket, nem érti, miről van szó. Ez fokozatosan szétválasztja a munkahelyi közösségeket, és új, elszigetelt csoportokat hozhat létre. Az eddig is meglévő generációs feszültségek felerősödhetnek a készségek és a nyelvhasználati szakadékok miatt.

A jelenleg ingyenesen elérhető MI-alkalmazások beépülnek a mindennapjainkba. Megkönnyítik és átalakítják azokat a gondolkodási folyamatokat, amelyekre szükségünk van a döntéseink meghozatalához. A rendszer- és folyamatszintű problémamegoldó gondolkodásra sok esetben már nincs szükség, hiszen az összefüggéseket, megoldásokat tálcán kapjuk az MI-alapú programoktól.

Gondoljunk bele egy egyszerű példába: az utazásunk megtervezésébe. A mai technológia pár másodperc alatt megtervezi és megszervezi az utazásunkat. Nincs szükségünk naprakész információgyűjtésre, rangsorolásra, térképhasználatra, cselekvésre és döntési folyamatokra. Kizárólag a telefonunk vagy a gépünk és internet kell hozzá. Ez olyan szintű könnyebbséget jelent, amitől az ember könnyen függővé válhat. Minimális energiaráfordítással kapjuk meg a szükséges információt, és így látszólag időt, energiát takarítunk meg. De – mert mindig van egy de – nézzük meg más oldalról ezt a példát. Ülök a gép előtt, és utasításokat adok, átengedem a döntést, és „most azonnal” várom a választ. Ha pedig már itt vagyok, és várnom kell, még azt is megkérdezem, hogy…, vagy megnézek egy rövid videót.

Ismerős a példa? Az időnket a géppel kettesben töltöttük. A problémamegoldás során nem kapcsolódtunk másokhoz, nem jött létre valós interakció. Nem próbáltunk aktív gondolkodással megoldani egy problémát. A döntéseket átadtuk egy gépnek (mikor, hova, hogyan stb.). Elvesztettük az időérzékelésünk egy részét, mivel a felszabaduló időnket gyakran olyan tevékenységekkel töltjük ki, amelyek nem feltétlenül szükségesek számunkra. Ennek során figyelmünket sokszor felesleges vagy számunkra kevéssé releváns információk kötik le. Nem töltünk időt aktív fizikai cselekvéssel. A választ azonnal szeretnénk, ami csökkenti a késleltetési képességünket, s emiatt a hétköznapokban a várakozás nehézzé válik, hiszen az offline térben az információk lassabban terjednek. Az online és MI-alapú kommunikáció során elvész a vizuális és auditív támpontok egy része azáltal, hogy megszűnik a nonverbalitással átszőtt interakció. Emiatt kommunikációnk beszűkülhet, és átalakulhat érzelemmentes utasításhalmazzá. Ha ez és ehhez hasonló folyamatok mindennapossá válnak, hosszú távon változni fog az emberek egymással folytatott kommunikációja, türelme és problémamegoldó képessége. Ez azon fiatalok körében, akik sok időt töltenek az online térben, már most megtapasztalható, hiszen az aktív figyelmük ideje csökkent, a fókusztartás sokak számára nehézkes, kommunikációjuk beszűkült, tényleges emberi kapcsolódásaik száma nagymértékben lecsökkent.

Az is fontos kérdés, hogy mi fog történni a társadalomban, ha az eddig ingyenes szogáltatások fizetőssé válnak. Az online szolgáltatásokhoz való hozzáférés létszükségletté vált, gondoljunk csak az egészségügyi dokumentumok kezelésére, az időpontfoglalást támogató rendszerekre vagy az oktatási kommunikációs felületekre. Lassan az MI is beépül a mindennapjainkba, de mi lesz azokkal, akik az anyagi helyzetük, képzettségük, képességeik, technikai körülményeik vagy digitális ismereteik hiánya miatt nem tudnak hozzáférni az MI-alapú eszközökhöz, szolgáltatásokhoz? A társadalmon belül ez nagymértékben felerősítheti az egyenlőtlenséget, és kiváltsággá teszi a szolgáltatásokhoz, lehetőségekhez való hozzáférést. A probléma a segítő szakembereket éppúgy sújtja, mint az ügyfeleket.

A segítő szakmákban komoly nehézség a digitális kompetenciák hiánya. A szociális munkások 71,5 százaléka soha nem vett részt ilyen képzésen. „Megfelelő képzés nélkül fennáll a veszélye, hogy a szociális munkások alacsony színvonalú online szolgáltatásokat kezdenek el végezni” (Tóth, 2025), és nem lesznek képesek a leszakadó ügyfeleket megfelelő módon támogatni.

A másik nagy dilemmát az adatok jelentik. A segítő szakmák esetében az egyik alapvető etikai keretünk a titoktartáshoz és az adatkezeléshez kapcsolódik. A nyílt online terekben való mozgásunk és adattárolásunk során fennáll a hackelés és az adatszivárgás veszélye. Egy másik komoly probléma, hogy az ingyenesen használt MI-alapú programok esetén, sőt még néha a fizetőseknél is automatikusan elfogadjuk az adataink felhasználását anélkül, hogy ellenőriznénk az útjukat. Ezzel átadjuk őket ismeretleneknek. Az adataink a szoftverüzemeltető cég vagy a weboldalt birtokló egyén tulajdonába kerülnek át, és innentől szabadon gazdálkodhat vele. Lehetségessé válik például, hogy a segítő folyamat során kinyert szenzitív adatokat marketingcélokkal értékesítik. Tehát a kérdés az, hogy amikor mondjuk egy interjú hanganyagát begépeltetjük vagy egy ügy adatait kielemeztetjük, ezekkel az alkalmazásokkal elég körültekintően járunk-e el az adatok védelme tekintetében.

Komoly kérdés az is, hogy kit terhel a felelősség (a fejlesztőt, a szolgáltatót vagy a szakembert), ha az algoritmus hibás diagnózist ad, vagy nem ismeri fel időben, hogy a kliens kárt tehet magában vagy másokban. Ajánlhatom-e én ennek tudatában ezeket az alkalmazásokat? Jelenleg a jogi felelősség tisztázatlansága kérdésessé teszi számomra, hogy mit kezdünk ezekkel a helyzetekkel. Illetve hogyan járjunk el szakmailag felelősen azokkal az ügyfelekkel, akik a segítő folyamattal párhuzamosan konzultálnak az MI-vel, és az teljes egészében más irányba viszi az ügyfél kísérését? Kié a felelősség ebben az esetben?

Az MI nem vizsgálja és nem képes felismerni, hogy a kérdést, kérést megfogalmazó egyén cselekvőképes-e, vagy van-e belátóképessége. Épp ezért az MI-eszközök számára nehézséget jelenthet annak megállapítása, hogy a kliens rendelkezik-e a segítő folyamatba való beleegyezéshez szükséges cselekvőképességgel vagy ítélőképességgel. Emiatt sajnos olyan folyamatokba is belemehet, amelyek esetében az ügyfél még nem képes megfelelően értelmezni a kapott javaslatokat, helyzeteket.

Itt azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a közelmúltban több sajnálatos esemény is történt, a szoftverfejlesztőknek köszönhetően az MI-alkalmazás ma már ilyen irányú kérdések esetén és veszélyeztetettség észlelésekor automatikusan próbálja szakemberhez irányítani a kérdezőt.

