Absztrakt

Balázs András 2021-es kötete a budapesti Józsefváros Magdolna-negyedének társadalmi világát vizsgálja, a szegénység és szegregáció összetett jelenségeit feltárva. Balázs négyéves etnográfiai terepmunkán alapuló monográfiája arra a kérdésre keresi a választ, hogy tekinthető-e gettónak a Magdolna-negyed. A könyv rávilágít a helyi roma családok informális támogató hálózatainak kettős szerepére: egyszerre segítik a túlélést, és korlátozzák az egyéni mobilitást.

Kulcsszavak: szegregáció, gettósodás, Magdolna-negyed, mélyszegénység, roma közösségek

DOI: 10.56699/MT.2025.3.7

Balázs András szociológus Család és szomszédság a Magdolna-negyedben – Gettó-e a szegregátum? című kötete 2021-ben jelent meg, és egy budapesti városrész példáján vizsgálja a mélyszegénységben élő közösségek világát. A szerző a Debreceni Egyetemen megvédett doktori disszertációja alapján írta meg a könyvet, amely provokatív címmel utal egy központi kérdésre: vajon gettónak tekinthető-e a Józsefváros hírhedt Magdolna-negyede? A téma időszerű és kiemelten fontos, hiszen a nagyvárosi nyomornegyedek, a roma közösségek marginalizációja és a gettósodás problémája régóta foglalkoztatja a hazai és nemzetközi szociológiát. A szegregáció hatásainak vizsgálata a hazai szociológiai diskurzusban is folyamatosan napirenden van, legyen szó területi elkülönülésről vagy intézményi szinten megvalósuló elkülönítésről. Különösen az oktatási szegregáció következményei kerültek a figyelem középpontjába az elmúlt években, mivel ezek hosszú távon is konzerválhatják a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezzel összefüggésben Bihari Ildikó (2021) vizsgálata meggyőzően rávilágított, hogy az iskolai elkülönítés jelentősen rontja a hátrányos helyzetű (jellemzően roma) gyermekek életkilátásait, hozzájárulva ezzel a szegregáció újratermelődéséhez. Balázs András monográfiája ebbe a tudományos közegbe illeszkedik: kutatása elméleti szinten hozzájárul a szegregáció fogalmának árnyalásához, és empirikus adatokkal gazdagítja ismereteinket a városi szegény közösségek társadalmi struktúrájáról.

A kötet első fejezetei széles irodalmi bázisra támaszkodva áttekintik a szegregáció és a „gettó” fogalmának elméleti keretét. A szerző felidézi a chicagói városszociológia klasszikusait (Robert Park és Ernest Burgess koncentrikus övezeteit), Louis Wirth gettódefinícióját, valamint William Julius Wilson és Loic Wacquant amerikai gettóelméleteit. A kötet foglalkozik a „hipergettó” fogalmával (Wacquant) és (Wilson nyomán) az underclassvitával, illetve a nyugati modellek hazai értelmezhetőségével. Balázs ismerteti a magyarországi szegregációs kutatások főbb eredményeit is: hivatkozik Ladányi János és Szelényi Iván korábbi városszociológiai munkáira, valamint Virág Tünde esettanulmányaira a vidéki „gettófalvakról”. Ez a gazdag elméleti háttér nem öncélú: keretet ad a Magdolna-negyed vizsgálatához, és megalapozza a fő kutatási kérdést, miszerint a fizikai és társadalmi határok mennyire esnek egybe ebben a szegregált városrészben.

A könyv módszertani fejezete részletesen bemutatja a kvalitatív kutatás felépítését. Balázs négy éven át végzett etnográfiai terepmunkát a Magdolna-negyedben, heti rendszerességgel jelen volt a helyszínen. Összesen ötven félig strukturált interjút készített 18 és 58 év közötti, alacsony iskolai végzettségű helyi lakosokkal, akiket hólabdamódszerrel választott ki. Az interjúk a családi és szomszédsági kapcsolathálókra, a megélhetési stratégiákra és a mindennapi erőforrás-gazdálkodásra fókuszáltak. A résztvevő megfigyelés keretében a szerző mintegy háromszáz órát töltött a negyedben, beleértve az informális beszélgetéseket és a közösségi eseményeken való jelenlétet. Innovatív módszertani elemként tíz önkéntes alany egyhetes „kapcsolati és fogyasztási naplót” vezetett, amelyben rögzítették napi érintkezéseiket és kisebb tranzakcióikat (szívességek, kölcsönök, közös étkezések stb.). Emellett a kutató interjúkat készített a közösségen kívüli releváns szereplőkkel is (helyi boltosok, szociális munkások), és felhasznált statisztikai adatokat a kerület szociális mutatóira vonatkozóan. Ez a sokrétű módszertan biztosította, hogy a vizsgálat mélyrehatóan tárja fel a negyed társadalmi hálózatait és életmódját.

A monográfia eredményei átfogó képet adnak a Magdolna-negyedben élő szegény, többségében roma családok társas viszonyairól. Az egyik kulcsmegállapítás a „nagyháztartás” jelensége: a hagyományos családi kereteket kitágítva szomszédok és barátok kvázirokoni hálózata alakul ki, amelyben a tagok folyamatosan gazdasági segítséget nyújtanak egymásnak. Ezek a kiterjedt háztartások közös erőforrás-gazdálkodási egységet alkotnak, megosztva a rendelkezésükre álló jövedelmet és javakat. A kölcsönös szívességek hálója biztonságot nyújt: a viszonosság biztosítja, hogy senki sem marad teljesen magára a bajban.

Bár a Magdolna-negyed erősen szegregált, a kutatás rámutat, hogy nem hermetikusan zárt világ. A lakók egy része kapcsolatot tart rokonokkal, barátokkal vagy segítő intézményekkel más kerületekben, jóllehet mindennapi életterük így is erősen korlátozott: Budapest nagy része számukra továbbra is „fehér folt” marad. Fontos új felismerés, hogy a bezáródás okai inkább belső közösségi mechanizmusok, mintsem külső korlátok. Az informális segítő hálózat egyszerre áldás és teher:

védelmet nyújt a nélkülözésben, ugyanakkor a viszonosság elve révén lojalitást és maradást követel meg. A kölcsönös függés paradox módon az egyéni kitörést is akadályozhatja.

A közösség sem egységes egész: a negyed több kisebb rokoni-baráti klaszterre tagolódik, nincs mindenkire kiterjedő, erős kohéziójú lakóközösség. A kötet a városrehabilitáció hatásait is kritikusan szemléli: a fizikai környezet javítása mellett a régi lakóközösségek egy részének felbomlásához vezetett, amikor házakat ürítettek ki, vagy új lakók érkeztek a negyedbe. Balázs András munkája több szempontból is újszerű hozzájárulás a hazai szegénységkutatás terén. Egyrészt egyesíti a makroszintű városszociológiai nézőpontot a mikroszintű antropológiai megközelítéssel: a strukturális tényezők bemutatása mellett az értekezés mély empirikus részletekkel szolgál a mindennapi életről. A szerző tudatosan kerüli a kulturális sztereotípiákat és stigmatizáló címkéket: a roma származást nem „problémaként” kezeli, hanem a strukturális szegénység részeként, ezáltal elkerülve a hibáztatás csapdáit. Új szemlélet jele, hogy a kötet a hiányok és devianciák hangsúlyozása helyett a túlélési stratégiákra és az alternatív erőforrásszerzési módokra fókuszál. Ez közelebb visz a mélyszegénység belső logikájának megértéséhez, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nemzetközi szakirodalomban is a szegénységre egyre inkább mint racionális alkalmazkodási folyamatra tekintenek. Módszertanilag is példaértékű e könyv: a hosszan tartó, bizalmi viszonyokon alapuló terepmunka Magyarországon ritka, Balázs kutatása pedig bizonyítja, hogy ezzel a megközelítéssel új, árnyalt eredmények érhetők el. A kapcsolati naplók használata különösen érdekes újítás, amely számszerűsíthetővé tette az informális interakciók egy részét, gazdagítva a kvalitatív megfigyeléseket. A kapott eredmények gyakorlati hasznosíthatósága is említést érdemel: a kötet tanulságai figyelmeztetik a döntéshozókat, hogy a szegregált városrészek fejlesztésekor (akár lakhatási rehabilitáció, akár szociális programok formájában) tekintettel kell lenni a meglévő informális hálózatokra, különben a beavatkozás könnyen gyengítheti azokat a struktúrákat, amelyek a közösség tagjait eddig megtartották (Szarvák, 2022). A könyv tehát nemcsak elméleti szempontból jelentős, hanem a társadalompolitika számára is releváns felismeréseket kínál a felzárkózási folyamatok tervezéséhez.

Balázs András könyve kiváló és hiánypótló munka, méltó helyet foglal el a magyar szociológiai szakirodalomban. A „Gettó-e a szegregátum?” kérdésre a szerző árnyalt választ ad: a Magdolna-negyed nem egyértelműen gettó, inkább sajátos átmeneti állapotú szegregátum, ahol a fizikai és társadalmi elkülönülés részlegesen érvényesül. A lakók kapcsolathálói bizonyos mértékig kifelé is nyitottak, ugyanakkor erős belső kötelékek tartják össze a közösség magját. A kötet egyik legnagyobb érdeme, hogy ezt a kettősséget (a kirekesztettség és összetartás dialektikáját) érzékletesen mutatja be. A szöveg stílusa alapvetően akadémiai, de a terepmunka során megismert élethelyzetek bemutatása emberközelivé és olvasmányossá teszi. A könyv elsősorban a szociológiai és antropológiai szakma képviselőinek, egyetemi hallgatóknak és a társadalompolitika alakítóinak szól, de a téma iránt érdeklődő laikusok is értékes felismeréseket meríthetnek belőle. Balázs András monográfiája egyszerre tudományos teljesítmény és társadalmi tükör, amely elősegíti, hogy jobban megértsük a városi periférián élő közösségek mindennapjait, és ezáltal közelebb kerülhessünk problémáik megoldásához.

Balázs András (2021): Család és szomszédság a Magdolna-negyedben – Gettó-e a szegregátum? Budapest, Balassi Könyvkiadó

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Nincsenek pontos adataink arról, hány roma nő él ma Magyarországon, milyen csoportokban és környezetben. A többségi társadalom gyakran kollektív képet alkot róluk, de ahogy nem beszélhetünk homogén cigányságról, úgy homogén női szerepekről sem. Empirikus kutatásom során életútinterjúk segítségével a FETE-programhoz tartozó Dombpusztán vizsgáltam a helyi roma szegregátumban élő nők szerepvállalásait. Tapasztalataim alapján a roma nők a társadalmi elnyomás több szintjével néznek szembe, és gyakran egyedül maradnak problémáikkal. Eredményeim szerint a Dombpusztán élő roma nők a női-anyai szerepeken túl a férfiak hiánya miatt sokszor a hagyományos férfiszerepeket is magukra vállalják. Ez szerepkonfliktust eredményez, amelyet generációkon át örökítenek, a tanult tehetetlenséghez hasonlóan, melyet az anya-lánya kapcsolatok elemzésével mélyebben is vizsgáltam. Meglepő eredményem, hogy a közösség tagjai ugyan követik hagyományaikat, de nem mindig ismerik fel azok valódi jelenlétét a mindennapokban.

Kulcsszavak: cigány nők, cigány családok, nemi szerepek, szegregátum

DOI: 10.56699/MT.2025.3.6

A roma nőkről ugyan számos kutatás készült már, állandó aktualitásukkal mégis szinte kifogyhatatlan témát biztosítanak. Ehhez hozzájárul, hogy a társadalomban többnyire valami mellett vagy valakihez viszonyítva tűnnek fel, amivel az a fő probléma, hogy átsiklunk az egyének felett, és megpróbálunk kollektív képet alkotni, amely alá minden roma nőt be kívánunk vonni. Ennek oka a könnyebb megértésre törekvés társadalmunk egy olyan részéről, amelyről túl keveset tudunk. Tanulmányom célja a szegregátumban élő roma nők életének bemutatása az egyének szintjén, közelebb hozva őket a többségi társadalomhoz.

Terepmunkámat egy Nógrád vármegyei községben végeztem, amelyre a továbbiakban Dombpuszta néven fogok hivatkozni, ezzel őrizve a kutatásban szereplők anonimitását. A település részt vesz a Felzárkózó települések programban, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi megvalósításával.

Szakirodalmi áttekintés

A cigányság

A „cigányság” olyan többjelentésű szó, amely magában foglalja a roma népcsoport tagjait, kultúráját, valamint a velük kapcsolatos külső, igencsak sokszínű szemléletet. A fogalomnak nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott meghatározása. Tanulmányomban és kutatói munkám során a roma és a cigány megnevezést szinonimaként használom – ahogyan interjúalanyaim is tették.

A cigány népesség számát csak becsülni tudjuk, ezért több vélemény is van a pontos számokat illetően: hét-nyolc millió fő (Bottlik, 2012) vagy akár tíz-tizenkét millió fő is lehet (Lukács, 2018). A romák Európa legnépesebb kisebbsége és a világ legismertebb diaszpórája. Jellegzetességük, hogy vallásilag és nyelvileg is nyitottak környezetükre, éppen ezért egyik tényező sem meghatározó az identitásukban. A fő csoportképző tényező az, hogy társadalmi és földrajzi szempontból a periférián helyezkednek el (Bottlik, 2012).

A magyarországi cigányság demográfiai adatainak nyomon követése és megértése a 19. század második fele óta foglalkoztatja mind a társadalmi, mind a tudományos közösséget (Pénzes et al., 2018). A Központi Statisztikai Hivatal 2022-ben készített országos népszámlálása alapján 209 909 személy vallotta magát romának. Ahhoz, hogy ezt az adatot értelmezni tudjuk, fontos kiemelni, hogy 1 086 223 ember nem válaszolt a nemzetiséghez tartozó kérdésekre. „A cigányok önbevallása az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében változik” (Pénzes et al., 2018: 6). Pénzes János és munkatársai (2018) a cigányság területi viszonyait felmérni kívánó két kutatás (az 1984–1987-es CIKOBI-felmérés és a Debreceni Egyetem 2010–2013-as felmérésének) összevetése alapján 876 000 főre becsülik a magyarországi romák számát, s ezzel a teljes népességen belüli arányuk 8,8 százalék. Magyarországon a cigányság a tizenhárom elismert nemzetiség közé tartozik, azon belül is a legnépesebb etnikum. Magyarországon főként romungro, oláh- és beás cigány csoportok találhatók, melyek mind különböző kulturális és nyelvi háttérrel rendelkeznek.

„Nem létezik homogén cigányság […] a különbözőség vált a cigányság egyik »közös« tulajdonságává […] a különböző csoportoknak mind megvan a maguk »csoportidentitása« – ez segítette a fennmaradásukat” (Demsa, 2015: 24).

A cigány családok

Lukács J. Ágnes Roma/cigány családok című munkájában bemutatja a hagyományos cigány családok normáit – ennek alapján ismertetem a legfőbb jellemzőiket. A roma családokban a közösségi létnek kiemelkedő szerepe van. A családok jellemzően több generációt foglalnak magukban, biztosítva egymás számára a szociális támogatást és a hagyományok átadását. Az idősek tiszteletének kiemelt fontossága jellemző a roma családokban, melyekben általában a legidősebb férfi a döntéshozó. Ezzel szemben a nők többnyire alárendelt szerepet töltenek be a férfiakhoz képest. E közösségekben az idő kezelése sajátos: a nagyfokú szabadság és a hagyományok miatt nehezebben alkalmazkodnak a társadalmi intézményekhez, és gyakran nincs hosszú távú jövőképük. A „jóravaló cigány nő” elsősorban a család gondozásáért és támogatásáért felel. Házasodásra esetükben a többségi társadalomhoz képest fiatalon kerül sor – akár kiskorúként –, és nem feltétlenül jelent törvényes polgári házasságot, ugyanis a közösségen belül a lányok „megszöktetését” házasságként értelmezik. A házasság bekövetkezésével a nő a férfi családjához kerül, és minden téren alkalmazkodnia kell az ott megszokott rutinhoz, szigorúan az anyós iránymutatásával, aki a szárnya alá veszi (Lukács, 2018).

Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs Nevelési mintázatok roma családok körében című tanulmányukban kisgyermeket nevelő roma és nem roma szülők válaszait vetették össze a családi nevelés témájában. A válaszok alapján a roma szülők nagy jelentőséget tulajdonítanak a család összetartásának és a gyermekek tiszteletre nevelésének, de a tekintélyelvűség és a szigor is jellemző nevelési elem. A gyerekekkel szemben támasztott elvárások közt megjelenik az engedelmesség, az idősebbek tisztelete és a közösségi normák követése. A tanulmány kitér a szegénység és a marginalizált helyzet hatására is: a roma gyerekek korai önállóságra szocializálódnak, ez pedig összefügg a családi munkamegosztással (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Nemi szerepek

Tanulmányom konceptualizálása érdekében elengedhetetlen kitérnem a nemi szerepek fontosságára, illetve arra, hogy mit is tekintek nemi szerepeknek. Vizsgálódásom alapjául először az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményeit veszem: a nemi szerepekről Ádám Szilvia és Rosta Andrea írt. Szerintük ezek a kultúra és a biológia termékei, amit az is bizonyít, hogy a különböző kultúrák különböző módon határozzák meg őket. Ezeket a szerepeket hosszas szocializációs folyamatban sajátítjuk el. Míg a történelem során rögzült női szerepek főként a családdal kapcsolatosak, addig a férfiak szerepei kiterjednek a foglalkozási és közéleti területekre, valamint a családfenntartásra. Emellett több olyan családi szerepet is betöltenek, amely az otthoni környezetben válik teljessé (például férj, apa). A nemi szerepek változása az ipari forradalom idején kezdődött, amikor új női szerepek jelentek meg, melyek a férfiak szerepeit is átalakították. A nemi szerepek változása napjainkban is tart (Ádám–Rosta, 2010). Hasonló kérdéseket tárgyal Pongrácz Tiborné Nemi szerepek társadalmi megítélése című tanulmánya is. Szerinte a nők felgyorsult munkavállalása a 20. század második felétől kettős terhet ró rájuk, mivel a keresőtevékenység mellett megmaradt a reprodukciós és ellátó funkciójuk is. Kiemeli, hogy a magyar nők erős leterheltségét több időmérleg-kutatás is alátámasztja: közel háromszor annyi időt fordítanak háztartási munkára, mint a férfiak, még akkor is, ha mindketten napi nyolc órában dolgoznak. A szerző hozzáteszi: „A magyar társadalom a nők és a férfiak alapvető feladatát, funkcióit tekintve kimagaslóan tradicionális beállítottságú” (Pongrácz, 2005: 85). Orosz Adrienn Az apák családon belüli szerepei című munkájában mutatja be a férfi nemi szerepeket. Az apaszerepek két típusát nevezi meg: „hagyományos” és „modern”. A hagyományos apát a kenyérkereső szerep és a család biztonságáért való felelősség, míg a modern apaképet az otthoni munkákban való egyenlő részvétel és a gyermeknevelés jellemzi (Orosz, 2024). A szerző értékkutatásában a megkérdezettek szerint az anyák fő feladata a gyermeknevelés és a gondoskodás, míg az apáké a család anyagi biztonságának megteremtése. Orosz továbbá kiemeli a magyarok tradicionális gondolkodását, különös tekintettel az anyaszerepekre. A European Values Study 2020-as elemzése szerint „Magyarországon (51%) inkább egyetértenek azzal, hogy a család életét megsínyli, ha a nő teljes munkaidőben dolgozik” (Orosz, 2024: 43).

A cigány nők

Lydaki Anna Cigány nők című írásában rávilágít a roma nők kiemelkedő jelentőségére a romakutatások területén. Szerinte a többségi társadalom és a cigányság kapcsolatát leginkább a roma nők helyzetének vizsgálatával lehet bemutatni. A cigány nőket a tudomány, az irodalom és a köznyelv is számtalan módon mutatja be. Gyakran túlromantizált ideáltipikus kép él az emberekben velük kapcsolatban, de a másik szélsőség is sokszor megjelenik, amikor is a gyengébb, elnyomott nemként hivatkoznak rájuk. A szerző szerint a „nyilvános” és a „személyes” tér megjelenése fontos a roma nők kutatását illetően. Ez a roma kultúra sajátos és érdekes eleme, ugyanis a cigány nőkre más szabályok vonatkoznak attól függően, hogy melyik térben mozognak. Ezért az életüket ebből a két szemszögből lehet vizsgálni, de ahogy a szerző is kiemeli, a kutatások többsége csak a „személyes” terükre összpontosít a komplex kép helyett (Lydaki, 2006).

A magyarországi cigány nők helyzetéről Huszár Ágnes A hiány helye: a roma nők című írásában beszél. Ő is kiemeli a definiálás nehézségét, és hozzáteszi, ennek az áll a hátterében, hogy a roma nők a magyarországi közgondolkodásban is háttérbe szorulnak, „valamiféle kollektív vakfoltra” (Huszár, 2015: 21). A KSH 2011-es adatai alapján Magyarországon nagyjából 155 939 roma nő él. Iskolai végzettségük általában alacsonyabb, mint a roma férfiaké, hiszen többségük csak az általános iskola nyolcadik osztályáig jut el. Főiskolai vagy egyetemi végzettséggel mindössze 1288 roma nő rendelkezik.

Demsa Andrea kiemeli, hogy a hagyományőrző családokban a nőknek már kiskorukban meg kell tanulniuk azokat a viselkedésükre vonatkozó szabályokat, amelyek a „tisztátalan dolgokkal” és az emberekkel szemben érvényesek. „A pubertás beköszöntével azonban olyan lény lesz belőle, aki maga is a tisztátalanság állapotába képes hozni másokat” (Demsa, 2015: 24). Ez a fajta misztikus vonzerő megjelenik Judith Okely Cigány nők című tanulmányában is, amely európai vándorcigányok világát mutatja be. Európa-szerte a cigány nők és lányok képe gyakran az érzékiség, a szexuális vonzerő és a csábítás köré szerveződik, ezt a többségi társadalom vetíti rájuk. A feleség társadalmi megbecsülése gyakran attól függ, hogy hány gyermeket hoz a világra (Okely, 1996).

Demsa a cigány nők kettős hétköznapi elnyomásáról ír. „Beszélni kellene ezekről a köztünk élő hétköznapi »szenvedőkről«, és árnyalni az oly sokak által közkedvelt elromanticizált cigányképet roma honfitársainkról” (Demsa, 2015: 28). Huszár pedig kiemeli, hogy napjainkban a roma társadalom jelentős változáson megy keresztül, ami a női szerepek módosulását is eredményezi.

A szegregátum

Tekintettel kutatásom helyszínére mindenképp tisztázni szeretném, pontosan mit is értünk szegregátumon. Vizsgálódásom ezen részének alapjaként Rácz Attila Szegregáció a fejekben… című tanulmányát tekintem, amely a KSH által használt értelemben vizsgálja a szegregáció fogalmát és formáit (Rácz, 2014). A szerző azt mondja, hogy a szegregátumok a társadalmi rétegek térbeli elkülönülései. Egy meghatározott városrész társadalmi struktúráján belül egy bizonyos réteg – városi arányához képest – mérhető túlsúlya. Továbbá hozzáteszi: „A KSH a 2001-ben végzett népszámlálás adatai alapján azokat a területeket nevezi szegregátumoknak, ahol az aktív korú népességen belül a legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezők és a rendszeres munkajövedelemmel nem rendelkezők aránya mindkét mutató esetében magasabb, mint 50 százalék” (Rácz, 2014: 41).

A tanulmányom alapját képező kutatómunkám során legalább akkora nehézség volt hiteles forrást találni a magyarországi szegregátumokról, mint pontos adatokra lelni a magyarországi romák számáról. Mindkét témáról elmondható, hogy nincsenek megbízható adataink, ezért kénytelenek vagyunk feltételezésekbe bocsátkozni. Rozgonyi-Horváth Ádám így fogalmaz doktori disszertációjában: „Magyarország 823 településén és 10 fővárosi kerületében, de többnyire falvak határában, vagy városi külterületeken található 1633 szegregált telepen körülbelül 300 ezer ember él…” (Rozgonyi-Horváth, 2019: 17).

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia – Mélyszegénység, gyermekszegénység, romák (2011–2020) című dokumentuma szerint a roma népesség túlnyomó része vidéki, falusias környezetben él, gyakran szegregált területeken és kedvezőtlen lakáskörülmények között. Országszerte körülbelül száz település tekinthető már most is súlyos szegénységben élő, elkülönült közösségnek, és további mintegy kétszáz településen valószínűsíthető ennek a folyamatnak a folytatódása a közeljövőben (KIM, 2011).

A fenti becsléseket alátámasztja egy későbbi, országos léptékű, szisztematikus azonosításon alapuló vizsgálat is, amely részletes adatokkal szolgált a szegregátumok számáról és az ott élők demográfiai jellemzőiről. A Társadalmi Riport 2020 adatai szerint Magyarországon 2071 szegregátumot azonosítottak 955 településen, amelyekben 283 876 felnőtt – 139 507 férfi és 144 369 nő – élt 2019-ben (Sándor et al., 2020).

Az említett adatok megerősítik, hogy a szegregációs jelenségek, amelyek empirikus kutatásom helyszínén is megfigyelhetők, országos léptékű problémát jelentenek.

A kutatás módszertani jellemzői

Célok és kérdések

Kutatásom célja, hogy bemutassam a Dombpusztán élő roma nők élethelyzetét és mindennapi tapasztalatait a női szerepek mentén, különös tekintettel arra, hogyan élik meg szerepeiket a társadalmi elvárások, kulturális hagyományok és helyi társadalmi viszonyok metszéspontjában. A vizsgálat célja továbbá, hogy rávilágítson, milyen módon strukturálják életüket ezek a nők, milyen szerepeket töltenek be a családban, a közösségben és a munka világában. A kutatás színesítése érdekében három családban anya-lánya párosokat is vizsgáltam, generációk közötti összehasonlítást végezve a hagyományokhoz való viszonyulásuk tekintetében. E kutatás keretében arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen szerepeket töltenek be ezek a nők, megjelenik-e életükben szerepkonfliktus, hogyan nevelik gyermekeiket, és miként öröklődnek tovább a női szerepminták a generációk között.

A kutatás körülményei

Kutatásom terepmunkáját tehát Dombpusztán végeztem. A fantázianév megalkotásával nem csupán a település anonimitásának megőrzése volt a célom, hanem egy olyan kifejező név megalkotása, amely magában foglalja a helyszín sajátosságait. A „domb” szó a település elhelyezkedéséből adódó festői tájra utal, míg a „puszta” szó az ottani kopár és kietlen életkörülményeket eleveníti fel. Dombpuszta felé haladva az lehet a benyomásunk, hogy egy békés és rendezett kis falu fogad majd, azonban a településre érve ez az idilli kép hamar megváltozik. A település ezernyolcszáz fős lakosságának 70 százaléka roma származású, és közel ötöde tizennyolc év alatti. Dombpuszta egyik központi problémája a munkanélküliség: „A faluban a relatív munkanélküliség aránya (11,54%) háromszorosa az országos átlagnak (3,9%)” (FETE, é. n.). Továbbá Dombpusztán kiemelt probléma a bűnözés és a kábítószer-használat, ez meglátszik a település hangulatán is, és mély nyomot hagy mind a közösség, mind az odalátogatók életében. Empirikus kutatásom során az életútinterjú módszerét választottam, amelynek segítségével bepillantást nyerhettem Dombpuszta roma szegregációjának mindennapjaiba. A településen való jelenlétem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem falukutató táborának köszönhető. Hálás köszönet az egyetemnek és a tábort szervező tanáraimnak a kutatás és a feldolgozás során nyújtott szakmai és emberi támogatásukért.

A minta bemutatása

Terepmunkámat 2023 nyarán végeztem, amikor közel egy hetet töltöttem a településen. Ez idő alatt összesen tizenegy életútinterjút készítettem. Kizárólag nőkkel beszélgettem, mivel ebben a kutatásban kifejezetten az ő szemüvegükön keresztül szerettem volna látni a világot, amelyben élnek. Az előreláthatóan alacsony mintaszám miatt igyekeztem szem előtt tartani a sokszínűséget. Szerettem volna minél több különböző korcsoportú, foglalkozású nővel beszélni. A résztvevők kiválasztásához a hólabdamódszert alkalmaztam, vagyis az első megkérdezettek ajánlásai alapján értem el a további interjúalanyokat. A korcsoportot illetően 17–60 évesek voltak az alanyaim. Két megkérdezett kivételével mind tartós házasságban vagy párkapcsolatban éltek. Foglalkozásukat tekintve volt köztük varrónő, roma önkormányzati vezető, tanuló, máltás dolgozó, gyári munkás, védőnő, háztartásbeli, takarító, közfoglalkoztatott. Kutatásomban cigány származásúnak tekintek mindenkit, aki annak vallotta magát. Egy kivételével minden alany roma származású, és többségük dombpusztai lakos. Az egyetlen kivétel a település védőnője, aki azért került be a mintába, mivel negyven éve foglalkozik a településen élőkkel. Úgy gondolom, külső szemlélőként ő lát bele leginkább a helyi családok életébe, ezért fontosnak tartottam, hogy vele is készítsek életútinterjút. Mivel azonban feldolgozó munkám során kizárólag a településen élőkről adott tapasztalatait használtam fel, utólagosan „szakértőként” tekintek rá. Iskolai végzettségüket tekintve az interjúalanyok jellemzően alacsonyan iskolázottak voltak: többségük az általános iskola vége felé vagy a középiskola első éveiben hagyta abba tanulmányait. Roma alanyaim közül azonban ketten már középkorúként felsőfokú végzettséget is szereztek. Mindketten hosszabb ideje a helyi Jelenlét ponton dolgoztak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alkalmazásában, adminisztratív munkakörben. A továbbiakban az interjúrészletek idézésekor az alany életkorát és foglalkozását adom meg.

Az interjúk bemutatása és módszertana

A kutatásom során készített életútinterjúk átlagosan egy-másfél órásak voltak. Egy anya-lánya interjú esetében páros interjú készült – az alanyok kérésére. Az elemző munkám első lépése az átiratok elkészítése és többszöri újraolvasásuk volt, egészen addig, amíg már nem találtam számomra új információt, viszont ismétlődő mintákat igen. Bár nincs két egyforma interjú, visszatérő elem volt, hogy az alanyok szinte mindig a konyhában ültettek le, ahol gyerekek és férfiak nélkül tudtunk beszélgetni, amihez én is ragaszkodtam. Többeket először megrémített a hangfelvétel – amit minden interjúról készítettem, természetesen a beleegyezésükkel –, de ez a gát a legtöbb esetben hamar átszakadt, tudván, hogy anonimitásukat megőrzöm.

Interjúim készítése, majd feldolgozása során az élettörténeti módszert alkalmaztam Bögre Zsuzsanna (2003, 2024) munkái alapján. Bögre (2024) szerint egy interjúhelyzetben az alany „történetei készletéből” válogat élettörténete elmesélése során, és sorrendet állít fel az emlékei – történetei – között, amely az idő előrehaladtával változhat. Továbbá fontos, hogy „kutatóként tisztában kell lennünk az élettörténetek folyamatjellegével, amelyben kisebb változások visszamenőlegesen is mindig bekövetkezhetnek” (Bögre, 2003: 156). Kutatásom során szem előtt tartottam, hogy az életútinterjúkat konstrukcióknak tekintjük, mivel tényszerű történések személyes interpretációját halljuk bennük, és valójában erre is vagyunk kíváncsiak. Úgy gondolom, kutatóként képesnek kell lennünk megfigyelni, hogy az, akit megkérdezünk az életéről, milyen képet kíván mutatni nekünk. Bögre (2024) szerint „az emlékek identitásunk részévé válnak, s tudatos vagy tudattalan módosulásokon mennek keresztül. Tehát nem az az igazi kérdés, hogy hazudik-e vagy sem az illető, többre jutunk, ha arra keressük a választ, hogy miért mutatja úgy be az életét, ahogyan teszi. Az élettörténet tehát nem más, mint az egyén konstrukciója önmagáról” (Bögre, 2024: 17).

A kutatási eredmények

A település fő problémája

Dombpusztán meghatározó nehézség a dizájner – vagy szintetikus – drogok elterjedése a faluban. A dizájner drogok olyan új pszichoaktív anyagok, amelyeket kémiailag úgy módosítanak, hogy a már tiltott szerek hatását utánozzák, de megkerülik a jogi szabályozást. Ezek az anyagok gyakran ismeretlen összetételűek és kiszámíthatatlan hatásúak, ami komoly egészségügyi kockázatot jelent a használók számára (Ujváry, 2020). Ez a probléma szinte minden réteget érint, fiatalokat – sok esetben gyerekeket – és felnőtteket egyaránt. Gyors terjedésének legfőbb oka a könnyű elérhetőség, nem is akármilyen mennyiségben. Az egyik interjúmban a drogok jelenlétéről érdeklődtem a településen:

„V.: Mindig is volt, lesz is. Olyan tizenkét család árul körülbelül, tizenkettő. – K.: Tizenkettő? Ilyen kicsi faluban? – V.: Hát mér’? Kettő dohányosbolt van… Akkor drogárus csak kettő legyen?” (negyvenéves gyári munkás).

A településen tapasztalt drogproblémák nem tekinthetők elszigetelt jelenségnek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2019-es tereptanulmánya szerint a szegregált közösségekben élő gyerekek és fiatalok már korán – akár óvodáskorban – találkoznak kábítószer-használó családtagokkal vagy kortársakkal, a közösségi házak munkatársai pedig rendszeresen számolnak be szintetikus drogokra utaló tünetekről és viselkedésmintákról. A szegregált településeken szerzett tapasztalataik alapján kiemelik:

„A kábítószerek fogyasztása mint probléma különböző mértékű, de országos jelenléttel bír” (Tóth, 2019: 2). A kábítószerek elterjedése mély hatást gyakorol a családok életére, mivel a szülők szerhasználata közvetlenül kihat gyermekeikre, ahogy azt egy „drogmentes” édesanya is kiemelte: „A fiatalok meg azért olyanok, mert sok szülő drogozik, nem törődik a gyerekkel, úgy nő fel, hogy ezt lássa, hogy a szülő nem megy dolgozni, felkelnek, ahogy esik, úgy puffan… a szülő elmegy, drogozik…” (negyvenhét éves nőiruha-készítő).