A szakemberek számára sokszor kihívást jelent, hogy az ügyfél kész diagnózissal és megoldással érkezik, s emiatt nehezen hajlandó elfogadni, ha a többéves szakmai tapasztalattal rendelkező, erőforrásokat ténylegesen ismerő szakember másfelé vinné a segítségnyújtást. Ez olyan kezdeti feszültséget jelent a bizalmi kapcsolatban, amely sokkal nagyobb ellenállással való munkát kíván meg a szakembertől, mint más esetekben megszokott.

A képessé tevésnek az az alapelve, hogy a klienst a folyamat kísérése során képessé tesszük problémái átlátására, kezelésére (Sadan, 2004). Az MI azonban ezt megspórolja a kész megoldással. Azáltal, hogy az MI harmadik félként „ítéletet mond”, értékeli a helyzetet a kliens helyett, aki így nem gondolja végig a helyzetét, nem maga oldja meg problémáját, belső és külső konfliktusait nem kezeli. A tanulási út elvész, a felelős jelenlét eltűnik.

Az MI jelenleg képtelen az empátia, az intuíció és a komplex emberi érzelmek teljes körű kezelésére. Az algoritmusok nem megfelelő szakmai felkészültsége pedig alacsony színvonalú ellátást eredményez vagy eredményezhet, minek következtében csökken a segítő módszerek iránti bizalom.

A technológia alkalmazása súlyos szakmai és etikai kérdéseket vet fel az „Eliza-hatást”, azaz a gépek antropomorfizálását illetően. „Az Eliza-hatás – hajlamunk arra, hogy antropomorfizáljuk a számítógépet – különös kockázatot jelenthet az MI-vezérelt terápiás eszközöknél” (Ujhelyi–Zsoldos, 2022: 86). Az antropomorfizálásból fakadó érzelmi függőség kontrollált, de steril érzelmi buborékot hoz létre. Ez gátolja a valódi társadalmi reintegrációt, hiszen a kliens mentesül a valós emberi kapcsolatok elkerülhetetlen súrlódásaitól és konfliktusaitól, ami a segítő munka végső célját, az autonóm életvitelt veszélyezteti.

Fentebb már említettem, hogy a klaszterezési eljárások esetében az algoritmusok az emberi adatokon keresztül tanulnak. Az online térben az emberek gyakran névtelenek, ezért kevésbé érzik a felelősséget a szavaikért, és könnyebben írnak bántó vagy elítélő dolgokat. Az interneten kevesebb személyes információt látunk a másikról, ezért hajlamosabbak vagyunk sztereotípiák alapján megítélni, és emellett a közösségi média is sokszor olyan tartalmakat mutat, amelyek megerősítik a meglévő véleményünket, így az előítéletek könnyebben felerősödnek (ASWB, 2015; Szalay, 2023). A gépi tanulás során az MI az általunk feltöltött vélemények, adatok alapján dolgozik, s ezek persze nem mentesek az emberi előítéletektől, sztereotípiáktól, a téves adatoktól, és az adatok forrásának azonosítása is kérdéses. Az emberi előítéletek és sztereotípiák nagyobb súlyú jelenléte az online térben hosszú távon felerősítheti például a szociális egyenlőtlenségeket, a szexizmust és a rasszizmust. Egyes szoftverek e „kérdéses” adatok alapján döntenek és adnak javaslatokat a kérdéseket illetően, és így átvehetik, felerősíthetik a társadalmi előítéleteket, ami diszkriminatív döntésekhez és az emberi méltóság sérüléséhez vezethet.

Ehhez kapcsolódnak az MI „hallucinációi” is. A deepfake-ek és dezinformációk esetében az MI által generált hamis videókról és hanganyagokról beszélünk. Az emberekben ezek a hamis információk bizalmi válságot okoznak az információ hitelességével kapcsolatban, és hosszú távon izolációhoz vezetnek. Sajnos az látszik, hogy már a tudományok területén is megjelentek a deepfake-ek, amelyek a szakemberek számára plusz nehézséget és időveszteséget okoznak. A források ellenőrzése mintegy kötelező feladattá vált minden válasz esetében, ami digitális ismeretek hiányában szinte lehetetlen kihívás. Aztán ott van még a szakmai határok elmosódása az online térben. Tóth Anikó Panna 2020-as vizsgálatában 337 szociális szakember online kérdőívét elemezte a közösségi média használatáról a segítő-kliens kapcsolatban. A kutatás alapján a szociális szakemberek 89 százalékával előfordult már, hogy kliense ismerősnek jelölte a közösségi médiában, miközben hazánkban tízből hét intézményben semmilyen szabályozás nincs az online kapcsolattartásról. Ezekben az esetekben az ügyfél számára láthatóvá válik az életem minden területe, és számomra is láthatóvá válik az ő élete. A technológia használata mellett fennáll az olyan határsértések és kettős kapcsolódások veszélye – különösen a közösségi média felületein –, amikor is a kliensek háttérinformációinak engedély nélküli keresése etikailag aggályossá válhat. A szakemberek 34,8 százaléka által bevallott engedély nélküli adatgyűjtés rávilágít a szabályozási vákuumra. Ennek az etikai kockázatnak a kezelése érdekében elengedhetetlen olyan intézményi szintű digitális protokollok kidolgozása, amelyek rögzítik a közösségi média használatának határait a segítő-kliens kapcsolatban, prioritásként kezelve a kliens önrendelkezési jogát. A biztonság és a bizalom mindkét fél részéről nagymértékben sérülhet az ilyen helyzetekben (Tóth, 2025).

Ahogy korábban már említettem, az online, illetve az MI-alapú kommunikáció során elvész a vizuális és auditív támpontok egy része, ami megnehezíti a szakember számára a kliens állapotának pontos felmérését. A jelenlegi MI-rendszerek nem képesek az emberi empátia, intuíció és a komplex érzelmek teljes körű kezelésére, valamint nehézséget okoz számukra a nem tervezhető helyzetek megoldása, hiszen döntési javaslataik előre programozott algoritmusok, válaszok alapján születnek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az alkalmazások jelenleg még nem képesek önálló kreatív problémamegoldásra.

Az MI társadalmi és szakmai hatásai több ponton kirajzolódnak. Az MI gyors technológiai fejlődése munkaerőpiaci átrendeződést, digitális egyenlőtlenségeket és új etikai dilemmákat hozhat létre. A technológia ugyan megkönnyíti a mindennapi döntéseket és információszerzést, de hosszú távon befolyásolhatja az emberek problémamegoldó képességét, kommunikációját és társas kapcsolatait. A segítő szakmákban különösen fontos kérdés az adatvédelem, a szakmai felelősség és az emberi empátia szerepének

megőrzése az MI-alapú rendszerek használata mellett, és nagyon fontos az új (online) határterületek minél előbbi szabályozása.

ÖSSZEFOGLALÁS

Az MI gyors fejlődése egyszerre jelent új lehetőségeket és komoly szakmai-etikai kihívásokat a segítő szakmák számára, mivel alapvetően átalakítja az információhoz való hozzáférést, a diagnosztikai folyamatokat és a segítő kapcsolatok működését. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az MI már jelen van a segítő szakemberek mindennapjaiban, azonban használata jelenleg többnyire adminisztratív, információkeresési vagy személyes célokra korlátozódik, miközben a tudatos és módszertanilag reflektált szakmai alkalmazás még kevéssé elterjedt (Tóth, 2025). A technológia egyik legnagyobb előnye a nagy mennyiségű adat gyors feldolgozásának képessége, a folyamatos – akár huszonnégy órás – elérhetőség, valamint a korai kockázatfelismerés lehetősége, amely hozzájárulhat a segítő szolgáltatások hatékonyságának és hozzáférhetőségének növeléséhez, miközben csökkentheti a szakemberek adminisztratív terheit.