Egy 2020-as országos kutatás rámutat, hogy a szegregátumokban élő, halmozottan hátrányos helyzetű csoportok körében a szerhasználat nemcsak gyakoribb, hanem súlyosabb formákat is ölt, mint a teljes népességben. Az alkohol, dohány és nyugtatók rendszeres fogyasztása mellett kiemelkedően magas az új pszichoaktív szerek használata is, gyakran napi rendszerességgel, orvosi javaslat nélküli gyógyszerszedéssel párosulva (Csák et al., 2020). Alanyaim elmondása szerint a probléma oly mértékű, hogy már nem szívesen hagyják el otthonukat, kerülnek bizonyos közterületeket, sőt napszakokat is. Ezt támasztotta alá az egyik édesanya: „Átvette a sötétség ezt a falut, kábítószer, rablás, verekedés, folyamatos nyomás, stressz. Ilyen kisgyerekeknek nem való, ami már itt folyik. Meg még nekünk se” (huszonhárom éves kétgyermekes anyuka).

Hol vannak a férfiak?

Kutatásom egyik fő megállapítása, hogy a férfiak nincsenek jelen a dombpusztai roma családok életében, akkor sem, ha fizikailag ott vannak. Természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben igaz, és hangsúlyozom, hogy én kizárólag a nők oldaláról láttam a helyzetet. Azonban az biztos, hogy szinte minden interjúmban visszaköszönt a férfiak hiánya. Ennek viszont számos oka lehet. A roma családok életében is általános probléma a válás és szélsőséges véglete, amikor is a férj szinte teljesen eltűnik a család életéből, és szó sincs közös gyermekfelügyeletről. Az interjúk során többször felmerült a „lézengés” kifejezés, amelyet a településen élő céltalan munkanélküliekre használnak a helyiek. Ezek az emberek többnyire közterületen tengetik mindennapjaikat, társasági életet élnek, amellyel szorosan összefonódik a közös bűnelkövetés és kábítószer-fogyasztás mint „program”. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy a „lézengőkről” úgy beszélnek a helyi nők, mintha viselkedésük a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze az ő életükben végtére az is. Érdekesség, hogy Bakó Boglárka (2017) Tisztamunka – A látható cigányok című könyvében az 1968 és 1973 közötti felmérések alapján a dolgozni nem akarókra a „kóborló” kifejezést használja, ami jelentésében megegyezik az általam megfigyelt „lézengő” szóval.

Ugyan a drogprobléma mindkét nemet érinti, ez is oka a nők magukra maradásának. Több nővel is beszéltem, aki közvetlen közelről tapasztalta meg, milyen az élet egy függő mellett. Egy biztos: a függő nemétől és családi szerepétől függetlenül szerhasználata az egész családra terhet ró, és visszafordíthatatlan károkat okoz. Ebben az esetben a férfiak jelen vannak fizikailag, azonban igazi minőségükben nincsenek ott. Ugyanez igaz azokra is, akik tartós betegség folytán nem képesek eleget tenni a családdal járó kötelezettségeiknek. Az utolsó – általam rögzített és az interjúk során többször visszaköszönő – ok a férfiak távollétére a munka. Ezen belül is több kategória tért vissza újra és újra. Az első eset az egész napos munka, amikor is a férfiak szó szerint hajnaltól estig dolgoznak. Ez a „legkedvezőbb” helyzet, mivel legalább az éjszakákat otthon tölthetik. Ennél sokkal nehezebb azok helyzete, akik időszakos munkát végeznek. Az ilyen munkák jellemzően fizikai vagy kereskedelmi jellegűek, többnyire Budapesten. A legnehezebb kategóriát az időszakos külföldi munkavállalás jelenti, emiatt a férfiak akár három-négy hónapig is távol vannak, s ebben az időszakban a nőkre hárul minden otthoni feladat. Az ilyen munkák leginkább gyári vagy fizikai jellegűek, és a keresetet az így dolgozó férfiak jellemzően hazaküldik. Fontos kiemelni, hogy az említett öt távolléti ok – családelhagyás, „lézengés”, drogfüggőség, tartós betegség, munka – közül egyedül ez utóbbi jár hosszas fizikai távolléttel, de egyik esetben sem beszélhetünk a férfiak családon belüli minőségi szerepvállalásáról.

Eszerint a férfiak távolléte nemcsak fizikai, hanem funkcionális hiányt is jelent a családok életében. A férfiszerepek hiányos ellátása a nők vállára helyezi a család fenntartásának és irányításának terhét, ami szerepkonfliktust és túlterhelést eredményezhet. Ez a jelenség összhangban van Raffael Mónika tanulmányával, amelyben a szerző kiemeli: a tradicionális családokban élő roma nők kizárólag nőtársaiktól várhatnak segítséget (Raffael, 2021).

A helyi cigány nők

A dombpusztai roma nők szerepköreinek egyedisége éppen abban rejlik, hogy a férfiak nem vállalnak minőségi szerepet a családjuk életében, ezért sok esetben a hagyományos értelemben vett férfiszerepeknek is a nők tesznek eleget. Erre a legáltalánosabb példa a pénzkeresés, amely a romák körében tradicionálisan a férfiak feladata. A megfigyelt családmodellben, amelyben gyakran csak a nő keres, azonban koránt sincs szó egyenlő otthoni munkamegosztásról – ahogyan azt már a „nemi szerepek” című részben bemutattam. Csupán az történik, hogy a tradicionális értelemben vett női szerepköröket (például háztartási munka, főzés, gyereknevelés) kiegészítik a tradicionális férfiszerepek (például a pénzkeresés) is. Ez az életmód oda vezet, hogy a nők túlterheltté válnak, folyamatosan romlik az önbecsülésük, hiszen saját maguk számára ők állnak a legutolsó helyen. Egy helyi édesanya példáján keresztül jól szemléltethető ez a jelenség. Férje a vesebetegsége miatt nem dolgozhat, és kétnaponta dialízisre szorul. Emiatt a nő takarítói munkát vállal, hogy biztosítsa gyermeke számára az élhető környezetet. Arra a kérdésemre, hogyan bírja el egyedül ezt a terhet, így válaszolt: „Nagyon rossz nekem, hogy így van. De nem azért, hogy ő beteg… Engem az nem is érdekel, ha meg is halna már… komolyan nem… Hanem az, hogy a kislányomnak nem tudom megadni azt, amire tényleg szüksége van… Tehát én má’ nem vagyok lényeges, csak a kislányomnak jó legyen… nekem elsőbb a családom, mint saját magam” (harmincnégy éves takarító). A tényleges férfijelenlét hiányában tehát a nőkre hárulnak a férfi- és női feladatok is, ami a nők egyfajta szerepkonfliktusba kényszerüléséhez vezet. A szerep tulajdonképpen az a viselkedési technika, amely egy pozíció betöltéséhez szükséges. Az emberek életük során párhuzamosan több szerepet is képesek betölteni – például anyai szerep és munkavállalói szerep –, azonban van, hogy olyan szerepeket veszünk magunkra egy időben, amelyek egymással ellentétesek. Ilyen esetekben beszélhetünk szerepkonfliktusról, pontosabban szerepek közötti szerepkonfliktusról. A dombpusztai cigány nők esetében a szerepkonfliktus akkor jelenik meg, amikor nemcsak a pénzkeresést – e hagyományosan férfiszerepet –, hanem a családfői és apai feladatokat is ők látják el a férfiak távollétében. Ez összecseng Demsa Andrea (2015) tapasztalataival: „Egy tradicionális cigány családban élő nőt olyanná transzformálnak, amilyennek láttatni akarja a férfidominancia” (Demsa, 2015: 28). Ez a jelenség a nők nagyfokú teherbírását és alkalmazkodását jelzi – hasonlóan ahhoz, amit saját kutatásomban is tapasztaltam. Demsa továbbá kiemeli, hogy míg a férfiak szabadon mozoghatnak a világban, addig a nők mozgástere korlátozott.

A roma kultúrában az alanyaim elmondása alapján a nőktől finomságot és anyaságot várnak el, ami nem egyezik meg az apáktól elvárt szereppel, amilyen például az apai szigor, keménység, a család irányítása és a pénzügyek kezelése. Az egyik interjúalanyom példájával szeretném szemléltetni megállapításomat. Az alany éppen a volt férjével való házasságáról mesélt nekem: „Volt benne jó, jó időszakok is voltak, amikor mindenki a helyén volt. Apa apa volt, anya anya volt. Aztán mikor jöttek a gondok, akkor az anya apa is volt, meg minden volt, csak nő nem” (negyvenéves gyári munkás).

Az interjúrészletből egyértelmű, hogy ez esetben az anyai és az apai szerepek összemosódva egy emberre hárulnak – a nőre –, és ez hozza létre a szerepkonfliktust. Ez jól mutatja, hogy a tradicionális nemi szerepek a szegregált közösségekben sem szűnnek meg, de átalakulva gyakran egyenlőtlenebb teherelosztást eredményeznek a nők kárára.

Gyermeknevelés

A dombpusztai roma nők gyermekneveléséről a település védőnője tudott külső átfogó képet adni, hiszen több évtizedes helyi tapasztalattal rendelkezik, és közvetlen kapcsolatban áll a családokkal. Ahogyan már említettem, ő volt az egyetlen nem roma interjúalanyom. Külső szakértői nézőpontja azonban fontos kiegészítő adatforrásként szolgált a roma szülők önjellemzései mellett. Ő „életviteli problémákat” fogalmazott meg. Ezt a témát egy családlátogatás alkalmával tapasztalt történettel szemléltette:

„Emlékszem rá, egy csütörtöki nap mentünk ki. Patentre. Csillogott-villogott minden, élére állítva a rojtok a szőnyegen. Egy hét múlva kimentem, ugyanolyan kupi volt. Nem tudja, nem érti, hogy mit akarok tőle… Ő megeteti a gyereket, ő felöltözteti a gyereket, ő megfürdeti a gyereket. Ő a maga módján ki is mos arra a gyerekre, akkor én miért kötekedek vele? Tehát az ő fogalmai szerint ő ellátja azt a gyereket, és tulajdonképpen el is látja, de nem az én mércém szerint” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő arra mutat rá, mekkora különbség figyelhető meg a többségi társadalom, illetve a helyi roma családok által alkotott otthonkép között. Ez szemléletes példa a társadalmi együttélés egyéb színterein mutatkozó problémákra is, vagyis arra, hogy a különböző közösségekben más a mérce. Vizsgálatom során felmerült a gyermeknevelésben alkalmazott határok és szabályok kérdése is. A védőnő szerint ezek hiánya a gyermekek későbbi iskolai beilleszkedését is befolyásolhatja:

„Tehát agyon vannak ajnározva ezek a gyerekek, és akkor négy-öt éves korra nem tud szinte parancsolni a gyerekre. Nem szab neki határokat. És a gyereknek nem jó úgy, hogy nincsenek határok” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő tapasztalatai szerint a gyermekek számára kialakított szabályrendszer és következetesség hiánya problémát jelenthet, különösen iskolába lépéskor, amikor a gyerekek merevebb intézményi keretekkel szembesülnek. Ő úgy véli, ha addig nem tanulnak meg szabályozott környezetben viselkedni, ez később nehézségeket okozhat az integrációjuk során. Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban felmerülhet az összefüggés a korai iskolaelhagyással is. Ez összhangban van a Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs (2018) tanulmányában leírtakkal, miszerint a korai életszakaszban nyújtott segítség elengedhetetlen a gyermekek beilleszkedéséhez és későbbi sikerességéhez. Az elsődleges szocializációs színtéren tapasztalható hiányok miatt az intézményi környezetnek kiemelt szerepe lehet e készségek pótlásában és a korai iskolaelhagyás megelőzésében (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Kutatásom során felmerült a szoros szülő-gyermek kötődés kérdése is. Az egyik interjúalany a családi összetartás és a leválás problémáját így fogalmazta meg: „Mi soha nem válunk el a szülőktől. Soha, de soha, de soha. Majd ha meghalnak a szülők, akkor válnak le itt a gyerekek” (negyvenhat éves varrónő).

Az első nagyobb leválási pontként az óvoda jelenik meg, ahol teljes napközbeni felügyeletet biztosítanak. Ennek ellenére több anyuka inkább rövidített ideig hagyja ott a gyermekét:

„K.: Délben vége van az óvodának? – V.: Hát háromig van, de ő csak délig. – K.: Hogyhogy? – V.: Mert nem akarom őt ott hagyni olyan sokáig” (huszonhárom éves háztartásbeli).

Az óvodai leválástól való tartózkodás a szoros szülői kötődést jelezheti, amely korlátozhatja a gyermekek intézményes szocializációját, és lerövidítheti első közösségi élményeiket. Ez a mintázat megjelenik Raffael Mónika kutatásában is: azokban az esetekben is, amikor az anyák felismerik, hogy például gyermekük továbbtanulása alapvető lenne egy sikeresebb életút eléréséhez, az idegenbe való elengedésük nagymértékű félelmet és aggodalmat idéz elő bennük. Ezáltal gyakran visszatartják a gyermekeket, így elzárva előlük a fejlődési lehetőségeket (Raffael, 2021).

Anyák és lányaik

Tanulmányom színesítése érdekében három anya-lánya párost is meginterjúvoltam, aminek a célja az volt, hogy generációs szempontból is megvizsgáljam a helyi roma nők életútját. Két esetben külön-külön beszélgettem az anyákkal és lányaikkal, egy alka lommal pedig egyszerre adtak interjút. A beszélgetések során visszatérő elemként jelent meg az életesemények ismétlődése, amely jól leírható Pierre Bourdieu (1987) habitusfogalmával. A habitus társadalmi normákból és az előző generációk tapasztalataiból eredő, ismétlődő viselkedési mintákat jelent. Bourdieu a habitust az egyén gondolkodását, döntéshozatalát és viselkedését strukturáló rendszerként írja le, amely az előző nemzedékek kulturális tőkéje által formálódik. Kutatásomban az egyik ismétlődő központi minta a korai iskolaelhagyás volt, jellemzően közvetlenül a tanköteles kor vége – azaz a tizenhatodik életév betöltése – után. Bár az anyák gyakran hangsúlyozták, hogy szeretnék, ha gyermekeik továbbtanulnának, tapasztalataik és a helyi lehetőségek korlátozott volta miatt kevés pozitív példát ismernek. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek gyakran követik szüleik mintáját az iskolaelhagyásban. Az interjúk ugyanakkor azt is jelezték, hogy az alanyok felnőttként már felismerik az iskolai végzettség előnyeit a munkaerőpiacon.

A másik meghatározó, generációkon átívelő minta a korai házasság és gyermekvállalás volt, amelyről több alany is megbánással beszélt. Egyiküket a tizenöt évesen kötött házasságáról kérdeztem: „Nagyon bánom… a mai napig is vele vagyok, de már nem akarok… Meg még más férfi sem volt az életemben” (negyvenhat éves varrónő). Ezt a tapasztalatomat Raffael Mónikának a roma nők gyermekvállalási attitűdjeit vizsgáló kutatása is visszatükrözi: interjúalanyainak jelentős része számolt be arról, hogy édesanyja korán és tervezetlenül esett teherbe, majd némi intelem után számukra is erősebbnek bizonyult az otthon látott minta hatása. Raffael – Durst Judit (2006) kutatását idézve – a tanulási motivációra is kitér a fiatalon anyává vált lányok esetén. Szerinte „nem a motiváció hiányát kell feltételezni, hanem döntési helyzetként kell értelmezni, ahol a lányok a számukra elérhető lehetőségek alapján mérlegelnek” (Raffael, 2021: 78).

Az ismétlődő életútminták a gyereknevelésben gyökereznek. Ebben a tanult tehetetlenség jelenik meg: a passzív beletörődés, amely szerint az egyén nincs hatással a helyzetekre. Bár felnőttként már másképp látják fiatalkori döntéseiket, ezek a minták továbböröklődnek lányaik életében.

A generációs különbségek is kirajzolódtak: az idősek számára a hagyományok és a szégyenérzet fontos nevelőeszközök voltak, míg a középkorú nők gyakran próbáltak változtatni szüleik mintáin, de sok esetben ezt nem tudták következetesen megvalósítani. A fiatalabb nők már tudatosabban kérdőjelezik meg a hagyományokat. Legfiatalabb interjúalanyom így utalt a nemi szerepek újragondolására: „Ugye anya azt akarná, hogy én kiszolgáljam, de én nem fogom… Mert hogy náluk a fiúkat kiszolgálják… Szerintem ez nem jó. Mert ők is ugyanolyanok, mint mi… Szerintem úgy, hogy a fiúk kivételesebbek számukra. Számomra nem” (tizenhét éves tanuló). A fiatal alany már másképp viszonyul a hagyományokhoz, mint édesanyja, aki (ahogy a vele készült interjúmból kiderült) már eltért a hagyományoktól – például diplomát szerzett, amit családja nem nézett jó szemmel. A lánya még inkább elutasítja a tradíciókat, új mintát teremtve a következő generáció számára.

Összegzés

Kutatásom eredményei azt mutatják, hogy a dombpusztai roma nők nemcsak a hagyományos női szerepeket töltik be, hanem gyakran a férfiak feladatait is ellátják, mivel a férfiak szerepvállalása korlátozott vagy hiányzik. Ez szerepkonfliktust idéz elő, hiszen a pénzkereső és családfői feladatok gyakran nem egyeztethetők össze a hagyományosan elvárt anyai és gondoskodó szereppel. A minták generációk közötti átörökítése megerősíti a tanult tehetetlenséget, így a nők gyakran hasonló életutat járnak be, mint az édesanyjuk – lányaiknak mégis mást szánnak. Az eredmények ugyanakkor generációs különbségeket is jeleznek: míg az idősebbek erősebben ragaszkodnak a hagyományokhoz, a fiatalabbak már kritikusabban viszonyulnak hozzájuk, bár a tradicionális értékek hatása továbbra is érezhető. A kutatás rávilágít arra is, hogy a roma nők kulcsszerepet játszanak családjuk működésében és a közösség fenntartásában, még ha a hagyományos mintákat gyakran nem is tudatosan követik. Fontos hangsúlyozni, hogy a kutatás eredményei az adott közösségre érvényesek, és nem céljuk az általánosítás, ugyanakkor értékes kiindulópontot kínálnak a téma további vizsgálatához és összehasonlító elemzésekhez.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A tanulmány célja a Felzárkózó települések programhoz tartozó háromszáz település alapvető demográfiai folyamatainak bemutatása. Elsősorban a gyermekvállalás kérdéseire fókuszál: megvizsgáljuk a születésszámok időbeli alakulását, becslést adunk a közeljövőben várható számokra, de az írás röviden kitér a művi terhességmegszakítások kérdéskörére is. Az eredmények azt mutatják, hogy a FETE-program településeinek átlagosan magasabb a termékenységi rátája, mint az országos átlag, és több a művi terhességmegszakítás. Ugyanakkor a háromszáz település között jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók, a FETE demográfiai szempontból messze nem egységes településcsoport. A születésszámok trendjei a települések átlagában már évek óta az országos trendet követik, így a FETE esetében is a születésszámok csökkenése várható a következő években.

Kulcsszavak: felzárkózó települések, születésszám, termékenység, természetes szaporodás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.2

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét-módszertanán alapuló Felzárkózó települések program (FETE) a társadalmi kohézió és deszegregáció előmozdítására irányuló szakpolitikai beavatkozási csomag, amelyet a 1404/2019. (VII. 5.) kormányrendelet indított el. A komplex indikátorkészlet alapján kiválasztott háromszáz hazai település szinte minden alapvető társadalmi és gazdasági indikátor (jövedelem, iskolázottság, munkanélküliség, lakhatás stb.) szempontjából a leghátrányosabbak közé tartozik. A bevont településeknek a hazai térszerkezeti adottságok miatt jellemző nagyfokú koncentráltsága figyelhető meg Észak- és Északkelet-Magyarországon, valamint a Dél-Dunántúlon. Az érintett helységeknek több mint a fele ezer fő alatti kistelepülés, de harminchét hazai viszonylatban nagynak számító, kétezer és ötezer fő közötti lakosságú község is érintett, valamint az egyetlen városi jogállású helyszínként Nagyecsed (1. táblázat).

1. táblázat: A FETE-települések népessége kategóriák szerint (saját szerkesztés)

A kiemelt kormányzati programként megvalósuló FETE célja, hogy az évtized végéig tizenegy beavatkozási területen (kora gyermekkor, gazdaságfejlesztés, lakhatás, energetika, oktatás, egészségügy stb.) fejlődjön a bevont települések helyi társadalmának integrációja. A FETE lokális adottságokon alapuló tevékenységei, a Jelenlét Pontokat mint a beavatkozások fizikai helyét biztosító települési szolgáltatóházakat középpontba állító kezdeményezés lehetőségei a hazai szakpolitika-alkotásban sok szempontból szociális innovációt jelentenek (Kabai et al., 2025).

A hazai finanszírozások mellett a FETE az elmúlt években kiemelt, uniós finanszírozású programok tárgyává is vált. A jelenleg is érvényben lévő, „Jelenlét a felzárkózó településeken (ESZA+)” című, MMSZA-EFOP Plusz-7.1.1-25 kódszámú felhívás sok egyéb mellett tényleges demográfiai célokat is kitűzött maga elé a kis súlyú születések számának csökkentésével, a szülői és kora gyermekkori kompetenciák erősítésével. Ettől függetlenül is a Jelenlét program aktívan a gyermekkort, a demográfiai változásokat helyezte a fókuszába, a hátrányok minél teljesebb kompenzációját tűzve ki célul (Németh, 2023).

Modern európai társadalmaink többféle demográfiai kihívással szembesülnek. Ilyen az alacsony születésszám, a születéskor várható élettartam növekedése, a társadalom idősödése, a munkaképes korú lakosság arányának csökkenése. Mindez gyors tempóban átalakuló munkaerőpiaccal, újfajta társadalmi kapcsolatokkal, a család fogalmának megváltozásával párosul. Az említettek mellett európai szinten is erősen vitás kérdés, hogy a népesség fogyása, a korszerkezet átalakulása makroökonómiai szempontok szerint milyen veszélyeket rejt magában (Michalski, 2024).

Mint közismert, Európa vidéki társadalmai fokozott ütemben fogynak. A népesség elvándorlása a perifériáról a centrumok irányába továbbra sem lassult. 2021-ben 1,4 millió uniós állampolgár költözött át más tagállamba, ennek célországai legfőképpen Németország, Spanyolország, Franciaország és Olaszország voltak. Lengyelország és Szlovákia kivételével a vidéki térségekben a munkaképes korú lakosság aránya minden tagállamban alacsonyabb, mint a fejlett, városias térségekben, míg az időskorúak aránya éppen ellentétes tendenciát mutat, igazolva a kistelepülések fokozott idősödését (Eurostat, 2023); a magyar településhálózat zömét a fogyó népességű települések alkotják (Tagai–Lennert, 2024).

A demográfusok által készített népesség-előreszámítások Magyarország esetében több negatív, illetve kevésbé negatív forgatókönyv figyelembevételével 2050-ig 10–16 százalékos népességfogyást prognosztizálnak. A modellek a hatvanöt év feletti népesség arányának csaknem megduplázódásával és a tizennégy év alatti gyermekek arányának jelentős csökkenésével számolnak (Spéder et al., 2023).

Hazánk leghátrányosabb helyzetű háromszáz települése sajátos demográfiai képet mutat, hiszen már lehatárolásuk egyik fő szempontja is elsősorban a növekvő vagy a hazai átlagtól eltérő gyermekvállalási kedv, illetve gyermeklétszám volt, a klasszikus szegénységi, jövedelmi mutatók mellett. A nemzetközi szakirodalomban összehasonlító vizsgálatok révén megcáfolt vélekedés, hogy a rosszabb anyagi helyzetű társadalmakban feltétlenül több gyermek születik. Ugyanakkor a magasabb arányú gyermekvállalásnak sok szempontból kulturális okai is vannak (Stone, 2024).

Az európai és hazai szinten is turbulens demográfiai folyamatban arra keressük a választ, hogy a háromszáz érintett település társadalmai elsősorban a gyermekvállalási kedv, a születésszámok és egyéb tényezők szerint milyen általános képet mutatnak. Ezzel reflektálunk arra a közvélekedésre is, mely szerint a szegényebb településeken szükségszerűen magasabb gyermeklétszám mutatható ki.

Tanulmányunkban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH Statinfo) demográfiai adatainak elemzésén keresztül több kérdést kívánunk körüljárni. Alapkérdésünk, hogy bő fél évtizeddel a FETE-program kereteinek kialakítását követően hogyan alakulnak, miként változtak a születési statisztikák a szóban forgó települések vonatkozásában, a termékenységi arányszámokat tekintve mennyiben tér el ez a településkör az országos átlagtól, valamint miként alakul a művi terhességmegszakítások száma és aránya. Mindez a program és beavatkozásainak eredményességét, a közszolgáltatások szervezését, a jövőbeni szakpolitika-alkotás tervezését segítheti.

Elemzésünk alapvetően egy tágabb és egy szűkebb időintervallumot tekint át. Egyes demográfiai folyamatok vonatkozásában a 2000-es évek elejére tekintünk vissza, amely az érintett településekre érvényesen kiemelkedően magas születésszámot mutatott. Vizsgálataink többsége azonban a 2014-ben, illetve 2016-ban kezdődő és máig tartó folyamatokat elemzi, elsősorban azért, mert a FETE tervezésekor fennálló helyi társadalmi állapotokat, kiemelten a magas gyermekszámot ezek az évek határozták meg.

Természetes szaporodás és fogyás

A FETE háromszáz településén 2014–2016 táján a KSH állandónépesség-nyilvántartása szerint mintegy 332 ezer embert élt (KSH Statinfo), majd ez a népességszám 2023-ig fokozatosan 320 ezer főre csökkent, ami egy bő fél évtized alatt mintegy 4 százalékos lakosságvesztést jelent.

A népességváltozást alapvetően két folyamat befolyásolja: az egyik, hogy a természetes szaporodás, vagyis a születések és a halálozások száma helyben miként viszonyul egymáshoz, a másik pedig a be- és elköltözések mérlege, vagyis a vándorlási egyenleg.

Mint köztudott, Magyarországon már négy évtizede a természetes fogyás az uralkodó demográfiai trend, a halálozások száma 1981 óta meghaladja a születésekét. A hazai népességváltozási folyamatok az elmúlt évtizedben megegyeztek a kelet-közép-európai átlaggal. A 2000-es évtizedben tapasztalható, összességében 2,2 százalékos népességfogyás megfelelt a térségünkben mért átlagnak, és jóval kedvezőbb volt a balti államokban, Romániában vagy Bulgáriában tapasztalt trendeknél (Statisztikai Tükör, 2009). Ugyanakkor a visegrádi országok összehasonlításában Magyarország jóval kedvezőtlenebb helyzetbe került, mivel hazánkban a 20. század második felében alacsonyabb volt a termékenység, mint térségünk más országaiban. Ezzel együtt országunkban és térségükben egyaránt csak a várható élettartam növekedése tudta érdemben csökkenteni a népességfogyás ütemét (Tóth, 2025).

Ugyanakkor – mint minden társadalmi folyamat mögött – e téren is jelentős települési egyenlőtlenségeket találunk. Ha a 2014 és 2023 közötti tíz évre vonatkozóan vizsgáljuk az ország településeinek születési és halálozási egyenlegét, akkor azt látjuk, hogy 402 település esetén mutatnak természetes szaporodást a számok, tehát itt volt több születés, mint haláleset. E lista élén szinte kizárólag FETE-településeket találunk: az ország száz legnagyobb természetes szaporodást felmutató települése közül 74 a FETE-hez tartozik, a 402-ből pedig összesen 183. Tehát az ország azon településeinek, ahol természetes szaporodást mérhetünk, közel a fele a FETE-programhoz tartozik. Ez az arány azt is jelenti, hogy a bevont településeknek több mint a felében természetes szaporodás figyelhető meg.

Az országos lista élén a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében lévő Csenyétét találjuk 30 ezrelékes természetes szaporodási rátával, de 20 ezrelék feletti értékkel is kizárólag FETE-települések rendelkeznek: Gadna, Fáj, Szakácsi, Bódvalenke, Tornanádaska, Nyírpilis és Felsőregmec (1. ábra). E nyolcból hét település Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében található, az Encsi, az Edelényi és a Szikszói járásban, de általában is jellemző, hogy a legnagyobb természetes szaporodással jellemezhető falvak túlnyomó többsége ehhez a vármegyéhez tartozik.

1. ábra: A FETE-települések eloszlása a természetes szaporodás/fogyás lakosságszámhoz viszonyított arányában, 2014–2023 átlagában (a KSH Statinfo adatai alapján, saját szerkesztés)

A kétezer főnél népesebb települések közül Tiszabő áll az országos (s így a FETE-) lista élén: országosan a tizedik legmagasabb értéket mértük e település esetében (18,8‰). A FETE nagyobb lélekszámú falvai közül ugyanígy kiemelkedik még Szendrőlád, Tiszabura, Farkaslyuk, Sárkeresztúr, Nyírkáta, Nyírmihálydi, Arló és Prügy. Az első olyan kétezer fő feletti település (Győrzámoly), amely nem tartozik a FETE-hez, a nyolcvanegyedik a listán. Összességében tehát egyértelműen kirajzolódik a szakpolitikai szándék, hogy a demográfiai megújulásra képes települések kerüljenek a programba.

Ugyanakkor az ellenkező véglet is megtalálható a FETE-helyszínek között. A somogyi Kőkút az egyik olyan falu az országban, ahol a legnagyobb a különbség a születések és a halálozások között – utóbbiak javára. Mindössze kilenc településen nagyobb a természetes fogyás az országban, mint Kőkúton; a –53 ezrelék (1. ábra) extrém idősödő helyi lakosságot jelez (57 születésre jutott 350 haláleset Kőkúton az elmúlt tíz évben). Az ok azonban Kőkút esetében nyilvánvaló: a faluhoz tartozik egy száz férőhelyes bentlakásos idősotthon, ahol az a gyakorlat – mint az országban általában –, hogy a beköltöző idősek állandó lakcímként az otthonnak helyet adó falut jelentik be. Tehát az idősotthon léte olyan mértékben torzítja a statisztikai adatokat, hogy Kőkút település saját demográfiai karakterét nem ismerhetjük meg a KSH adataiból. Ugyanígy ki kell emelnünk a szintén somogyi Gadányt (1. ábra): ez a falu hátulról a harmincadik az országos listán, itt 32 születésre 142 haláleset jutott a vizsgált időszakban – de ez szintén egy helyi, hatvan férőhelyes idősotthonnak köszönhető. A kétezer fő feletti FETE-települések közül Zalakomár mutatja a legnagyobb természetes fogyást: a 13 ezrelékes érték kiugróan negatívnak számít, ugyanakkor országosan nem, ugyanis 260 település esetén mértünk ennél is magasabb fogyási ütemet – de Zalakomárban is van idősotthon. Összességében azonban, az idősotthonok statisztikai torzító hatásával együtt, a szóban forgó háromszáz településen mintegy hatezerrel több gyermek született az elmúlt tíz évben, mint ahányan meghaltak, ami a lakosságszámra vetítve 1,8 ezrelékes természetes szaporodást jelent (a természetes szaporodás nyers arányszáma értelmében).

Ebből egyértelműen következik, hogy az érintett települések lakosságszámának csökkenését a negatív vándorlási egyenleg okozza. A belső migrációról a KSH kétféle számbavételt közöl: az egyik az összes – tehát az ideiglenes és az állandó lakcímváltozással járó – költözést nézi együttesen, a másik viszont csak az állandó lakcím megváltozásával járó költözéseket összegzi (KSH Statinfo, Belső migráció). Mindkét esetben településenként látjuk az oda- és az elvándorlás számait. Nyilvánvalóan az ideiglenes és az állandó vándorlások összege a tágabb kategória: ebben benne van minden olyan eset, amikor valaki az állandó lakcímét helyezi át más településre, de az is, amikor valaki albérlet, kollégiumi elhelyezés, munkásszállóra való beköltözés stb. miatt tartózkodási címet létesít egy másik településen. A 2014–2023-as időszakban a beköltözési oldalon ilyen eseményből mintegy 19–21 ezret regisztrált a KSH évente, az elköltözési oldalon viszont ennél többet, 22–24 ezret. Tehát e téren vándorlási veszteségük van a FETE-településeknek. A demográfiai trendek szempontjából ennél többet mond, ha csak az állandó lakcímváltozással járó migráció egyenlegét vizsgáljuk. A fent említett vándorlási eseteknek körülbelül a felét az állandó el- és beköltözések teszik ki: évente mintegy 9–10 ezren költöznek be FETE-településekre, és 11–13 ezren költöznek el innen, ami azt jelenti, hogy lakosságuknak mintegy 3-4 százalékát érinti minden évben az állandó lakcím megváltoztatásával járó vándorlás. A vándorlási veszteség ténye azonban összességében teljesen egyértelmű: a vizsgált tíz év során 93 615 beköltözés mellett 119 682 esetben történt elköltözés, tehát a háromszáz településnek 26 ezer fős lélekszámvesztést okozott a migráció. Ez többszöröse a természetes szaporodásból fakadó nyereségnek. A bevezetőben foglaltak nyomán megállapítható, hogy a rurális térségeket európai szinten sújtó elvándorlás a vizsgált településkört is egyértelműen érinti.

Születésszámok, termékenység

A 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején alkalmazott családpolitikai intézkedések tekintetében kimutatható, hogy hazánkban a foglalkoztatási, megélhetési és lakhatási célzatú támogatások érdemi hatást gyakoroltak a születésszámra. A lakhatás, a bérek növekedése kulcsfontosságú tényezőként jelentkezett a kedvező irányú folyamatokban (Bördős–Szabó-Morvai, 2021). Más kutatások is azt támasztották alá, hogy a 2010-es évek gyermekvállalást ösztönző szakpolitikai csomagjai érdemi hatást váltottak ki, de összességében a népességmegtartás fokozásához a szociális ellátórendszer erősítése, a lakhatási támogatások bővítése és a munkavállalás lehetőségeinek kiterjesztése járult hozzá érdemben (Lentner et al., 2017). Ezek együttes hatása olyan jelentős volt, hogy a 2010-es években Európában Magyarországon volt a legnagyobb mértékű növekedés a gyermekvállalás és a párkapcsolatok stabilitása terén. Közel egyharmadával emelkedett a termékenységi ráta, megduplázódott a házasságkötések száma, és jelentősen, 40 százalékkal esett a terhességmegszakítások száma is (Barzó, 2023).

Magyarországon a családpolitikai támogatások hatásaként 2021-ben termékenységi csúcs következett be, majd ezt követően a születések száma és a termékenységi hajlandóság is csökkent. Megfigyelhető, hogy a gyermekvállalási magatartást az iskolai végzett- ség erősen meghatározza. A legfeljebb szakmunkásvégzettséggel rendelkezők körében az első gyermekvállalás a húszas éveikben következik be, jóval korábban, mint a magasabb iskolai végzettségűek körében, ahol ez a harmincas évekre tolódik. A 2010-es években mért termékenységnövekedésben elsősorban a középfokú végzettséggel rendelkező nők gyermekvállalási hajlandóságának növekedése volt a döntő tényező (Spéder, 2024).

Sajátos társadalmi adottságai, a jellemzően alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők magas aránya miatt érdemes külön megvizsgálni, hogy a FETE háromszáz településén miként alakult a születésszám és a termékenység.

2. ábra: Születésszámok és változási intenzitás a FETE-program településein, 2000–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítás)

A FETE településein 2000-ben még több mint ötezer gyermek jött világra – az elmúlt bő két évtizedben 2001 volt a csúcsév 5093 születéssel (2. ábra). A 2000-es években – a hazai tendenciákkal összhangban – határozott csökkenés zajlott le: a születésszám 2011- ben volt a mélyponton 4182 esettel. Ezt követően azonban erőteljes növekedés következett be, 2013–2014-ben például közel 10 százalékkal nőtt a születésszám. A növekedés 2017-ig zajlott, ebben az évben az élve születések száma ismét csak meghaladta az ötezret (5040 fő), majd erőteljes hullámzás mellett ismét inkább a csökkenés látszik uralkodó tendenciává válni; egyedül a 2020-as év mutatott jelentős megugrást (4950 születés).

Ez a fajta hullámzás, ha nem is teljes mértékben, de lényegében leköveti a 2010-es években mért országos tendenciákat. Magyarországon 2013 és 2016 között, valamint egy visszaesést követően 2019 és 2021 között volt kimutatható emelkedés a születések számában (Spéder, 2024). Az országos folyamatok erősen összefüggtek a házasságkötések számának emelkedésével, valamint a 2020-as évek elején a babaváró hitel kiszélesítése döntő tényezőként jelent meg (Murinkó–Spéder, 2024). Mindez az érintett háromszáz település helyi demográfiai folyamataiban is leképeződött.

A 2. ábra azt a folyamatot is kiemeli, ahogy az éves változások (láncindex) 100 százalék körül szóródnak (a diagram jobb oldali tengelye mutatja a skálát): ha 100 alatt van egy érték, az azt jelenti, hogy az előző évhez képest csökkenés következett be, ha 100 feletti az érték, akkor pedig növekedés volt. A vizsgált huszonnégy év alatt tizennégy (!) esetben váltott irányt a folyamat, vagyis ha az előző évben csökkent a születésszám, akkor a következőben nőtt, vagy fordítva – az idősor nem lineáris trend szerint alakult. A 2000. évi bázisértékhez mért változás ugyanakkor azt tükrözi vissza, amit az előzőekben röviden már leírtunk: 2011-ben bekövetkezett egy mélypont, ez 2000-hez képest 17 százalékos csökkenést jelentett; a 2023-as születésszám bázisérték szerint 86,3 százalékot mutat, tehát az utolsó mért évben mintegy 14 százalékkal kevesebb gyermek jött világra a háromszáz településen, mint 2000-ben.

A 2. ábra további tanulsága, hogy a FETE tendenciái lényegében az országos tendenciákat követik, csak kissé nagyobb kilengésekkel, hiszen az országos átlag mögött háromezer-kétszáz település adatai állnak, tehát jobban kisimulnak a változások, mint a tizedakkora, háromszáz elemű csoport esetében. De az országos születésszám láncindexe is tizennégyszer váltott irányt a vizsgált huszonnégy évben, míg bázisérték szerint a 2023-as év adata szinte tökéletesen megegyezik a FETE hasonló adatával: az országos születésszám a 2000-esnek a 87,1 százaléka volt 2023-ban. Az utolsó három év egyértelműen a születésszámok trendszerű csökkenését mutatja mind Magyarország, mind a háromszáz település viszonylatában.

A születések várható számának alakulására a legutolsó évek folyamataiból tudunk következtetni, így azt kell megnéznünk, hogy aktuálisan mi történik a FETE-településeken. Az utolsó öt vizsgálható év közül négyben csökkenés következett be – ahogyan fent már bemutattuk, egyedül 2020-ban volt tapasztalható növekedés, de ez nem bizonyult tartósnak, 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban is évi 4 százalék körüli csökkenést mértünk, vagyis 2023-ban 12 százalékkal született kevesebb gyermek, mint 2020-ban. A 4 százalék magas csökkenési ütemnek számít: a vizsgált huszonnégy év során mindössze kétszer következett be nagyobb visszaesés egyik évről a másikra: 2006 és 2007 között 6 százalék, 2009 és 2010 között pedig 7,5 százalék. Most viszont három egymást követő év is átlagosan 4 százaléknyi visszaesést hozott: ez erőteljes folyamatra utal, amelyből kialakulhat trendszerű visszaesés.

Országosan 2022-ben 5,2 százalékos volt a születésszámok csökkenése: a korábbi 90 ezernél kicsivel több gyermek helyett ebben az évben már csak 87 699 születés történt. 2023-ban folytatódott a csökkenés trendje: országosan 3,8, a FETE esetében pedig 4,6 százalék volt a visszaesés az előző évhez képest. Országosan már 2023 is történelmi mélypontot jelentett: korábban soha nem született ilyen kevés gyermek Magyarországon, mint ebben az évben (84 326 fő).

A FETE folyamatai annyiban eltérnek az országosaktól, hogy e háromszáz település esetén 2023 nem hozta még el a legkisebb születésszámot – de amennyiben folytatódik a 4 százalék körüli csökkenési trend, itt is be fog ez következni, várhatóan 2025-ben (2. táblázat). Ezen a ponton fontos újra utalnunk a 2. ábra alapján bemutatott folyamatokra, melyek a FETE-településeken együtt mozognak az országos trendekkel. Az országos adatokból pedig az a következtetés vonható le, hogy gyorsul a születésszámok visszaesésének üteme. 2024-ben az előző öt év átlagához képest 14 százalékos, 2023-hoz képest 9,1 százalékos volt a visszaesés. A folyamat gyorsulását a 2025. első negyedévi adatok is alátámasztják. (A tanulmány elkészítésének idején településsoros adatok még nem voltak elérhetők 2024-re vonatkozóan, így a háromszáz településsel kapcsolatban konkrét következtetéseket nem vonhatunk le.)

A 2. táblázatban ugyanakkor továbbra is a fent említett konzervatív becslést alkalmaztuk, és maradtunk a 4 százalékos csökkenési ütem előrevetítésénél. Amennyiben ez a trend érvényesül, úgy 2025-ben már csak négyezer gyermek fog születni a háromszáz településen, 2030-ban pedig háromezer-kétszáz. Amennyiben azonban 2024-ben valóban ugyanúgy 10 százalékos visszaesés következett be a FETE esetében, mint országo- san, akkor a 2024-es tényleges születésszám még a négyezret sem éri el, ami várhatóan a további évekre is a 2. táblázatban előrejelzetteknél jóval alacsonyabb születésszámokat vetít előre.

2. táblázat: A FETE-települések születésszámainak előrebecslése 4 százalékos csökkenési ütem esetén 2030-ig (fő) (saját számítások)

A természetes szaporodás vizsgálata segítségével már rávilágítottunk, hogy a FETE települései az országos átlaghoz képest eltérő, inkább fiatalodó demográfiai arculatot mutatnak, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a születésszámok már ebben a körben is radikálisan csökkennek, illetve a fiatalosabb korszerkezetű falvak mellett vannak idősödő települések is. A népességváltozás folyamatainak megítélésében fontos tényező a gyermekvállalási kedv, az általános termékenység áttekintése – erre teszünk kísérletet az alábbiakban az általános termékenységi arányszám (más néven tisztított élveszületési arány, a 3. ábrán: TÉA) vizsgálatával. Ez a mutató a 15–49 éves, tehát szülőképes korban lévő nőkre jutó születésszámokat tartalmazza, ezzel elsősorban a ma a településeken élő fiatalabb korcsoportok demográfiai arculatára világítva rá.

A vizsgálat időtávja itt is az utolsó tíz mért év, tehát a 2014 és 2023 közötti időszak. Az országos átlag 39,5 ezrelék volt, tehát ebben a tíz évben mintegy negyven élve születés jutott ezer 15–49 éves nőre Magyarországon. A FETE átlaga ennél jóval magasabb, 63,2 ezrelék, és mint minden vizsgált társadalmi jelzőszámnál, itt is jelentős belső egyenlőtlenségeket tapasztalhatunk a háromszáz település között (3. ábra). Egyrészt a termékenységi arány esetében is az a helyzet, mint amit a természetes szaporodás vizsgálatánál láttunk: az ország legmagasabb termékenységi arányszámmal rendelkező települései között nagy arányban találjuk meg a program kijelölt helységeit, az országos lista első ötven települése közül harminchat, az első száz közül hatvanhat a FETE-hez tartozik. Zömmel kis lakosságszámú települések ezek, a néhány száz fős falvak (Gadna, Csenyéte, Szakácsi, Gagybátor, Abaújszolnok, Bódvalenke) mutatják a legmagasabb értékeket – nagyrészt ugyanazok a települések, amelyeket a természetes szaporodás vizsgálatánál is kiemeltünk.

Az országnak azok a falvai, amelyek viszonylag nagy lakosságszámúak, és ezzel együtt is magas a termékenységi mutatójuk, szinte kivétel nélkül a FETE-települések közé tartoznak. A legalább kétezer lakosú települések közül egyedül Ópályi és Szendrő került be az első száz legtermékenyebb magyarországi település közé a FETE-n kívülről, míg a háromszáz helyhatóság közül Szendrőlád, Tiszabő, Tiszabura, Farkaslyuk, Nyírmihálydi, Porcsalma, Arló és Sárkeresztúr. Mindössze tizenegy FETE-település termékenységi arányszáma nem éri el az országos átlagot, közülük az ormánsági Vejti bekerült az ország száz legalacsonyabb termékenységet mutató települése közé. Ez összességében úgy értékelhető, hogy a születésszámok visszaesése mellett is még hosszú évekig relatíve magas termékenységi arányszámokra számíthatunk a háromszáz település nagyobb részében, ami az ezer fő feletti lélekszámú helységek esetén mindenképpen kiemeli az intézményi megoldások, a meglévő szociális és egyéb ellátások fejlesztésének szükségességét, beleértve azt is, hogy hosszú távon van szükség a Jelenlét program szolgáltatásaira.

3. ábra: A tisztított élveszületési arányszám 2014 és 2023 közötti átlagos értéke a FETE-településeken (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Művi terhességmegszakítások a FETE-településeken

A FETE alapfeladata, hogy szembenézzen az érintett települések legsúlyosabb társadalmi problémáival is, így a demográfiai természetű kihívások áttekintése során szót kell ejtenünk a művi terhességmegszakítások gyakoriságáról is.

A KSH 2005 óta közli települési szinten is a művi terhességmegszakítások számát, az utolsó mért év 2023 volt, tehát tizenkilenc éves idősort tudunk vizsgálni (KSH Statinfo, Magzati veszteség). Magyarországon az abortuszok száma meredeken csökkent ebben az időszakban, a 2005. évi negyvennyolcezer esetről huszonegyezer környékére esett le a beavatkozások száma. A változás lineáris trendfüggvénnyel nagyon jól leírható, ahogy a 4. ábrán jelezzük is, a függvény magyarázóereje (R2) megközelíti az 1-et. A csökkenés üteme az elmúlt három évben lassulni látszik, a 2021-es 21 900-as érték csak 21 100-ra csökkent 2023-ra, tehát valószínűsíthető, hogy – változatlan körülmények között – ez a lassuló trend érvényesül a következő években.

4. ábra: Az abortuszok száma országosan és a FETE-településeken, 2005–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

A FETE-településeken ugyanakkor nagyon lassan csökkenő trendet látunk (R2 = 0,70), ami határozott irányt mutat ugyan, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy nem történt lényegi változás az elmúlt két évtizedben (4. ábra). A korábbi 2700-2800 esetszám 2400 eset körül szóródott az elmúlt években, vagyis miközben országosan a művi terhességmegszakítások száma 56 százalékkal csökkent 2005 és 2023 között, addig a FETE-településeken mindössze 15 százalékos a javulás. Ez azt is jelenti, hogy az e településeken élő lakosokhoz köthető terhességmegszakítások évről évre nagyobb arányt képviselnek az országosan elvégzett abortuszok között (5. ábra).

A művi terhességmegszakítások alig változó folyamatai a FETE-települések társadalmi helyzetének fontos mutatószámai. Míg országos átlagban jelentős javulás figyelhető meg, a háromszáz helyhatóság vonatkozásában az általános jövedelmi szegénység, az alacsonyabb iskolai végzettség továbbra is meghatározza a tudatos családtervezés lehetőségeit.

A 6. ábrán egymás mellé helyeztük a 3. ábrán már bemutatott tisztított élveszületési arányszámot és a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok számát. Tehát az ábrán minden településhez két érték tartozik: a fekete pontsor eloszlása mutatja a szülőképes korban lévő nőkre jutó élve születések arányát (tisztított élveszületési arányszám), a világosabb pedig ugyanazon településnél a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok arányát. Az ábra bal oldalán kiemeltük a legnagyobb termékenységi arányszámokat mutató településeket: ezek ugyanazok az adatok, amelyeket a 3. ábrán már bemutattunk; mint láttuk, a FETE átlaga a tisztított élveszületési arányszám tekintetében 63,2 ezrelék. Ugyanebben az időszakban, tehát 2014 és 2023 között átlagosan 32,8 művi terhességmegszakítás jutott ezer szülőképes korban lévő nőre a háromszáz érintett településen, tehát azt lehet mondani, hogy három terhességből átlagosan kettő végződött szüléssel, egy pedig abortusszal.

5. ábra: A FETE-települések részesedése az ország élveszületési és terhességmegszakítási esetszámaiból, 2005–2023 (%) (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Az országos átlaghoz képest ezek magasabb arányok: mint láttuk, a teljes élveszületési arányszám országosan 39,5 ezrelék, míg az ezer szülőképes korban lévő nőre jutó művi terhességmegszakítások aránya 11,6 ezrelék. Ez azt is jelenti, hogy a FETE-településeken ezer nőre átlagosan kilencvenhat várandósság jutott, míg országosan ez az arány mindössze 51 ezrelék, vagyis a FETE-ben e körben közel kétszer olyan gyakori a 15–49 éves nőkre jutó várandósságok aránya, mint országosan. Míg országosan a várandósságok mintegy 80 százaléka végződik szüléssel, addig a FETE-településeken ez csak a várandósságok kétharmadára igaz. A társadalmi integrációt célzó programoknak biztosan szembe kell nézniük azzal a sajátos helyzettel, hogy a családtervezés és a várandósságok kimenete terén e települések jelentősen eltérő mintázatot mutatnak, mint az országos átlag.

A művi terhességmegszakításokkal kapcsolatban hosszú távon fennálló tény, hogy a társadalmi státuszt meghatározó legmagasabb iskolai végzettség közvetlenül hat a tudatos családtervezésre és az alkalmazott születésszabályozásra. Az alacsony iskolai végzettségűek jellemzően kevésbé tudatosak a családtervezésben, és ez mérhető volt az előző évtized trendjeiben. Az alacsony iskolai végzettségűek aránya folyamatosan növekedett az összes terhességmegszakítás számát tekintve (KSH Terhességmegszakítások, 2017; Statisztikai Tükör, 2012).

6. ábra: Az ezer szülőképes korú (15–49 éves) nőre jutó élve születések és terhességmegszakítások átlagos száma a FETE-településeken, 2014–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Ugyanakkor a háromszáz település a művi terhességmegszakításokat tekintve sem egységes, az általános megállapítások nem feltétlenül vonatkoztathatók egy-egy konkrét településre. A magasabb termékenységű helységek közül az abortuszok aránya Tiszabő esetén van a legközelebb az élve születések arányához, itt a várandósságoknak alig több mint a fele végződik szüléssel (6. ábra). Ugyanakkor a többi magas termékenységű település esetében (Gadna, Csenyéte, Szakácsi stb.) arányaiban kevesebb az abortusz, bár sokuknál még így is a FETE-átlag feletti, tehát sok várandósság van, sok gyermek meg is születik, de az abortuszok aránya is relatíve magas. A kivételek közül Csenyétét emelhetjük ki leginkább: itt igen magas termékenységi arányszám mellett az abortuszok gyakorisága a háromszáz település átlagának felét sem éri el – Csenyéte ez utóbbi téren sokkal közelebb van az országos átlaghoz.

Amely települések esetén a világosabb pont a fekete vonal fölött található a 6. ábrán, ott az abortuszok gyakorisága meghaladta a születésekét, vagyis az elmúlt évtizedben azoknál a várandósságoknál, amelyeknél az anya dönthetett a magzat megtartása vagy a terhesség megszakítása között, több esetben választották a nők az abortuszt. A legsúlyosabb eset Drávaiványi, itt három terhességből kettő végződött abortusszal. Az ezer főnél népesebb települések közül Kömlő van e téren a legnehezebb helyzetben, itt 625 születés mellett 705 abortuszt jegyeztek fel az elmúlt tíz évben. Rajtuk kívül még tizenegy település mutatja azt az állapotot, hogy több volt a terhességmegszakítás, mint a gyermekvállalás; ezek zömmel nagyon kis népességű települések, minden második az Ormánságban található.

Mindezek összetettebb magyarázata további elemzéseket igényelne, de a FETE egészének vonatkozásában a fenti adatok határozott összefüggésben vannak a szülőképes korú nők hazai átlagnál alacsonyabb átlagos iskolai végzettségével. A meg nem született gyermekek magas száma, a művi terhességmegszakítások látszólag töretlen gyakorlata, elsősorban a fentebb vázolt trendek miatt, hosszabb távon jelent majd igazán szembetűnő demográfiai kihívást.

Összegzés

A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk a FETE-programba bevont háromszáz hazai település népességszámot befolyásoló alapvető folyamatait. A természetes népességváltozás, a születésszámok és a termékenység témakörét az elmúlt bő egy évtized adatsoraira fókuszálva tárgyaltuk. Megállapítottuk, hogy bár ez a sajátos településállomány helyi társadalmi adottságai miatt sokféle eltérő demográfiai mintázatot mutat, alapvető trendjeit tekintve szinte teljesen leképezi Magyarország folyamatait, sőt részben az európai folyamatokat.

Ebből kifolyólag a FETE-településeken egészében a népességfogyás a meghatározó irány, amelyet esetenként csökkenő és prognosztizálhatóan visszaeső születésszámok, valamint az elvándorlás határoz meg. Ugyanakkor a hazai átlagtól eltérően a szakpolitikai értelemben lehatárolt háromszáz település az elmúlt évtizedek folyamatai miatt magas termékenységi mutatóval rendelkezik, ami továbbra is meghatározza e helységek általános demográfiai képét. Ez a tény tette indokolttá a FETE-program elindítását, mert a demográfiai folyamatok miatt a leszakadás társadalmi tünetei koncentráltan alakultak ki. Végezetül egy jelentős különbségre is kitértünk. Az országosan kedvező folyamatok ellenére a művi terhességmegszakítások abszolút és relatív értéken is magas száma a FETE-településeken általában továbbra is alapvetően meghatározza a születéseket, ami leképezi a helyi társadalmak szociokulturális állapotát.

Az országos folyamatokkal összhangban a FETE-települések vonatkozásában is fokozatosan csökkenő születésszámot prognosztizáltunk az évtized végére. Mint az adatokból láttuk, az elmúlt két évtized folyamataiban az egyes családpolitikai intézkedések a FETE-települések helyi társadalmára, így a születésszámra is hatással voltak. A következő években érdemes és szükséges megvizsgálni, hogy a tanulmány elkészítésének idején, 2025 nyarán bejelentett új családpolitikai intézkedések (az adókedvezmények jelentős kiterjesztése, az Otthon Start Program, a falusi CSOK kibővítése stb.) mennyiben módosítják az előrejelzéseket.

Összességében fenti rövid demográfiai áttekintésünk rávilágított a FETE-program célzásának társadalmi alapjaira. Az egyedi folyamatok és trendek, a kiemelkedő településeken jellemző sajátos pályák mind olyan jelenségeket mutatnak, amelyeket a jövőbeni szakpolitikai beavatkozásoknak szükséges fókuszban tartaniuk.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A társadalmi felzárkózási programok során a komplexitást a pályázati felhívások és a narratívák a problémák együttes kezeléseként definiálják. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi volt előbb. Itt a település földrajzi zártságától a társadalmi leszakadásig, a lakhatási kiilleszkedésig és a lehetséges gazdaságfejlesztési megoldásokig számos tényezőt kiemelhetünk.

Elgondolásunk szerint a komplex problémák eltérő cél- és megvalósítási folyamatot, illetve társadalmi dinamikát jelentenek, amelyek során a helyi közösségeknek eltérő befogadási időt kell adni, hogy a felzárkózási folyamatok hatékony mobilitási utat eredményezzenek. Ezért alkalmazzuk tanulmányunkban az átmeneti terek fogalmát egyfajta társadalmi pufferként, és ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi felzárkózás felelősségét nem lehet a kistelepülési aktorokra hárítani, hanem létre kell hozni egy olyan mezoszintet, amely esélyt jelenthet egy felzárkózási települési klaszter működtetésére.

Kulcsszavak: átmeneti terek, szegregált terek, periféria, külterület, zsákfalvak, társadalmi felzárkózás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.5

A tanulmány megírásával az volt a szándékunk, hogy képet adjunk arról, hogy egy zárt közösség hogyan fogadja be azokat a lakosait, akik a község külterületén élnek, főként a belterületen működő közfoglalkoztatási programban dolgoznak, és a faluközpont lakóival számos kerti és egyéb mezőgazdasági munkaterületen, valamint közösségi terekben (orvosi rendelő, óvoda, kereskedelmi terek) érintkeznek.

Milyen közösségi kezdeményezések lehetnek arra, hogy sikeres legyen a szóban forgó külterületfelszámolási projekt? Vajon mennyiben tekinthető településtörténeti értelemben – Vigvári András szociológus, etnográfus fogalmát kölcsönözve – átmeneti térnek a külterület? (Vigvári, 2023). Fontos megtárgyalni, hogy a külterület és a zártkertek társadalma között milyen hasonlóság és különbség fedezhető fel.

Összességében az elemzés célja annak feltárása, hogy egy külterületi szegregátum felszámolása – az ott élő családok belterületre költöztetésén keresztül – milyen társadalmi következményekkel jár a beköltözők és a fogadó közösség számára. Vizsgáljuk a lakhatási mobilitás területi és társadalmi dimenzióit, az ehhez kapcsolódó konfliktusokat, befogadási mechanizmusokat, valamint azt, hogy miként lehet közösségi fórumok, szociális munka és önkormányzati eszközök révén elősegíteni a konfliktusmentes együttélést és a társadalmi beágyazódást. A tanulmány célja továbbá, hogy egy empirikus esettanulmányon keresztül hozzájáruljon a felzárkózási programok hatásmechanizmusainak jobb megértéséhez, különösen a földrajzi és társadalmi perifériával veszélyeztetett térségekben.

Településtörténeti és módszertani bevezető

A tanulmány keretét az EFOP-1.6.1-VEKOP-16-2016-00001 számú, „Felzárkózási együttműködések támogatása” elnevezésű projekt jelentette, amely 2021 és 2023 között valósult meg egy Ózd környéki településen. A tanulmányban a vizsgált külterületet/belterületet anonimizáltan jelenítem meg.

A munka során felhasználtuk a projekt társadalmasításához kapcsolódó két falugyűlés hanganyagát és a közel százfős empirikus települési felmérés – néhány megküzdési stratégia társadalmi lehetőségeire utaló – adatait is, valamint azokat az interjúkat is elemeztük, amelyek a leköltözött családokkal készültek a projekt lezárása után, 2024 tavaszán.

A szóban forgó külterület fénykora az 1960-as évekre tehető, ekkor bolt, iskola, óvoda és munkahely (bánya és varroda) is volt itt. De Magyarországon a szénbányászat mint ágazat megszűnt. Innentől nagyot változott a világ és a közösségi jövőkép, mert a külterülethez önmagában már nem kapcsolódott gazdasági-foglalkoztatási kényszer. Felmérésünk idején a külterületen alig ötven fő élt. A hatvanas évek elején ez a szám négyszázötven volt (Alabán, 2018).

A külterület lakóépítményei bányatelepként funkcionáltak Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye északi részén, Ózd vonzáskörzetében. A külterület a falu (amely maga is zsákfalu) központjától közel négy kilométerre, egy völgyben található. Ezek a „zárványhelyzetek” a periféria jellemzőit tükrözik. Az ismert, „klasszikus” zárványtársadalmak mellett újak is kialakulnak, ezek helyzetét intézményrendszerük és a térség (település) humánerőforrásainak hátrányos vonásai tovább rontják (Kulcsár, 2009). Az erőforrások tartós szűkössége pedig erősíti a térségen és a településszerkezeten belüli megosztottságot. A külterületi szegregátum fenntartását, üzemeltetését az önkormányzat a falugondnoki szolgálat keretén belül végezte, a falugondnoki feladatokat egy önkormányzati képviselő látta el. Így a külterületfelszámolási program egyszerre tűnt önkormányzati költségcsökkentő programnak, illetve a külterületi turisztikai beruházást támogató projektnek. A turisztikai beruházásra vonatkozó elképzelés a világjárvány kitörése előtt jutott el az önkormányzathoz.

A tanulmányban szereplő külterület a bányászat felfuttatásának idején élte virágkorát. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, akkor a terület volt a centrum, a mai belterület pedig a foglalkoztatási központ dinamikájához tudott csak kapcsolódni. Évtizedek alatt ez megváltozott. Így a kitagolás, a beköltöztetés egyfajta irányított dzsentrifikációs folyamatnak is tekinthető, hiszen a korábban lakófunkciót is ellátó külterületnek már nem foglalkoztatási és lakhatási, hanem kizárólag új gazdasági-kereskedelmi funkció keresendő.

Az átmeneti terek jellemzői, a kertségek társadalmi világa

A bevezető tükrében érdemes összehasonlítanunk a zártkertek lakhatásával kapcsolatos véleményeket azokkal, amelyeket a külterületről beköltözők mondtak az interjúk során. Vigvári András Zártkert-Magyarország című kötetében (Vigvári, 2023) az átmeneti tér benépesüléséről szóló fejezetben ír erről a témáról, mely fontos kutatási kérdésre utal: miért tekinthető átmeneti térnek a zártkertek világa és a szegregátumok miliője?

Mező Barna Hajdúböszörmény szegregációs viszonyairól íródott kötetében azt fogalmazza meg, hogy a zártkertek és a szegregátumok világát az elszegényedésből és a bizonytalanságból (vö. a maslow-i piramis alappillérei) fakadó területi migrációs folyamatok alakítják. Az érkező és a költöző társadalmi csoportok alacsony iskolai végzettségűek, foglalkoztatási helyzetük nem stabil. Így ezekről a családokról a települési önkormányzatnak kell gondoskodnia társadalompolitikai és infrastrukturális fejlesztési szempontból (Mező, 2014).

Vigvári szerint is a kertekbe érkezett közösségek „bizonytalan lakhatási és egzisztenciális körülmények” (Vigvári, 2023: 95) közül jönnek. A zártkertekre jellemző a biztonságos (hitelmentes) lakhatás és az alacsony lakásfenntartási költségek, valamint a nyugodt, szabad, természetközeli élet. Ezért érdekes az, hogy – bár ellentétes lakásmobilitási utat írhatunk le – a külterületek és a zártkertek jellemzése esetében egyetérthetünk a zártkerteket kutató szerző megállapításával: a mindennapi élet szervezése erős kompromisszumokat kíván a várostól/településtől távol eső, földutakon vagy kátyúkkal teli aszfaltúton elérhető, gyéren közművesített területeken (Vigvári, 2023).

Az azonos értékek az ellentétes lakásmobilitási út kontextusaiban keresendők. A külterületről érkezők kiszámítható, de alacsony komfortfokozatú lakhatási térből költöznek a belterületre (a perifériáról a centrumba), a zártkerti társadalmi terek viszont városi árnyékhelyzetben kialakult kényszerű, de biztonságot adó (a jövőben talán megerősödést is jelentő) élethelyzetet nyújtanak, amelyben újra átgondolhatók a mobilitási célok (centrumból a perifériába).

Fontos azonban megjegyezni, hogy az átmeneti tér taszítóés vonzereje nemcsak térbeli, hanem társadalmi egyenlőtlen helyzetet is mutat, hiszen ez a lét egyszerre jelent a (nagy)város és a térség közötti kapcsolatot, illetve emelkedést vagy lecsúszást a társadalmi szerkezetben.

A bizonytalan munkaerőpiaci viszonyrendszer, a munkanélküliségtől való félelem, az elszálló rezsiárak, a hitelektől való függés és a családalapítási kényszer a kockázati társadalom egyenlőtlenségi tényezői. Így az átmeneti terek (a külterületek és a zártkertek) azt a célt is szolgálják, hogy az egyének és közösségek alkalmazkodjanak a megváltozott gazdasági viszonyokhoz, és céljaikat újratervezve később újra belépjenek a területi és társadalmi mobilitási útra.

Érdekes társadalmi-élethelyzeti különbség, hogy a zártkertek társadalmának kialakulásában a lakáspiacot érintő hitelválság komoly szerepet játszott, így elmondhatjuk, hogy ez a csoport periferikus, leszakadó (talán alsó középosztálybeli) társadalmi státuszból folyamodott kedvező (devizaalapú) hitelek kihelyezésével lakásvásárláshoz. A külterületi csoportok körében ez az előrehozott fogyasztás főként az áruhitelekre volt jellemző.

A két csoportban közös jellemző, hogy a hitellel finanszírozott, előrehozott fogyasztás fenntarthatatlan, és a következmények, a végrehajtói oldalról elindult behajtások is mindenkit érintettek.

Komoly különbség a két társadalmi csoport között, hogy a kertekbe költözők körében sokan voltak olyanok, akik a területtel semmiféle kapcsolatban nem álltak korábban (Vigvári, 2023). A tanulmányunkban szereplő külterületen viszont olyan társadalmi közösség élt, amelynek tagjai a bánya bezárása után lettek „röghöz kötöttek”, anyagi és kulturális tőke hiányában nem tudtak elindulni a területi mobilitási folyamatban, azonban a település központjával élénk (kereskedelmi, oktatási, foglalkoztatási, hitéleti, egészségügyi stb.) kapcsolatban állnak.

A két tér társadalmának foglalkoztatási lehetőségeit a bizonytalan (fekete vagy rövid, folyamatosan hosszabbított, határozott időtartamú) munkaszerződések jellemzik. A prekariátusnak nevezett (Ferge, 2012) társadalmi osztály számára jobb foglalkoztatási lehetőségeknek a (közeli városbeli) bérmunkapiac alsó szegmensei számíthatnak.

A külterületről beköltözők között is megjelent az a stratégia, amelyet a kertségekben láttunk: a stabil bérmunka hiányát (és a rezsikötelezettséget) saját háztartási (kerti) erőforrásaik mozgósításával tudják ellensúlyozni, illetve kiegészíteni (Vigvári, 2023). Így volt ez a külterületen is: az előkertek művelésére, virágpalánták ültetésére büszkén és a belterületen is követendő példaként emlékeznek a beköltözők.

A hasonlóságok sorában megemlítjük, hogy a külterületet és a lakóközösséget a falugyűlésen sokszor említették másodrangú kontextusban, számos alkalommal éreztették, hogy a történelem cserben hagyta az ottlakókat, nehezen férnek hozzá a mindennapi élethez elengedhetetlen közszolgáltatásokhoz. Amíg a zártkertek társadalma a politikai önszerveződéstől számíthat változásokra, a külterület társadalmának a jóléti intézkedések és társadalmi felzárkózási programok jelenthetnek előrelépést. Ez utóbbiak támogatása azonban helyi konfliktusokat eredményezhet, hiszen egy zsákfalu társadalmának esélyei összességében közel egyformák, s a külterületi közösségek területi mobilitásának kiemelt támogatása a kockázati társadalomban megszokott nyomás alá helyezi a sérülékeny társadalmi csoportokat.

Pszichológiai nyomás egyébként abban is megmutatkozik, hogy az átmeneti terek társadalmát hogyan és hova sorolják be a településközpont véleményformálói. Vigvári András szerint a tősgyökeres (anonim elnevezéssel élve) „kelemenszegieknek” semmilyen tapasztalatuk nincs a kertek változásáról, a folklór negatív jelzőket ragaszt az ott élőkre (Vigvári, 2023). Az átmeneti terekre ugyanis az ismeretlenség a jellemző. És mivel átmenetiek, nem is kell velük foglalkozni. Az itteniek megmaradhatnak a fővárosból kitiltott rosszéletűeknek, lecsúszott devizásoknak, pesti bevándorlóknak és betolakodóknak. Egyszóval „nem vagy egyenértékű ember” – mondja egy interjúalany a kertekből (Vigvári, 2023: 121).

Ez tulajdonképpen egyfajta kommunikációs sablon, helyi politikai szempontból települési narratíva, amely a többségi társadalom és a helyi önkormányzat védelmére szolgál, hiszen így könnyen gondolhatunk arra, hogy a zártkertekben élők számára az önkormányzati fejlesztések (a település egészéből nézve) inkább a pazarlás kategóriájába tartoznak.

A stigmatizálás kirekesztő gyakorlata a közbeszédben a külterületeken élők körére is kiterjeszthető. Beluszky Pál még 1982-ben fogalmazott úgy, hogy a kertségek tulajdonképpen megfelelnek a szegregátum követelményeinek, a gazdasági-életmódbeli átmeneti tér napszámosok, zsellérek, alkalmi munkások, városi szegények, pénztelen pályakezdők gyülekezőhelye (Beluszky, 1982: 326).