Ugyanakkor az algoritmusok működése gyakran torz vagy hiányos adatbázisokra épülhet, ami felerősítheti a társadalmi előítéleteket és egyenlőtlenségeket, valamint új dilemmákat vet fel a szakmai felelősség, a döntéshozatal és az adatvédelem területén. További kockázatot jelenthet, hogy az MI túlzott használata hosszabb távon gyengítheti az egyének problémamegoldó képességét, cskentheti az emberi kapcsolódások minőségét, illetve a fiatal generációk körében erősítheti a digitális függőséget és a kommunikáció beszűkülését. A segítő szakmák esetében különösen érzékeny kérdés a kliensadatok védelme, hiszen a digitális rendszerek alkalmazása növeli az adatszivárgás, a hackelés, illetve a szenzitív információk kontrollálatlan felhasználásának kockázatát.

Mindezek mellett fontos hangsúlyozni, hogy az MI nem képes teljes mértékben helyettesíteni az empátiát, az intuitív megértést és az érzelmi komplexitás értelmezését, ezért a segítő folyamatokban

az emberi jelenlét továbbra is meghatározó szerepet tölt be. Éppen ezért kiemelten fontos a segítő szakemberek digitális és etikai kompetenciáinak fejlesztése, valamint olyan szakmai irányelvek és intézményi szabályozások kialakítása, amelyek biztosítják a technológia felelős és biztonságos alkalmazását, fejlesztését.

Véleményem szerint az MI leginkább egy „technorealista” szemlélet keretében integrálható a segítő gyakorlatba: olyan támogató eszközként, amely segíti a szakemberek munkáját, úgy, hogy a döntések végső felelőssége és a segítő kapcsolat emberi dimenziója továbbra is a szakemberek kezében marad.

Absztrakt

Jelen tanulmány esetpéldákon keresztül vizsgálja a közösségi pszichiátriai ellátás távelérésének lehetőségeit és etikai dilemmáit a hazai egészségügy digitalizációjának kontextusában. Bár a Covid–19-pandémia felgyorsította a telepszichiátria terjedését, a közösségi ellátás strukturális fejlesztése kevésbé történt meg. A pszichiátriai szolgáltatások távelérése csökkentheti a várakozási időt és a földrajzi egyenlőtlenségeket, azonban komoly etikai kérdéseket vet fel az adatvédelem, a célcsoport szükségleteinek illeszkedése és az alacsonyküszöbű ellátások terén. A digitális térnyerés ellenére a legkiszolgáltatottabbak (például mélyszegénységben élők, hajléktalanok) könnyen kiszorulhatnak az új ellátási formákból. Az egészségügyi és szociális ágazatok közötti elégtelen kommunikáció feloldására az Integrált Mentálhigiénés Centrumok a digitalizáció aktív bevonásával hatékonyabb, integrált ellátást biztosíthatnak.

Kulcsszavak: távelérés, digitalizáció, közösségi pszichiátria, integrált ellátás, etikai dilemmák

DOI: 10.56699/MT.2026.2.5

Az egészségügy digitalizációjának – melynek forradalmát a Covid–19-pandémia indította el Magyarországon – már 2016-ban megvoltak a szükséges jogszabályi keretei és technológiai feltételei az elektronikus egészségügyi nyilvántartási rendszer implementációjához, ám a világjárvány hazánkba érkezéséig ez nem valósult meg (Döbrössy et al., 2024). Ez idő alatt több állami jogi intézkedés is megágyazott a telemedicina és az EESZT-rendszer széles körű elterjedésének. Az EESZT elindulásához szükséges fejlesztések már 2015 végére végbementek (Szabó–Heiling-Koltai, 2017), de a járványidőszak alatt a rendszer további funkciókkal bővült, amelyek segítették a telekonzultáció, az elektronikus vények és gyógyászati segédeszközök egyszerűbb kiváltásának megvalósulását, valamint az orvosok otthoni munkavégzésének lehetőségét (Szabó, 2020).

Magyarország alkalmas az egészségügy széles körű digitalizációjára, mi több, a digitális egészségügyi tartalmak és az ellátórendszerben alkalmazott lehetőségek iránt egyre növekvő érdeklődés mutatkozik az állampolgárok Magyarország alkalmas az egészségügy széles körű digitalizációjára, mi több, a digitális egészségügyi tartalmak és az ellátórendszerben alkalmazott lehetőségek iránt egyre növekvő érdeklődés mutatkozik az állampolgárok részéről irészéről is. A magyar lakosság 86,5 százaléka rendelkezett napi szintű internet-hozzáféréssel 2025-ben; a régión belüli eloszlás 92 százalék (Budapest) és 83 százalék (Észak-Alföld) között terül (Eurostat, 2025). Egy összehasonlító felmérés eredményei arra mutatnak rá, hogy az elmúlt öt év során a magyar lakosság körében szignifikáns növekedés figyelhető meg a telemedicinális szolgáltatásokkal, egészségmonitorozó eszközökkel, egészségügyi mobil-alkalmazásokkal és digitális egészségügyi információforrásokkal kapcsolatos ismeretek, igények és tényleges használat tekintetében (Girasek et al., 2025). Egy másik kérdőíves felmérés azt találta, hogy a negyven év feletti lakosság átlagosan egy egészségügyi mobilapplikációt használ, amely jellemzően az EgészségAblak (EESZT). Ez nem feltétlenül hiányosság, amennyiben az EgészségAblak képes a felhasználók igényeinek megfelelő szolgáltatásokat nyújtani (Szerencsés–Zrubka, 2024). A hatvanöt évesek körében az egészségügyi alkalmazások használata ugyan csekélyebb (17%), azonban jelentős érdeklődést mutatnak az egészségmonitorozó eszközök iránt (Győrffy et al., 2023).

A járványhelyzet megnövekedett igényt teremtett az egészségügy távszolgáltatásai iránt, ami a pszichiátriában is megmutatkozott (Radics–Rózsavölgyi, 2021). A telepszichiátria és a távelérés a közösségi ellátásban alapvetően három interakciós szinten kínál új lehetőségeket. Egyrészt a szakember és a páciens közötti valós idejű (például telekonzultáció) és időben eltolt (például e-mail, e-egészségügyi platformok) kommunikáció révén, amelyek a személyes találkozók hatékony kiegészítői vagy alternatívái lehetnek. Másrészt a kliensek közötti digitális interakciók (például moderált fórumok, önsegítő csoportok) megteremtésével, amelyek az anonimitás biztosítása mellett fokozhatják a közösségi bevonódást. Harmadrészt pedig a szolgáltatók közötti információcserében, amely többek között a központosított elektronikus nyilvántartások és az online esetmenedzsment révén térben és időben rugalmasabbá, transzparensebbé teszi az interdiszciplináris teamek együttműködését. Ezen innovációk implementálása azonban a hazai ellátórendszerben specifikus kockázatokat is felvet.