A települési falufórum tapasztalatai: a morális pániktól a lehetséges megoldásokig

2021 júniusában két falufórum valósult meg a helyi polgármesteri hivatal udvarán. A fejezet az ott elhangzottak szöveghű átiratából készült.

A hozzászólások tartalmából képet kapunk arról, hogy a falufórum résztvevői közvetlen tapasztalataik alapján hogyan látják az elmúlt harminc év helyi történéseit, a külterületi közösség lakhatási körülményeinek javítása tükrében a helyi társadalmat érintő döntések értékeit, dimenzióit, narratíváit.

Azért használjuk ezt az anyagot, mert hűen tükrözi, hogy a települési honlapokon, Facebook-csoportokban zajló kommunikáció kényelmes, gyors, de sokszor egyoldalú, gyakran félremegy az információ és az értelmezés. Nincs oda-vissza csatolás, a kommunikációs csatorna leegyszerűsödött. Jellemző, hogy az egyik résztvevő a fórumon ezt kérdezte: „Ez most egy közlés velünk?” Mindez az inkluzív önkormányzat mint működési keretrendszer hiányára világít rá (Farkasné Gasparics – Számadó, 2021).

Összességében érzékelhető volt a közösségben a morális pánik. A település a várható külterületi leköltözés előtt összezár, közös félelmeit, évtizedes problémáit és megoldási javaslatait is megosztja egymással (Kitzinger, 2000).

Az egyéni és a közösségi/települési érdek összekapcsolódását (egyfajta mindenkire ható közjót) hangsúlyozta a projekt megvalósítója:

„…abban tudunk majd segíteni önöknek, hogy egyfajta kontrollált módon, számos segítő szakember bevonásával olyan fejlesztést tudnánk véghez vinni ennek a településnek az életében, ami mindenkinek jó lehetne. Tehát a településnek azért, mert felszabadul az a terület, és lehet vele valamit kezdeni, tehát hogy ez anyagi forrást is jelentene. Másrészt azoknak, akik ott laknak, pedig foglalkoztatáshoz jutást, képzéshez jutást és beilleszkedést nyújthatna.”

A projekt munkatársainak a „mindenki jól jár” helyzetet támogató kommunikáció fenntartása volt a célja:

„Mivel nagyon kevés buszjárat jár, onnan bejárni a településre, hogy innen el tudjanak menni dolgozni, nyilván egy nagyobb kihívást jelent, mint azoknak, akik itt bent laknak. Ez az egyik fele. A másik fele, azt hiszem, hogy azért összességében alacsonyabb végzettségű emberek laknak ott, ebben is tudnánk segíteni, hogy valamiféle képzéshez jussanak vagy képzettséghez jussanak, amivel foglalkoztathatóvá válnak. Ebben is szeretnénk szerepet vállalni, hogy az ő foglalkoztatásukat beindítsuk. Tehát nem a település érdekei ellen szeretnénk mi dolgozni, és mindenképpen azért is szerettük volna ezt a mai fórumot, hogy lássák, hogy önöket is szeretnénk ebbe bevonni. Tehát hogy nem az önök döntése ellenére szeretnénk itt tevékenykedni, meg szeretnénk bármit csinálni, hanem közösen szeretnénk, hogyha ezek az emberek is bekapcsolódhatnának a település életébe még inkább, mert azért közmunkában, ha jól tudom, elég sokan dolgoznak itt a településen.”

Milyen tapasztalatok, negatív sztereotípiák, hiedelmek, pletykák akadályozhatják ezt a win-win helyzetet?

Egyrészt a település múltjához kapcsolódó bánya megszüntetése. Azt mondják a résztvevők, hogy „nem kellett volna megszüntetni harminc éve a bányát, akkor nem lenne problémánk”. Mások azt gondolták, hogy „ezzel nem fog megoldódni a kérdés. Az ember mindegy, hogy hol lakik, ha valamit akar csinálni, azt csinálja. Ha meg nem akar, akkor az Istennek se fogja csinálni”.

Idekapcsolódik az is, hogy rendezni kell a településhez való kötődést is, az illegális lakásfoglalást meg kell szüntetni. „Először ki kell takarítani azokat, akik semmiféle jogviszony nélkül csak lefoglalták a lakásokat, és ide semmi közük nincsen.”

A negyvennyolc ember több éve be van oda jelentve, mert az önkormányzatnak úgy tíz éve van olyan határozata, hogy senkit nem enged be lakni. Ezek az emberek ott laknak, ott laktak a szüleik, oda születtek a gyerekek – mondta a polgármester asszony arra a lakossági véleményre, hogy „hoppá, hoppá, az nagyon sok”.

Az elhangzó nézetek között tulajdonképpen a munka mint szocializációs keretrendszer határozza meg azt, hogy ki tartozik a településhez, és ki nem: „És akkor aki akar dolgozni, az dolgozzon, aki meg nem akar dolgozni, az meg oda megy, ahova akar. Az már senkit nem érdekel.”

A lakhatási jogviszony témája után a projektmunkatársak a „kié a szegény?” klasszikus felelősségkérdésére igyekeztek rávilágítani:

„Most van egyedüli lehetősége a településnek arra, hogy ne a település költségéből kelljen ezeket az embereket behozni a településre, hanem európai uniós költségből meg tudják ezt oldani. Ha belegondolnak abba, hogy ezek az emberek kint maradnak hosszú távon, nem lesz munkájuk, nem fognak tudni miből élni, az a településre nézve rettentő sok költséggel jár. Az, hogy onnan őket be kell hordani, iskolába kell hordani a gyerekeket, ott azért időközönként, mivel önkormányzati tulajdonúak az ingatlanok, kell valami fejlesztést végezni, merthogy az önkormányzat meg a település felelős azokért az ingatlanokért. Ha ott történik valami baleset, a település meg az önkormányzat lesz azért felelős. Tehát mindenképpen meg kell hogy oldódjon ezeknek az embereknek a helyzete. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy ez minél konfliktusmentesebben és minél inkább őket és a település lakóit is felkészítve menjen végbe.”

Azonban a település rendszerváltás utáni történetét a szinte minden családot érintő elvándorlás is jellemzi, így nem csoda, hogy a falugyűlés véleményei között ez a mobilitási út is markánsan szóba kerül:

„Mennyi fiatal elment, aki dolgozó, akinek van szakképesítése. Mert nem tud ezen a környéken. Mert a pénzeket ilyenekre költik, és nem munkahelyteremtésre. És a fiataloknak el kell menni Budapestre, külföldre. Maguk nyilván nem tudják, hogy valószínűleg egy olyan helyen élnek. De ha a maguk szomszédságában, szomszéd épületében történne meg ez, valószínűleg ön sem akarná, hogy a gyerekét így nevelni, és elmenne. És ezek a fiatalok… arra kellene szerintem inkább ennek a többszörösét is akár rákölteni, de legalább ilyen költséget, hogy ezeket a fiatalokat próbáljuk meg visszacsalni ide, akik innen származnak el. És értékes munkaerő lenne, és ők teremtenek már értéket. Ezzel nem értéket teremtenek, hanem egy újabb telepet fognak csinálni a falunkból.”

Egy kiemelt célcsoportokat támogató felzárkózási programnak fontos, hogy legyen megfogható – mindenki számára elérhető – területfejlesztő hatása is:

„Nekünk mint faluban élőknek ebből mi előnyünk származhat? Bocsánat, most a saját helyzetemet tudom felhozni. Nekem lesz helyben munkahelyem, nem kell ingázni? Vagy tudok még itt olyan embereket mondani, akik helyben ingáznak, akár autóbusszal reggeltől estig úton vannak, gyári munkások.”

Azonban sokan feltették a kérdést: „Miről beszélünk, ha nincs munkahely? Sem a faluban, sem a környéken nincs munkahely. Az embereknek munkahely kell, ami fenntartható.”

A projekt által alkalmazott szociális munka tulajdonképpen az egyéni szándékok, motivációk, élethelyzetek aktiválásán alapul, így juthatunk el a közösségi támogató cselekvésig.

A realitások azt erősítették, hogy a külterület aktív munkásainak napszámosmunkájára szükség van az elöregedő faluban:

„Ezek az emberek nap mint nap itt dolgoznak, itt élnek velünk. Hívjuk őket kaszálni, segíteni, kapálni a kertben. Nem félünk tőlük. Ha beköltöznek, mindenki irtózik. Ezek az emberek nem leprásak. Nagyon sok embernek a háza rosszabbul néz ki itt bent a faluban, mint a külterületen.” A résztvevők hangsúlyozták, hogy a programban a külterületi üres ingatlanokat „le kell túratni”. Az építőipari árak elszabadulása miatt le kellett mondani erről a projekt kezdetén még tervben lévő elemről. A fórumon előkerült, hogy helyieket kellene megbízni ezzel a munkával. A válaszban a hazai pályázati viszonyokat jól ismerő mondat is elhangzott: „Idegenek csinálják. Én meg itt fizetem az iparűzési adót, és még én nem kapok semmi munkát se. Harminc éve, de nem panaszkodom, mert én megértem.”

A projekt felzárkózási/településfejlesztési módszertanában egy jövőműhely és egy önkormányzati elfogadásra is számító fejlesztési koncepció szintén szerepel. Ebbe a meg- lehetősen komplex módszertanba illeszkedik majd a külterület sorsa és más helyi gazdaság- és közösségépítő elképzelések sora is.

De a racionális tervezés lépései előtt az együttélés szabályairól, a közösségi keretekről kell szólni, hiszen a (külterület-településmag viszonylatra vonatkozó) költözéshez kapcsolódó igekötőnk a fórumon leginkább a „be” vagy a „le” volt, és a melléköltözés miatt nemcsak az érkezők, hanem a fogadó közösség felkészítése is fontos. A közös célunk az volt, hogy ne legyenek „idegenek” a külterületről érkezők. A közösen megélt múlt titkokat, sérelmeket is felszínre hoz: „Egyrészt nagyon sok ember nem jött le ide erre a gyűlésre, és megmondom azt is, hogy miért nem jöttek le az emberek, mert a külterületet mindig lenézték a faluban.”

„Minden település más. Nincsenek örök receptjeink. Mindenhol más emberek vannak, de integráltan gondolkodunk, vagyis sok oldalról megpróbáljuk azoknak az embereknek a jövőjét megközelíteni, akik ott elveszítik a lakhatási lehetőségüket, mert szinte már el is veszítették. Megpróbáljuk őket emberi, normális körülmények közé hozni, és megpróbáljuk a befogadó közeget is olyan közegbe hozni, olyan viszonyok közé hozni, hogy az együttélés minél zavartalanabb legyen, minél jobban működjön.”

A fórumon egy nagyon fontos szakpolitikai mozzanat is előkerült. Mégpedig az, hogy számítsunk arra, hogy bármilyen jó szándékunk van is, a projektet úgy kell elnevezni, hogy ne teremtsünk kétségeket a céljaink felől a kedvezményezett csoportok körében.

A „kivel van baj?” kérdés alapvetően csoportközi, társadalmi, sablonszerű együttélési témákat vet fel (és nem csak a konkrét költöző és fogadó közösségekre jellemző):

„Mert mi nem is titeket bántunk, akik élni (és dolgozni) akartok, hanem azokat, akik nem akarnak a közösségbe beilleszkedni, nem akarnak velünk együtt lenni.” „De akkor nem úgy kéne kifejezni, hogy mindenkit egy kalap alá vesztek.”

Ez a párbeszéd az elmúlt évtizedek elosztási-támogatási gyakorlatának a lenyomata. A saját erőből mobilis családok jobban elfogadottak a helyi szinteken, míg a támogatott lakhatás inkább kivételezést, pozitív diszkriminációt sugall (pedig a területi és kulturális mobilitás értékvezérelt cselekvésnek, közös ügynek tekinthető).

„És azt is tudjátok, hogy ebben a faluban, hogy hányan költöztek le külterületről a faluba? És akkor morogtatok, igaz? Egy kicsit, mert idejöttek, és azóta is itt élnek. Így van?” „Így van.”

„És akkor most mondjátok a magatokét, hogy az az ötven fő, aki le akar jönni, hogy most miért jönnek azok ide.”

A be- vagy leköltözői szándékot a falu elöregedő korszerkezete is erősíti. Az üres házak lehetséges felújítása és a telepfelszámolásoknál történő alkalmazása (községmegújítás) már 1990 előtt is szándék volt hazánkban:

„Vannak üres házak. Van hetven olyan özvegyasszony, aki nyolcvan-kilencven éves, köszönöm szépen, mi lesz ezekkel a házakkal? Most laknak benne. Azt hiszitek, hogy a gyerekei idejönnek? Fenét! Akkor ki fog ideköltözni, mert megveszik mondjuk a holland emberek. Az nem baj, hogy ők megveszik.”

Egy terület, egy település a történelem során is sokszor szűnt meg lakófunkció szempontjából. Most úgy áll a helyzet – mondta egy programmegvalósító, hogy a „kapitalizmusban negyven-ötven embernek szolgáltatást, boltot, iskolát, orvost nem lehet csinálni, nem lehet helybe vinni.

Olcsóbb, ha őket »mozgatjuk« a térben. Tehát a gyönyörű környezet adott, némi kevés közmű is van ott, mert köves út is van, meg kellene találni azt a hasznosítási módot, amely sokkal jobban szolgálja az egész települést vagy a térség életét, gazdasági eredményeit, mint az, hogy lakóterület legyen, nagyon rossz állapotú vagy mindenképpen nagyon szegényes körülményeket biztosító lakásokkal.”

A leköltözött családokról

A faluba költözést követő hónapokban (2024 első félévében) a külterületről érkező családok körében minden interjúalanyunk (öt családdal készült interjú) emlékezett a falugyűlésre, amelyen élénk vita kísérte ezt a szociálpolitikai projektet. Sokan arról számoltak be, hogy a vita folytatódott, de inkább már a Facebookra, a települési oldalra/ fórumra tevődött át. Tulajdonképpen internetes bullying valósult meg, amelyet szerencsére kezeltek a családok és a segítők.

A leköltözők érzelmileg komolyan kötődnek a külterülethez: „Ott éltünk, ahol én magam abban a házikóba születtem, ahova hazavittek.” „Engem megviselt a költözés. Megmondom őszintén, úgy lefogytam. Most kezdem magam visszaszedni, mert hát csak ott nőttünk, akármilyen volt az a telep, ott növekedtünk fel, oda kötöttek a szép emlékek.”

A volt külterületi családok közös megküzdési stratégiája volt az, hogy elengedik a sértéseket, mert „ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki”. A településközpontban élő hangadó közösség nehezen fogadta el azt, hogy a külterületet nem lakóhelyként kell továbbfejleszteni (pedig a külterület történetében a lakófunkció mellett a foglalkoztatási funkció is közel ugyanannyi ideig volt jellemző). A külterületi közösségnek pedig meg kell tanulni, hogy a lakás nem csupán fizikai tér, hanem beágyazottság is a lakókörnyezetbe. Mindez egyfajta középosztályosodási értéknek is tekinthető, emeli az egyéni/családi presztízst is.

„Vannak ezek a bántások, de úgy gondolom, hogy elsősorban is ismerjenek meg minket, hiába, hogy a nap huszonnégy órájában előtte is itt dolgoztunk meg az emberek közt voltunk, de hát mindennek eljön a maga ideje.”

Az alapvető egyenlőségeszme mellett a lakhatás minősége hozott mobilitásélményt, amely erősíti a közösségi jóllétet és így a konfliktusmentes együttélést is. Ennek a minőségi váltásnak kell megőrizni a lendületét.

„Közelebb vagyunk a bolthoz, óvodához, Ózdra bejárni, egyszóval mindenhez, ami a mindennapokban fontos.” „Meg kell mutatni mindenkinek, hogy igenis startvonalra tudunk állni. Itt rajtunk múlik minden, persze mindent akarni kell, el kell menni dolgozni, és meg kell mutatni, hogy nem félünk, ki tudjuk fizetni a rezsit.”

Ez az interjúalanyunk azt is kifejtette, hogy nemcsak a minőségileg más lakás- és életkörülményekkel kell együtt élni, hanem az ezekből adódó életmódváltással is. A szükségletekről való gondoskodás nem kényelmesíti el az embert, a faluközpontban azonban más a helyzet:

„Megfőzzük azt a kis ebédet, utána ülünk, tévézünk, elmegy az erő, nincs erőnk. Kint meg fizikai munkákat végeztünk, lugast rendeztünk, újra kapálhattunk, gyalog jártunk, kinti kútról hordtam a vizet húszliteres kannákban. Itt is szeretnék én csirkéket nevelni, meg disznót.”

Az új lakásokkal kapcsolatban a tereprendezés elmaradása, a kerítés hiánya merült fel kritikaként, de ezt a válaszadók saját erőből megoldják.

Az interjúkból arról is képet kapunk, hogy a szegénység és a periferikus élethelyzetek igen drágák. Hiszen pénz nélkül, autó nélkül, hiányos menetrenddel (sok esetben a buszjegyre is máshonnan kell előteremteni a költséget) nehezen lehet megoldani krízishelyzeteket (akár csak egy olyat, hogy miként mész a lázas gyerekedért az óvodába, és hogyan hozod vissza, ha csak magadra számíthatsz napközben).

A téli költözés jelentett olyan kihívást, hogy most akkor mennyi lesz a rezsi, mennyibe fog kerülni a fűtés. Ezt a családok nem tudták, nem volt tapasztalatuk, hogyan spóroljanak. A külterületen tudták, hogy a gyűjtött/kapott tűzifa meddig elég, és milyen meleget ad. Itt a „gázlánggal” kapcsolatban az első időszakokban még nem volt kész a magatartásrendszer.

„Ha engem kérdeztek volna, én tényleg lehet, hogy nem októberben költöztettem volna. Majd nyáron kiforrja magát.”  „Ha jobban állunk, veszek egy nagyobb fatüzeléses kandallót.”

A válaszadók megállapították: ha nem indult volna el a projekt, akkor a külterületiek zöme fent maradt volna, mert önállóan nem tudtak volna leköltözni a faluba.

Társadalmi-mobilitási zártság, a fejlesztések mint közös térségi célok

Számos szociológiai mutató mellett, amely a szegregált élethelyzetet jelöli (például a nyolc osztályt végzettek száma, a tartós munkanélküliek aránya), dinamikusabb mutatót jelent az, ha megnézzük az ottlakók családi, rokoni, baráti és szomszédsági kapcsolatait. Hiszen ez a leginkább ciklusérzékeny, mert mikrokörnyezetben is jobban reagál az aktuális időszak felívelő vagy éppen hanyatló makrotörténéseire.

A szociális háló maslow-i értelemben is fontos eleme az ember komplex biztonságérzetének. A száz fő tizennyolc évnél idősebb települési (belterületen, illetve külterületen élő) válaszadót elérő kérdőíves terepkutatásunk során harmincöt konkrét és általános szakmát, foglalkoztatási státuszt, szerepet soroltunk fel, hogy kiderüljön, a válaszadó tudna-e hozzájuk fordulni valamilyen gond, probléma esetén. E szakmák művelői lehet- tek a kérdezett családtagjai, rokonai, ismerősei is.

Ebből a foglalkozási kínálatból a belterületen élők átlagosan 23,3-et, a külterületi lakosok 18,6-et említettek meg. Jelentős különbség van a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők javára.

Az érettségivel és szakmával rendelkezők huszonhetet, a diplomások huszonötöt jelöltek be, a legfeljebb nyolc osztályt végzettek pedig tizenkilencet. A szakmai támogató kapcsolati háló ismertsége a legkevésbé jellemző a visszaköltözőkre (tizenhat említés). A tősgyökeresek huszonhárom szakmát kötöttek személyhez.

Ha a szakmák képviselőinek ismertségét nézzük, azt látjuk, hogy a település közös ipari/foglalkoztatási múltját megtestesítő bányászok ismertsége magas, szinte valamennyi családra jellemző. Így van ez szinte minden más munkával, amelyek a mindennapok biztonságérzetéhez kapcsolódnak. Idesorolhatjuk a kereskedelmet, a helyi választott tisztségviselőket és a hivatali dolgozókat, az óvodapedagógusokat, a védőnőt, a tanárt, a tanítót. A lelki támogató (plébános) ismertsége is magas, sokan ismernek családsegítőt, és néhányan segélyszervezeti munkatársat is. Magasabb presztízsű szakmák, hivatások (bankár, sebész, építész, ügyvéd, katona, politikus, mérnök stb.) ismertsége azonban inkább a belterületen élők szociális hálójára jellemző (1. táblázat).

Izgalmas feltevéseket indíthat el e kérdés további elemeinek részletes kidolgozása, hiszen egyértelmű az is, hogy a személyes kapcsolatok gazdagsága és minősége az egyéni életút egyengetésében, támogatásában ilyen kis közösség esetében is elengedhetetlen, s látszik az is, hogy a zártabb szociális kapcsolatok milyen hátrányt jelentenek egy zsáktelepülésen.

No de milyen hátrány érheti azokat, akik kevésbé jó térkapcsolati adottságokkal rendelkező településen élnek? Az interjúk összességében a kereskedelmi-foglalkoztatási beágyazottság hiányát emelik ki ezzel kapcsolatban.

Az ennek hátterében lévő kirekesztettség a közlekedésből legegyszerűbben úgy fogalmazható meg, hogy „az adott személy nem képes oda és akkor elutazni, ahová mások nehézségek nélkül el tudnak jutni” (Lieszkovszky, 2018: 90–91).

Tiner Tibor Borsod-Abaúj-Zemplén megyében végzett kutatásában foglalkozik azon célokkal, irányokkal, melyekért a lakosok elhagyják a lakóhelyüket, elutaznak. Ilyenek a munkába járás, a tanulással, vásárlással vagy a lakossági szolgáltatásokkal összefüggő, illetve az egyéb típusú utazások (például egészségügyi, fakultatív vagy közigazgatási célú utak) (Tiner, 1983).

Manapság is megfogalmazhatjuk ezt az állítást: a közlekedési árnyékhelyzet gyakran lehet akadálya annak, hogy az esélyteremtési-fejlesztési folyamat eredményei (új tudás vagy szakma megszerzése, részvétel az elsődleges munkaerőpiacon, egészségügyi kontroll) gyökeret verjenek az életmódban (2. táblázat).

1. táblázat: A szociális háló – szakmák ismertsége (%) a településen (n = 101) (saját kutatás, 2021)

2. táblázat: Közösségi közlekedési térkapcsolatok, 2021 (Balcsók István geográfus, egyetemi adjunktus szerkesztése)

A helyi közösségben mindazok, akiknek korábban is voltak jó gondolataik, de nem voltak helyzetben, és egyedül érezték magukat felismeréseikkel, most a többiekkel együtt a helyi mozgásokból inspirációt nyernek a közös gondolkodásra, majd cselekvésre. A rendszeres kommunikáció révén fokozatosan mind többen a sokakat érintő ügyek mellé állnak, s ha közössé válik a cél, elkezdődik a „megkomponálás”, „keretbe foglalás” folyamata (Vercseg, 2020).

A településen élők mindennapjaiban megjelennek a lakosság körében jellemző alapvető szükségletek. Ezek dinamizálják a viselkedést, és megszabják irányát, az aktuálisan érzékelt szükséglet ugyanis kihat a cselekvési cél megválasztására. Életmódunkat nagyban meghatározzák szükségleteink, melyek egyfajta hierarchiát, fontossági sorrendet is alkotnak.

A községben élő emberek a korcsoportok legnagyobb szükségének a munkalehetőségek, a működő általános iskolák, a helyi gazdaság fejlesztésének és a közösségi közlekedés javításának, továbbá a gyermekprogramok és az egészségügyi szűrések hiányát érezték. Ez a felsorolás a társadalompolitika/felzárkózáspolitika összetettségét is mutatja a periféria világában. Emellett minden korcsoportban kiemelten fontos számukra több anyagi támogatás biztosítása, különös tekintettel az idősebb korosztályra.

Az eredmények tükrében a helyben élők között a felmérés pillanatában egység mutatkozott. Nem feltétlenül egy kiemelt, külterületen élő célcsoport támogatása, hanem a települési periférialét komplex társadalompolitikai oldása érdekében, tehát alapvetően egy szakmaiságon és szolgáltatási jelenléten alapuló, alulról jövő fejlesztési út és operatív programcsomag megvalósításával kapcsolatban érzékelhettünk közös nevezőt. Összességében a lakhatási körülmények fejlődése közép- vagy inkább hosszú távú változást jelent a beköltözött családok életében. Válaszadóink azonban inkább a biztonságos és fenntartható lakhatás komplex körülményeit szerették volna viszontlátni a programokban, nem csak a fizikailag átadható ingatlanokat.

„Az eredeti elképzelések szerint a lakhatás javítása önmagában előrelépést jelentett volna a résztvevők életében, de hamar kiderült, hogy ez nem elég. Az új környezethez való alkalmazkodás mellett sok családnak az önálló megélhetés is komoly kihívást jelentett. Hiába költöztek jobb lakókörülmények közé, a munkaerőpiacon nem nyíltak meg előttük új lehetőségek, sok esetben a helyi vállalkozások sem voltak nyitottak az érkezők fogadására. A gazdasági stabilitás hiányában a lakhatás önmagában nem hozott gyökeres változást” (Tóth-Ádám, 2025: 37). Ezt a szakdolgozói értékelést erősítette meg korábban a Máltai Tanulmányokban megjelent recenziójában Ditzendy Arisztid: az infrastruktúra fontos, azonban önmagában kevés, ez látszódik az elmúlt harminc év szegénységcsökkentő beruházásainak sok esetben kontraproduktív eredményein (Ditzendy, 2024: 150).

A megállapítás helyi munkaerőpiaci részét érintő pályázati adat azonban azt mutatja, hogy helyben nem sok lehetőség van a közfoglalkoztatásból való kikerülésre. Megjegyezzük, hogy a www.palyazat.gov.hu adatai szerint 2004 és 2020 között a községbe tizenhárom pályázat érkezett összesen 334 millió forint értékben. Hét esetben a községi önkormányzat volt a támogatások kedvezményezettje. Vállalkozók számára alapvetően a Vidékfejlesztési Programból érkezett támogatás. Ez az adat is arra utal, hogy a társadalmi felzárkózási programok esetében alapvetően térségi szinten szabad értelmezni a munkaerőpiaci lehetőségek fejlesztését.

Kockázat, bizonytalanság, verseny: modernizációs forgatókönyvek

A közel három évtizede lezajlott magyar (és tágabban kelet-közép-európai) rendszerváltás (mivel felülről érkező modernizációs kényszer volt) a periféria társadalmát, gazdaságát, közös fejlesztési irányait nem vette (talán nem is vehette) figyelembe. Pedig Andor Mihály Néma forradalom című kötetében 1989-ben azt hangsúlyozta, hogy „a település népességmegtartó ereje mögött egy paternalisztikus állameszme húzódik meg, amely az újraelosztás sakkjátszmájában báboknak tekinti az embereket és sakktáblának a települési struktúrát. Ha ezt idetesszük, onnan azt elvesszük, akkor az emberek ott maradnak vagy lépni kényszerülnek. Holott a településeket emberek hozták létre, és örömmel maradnak, ha körülményeiket (térhasználat, társadalmi igény) maguk alakítanák” (Andor, 1989: 21).

Ezt a folyamatot azonban meghatározza az elmúlt évtizedeket jellemző állami hatáskörök és feladatok átalakulásának kevéssé átlátható és alapvetően ciklikus mozgása, amelyben a periferikus, erőforráshiányos települések alapvetően vesztes helyzetbe kerültek. Erre a társadalmi-gazdasági helyzetre adott választ stratégiai, közösségi tervezési és megvalósítási szinten is a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex tevékenységéhez kapcsolódó – azóta kormányprogrammá vált – Felzárkózó települések (FETE) program (Kovács, 2021).

A közösségépítés, a professzionális segítés/támogatás (a gondoskodástól a diplomás kompetenciákkal rendelkező szociális munkásig) nagyon fontos fejlesztőmunka, hiszen egyszerre segíti a családokat és a közösségeket, így a település számára nyújt esélyteremtő lehetőségeket.

Ez a munka lényegében az elzártságot és annak érzését csökkenti. Az elzártságból, a zsáktelepülés elhelyezkedéséből adódó lakossági reakciók, megküzdési stratégiák nem hatékonyak és nem is tarthatók fenn, ha egyéni szinten kell megvívni a küzdelmeket a mindennapokban. Idesorolhatjuk az életmódhoz kapcsolódó rugalmas eljutást a társadalmi mobilitást támogató intézményekhez, az elsődleges munkaerőpiaci foglalkoztatási lehetőségekhez, illetve a nagyobb kereskedelmi és humánszolgáltató intézményekhez.

Az egyéni stratégiák ugyan felmutathatnak sikeres életutakat, de ha a település közösségének többsége nem tud csatlakozni ehhez, akkor a közösségben erősödhet a kognitív disszonancia érzése, ami újra leszakadáshoz, a periférián maradáshoz és így végső soron területi-társadalmi egyenlőtlenséghez vezet.

A felzárkózás szociológiájának fontos kérdése az, amit Szűcs Jenő (1981) korszakos munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról című írás alapján fogalmazhatunk meg. Itt nem is feltétlenül a változtatások mikéntje a kérdés, hanem az, hogy zárt(abb) vagy nyitott(abb) társadalomban valósulnak-e meg. Az egyéni élethelyzetek azonban a kockázati társadalom világában individualizálódnak. Vagyis ugyanazon társadalmi szereplők, amelyek a felzárkózási folyamatot támogatják, elősegítik, szabványosodást is teremtenek a társadalmi alrendszerek terén, de itt közös jellemző az, hogy a felzárkózás során létrejövő új egyéni élethelyzetek (munkaerő)piacfüggők (Beck, 2003: 237).

Ennek a komplex munkának a kulcsszavai egyfelől a közösségi reaktiváció és a tervezés, a térségi programban való együttműködés és a kiszámíthatóság, másfelől pedig az „alulról is nyitott jóléti erkély”. Ez a szókép tulajdonképpen olyan visszacsatolási mechanizmust jelent, amelyben az urbánus középosztály tagjai (akik a felzárkózás szakpolitikai irányítói) elfogadják a periféria érdekérvényesítő csoportjainak területi-társadalmi kiegyenlítődést célzó térségspecifikus javaslatait (Szarvák, 2018).

A középosztály tagjai lehetnek a „lokálisan integráltak” 5 százalékos csoportja a magyar társadalom szerkezetében. Körükben a legmagasabb a kisebb településeken élők aránya (76%), átlag feletti arányban jellemző a felsőfokú végzettség és a diplomás apa a családban, illetve a legmagasabb a (bevallott) havi nettó bevételük. A lokálisan integráltak 7 százaléka roma. Széles kapcsolati hálóval rendelkeznek, mind a nexusdiverzitást, mind a bizalmas kapcsolatok számát tekintve (Gerő et al., 2020: 72).

Ha a periféria térségeiben a társadalmi-gazdasági ágensekhez való hozzáférés nem intézményesül, a fejlődés/fejlesztés több ponton elakadhat, lelassulhat, aránytalanná válhat, a kívánt prioritások felé haladás helyett a társadalmi-gazdasági polarizáció növekedése s így a tradicionális, örökölt problémák továbbgörgetése valószínű (Szarvák, 2022).

A már idézett kutatás (Gerő et al., 2020: 77) azt emeli ki, hogy a magyar társadalom közel harmadában egyetlen integrációs mechanizmus sem működik (normaszegő dezintegráltak: 20 százalék, kirekesztett alulintegráltak: 8 százalék). Inkább a dezintegrációs mechanizmus működése rögzíthető ezekben a társadalmi csoportokban. Alacsony a kapcsolati háló, az iskolai végzettség, a munkaerőpiaci és civil szervezeti jelenlét szintje, relatíve magas viszont a normaszegéssel kapcsolatos elfogadás értéke. A két csoport tagjainak 19 százaléka roma. Zömmel kisebb városokban és községekben élnek, de a kirekesztett alulintegráltak negyede fővárosi. Rendkívül magas körükben a kirekesztettség érzése.

Átmeneti terek: egy dinamikus szegregátumfogalom felé

Az ország életében mindig voltak fölérendelt célok (Csepeli, 2003). Most ez a periferikus térségek (el)zártságának a csökkentése. Hiszen így újra aktívnak számolhatunk el már partvonalra került gazdasági-társadalmi erőforrásokat. Állításunkat a regionalista Nemes Nagy József is alátámasztja, szerinte ugyanis a centrum-periféria viszony nem statikus; a perifériák függése és autonómiája dinamikusan változhat (Nemes Nagy, 1996). Ehhez viszont a narratíváinkat, fogalmi rendszereinket, szakpolitikai kereteinket is módosítanunk kell.

Fontos, hogy a diagnóziscélú településbejárás csak akkor működhet valóban eredményesen, ha az általános standardok (például az emberhez méltó lakhatás minimális feltételei) mérhetővé tétele mellett figyelembe vesszük a gazdasági-társadalmi térszerkezetben – éppen a centrum-periféria viszonyrendszer révén is – szignifikánsan jelentkező különbségek hatását.

Vagyis bár a komfort nélküli lakás mindenhol azonos kategóriát jelent, a településen belüli megítélése (a helyiek mentális térképe, szubjektív kirekesztettségérzete alapján) jelentősen függ attól, hogy kuriózumként jelenik-e meg, vagy éppen az átlagot képviseli.

Fontos kiemelnünk, hogy a szegregátum kifejezést így tágabb értelemben használhatjuk, nem csak a KSH módszertana alapján kijelölhető, munkaerőpiaci és alacsony iskolai végzettség szerinti megközelítéssel (és nem etnikai elkülönítéssel) létrejött szegény, társadalmi kiilleszkedést mutató területeket értve rajta.

A fenti tartalmi keret biztosítja azt, hogy a szegregátumok világát is átmeneti tereknek tekintsük. Olyan társadalmi és térbeli pufferzónának (mezoszintnek), amelyben folyamatos kapcsolódási lehetőség adódik az intézmények és a segítő, humánszakemberek jelenlétéhez és munkájához.