ETIKAI ALAPELVEK ÉS RIZIKÓK A KÖZÖSSÉGI PSZICHIÁTRIÁBAN

A pszichiátrián belül legfelső szinten a hippokratészi alapelvek határozzák meg az orvos magatartását és szemléletét, amelyet a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe is lefektet (Magyar Orvosi Kamara, 2022). A pszichiátria az orvostudományon belül is sajátos világot képvisel, a betegek fokozottan kiszolgáltatottak az ellátónak, valamint a szűkebb és tágabb társadalmi környezetnek is. A pszichiáterek az alapvető orvosetikai pillérek mentén gyakran ellentmondásokba ütközhetnek. Michael Robertson és Garry Walter (2007) azt állítják, hogy a pszichiátereket érintő szakmai etika egyenértékűséget feltételez a jogilag, illetve etikailag védhető cselekvések között, ami ellentmondást eredményezhet a hippokratészi eskü pontjaival. Mit jelent a „Ne árts!” elve a pszichiátriai kezelésben? Milyen mértékben köteles az orvos figyelembe venni a társas és társadalmi közeget, amelyben a páciens a mindennapjait tölti? Priorizálhatja-e a társas közeg jóllétét és biztonságát a páciens szabadságának és jóllétének rovására (esetbemutatásért lásd Roberston–Walter, 2007)?

Az orvosetikai alapelvek (az autonómia tisztelete, „nem ártani”, a szakma szabályainak való megfelelésre irányuló készség, igazságosság) a segítő szakmákra is érvényesek. Közösségi pszichiátriai kontextusban a szakmai team tagjainak a kezelés szolgáltatása során előtérbe kell helyezniük az etikai elvek biztosítását, amely az eltérő szakmák jellegéből fakadóan – biopszichoszociális rendszerszemléletű modellt feltételezve (Fallon et al., 1998) – eltérő formát ölthet. Azonban a közösségi pszichiátriában, interdiszciplináris elhelyezkedése révén, nem csupán az orvosi etika érvényesül: a különböző segítő szakmák (például egészségügyi szakdolgozók, pszichológusok, szociális munkások, rehabilitációs szakemberek, esetmenedzserek, tapasztalati segítők, addiktológiai konzulensek stb.) eltérő etikai kérdésekkel is találkozhatnak, ami a szakmák között súrlódáshoz vezethet. George Szmukler (1999) szerint a közösségi pszichiátriában etikai problémák elsősorban az adatvédelem, a titoktartás, a kényszerítés és a kötelezettségek összeütközése kapcsán jelennek meg, illetve vélt vagy valós hatalmi pozíciókból eredhetnek. Mindezek értelemszerűen kiterjedhetnek a páciens családi és tágabb környezetére is, fokozva a rizikókat (ágenciaprobléma).

Noha a páciens az első számú elszenvedője az etikai elvek megsértésének, az ellátást nyújtó szakemberek is áldozatai lehetnek rendszerszintű hibás működési módoknak, elvárásoknak. Etikai szempontból elvárható, hogy az ellátásban részt vevő szakdolgozók fellépjenek a betegeket érő rendszerszintű abúzus bármely formájával szemben (Reynolds, 2013), azonban a gyakorlatban ennek negatív következményei lehetnek a dolgozók irányában. Ez alapján a szakmai team morális felelőssége túlterjed az intézmény falain, és társadalmi szerepvállalást is igényel.

A közösségi ellátás digitalizációja további sebezhetőséget vezethet be a páciensekkel szemben. A személyes adatok tárolásának biztonságosságát és transzparenciáját érintő kihívások és veszélyek közismert globális jelenségek (Conduah et al., 2025). A passzív adatgyűjtés ezenfelül a páciens autonómiáját is sértheti, történjen az videókonzultáció során, mesterséges intelligencia (MI) segítségével vagy az ellátásban részt vevők számára kialakított fórumok keretein belül. Az MI által támogatott diagnosztikai eszközöket reprezentatív mintán kell fejleszteni, ellenkező esetben pontatlan következtetésekhez vezethetnek (Burr et al., 2020). Ugyanakkor súlyos mentális zavarral élők bevonása ilyen jellegű kutatásokba fokozott etikai kockázatokkal járhat, különösen a tájékozott beleegyezés, az adatvédelem és a potenciális pszichés megterhelés vonatkozásában.

Mint minden egészségügyi, pszichológiai és szociális ellátás esetén, az elérés itt is kulcsfontosságú. A digitalizáció ebben jelentős segítséget nyújthat az ellátóknak, ugyanis a lakosság jelentős része rendelkezik internet-hozzáféréssel (Eurostat, 2025). Kérdéses azonban, hogy ezekben a háztartásokban adottak-e a környezeti feltételek egy konzultáció vagy terápia lefolytatására. Az ellátásban részt vevőknek az internet-hozzáférés mellett megfelelő digitális eszközökkel is rendelkezniük kell, amelyek alkalmasak a páciensek számára kifejlesztett applikációk, weboldalak futtatására, és biztosítják a kommunikáció zökkenőmentességét. A közösségi ellátás digitalizálódása azonban magában rejtheti annak lehetőségét, hogy a kezeltet fokozottan elszigeteli környezetétől, amennyiben a valós emberi találkozásokat és interakciókat kiváltják azok virtuális formái. Kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy az internet- és közösségimédia-használat fiatalok és idősek körében egyaránt összefügghet a társas elszigeteltséggel, a depresszióval és szorongással (Bear et al., 2025; Stockwell et al., 2020). A digitális ellátás megszervezésénél ezeket a szempontokat figyelembe kell venni.

A rizikókkal együtt is a közösségi pszichiátria digitalizációja rendkívüli potenciált hordoz magában az elérés növelése és a felmérés, a terápia, valamint a monitorozás hatékonyságának fokozása terén (Malhotra et al., 2013). Egy jól megkonstruált ellátórendszerben a digitális szolgáltatások kiegészítő jellegűek, alkalmazásuk nem szoríthatja ki a konvencionális ellátási módokat, céljuk elsősorban az ellátás, a kommunikáció és az esetkezelés hatékonyabbá és elérhetőbbé tétele.

CÉLKITŰZÉS

Jelen tanulmány célja, hogy a hazai pszichiátriai ellátórendszer működési sajátosságait és hiányosságait a rendszer (szak)dolgozóinak tapasztalatain és meglátásain keresztül vizsgálja, és összekapcsolja a pszichiátria digitalizációjának lehetőségeivel. Egy korábbi kutatásunk során felvett félig strukturált interjúk újraelemzésével a közösségi pszichiátria (szak)dolgozói által megélt nehézségek, strukturális akadályok és a digitalizáció adta lehetőségek metszéspontjait kerestük. Elemzői szemléletünk kiemelt figyelmet szentelt az etikai dilemmák és kockázatok azonosítására, amelyek a digitális átalakulás során felmerülhetnek. Végül az elemzés során azonosított kihívások és az elméleti, valamint etikai megfontolások szintézisével célunk egy olyan hipotetikus intézményi rendszer, az Integrált Mentálhigiénés Centrumok (IMC) felvázolása, amely a digitalizáció eszközeit felhasználva képes az egészségügyi és szociális ellátórendszer hatékony integrációjára.

MÓDSZER

A kutatás elrendezése és résztvevői

Jelen munka egy korábban megjelent kutatásunk anyagait tartalmazza (Dobai–Tósaki, 2025). Ezen a ponton ismertetjük a szekunder kutatás módszertanát és az adatelemzés módját. Az adatgyűjtés a budapesti nappali és közösségi pszichiátriai ellátást nyújtó intézmények munkatársaival, félig strukturált interjúkkal (Brinkmann–Kvale, 2015) zajlott. Az interjúk felvételére 2024-ben került sor, többségében az interjúalanyok munkahelyén, minden esetben elzárt, csendes környezetben. Ez alól egy alany interjúja képezett kivételt, akivel a jelenléti találkozás nem volt megoldható, ezért neki online videó-hívásban tettük fel kérdéseinket. A hangfelvételekből anonimizált átiratok készültek, tárolásuk jelszóval védett számítógépen történt, melyhez egyedül a kutatás vezetője fért hozzá. Az ellátóhelyeket toborzó e-mailek segítségével kerestük meg, amelyekben ismertettük őket affiliációnkról, kutatási célunkról és az adatgyűjtés módjáról. Tizenhat intézménynek küldtük el ezt az e-mailt, a végleges mintába öt intézmény tizenkét dolgozója került be. A résztvevők jellegzetességeit az 1. táblázat szemlélteti.

1. táblázat: A kutatás résztvevőinek jellegzetességei (saját szerkesztés)

* Az egyik (szociális munkás) résztvevő szervezetfejlesztőként dolgozott az adott intézménynél, és többéves közgazdászmúlttal rendelkezett, ezért a táblázatnak ebben a részében nem tüntettük fel.

Az interjú elsősorban a munkavállalók pályaszocializációját, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárásának észlelt utóhatásait, az intézmények-ben aktuálisan alkalmazott szolgáltatásokat, gyakorlatokat és a velük kapcsolatban felmerülő nehézségeket, az intézmények belső kohézióját, valamint az ellátórendszer jövőjével kapcsolatos meglátásokat térképezte fel (2. táblázat). A narratívák gazdagsága ugyanakkor lehetővé tette, hogy a táveléréssel, az alacsonyküszöbű ellátás feltételeivel és a szektorok közötti kommunikációval kapcsolatos reflexiókat a jelen tanulmány célkitűzéseinek megfelelően, a digitalizáció és az etikai dilemmák kontextusában vizsgáljuk.

2. táblázat: A kutatási interjú kérdései (saját szerkesztés)

1. A szakmai életút kezdetei, születési hely, iskolai végzettség, pályaív
2. Milyennek látja a pszichiátriai ellátórendszert?
3. Volt-e hatással az önök munkájára az OPNI bezárása?
4. Mi jellemzi a munkahelyi közösség mindennapjait (napirend és feladatok)?
5. Milyen szolgáltatásokat nyújtanak?
6. Van-e olyan szolgáltatás, illetve lehetőség, amelyet az elmúlt években (2010 után) vezettek be?
7. Milyen nehézségekkel néznek szembe?
8. Ön milyen további ellátási formákkal, lehetőségekkel bővítené a szolgáltatásokat?
9. Milyennek tartja a körzetében élők mentális egészségét?
10. Milyen változtatásokra lenne szükség az ellátórendszer egészét tekintve?

Adatelemzés

A szekunder kvalitatív elemzés során az eredeti kódrendszert felülvizsgáltuk, és a szövegeket egy új kódolási rendszer alapján vizsgáltuk át, amely a szakirodalmi háttérből származó főbb koncepciókra épült. A kódolás során a következő fontosabb témákat azonosítottuk: (1) strukturális hiányosságok; (2) digitális elérés és a telepszichiátria aktuális alkalmazási módjai; (3) esélyegyenlőség az ellátórendszeren belül; (4) a szociális és egészségügyi szféra közötti kommunikáció hiánya.

Etikai megfontolások

A kutatást az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kutatásetikai Bizottságának előzetes engedélye alapján kezdtük el, amelyet a bizottság a 2024/70. szám alatt hagyott jóvá, és a 2024. március 5-től 2026. december 31-ig terjedő időszakra adott ki. Az interjúk felvétele, feldolgozása és tárolása során a GDPR szabályait figyelembe véve anonimizálva kezeltük a személyes adatokat, beleértve a hanganyagokat is, az etikai engedély szerint. Az interjúalanyok előzetesen átfogó tájékoztatást kaptak a kutatás tárgyáról és céljáról, valamint külön kérésre biztosítottuk számukra a hozzáférést az egyéni interjúk átirataihoz.

EREDMÉNYEK

Strukturális hiányosságok

A pszichiátriai ellátórendszerben jelentős orvoshiányra hívta fel a figyelmünket egy megkérdezett dolgozó: „Nagyon kevés az orvos, itt még, Budapesten még viszonylag be lehet jutni, de hosszú a várakozási idő… Ha itt nálunk a kerületben pszichiátriára bejelentkezik valaki, akkor öt-hat hét, hogy az orvoshoz bekerüljön” (szociális munkás). A telepszichiátriai szolgáltatások bevezetése felgyorsíthatja a betegek felmérését, ezáltal csökkentve a várakozási időt (Shalev et al., 2024). Emellett jelentősen lecsökkentik a földrajzi egyenlőtlenségeket. A jövőben olyan MI által támogatott, digitalizált kérdőíveket is láthatunk, amelyek hatékonyan képesek előszűrni a betegeket. A klienseket triázsolni lehetne, súlyosság és digitális részvétel szerint csoportba sorolva őket, így könnyen el lehetne dönteni, hogy személyes, szinkron vagy aszinkron terápiára, illetve konzultációra van szükségük. Kiemelendő azonban, hogy a digitalizált módszerek továbbra is hátrányba szorítják a mélyszegénységben élőket, az alacsony szintű digitális kompetenciákkal rendelkezőket, valamint a súlyos pszichiátriai kórképpel élőket, akiknek a digitális jelenléte korlátozott lehet. Ennek kiküszöbölésére az Amerikai Egyesült Államokban nyilvános könyvtárakba telepített telekonzultációs fülkéket hoztak létre, ahol a betegek biztonságos, privát környezetben vehetik fel a kapcsolatot ellátóikkal (DeGuzman et al., 2022).

A digitális elérés és a telepszichiátria aktuális alkalmazási módjai

A telekonzultációk és online terápiák, csoportok már aktív részét képezik némely megkérdezett intézmény szolgáltatásainak: „Nálunk szakmai vezetésű hozzátartozói csoport van, jelen pillanatban online formában működik, minden szerdán este 6-tól 8-ig, amit kedves kollégám, tehát szakmai vezetésű, az X. Y. Z. tart, és egy felépülő hozzátartozó, aki ezt a problémát úgy jó alaposan végigjárta, és megküzdött vele, tehát ők ketten tartják, és akkor becsatlakoznak a Zoom-felületen a hozzátartozók, 10-15-20 ember, azért jó az online itt is, merthogy akár Angliából is be lehet” (szociális munkás). Néhány pozitív jellegzetességet és rizikót már korábban említettünk a telekonzultációk kapcsán. Érdemes továbbá fontolóra venni a különböző betegcsoportok és pszichiátriai kórképek potenciális illeszkedését az efféle szolgáltatásokhoz, valamint a velük kapcsolatban felmerülhető komplikációkat is mérlegre kell helyezni (Stoll et al., 2020). A paranoid szkizofrén zavarokkal élők esetében kontra-indikatív lehet a telekonzultáció, ha a lehallgatással kapcsolatos téveseszmék aláássák a bizalmat, és a biztonságos tér nem tud létrejönni. Telekonzultáció közben jelentkező akut szuicid állapot esetén hogyan kell eljárnia a terapeutának? Milyen jogi, irányelvi és kulturális szempontokat kell figyelembe venni határokon átívelő terápia esetén? Az ilyesfajta problémás helyzetekre szenzitív, valamint a telekonzultáció további, specifikus körülményeire és karakterisztikáira (például hiányos viselkedéses és nonverbális jelzők) kifejlesztett képzések biztosítása a szolgáltatók számára elengedhetetlen.