A szűkös erőforrások miatt mindez persze azt is jelenti, hogy a fenti modellt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a felzárkózási programok nem településszintűek lesznek, hanem a szubszidiaritás elvét a területi-igazgatási hierarchiában feljebb, de a járásnál alacsonyabb szintre emeljük, és településpárokban, települési tengelyekben, mikrotérségekben, felzárkózási (fejlesztési) klaszterekben gondolkodunk.

Zárógondolatok

Az összegzésben szólnunk kell a falufórumról mint a projekt elindításának, társadalmasításának egyik legfőbb eszközéről. A megszólalások jól tükrözték az egyéni élethelyzetek bizonytalanságait, a lehetséges települési, közösségi kockázatokat. Tulajdonképpen minden résztvevő a kapaszkodót (másként fogalmazva a közös bizalmi hálót) kereste.

A főbb konfliktuspontokat az jelentette, hogy a falu központi részén lakók saját igényeik kielégítésére igénybe veszik a külterület munkaképes lakóinak szolgálatait. De ez saját (szabad) akaratot jelent a faluban lakók részéről, és nem annak elfogadását, hogy egy támogatott lakhatási projekttel megszüntetik az évtizedes társadalmi status quót.

A fórum dinamikája jól jelezte, hogy a helyi hatalommal való párbeszéd milyen előnyöket jelent mindenkinek. De azt is mutatja, hogy az egyeztetés elmaradása, a társadalmi (partneri) párbeszéd hiánya súlyos cselekvési blokkokhoz, közös tehetetlenségi állapothoz vezet.

Jelen tanulmány következtetései közül azt kell kiemelnünk, hogy a felzárkózási programok kialakítása és végrehajtása során teret kell engedni a települési (mikrotérségi, járási) inkluzivitásnak, a befogadó társadalompolitikai gyakorlatnak. A felzárkózáspolitikának mint szakpolitikának a helyi megvalósítását célszerű a településnél nagyobb igazgatási szinten véghez vinni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a lakhatási minőségben történő előrelépés a felzárkózási programokkal támogatott mobilitás fizikai bázisa lehet. Ehhez azonban olyan fejlesztéspolitikai gyakorlat kell, amely az átmeneti tereknek a településekhez kapcsolódó fogalmát, az abban rejlő vonzó és taszító dinamikát definiálja. Láttuk, hogy az átmeneti terekben (zártkertekben, külterületi/belterületi szegregátumokban) a családok/egyének a társadalmi szerkezetben alacsony pozíciót töltenek be. E pozíciók fejlesztése a bourdieu-i tőketípusok együttes megerősítésével történhet hatékonyan. Ez a munka azonban nem szabványosítható, nem egységesíthető. A település és a (mikro)térség közösségének együtt kell formálódnia.

A periferikus vidékekre jellemző tanult tehetetlenségből (L. Ritók, 2024) viszont az következik, hogy ezt a felzárkózási folyamatot a helyi hatalmi és érdekviszonyoktól független szakmának kell vezetnie. E munka az európai uniós fejlesztéseket kialakító és menedzselő projektosztály (Kovách, 2012) feladata lehet, a munka jellege pedig a periferikus élethelyzetek csökkenését eredményezheti.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A gazdasági sokkok – mint a Covid–19-világjárvány vagy az infláció – aránytalanul sújtják a társadalom perifériáján élőket, különösen a hátrányos helyzetű roma közösségeket, amelyek strukturális hátrányokkal, munkaerőpiaci kiszorítottsággal és alacsony erőforrás-hozzáféréssel küzdenek. A tanulmány két északkelet-magyarországi roma közösség példáján keresztül vizsgálja, milyen megküzdési stratégiákkal válaszolnak az emberek a gazdasági bizonytalanságra és a társadalmi dezintegrációra. A kvalitatív interjúkon alapuló kutatás kiemeli az informális gazdaság, a tradicionális szolidaritás és az egyéni alkalmazkodás szerepét. Az eredmények szerint a formális munka egyre kevésbé érhető el, a túlélést a közösségi támogatásra és rugalmasságra épülő stratégiák biztosítják. A tradicionális roma szolidaritás újraéledése fontos védőháló lehet a társadalmi leszakadás ellen.

Kulcsszavak: roma közösség, gazdasági válság, informális gazdaság, szolidaritás, megélhetési stratégia

DOI: 10.56699/MT.2025.3.3

A gazdasági és társadalmi válságok nemcsak strukturális problémákat eredményeznek, hanem jelentős mértékben átalakítják a közösségek mindennapi működését is. Ez különösen igaz a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű etnikai kisebbségekre, amelyek fokozottan ki vannak téve a gazdasági bizonytalanság negatív hatásainak (Ferge, 2008; Kóczé, 2010).

A gazdasági válságok közvetlen és azonnali hatást gyakorolnak a vidéki roma közösségek életére. A növekvő munkanélküliség, a megélhetési nehézségek és az ezekből fakadó anyagi bizonytalanság nyomást helyez a közösségi struktúrákra, amelyek gyakran nem rendelkeznek a válságkezeléshez szükséges erőforrásokkal és kapacitásokkal (Maszlag, 2021). A gazdasági instabilitás és a társadalmi tőke eróziója tovább súlyosbítja a helyzetet. A hagyományos értékrendek felbomlása, a bizalom visszaesése és a szociális kapcsolatok gyengülése nemcsak a közösségi kohéziót rontja, hanem a válságkezelő képességeket is korlátozza. Az egyéni és közösségi túlélési lehetőségek szűkülése miatt a kilábalás folyamata jelentős nehézségekbe ütközik, tekintettel a korlátozott erőforrásokra és támogató hálózatokra (Albert–Dávid, 2006).

Ezért a gazdasági válságok hatásai túlmutatnak a pusztán gazdasági dimenzión, mélyreható szociális és kulturális következményekkel is járnak, melyek hosszú távon átalakíthatják a közösségek és az egyének életfeltételeit. E kihívások megértése és kezelése alapvető jelentőségű a társadalmi stabilitás és a közösségi jólét fenntartása érdekében.

Jelen tanulmányban két kelet-magyarországi roma közösség élethelyzetét vizsgálom a Covid–19-világjárvány és az azt követő inflációs válság időszakában. A kutatás célja annak feltárása, hogy e közösségek milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak, hogyan alakítják megélhetésüket, milyen szerepet tölt be az informális gazdaság, valamint miként aktivizálódnak a szolidaritási hálózatok. A kutatás kvalitatív interjúkra épül, amelyek fókuszában a munkaerőpiaci lehetőségek, az állami ellátórendszer szerepe, továbbá a hagyományos roma túlélési technikák adaptációja áll. A tanulmány további célja a társadalmi egyenlőtlenségek és a helyi válaszreakciók mélyebb feltérképezése, különös tekintettel a társadalmi szolidaritás adaptív mechanizmusaira.

A tanulmány első részében röviden ismertetem az integráció és a dezintegráció fogalmát. Ezek elméleti keretei lehetővé teszik a gazdasági válságok társadalmi következményeinek mélyebb megértését, különösen a strukturálisan hátrányos helyzetű csoportok, például a roma közösségek esetében. Ez a megközelítés nemcsak az anyagi javakhoz való hozzáférés szintjét vizsgálja, hanem azt is, hogy e csoportok milyen mértékben képesek bekapcsolódni a társadalmi intézményekbe, illetve milyen mértékben szorulnak ki onnan. A dezintegráció fogalma pedig segít megragadni a társadalmi részvétel csökkenését, a közösségektől való elidegenedést és az újratermelődő egyenlőtlenségeket, amelyeket a válságok tovább mélyíthetnek.

Ezt követően kitérek a társadalmi kirekesztés, a területi egyenlőtlenségek és a válságok hatásainak rövid ismertetésére, ugyanis csak akkor érthető meg mélységében a cigányság túlélésének stratégiája, ha világosan látszik, milyen struktúrák és folyamatok állnak a háttérben. Az elméleti rész bemutatja, hogy

• milyen rendszerszintű egyenlőtlenségek hatnak Magyarországon;
• hogyan kapcsolódik össze a térbeli és a társadalmi kirekesztés;
• és miért különösen sérülékenyek bizonyos régiók.

A tanulmány második felében a kutatás módszertanát és a településeket mutatom be röviden. Végül összegzem a félig strukturált interjúkból kapott válaszokat, és szintetizálom őket az elméletben megfogalmazott állításokkal.

Integráció, dezintegráció

A társadalmi integráció kérdésköre a klasszikus szociológia egyik alapvető témája, amely különösen az iparosodással vált égetően fontossá. A tradicionális közösségi hálózatok meggyengülése már ekkor elkezdődött, és a modernizáció előrehaladtával ez a folyamat sok országban csak tovább gyorsult (Polányi, 2004). Ez mára abban nyilvánul meg, hogy egyre gyakoribbá váltak a rendszerszintű működési zavarok: a munkahelyhiány, az egészségügyi ellátás nehézségei, a közlekedés akadozása vagy az oktatási rendszer elégtelenségei mind a társadalmi funkciók megbomlására utalnak (Gárdos et al., 2024).

Émile Durkheim (1982) szerint az anómia – vagyis a társadalmi normák gyengülése – közvetlenül vezet társadalmi zavarokhoz. Más kutatók, mint Robert K. Merton, Ferge Zsuzsa, Graham Room vagy Köllő János és Reizer Balázs is úgy vélik, hogy a társadalmi dezintegráció (például a kirekesztés, a függőségek vagy az erőszak) mély strukturális egyenlőtlenségeket tükröz (Merton, 1968; Ferge, 2000; Room, 2005; Köllő–Reizer, 2021). Niklas Luhmann rendszerszemlélete szerint ugyan a társadalmi alrendszerek – például a piac, a jog vagy a kommunikáció – képesek mechanikus módon fenntartani az összekapcsoltságot, ez mégsem elegendő a valódi társadalmi kohézióhoz (Luhmann, 2009). Jürgen Habermas (2011) éppen ezért hangsúlyozza, hogy a rendszerintegráció önmagában nem elég, az emberek közötti kapcsolatok, a közös értékek és a csoportidentitások nélkülözhetetlenek a normatív integrációhoz.

Egyes szerzők, mint Herbert J. Gans (1988) és Kovách Imre (2017), arra hívják fel a figyelmet, hogy teljesen integrált társadalom nem létezik – inkább különböző fokozatokban beszélhetünk társadalmi integrációról. A dezintegrációs folyamat előrehaladtával gyengülnek az intézmények, a normák és a társadalmi bizalom. Michel Foucault (2000) úgy fogalmaz: amikor a normák elvesztik hitelességüket, az bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot szül, amely aláássa a mindennapi élet stabilitását.

Ennek ellenére Gans arra is emlékeztet, hogy a társadalmak nem omlanak össze automatikusan. A közösségek – még súlyos válsághelyzetekben is – képesek alternatív megoldások kidolgozására, helyettesítő mechanizmusok kialakítására (Kovách, 2017).

A roma közösségek helyzete különösen érzékeny indikátora a dezintegrációs folyamatoknak. Esetükben a strukturális hátrányok – a munkaerőpiacról való kizártság, a lakhatási nehézségek vagy az oktatási szegregáció – olyan informális túlélési stratégiákhoz vezetnek, amelyek egyszerre tükrözik kreativitásukat és kiszolgáltatottságukat (Virág–Váradi, 2018; Kállai, 2015). E közösségek gyakran egyre gyengülő kapcsolati hálókkal és csökkenő társadalmi bizalommal néznek szembe, ami megnehezíti számukra a válságból való kilábalást (Maszlag et al., 2023).

A gazdasági válságok így nem csupán gazdasági természetűek: mély kulturális és társadalmi töréspontokat is felerősítenek. Ezek a folyamatok hosszú távon befolyásolják a közösségek jövőjét, lehetőségeit és önszervező képességét (Maszlag, 2021). A társadalmi integráció megerősítése éppen ezért nemcsak intézményi, hanem közösségi szinten is elengedhetetlen.

Foglalkoztatási szerkezetváltás és a munka társadalmi jelentésének változása

Az elmúlt évtizedekben a munkaerőpiac jelentősen átalakult. Míg korábban az ipari társadalmakra a nagyvállalati, hosszú távú foglalkoztatás volt jellemző, ma a rugalmasabb, változatosabb munkavégzési formák terjedtek el (Csapó et al., 2020). A foglalkoztatás egyre inkább a szolgáltatási szektorhoz és az önfoglalkoztatáshoz kötődik. A munkavállalók gyakran váltanak munkahelyet, pályát vagy akár országot is, miközben a munkaidő és a bérezés formái is sokfélévé váltak (Elek et al., 2009).

Ezzel párhuzamosan megjelentek az atipikus és bizonytalan foglalkoztatási formák. Az alacsony bérezés, a kiszámíthatatlan munkakörülmények és a jogi védelem hiánya különösen a marginális munkavállalókat érintik. A feketemunka és a szürkefoglalkoztatás terjedése tovább növeli a bizonytalanságot, miközben a szociális biztonsági rendszerek gyakran nem tudják követni ezeket a változásokat (Finna–Forgács, 2010; Csoba, 2001).

A munkanélküliség társadalmi megítélése gyakran negatív előítéletekkel terhelt. Azokat, akik nem dolgoznak, sokszor erkölcsi hibákkal vádolják, holott az önkéntes munkanélküliség aránya alacsony (Gyulavári, 2023). Az ilyen megbélyegzés hozzájárul a kirekesztéshez és az elidegenedéshez. Karl Marx (1955) szerint a munka az önmegvalósítás lehetősége is, azonban a modern ipari munkák sok esetben éppen ennek ellenkezőjét példázzák: a monotóniát és a kiüresedést.

A politikai nézetek eltérően viszonyulnak a munkanélküliség kérdéséhez. Míg a liberális és konzervatív megközelítések gyakran morális felelősségként tekintenek a munkavállalásra, a szociáldemokrata álláspont inkább a strukturális tényezőket – például a munkahelyek hiányát és a jövedelmi egyenlőtlenségeket – hangsúlyozza.

A területi egyenlőtlenségek szociológiai megközelítése

A társadalmi egyenlőtlenségek többek között gazdasági, oktatási, egészségügyi és területi tényezőkből állnak. Ezen belül különös jelentősége van azoknak az egyenlőtlenségeknek, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit. Jelen fejezet a társadalmi és területi hierarchia által formált egyenlőtlenségek egyik releváns aspektusát, a térbeli kirekesztés mechanizmusait vizsgálja.

A magyarországi szociológiai kutatások az elmúlt évtizedekben kiemelt figyelmet szenteltek a társadalmi-gazdasági hátrányok területi dimenzióinak. Számos tanulmány (Gábos et al., 2021; Jelinek–Virág, 2020; Huszár–Záhonyi, 2018; Ferge, 2008; Jász, 2004) rámutat, hogy hazánkban a területi tényezők az egyéni életlehetőségek és a társadalmi

mobilitás szempontjából lényegesen nagyobb hatást gyakorolnak, mint más európai uniós országokban. Egyes régiók strukturális adottságai – például a gazdasági elmaradottság, az infrastrukturális hiányosságok, valamint a kulturális és etnikai különbségek – önmagukban is elősegítik a hátrányos helyzetek újratermelődését (Kelemen et al., 2023).

A társadalmi kirekesztés különösen erőteljesen érinti azokat a területeket, ahol a munkanélküliség tartósan magas, a közszolgáltatások elérhetősége korlátozott, és a helyi közösségek társadalmi tőkéje gyenge. R. Fedor Anita és Láczay Magdolna (2021) hangsúlyozzák, hogy Magyarországon az egyéni életpályákra gyakorolt területi hatás jelentősebb, mint Nyugat-Európában, egyrészt a családi háttér determináló ereje miatt (Szabó et al., 2023), másrészt az országon belüli rendkívül erős regionális különbségek következtében.

A területi hátrányok mellett a kollektív kirekesztés másik jelentős tényezője az etnikai hovatartozás. Egyes földrajzi régiókban – például az észak-magyarországi Cserehátban és a dél-dunántúli Ormánságban – a társadalmi kirekesztésnek nemcsak gazdasági, hanem etnikai dimenziója is van. Az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés e térségekben gyakran együtt jár a területi elszigeteltséggel, az alacsony iskolázottsággal és a munkanélküliséggel (Ladányi, 2005; Feischmidt, 2013; Kotics, 2020).

A határ menti területek – különösen Kelet-Magyarország határvidéki régiói – szintén kiemelten érintettek. Ezeken a területeken a gazdasági hanyatlás, a demográfiai apály és a közszolgáltatások visszaszorulása együttesen járulnak hozzá a kirekesztettség állandósulásához (Maszlag, 2021; Koós, 2023).

A rendszerváltás óta a földrajzi elhelyezkedés egyre meghatározóbbá vált az egyének munkaerőpiaci esélyeinek alakulásában. A településtípusok – város, község, falu, külterület – szerinti különbségek már a korábbi időszakokban is jelen voltak, azonban mára éles törésvonalak alakultak ki az életkörülmények és a foglalkoztatási lehetőségek között (Jász et al., 2018). Például 2023-ban Észak- és Északkelet-Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) a foglalkoztatottsági ráta stagnált, míg a munkanélküliségi ráta romlott – mindkét mutató jelentősen elmaradt az országos átlagtól (KSH, 2023).

A „nyugat–keleti lejtő” jelensége – vagyis a keleti országrész tartósan kedvezőtlen foglalkoztatási mutatói – az elmúlt évtizedek során tovább erősödött. A munkaerőpiaci lehetőségek szűkössége, az ipari és vállalkozási kapacitások hiánya, valamint az infrastrukturális lemaradás említhetők a főbb okok között (KSH, 2023).

Bár országos szinten a regisztrált munkanélküliek száma az 1990-es évekhez képest csökkent, a kistérségi és települési szintű különbségek nemhogy mérséklődtek volna, inkább fokozódtak. A fejlettebb régiókban (például Közép- és Nyugat-Magyarországon) a munkanélküliség jelentősen visszaesett, míg a korábban is hátrányos helyzetű térségekben a változás csekély vagy elhanyagolható mértékű volt (Kolosi et al., 2006; KSH, 2022).

1. ábra: A munkanélküliségi ráta Magyarországon, 2023. IV. negyedév

Forrás: KSH, 2023

A Covid–19-világjárvány, majd az energiaválság tovább mélyítette a már meglévő társadalmi és területi törésvonalakat. A járvány leginkább azokat a munkavállalókat sújtotta, akiknek alacsony iskolai végzettségük van, illetve olyan ágazatokban dolgoztak, amelyek nem tették lehetővé a távmunkát – így például a vendéglátásban, a turizmusban és a kiskereskedelemben (Köllő–Reizer, 2021). E rétegek kiszolgáltatottságát fokozta, hogy munkaviszonyuk gyakran informális vagy atipikus volt.

A vállalatoknak az energiaválság következtében született költségcsökkentési intézkedései elsősorban szintén az alacsonyan képzett munkavállalókat érintették. Az energiaárak növekedése különösen sújtotta az energiaintenzív ágazatokat, így a gyártást, az építőipart és a mezőgazdaságot – utóbbi ráadásul strukturálisan is a leszakadó térségek egyik fő foglalkoztatója (Coch et al., 2023).

Az Északkelet-Magyarországon élő ingázó munkavállalók, akik távoli munkahelyeik elvesztése után helyben próbáltak elhelyezkedni, tovább terhelték az amúgy is alacsony foglalkoztatottságú régiók munkaerőpiacát. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági ágazat válsága – amelyet többek között az infláció, az inputanyag- és munkabérköltségek emelkedése, a felvásárlási árak csökkenése és az orosz–ukrán háború miatt bekövetkezett exportpiaci veszteségek súlyosbítottak – tovább mélyítette a problémákat (Vértesy, 2023; Bazsik et al., 2022).

A romák foglalkoztatási és megélhetési történetének áttekintése

Mielőtt bemutatnám a jelenleg használt megélhetési stratégiákat az általam vizsgált két település roma közösségében, fontos röviden kitérnünk a cigányság foglalkoztatási és megélhetési történetére, hogy jobban megértsük jelenlegi helyzetüket.

A roma közösségek hosszú története során gazdasági tevékenységük szervesen kapcsolódott a helyi társadalmak mindennapjaihoz. Noha teljes társadalmi integrációjuk gyakran akadályokba ütközött, a falusi közösségekben a mindennapi gazdasági működéshez nélkülözhetetlen mesterségeket gyakoroltak – többek között vándorkereskedőként, kézművesként, zenészként vagy kovácsként –, amelyek révén a lokális gazdasági struktúrák meghatározó szereplőivé váltak (Pomogyi, 1995).

A 18. századtól a romák beilleszkedési lehetőségei fokozatosan javultak. A dualizmus kora (1867–1918) gazdasági növekedést hozott, amely a romák számára is kedvezőbb munkaerőpiaci pozíciókat teremtett. Az ipar fejlődésével egyre többen helyezkedtek el a fém- és építőiparban, és bár a társadalmi különbségek megmaradtak, munkájuk stabilabb megélhetést biztosított (Dupcsik, 2009). Az 1867 és 1900 közötti időszakban az ország nemzeti jövedelme megkétszereződött, és ebből a cigányság is részesült (Kozma et al., 2004).

A 20. század első felében a gazdasági és politikai válságok fokozatosan ellehetetlenítették a korábban jellemző megélhetési formákat. A világválság, a munkalehetőségek szűkülése és a bevándorló cigány csoportok megjelenése átrendezte a foglalkoztatási szerkezetet: a korábbi ipari tevékenységeket sok helyen mezőgazdasági alkalmi munkák váltották fel (Pomogyi, 1995; Mezey, é. n.).

A második világháború után kettős tendencia figyelhető meg: miközben a romák életfeltételei sok szempontból romlottak, a többségi társadalom integrációs törekvései a romákkal kapcsolatban erősödtek. E törekvésekre a különböző cigány csoportok eltérően reagáltak. Például az oláhcigányok megőrizték mobil, patriarchális életformájukat, majd a rendszerváltás után ezt új gazdasági stratégiák – például a használtcikk-kereskedelem és a nemzetközi kapcsolati hálójuk – révén adaptálták az új viszonyokhoz (Kállai, 2015).

A szocialista időszak végére a romák foglalkoztatási aránya jelentősen csökkent. A nyolcvanas évek közepére a roma foglalkoztatási ráta 62,9 százalékra esett vissza, szemben az országos 82 százalékkal. A rendszerváltás idején a szocialista ipar – különösen a bányászat, a kohászat és az építőipar – összeomlásával a romák voltak az elsők, akik elvesztették a munkájukat. A szocialista időszakban a kevésbé képzett munkavállalók is el tudtak helyezkedni, ám az új gazdasági rendszer már magasabb képzettséget, nyelvismeretet és technológiai tudást igényelt (Kemény, 2004; Kertesi– Kézdi, 2005, 2010).

A globalizált munkaerőpiacon a romák alkalmazkodási lehetőségei korlátozottak maradtak. Az alacsony iskolai végzettség, a strukturális diszkrimináció és a lakóhelyi szegregáció súlyos akadályokat jelentett a munka világához való hozzáférésben. Az informatikai tudás, az idegennyelv-ismeret és a piaci alapismeretek hiánya tovább mélyítette a társadalmi távolságot (Rixer, 2013; Fleck–Messing, 2010).

2014-től a gazdasági konjunktúra enyhe javulást hozott a roma foglalkoztatásban, de a Covid–19-járvány és az azt követő gazdasági válság megakasztotta ezt a folyamatot. A 2021-es adatok szerint a roma foglalkoztatási ráta még mindig jelentősen elmaradt a többségi társadalométól: a különbség mintegy 28 százalékpont volt, a munkanélküliségi ráta pedig megközelítette a 20 százalékot (KSH, 2022).

A települések és a kutatási módszertan bemutatása

A tanulmány célja, hogy feltárja, milyen megélhetési stratégiákat alkalmaznak az észak- kelet-magyarországi roma közösségek a Covid–19-világjárványt és az inflációs válságot követően, valamint hogy e stratégiák miként befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A kutatás két anonimizált, két- és háromezer fő közötti lakosságszámú településen zajlott, ahol a 2022-es adatok szerint a roma népesség aránya 22 és 28 százalék között mozog (KSH, 2022). A települések közös jellemzői közé tartozik periferikus elhelyezkedésük, valamint az iparosításból való kimaradásuk. A széttagolt településszerkezet és az infrastrukturális elmaradottság alapvetően meghatározzák a helyi romák munkaerőpiaci esélyeit és társadalmi integrációját (Jász et al., 2018).

A szocialista időszakban a roma közösségek lélekszáma nőtt, miközben a cigánytelepek felszámolása (Hajnáczky, 2017) és a falusi közösségek átalakulása máig ható változásokat indított el.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tanulmányban bemutatott megélhetési nehézségek és stratégiák nem kizárólag a roma közösségek sajátosságai. A szakirodalom alapján (például Ladányi, 2005; Virág–Váradi, 2018; Feischmidt, 2013) ezek a jelenségek sok esetben a társadalmilag és térben periferikus helyzetből következnek, és hasonló formában megjelenhetnek a nem roma, de hasonlóan hátrányos helyzetű lakosság körében is. A roma etnicitás ugyanakkor olyan kiegészítő strukturális hátrányt jelent, amely súlyosbítja a helyi megélhetési esélyeket – különösen akkor, ha területi elszigeteltséggel és intézményi diszkriminációval párosul.

A kutatás során kvalitatív módszereket alkalmaztam. A célcsoport elérésére a hólabdamódszert vettem igénybe, amely különösen alkalmas nehezen hozzáférhető vagy informálisan szerveződő csoportok vizsgálatára (Atkinson–Flint, 2001; Mahin et al., 2017; Elfil–Negida, 2017). Az adatfelvétel során félig strukturált interjúkat készítettem, amelyek lehetőséget adtak a résztvevők egyéni tapasztalatainak és értelmezéseinek mélyebb feltárására (Steinar, 2005). Az interjúk elemzése típusanalízissel zajlott.

A kvalitatív kutatás fókuszában nem a közösségi struktúrák átfogó leírása, hanem az egyéni életstratégiák és megélhetési narratívák feltárása állt. Mivel a félig strukturált interjúk az egyének tapasztalatait és értelmezéseit állítják középpontba, a megállapítások is elsősorban az egyéni szinten jelentkező mechanizmusokat tükrözik.

A mintába tíz személy került be (négy férfi és hat nő), életkoruk 35 és 55 év között mozgott. Foglalkoztatási státuszuk változatos volt: munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, háztartásbelik, alkalmi munkavállalók és formálisan foglalkoztatott személyek is szerepeltek a vizsgálatban. A megkérdezett személyek általános iskolai, illetve szakmunkásiskolai végzettséggel rendelkeztek. Az interjúalanyok között romungrók és oláhcigányok egyaránt szerepeltek, azonban csoportonként nem voltak megfigyelhetők jelentős eltérések. Az interjúalanyok roma identitásukat önbesorolás alapján határozták meg.

A résztvevők többsége alkalmi vagy informális munkavégzéssel egészíti ki passzív jövedelmeit. A megélhetési stratégiák alkalmazása során a romák elsősorban a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználására törekszenek.

Az interjúkat diktafonnal rögzítettem, a hanganyagokról leirat készült, amelyben anonimizáltam az interjúalanyokat.

A tanulmányban végzett felmérés pilotjellegű vizsgálat. A célom az volt, hogy a megállapításokat elsősorban irányadóként értelmezzem. Olyan alapot kívántam teremteni, amely későbbi, átfogóbb kutatások számára hasznos kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás az alábbi kérdések mentén épült fel:

1. Milyen egyéni megélhetési stratégiákat alkalmaznak az északkelet-magyarországi roma származású személyek a gazdasági válsághelyzetek idején, és ezek miként tükrözik a társadalmi integráció lehetőségeit vagy akadályait?
2. Milyen módon befolyásolják az etnikai identitás, valamint a térbeli hátrány kombinációi az egyének alkalmazkodási mechanizmusait?
3. Hogyan hatnak ezek a stratégiák a roma közösségek társadalmi integrációjára – elősegítik-e, vagy épp ellenkezőleg, a marginalitást konzerválják?

A megélhetési stratégiák szegmensei két északkeleti-magyarországi településen

Ebben a részben a megélhetési stratégiák azon szegmenseire fókuszálok, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a munkaerőpiaccal, és nem térek ki az olyan alternatív stratégiákra, mint a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás átstrukturálása vagy a cigány társadalom morális alappillérének átalakulása, az értékrend kedvezőtlen irányú változása – amelyek szintén túlélési stratégiák.

Gazdasági válságok idején a kisebbségi csoportok különböző megélhetési stratégiákat alkalmaznak túlélésük és gazdasági stabilitásuk fenntartása érdekében. E stratégiák gyakran ötvözik a formális és informális gazdasági tevékenységeket, a közösségi támogatásra és a szolidaritásra építenek, valamint kihasználják az állami és civil szervezetek nyújtotta segítséget.

Noha nincs pontos adat arról, hogy a hagyományos roma mesterségek mennyire biztosítottak stabil és rendszeres megélhetést a rendszerváltás előtti időszakban a vizsgált településeken, de egy sajátos életforma alakult e mesterségek köré, amelyeket a mostani válság idején is műveltek.

A roma közösségek a válság hatására a jövedelemszerzés mellett a közösségi kockázatmegosztásra és a javak megosztására épülő stratégiákat is alkalmaznak. Továbbá megélhetési stratégiáik nem csupán jövedelemszerzési módszerek, hanem átfogó életstílust, értékrendet és cselekvési modellt takarnak, amelyek hosszú távon biztosítják a családok megélhetését, még akkor is, ha közben rövid távú döntésekre kényszerülnek (Póczik, 2003). E közösségek általában azt a megélhetési formát keresik, amelyik a legkevesebb önfeladással jár, még akkor is, ha ez ellenállásba ütközik.

A településeken élő cigányság körében rendkívül változatos megélhetési stratégiák alakultak ki az elmúlt időszakban:

1. A túlélés egyik lehetséges és észszerűnek tűnő módja az, ha valaki visszatért az elsődleges, legális gazdaságba, azonban ezt rövid távon nem tekinthetjük a cigányság túlnyomó többsége számára lehetséges alternatívának ezeken a településeken. Csak egy szűk kör volt képes erre, illetve rendelkezik olyan társadalmi tőkével, amely segíthetett az elhelyezkedésben az elsődleges munkaerőpiacon.

„Nézd meg, itt nincs semmi munka, nem is volt már nagyon rég semmi olyan, amiben el tudnánk helyezkedni… a közmunka, na az van, de már az sem, vagyis max, ha olyat ismersz… Nem látom, lesz ez másképp amúgy… de nekem legalább van munkám, úgyhogy én befogom” (ötvenéves munkás férfi).

„Ha van ismerősöd, akkor ő segíthet betenni ide vagy oda, de amúgy meg vagy lőve…” (negyvenkét éves munkás férfi).

2. A túlélés másik lehetséges útját a jóléti rendszerek támogatásai jelentik, de ezek a juttatások önmagukban nem biztosítanak elegendő forrást a megélhetéshez. Ha a források szűkösek, mindenki kap ugyan valamennyit, de ez sosem elegendő a szükségletek teljes kielégítésére. A hiány folyamatosan fennmarad, maga a hozzáférés is ezen alapul, és a korlátozott erőforrásokért folytatott verseny miatt a hiány mértéke egyre csak növekszik. Azt is fontos megjegyezni, hogy ezek a krízistámogatások hosszú távon nem nyújtanak megoldást az igénybe vevőknek.

„Sokan vagyunk, akik ugyanazt a kis támogatást kapjuk. Mindenki próbálja megszerezni, ami jut, de így is kevés. Olyan, mintha versenyeznénk a semmiért” (negyvenkét éves munkanélküli férfi).

„…én inkább nem is járok már utána, hogy van ez. Vagy megkapom, vagy nem, ez most már lassan olyan, mint a lottón a szerencse, vagy na érted…” (negyvenéves munkanélküli nő).

„Amikor jön a támogatás, mindenki örül, de tudjuk, hogy az csak pár napig tart. Utána megint ugyanott vagyunk, mint előtte” (harminchét éves szezonális munkás nő).

3. Vannak olyan családok, amelyek háztartásgazdaságot építettek ki. Ez lényegében a tradicionális nem strukturált szektor egyik fontos elemét jelentené/jelenthetné. Ugyanakkor a szóban forgó falvak cigányságának jelentős része korábban nem vett részt mezőgazdasági munkában, így ez az alternatíva csak azoknak kínál egyfajta „kiutat, stratégiai lehetőséget”, akik egykor a termelőszövetkezetek stabil és integrált munkaerejét képezték. Mindemellett ez a fajta megélhetési stratégia csak jövedelemkiegészítésként funkcionál a családoknál, „főállásnak” is társulnia kell mellé.

„Van itt ez a kis kert, itt most van krumpli, meg próbálok, amit tudok egy ilyen kis kiegészítésnek, de már tudod nagyon sokban van… meg mikor, ha baja van, én azt sem értem, mit vegyek rá… a vízről ne is beszéljek, meg hogy drága” (ötvenéves segédmunkás férfi).

„Ááá, hát oké, hogy látod ezt itt, de hogy ebből megéljünk? Ahhoz a fél falunak az enyémnek kéne legyen, hogy megéljünk… meg ha az enyém is lenne, hát hol adom el?… így érted, kiegészítésnek ott van, de ennyi” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

4. Bekapcsolódás az informális A „harmadik világ” országaiban és a piacgazdaságokban azok a munkaerőforrások, amelyeket a modern gazdaság nem képes integrálni, az informális gazdasági szektorban helyezkednek el. Ezt számos különböző néven említik: önfenntartó gazdaság, a szegénység gazdasága, piac alatti gazdaság, túlélési gazdaság, informális szektor vagy feketegazdaság. Tehát előtérbe került a legtöbb országban a feketegazdaság, a nem formalizált foglalkoztatási formák, és eközben a bérmunka általános háttérbe szorulása, csökkenő jelentősége figyelhető meg (Danyi–Vigvári, 2019; Sik–Tóth, 1998).

A romák gyakran vesznek részt alkalmi feketemunkákban, például szezonális mezőgazdasági munkákban, építőipari segédmunkákban, valamint háztartási szolgáltatásokban (Anderson, 2013; Kóczé, 2010).

„Mi eljárunk egy brigáddal építkezésre mindenhova az országban. Ha van munka, és hívnak, mi megyünk, ha nincs, akkor várunk” (harmincnyolc éves, az informális gazdaságban dolgozó férfi).