Korábbi kutatásunk során szemügyre vettük az ellátóhelyek által fenntartott weboldalakat is. A betegkör heterogén jellege miatt kulcsfontosságú a digitális jelenlét. A vizsgált intézmények online megjelenését máshol már részleteztük, ezen a ponton a velük kapcsolatos etikai kérdésekre térünk ki. Aggodalomra adhat okot a weboldalakat felkeresők számára, ha internetes aktivitásukat és adataikat harmadik felek számára továbbítják. Ez a nemzetközi gyakorlatban rendkívül prevalens (Steindl, 2023). A weboldalakon történő adatgyűjtés módjáról, valamint az általuk alkalmazott irányelvekről sok esetben a keresők nem részesülnek transzparens tájékoztatásban (Venegas et al., 2022), ami csökkentheti a betegek bizalmát, és elforduláshoz vezethet. A weboldalak kezelhetősége ugyancsak akadályt képezhet az információk elérésében és értelmezésében. Az egyszerű nyelv használata bizonyos betegcsoportok számára szükséges lehet a betegségükkel kapcsolatos komplexebb információk megértéséhez, és ki kellene küszöbölni az interface-ből adódó nehézségeket. Továbbá ügyelni kell arra, hogy az ellátóhely aktuális hírei és megosztott tartalmai ne kizárólagosan a weboldalakra és a közösségi média felületeire korlátozódjanak, hiszen jelentős létszámú beteg nem ezeken az utakon tájékozódik.

Esélyegyenlőség az ellátórendszeren belül

A közösségi ellátás szerves részét képezik az alacsonyküszöbű szolgáltatások: „Az alacsonyküszöbű ellátáson belül be lehet hozzánk térni, illetve az alacsonyküszöbűhöz szoktam most már sorolni az internetes ilyen pszichoedukációt” (pszichológus). Az online intervenciók és pszichoedukáció, amellett, hogy konkrét tudással és eszköztárral ruházzák fel a betegeket, jelentősen hozzájárulhatnak az ellátásban való részvétel melletti elköteleződéshez. Mivel a digitális térben a páciensek anonimitásuk megőrzésével informálódhatnak állapotukról, megkerülhetik az ellátórendszer igénybevételével összefonódó stigmát. Fontos azonban a betegekkel megosztott tartalmak tudományos megalapozottsága, megfelelő szakmai standardok kidolgozása. Jelenleg az interneten több ezer mentális egészséggel kapcsolatos applikáció kering, melyek nagy része nem esett át szigorú teszteken és validálási eljárásokon (Bauer et al., 2017). Éppen ezért előnyös lehet, ha a tartalmakat független szakértők szerkesztik, akik előre lefektetett irányelvek alapján értékelik a publikálni kívánt ismeretanyag, javaslatok, valamint az applikációk hitelességét.

Különösen kiszolgáltatottak a hajléktalanságban élő emberek, akik az egyik szociális munkás szerint jelenleg nem részesülnek pszichiátriai ellátásban: „Azok jártak a legrosszabbul, akik hajléktalanok lettek valamilyen oknál fogva. Nekik abszolút nincs, szinte abszolút nincs ellátórendszer” (szociális munkás). Az alacsonyküszöbű ellátások célja a betegek feltétel nélküli, beutaló és időpontegyeztetés nélküli támogatása, ezért fontos, hogy a leginkább rászoruló és legkiszolgáltatottabb rétegek számára is biztosítva legyenek a digitális szolgáltatások igénybevételéhez szükséges feltételek és eszközök, hogy a személyes eszköz- és kompetenciahiány ne akadályozza őket a segítségkérésben. Sérülhet az alacsony-küszöbű szemlélet, ha privát internethozzáférés és eszközbirtoklás szükséges a szolgáltatásokhoz, hiszen ezáltal feltételeket támasztanak a betegekkel szemben.

A szociális és egészségügyi szféra közötti kommunikáció hiánya

„Szerintem az egyik legnagyobb gond, hogy az orvosi és a szociális ellátórendszerek sokkal kevesebbet kommunikálnak egymással a páciensek érdekében” (pszichológus). Az egészségügyi és a szociális szféra közötti elégtelen kommunikáció ellehetetleníti a hatékony integrált ellátást. Németh Attila (2019) rámutat, hogy az egészségügyi, addiktológiai és szociális ellátórendszerek elkülönülve működnek, a szektorok között elmarad a közös munka és esetmegbeszélések, továbbá nem jön létre háromoldalú szerződés a felek között. Sok szakdolgozó számára nem egyértelmű, meddig terjed a szerep-, illetve hatáskörük, ahogy az a következő interjúrészletből is kiderül: „Igen, hát azt mondanám erre, hogy ugye… ez egy ilyen köztes terület. Köztes terület. Vitatott, hogy mennyiben tartozik ez a… mindenképpen az egészségügy, ugye az egészségügy rendszerébe, és a szociális rendszerben működik. Hát vitatott, hogy mennyiben ugye orvosi terület, mennyiben szociális terület, és hát ebben vagyunk mi is” (terápiás munkatárs). Az EESZT összekötő lehet az ágazatok között, megteremtve az esetkezeléssel és hatáskörrel kapcsolatos szükséges kommunikációs kereteket, azonban az egészségügyön kívül jelenleg csak a bentlakásos szociális intézmények férnek hozzá (Szociális Ágazati Portál, é. n.). A szociális intézmények jogköreinek kiterjesztése előnyös lehet az integráció megvalósulásához. Biztató, hogy az utóbbi években a szociális ágazat digitalizációja kiemelt témává vált (SOCIO SUMMIT, 2025).

KITEKINTÉS: INTEGRÁLT MENTÁLHIGIÉNÉS CENTRUMOK

Elmélet és gyakorlat

Eddigi vizsgálataink rámutattak, hogy a hazai intézménytelenítés (kitagolás) sokkal inkább az intézményrendszer kiüresedéséhez, mértékadó szakmai műhelyek megszűnéséhez vezetett, tehát igazolható, hogy a deinstitucionalizáció sajátos magyar útja nem követi a nyugati mintázatokat (Dobai et al., 2024).

A hazai pszichiátria számára az intézménytelenítés (Bugarszki, 2011) a potenciális változás lehetőségeként jelent meg, a terület új érába léphetett volna, teret engedve a biopszichoszociális szemléleten alapuló integrált ellátásnak, azonban az átszerveződés stagnálni látszik (Dobai–Tósaki, 2025). A digitalizáció, ahogy Anna Vitores (2002) is megállapítja, számottevő elem az átszerveződésben, hiszen térben és időben jelentős flexibilitást nyújt a szolgáltatás, az adatáramlás, az együttműködés és a költségoptimalizálás terén, az intézmények és a szakemberek számára egyaránt. A nemzetközi jó gyakorlatok és a hazai lehetőségek mentén az alábbiakban röviden felvázolunk egy lehetséges irányt, hipotetikus modellt, amely Integrált Mentálhigiénés Centrumok létrehozása által a digitalizáció és a szektorok közötti együttműködés adta lehetőségeket felhasználva járulna hozzá az integráció megvalósulásához. Ehhez röviden ismertetjük az integrált ellátás elméleti alapjait, valamint bemutatunk egy gyakorlati példát.

Az integráció három szintre tagolható (Delnoij et al., 2002):

1. A funkcionális feltételek makroszinten érvényesítik a kezelések, az ellátás, a megelőzés és a szociális szolgáltatások szabályozását és finanszírozását. Többek között a Pay for Success (PFS-)modell lehetővé teszi, hogy a befektető az elért eredmények után fizessen, ezzel motiválva a szolgáltatót szolgáltatásai fejlesztésére és strukturális átalakítására (Nagy–Túri, 2021).
2. Mezoszinten szervezeti és szakmai integráció szükséges a stratégiai szövetségek létrehozásához. A PFS-modellek ebben is jelentős szerepet játszhatnak, ugyanis minden együttműködő ágens érdekeltsége növekszik a szolgáltatásban (Nagy–Túri, 2021).
3. A klinikai integráció mikroszinten is lehetővé teszi az ellátás folytonosságát, a felek és szektorok közötti – egészségügyi és szociális – együttműködést. A partnerség hozzájárul, hogy az eléréstől és a diagnózis felállításától egészen az utógondozásig zavartalan maradjon az ellátás és az esetmenedzselés.

A jelenleg (nemzetközileg is) uralkodó modell erősen fragmentált és hierarchikus, a célokat meghatározó politikai döntések centralizáltak, ellenállnak az adaptációnak, továbbá az alsóbb szinteken alááshatják a motivációt és a dolgozók kapacitását (Edgren, 2008). A Komplex Adaptív Rendszerek (Complex Adaptive Systems) kooperáción alapulnak, a sikerességet az új irányelvekhez való adaptáció határozza meg. Emellett ezek a rendszerek nagymértékű önállóságot élveznek a szervezetirányítás terén, lehetővé téve az alulról érkező kezdeményezések, lokális érdekek és visszacsatolási hurkok érvényesülését (Edgren, 2008).

A Law 180 eltörölte a pszichiátriai kórházakat Olaszországban, és visszaadta a mentális betegséggel élők teljes jogú állampolgárságát (Mezzina, 2018). A törvény lefekteti, hogy „a mentális egészségügy alapja a közösségi lét, valamint hogy a kényszerítés csak akkor indokolt, ha egészségügyi kockázat áll fenn” (Mezzina, 2018: 337). A trieszti modell huszonnégy órás Közösségi Mentális Egészségügyi Központokat (Community Mental Health Centre, CMHC) működtet néhány közösségi ággyal, kis méretű, általános kórházi egységgel és átfogó szociális forrásokkal, szolgáltatásokkal. Alacsonyküszöbű elérhetőségükkel, a hospitalizáció elkerülésével, a szolgáltatások rugalmasságával, széles körű erőforrásbázissal (a terápiás szolgáltatásoktól a jólléti rendelkezésekig) és a folytonosság céljával a CMHC-k kizárólagos referenciapontok a régió pszichiátriai igényeinek kielégítésére. Ezek a létesítmények hosszú távon bizonyították költséghatékonyságukat és szolgáltatásaik pozitív kimenetelét (Mezzina, 2018).

A trieszti modell mellett az Egyesült Királyságban meghonosított, a szakellátást és a szociális szolgáltatásokat egyetlen hálózatba szervező Community Mental Health Teams (CMHT-)modell a súlyos mentális zavarral élők esetében bizonyítottan hatékonyabb a betegek kezelésben tartásában, mint a hagyományos, nem teambázisú ellátás (Malone et al., 2007). A CMHT-struktúra alkalmazása emellett hozzájárulhat a kórházi felvételek számának csökkentéséhez, és a kutatások szerint az öngyilkosságok megelőzésében is szerepe lehet.

Egy másik kiemelkedő európai referencia a Flexible Assertive Community Treatment (FACT-)modell, amely az akut krízisállapotok és a stabilabb periódusok közötti rugalmas átjárhatóságot biztosítja a páciensek számára az ellátórendszeren belül (Nugter et al., 2016). A FACT-modell gyakorlati implementációjának vizsgálata során a kutatók szignifikáns javulást mutattak ki a súlyos pszichiátriai kórképpel élők terápiás együttműködésében, életminőségében, valamint a kielégítetlen szükségletek csökkenésében. Ezenfelül a betegek remissziós rátája is javulást mutatott a modell alkalmazása során.

Integrált Mentálhigiénés Centrumok: egy hipotetikus modell felvázolása

Álláspontunk szerint a jelenlegi hazai pszichiátriai gondozóhálózat bázisán olyan ellátóhelyeket kellene létrehozni, amelyek a szociális és egészségügyi ellátások nyújtására is alkalmas szakmai háttérrel működhetnének, valamint alkalmazzák a digitalizáció adta lehetőségeket. Ezek a helyek alapvetően ambuláns ellátást nyújtanának, de szervesen kapcsolódnának egy meghatározott pszichiátriai osztályhoz. Ezzel közvetlenebb módon lehetne biztosítani a pszichiátriai sürgősségi ellátást. Az is célszerű volna, ha az Integrált Mentálhigiénés Centrumokban dolgozók valamennyien közös szakmai értekezletet, szupervíziós csoportokat, személyzeti csoportot tartanának annak érdekében, hogy az akut ellátásból kikerülő kliensek esetmenedzselése gördülékeny legyen. Ennek gyakorlati megvalósításához a telekonzultációk és az Integrált Mentálhigiénés Centrumok igényeinek megfelelő, számukra kifejlesztett dokumentációs programok megoldást nyújthatnak.

A falloni rendszer – amely a páciens családi környezetének támogatására és a páciens autonómiájára épít (Fallon et al., 1998) – szempontrendszerét figyelembe véve a szolgáltatásoknak arra kell irányulniuk, hogy a kliensek minél kevesebb ápolási napot töltsenek pszichiátriai fekvőbetegosztályon. Kiemelten kell kezelni azokat a pácienseket, akik tartós kórházi ellátást, megfigyelést igényelnek, nem bocsáthatók az otthonukba, számukra kis létszámú ápolóotthonokat (napnyugtacentrumokat) kellene létrehozni. A tartós intézeti ellátást igénylőket elsősorban (vagy első lépésben) az Integrált Mentálhigiénés Centrumokhoz tartozó éjszakai szanatóriumokba utalhatnák, hogy biztosított legyen a szakellátáshoz való hozzáférés, és a kliens (például a napi munka után) biztonságos közegbe térhessen vissza, amíg ezt sérülékenysége indokolja.

A rendszer hatékony működéséhez és sikerességéhez az infrastruktúra átalakítása, humánerőforrás és középkáderképzés, valamint anyagi erőforrások biztosítása, a párhuzamosságok megszüntetése, illetve a területi egyenlőtlenségek eliminálása szükséges. A szolgáltatások elérhetőségét növelheti az úgynevezett Lélekpontok megszervezése, amelyek a meglévő háziorvosi rendelők bázisain biztosítanának alacsonyküszöbű szolgáltatásokat. Idetartozna többek között a szociális munkással történő első kapcsolatfelvétel és a további esetkezelés is. Csökkentené az ellátórendszer és a szakdolgozók terheit, ha a Lélekpontokon és az Integrált Mentálhigiénés Centrumok területén diszpécserközpontokat hoznának létre, amelyek esetmenedzserük közvetlen elérését biztosítanák a betegek számára, ezáltal hatékonyabbá téve a betegkoordinálást és az esetkezelést. Továbbá szociális munkások, pszichológusok is rendelkezésre állhatnának előszűrés, illetve akut helyzetekben nyújtott pszichoszociális támogatás céljából. A konzultációkat virtuális formában is, a szükséges infrastruktúra és eszköztár biztosításával lehetőségként kínálnák fel a páciensek számára. Mivel számos páciens már hozzászokhatott ahhoz, hogy az EESZT felületén foglal időpontot pszichiáter kezelőorvosához, a pszichoszoiális ágazat aktorai számára is ki lehetne építeni ezt a lehetőséget. Mindezt transzparens, a páciensek számára érthető adatvédelmi tájékoztató és tájékoztatáson alapuló beleegyező nyilatkozat megértése és kitöltése esetén lehetne igénybe venni. Az Integrált Mentálhigiénés Centrumok digitális egységességük mellett fizikálisan is egy helyen nyújtanák szolgáltatásaikat, ezáltal leegyszerűsítve a betegek számára a koordinációt.