„Takarítani járok ide-oda. Nincs bejelentve semmi, de legalább tudok venni kenyeret a gyerekeknek” (harminchét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„A mezőn dolgozunk, amikor hívnak. Nincs papír róla, de ha nem mennénk, nem lenne miből élni” (negyvenéves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„…hát így jobb időben vagy szezonban megyünk, és szedjük az almát, cseresznyét, mikor mi van, ha olyan, akkor jönnek a gyerekek is…” (negyvenkét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

5. Jóllehet az erőltetett iparosodás előtti időkhöz képest csökkent a gyűjtögetés, „mezgerélés” jelentősége a cigányság körében, a vizsgált településeken élők mégis gyakran választják (kényszerből?!) a gyűjtögetést, hulladékgyűjtést-újrahasznosítást mint megélhetési stratégiát. Ez azt jelenti, hogy összegyűjtik a háztartásokban, természetben található javakat (flakonokat), és megpróbálják értékesíteni őket. A begyűjtött javakat sokszor nem pénzért adják el, hanem használati tárgyakra cserélik őket, ezzel is mellőzve az adott termék „egységnyi árának meghatározását”. Néhány tárgyhoz alkalmanként olcsóbban vagy kedvezményes áron jutnak hozzá, ezáltal tudják növelni a tiszta nyereséget. A gyűjtögetéshez soroltam a „szedd magad” akciót is, amelynek során a családok maguk szedik le a gyümölcsöt, majd magasabb áron értékesítik.

„…tudod, vannak ilyen magunk szedjük le a gyümölcsöt, és úgy olcsóbb helyek. Na oda elmegy a család, leszedjük, aztán visszahozzuk a településre, és eladjuk többért… nem sok ez sem, mert sokért nem adhatod, mert itt sincs pénz, de olcsóbb még így is nekik, mint ha boltban vennék, na meg ismernek minket jól…” (harminchét éves szezonális munkás nő).

Ezek a tevékenységek azonban bizonyos fokú szakértelmet, kapcsolati hálót, valamint olyan piacokat igényelnek, ahol nincs jelentős verseny. De még ilyen feltételek mellett is ezek a lehetőségek általában csak szezonális jellegű, kiegészítő jövedelmet biztosítanak, és nagymértékben függnek a helyi lakosság vásárlóerejétől, valamint a kínált termékek vagy szolgáltatások iránti kereslettől.

A két vizsgált roma közösség nagy része csupán az informális szektor legbizonytalanabb és legalacsonyabb bérezésű munkaerőpiacán talált helyet magának. Azok, akik ezt elérték, még a szerencsésebbek közé tartoznak, mivel napjainkban már itt sem képesek valódi versenyre kelni a még olcsóbb külföldi munkavállalókkal szemben – ami a későbbiekben további problémákhoz fog vezetni (vagy már most is vezet) (Antalik et al., 2020).

A nem piaci védekezési stratégiák közül még kettőnek van igen nagy jelentősége a vizsgált közösségekben:

Kölcsön. Azok, akik elvesztették megélhetésüket, és nincs rendszeres jövedelmük, már régóta nem hitelképesek a hagyományos banki rendszerekben. Ennek következtében nem jutnak banki kölcsönökhöz. Honnan szereznek pénzt? Áruhitelből és uzsorakölcsönből.

„…nincs min szépíteni, az uzsorástól kérnek sokan kölcsön… az, hogy visszaadják vagy nem, hát nem tudom…” (ötvenéves munkás férfi).

Az együttműködés, a szolidaritás és az innováció mindig kulcsfontosságú eleme volt a roma közösségek túlélési stratégiáinak.

„Tradicionális cigány” szolidaritás. Szinte a legtöbb társadalomban a korábbi kisközösségekre jellemző hagyományos „kebelbéli” védelem csökkenését, az egyéni felelősségvállalás visszaszorulását eredményezte a modernizáció, a globalizáció és az individualizáció (Castel, 2003). Ugyanakkor a Covid-járvány és a válság után ezeken a településeken feléledni látszik a tradicionális „cigány szolidaritás”. A rokonság ismét úgy kezd működni, mint régen, a telepi környezetben: a különböző és rendszertelenül érkező jövedelmek gyűjtőhelyévé és újraelosztó központjává válik. A gazdasági sokk és a társadalmi elszigetelődés^[1]Fontos különbséget tennünk az angolszász szakirodalomban használt, „social isolation” néven ismert jelenség magyar megfelelői között, ugyanis értelmezhetjük társadalmi … Részletek hozzájárult a csoportszolidaritás erősödéséhez.

„Ha nekem nincs a hónapban már, mindig tudom, kihe’ kell fordulni, melyik testvéremhez, rokonomhoz… és tudod, ő ad… Ők mindig adnak, pedig nekik sincs… aztán meg mikor nekünk van, mi adunk. De nem azért, mert jaj, ahogy a magyar gondolkodik, mert vissza kell adni. Nem… adunk, mert ha az enyém ehet, ha én ehetek, nem nézem azt, hogy ő vagy az övéje ne egyen” (negyvenéves munkanélküli nő).

Megfigyelhető, hogy a családtagok és a közösségi hálózatok közötti kölcsönös támogatás, pénzügyi segítség és erőforrás-megosztás jelentős szerepet játszott a túlélésben a válság idején és után.

„Láttuk, hogy sok családnak nincs elég tüzelője télre. Összefogtunk, és aki tudott, hozott egy-egy zsák fát. Szétosztottuk azok között, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. Nem vártunk senkire, megoldottuk magunk” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

„A gyereknek nem volt cipője, nőtt a lába. A szomszédasszony adta a fia régi cipőjét. Nem kérdezte, mikor adom vissza, csak azt mondta: »Nekem már nem kell, ne fázzon meg a gyereked.« Ez az igazi segítség” (harmincnyolc éves közmunkás nő).

Noha a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás szerkezetének átalakulása, valamint az értékrendek módosulása potenciálisan releváns tényezők, a vizsgált települések esetében ezek hatása nem bizonyult meghatározónak.

A válságok gyakran felébresztik az emberi szolidaritást és közösségi összetartozást. A cigányságra jellemző „tradicionális szolidaritás” megújulása mutatja, hogy a nehézségek közepette az emberek hajlandók összefogni, és segíteni egymásnak.

Összefoglalás

A tanulmány központi kérdése az volt, hogy a roma közösségek milyen alternatív megélhetési stratégiákat fejlesztettek ki válaszul a Covid–19-járvány és az inflációs válság társadalmi-gazdasági hatásaira, és ezek hogyan befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A bevezetőben rámutattam, hogy a globalizáció és a modernizáció nyomán kialakult komplex társadalmi környezetben a társadalmi integráció és dezintegráció párhuzamosan jelenik meg. Az intézményi struktúrák gyengülése, valamint a normák és a biztonságérzet elvesztése növeli a társadalmi bizonytalanságot, és aláássa a kohéziót, különösen a társadalom perifériáján élő csoportok körében, melyek ezért új együttműködési formákat keresnek.

A tanulmány egy pilotjellegű vizsgálatra épült, mely tíz kvalitatív interjún alapult. Célom nem az általánosítás, hanem az volt, hogy irányadó megállapításokat fogalmazzak meg az északkelet-magyarországi roma közösségek megélhetési stratégiáiról. A vizsgálat elsősorban egyéni nézőpontokat rögzített, és nem törekedett a közösségi szint teljes feltérképezésére. Eredményei ugyanakkor jó kiindulópontot jelenthetnek további, nagyobb mintán és több szinten végzett kutatásokhoz, különösen akkor, ha az etnikai és térbeli dimenziókat egyszerre veszik figyelembe.

Az empirikus adatok alapján megállapítható, hogy a roma közösségek változatos túlélési stratégiákat dolgoztak ki, melyek egy része valóban biztonsági hálóként funkcionál, megakadályozva az egyének teljes marginalizációját. E stratégiák jól mutatják a romák alkalmazkodóképességét és kreativitását, ugyanakkor nem elegendők a hosszú távú társadalmi felemelkedéshez.

A formális munkaerőpiacra való belépés csupán egy szűk réteg számára elérhető – főként azoknak, akiknek kapcsolati tőkéjük vagy kivételes helyzetük van. Az interjúk szerint a munkahelyekhez való hozzáférés gyakran informális kapcsolatokon múlik, ami ellehetetleníti az esélyegyenlőséget.

A jóléti transzferek – bár időszakosan enyhíthetik a nehézségeket – nem biztosítanak stabil megélhetést. Gyakori a kiszámíthatatlanság, ami frusztrációt, bizalomvesztést és az erőforrásokkal kapcsolatos versenyhelyzetet eredményez. Ezek a támogatások inkább krízishelyzetek átmeneti kezelésére alkalmasak, mintsem a strukturális integráció előmozdítására.

A háztáji gazdálkodás – bár újraéledőben van – inkább jövedelemkiegészítő, mintsem önálló megélhetési forma. A földtulajdon, a szakértelem és az infrastruktúra hiánya jelentős korlátot jelent a tágabb körű alkalmazhatóságban.

A leggyakoribb megélhetési forma a nem bejelentett, alkalmi munka, amely kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és szociális védtelenséget jelent. Ez a szektor nem segíti a társadalmi integrációt, inkább konzerválja a peremhelyzetet.

A gyűjtögetés, a cserekereskedelem és a „szedd magad” típusú értékesítés olyan kényszermegoldást jelent, amely erőforráshiányt jelez. Ezek szezonális, alacsony presztízsű és minimális jövedelmet biztosító stratégiák, amelyek nem kínálnak valódi kiutat a szegénységből.

A bankrendszeren kívüli hitelfelvétel, például az uzsorakölcsön tovább mélyíti a gazdasági kiszolgáltatottságot, és gyakran hosszú távú függőségi viszonyt teremt a közösségen belül.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a csoporton belüli szolidaritás – a kölcsönös segítség, a javak megosztása – fontos túlélési mechanizmusként működik. A „tradicionális cigány szolidaritás” újraéledése különösen válság idején mutatkozik meg. Ez a közösségi újraelosztás képes enyhíteni az egyéni krízishelyzeteket, de nem helyettesítheti az állami védőhálót, és önmagában nem elegendő a strukturális integráció előmozdításához.

Gazdasági funkció nélküli társadalmi csoportok esetében nő a társadalmi feszültség, mind a többség és a kisebbség, mind a kisebbségi csoportok között. A megoldás nem az elítélésben rejlik, hanem új funkciók és munkamódszerek kialakításában, valamint a csoportok létalapjának biztosításában. Ugyanakkor egy gazdasági válság közepén, amikor még a többségi társadalom számára is jelentősen csökken a munkalehetőségek száma, a kisebbségi csoportok számára nem tűnik megoldhatónak munkalehetőségek teremtése.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Magyarországon 2011-ben lépett életbe a fogyatékos személyek kiváltásáról szóló stratégia, amely az ötven főnél nagyobb férőhelyszámmal működő bentlakásos intézmények felszámolását tűzte ki céljául 2036-ig. 2013-ban törvénybe iktatták a támogatott lakhatásra vonatkozó szabályokat. Emellett a civil szervezetek számára megnyílt annak lehetősége, hogy támogatott lakhatás szolgáltatást hozzanak létre. A folyamatot jelentős viták kísérik a fogyatékos emberek érdekvédelmi szervezetei, jogvédő szervezetek, nemzetközi szervezetek (ENSZ, Európai Bizottság) és a kormány(ok) között. Tanulmányunkban bemutatjuk a folyamathoz kapcsolódó fogalmakat (totális intézmény, közösségi alapú ellátás/szolgáltatás, támogatott lakhatás, intézményi férőhelykiváltás), valamint a hazai folyamatot, annak szakaszait és szereplőit. Megnevezzük azokat a kritikus pontokat, amelyek nehézzé teszik a folyamat magyarországi megvalósítását.

Kulcsszavak: intézmény, közösségi ellátás, támogatott lakhatás, intézménytelenítés

DOI: 10.56699/MT.2025.3.1

Az intézménytelenítés^[1]Magyarországon a nemzetközi (angol nyelvű) szakpolitikai közbeszédben használt deinstitutionalisation fogalmat (lásd például European Commission, 2022) többféleképpen fordítják, … Részletek hazánkban a nagy létszámú, ötven férőhely fölötti, fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személyek számára fenntartott bentlakásos otthonok megszüntetését és helyettük közösségi típusú ellátások bevezetését jelenti. Tanulmányunkban a (totális) intézmény és a közösségi ellátás fogalmi dimenzióit mutatjuk be az említett célcsoportok vonatkozásában. A két fogalmat megkíséreljük főbb ismérveik alapján definiálni, majd kontextusba helyezni. Az intézményi férőhelyek kiváltása esetében kézenfekvő módon az ezzel kapcsolatos magyarországi fejleményekre is reflektálunk. Ennek során kitérünk a területen beazonosítható, hazánkban jellemző rendszerszintű problémákra és következményeikre (például egyenlőtlenségek, kirekesztettség). Végül dióhéjban összegyűjtöttük azokat a területeket, amelyek együttes fejlesztése elengedhetetlen a jól funkcionáló közösségi ellátásokhoz.

Magyarországon a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi törvény (Magyar Országgyűlés, 1993) a nagyintézmények alternatívájaként tünteti fel a támogatott lakhatást (közösségi ellátást). A szakirodalom, például az életminőség témájával foglalkozó kutatások gyakran vetik össze a két ellátás-, illetve lakhatástípust, aminek oka a teljesen eltérő működésmódjuk, így annak feltételezett eltérő hatása a bennük lakók életére (Kopasz et al., 2016).

2023-ban több mint huszonegyezer fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személy élt tartós bentlakásos szociális intézményben, ugyanakkor támogatott lakhatásban csupán kicsivel több mint négyezer fő ugyanezen célcsoportokból (KSH, 2024). Hazánkban tehát az előbbi ellátási forma jelenleg is domináns, fogyatékos személyek ezrei élnek a társadalomról mintegy leválasztva, intézményi struktúrában.

Az elzárt lakhatási forma, a nagyintézményi lét erősíti, táplálja azokat a negatív attitűdöket, melyek a szóban forgó célcsoportokkal szemben élnek a társadalomban (European Union, 2019). Az intézetek izolált világa továbbá melegágya a jogsértéseknek, amelyek gyakran elfedve maradnak a társadalom elől (Verdes et al., 2011). A férőhelyek kiváltása a mai napig lassan halad, aminek egyik legfontosabb oka a bentlakásos intézményi struktúra beágyazottsága az országot jellemző, az államszocializmus ideje alatt kialakult és azóta konzerválódott gazdasági-területi-munkaerőpiaci egyenlőtlenségekbe (Verdes, 2009; Verdes et al., 2011). Emellett tényező még a folyamat számára nem eléggé ösztönző (alkalmasint azzal ellentétesen ható) szabályozási, finanszírozási és humánerőforrás-környezet, valamint az intézmények ellenállása a változással szemben (Nyitrai, 2021).

A totális intézmény

Az intézmény fogalmának a szociológiában tekintélyes irodalma van, többek között emiatt igen nehéz velős és tárgyilagos definícióval szolgálni vele kapcsolatban. Mind Max Weber (1987: 76; 1995: 65, 71–72), mind Erwing Goffman (1981: 24–25) amerikai szociálpszichológus értelmezésében az intézmény a társadalmi csoporthoz, illetve a bürokratikus szervezethez hasonló jelentéstartalmú fogalom. Ilyen módon egy cég, egy önkormányzat vagy egy bentlakásos intézmény is idesorolható (Farkas, 2007).^[2]Írásunkban mi is szinonimaként használjuk az intézmény és az intézet fogalmakat. Farkas Zoltán (2018) az intézmény legfontosabb jellemzőit a következő csoportokba sorolja: „(1) szabályok vagy előírások sajátos rendszere, (2) beállítottságok, értelmezési hajlandóságok valószínűsége, (3) a viselkedés megfigyelhető szabályszerűsége, a kölcsönhatások rendszeressége. Az intézmény kifejezés jelenthet továbbá (4) valamilyen csoportot vagy szervezetet, végül jelentheti (5) a társadalom valamely szféráját vagy alrendszerét” (Farkas, 2018: 1393).

A nagy létszámú egészségügyi, szociális bentlakásos intézetek a 18–19. századtól működnek. Olyan személyek elhelyezésére vagy éppen elkülönítésére szolgáltak/szolgálnak, akik nem (voltak) képesek az önálló életvitelre vagy munkavégzésre. Az államok a mai napig fenntartanak ilyen típusú ellátásokat a szociális szolgáltatások rendszerének keretei között fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos, szenvedélybeteg, idős stb. személyek számára (Ruzsics, 2015; Kopasz et al., 2016).

A totális intézmény fogalma Erwing Goffman (1991) nevéhez fűződik, aki a különbségek ellenére először illette ezzel az elnevezéssel a fogyatékos személyek, pszichiátriai betegek, idősek, bűnelkövető fogvatartottak stb. számára fenntartott intézeteket. A goffmani elnevezés azóta is alapvető terminus a szociológiában és a szociálpolitikában. A totális intézmény olyan bentlakásos tömegintézmény, amelyet Goffman a lakók csoportjait tekintve öt típusba sorolt (Goffman, 1991: 15–16). Először (1) említi azokat az intézeteket, ahol olyan személyeket helyeznek el, akik önmaguk ellátására önállóan nem képesek, így például vak vagy idős embereket. Ezt követően (2) szintén olyan személyeket említ, akik önmagukat – mások megítélése szerint – nem képesek ellátni, vagy a társadalom közveszélyesnek ítélte meg őket valamilyen, jellemzően mentális/pszichiátriai problémájuk miatt. A harmadik csoportba (3) olyan személyek tartoznak, akik az előző csoporttól eltérően „szándékosan ártottak” a társadalomnak, így tőlük szükséges megvédeni, elkülöníteni a többségi állampolgárokat. E csoport „jóllétének” biztosítása hagyományosan nem célja az intézménynek, például fogvatartottak esetében. A negyedik (4) csoportot olyan személyek alkotják, akik egy adott időszakban, főként munkavégzés céljából tartózkodnak egy helyen (például munkatábor, terápiás munkatábor). Az ötödik (5) csoportba olyan személyek tartoznak, akik önként vonulnak el, hogy a társadalomtól elzártan éljenek (például a zárdák lakói). A totális intézményben tehát olyan személyek élnek egy helyen életük egy bizonyos szakaszában, akik egységes, sok tekintetben azonos jellemzőkkel leírható, homogén csoportot alkotnak.

Michel Foucault (1990) a börtönök kapcsán állapítja meg, hogy a modern állam szervezeteinek működése hasonlít egymásra, az intézetek pedig az állam működési mechanizmusait képezik le. Legfőbb funkciójuk a fegyelmezés és a rend betartatása, amely hozzájárul az adekvát működéshez. Ő is kiemeli, hogy olyan személyek kényszerülnek az ilyen módon működő intézeti ellátásba, akik képtelenek megfelelni a társadalmi normáknak, a számukra „meghatározott” funkciókat nem képesek ellátni (Foucault, 1990: 285–309).

A következőkben főként a fogyatékos emberek (beleértve a pszichoszociális fogyatékossággal élő személyeket is), illetve a szenvedélybetegek számára fenntartott totális intézmények zárt világának és működési mechanizmusainak jellegzetességeit mutatjuk be. E totális intézmény fogalmát többféle szempont alapján határozhatjuk meg. Jelen írásban Goffman (1991) definícióját vesszük alapul, illetve ezt egészítjük ki az azóta született, pontosító, részletező fogalmi dimenziókkal, majd meghatározzuk legfőbb jellemzőit (Berkovits, 2003; Bányai–Légmán, 2009; Mansell–Beadle-Brown, 2011; Bugarszki, 2011; Egységes Európai Kiváltási Útmutató, 2012: 25–26; Kopasz et al., 2016). A totális intézmény jellemzői tehát a következők:

• Az intézményben egy homogén csoport él együtt, számuk akár a több ezret is elérheti.^[3]Az intézetek létszáma mint kritérium akár országonként változhat. A Report of the Ad Hoc Expert Group on the Transition from Institutional to Community-based Care [Az intézményi … Részletek Meghatározott időtartamra vagy akár egész életükre kerülnek be az intézetbe. Nincs beleszólásuk, hogy kikkel élnének együtt szívesen.
• Az intézetek többnyire az adott ország határszélein, a peremterületeken és/vagy a települések határában, izolálva helyezkednek el, előfordul, hogy kifejezetten távol a lakóövezetektől. Nem ritkák a régi építésű, magas falakkal körbevett épületek (például kastélyok, zárdák), melyek bentlakásos intézményként funkcionálnak.
• Az intézményben az ott lakók mindennapi cselekvéseiket (például tisztálkodás, munka) meghatározott rutin szerint végzik, egyazon színtéren, többnyire egyszer- re, azonos, előre megszabott időkeretben. Ez a meghatározottság az intézmény zavartalan működésének elengedhetetlen része.
• Az intézetben huzamosabb bentlakást követően sajátos kulturális dimenziók válnak mindennapossá, melyek fokozatosan veszik át a korábbi életvitelhez kapcsolódó kulturális beállítódások helyét. Az intézményben élők egyre kevesebb alkalommal vagy egyáltalán nem élhetik meg családi, baráti kapcsolataikat, így számukra megszűnnek az identitásukat meghatározó szerepeik, s ezzel párhuzamosan egyre jellemzőbbé válik az individuum igényeinek eljelentéktelenedése. Leértékelődik az intimitás, a magánszféra egyáltalán nem vagy csak csekély mértékben nyer érvényt.
• A korábbi szocializációs minták helyét egységes új minták veszik át (reszocializáció). Az intézeten kívüli élet feladatai ezt követően már nehezen vagy egyáltalán nem lesznek teljesíthetők a lakó számára.
• A hierarchiának meghatározó szerepe A legfőbb döntéshozók az intézmény vezetői, a dolgozók, illetve a gyám vagy a gondnok. A lakók és a dolgozók két csoportja élesen különválik ellátókra és ellátottakra. A távolság jelentős, a szerepek egyértelműen lehatároltak, ennek nyomán sajátos kommunikációs mintázatok alakulnak ki.
• A szabályok követésének, melyet adminisztratív-bürokratikus eszközrendszer garantál, különös jelentősége van. A napi tevékenységek erősen le vannak határolva; amennyiben a lakó nem tartja be a szabályokat, vagy kihágást követ el, retorzióra, büntetésre számíthat. A fegyelem eszközével élve a dolgozók hatalmat gyakorolnak a bentlakók fölött. Mindez azt mutatja, hogy a szervezet zökkenőmentes működése hangsúlyosabb, mint a lakók egyéni szükségletei.
• A lakók az életüket érintő kérdésekben jellemzően nem hoznak, nem is hozhatnak önálló döntéseket az intézet falai között.
• Az intézetek működését a medikális szemlélet határozza meg, amely a rendszeres gyógyszeres kezelés és orvosi vizsgálatok által nyilvánul meg. Ez végül a hospitalizáció jelenségéhez vezet el.

Fontos hangsúlyozni, hogy az intézmény fogalmát nem kizárólag a férőhelyek száma határozza meg, ugyanekkora jelentősége van az intézményi kultúrának (European Commission, 2009).

Mindaz, ami a totális intézmény (társadalomtudományi) fogalmához kapcsolódik, Magyarországon az ápolást-gondozást nyújtó bentlakásos otthon elnevezésű szolgáltatásforma keretei között értelmezhető a fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személyek ellátásának vonatkozásában is. A fenti ismérvek közül természetesen nem mindegyik, nem egyformán és nem azonos intenzitással jellemzi az ellátórendszer intézményeit.

A kiváltás folyamata és a közösségi ellátás jellemzői

A totális intézmények tömeges felszámolása az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Ausztráliában, Észak-Európában és Olaszországban a hatvanas– hetvenes évektől indult meg, amikor megerősödtek az általános emberi jogi mozgalmak. Ennek talaján tudtak érvényt szerezni a fogyatékos, mentálisan sérült személyek jogának a méltányosabb élethez, a közösségi részvételhez (inklúzióhoz), melyet a tömegintézetek nem (voltak) képesek garantálni (Emerson–Hatton, 1996; Dumont–Dumont, 2008; Golinowska, 2010; Mansell−Beadle-Brown 2011; Morzycka-Markowska et al., 2015; Šiška, 2012; Tøssebro et al., 2012).

Az említett országok számára ez volt az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb szociálpolitikai fordulata.^[4]Az ismertetett példákkal nem annak szemléltetése a célunk, hogy Magyarország „elmaradott” lenne, hiszen eltérő történelmi, gazdasági és intézményi jellemzőkkel leírható … Részletek Más európai országokban, például Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában, Görögországban, Franciaországban, valamint a közép-európai térség államaiban később indult el a közösségi alapú szolgáltatások kiépítése. Ezekben az államokban alapvetően még az intézményi modell dominál (European Intellectual Disability Research Network, 2003). A kelet-közép-európai országokkal kapcsolatban a szakirodalom gyakran említi az intézményi modell keretei között megjelenő antihumánus és deprivált körülményeket (Mansell–Beadle-Brown, 2011; Tøssebro et al., 2012).

A közösségi ellátás legfontosabb célja az önállóság elérése az életvitel, a döntéshozatal és az érdekérvényesítés terén. Amennyiben ez az adott személy állapota miatt nem valósulhat meg, a felsorolt tevékenységekhez (közvetítő) támogatást szükséges biztosítani. Az önállóság tekintetében nem a közösségtől való teljes függetlenség kialakulásáról van szó, az sokkal inkább a közösségbe ágyazott módon valósul meg, a többségi társadalom tagjainak aktív bevonódásával (Halmos, 2019; ENSZ, 2007: 19. cikk).

A közösségi jellegű ellátások fontos eleme a kis létszámú lakhatási forma. Az egyes országokban jellemzően más-más típusú lakhatási formák alakultak ki a helyi igényeknek és elképzeléseknek megfelelően. Kezdetben több országban kísérleteztek nagyobb létszámú közösségi bentlakásos együttélési formákkal (Rotegard et al., 1984; Ericsson, 1996; Mansell, 2006), és ezekből jöttek létre később a mindennapi életvitelében támogatásra szoruló, többnyire három–nyolc személy együttélésére kialakított, jelenleg is működő lakóotthoni formák (group homes) (Ericsson, 1996; Felce–Toogood, 1988; Davies et al., 1991; Mansell et al., 1987; Tøssebro et al., 1996). Az utóbbi időszakban ezekben az országokban a lakóotthonok alkalmazása helyett az úgynevezett támogatott életvitel/ lakhatás kialakítása és fejlesztése zajlik, amelynek során a lakhatás és a támogatás különválik (Allard, 1996; Kinsella, 1993; Leff et al., 2009; Stevens, 2004).

A lakóotthoni forma esetében szükséges kiemelni, hogy az intézményi ellátástól főként a lakók száma különbözteti meg: jellemzően jóval kevesebben élnek egy ilyen típusú lakhatási formában. Azonban az Egységes Európai Kiváltási Útmutató (2012) kis mennyiségben nem tartja diszfunkcionálisnak a működtetésüket, azzal az indokkal, hogy bizonyos esetekben az adott személyek egyéni szükségletei megkívánhatják a fenntartásukat. Azokban az országokban, ahol a kiváltás folyamata már több éve vagy évtizede zajlik, a diskurzusok a közösségi lakhatás típusainak fejlesztéséről szólnak, amelynek középpontjában az egyén önállósága, jólléte áll (Felce–Emerson, 2001; Kopasz et al., 2016).

A közösségi alapú szolgáltatás tehát nem csupán lakhatási forma, ennél szélesebb a fogalmi dimenziója. Fontos, hogy minél kevesebb személy él együtt, annál kisebb annak esélye, hogy kialakul az intézményi kultúra (a totális intézményre jellemző működésmód) a mindennapokban – azonban önmagában a méret nem garantálja automatikusan a megszűntét.

A következőkben a közösségi ellátásnak, illetve a keretei között működő közösségi lakhatásnak a támogatott lakhatás típusára vonatkozó jellegzetességeit gyűjtöttük össze a témában született kiemelt ajánlások, illetve kutatási eredmények, vizsgálatok alapján (Egységes Európai Kiváltási Útmutató, 2012; Mansell–Beadle-Brown, 2011; Stancliffe et al., 2004; UNCRPD, 2017: 19. cikkely):

• Alapját az önálló/közösségi életvitel adja, amelynek legfontosabb kritériuma az, hogy az adott személy minden lehetséges eszközt és segítséget megkap az életét érintő tevékenységek elvégzéséhez (például közlekedés, foglalkoztatás, szolgáltatások igénybevétele).
• A szolgáltatást igénybe vevő döntéseit önállóan, amennyiben szükséges, egyénre szabottan, támogatással hozza meg (támogatott döntéshozatal).
• A különböző (többek között egészségügyi, szociális, oktatási, foglalkoztatási) közszolgáltatások könnyen elérhetők és rugalmasan igénybe vehetők a településen közösségi lakhatásban élő személyek számára is.
• Fontos kritérium, hogy a lakók maguk választják meg a lakóhelyüket, amely akár bérelt ingatlan is lehet.
• A használt épület nem szeparálódik el a többségi társadalom lakhelyétől, a település szerves, integrált része. Ha több ilyen jellegű ház/lakás található a településen, lehetnek szétszórva vagy egymás mellett. Az épületek lehetnek új építésűek vagy régebbiek, előző használótól megvásároltak. A megfizethetőség is kritérium.
• Az épület jól megközelíthető és akadálymentes, külsőre hasonló a többség által használt ingatlanokhoz, nem kirívó.
• A lakók a társaikat is maguk választhatják meg, nincs „összeválogatás”.
• Az önálló életvitelhez szükséges támogatást nyújtó szervezet nem lehet a lakhatás biztosítója is, a szolgáltatók egymástól való függetlensége elvárás.
• Amennyiben a lakó állapota lehetővé teszi, a támogatott életvitel keretei között az önálló pénzgazdálkodás, ezáltal pedig a saját igények felmérése, majd a szükséges vásárlás is megvalósulhat.
• Fontos a közösségfejlesztés és a fogadó környezet érzékenyítése.

A felsorolt kritériumok mellett kiemelkedő hatása van a segítő személyzet szellemiségének (szemléletének). Több vizsgálat bizonyította, hogy a közösségi lakhatással megvalósuló jobb tárgyi feltételek és a körülmények terén történt változások nem hozzák meg a várt eredményeket, ha nem párosulnak a támogatók/dolgozók önállóságra ösztönző törekvésével (Felce et al., 2002; Jones et al., 1996). Továbbá egyes kutatások bizonyították, hogy a magasabb támogatási szükségletű igénybe vevők esetében nem igazolódtak teljes mértékben és minden szempontból a közösségi életvitel pozitív hatásai. Emellett bizonyos szempontokat tekintve nem volt kimutatható a pozitív elmozdulás az intézetben tapasztalthoz képest: például magatartászavarok erősödése, az egészség-magatartás romlása (Felce–Emerson, 2001).

A közösségi ellátással, illetve lakhatással kapcsolatban − amennyiben az egyének pszichés, szociális vagy életminőségbeli jóllétét vizsgáló kutatási eredményeket tekintjük át − megállapítható, hogy nagyrészt (az országok és módszertanok különbözőségétől függetlenül) javuló tendenciák mutatkoztak^[5]Ezek az eredmények bizonyos szintű limitáció mellett értelmezhetők. Nehezíti az értelmezést, hogy az egyes országokban használt fogalmi dimenziók eltérnek egymástól, például … Részletek (Mansell−Beadle-Brown, 2011; Mansell, 2006):

• Garantálja a közösségben (például a településen) való aktívabb részvételt és jelenlétet.
• A közösségi lakhatásban élők több baráti és családi kapcsolatot ápolnak, illetve régebben meglévő kapcsolataik is javulnak.
• Növekszik a lakók különböző (közösségi) programokon való részvétele.
• Fejlődik az adaptív magatartás.
• Javul a segítőkkel való kapcsolatuk.
• Javul az életminőség, így nagyobb önállóság, érzelmi jóllét alakul ki.

Magyarországon a fentiek vonatkozásában a támogatott lakhatás jogszabályi definíciója kifejezetten ambivalens. A szociális törvény 75. §-a tartalmazza a támogatott lakhatást definiáló szabályozási elemeket. Azt is kimondja, hogy a támogatott lakhatásra a bentlakásos intézményeket is meghatározó szabályok vonatkoznak (kivételekkel), így a hazai szabályozás erőteljes kötődést mutat a tradicionális „intézményi” jellegű ellátáshoz. A jogszabály a férőhelyszámokat tekintve három típust különböztet meg, a legfeljebb hat, tizenkét vagy ötven fő ellátására alkalmas formákat. Utóbbi nemzetközi viszonylatban kifejezetten magas számot jelent, és nem esik egybe a támogatott (közösségi) lakhatás általánosan elfogadott maximális férőhelyszámával^[6]A támogatott/közösségi lakhatás a nemzetközi dokumentumokban a létszámok tekintetében nem tartalmaz egységes kritériumokat, nincs előre meghatározott férőhelyszám, sokkal inkább … Részletek (Magyar Országgyűlés, 1993: 75. §).

Magyarország: az intézményi és közösségi ellátások együttélése

Hazánkban a rendszerváltás előtt, majd a kilencvenes években a gyógypedagógiai szakma irányából fogalmazódtak meg először kritikák a nagyintézmények működését illetően, és akkortól történt elmozdulás a közösségi ellátások felé (Bánfalvy, 2006: 130–135; Kozma et al., 2020). A közösségi alapú lakhatási szolgáltatásokra való áttérés egyik első lépéseként a kilencvenes évektől kezdett megjelenni Magyarországon a lakóotthon, amely kisebb létszámú szolgáltatást jelentett, bár jellemzően intézményi szemlélettel működött (Andráczi-Tóth et al., 2011). Az évtized végén aztán a nemzetközi emberi jogi változások hatására egyre erőteljesebb lett az intézmények megszüntetésének, illetve ehhez kapcsolódóan a férőhelyeik kiváltásának igénye. A folyamat tervezése és megvalósítása a 2000-es évek végén kezdődött meg, túlnyomórészt európai uniós források felhasználásával.