A szociális alrendszer pszichiátriai szolgáltatásainak finanszírozása az önkormányzatoktól átkerülne az egészségügyhöz. A finanszírozhatóság vonatkozásában egészségügyi közgazdaságtani szakismeret bevonása szükséges az indikátortényezők kidolgozása érdekében. A PFS-rendszerek az indikátortényezők elérése után finanszíroznának, amit rendszeres költséghaszon elemzés egészítene ki a költségek hatékonyabb kezelhetősége érdekében. A tényleges szükségletek felmérése, továbbá a szoros együttműködés a betegek és családjaik, valamint a centrumok között szintén alapját képezné az Integrált Mentálhigiénés Centrumoknak. A rendszer hatékony működéséhez önálló jogszabály szükséges a pszichiátriai betegekről, amely mind a szakmai feltételrendszerről, mind a finanszírozás kérdéseiről rendelkezik (például törvény végrehajtási rendeletekkel).

A pszichiátriában alkalmazott módszerek, illetve az egész rendszer működésének hatékonysága érdekében auditálási teamek felállítása szükséges, amelyek az indikátortényezők tükrében folyamatosan felülvizsgálják a rendszert, a zavarok kiküszöböléséhez tanácsot adnak, és különféle szolgáltatásokat nyújtanak.

DISZKUSSZIÓ

Kutatásunk eredményei megerősítik a hazai ellátórendszerben tapasztalható strukturális hiányosságok valóságát, különösen az orvoshiányt és az ebből fakadó hosszú várakozási időt. A szakirodalommal összhangban (Malhotra et al., 2013; Shalev et al., 2024) a megkérdezett szakdolgozók tapasztalatai alátámasztják, hogy a telepszichiátria és a távelérés hatékony eszköz lehet e terhek mérséklésére, a felmérési folyamatok felgyorsítására és a területi hozzáférési különbségek feloldására. Az interjúalanyaink által már alkalmazott online csoportok és intervenciók létjogosultságát nemzetközi metaanalízisek is megerősítik (Dhaliwal et al., 2023; Hagi et al., 2023; Osenbach et al., 2013). Ezt a hatékonyságot tovább növelhetik a kliensek közötti digitális interakciók és az önsegítő platformok (Ali et al., 2015; Biagianti et al., 2017), amelyek a hazai alacsonyküszöbű ellátásban is növelhetik a közösségi megtartóerőt, miközben a digitális tér a stigmatizáció elkerülését is segíti.

Míg a hazai lakosság széles körű internet-hozzáféréssel rendelkezik, interjús adataink éles kontrasztra világítanak rá a legkiszolgáltatottabb csoportok (például hajléktalanok, mélyszegénységben élők) esetében. Az alacsonyküszöbű ellátás elérhetővé tételéhez hozzájárulhat annak a Pamela B. DeGuzman és munkatársai (2022) által vizsgált amerikai modellnek az adaptálása, amely nyilvános terekben (például könyvtárakban) biztosít telekonzultációs végpontokat. A digitális térnyerés azonban kockázatokat is hordoz: ahogy eredményeink és a szakirodalom is rávilágít, az ellátás virtualizációja növelheti a betegek társas elszigeteltségét (Bear et al., 2025; Stockwell et al., 2020), a megfelelő validáció nélküli digitális alkalmazások (Bauer et al., 2017) és a transzparencia nélküli adatgyűjtés pedig a páciensek autonómiáját sértheti (Burr et al., 2020).

Eredményeink alapján a hazai közösségi ellátás hatékonyságának legfőbb gátja az egészségügyi és szociális szféra izolált működése és az ágazatközi kommunikáció hiánya. Ahogy Anna Vitores (2002), valamint Ayse Gedikci Öndoğan és munkatársai (2023) is rámutatnak, egy megfelelően digitalizált rendszerben az elektronikus egészségügyi nyilvántartások – mint hazánkban az EESZT – kiterjesztett használata megteremtheti a transzparens, fizikai jelenlét nélküli esetmenedzselés alapjait. Ezen szakirodalmi megállapítások és saját kutatási eredményeink alapján úgy tartjuk, hogy az ellátás szélesebb körben és változatos módon történő eléréséhez szükség lenne egy komplex adaptív rendszer fejlesztésére (Edgren, 2008) a hazai lehetőségeink megvizsgálására, amelynek hipotetikus modellje az Integrált Mentálhigiénés Centrumok.

Ezen hazai kihívások és a sikeres nemzetközi jó gyakorlatok (mint az olasz trieszti modell, a brit CMHT vagy a holland FACT) szintéziseként szakmailag megalapozott egy kooperatív, komplex adaptív rendszer kialakítása. Az Integrált Mentálhigiénés Centrumok felvázolt koncepciója reális válasz lehet a fragmentált hazai struktúra átszervezésének kérdésére.

KONKLÚZIÓ

A Covid–19-pandémia jelentősen katalizálta a magyar egészségügy – és ezen belül a pszichiátriai ellátás – digitalizációját, a közösségi pszichiátria strukturális megújítása azonban jelenleg is várat magára. Jelen tanulmány rámutatott, hogy bár a telemedicina és a távelérés jelentős potenciállal rendelkezik az ellátórendszer tehermentesítése terén, a technológiai fejlődés önmagában nem elegendő a rendszerszintű anomáliák orvoslására.

A jövőbeli fejlesztések fókuszába a széttagolt ágazatok közötti átjárhatóság megteremtését kell helyezni. Az Integrált Mentálhigiénés Centrumok általunk javasolt modellje olyan előremutató keretrendszer, amely a digitalizációt az egészségügyi és szociális szférát egyesítő, hatékonyabb pácienskoordináció eszközeként alkalmazza. Ennek alapfeltétele a jelenleg fennálló szektorok közötti kommunikáció átalakítása, például a szociális alapszolgáltatások EESZT-hez való teljes körű hozzáférésének biztosításával.

Ahhoz, hogy az integrált ellátás és vele együtt az etikus, a társadalom peremén élőket is befogadó digitális pszichiátria megvalósulhasson, túllépve a jelenlegi jogköri tisztázatlanságokon, elengedhetetlen egy önálló pszichiátriai ágazati jogszabály megalkotása. Emellett a fenntartható működés érdekében teljesítmény- és indikátoralapú (PFS) finanszírozási struktúra bevezetésére van szükség. A hazai ellátórendszer reformjának következő lépése e koncepcionális pillérek gyakorlati, pilot jellegű tesztelése és a lokális igényekhez való finomhangolása lehet.