Ma Magyarországon a MŰKENG^[7]A MŰKENG a Magyarországon működő szociális szolgáltatások számára kötelező nyilvántartási rendszer, a Magyar Államkincstár által közhitelesen vezetett, működési engedélyeket és … Részletek adatai szerint közel húszezer fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személy él ötven fő feletti ápolást-gondozást nyújtó intézményben. A zárt, hierarchikus és monoton intézményi kultúra mellett a rossz állapotú épületek súlyos infrastrukturális hiányosságai, a leromlott tárgyi feltételek mind azt bizonyítják, hogy az intézetek megszüntetése alapvető restanciája a mindenkori állami vezetésnek.

A 2012-ben megindult kiváltási folyamat napjainkra valamivel több mint harminc – ötven férőhely feletti – bentlakásos intézmény lakóit integrálta közösségbe, ami összesen körülbelül háromezer-hatszáz–négyezer férőhelyet jelent. Azonban még nagyjából százötven ehhez hasonló, nagy létszámú intézet működik továbbra is az országban az említett célcsoportok számára fenntartva (az adatok forrása: saját kalkuláció a MŰKENG 2023 végi adatai alapján). Továbbá a rendszer részei maradnak azok a nagy létszámú intézmények és lakóotthonok is, amelyek kevesebb mint ötven fővel működnek, de jellegzetességeiket tekintve szintén totális intézmények.

A fentebb ismertetett intézményi „modell”, valamint a működését lehetővé tevő állami struktúra kiszolgáltatott, egyenlőtlen helyzetbe kényszeríti a szolgáltatást igénybe vevőket, amit számos makroszintű jelenség is bizonyít. A bentlakásosintézmény-hálózatban kifejezetten megmutatkoznak a hagyományos területi egyenlőtlenségek, Budapest és a vidék elkülönülése. A nagy létszámú intézmények kisebb településeken koncentrálódnak, még a budapesti illetőségű intézetben élő személyek többsége számára is a (nyugati, illetve keleti) határszélen van férőhely.^[8]Ennek oka az, hogy a főváros által fenntartott bentlakásos intézmények Nyugat-Magyarországon, a határ mentén helyezkednek el. Ebből kifolyólag az elsődleges munkaerőpiaci lehetőségek is kifejezetten nehezen elérhetők az intézetekben élők számára. Többnyire az intézmény keretei között működő fejlesztő foglalkoztatás biztosít számukra munkát. Az intézet falain kívüli munkavégzés a társadalom többi tagjával jelentene kapcsolatot, amely a hasznosság, elismertség érzését keltené az itt élők számára. Az integráció lehetőségét az intézetek perifériás, településszéli elhelyezkedése sem segíti. Az intézményben élők egy nagyobb része teljesen vagy részlegesen korlátozó gondnokság alatt áll, aminek eredményeképpen a legtöbb esetben nem hozhatnak önálló

döntéseket, így többek között arról sem, megfelelő-e számukra az adott lakhatástípus, életforma (Kereki, 2012). Sokuk nem rendelkezik választójoggal, így érdekük sem fűződik a közéleti kérdésekben való állásfoglaláshoz vagy éppen szerepvállaláshoz (Kereki, 2012; Verdes, 2009, Verdes–Tóth, 2010; Verdes et al., 2011). A strukturális problémák mellett fontos megemlíteni az intézményi kultúrával kéz a kézben járó medikális szemléletmód jelenlétét a szociális területen. Ez a több évtizede uralkodó attitűd nem törekszik a különböző területek közötti átjárhatóság kihasználására, a kooperációra (Bugarszki, 2011). Az intézetben élők az egyenlőtlenségek számos dimenziójával szembesülnek, melyek mind az egyén társadalmi kirekesztődésének irányába mutatnak.

A fentebb ismertetett helyzetképet tovább árnyalja a magyarországi kiváltási folyamat. Hiába a kiváltási stratégia és koncepció, az intézménytelenítés témájában nem alakult ki össztársadalmi konszenzus. Ez számos általunk fentebb ismertetett tényezővel is összefügghet. Megemlíthetjük az alkalmanként észlelt helyi szintű ellenérdekeltséget, társadalmi ellenállást. Mindezek jellemzően a rossz kommunikációra, a tájékoztatás hiányára engednek következtetni, azonban az előítéleteknek is van szerepük ebben (Jakubeczné et al., 2022). Fontos az is, hogy a szociális intézmények főként a rurális jellegű térségben komoly munkaerőforrást biztosítanak a helyi lakosság számára, így ezek megszüntetésének kísérletét a helyi politikai vezetés sem nézi jó szemmel. Továbbá a közösségi ellátások – kutatás által igazoltan – drágább formának számítanak (Nagy et al., 2017). Ez pedig – hiába az életminőség és a körülmények terén tapasztalható „nyereség” – még mindig sokat nyom a latban a félperifériás magyar közegben.

Megemlítendő az is, hogy a kiváltás során létrejött magyarországi támogatott lakhatások tapasztalatai – a kétségkívül jobb lakhatási körülmények mellett – gyakran aggodalomra adnak okot. A kiváltás első hulláma során kialakított új lakhatási formák között ugyanis megtalálhatók a lakócentrumok is, márpedig ezek a huszonöt–harminc fős lakóegységek az intézményi szellemiség továbbélését szavatolják. Emellett probléma a kötelezően létrehozandó szolgáltatóközpontok elhelyezkedése is, hiszen ezek gyakran a korábbi nagyintézmény falai között működnek, így a kiköltözött lakóknak vissza kell járniuk a régi lakhelyükre (az intézetbe), ahelyett, hogy a településen vennék igénybe a szolgáltatásokat, ahogyan a helyi lakosság is teszi. Ehhez kapcsolódik a szociális szolgáltatások alrendszerének általános (nem csak a fogyatékos emberekhez kötődő) alulfinanszírozottságából fakadó számos probléma, például a közösségi életvitelhez elengedhetetlen, a kiváltási folyamattól részben független alapszolgáltatási struktúra hiányossága (Kozma et al., 2016).

A magyar kormány 2011-ben alkotta meg a fogyatékos személyek számára ápolást-gondozást nyújtó szociális intézményi férőhelyek kiváltásának stratégiáját (Magyarország kormánya, 2011), melynek keretei között vállalta, hogy 2041-ig (ezt később 2036-ra módosították) minden ötven fő feletti intézet kiváltása megtörténik („nagyintézménytelenítés”).^[9]Az említett kormányhatározat felülvizsgálata megtörtént 2015-ben, a férőhelykiváltásra fókuszáló új kormányhatározat (stratégia) már 2036-ig tervezi a férőhelykiváltás … Részletek Ennek ellentételezésére támogatott lakhatási szolgáltatások kialakítására tett ígéretet.^[10]Az új szolgáltatási forma jogszabályi definiálására 2013-ban, a szociális törvény módosításával került sor. Így számos olyan szociális intézmény változatlanul tovább működhet, amely a jelzett férőhelyszámot ugyan nem éri el, azonban az ismertetett „totális intézményi” jellegzetességeket magán hordozza (csakúgy, mint azok az egyéb [nagy]intézmények, amelyek szintén sérülékeny csoportok [idős vagy hajléktalan személyek] ellátását végzik).

A férőhelykiváltás első és második időszakában (2013–2021) nagyrészt állami fenntartású (a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósághoz tartozó) intézmények pályázhattak.^[11]TIOP 3.4.1: Bentlakásos intézmények kiváltása; EFOP 2.2.2.: Az intézményi ellátásról a közösségi alapú szolgáltatásokra való áttérés fejlesztése – … Részletek 2022-től azonban a kiváltási folyamatba már kizárólag egyházi és civil intézmények kapcsolódhattak be.^[12]Az egyházi szervezetek a rendszerváltás után lassan elkezdték visszanyerni a második világháború előtti szerepkörüket az épülő, bővülő szociális ellátórendszerben. 2010-től … Részletek Három korábban állami fenntartású intézmény, immáron támogatott lakhatás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fenntartásába került:^[13]Ez tehát az egyetlen nem európai uniós forrásból finanszírozott kiváltási program ezek az egykori Gödi Topház, jelenleg Gondviselés Háza Fogyatékos Emberek Otthona, nagyrészt súlyosan halmozottan fogyatékos személyek számára, Zalaapátiban a Gondviselés Háza Domb Otthon pszichoszociális-fogyatékos személyek részére, valamint Tarpán a Gondviselés Háza Kikelet Otthon, mely fogyatékos személyek számára fenntartott szolgáltatás.^[14]https://szocialisportal.hu/szakmai-intezmenykereso/ (letöltve: 2025. 06. 16.).

Az említett egyházi kötődésű szervezetek szellemisége – a honlapjaik tanúsága szerint – közel áll a korábban a nemzetközi irodalom nyomán már ismertetett közösségi szemlélethez. Ezt igazolja a Gondviselés Háza Fogyatékos Emberek Otthona kiváltáshoz kapcsolódó szakmai terve is: „Az intézmény hitvallása szerint Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minden embert. Hiszünk abban, hogy az itt lakó emberek a társadalom tagjai, és része vagyunk egymás életének. Valljuk, hogy minden embernek joga van teljes életet élni. Mindent megteszünk az itt lakó emberek méltóságáért, önállóságáért, szabadságáért és képességeik kiteljesedéséért. Kölcsönösen tiszteljük, segítjük egymás munkáját, és ezt közösségben végezzük” (MMSZ, 2025: 38). A szakmai munka során cél tehát az életminőség javítása, a jogok és a közösségi szemlélet érvényesítése, valamint az egyéni szükségletek figyelembevétele. Emellett azonban meg kell említeni, hogy a Szociális Ágazati Portál adatai szerint az egyházi szervezetek jelenléte jelenleg leginkább az ápolást-gondozást nyújtó bentlakásos otthonokban nagyobb mértékű, a támogatott lakhatás esetében (még) alacsonyabb (SZÁP, é. n.).

A kiváltási folyamattal párhuzamosan (nem annak részeként)^[15]A kiváltással és attól függetlenül létrejött támogatott lakhatások egymástól elkülönített számbavételére nincs lehetőség. Egy 2024-ben elhangzott előadás szerint a támogatott … Részletek egyes egyházi és civil szervezetek is hoznak létre, illetve működtetnek támogatott lakhatásokat fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személyek számára. Így az elmúlt öt évben többek között a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat és az evangélikus szeretetszolgálatok, illetve a hozzájuk kapcsolódó különböző szervezetek is elindultak a támogatott lakhatás működtetésének útján.

Összességében nézve a kialakított hazai támogatott lakhatások, ahogy arra fentebb utaltunk, zömében nem illeszkednek a centrumországokban működő „mintaellátásokhoz”, sem kialakításuk, sem a működésük nem fedi le a közösségi ellátás fogalmát. Ilyen értelemben Magyarországon a várt nagymérvű strukturális átalakítástól elmaradva sokkal inkább a szociális szakosított ellátási szolgáltatásokon belül zajló, csupán a lakhatási formákat érintő minőségi átalakításról beszélhetünk, amely azonban (még) nem teljesíti a nemzetközi egyezményekben és szakmai tervekben elvárt célokat.

Mindezek a folyamatok a nemzetközi (ENSZ, EU) elvárások és a hazai megvalósulás közti szakadékként is megjelennek. A férőhelykiváltás hazai megvalósulását végigkísérik azok a viták, amelyek legerőteljesebben a kormány, az érintett nagy létszámú intézmények és a fogyatékos emberek érdekképviseleti szervezetei (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége, Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége), illetve jogvédő testületek (Társaság az Alapvető Szabadságjogokért) között zajlanak. Nemzetközi oldalról pedig legutóbb az ENSZ szakosított bizottságának jelentése rögzített egy súlyos kijelentést: embertelen körülményeket állapítottak meg a magyarországi intézményekben (ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága, 2020: 16). Ez a jelentés szolgáltatott alapot a férőhelykiváltást túlnyomórészt (társ)finanszírozó Európai Bizottságnak, hogy szigorúbb feltételek betartását követelje a magyar kormánytól a megvalósítás további támogatása érdekében.

Lényegében tehát a férőhelykiváltás folyamata lendületét vesztette, nagyon lelassult (megkockáztatjuk: megállt) Magyarországon. A kormány által 2014-ben rögzített cél, amely 2023 végéig tízezer (!) férőhely kiváltását tűzte ki célul, még fele részben sem teljesült (Gábos–Giflo, 2023: 81). A Gábos András – Giflo H. Péter szerzőpáros az uniós források magyarországi felhasználását értékelő jelentésében a kudarc okaként – többek közt – a nehézségekre adott rendszerszintű válaszok hiányára utal, tényként rögzítve, hogy „…a szociális terület kultúrájának nem része, hogy pénzről, hatékonyságról és célokról szóljon a diskurzus” (Gábos–Giflo, 2023: 89).

Minden szereplőre kiterjedő és jelentős mértékű kölcsönös bizalmatlanság rögzült tehát, amely alapvetően kudarcként fogalmazódik meg az érintettek számára. A férőhelykiváltásra, az intézménytelenítésre vonatkozó szakmai konszenzus felbomlott. A szociális ágazat fiskális folyamatai arra engednek következtetni, hogy (legalábbis ebben az évtizedben) nagy valószínűséggel már nem fog rendelkezésre állni olyan nagyságrendű fejlesztési forrás, amely támogatni tudná e szociális szolgáltatási alrendszer teljes átalakítását. (A korábban megvalósult férőhelykiváltási programokat, projekteket dominánsan az EU fejlesztési forrásaiból finanszírozták. A jelenlegi, 2021 és 2027 közti időszakra vonatkozó fejlesztési tervekben azonban már nincsenek a korábbiakhoz hasonló, férőhelykiváltást támogató források. Tisztán hazai központi költségvetési forrásból 2024-ben is hirdettek meg pályázatot támogatott lakhatás kapacitásbővítésére, azonban ez nem szabja feltételül nagy létszámú intézmények bezárását.^[16]A pályázat csak Budapesten valósítható meg, keretösszege pedig mindössze kicsivel több mint 310 millió forint. Bővebben lásd: https://nszi.hu/palyazatok/palyazati-felhivasok/tl2024 … Részletek)

Azt gondoljuk, nagyon valós a veszély, hogy nem teljesül az a kormányzati vállalás, amely 2036-os határidővel a magyarországi fogyatékos emberek számára létesített valamennyi ötven férőhelynél nagyobb szociális intézmény bezárását irányozza elő (Magyarország kormánya, 2019). Amennyiben a jelenlegi helyzet nem változik, a kitűzött cél belátható időn belüli elérése is kérdésessé válik.

Javaslatok, vitapontok a továbblépés érdekében

Megítélésünk szerint az érintett fogyatékos emberek életminőségét kell a kiváltás középpontjába állítani. Szükség van annak a szemléletváltásnak a következetes és minden szereplőre (az ágazatirányítástól, szabályozástól a finanszírozáson és ellenőrzésen át a vezetőkig és a beosztottakig) kiterjedő érvényesítésére, amely a fogyatékos ember lehető legteljesebb önállóságát, önrendelkezését teszi a szolgáltatások működésének alapjává – teljes összhangban a vonatkozó ENSZ-egyezményben rögzítettekkel. Ezt minden (!) szereplő és folyamat esetében tudatosítani és támogatni kell.

Új konszenzus kialakítására van szükség a szakpolitika (ideértve a szabályozást és a finanszírozást), a szolgáltatásokat fenntartók, illetve a szakemberek és az érintetteket reprezentáló (ön)érdekvédelmi szervezetek között. Szakembereken korántsem „csak” a szociális ágazatot értjük: ebbe a körbe bele kell foglalni az egészségügyi, foglalkoztatáspolitikai, oktatásügyi, hivatásos gondnoki stb. – vagyis a társágazati – szakembereket is. Reális (de az elvekből, szemléletből nem engedő) célokra, időzítésre és az ennek megfelelő EU-s és hazai forrásokra van szükség. Ennek részeként tudomásul kell venni és ennek mentén kell kalkulálni a beruházási és a korábbi nagyintézményi működéshez képest magasabb fenntartási költségeket és (már az új szemlélettel felvértezett) humánerőforrás-szükségletet.

Határozottan és egyértelműen el kell választani a lakhatási szolgáltatást a többi szakmai támogatást nyújtó szolgáltatástól. Ehhez elengedhetetlen további kis létszámú, minél kisebb lakhatási lehetőségek létrehozása – a magyar társadalomban is szokásos háztartásnagyságnak megfelelően. Ezzel együtt meg kell erősíteni a szociális alapszolgáltatásokat mind kapacitásukban, mind szemléletükben/munkamódszereikben. A kapcsolódó közszolgáltatások területén (az egészségügytől a közösségi közlekedésig, az oktatásügytől az [elsődleges] munkaerőpiacig) befogadó (inkluzív, nem kirekesztő), támogató hozzáállására is szükség van, elengedhetetlen ennek érvényesítése – ez figyelmet, erőforrást és érdekérvényesítést igényel. A kiváltás, a fogyatékos emberek önállósága, társadalmi részvétele, életminősége nem egy ágazat terhe, hanem össztársadalmi, a (mindenkori) kormányzat egészét érintő közös ügy.

Összegzés, következtetés

A fentebb, főként módszertani útmutatók, valamint tudományos kutatások nyomán összegyűjtött és ismertetett jellegzetességek és eredmények alapján megállapítható, hogy a közösségi ellátásokra való áttérés, illetve a totális intézmények megszüntetése nagy létszámú társadalmi csoport számára garantálna igazságosabb életkörülményeket, jobb életminőséget, valamint a kirekesztettség és értéktelenség érzésének megszüntetését e jellemzően stigmatizált emberek körében.

A nagy létszámú intézmények fenntartása az államok részéről egyenlő a marginalizáció legitim keretek közötti működtetésével. A kelet-közép-európai országokban, így Magyarországon is domináns az ápoló-gondozó szociális otthonok szerepe a közösségi ellátásokkal szemben. Ezáltal felnőttek és gyermekek ezrei élnek elnyomva térben és szociálisan izolálva, életük jelentős részét vagy teljes egészét egy „párhuzamos valóságban” töltve.

Az EU centrumországaiban olajozottabban működő közösségi ellátás és támogatott lakhatás szolgáltatás „átültetése” azonban igen nehezen teljesül a kelet-közép-európai államok eltérő társadalmi-gazdasági viszonyai között, amire rávilágít egy olyan interjú részlete is, amely egy kiváltási folyamatban részt vevő szakértővel készült: „Egy ilyen félperifériás országban egy fejletlen rendszerre ráerőltetett új fejlesztés kevéssé hatékony” (Kozma et al., 2016: 58). Az idézet segítségével arra is szeretnénk rámutatni, hogy ha a szociálpolitikai aktorok a kiváltásra „csupán egy fejlesztésként” tekintenek, akkor nem képes érvényesülni az egész beavatkozás „emberi jogi, illetve szociális jelentősége”, azaz a totális intézményben élők társadalmi elismerésének elsődleges célja.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy Magyarországon a kiváltás, illetve a nagy létszámú intézetek megszüntetése önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy az ezek helyett létrehozott közösségi ellátások betöltsék a nekik szánt szerepet. Számos rendszerszintű probléma áll fenn, melyek megoldása elengedhetetlen a magasabb ellátási színvonal elérése érdekében. Többek között fokozottan szükség lenne a szociális szférában dolgozók munkájának elismerésére, így a bérük emelésére, illetve szakmai képzésük átalakítására és fejlesztésére, valamint ehhez kapcsolódóan a szociális szolgáltatásokban jelenleg is uralkodó (medikális) gyakorlat „elmozdítására” (Bugarszki, 2011; Nagy et al., 2017).

A területi egyenlőtlenségek tompítása is kiemelkedő fontosságú, hiszen a szociális szolgáltatások lefedettsége országos szinten egyenlőtlen, nem az igényeknek, tényleges szükségleteknek megfelelően alakították ki ezeket (Czibere–Mester, 2020; Goldmann et al., 2016). Emellett a „betegközpontú”, orvosi diagnózisokon alapuló megközelítés mellőzésével szükség lenne inkább a releváns szakmák kooperációjára fókuszáló szolgáltatást biztosítani. Ezekkel párhuzamosan kiemelt figyelmet kellene szentelni a komplex szemléletformálásnak, illetve az antidiszkriminációs tevékenységnek (például médiakampányok, képzések, jogszabályok korrekciója). Ez utóbbi részeként fontos lenne a kiváltási folyamat szereplőinek – így a fenntartók, a dolgozók, a kiköltöző lakók, valamint a helyi közösségek – hangját hallani, tapasztalatait megismerni. E tényezők együttes változása tudna termékeny talajt biztosítani az önálló életvitel kialakításának.

Megítélésünk szerint a totális intézményi kultúra lebontásához, a férőhelykiváltás új lendületéhez elengedhetetlen a szakmai (társadalmi) konszenzus újraépítése. A szolgáltatási infrastruktúra átalakítása elengedhetetlen, azonban a jelenlegi humánerőforrás-problémák, területi egyenlőtlenségek, kapacitásproblémák mellett is szükségesnek látjuk folytatni a nagy létszámú intézetek bezárását. Szakmai szempontból azt tartjuk a legkárosabbnak, ha szakmai körben nem folytatunk párbeszédet a totális intézményi kultúráról, és megszűnik a közös gondolkodás, illetve a szakmai viták során kialakuló kompromisszumok talaján álló cselekvés a közösségi lakhatással és a támogatott életvitellel kapcsolatban. Jelen írásunkkal ehhez a párbeszédhez és cselekvéshez szeretnénk hozzájárulni.

Absztrakt

A Helyi Közösségi Akadémiák (HKA) hálózata a 2010-es évek egyik legjelentősebb közösségi alapú jövőtervezési kísérletének tekinthető. Mivel azonban a HKA alapjául szolgáló projekt 2015. május 31. után már nem folytatódott, a hálózat kiteljesedésére nem kerülhetett sor. A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy képes volt-e a HKA hálózatában való részvétel számottevően javítani a részt vevő hetvenhét önkormányzat sikerességén az azóta eltelt egy évtized alatt. A sikerességet az önkormányzati bevételekkel modellező empirikus vizsgálat rámutatott, hogy ennek a torzóban maradt jövőtervezési kísérletnek az eredményei meglehetősen korlátozottnak tekinthetők. Ennek megfelelően érdemes lenne átgondolni, hogy egy HKA-típusú kísérlet újraindulása esetén a kevésbé jól teljesítő résztvevők – különösen a fejletlenebb települések önkormányzatai – miképpen vonhatók be eredményesebben egy efféle közösségi jövőtervezésbe.

Kulcsszavak: önkormányzat, településfejlesztés, vidékfejlesztés, közösségfejlesztés, önkormányzati bevételek, sikeresség

DOI: 10.56699/MT.2025.3.4

A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (Magyar Országgyűlés, 2011) a neoweberi állam (re)centralizációs törekvéseinek jegyében jelentős mértékben újragondolta az önkormányzatokra vonatkozó szabályozást. Egyrészről az önkormányzatok intézményfenntartási, hatósági feladat- és hatáskörei jelentősen visszaszorultak, másrészről tevékenységük súlypontja a településfejlesztés, vállalkozásfejlesztés, közösségfejlesztés, lényegében a településmenedzsment felé tolódott el (Monitoringjelentés, 2015: 4). A megváltozott szabályozási kontextus olyan innovációs készségeket tesz szükségessé, amelyekkel ezek az önkormányzatok – főként a kis népességszámú, periferikus területen fekvők – nem feltétlenül rendelkeznek. A nehézségek megoldásának egyik lehetséges útja az Európai Unió LEADER-megközelítéséhez^[1]A betűszó a francia „Liaison entre actions de développement de l’économie rurale” (magyarul: Közösségi kezdeményezés a vidék gazdasági fejlesztése érdekében) kifejezés … Részletek és

(a 2014–2020-as programozási időszaktól) a közösségvezérelt helyi fejlesztés (Community Led Local Development, CLLD) módszertanához illeszkedő fejlesztési filozófia adaptálása. Ennek gyökereit leginkább a kortárs vidékfejlesztési diskurzus keretei között értelmezendő Új Vidék Paradigmához (New Rural Paradigm) köthetjük, amely szerint a vidékfejlesztési politikáknak arra kell törekedniük, hogy a különböző feladatokra rugalmas intézkedésekkel, többek között a különböző érdekelt felek együttműködésével és mozgósításával lehessen reagálni (OECD, 2006; Horlings–Marsden, 2014). Az Európai Unió vidékfejlesztési politikáján belül az 1990-es évektől jelentek meg az Új Vidék Paradigmával rokonítható törekvések. Elsőként az 1991-ben elindult – 1991 és 2006 között közösségi kezdeményezésként, 2007 és 2013 között pedig már az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap egyik tengelyeként funkcionáló – LEADER-programok említendők meg. A LEADER keretei között a köz- és magánszféra sajátos partnerségeként (public-private partnership, PPP) értelmezhető helyi kezdeményezések, úgynevezett helyi akciócsoportok (local action groups) jöttek létre. Ezek egyrészről helyi vidékfejlesztési stratégiákat dolgoztak ki, másrészről a rendelkezésükre álló vidékfejlesztési forrásokat helyben, pályáztatás útján osztották szét olyan projektekre, amelyek összhangban állnak ezekkel a stratégiákkal. A LEADER a 2014 és 2020 közötti programozási időszaktól a korábbinál kevésbé intézményesült formában mint LEADER-megközelítés van jelen az uniós szintű fejlesztéspolitikák keretei között (Európai Bizottság, é. n.).

A 2014–2020-as programozási időszaktól bevezetett CLLD uniós fejlesztéspolitikai eszköz maga is a LEADER-megközelítés alapzatán áll. A korábbi LEADER-programokhoz képest a CLLD legfontosabb újdonsága talán a közösségvezérelt helyi fejlesztés fogalmának kiterjesztése. Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap mellett immár az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és az Európai Tengerügyi, Halászati és – 2021-től – Akvakultúra Alap által is támogatható CLLD esetében halványulni látszik a vidékfejlesztéshez kötöttség. Ehelyett – az Európai Parlament és Tanács 1303/2013/EU rendelete 32. cikk (2) bekezdésének értelmében – az általában véve vett szubregionális lépték vált a támogatás fő kritériumává (Európai Parlament, 2013). Ezzel együtt bizonyos tagállamok – így Ausztria és a Cseh Köztársaság – kezdetben továbbra is főként vidékfejlesztési támogatásként értelmezték a CLLD-t (Miller 2014: 305). Összességében azonban a tagállamok többsége már a kezdetektől felismerte a CLLD vidékfejlesztésen túlmutató jelentőségét. Magyarországon például kifejezetten az arra jogosult városok alkalmazhatták a CLLD eszközt a 2014–2020-as programozási időszakban, mégpedig a strukturális alapok tematikus célkitűzései között szereplő, a „Társadalmi befogadás előmozdítása és a szegénység elleni küzdelem” vagy „A foglalkoztatás és a munkavállalói mobilitás ösztönzése” elnevezésű célkitűzések megvalósítása érdekében (Magyarország Kormánya, 2023).

A LEADER-megközelítés ettől függetlenül továbbra is kiemelt figyelmet szentel a kis népességszámú, periferikus területen fekvő – tehát a vidékfejlesztés hagyományos terepének számító – településeknek. Mivel az ilyenek esetében a már említett innovációs készségek kialakítása az ottani financiális, humán- stb. erőforrások szűkössége miatt jelentős nehézségekkel jár, törvényszerűen megnő a LEADER-megközelítésre támaszkodó fejlesztéspolitikai kísérletek úgynevezett down-up jellegének jelentősége. Kissé konkrétabban: bár a LEADER-rel kapcsolatban többnyire az alulról szerveződő (bottom-up) jellegét szokás kiemelni, a valóság jóval összetettebb. A kereteket ugyanis első lépésben az EU, második lépésben pedig a tagállami szint határozza meg, ugyanakkor „a szakpolitikák kialakítása nem csak felülről lefelé történik, mivel különböző konzultációs folyamatok útján az alsó szint is ad információkat és javaslatokat az új szabályozásokra” (Pollermann et al., 2014: 5). A következőkben ennek a down-up folyamatnak a működését tesszük érzékletesebbé egy hazai esettanulmány segítségével. Egy olyan, eredendően felülről lefelé építkező intézménynek, a Helyi Közösségi Akadémiák (HKA) hálózatának a történetét mutatjuk be, amely szerencsésebb csillagzat alatt működve képes lehetett volna kis népességszámú, periferikus területen fekvő településeinket felkészíteni (edukálni) arra, hogy a későbbiekben ne csupán haszonélvezőivé, de akár aktív alakítóivá is váljanak a fejlesztéspolitikai diskurzusnak. A HKA kudarca – illetve a kudarc ellenére is kimutatható részeredmények – fontos tanulságokkal szolgálhatnak a jövőbeli fejlesztéspolitikák számára.

A HKA hálózata

2013. május 14-én az Új Széchenyi Terv Államreform Operatív Program (ÁROP) keretein belül a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (az ÁROP irányító hatósága a 2007 és 2013 közötti programozási időszakban) a „Képzés a konvergenciarégiókban lévő önkormányzatoknak” tárgyban felhívást tett közzé (Magyarország Kormánya Pályázati Portál, 2013), melyre a 2013. október 8-án kelt támogatási szerződés tanúsága szerint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) az ÁROP 2.2.22-2013-2013-0001 számon regisztrált sikeres pályázatot nyújtott be (Támogatási szerződés, 2013). A pályázati felhívás alapján kidolgozott projekt a települési önkormányzatok önmenedzselési képességeit az önkormányzatoknál foglalkoztatott köztisztviselők felkészültségének javításán keresztül kísérelte meg kibontakoztatni. A személyes képességek fejlesztésén alapuló, a fenntartható önkormányzati fejlődést segítő „egyéni és közösségi szemléletformálás” (Fási, 2023: 128) ennek megfelelően három csatornán (pilléren) keresztül indult el:

1. egy korszerű kommunikációs platformmal (I. pillér – köztisztviselők és kormánytisztviselők komplex továbbképzése korszerű módszerekkel);
2. a helyi köz- és civil szereplők partnerségén alapuló részvételi tréninggel (II. pillér – közösségi stratégiaalkotó tréningek);
3. valamint egy szakirányú továbbképzéssel (III. pillér – önkormányzati szaktanácsadó szakirányú továbbképzés) (Monitoringjelentés, 2015: 13).

A bennünket leginkább érdeklő II. pillér kereteit a HKA hálózatának kialakítása határozta meg. Ehhez első lépésben hetvenhét ötezer fő alatti lakosságszámú önkormányzatot választottak ki pályázati úton. A HKA-hálózat nyitott volt az uniós átlag 75 százaléka alatti GDP/fő értékekkel jellemezhető úgynevezett konvergenciarégiókban^[2]2014-ben a Budapest és Pest megye (a 2018. január 1-je előtt létező Közép-Magyarország NUTS 2 régió) területén található önkormányzatok kivételével Magyarország minden … Részletek fekvő minden önkormányzat számára, bár a hátrányos helyzet, a helyben működő nemzetiségi önkormányzat léte, valamint a szintén ÁROP-finanszírozású, Önkormányzati Szervezetfejlesztés című 2009-es programban való részvétel előnyt jelentett az elbírálás során.

A HKA hálózatának elsődleges célja az volt, hogy a helyi együttműködés kultúrájának erősítése érdekében segítse a szóban forgó önkormányzatok stratégiai tervezési kompetenciáinak javítását. Ehhez a szervezők meglátása szerint helyi bázisú közösségi fejlesztési stratégiák kidolgozásán keresztül vezethetett az út, az NKE pedig térítésmentes képzési és tréningprogram keretében, szakértő trénerek közreműködésével támogatta a folyamatot. A szakértő segítség – a HKA elméleti atyjával, Gáspár Mátyással készített interjúm tanúsága szerint – „részben az úgynevezett közösségi jövőtervezés amerikai, majd az EU-s CLLD (Community Led Local Development) elvi és módszertani hátterén” alapult (Buskó, 2024). Az így kidolgozott metodikai rendszert elsőként négy településen – Becsehely, Zalalövő (Zala megye), Dunaalmás (Komárom-Esztergom megye) és Pári (Tolna megye) – próbálták ki, pilotjelleggel (Belényesi, 2015: 17). A tapasztalatok összegzését és a módszertan tökéletesítését követően megkezdődhetett a stratégiai országjárás. A HKA-programok többségének megvalósítására 2014 második felében és 2015 első két hónapjában került sor, és lényegében az összes részt vevő önkormányzat (a továbbiakban: a résztvevők) esetében mérhető eredményeket hozott. A 2015 végén publikált összegző kiadvány szerint ekkorra már a hetvenhét résztvevőből negyvenkilenc eljutott legalább a stratégiai alapanyagok szintjéig, a többi huszonnyolc pedig már kész stratégiai dokumentummal is rendelkezett (Berényiné Lévai et al., 2015: 33).

A helyi bázisú közösségi fejlesztési stratégiák elkészítése csak az első tervezett lépés volt: a következőkben a stratégiaalkotási folyamat szakértő segítésének folytatására, illetve más önkormányzatokra való kiterjesztésére került volna sor. Nyilvánvaló, hogy az ilyen irányú továbbfejlődés elképzelhetetlen a kapcsolódó tudásanyag disszeminációja nélkül, ideértve a közösségi alapú jövőtervezés elméleti-szakirodalmi hátterét, valamint a nemzetközi és hazai jó gyakorlatokat. Ezért a szervezők tudásplatformot hoztak létre a Trello nevű, bárki számára ingyenesen hozzáférhető internetes felületen: 2015 feb- ruárjában már 257-en csatlakoztak ehhez a HKA-ONLINE néven futó alkalmazáshoz (Jenei, 2015: 24). A HKA hálózatának folytatásához azonban további pályázati támogatás(ok)ra lett volna szükség, mivel a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet kiteljesítését hátrányos helyzetű önkormányzataink képtelenek voltak saját erejükből véghez vinni. A projektet lezáró monitoringjelentés keretei között elkészített online felmérésben például a megkérdezett önkormányzatok döntő többsége (81%) a „tervezi, de nincs rá anyagi forrás” opciót jelölte meg arra a kérdésre, hogy tervezik-e a jövőben külső (önkormányzati szaktanácsadó) szakértő bevonását a stratégiaalkotásba (Monitoringjelentés, 2015: 34). Ezek a támogatások azonban nem álltak a szóban forgó önkormányzatok rendelkezésére a 2015 utáni időszakban. Ahogy Gáspár Mátyás megjegyezte: „A program folytatásának terve elkészült, ígéret volt rá, hogy lesz rá forrás, szerepelt a tervekben, aztán lehúzták az egészet” (Buskó, 2024). A HKA hálózata tehát sajnálatosan torzóban maradt.

Egy évtized távlatából

A következőkben egy rövid empirikus vizsgálat segítségével próbálok választ kapni arra a kérdésre, hogy képesek voltak-e a hivatalosan 2015. május 31-én zárult HKA-programok pozitív változásokat elindítani a résztvevők esetében. A megvalósítás fázisába többnyire el sem jutó stratégiai dokumentumok helyett itt és most inkább a közösségi alapú jövőtervezés tágabb értelemben vett céljára, a sikerességre irányítanám a figyelmet.

Egy önkormányzat sikerességét korántsem egyszerű egzakt módon meghatározni, erre nem is tennék most kísérletet. Csupán egy olyan munkahipotézissel élek, mely szerint ez a sikeresség megmutatkozhat néhány mérhető indikátorban. A lehetséges indikátorok közül az önkormányzati bevételek alakulását emelem ki, hiszen a magas és/vagy növekvő önkormányzati bevételek koncentrált formában jeleníthetik meg az önkormányzat sikerességének igen változatos dimenzióit, például a központi támogatások kijárásának (Hegedüs–Péteri, 2015: 115) és a pályázati források megszerzésének (Gerencsér–Goda, 2023: 608) hatékonyságát, vagy a tőkevonzó képesség (Kolin-Sabján–Kolin, 2022) eredményének is tekinthető helyi adóbevételek nagyságát.

A vizsgálat első fázisa

A résztvevők sikerességének elsődleges indikátoraként tehát az egy főre jutó önkormányzati bevételek abszolút értelemben vett növekedését^[3]A százalékos növekedés ugyanis túlságosan is felülbecsülné az önkormányzati bevételek alacsony szintjéről és alulbecsülné az önkormányzati bevételek magas szintjéről induló … Részletek tekintem, mégpedig a HKA-programok időszakának kezdetét jelentő 2014-es év és a legutóbbi olyan év (2022) között, amikorra vonatkozóan az önkormányzati bevételeket jelző településsoros adatok is rendelkezésünkre állnak a Központi Statisztikai Hivatal tájékoztatási adatbázisában (KSH, 2024). Azonban azt sem szabad elfeledni, hogy a sikeresség erősen kompetitív jellegű fogalom, vagyis a résztvevők sikerességét a hozzájuk hasonló, de a HKA hálózatában részt nem vevő egyéb önkormányzatokhoz (a továbbiakban: hasonló önkormányzatok) mint kontrollcsoporthoz viszonyítva célszerű meghatározni. A hasonló önkormányzatok kiválasztásakor négy szempontot vettem figyelembe:

1. Mivel a HKA hálózatában való részvételre csak ötezer fő alatti lakosságszámú önkormányzatok pályázhattak, a résztvevők sikerességét olyan önkormányzatokhoz viszonyítottam, amelyek lakónépessége 2014 végén nem érte el az ötezer főt.
2. Már említettem, hogy a pályázati felhívás csak az Európai Unió konvergencia-régióiban lévő önkormányzatok számára volt Hazánk konvergenciarégióin belül azonban jelentős területi különbségek vannak, ezért logikusnak tűnt a résztvevők sikerességét a résztvevőkhöz közel fekvő önkormányzatokhoz viszonyítani. Ezért csak a résztvevőkkel azonos megyében elhelyezkedő önkormányzatokat soroltam a hasonló önkormányzat kategóriájába.
3. A harmadik szempont esetében abból a feltételezésből indultam ki, hogy egy résztvevő sikerességére pozitív hatást gyakorolhat az önkormányzat által menedzselt település fejlettségi Az egyes települések fejlettségének meghatározásához a járások fejlettségalapú besorolását előíró 290/2014. (XI. 26.) kormányrendeletet használtam kiindulópontként (Magyarország Kormánya, 2014). A szóban forgó rendelet szerint a járásoknak a mindenkori területfejlesztési beavatkozások alapjául szolgáló fejlettségalapú kategóriákba sorolása komplex (a társadalmi és demográfiai, a lakás- és életkörülményekre vonatkozó, helyi gazdasági és munkaerőpiaci, valamint infrastruktúra- és környezeti mutatókból képzett) statisztikai mutató alapján történik meg. Eszerint Magyarországon megkülönböztethetünk kedvezményezett (az összes járás komplex mutatójának átlaga alatti) és nem kedvezményezett (az összes járás komplex mutatójának átlaga feletti) járásokat. A településeket fejlettségi kategóriákba soroló 105/2015. (IV. 23.) kormányrendelet is a járások fejlettségalapú besorolásából indul ki, vagyis első lépésben a járásokéval megegyező statisztikai módszertan alapján határozza meg a kedvezményezett település fogalmát. A kormányrendelet 4. § (1) bekezdése végül úgy fogalmaz, hogy „az a település, amely társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból kedvezményezettnek vagy jelentős munkanélküliséggel sújtottnak minősül, a […] kedvezményezett járással azonos elbánásban részesül a fejlesztési célú támogatásokhoz való hozzáférés tekintetében”. Mindezek figyelembevételével a továbbiakban azokat a településeket tipizálom kedvezőtlen fejlettségűként, amelyek önkormányzatai a 105/2015. (IV. 23.) kormányrendelet közlönyállapotának 1. melléklete szerint a kedvezményezett járással azonos elbánásban részesülnek, kedvező fejlettségűként pedig azokat, amelyek kimaradtak ebből a felsorolásból (Magyarország Kormánya, 2015). A hasonló önkormányzat fogalmát ennek megfelelően úgy pontosítottam, hogy egy kedvező (vagy kedvezőtlen) fejlettségű résztvevő sikerességének meghatározásakor csupán a hozzá hasonlóan kedvező (vagy kedvezőtlen) fejlettségű települések önkormányzatait vettem figyelembe.
4. A negyedik szempont esetében abból a feltételezésből indultam ki, hogy az eleve sikeres résztvevők helyzeti előnyüknek köszönhetően nagy valószínűséggel válhattak még sikeresebbé a 2014 és 2022 közötti időszakban. Ezeknek az eleve sikeres résztvevőknek az úgynevezett kezdeti sikerességét a 2014 és 2022 közötti időszak sikerességéhez hasonlóan értelmeztem. Vagyis azokat a résztvevőket tekintettem eleve sikeresnek, amelyek már 2014-ben magasabb egy főre jutó önkormányzati bevételekkel rendelkeztek, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok átlaga. Ennek alapján a hasonló önkormányzat fogalmának pontosítását a következőképp fejeztem be: egy magas (vagy mérsékelt) kezdeti sikerességű résztvevő sikerességének meghatározásakor csupán a hozzá hasonlóan magas (vagy mérsékelt) kezdeti sikerességű önkormányzatokat vettem

Mindezek alapján tehát egy résztvevő sikerességét csakis azokhoz a HKA hálózatában részt nem vevő egyéb önkormányzatokhoz viszonyítottam, amelyek (1) ötezer fő alatti lakónépességűek; (2) a résztvevővel egyazon megyében találhatók; (3) a résztvevőhöz hasonló fejlettségű településeket menedzselnek; (4) a résztvevőhöz hasonló kezdeti sikerességet képesek felmutatni.

A hasonló önkormányzat fogalma alapján már sor kerülhet az egyes résztvevők, valamint a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet sikerességének meghatározására is. Az egyes résztvevők közül azokat értékeltem sikeresnek, amelyek 2014 és 2022 között nagyobb mértékben tudták növelni az egy főre jutó önkormányzati bevételeiket, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok átlaga. A HKA-hálózat egészének sikere pedig abban az esetben valószínűsíthető, ha a résztvevők 2014 és 2022 közötti sikerességi mintázata észrevehető mértékben és pozitív irányban tér el a hozzájuk hasonló önkormányzatok sikerességi mintázatától.

A vizsgálat első fázisa igencsak pesszimista szcenáriót látszott igazolni: negyvenegy résztvevő (53,2%) esetében a sikeresség kisebb, harminchat résztvevő (46,8%) esetében pedig nagyobb volt, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok sikerességének átlaga. Vagyis úgy tűnik, a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet nem csupán nem járt számottevő eredménnyel, de a résztvevők valamivel kisebb eséllyel váltak sikeressé, mint a HKA hálózatából kimaradók.

A vizsgálat második fázisa

Mielőtt azonban végérvényesen azonosulnánk a fenti pesszimista szcenárióval, nem árt hozzátenni, hogy az előző alfejezetben vázolt következtetés csak akkor lenne helytálló, ha a résztvevők minden tekintetben homogén masszát alkotnának. Máskülönben továbbra is fennáll annak lehetősége, hogy bizonyos típusú résztvevők inkább, míg mások kevésbé voltak képesek kiaknázni a HKA által kínált lehetőségeket. Ezért a hasonló önkormányzatok átlagánál sikeresebb (a továbbiakban: sikeres) és a hasonló önkormányzatok átlagától elmaradó (a továbbiakban: mérsékelten sikeres) résztvevőkön belül tipizálást hajtottam végre: a korábbi feltételezéseimnek megfelelően megvizsgáltam, hogy a HKA fel tud-e mutatni bizonyos eredményeket legalább a fejlettebb településeket menedzselő és/vagy a magasabb kezdeti sikerességgel jellemezhető résztvevők esetében. Ehhez a HKA hálózatában lévő sikeres és mérsékelten sikeres résztvevőkön belül is elhatároltam egymástól a „kedvező/kedvezőtlen fejlettségi szinttel”, valamint a „magas/ mérsékelt kezdeti sikerességgel” jellemezhető önkormányzatok csoportjait, amelyek az 1. és a 2. táblázatban látható mintázatba rendeződnek:

1. táblázat: A HKA hálózatának sikeres résztvevői (2014–2022)

Az adatok forrása: KSH, 2024

2. táblázat: A HKA hálózatának mérsékelten sikeres résztvevői (2014–2022)

Az adatok forrása: KSH, 2024

Érdekes módon a fentebb a (4) ponttal jelzett feltételezés nem igazolódott be: mind a magas, mind a mérsékelt kezdeti sikerességgel jellemezhető önkormányzatok sikerességi mutatói hasonlóan alakultak a vizsgálat első fázisa alapján prognosztizálható értékekhez képest. Konkrétabban: a magas kezdeti sikerességgel jellemezhető negyvenegy önkormányzat közül csak húsz (48,8%), a mérsékelt kezdeti sikerességgel jellemezhető harminchat önkormányzat közül pedig csak tizenhat (44,4%) tudott sikeressé válni. A magas kezdeti sikeresség így csupán elhanyagolható mértékben javította a résztvevők sikerességét, illetve a kezdeti sikerességgel/sikertelenséggel jellemezhető résztvevők sikerességi mutatói is ugyanabban az enyhén negatív tartományban találhatók, mint ahogy azt a teljes minta esetében láttuk.

A (3) számú feltételezés viszont beigazolódott. A fejlettség és a sikeresség változóinak gyakoriságát mutató kontingenciatáblázat (3. táblázat) alapján ugyanis úgy tűnik, a résztvevők által menedzselt települések kedvező/kedvezőtlen fejlettségi szintje szerinti tipizálás sokat segíthet eredményeink értelmezésében, és bizonyos mértékig akár a pesszimista szcenárió korrekciójához is hozzájárulhat.

3. táblázat: A fejlettség és a sikeresség változóinak gyakorisági eloszlását mutató kontingenciatáblázat (saját szerkesztés az és 2. táblázat alapján)

Kissé konkrétabban: a kontingenciatáblázat alapján a Cramér-féle V kontingencia-együttható^[4]A Pearson-féle khí-négyzet-próbán alapuló Cramér-féle V (Cramér, 1946: 260–290) két nominális változó közötti kapcsolat mérésére szolgáló statisztikai mérőszám, amely 0-tól … Részletek 0,3271-es értéket vett fel, tehát a résztvevők által menedzselt települések fejlettségi szintje és a hasonló önkormányzatokhoz viszonyított sikeresség között gyenge közepes, de statisztikailag biztosnak mondható összefüggés – itt: a fejlettség sikerességre gyakorolt pozitív hatása – valószínűsíthető. Az összefüggés mélyebb értelmezése érdekében két dologra hívom fel a figyelmet:

Először is vegyük észre, hogy a HKA hálózatában részt vevő, fejlettebb településeket menedzselő ötvennégy önkormányzat között a sikeresek kerültek fölénybe. A harmincegy sikeres önkormányzattal (57,4%) szemben huszonhárom (42,6%) tekinthető mérsékelten sikeresnek, ami világos – de korántsem domináns – többségként értékelendő.

A fejletlenebb településeket menedzselő huszonhárom önkormányzat között viszont már domináns többségben vannak a mérsékelten sikeresek (tizennyolc önkormányzat, 78,3%), a sikeresebbekhez (öt önkormányzat, 21,7%) viszonyítva. Vagyis a legtöbb esetben úgy tűnik, a kedvezőtlen fejlettségi környezet egész egyszerűen blokkolja a közösségi alapú jövőtervezési kísérletben rejlő potenciálokat.

Diszkusszió

A vizsgálat második fázisa alapján nyilvánvaló, hogy a település fejlettsége pozitív hatást fejt ki, míg az önkormányzat kezdeti sikeressége nem gyakorol hatást a résztvevők 2014 és 2022 közötti sikerességére. A fejlettség pozitív irányú hatása kevéssé tűnik meglepőnek, hiszen kedvezőbb fejlettségi környezetben az önkormányzatok nagyobb valószínűséggel képesek kamatoztatni a HKA hálózatához köthető új ismereteket és készségeket. A sikeres önkormányzatoknak a kontingenciatáblázatból kiolvasható 31-23-as aránya azonban a település kedvező fejlettségi szintjével jellemezhető résztvevőkön belül sem mondható dominánsnak, ami az eredmények interpretációja során különös óvatosságra kell hogy intsen bennünket. A HKA hálózatában való részvételt ezért még ezen a csoporton belül is célszerű a siker csupán egyik olyan, még csak nem is döntő fontosságú összetevőjeként tekinteni, amelynek részletező feltárását későbbi kutatásoknak szükséges elvégezniük.

A fejlettebbek sikerességét elvben ellensúlyozhatnák a területi politikák kiegyenlítő törekvései, hiszen a kedvezményezettség a különböző támogatási felhívások, pályázatok elbírálásánál előnyt, illetve többletpontszámot jelenthet. Úgy tűnik azonban, hogy ez a kiegyenlítő hatás nemigen tudott érvényesülni. A kedvezőtlen fejlettségi környezet jellemző módon már magára a részvételre is egyértelműen negatív hatást gyakorolt, annak ellenére, hogy a hátrányos helyzet elvileg előnyt jelentett a HKA hálózatában való részvételre kiírt pályázat elbírálása során, 54-23 arányban mégis a fejlettebb településeket menedzselő önkormányzatok voltak túlsúlyban a nyertesek között (3. táblázat).^[5]Hogy végül nem csupán hátrányos helyzetű önkormányzatok vehettek részt a HKA hálózatának munkájában, azt leglátványosabban a turisztikai központok (a Balaton-parti … Részletek A fejletlenebb résztvevők sikertelenségének okait a későbbiekben szintén érdemes lenne részletesebben feltárni, hiszen intuitíven meglehetősen nehéz magyarázatot találni arra, miért teljesíthettek ilyen gyengén még a hozzájuk hasonló önkormányzatokhoz viszonyítva is. A HKA eredményeként kialakult fejlesztő közösségek szétesése a jövőtervezési kísérlet zsákutcába kerülése miatt csak az egyik hipotetikus magyarázat lehet erre.

Hasonló nehézséget jelenthet annak megértése, hogy a résztvevők közül összességében miért nem váltak sikeresebbé 2014 és 2022 között a sikeresség magas kezdeti szintjével jellemezhető önkormányzatok, noha intuícióink szerint a HKA hálózatához csatlakozásuk előtt – illetve attól függetlenül – megszerzett ismeretek és készségek a későbbiekben a siker egyfajta katalizátoraiként funkcionálhattak volna. Meglátásom szerint a nem várt eredményeket legalább kétféleképpen magyarázhatjuk. Egyrészről feltételezhető, hogy az önkormányzati bevételek abszolút növekedésének megvannak a maguk objektív korlátai, vagyis magasabb szintekről indulva nehezebbnek tűnik hosszabb időn keresztül továbbra is átlag feletti eredményeket produkálni, különösen az alacsony népességszámú települések esetében. Másrészről – és az előzőekkel szoros összefüggésben – a már eleve sikeresebb, magukkal elégedett résztvevők esetében sokszor a motiváció is csekélyebb lehetett arra, hogy megőrizzék a közösségi alapú jövőtervezés iránti elkötelezettséget, amely a HKA hálózatában való részvételre sarkallta őket. Sőt, a közösségfejlesztésben rejlő lehetőségek kiaknázása itt-ott megtörténhetett már korábban is, hiszen – mint már utaltam rá – a HKA hálózatához való csatlakozásnál az Önkormányzati Szervezetfejlesztés című, hasonló jellegű 2009-es programban való részvétel kifejezett előnyt jelentett.

Konklúzió

A 2014 második felében és 2015 első két hónapjában megszervezett HKA-hálózat a 2010-es évek egyik legjelentősebb közösségi alapú jövőtervezési kísérletének tekinthető Magyarországon. Mivel azonban a HKA alapjául szolgáló, „Képzés a konvergenciarégiókban lévő önkormányzatoknak” című projekt 2015. május 31. után nem folytatódott, a hálózat kiteljesedésére sajnálatos módon nem kerülhetett sor. Tanulmányom arra a kérdésre kereste a választ, hogy ez a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet képes volt-e észrevehető mértékben javítani a részt vevő hetvenhét önkormányzat sikerességét az azóta eltelt egy évtized alatt. A sikerességet az önkormányzati bevételek segítségével modellező empirikus vizsgálat alapján ez a torzóban maradt jövőtervezési kísérlet legfeljebb korlátozott mértékben – és főként a fejlettebb településeket menedzselő önkormányzatok esetében – indíthatott el pozitív folyamatokat. Ennek alapján a kutatás legalább két irányban folytatható. Egyrészről érdemes lehet megvizsgálni, melyek azok a valóban a HKA hálózatában való részvételhez kapcsolható eredmények (meghatározott stratégiaalapú projektek kidolgozása és megvalósítása, különféle szaktudások és szakemberek kiképezése stb.), amelyek hozzájárultak az önkormányzatok sikeréhez. Ezzel együtt pedig az is átgondolandó, hogy a mérsékelten sikeresek csoportja – különösen a kevéssé fejlett településeket menedzselő önkormányzatok – esetében melyek voltak a kudarc fő okai, és ezekből okulva miképpen javítható a jövőben egy HKA-hoz hasonló közösségi alapú jövőtervezési kísérlet hatásfoka. De az efféle kérdésekre már csak egy másik módszertan – leginkább a terepmunka – alapzatán álló vizsgálat adhat megnyugtató választ.

Absztrakt

A rendszerváltás után Magyarországon új típusú társadalmi perifériák jelentek meg: nem, illetve nemcsak a városok külső gyűrűjében, hanem kistelepülésekre, falvakra koncentrálódva. Virág Tünde Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén című kötete e terek társadalomtörténetét, jelenét és kilátásait tárja fel a téma iránti érzékenységgel, statisztikai adatokra építve, mindemellett mélyinterjús, tereptapasztalatokra épülő megközelítéssel teszi az olvasó számára „testközelivé” a perifériára szorult közösségek mindennapi valóságát. A szerző kvalitatív terepmunkája alapján mutatja be, hogyan alakulnak ki a falusi szegregátumok, és hogyan formálódnak a „gettók” a társadalmi, intézményi és térbeli kirekesztés következményeként. Virág könyve alapmű azok számára, akik a magyar vidéki társadalom mélyre szorult rétegeit és strukturális újratermelődésüket kívánják megérteni.

Kulcsszavak: gettósodás, roma közösségek, szociográfia, strukturális egyenlőtlenség, társadalmi felelősség

DOI: 10.56699/MT.2025.3.8

Virág Tünde kétségtelenül a hazai településszociológia és romológia meghatározó alakja. Munkássága testközelbe hozza a rurális marginalitás, a térbeli kirekesz- tettség és a roma közösségek helyzetét Magyarországon. Több évtizedes pályája során számos empirikus kutatásban és elméleti munkában vizsgálta a hátrányos helyzetű települések és a perifériára szorult közösségek társadalmi, gazdasági és térbeli folyamatait.

A Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén című kötet 2010-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Keletkezése egy olyan társadalmi és politikai környezethez kötődik, amelyben a rurális térségek deprivációja, a roma közösségek hátrányos helyzete, a falusi gettósodás folyamatai egyre erőteljesebben jelentkeztek a rendszerváltás utáni Magyarország immár két évtizede során. A kötet aktualitását az adta, hogy a 2000-es évek végére világossá vált: a társadalmi és térbeli egyenlőtlenségek újratermelődnek, és a politikai beavatkozások gyakran csak részlegesen tudják kezelni a strukturális problémákat (vö. Kovách, 2012).

A Kirekesztve átgondolt szerkezettel vezeti végig az olvasót a rurális marginalitás mechanizmusain. A kilenc fejezet logikai rendje fokozatosan mélyülő elemzést kínál: az első rész a települési egyenlőtlenségek történeti és strukturális hátterének feltárásával indul, ahonnan a perifériára szorult közösségek társadalmi, gazdasági és etnikai dimenzióinak vizsgálatára tér át. A kötet központi fejezetei részletes esettanulmányokon – Alsószentmárton mellett több bódvalenkei eseten, valamint a csereháti térséghez tartozó encsi, edelényi és szikszói járásbeli települések példáján – keresztül mutatják be a kirekesztettség térbeli és szimbolikus formáit. Végül az utolsó egység leginkább szintetizáló jellegű, és a falusi gettósodás társadalompolitikai tanulságait értékeli.

A kötet módszertana elsősorban a kvalitatív megközelítésre épül. Virág terepmunkája során mélyinterjúkat, a résztvevő megfigyelést és helytörténeti dokumentumokat egyaránt felhasznált. Kutatói jelenléte nem csupán adatgyűjtési eszközként, hanem reflexív szociológiai attitűdként is értelmezhető.

Főbb eredmények

A kötet három tematikus egységre épül. Az első a magyar településszerkezet történeti fejlődésének és jelenlegi állapotának elemzésével indul, már az első mondatban rámutatva, hogy Magyarország „falusi ország” maradt, azaz a városfejlődés elmaradása strukturálisan is konzerválta a társadalmi egyenlőtlenségeket. A szerző Erdei Ferenc és a hetvenes évek falukutatásaira támaszkodva mutatja be, hogy az iparosodás és városiasodás szétválása a magyar társadalom hierarchikus tagolódásában is teret nyert: a falusi térségek a szakképzetlen, segédmunkásként dolgozó népesség lakóhelyévé váltak, míg a városokban koncentrálódtak a szellemi és magasabb presztízsű foglalkozások.

Az iparosítás és urbanizáció torz, időben eltolt és strukturálisan ellentmondásos folyamata nyomán a városok aránya lassabban növekedett, mint az iparban foglalkoztatottaké, aminek következtében tömegesen maradtak vidéken olyan munkások, akik nem integrálódtak a városi életformába és infrastruktúrába. A lakóhely és a munkavégzés szétválása – különösen az ingázás – hosszú távon konzerválta az alsó társadalmi rétegek területi eloszlását és a rurális szegénység struktúráját.

Virág idézi Konrád György és Szelényi Iván (1971) klasszikus város–falu dichotómiáját, miszerint a magyar településszerkezetben a társadalmi rétegződés hierarchiája egybeesik a térbeli hierarchiával. A szocialista iparosítás túlsúlya az infrastrukturális beruházások városi koncentrációjához vezetett, míg a falvakban élők, főleg a szakképzetlen, alacsony státusú munkásrétegek, fokozottan kiszolgáltatottá váltak. Ezzel összefüggésben a községekben élő népességre a magas természetes szaporodás, a szakképzetlenség és az elvándorlás jellemző.

A kötet második egységét indító ötödik fejezet a hátrányos helyzetű kistelepülések szociálpolitikai intézményrendszerét és annak működési logikáit vizsgálja egy észak-magyarországi válságtérség esettanulmányán keresztül, rámutatván, hogy az önkormányzatiság intézményes keretei miként torzulnak a perifériákon: a helyi önkormányzatok egyszerre jelennek meg mint szociálpolitikai szereplők, munkaadók és kontrollmechanizmusok, ám tényleges jóléti funkcióik egyre inkább kiüresednek.

Részletes betekintést kapunk abba, hogyan vált a települési szociálpolitika fő céljává a társadalmi kontroll és a „rend” fenntartása, szemben a jólét növelésével vagy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésével. Az önkormányzat mint munkaadó kiemelt szerepet játszik ebben a dinamikában: a közmunka nemcsak anyagi, hanem morális és státusbeli alárendeltségi viszonyokat is létrehoz.

A közfoglalkoztatás mint „szimbolikus integrációs forma” valójában a függés és kiszolgáltatottság intézményesítését szolgálja.

A fejezet egyik kulcsállítása, hogy a jóléti szociálpolitika lokális gyakorlataiban megfigyelhető egyfajta „intézményes cinizmus”: a források szűkössége, a normatív szintű támogatások elégtelensége, valamint a szakmai háttér hiánya olyan helyi gyakorlatokat eredményez, amelyek gyakran diszkriminatívak, paternalisták és etnikailag is torzítottak. Az önkormányzati szociálpolitika gyakorlati működése során a megszégyenítés, a kiközösítés és az önkényesség is megjelenik, a szociális támogatások elosztása pedig sokszor a személyes lojalitáson, nem pedig a jogszerűségen alapul. A szerző itt különösen kritikus az „Út a munkához” programmal szemben, amely ugyan a társadalmi integráció célját hirdette, a valóságban egyfajta „gettófoglalkoztatási modellként” működött. A jóléti rendszer keretei között tehát nem valósult meg a társadalmi mobilizáció, miközben a rendszer továbbra is fenntartotta a „segítés” látszatát.

A hatodik fejezet az iskolai szegregáció és az oktatási rendszer egyenlőtlenségeinek térbeli és társadalmi összefüggéseit elemzi. Központi tézise, hogy a hátrányos helyzetű településeken működő iskolák nem csupán gettóban lévő intézmények, hanem gettóiskolákká is válnak, azaz funkcionálisan is konzerválják a társadalmi és etnikai különbségeket. Bemutatja, hogy a szabad iskolaválasztás rendszere miként gyorsította fel az iskolai szelekció és szegregáció folyamatait. A mobilisabb, jobb státusú (főként nem roma) szülők elviszik gyermekeiket a környékbeli nagyobb településekre, míg a legrosszabb helyzetű családok gyerekei maradnak a helyi, alacsony presztízsű, szakmailag gyengén ellátott intézményekben. A fejezetben megjelenik a tanárok és iskolavezetők perspektívája is, akik szakmai és erkölcsi dilemmák között vergődnek, miközben nem látnak valódi megoldást a szegregációs spirálból való kilépésre.

A kötet harmadik egysége három fő fejezeten keresztül tárja fel az aprófalvakban élők munkapiaci útjait, társadalmi viszonyait és megélhetési stratégiáit, a roma lakosság helyzetét, a párhuzamos társadalmi világok együttélését és a falvak belső rétegződését hangsúlyosan kezelve. A szerző részletesen elemzi a helyi lakosság munkaerőpiaci integrációjának „lehetőségeit”, de leginkább a hiányukat. A tartós munkanélküliség, a szakképzetlenség, a közlekedési infrastruktúra fejletlensége és a strukturális diszkrimináció együttese olyan társadalmi csapdahelyzetet alakítottak ki, amelyben a munkavállalás sokak számára csupán elméleti lehetőség marad. A közfoglalkoztatás rendszere itt is előkerül, mint a „munka világa” és a „segélyezett lét” közötti átmeneti zóna, ám Virág Tünde rámutat, hogy a közmunka nem jelent érdemi kiutat, inkább a strukturális kiszolgáltatottság intézményes formájává vált.

Központi témaként foglalkozik a kötet a falvak párhuzamos társadalmi világainak kialakulásával is, leginkább a nem roma és roma népesség viszonyrendszerében. Részleteiben tárul elénk, ahogy a rendszerváltás után a roma lakosság kiszorult a formális munkaerőpiacról, miközben a falusi társadalom alsó rétegei között is erősödtek az etnikai alapú határvonalak.

A történeti rekonstrukcióban a parasztok mint a hagyományos falusi normák letéteményesei jelennek meg, akik az ipari munka világába integrálódtak, de identitásukban megőrizték agrárgyökereiket. Velük szemben a „cigányok” fokozatosan kiszorultak a falusi világ peremére, ahol a stigmatizáció, a kontroll, a térbeli és szimbolikus elkülönítés egyre erősebb lett. E rész érdeme, hogy nem egynemű roma közösségként ábrázolja a vizsgált csoportokat, hanem differenciált módon mutatja be a belső rétegződést, a túlélési stratégiákat és a mobilitási esélyeket. Az „élet a falun belül” és „kívül” alcímek alatt bemutatott társadalmi térkép hangsúlyozza, hogy az etnikai és osztályalapú elkülönülés nemcsak a települések között, hanem azok belső szerkezetében is jelen van.

Az utolsó fejezetben a szerző a falusi társadalom hosszú távú változásait követi végig: hogyan alakultak át a megélhetési stratégiák a szocializmusban, és hogyan jelentek meg új formák a rendszerváltás után. Az „elfoglalt falu” koncepciója szerint egyes falvakban a roma lakosság arányának gyors növekedése, a nem roma lakosság elvándorlása és az új, etnikai alapú lakótérszerkezet olyan társadalmi átalakulást idéz elő, amely újfajta térhasználatot, normákat és értelemszerűen konfliktusokat eredményez. Külön figyelmet kap a falun belüli mobilitás és differenciálódás: még az aprófalvak zárt világán belül is megfigyelhető egyfajta „rétegződő gettó”, ahol egyes családok sikeresebbek a helyi kapcsolati hálók kiaknázásában, míg mások mélyebb nyomorba süllyednek.

Ez utóbbi fejezetcsoport, a kötet harmadik nagy egysége talán a legfontosabb a gettósodott falvak belső társadalmi világának megértéséhez, amely szerint a kirekesztés nemcsak kívülről jön, hanem az érintett közösségek belső világában is strukturálódik. A munkaerőpiaci marginalizáció, az (etnikai) szegregáció és a falun belüli rétegződés összeérő folyamatokat alkotnak, amelyeknek egy párhuzamos társadalom az eredménye, sajátos normarendszerrel, intézményi viszonyokkal és térhasználattal.

Kritikai észrevételek

Virág Tünde kötete a magyar szociológiai hagyományhoz híven annak kiváló példája, hogyan lehet a helyi társadalmak életét érzékenyen és részleteiben feltárni. A kötet logikailag jól strukturált, tartalmilag koherens, módszertanilag igényes, saját fogalmaiban is végig konzekvens. Mindössze néhány ponton fogalmazhatók meg vele kapcsolatban kritikai észrevételek, amelyek közel sem valamiféle minőségi hiányra utalnak, sokkal inkább reflexióként kezelendők.

A szerző a falusi társadalmak deprivált, leszakadó csoportjaira összpontosít, így értelemszerűen alig esik szó a (helyi) „középréteg” vagy más státuszmegtartó rétegek szerepéről. Azok a háztartások, amelyek valamiképp képesek voltak alkalmazkodni a rendszerváltás utáni kihívásokhoz (akár jövedelmező mezőgazdasági vagy kisvállalkozói tevékenység révén), nem igazán jelennek meg hangsúlyosan a kötetben, e szereplők ugyanakkor fontosak lehetnek a helyi normarendszerek és társadalmi viszonyítási pontok megértéséhez.

Szintén megemlíthető, hogy bár a roma közösségekről szóló szövegrészek érzékenyen reflektálnak a belső különbségekre, ezeket a kötet nem bontja ki részletesen sem gazdasági, sem kulturális szempontból, így például mintha nem jelennének meg élesen a vallási, generációs vagy migrációs tapasztalatokon alapuló belső tagoltságok. Pedig e differenciák bemutatása árnyalhatná valamelyest a „gettó” fogalmát.

E kritikai észrevételek természetesen nem vonnak le a kötet érdemeiből, sokkal inkább a jelentőségét és mélységét emelik ki azáltal, hogy továbbgondolásra késztető kérdéseket nyitnak meg az olvasó előtt.

Virág Tünde Kirekesztve című kötete egyszerre szól a szociológiai szakmának és a szélesebb közönségnek. Talán legnagyobb erénye, hogy a tudományos igényességet kiválóan ötvözi a terepkutatói empátiával és ezek közérthető bemutatásával. Érzékeny terepmunkája és mélyreható társadalomismerete lehetővé teszi, hogy a rurális marginalitás és a falusi gettósodás folyamatait úgy tárja fel, hogy közben a helyi közösségek saját logikáját is érthetővé tegye az olvasó számára.

A kötet így nemcsak szociológiai szempontból jelentős azáltal, hogy új megközelítésekkel és gazdag empirikus anyaggal járul hozzá a perifériák és a roma közösségek vizsgálatához, hanem gyakorlati és erkölcsi üzenetet is hordoz, mivel implicit kérdései elkerülhetetlenül érintik a társadalmi igazságosság és az esélyegyenlőség problémakörét. Ezzel együtt a szakpolitikai döntéshozók és a civil szervezetek számára is fontos tanulságokkal szolgál a kirekesztettség és a társadalmi mobilitás összefüggéseiről.

A kötet végső üzenete pedig túlmutat a szűk értelemben vett tudományosságon: erkölcsi felhívást intéz a magyar társadalomhoz. Ahogyan Virág is fogalmaz: „A többségi társadalom azzal, hogy gyakorlatilag teljesen elszigetelte, kirekesztette a falu egész társadalmát, egyben szabad utat engedett annak, hogy a település maga szervezze meg mindennapi világát, életét, alakítsa ki saját szabályait” (Virág, 2010: 255). Az elzárt falvak történetei tehát arra késztetnek bennünket, hogy nézzünk szembe az intézményes és egyéni szinten is működő kirekesztés felelősségével, és gondoljuk újra, mit jelent valóban befogadó társadalmat építeni.

Virág Tünde (2010): Kirekesztve. Falusi gettók az ország peremén, Budapest, Akadémiai Kiadó

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat