Absztrakt

Ha az értékek nem ébrednek, nem támadnak fel, akkor soha nem látott katasztrófába rohan az emberiség. A Magyar Szociológiai Társaság volt elnöke a társadalmi együttélés alapkérdéseit társadalom-lélektani, szociológiai és filozófiai alapokon vizsgálja 2023-ban megjelent művében. Csepeli György Értékek ébresztése című könyvének recenziója az Isten utáni iszonytató űrről: korunk kihívásairól és a lehetséges megoldásokról.

Kulcsszavak: értékek, nemzet, modernitás, Kelet-Közép-Európa

DOI: 10.56699/MT.2025.1.8

A társadalmak évszázadokon, ha nem évezredeken át hagyományokat követve éltek. Az emberek, családok, törzsek, kisebb-nagyobb politikai szerveződések a hagyományt követték, a hagyományba való bekötöttségük jelentette a tájékozódási és döntési alapot. Valamikor az 1960-as évek környékén egyfajta kataklizmának lehettünk tanúi, amely a hagyományok követése helyébe a döntés kényszerét állította. Egyrészt felszabadította az egyént és az emberi közösségeket a hagyomány járszalagjából, másrészt megterhelte a saját tájékozódás, döntés és a következmények kezelésének kötelezettségeivel. Peter L. Berger, a 20. század egyik legnagyobb vallásszociológusa ezt a paradigmatikus váltást az „eretnekség kényszerének” nevezte. A saját döntések meghozatalának súlyos feltételei vannak. Tájékozódási és kommunikációs képességre, tudásokra, flexibilitásra stb. van szükség, hogy a körülmények és a saját meggyőződések mérlegelését követően döntést hozzunk. A döntési kényszerek felszabadító és egyben fárasztó korszakát modernitásnak nevezhetjük. Az utóbbi évtizedek ellenben azt mutatják, hogy az emberi közösségek és a nagy intézmények is belefáradtak a kutatás, értelmezés és következtetés munkálataiba. Megkérdőjeleződött a tiszta ész, a kritikus tudomány és a közjót kereső társadalmi diskurzus. Valamiképpen sorsszerűen vagy a történelem nehezen érthető széljárásai következtében az egyéni és közösségi orientáció alapja a divatok, trendek és a védettség buborékjai lettek, amelyekben már sem a hagyomány, sem a mérlegelő értelem nem játszik szerepet. Más szóval a hagyomány és az értelmet kereső racionális diskurzus által képviselt és fenntartott értékek jelentősége eltűnni látszik. Egy bibliai képpel: Jézus alszik a viharos tengeren hánykolódó csónakban, a tanítványok rettegnek, és felébresztik a Mestert: „Uram, elveszünk!” (vö. Mk 4,35–38).

Csepeli György is ébreszteni akar könyvével, értékeket ébreszteni, mert a kortárs társadalmi viszonyok elemzései során arra jut, hogy ha az értékek nem ébrednek, nem támadnak fel, akkor soha nem látott katasztrófába rohan az emberiség, amelynek apokaliptikus kimenetele a gondolkodó ember számára aligha kétséges. Akik követik a szerző munkássá- gát, tudhatják, hogy társadalom-lélektani, szociológiai és filozófiai alapokon állva minden jelentősebb könyvében a társadalmi együttélés alapkérdéseit feszegeti. Rendelkezik azzal a műveltséggel és bátorsággal, hogy nagy kérdéseket tegyen fel, anélkül, hogy beleveszne az értelmezések és felvetések sokaságának bozótosába. Jelen kötetében olyan szerzőkre alapozza megfontolásait, mint Hankiss Elemér, Bibó István, az imént említett Peter L. Berger vagy Geert Hofstede. Ők azonban ritkán láttak ki saját diszciplínájuk határain túlra. Az általuk is inspirált Csepeli azonban nemcsak túllép a társadalomelmélet határain, hanem olyan transzdiszciplináris tárgyalásmódot alkalmaz, amelyben a természettudományok, a mechanika, a környezettudomány felvetései organikusan illeszkednek a következetesen végigvitt gondolatmenetekbe.

Csepeli könyve elején leszögezi: „Az értékek paradox ontológiai státusza lehetőséget ad arra, hogy áthidalható legyen a természet- és társadalomtudományokat egymástól elválasztó érvezredes szakadék” (47).

A fő problémát vagy fő kérdést, amelyre választ keres, Nietzschére hivatkozva így fogalmazza meg: folytathatatlanná vált az emberi élet a földön, mert az ember által megölt Isten után iszonytató űr keletkezett, amelyben az ember elveszítette tájékozódóké- pességét. „Új értékekre” lesz szüksége (11). A könyv első fejezete (Az értékek ébresztése) végigveszi azokat a kortárs kihívásokat, amelyek arra szorítják a gondolkodó főket és a másokért felelősséget viselő – s remélhetőleg vállaló – embereket, hogy újra megalapozzák az együttélés értékrendszerét. A digitalizációtól a járványokon, a menekültválságon és a populizmuson át a létfelejtésig terjed korunk látlelete.

A következő fejezetekben – összesen tizenötben – egy-egy értékekre vonatkozó, azokkal szoros kapcsolatban álló dimenziót mutat be a szerző. Szabadság, evolúció, megismerés, vallás, kultúra stb. Minden ilyen, tíz oldal körüli fejezet olybá tűnik számomra, mint a Via Appia nagy járókövei, amelyeken lépkedve egész Itáliát átszelhette az utazó. Robusztus kövekről van szó, melyek lehetővé teszik, hogy a közlekedő, a menetelő, a zarándok vagy a menekülő haladjon, elérje célját. De egyik ilyen kőből sem lehet várat vagy hajlékot építeni, amelybe beköltözhetnénk, felhagyva a haladással. És amint a Via Appiáról mondják, hogy a kövei olyanok, mintha összenőttek volna, úgy ezekre a fejezetekre is igaz, hogy önmagában mindegyik fontos és nélkülözhetetlen, de magát a választ, az értékek ébresztését összenőve kínálják az olvasónak.

Számos olyan mondattal találkozhat a kötet olvasója, amely megszólítja, megfogja, és amelyet szívesen jegyez fel magának, vagy posztol a közösségi média valamelyik platformján. Az egyik ilyen összefoglaló állítás így hangzik: „Az értékek a tudatos, kritikusan gondolkozó, autonóm ember eszközei, melyek révén ellenállhat a külső és belső kényszerekkel szemben.” (31). Az értékek tehát létezhetnek ugyan a Bibliába, Szókratészbe, Shakespeare-be vagy éppen a nemzeti és nemzetközi emlékezet hőseibe vésve, ám az értékekkel való kapcsolatfelvételre csak az képes, aki érdeklődik, akinek a megélt valóságával szemben kérdései merülnek fel, és aki nem akarja vagy nem akarja többé, hogy egyszerűen bólogasson mások szavára, és arra menjen, amerre sodorják az események. Drámai látni, hogy a „modernizáció vesztesei a világ sok pontján a vallási fundamentalizmust választva elutasítják a szekuláris önérvényesítést” (53). Ebben az állításban jelen van a vallás árnyalt értelmezése, amelynek már semmi köze a sötét középkorhoz vagy a jelen klerikalizmusához, hanem a vallást transzcendens forrásnak és támasznak látja az értékekkel való találkozáshoz. A „szekuláris” pedig a lehető legtávolabb van attól a vallás- és egyházellenes politikai programtól, amely a saját hatalmi érdekeinek érvényesítése elől kívánta eltakarítani a vallási akadályokat, a francia forradalomtól a fasizmuson át a kommunizmusig.

A kötet viszonylag hosszan tárgyalja a világ és benne a magyar társadalom értékrendszerének jellegzetességeit és változásait. Bőségesen támaszkodik a World Value Studies kutatási hagyományaira és eredményeire, melyeket a 2021-ben elhunyt amerikai szociológus, Ronald Inglehart munkássága fémjelez. Ha csak Európára koncentrálunk, az eredmények azt támasztják alá, hogy viszonylag jelentős eltérés mutatkozik a kontinens különböző régiói között. Csepeli György Szűcs Jenő középkorral foglalkozó történész Európa történelmi régióiról írott esszéjére hivatkozva magyarázza, miként és miért léteznek és miért olyan tartósak az értékpreferenciák közötti regionális különbségek. A szerző ebben és más vonatkozásban is vissza-visszautal Hankiss Elemér írásaira.

A magyar társadalom értékrendszerének bemutatásában és értelmezésében újra találkozhatunk azokkal a felvetésekkel és állásfoglalásokkal, melyeket Csepeli korábbi műveiből már ismerhetünk. Az európai értékrendszer-kutatás adataira is alapozva mutatja be a szerző a „magyar nyomorúságot” és a negativizmus kínzó jelenlétét (84–111). A negativizmus nyolc dimenzióját dolgozza ki. Az első a magyarrá tett tér, a Nagy Magyar Alföld virágzása és török általi elpusztítása, amelynek következménye a „pusztai lét metafizikai üressége” (90). A második a Pató Pál-i ráérés. A harmadik a kollektív Másik tagadása, amely létrehozza és fenntartja az alapvető és idegesítő „egyedül vagyunk” élményt, és amelyet persze sikeresen lovagolhat meg mindenféle populista politika, de akár bármely intézményi vezetés is. Ehhez kapcsolódik a nyelvbezártság alaptapasztalata, minthogy a magyar nyelv minden szempontból magányos sziget az indoeurópai és szláv nyelvek tengerétől körülvéve. A negyedik dimenzió a test tagadása és destruálása, amely az öngyilkosságban és az egyéni egészségmegőrzés semmibevételében nyilatkozik meg. Az ötödik a „sarcmentalitás”, amely a hitelmentalitás ellentéte. Előbbi a kiszolgáltatottsági viszonyrendszert és kultúrát stabilizálja, utóbbi pedig a bizalom és együttműködés modelljét. A hatodik dimenzió a közösség tagadása abban az értelemben, hogy a magyar közgondolkodás tipikusan nem ad esélyt a saját erőből való fölemelkedésnek. A Himnusz a legjobb példa erre a magába forduló és mindennek teljességgel kiszolgáltatott kollektív depresszióra (94–95). A hetedik dimenzió az „üres individualizmus”, melyet Hankiss nevezett így. A senkire tekintettel nem lévő ember túlélési stratégiája ez, amely nem támaszkodik sem értékekre, sem mások figyelembevételére. Végül a nyolcadik a Bibó által elemzett „hamis realizmus”, amely a kollektív emlékezetben átörökített téveszméket tekinti valóságnak, ami azzal a következménnyel is jár, hogy nem valós kérdésekre keres válaszokat, hanem további illúziókat kerget, és – ha szabad egy németes szójátékkal élni – Lösungok helyett Losungokat, azaz megoldások helyett jelszavakat gyárt.

A kötet zárófejezetétől azt várhatná az olvasó, hogy összefoglal és kiemel. Hogy megmondja nekünk vagy akár helyettünk a választ korunk legfontosabb kérdésére: mit tudunk a trónusáról eltávolított Isten hiányára válaszolni? A szerző azonban erre nem vállalkozik, következetesen ragaszkodva ahhoz a reményéhez, hogy olvasói autonóm gondolkodó emberek, akik maguk keresnek és találnak választ a kötet értékek körül tapogatódzó állításai és inspirációi mentén. Ugyanakkor talán mégsem tekinthetjük jelentés nélkülinek azt a tényt, hogy a kötet utolsó, tizenhetedik fejezete az altruizmusról szól. Csepeli ugyan nem szereti a túlzó kifejezéseket, alig használja a „leg-” előtagot, ez a fejezet mégis – legalábbis számomra – azt sugallja, hogy itt a legfontosabb, legalapvetőbb értékről van szó.

Ebben a fejezetben a szerző megkülönbözteti a parokiális altruizmust a kiterjesztett altruizmustól. Az altruizmus lényege az, hogy az egyén vagy éppen egy közösség lemond saját érdekeiről, hogy a másik, illetve a másik közösség túlélhessen. Hősiességről van szó, amely azonban nem vak és irracionális. Aki lemond a saját érdekeiről, abban a tudatban teszi, hogy ezzel valamely nagy érték mellett tesz tanúságot, és a saját hátránya mások előnyére szolgál. A parokiális kifejezés rokonságot, nyelvi vagy más érdekközösséget jelent. A kiterjesztett altruizmus ezen túllép. „A kiterjesztett altruisták a memetikai úton közvetített kulturális rátermettség növeléséhez járulnak hozzá” (200). Itt tehát másról van szó, mint a saját közösség túlélésének áldozathozatallal történő elősegítéséről.

Arról van szó, hogy általános értékek mellett törünk lándzsát olyanok érdekében is, akik csak áttételesen tartoznak hozzánk, akiknek csak a puszta emberségünk alapján vagyunk rokonai. Mindkét altruizmusra számos történelmi példa adható, és ma sem hiányoznak ezek teljesen, de ha értékek ébresztéséről van szó, akkor a könyv gondolatmeneteit követve elsősorban az altruizmus válfajainak az ébresztésére gondolhatunk.

Az altruizmus szűkebb és tágabb köreinek elkülönítése mellett a fejezet egy másik altruizmusdimenziót is tárgyal. Csepeli itt is két típust különböztet meg: az autochton és a mindennapi altruistákat. Előbbiek olyan regionális vagy a közelebbi közösséghez tartozó hősök és szentek, akik az emberi együttélés alapértékeiből valamit hősies fokon képviseltek és valósítottak meg, s ezért ugyan saját életükkel fizettek, de áldozatukkal a közösség emlékezetébe vésték az adott értéket. Ezek a példák halhatatlanok, mert a különböző korok gondolkodói valahogy újra és újra rátalálnak egyikre-másikra, és újra emlékezetbe idézik őket. E hősök vállán, az általuk hitelesen és meggyőzően képviselt értékekhez igazodva élnek közöttünk a mindennapi, halandó altruisták. Őket talán csak a közvetlen környezetük ismeri (el), mégis nekik köszönhető, hogy az emberi megértés, szolidaritás és irgalom értékei és mintái nem vesztek ki teljesen érdekvezérelt és kiüresedett társadalmainkból.

Csepeli könyvét el kell olvasniuk azoknak, akik nemcsak érteni szeretnék a kortárs kulturális és társadalmi változásokat, hanem el is szeretnének igazodni köztük, és cselekvésük számára értékorientációt keresnek. Ám csak lassan, türelmesen és egymással beszélgetve, vitatkozva szabad olvasni, hogy a felvetett szempontok gazdagsága a maga mélységében is elérhesse azokat, akik szeretnének felébredni, az értékek jelentőségére ráébredni.

Csepeli György: Értékek ébresztése, Budapest, Kocsis Kiadó Zrt., 2023

Absztrakt

2017 és 2019 között az EMMI felkérésére a Magyar Addiktológiai Társaság szakmai segédletet készített a korai kezelésbevétel nemzetközi kontextusáról, hazai és nemzetközi gyakorlatáról, valamint módszertani ajánlásokat fogalmazott meg a területen dolgozó szakemberek számára. Erre alapozva képzési program kidolgozására, 2021–2022-ben pedig pilotprojekt megvalósítására került sor. Jelen tanulmányban e projektről, a módszertanról és az értékelő/monitorozó tevekénység elsődleges eredményeiről számolunk be, továbbá a kezdeményezés fenntarthatóságával kapcsolatos javaslatokat is teszünk. A projekt tapasztalatai alapján elmondható, hogy a megvalósításba bevont szakemberek a teljes futamidő során együttműködtek, és pozitívan értékelték a szakmai fejlődést, a tudás és a kompetenciák bővülését. Érzékenységük és problémalátásuk árnyaltabbá és proaktívabbá vált, fokozódott a motiváció a kliensek specifikus ellátásba irányítására. A különböző szakmacsoportok közötti kooperáció előmozdításának eszközei azonban szegényesek. A hosszú távú fenntarthatóság proaktív szakmapolitikai erőfeszítések nélkül nem biztosítható.

Kulcsszavak:korai kezelésbevétel, szakmaközi együttműködés, képzés, szupervízió, értékelés

DOI: 10.56699/MT.2025.1.4

A korai kezelésbevétel olyan speciális beavatkozások gyűjtőfogalma, melyek azokat a rizikócsoportokat célozzák meg, amelyek tagjai érintettek valamely ártalmas viselkedés szempontjából. A pszichoaktív szerek használatára vonatkozóan ez azt jelenti, hogy a személlyel még időben, „korán”, azaz szerhasználói „karrierjének” egy viszonylag korai szakaszában lépünk kapcsolatba, hogy megelőzzük állapotának a romlását, a függőség és egyéb mentális betegségek kialakulását, valamint a szerhasználatból eredő ártalmakat és az életvitel jelentős megromlását (Kaló–Kun, 2018; Kendall–Kessler, 2002; Koposov et al., 2005; Liddle et al., 2004; Tait et al., 2002). A korai kezelésbevétel célja az egészségagatartás és a szociális funkciók erősítése, az információátadás, a kezeléssel kapcsolatos motiváció növelése és az el- látórendszerbe vetett bizalom építése. A korai kezelésbevétel, amennyiben az ellátások kontinuumának perspektívájából tekintjük, hídszerepet tölt be a prevenció és a kezelés/ellátás között.

A szakirodalom szerint (Health Canada, 2006; NSW Department of Health, 2005) a korai kezelés- bevételi technikák sikeresen alkalmazhatók nem addikcióspecifikus ellátásokban, például a háziorvosi praxisban, munkahelyeken, gyermekvédelmi intézményekben, szociális szolgáltatásokban, sürgősségi ellátásban, szabadidős helyszíneken és internetes platformokon. A korai kezelésbevételi tevékenység két legfontosabb tartalmi pillére a probléma időben való felismerése és a kliens továbbirányítása (referral) megfelelő specifikus ellátásokba. E két tényező egyidejű figyelembevétele és sikeres megvalósítása számos szervezeti és tágabb kontextuális tényezőtől függ, s biztosításuk elengedhetetlen feltétele a későbbi korai kezelésbevételi tevékenység eredményességének. Korábbi jó gyakorlatok alapján (NSW Department of Health, 2005) az eredményesség szempontjából kulcsfontosságú a szervezetek együttműködése, melynek alapja a tisztelet, a partnerség, a koordinált munka, illetve az egymástól tanulás, és mindezt a kliensek, a munkatársak és a közösség iránti felelősség vállalásának kell kísérnie.

A korai kezelésbevételi tevékenység a gyakorlatban számos akadályba ütközik. Ezek az akadályok ismerethiányból, az intézményi kultúrák eltérő működéséből, valamint a jogszabályi környezet sajátosságaiból erednek. Egy 2018-as tanulmány (Valaitis et al., 2018: 4) hét intézményi tényezőt azonosított, melyek megléte javítja, míg a hiányuk jelentékeny mértékben rontja a különböző intézményi szereplők közötti együttműködés lehetőségeit:

1. egyértelmű mandátum (felelősségkör), célrendszer és jövőkép meghatározása az együttműködő partnerek viszonylatában;
2. stratégiai koordinációs és kommunikációs mechanizmusok megléte;
3. a formális szervezeti vezetők példaadása;
4. az együttműködést előnyben részesítő szervezeti kultúra megléte;
5. a rendelkezésre álló források optimális felhasználása;
6. az emberi erőforrás optimális és célirányos felhasználása;
7. a programok és szolgáltatások kollaboratív eljárásrendben történő megvalósítása.

A fenti tényezők dinamikus kölcsönhatásban fejtik ki hatásukat, és valamennyi esetben további hatótényezők is azonosíthatók, például az adott szektorban a dolgozók képzettségi előzményei, megelőző munkatapasztalatok és általában a szakpolitikai kontextus.

További befolyásoló tényező a megközelítés társadalmi elfogadottsága. Hazánkban az addikciós problémákkal kapcsolatosan a társadalom rendkívül elutasító álláspontot képvisel, ez egyértelműen tükröződik az elmúlt évtizedekben végzett drogepidemiológiai vizsgálatok eredményeiben (Paksi et al., 2021; Felvinczi et al., 2021). Mind az alkoholproblémával küzdőkkel, mind az illegális szerek használóival kapcsolatban a magyar népesség több mint 80 százaléka markánsan elutasító attitűdöket tanúsít, amennyiben az elutasítás nagyságrendjét a Bogardus-féle társadalmi távolság skála szomszédsági viszonyok elfogadására/elutasítására vonatkozó tételével mérjük (Felvinczi et al., 2021).

A Magyar Addiktológiai Társaság által megvalósított pilotprojekt előzményei és a megvalósítás tapasztalatai

A kábítószer-probléma kezelésével kapcsolatos kormányzati intézkedések koordinációjáért felelős minisztériumi szervezeti egység több fejlesztési projektet is kezdeményezett 2017 és 2019 között. Ezek egyike a korai kezelésbevétel nemzetközi kontextusának feltárását és módszertani ajánlások megfogalmazását, e tapasztalatok alapján képzési program kidolgozását, valamint egy konkrét magyarországi helyszínen pilotprojekt keretében a korai kezelésbevételi gyakorlat megvalósítását és a folyamat monitorozását célozta.

Az alábbiakban a pilotprojekt tanulságait összegezzük, majd általános megfontolásokat fogalmazunk meg egy ilyen jellegű kezdeményezés szélesebb körű megvalósításának lehetőségeiről és korlátairól.

A helyszín kiválasztása

A pilotprojekt helyszíneként olyan közepes-kis népességszámú települést kerestünk, ahol van egészségügyi alapellátás, nem addikcióspecifikus szociális és/vagy gyermek- védelmi alap, szakellátás, valamint az egészségügyi és szociális ágazathoz tartozó addiktológiai ellátás (kórházi osztály és/vagy járóbeteg-ellátás, alacsonyküszöbű/közösségi ellátás). Szükségesnek tartottuk továbbá, hogy a helyi szakemberek elkötelezettek legyenek az addikciós problémák és korai kezelésbevételi technikákkal zajló kezelésük iránt. A strukturális, intézményi szempontoknak több település is eleget tett, azonban végül, főleg a helyi szakemberek kinyilvánított motivációját szem előtt tartva, a választás Balassagyarmatra és a környező járásra esett.

A pilotprojekt megvalósításának egyes lépései

Toborzás

A helyszín kiválasztását követően korábbi szakmai kapcsolati hálónk igénybevételével kerestük azt a kulcsszemélyt, aki ismeri a helyi szolgáltatóspektrumot, és akitől azt vártuk, hogy segít a pilotprojektben részt vevő szakemberek toborzásában.

A toborzási tevékenység viszonylag zökkenőmentesen zajlott a nem addikcióspecifikus szociális és gyermekjóléti ellátások szakemberei, valamint a védőnői szolgálat körében, azonban jelentős nehézségekbe ütköztünk az alapellátásban dolgozó orvosok tekintetében. Ez utóbbi szakmacsoport időhiányra, kompetenciaproblémákra, az egészségügyi szolgáltatások folyamatos átszervezéséből adódó nehézségekre és a Covid-járvánnyal összefüggő többletfeladatokra hivatkozva zárkózott el az együttműködéstől. A toborzás eredményeképpen összesen tizenhét, a szociális-gyermekjóléti területen és az egészségügyi alapellátásban dolgozó kollégával sikerült elkezdenünk az együttműködést.

Képzési tevékenység

A pilotprojekt eredményes megvalósítása érdekében a korábbi fejlesztések eredményeire támaszkodtunk, így a korai kezelésbevétel támogatását szolgáló kézikönyvre és a képzési tapasztalatokra.

A képzési alkalmak két eltérő csoportot céloztak meg: egyfelől a területen tevékenykedő, addikcióspecifikus ellátást biztosító szervezetek munkatársait, másfelől nem addikcióspecifikus ellátásokban dolgozó kollégákat.

Képzés addikcióspecifikus ellátást nyújtó szervezetek munkatársai számára

A képzés során a pilotprojekt általános célkitűzéseinek bemutatásán túl arra törekedtünk, hogy addiktológiai felfrissítő képzés valósuljon meg, valamint a területen dolgozó kollégák a Magyar Addiktológiai Társaság szakértőinek bevonásával vitathassák meg az aktuális helyzet legjelentősebb kihívásait. Ezek közé tartozott egyfelől a kliensek problémáinak súlyosbodása, mely részben a pandémiával függött össze, másfelől az addiktív viselkedések spektrumának szélesedése (viselkedési addikciók terjedése, különös tekintettel az okoseszközök használatára és az intenzív/problematikus internethasználatra, új pszichoaktív anyagok használatára és a rendszeresen előforduló kettős diagnózisú kliensekre). A szociális/gyermekjóléti terület súlyos alulfinanszírozottságából eredő problémák széles körét sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A képzés elsősorban a Magyar Addiktológiai Társaság által készített szakmai anyagban (Felvinczi–Sebestyén, 2018) található általános és specifikus szakmai ajánlásokra támaszkodott.

Képzés nem addikcióspecifikus ellátást nyújtó szervezetek munkatársai számára

A nem addikcióspecifikus ellátást biztosító szolgáltatások/szervezetek munkatársai esetében a képzés a korai kezelésbevétel elméleti megfontolásainak és a sporadikusan létező hazai gyakorlatnak a megismertetésére fókuszált. Különös hangsúlyt helyeztünk az intézményi szereplők lehetséges feladatainak áttekintésére, a hiányzó kompetenciák azonosítására, valamint a gyakorlati megvalósítási lehetőségek tartalmi és technikai elemeire. A képzés e kör esetében több lépcsőben valósult meg, egyre inkább mélyítve az ismereteket és gyakorlati kompetenciákat azzal kapcsolatban, hogy az eltérő szervezeti, ágazati pozíciókban dolgozó kollégák miképpen tudják hasznosítani mindennapi munkájuk során a korai kezelésbevétel jól működő gyakorlatából származó tapasztalatokat, ajánlásokat. A képzés ez esetben is a Magyar Addiktológiai Társaság által készített szakmai anyagra támaszkodott (Felvinczi–Sebestyén, 2018), kiemelt hangsúlyt helyezve az alábbi témakörökre:

• addiktológiai alapismeretek erősítése;
• hatékony intézményközi együttműködések kialakítása;
• a lakosság támogatása az ellátó intézményekről való ismeretszerzésben és a szol- gáltatások igénybevételében;
• támogató, bizalmi légkör kialakítása a klienssel;
• alapismeretek megszerzése a korai kezelésbevételről és a módszerek alkalmazása;
• hosszú távú együttműködés kialakítása a szakellátásba irányított

A képzés másik fontos elemét a pilotprojekt megvalósítását kísérő folyamatos szupervíziós alkalmak jelentették. Ezek segítették a szakembereket a megfelelő módszerek alkalmazásában, hogy a kliensekben tudatosodjanak, majd rendeződjenek addiktív zavaraik, és megfelelő, specifikusabb ellátási formákba sikerüljön továbbirányítani őket. A szupervíziós alkalmak gerincét az esetek, illetve a hozzájuk kapcsolódó személyes és szakmai reflexiók képezték.

Folyamatos kliensellátás és tevékenységadminisztráció

A pilotprojekt megvalósítási szakaszában az egyes nem addikcióspecifikus ellátásokban folyamatosan zajlott a kliensekkel az adott szolgáltatási szegmensre jellemző tevékenység. A résztvevők feladata az volt, hogy addiktológiai probléma gyanúja esetén a kép- zésben tanultak alkalmazásával tárják fel a problémát, dolgozzanak a tudatosításán és a megfelelő ellátási modalitás megtalálásán. Egyértelműen nem addiktológiai esetkezelési, hanem esetazonosítási, továbbirányítási és minimális intervenciós feladatokat kaptak a kollégák a már látótérbe került ügyfelek esetében. Ez nem jelentette az esetszám növekedését, csak az addiktológiai szempont beemelését az ellátásba, gondozásba.

A tevékenységadminisztráció során a kliensek azonosítása a TDI- (Kezelési Igény Indikátor) kódnak megfelelően történt, így lehetőség nyílt duplikációmentesen nyomon követni az ellátásokban megjelenő, addiktológiai vetületet is hordozó klienseket. A tevékenységadminisztráció szempontrendszere az alábbi témaköröket fedte le:

• kliensadatok;
• az ellátásba kerülés módja;
• a kliens által hozott probléma;
• a segítő által azonosított problémák;
• a beavatkozás során alkalmazott technikák;
• a beavatkozás során alkalmazott kommunikációs elemek;
• a továbbirányítás ténye.

A tevékenységadminisztrációs rendszer kialakítása során a szociális és gyermekjóléti ellátásokban alkalmazott információgyűjtési technikákra támaszkodtunk, a kialakított adatgyűjtési rendszer szolgáltatói oldali megfelelőségét pedig a bevont szakemberekkel folytatott intenzív konzultáció révén biztosítottuk.

Értékelés

A pilotprojekt keretében valódi eredményességértékelésre nem volt lehetőségünk. Az értékelőmunka a bevont szakemberek személyes percepcióit tárta fel abból a szempontból, hogy a kompetenciák bővülése, illetve a képzési és gyakorlati megvalósítás során szerzett tapasztalatok mennyire relevánsak és hasznosíthatók a mindennapi munkában. (Kaló et al., megjelenés alatt).

Az adatok elemzése alapján megállapíthattuk, hogy a szakmai ajánlások relevanciáját és megvalósíthatóságát, illetve a kompetenciákban történt személyes fejlődést eltérő módon értékelték a megkérdezettek, bár voltak pregnáns, egybehangzó tapasztalatok.

A korai kezelésbevétellel kapcsolatos ismeretek és gyakorlatok, valamint a klienssel közös támogató, bizalmi légkör kialakítása különösen fontosnak és relevánsnak bizonyult a különböző adatforrások tanúsága szerint.

A résztvevők arról számoltak be, hogy az esetleges szerhasználati problémákról vagy a szükséges viselkedésváltozásról sikerült nyíltabban és/vagy hatékonyabban kommunikálniuk klienseikkel azokban a helyzetekben, amelyekben a szűrést, a motivációs interjút és a család bevonását alkalmazták munkájukban, illetve a korai kezelésbevétel szemléletével összhangban cselekedtek, reflektálva szakmai működésükre.

Viszonylag háttérbe szorult a szakellátásba irányított klienssel kapcsolatos hosszú távú együttműködés kialakítása, biztosítása (a megkérdezettek nem annyira érezték fontosnak, és kevésbé is tudták megvalósítani a napi gyakorlat során; Kaló et al., megjelenés alatt).

A pilotprojekt általános tapasztalatai és konzekvenciái, a fenntarthatóság kritériumai

A pilotprojekt összességében beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ennek ellenére nem tekinthetjük minden elemében sikeresnek. A legnagyobb problémát – a hiányzó ismereteken és gyakorlati készségeken túl – a következő területeken észleltük:

• valamennyi érdekelt fél bevonásával megvalósuló szakmaközi koordináció, központi szakmapolitikai támogatás,
• valamint a probléma relevanciájának valamennyi érdekelt fél körében történő felismerése.

Az alábbiakban röviden elemezzük e két kulcsfontosságú tényezőt, majd áttekintjük, hogy általában milyen előfeltételei vannak egy fejlesztési projekt intézményesülésének.

A szakmaközi koordináció elvi fontossága és gyakorlati hiánya

A pilotprojekt megvalósítása céljából kiválasztott helyszín eleget tett minden előzetesen megfogalmazott intézményi elvárásnak. A szakemberek, akikkel előzetesen több körben egyeztettünk, minden szempontból motiváltak voltak. Azonban már a korai egyeztetési fázisban is fény derült arra, hogy bár a nem addikcióspecifikus szociális és gyermekjóléti ellátásban dolgozó kollégák együttműködési készsége mind egymással, mind az egészségügyi szektorban dolgozókkal roppant nagy, hasonló nyitottságot az egészségügyi alapellátásban vagy a járóbeteg-ellátásban dolgozók részéről nem tapasztalnak. A területen dolgozó háziorvosok, házi gyerekorvosok közül senki nem vállalta a projektben való részvételt. Az előzetes egyeztetések során ugyan többen elismerték a probléma jelentőségét, valamint azt is, hogy az addiktív zavarral küzdők valóban megjelennek a szóban forgó ellátási formákban, azonban többnyire az volt a véleményük, hogy a beteg addiktív zavara nem tartozik az alapellátásban dolgozó orvosokra, nincs felhatalmazásuk ezzel kapcsolatban kérdéseket feltenni vagy javaslatokat megfogalmazni, hiszen e szempontok csak a betegek ellenállását váltanák ki. Felmerült az a szempont is, hogy teljesen szükségtelen az addiktív zavarokkal összefüggésben „felkavarni az állóvizet”, ugyanis az egészségügyi szegmensben dolgozók nem rendelkeznek tudással az intézményrendszer szereplőivel kapcsolatban, továbbá nem birtokolják azokat az ismereteket, melyek alapján az addiktív zavar súlyosságát képesek volnának megítélni. Az e szakemberek által megélt mindennapi nehézségek több okra vezethetők vissza:

1. Az orvosképzésben az addiktív zavarokkal való foglalkozás még mindig nem tekinthető súlyponti témának (Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar, 2020).
2. Az addiktív problémákkal küzdők, illetve a pszichoaktív szert fogyasztók társadalmi megítélése rendkívül kedvezőtlen, ez az alkoholfüggők és az illegális szerhasználók esetében egyaránt igaz. A magyar társadalom szerhasználattal kapcsolatos veszélyészlelését erős hasítás jellemzi: míg az illegális szerek kipróbálását markánsan veszélyesnek látják, addig a legális szerek tekintetében ez az észlelet kevésbé hangsúlyos (Felvinczi et al., 2021). Ez az általános közvélekedés érvényesül a szakemberek körében is, ha nem is olyan mértékben, mint a társadalomban általában (Demetrovics et , 2005, 2007, 2008; Barth et al., 2007).
3. Az egészségügyi és szociális/gyermekjóléti ellátások közötti együttműködés a kliens érdekében különösen is nehezített a szenvedélyproblémák terén.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy létezik elvi tudás az addikciós problémák koordinált kezelésével kapcsolatban, fel is merül az együttműködés szükségessége, de a gyakorlatban ez csak eseti jelleggel valósul meg, a szakmaközi koordinált fellépés intézményi összetevői hiányosak, gyakran a meglévő lehetőségeket sem aknázzák ki kellő mértékben.

Központi szakmaipolitikai támogatás

A szenvedélyproblémák természetéből adódóan az eredményes problémakezeléshez az érintettek által ismert és elfogadott szakmai iránymutatás, illetve az ennek bázisán kialakuló koordinált fellépés szükséges. A jelenség kezelésével összefüggő szakmai konszenzus azonban önmagában nem kielégítő, főként azért, mert az ellátások túlnyomó többsége központilag szervezett. A képzési portfóliókban (például orvosképzés) a szenvedélyproblémák komplex megközelítése nem elégséges mértékben és szakszerűséggel jelenik meg, az intézményi és jogszabályi környezet nem támogatja az intézményközi és főleg a szektorközi együttműködéseket. Ez megnehezíti a kliensek/betegek szükségletek szerinti ellátását. A szenvedélyproblémával küzdő személyek számos ponton eltérően viselkednek, mint a szomatikus megbetegedésekkel küzdők és/vagy a szociális ellátórendszerben egyéb problémával jelentkezők (például hiányzik a betegségbelátás, nem kellő mértékben motiváltak a változásra). Ugyanakkor azt is fontos felismerni, hogy a szociális ellátórendszerben megjelenő kliensek meghatározó hányadánál jelen van a szenvedélyprobléma is, csak nem ez a vezető tünet, az ellátási folyamatban „felajánlott” probléma. Amennyiben a szakpolitika irányítói felismerik azt a körülményt, hogy az egészségügyi és/vagy a szociális probléma összekapcsolódik bizonyos szenvedélyproblémákkal, akkor vélhetőleg ennek megfelelő ellátási portfólió kialakítására fognak törekedni. A balassagyarmati pilotprojekt tapasztalatai alapján érzékelhető az egészségügyi szegmens relatíve alacsony érdekeltsége, mely értelemszerűen hozzájárult az alacsony részvételi hajlandósághoz. Az érdekeltség hiánya jelentős mértékben annak volt köszönhető, hogy nincs, illetve nem volt központi iránymutatás arról, hogy a szenvedélyproblémák felismerése és megfelelő specifikus ellátásba irányítása feladata az alapellátásnak (a háziorvosoknak). Szintén központi beavatkozást, iránymutatást igényelne az is, hogy a konkrét ellátási modalitásokban egyéb okoknál fogva megjelenő, szenvedélyproblémával küzdő személyeket merre és milyen technikák igénybevételével kellene továbbirányítani. E tekintetben újabb problémára kell rámutatni, nevezetesen az addikcióspecifikus ellátórendszer hiányos, töredezett voltára, sokszor kapacitáshiányára. Ha a háziorvos kiszűri a szenvedélyproblémával küzdő személyt, és egy szakszerűen alkalmazott minimál intervenció segítségével eléri, hogy az ráismerjen a problémára, akkor ezt a kivételes pillanatot fel lehet használni, hogy a klienst specifikus ellátás felé terelje. Ehhez viszont ismerni kellene az ellátást biztosító intézményeket, továbbá kísérni, monitorozni lenne szükséges a következő lépéseket. Ehhez érvényes és naprakész adatbázisokra, valamint a kliens kísérésére kiképzett személyzetre lenne szükség. E viszonylag egyszerű lépéseket azonban csak akkor tudja biztosítani bármilyen nem addikcióspecifikus ellátás, ha a jogszabályi környezet és az intézményi viszonyok lehetővé teszik, sőt, bizonyos esetekben kikényszerítik.

A fenntarthatóság tényezői

Egy fejlesztési projekt intézményesülésének általános feltételei

A fejlesztési projekttel kapcsolatban leggyakrabban megfogalmazódó kritika, hogy az ígé- retes kezdeti lelkesedés, a különböző szinteken megnyilvánuló kreativitás és elkötelezett- ség a projektfinanszírozás elmaradását követően alábbhagy. Ez a tapasztalat a legkevésbé sem tekinthető meglepőnek. A fejlesztési projektek logikája azt diktálná, hogy a sikeres kezdeményezések utóbb az állami, önkormányzati vagy intézményi működés szerves ré- szévé váljanak, hiszen – optimális esetben – bebizonyosodott társadalmi hasznosságuk. Gyakran azonban a fejlesztési projektek nem ezen az átgondoltsági szinten működnek, a pillanatnyi (ez a „pillanat” éveken át is tarthat) finanszírozási lehetőséget maximálisan kihasználják az érdekeltek, azonban a hosszú távú és fenntartható eredményességről nem gondoskodnak. A nemzetközi szakirodalom számos ajánlást fogalmaz meg a fejlesztési projektek fenntarthatóságával kapcsolatban, az alábbiakban ezeket mutatjuk be.

1. Szükséges a hosszú távú és biztonságos finanszírozás feltételeinek biztosítása a sikeresnek bizonyuló fejlesztési projektek esetében.
2. Megalapozott pénzügyi tervre van szükség, amely reálisan és megbízhatóan jeleníti meg a következő periódus anyagi, intézményi és jogszabályi igényeit. Itt is kulcstényező a megfelelő érdekhordozókkal való folyamatos kommunikáció és együttműködés.
3. Megfelelő nagyságrendű forrásokat kell biztosítani a folyamatos értékelési tevékenység érdekében. Az értékelés erőforrás- és időigényes, erre már a tervezési periódusban szükséges gondolni. Különös figyelmet érdemel a folyamatértékelés, ugyanis ez teszi lehetővé, hogy már a pilotperiódusban végre lehessen hajtani a szükséges kiigazításokat, éppen a fenntarthatóság érdekében.
4. Részletes terveket szükséges készíteni, hogy a fejlesztési szakaszból át lehessen lépni az intézményesülés fázisába.
5. Nagyban segíti az intézményesülést, ha az adott fejlesztési projekt illeszkedik a tágabb szakmapolitikai kontextushoz.

A fenti javaslatok általában jelenítik meg a fenntarthatósághoz vezető utat, függetlenül a fejlesztési projekt sajátos tartalmától. A szenvedélyproblémákkal küzdők korai kezelésbevételét célzó fejlesztési projektek esetében a szokásosnál nagyobb körültekintéssel szükséges eljárni, éppen azon tényezők miatt, amelyeket a korábbiakban már említettünk.

Milyen intézkedések lennének szükségesek, amelyek növelnék a korai kezelésbevételi beavatkozások hosszú távú fenntarthatóságának esélyét?

A korai kezelésbevételi beavatkozások, beavatkozásrendszerek kialakítása, a klienspopuláció sajátos szükségleteihez illesztése érdekében mindenképpen szükség van pilotprojektekre. A szenvedélyproblémák sajátos társadalmi mintázódást mutatnak (például Paksi et al., 2021; Horváth et al., 2021), tehát e problémakör kezelése esetében különösen is igaz a „no one size fits all” megállapítás, tehát hogy nem ugyanaz az eljárásrend, beavatkozási mód megfelelő valamennyi kliens esetében. Ha a pilotprojekteket eltérő gazdasági, etnikai, kulturális, ellátórendszeri sajátosságokkal rendelkező helyeken valósítják meg, nagyban hozzájárulhatnak, hogy olyan tartalmi és intézményi megoldásokat lehessen javasolni, amelyek hosszú távon hozzásegíthetnek a probléma eredményesebb és rendszerszintű kezeléséhez.

A rövid távon és bármilyen közegben megvalósítandó korai kezelésbevételi beavatkozás működtetésének feltételei a következők:

• A nem addikcióspecifikus szociális és gyermekvédelmi/jóléti ellátási egységekben legyenek olyan munkatársak, akik alapvető és naprakész addiktológiai ismeretekkel rendelkeznek. E munkatársak lehetnek szociális munkások, speciális képzettségű orvosok, pszichológusok, védőnők. A képzettségi minimum elsajátítása történhet az adott szakterületre vonatkozó hagyományos képzések keretében, de valószínűleg nagyobb hatékonyságú lenne a munkatapasztalattal már rendelkező munkatársak ilyen irányú továbbképzése. Egy ilyen jellegű továbbképzési csomag mintegy 30–50 órát venne igénybe, és ágazati értelemben vegyes csoportokban lehetne megvalósítani. A képzés gerincét az alábbi témakörök adhatnák:
  • a szenvedélyproblémák koncipiálásának elvi alapjai;
  • a szenvedélyproblémák elterjedtsége és társadalmi mintázódása;
  • a szenvedélyproblémák kezelésének modelljei;
  • a szenvedélyproblémák kezelésére szakosodott intézmények sajátosságai, profilja;
  • a korai kezelésbevétel elméleti alapjai, nemzetközi és hazai gyakorlata;
  • a korai kezelésbevétel során alkalmazható, a problémafelismerést elősegítő módszerek, szűrési technikák;
  • az ellátásba irányítás technikái – minimál intervenció, esetmenedzsment, mo- tivációs interjú stb.;
  • kapcsolattartás a társintézményekkel;
  • tevékenységadminisztráció.

A továbbképzést egy erre felhatalmazott szervezetnek kellene megalapítania. Az egyedi képzések indításának feltételeit is szükséges kidolgozni, meghatározni. A közös képzések szükségessége szakmai szempontból nem kérdéses, azonban jelen pillanatban egy ilyen közös képzést nehéz megvalósítani akkreditált formában. Ha mégis sor kerül rá, az főleg a résztvevők személyes motiváltságának, „nagyvonalúságának” köszönhető. A képzéseket követően szupervíziós támogatásra van szükség, vélhetően az eredeti képzési csoportok tagjainak részvételével. Ez a megoldás a szakmaközi kapcsolatok erősödését és a személyes kompetenciákban való támogatottság érzését is kedvezően befolyásolhatja.

• A szakmacsoportok közötti együttműködés támogatása, előmozdítása. Mint a balassagyarmati pilotprojekt tapasztalatai is bizonyítják, a legnagyobb kihívást az egészségügyi alapellátást és a szociális/gyermekjóléti ellátásokat biztosító szakemberek egyidejű megszólítása Egy 2013 és 2017 között, svájci támogatásból megvalósuló pilotprojekt hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, mint amelyeket mi is szem előtt tartottunk a korai kezelésbevételi pilotprojekt során. A svájci támogatásból megvalósuló fejlesztési projekt az egészégügyi alapellátás profiljának bővítését és az együttműködések kiterjesztését célozta. E kezdeményezés homlokterében azonban nem egy speciális betegségcsoport, hanem általában az alapellátási tevékenység hatékonyságnövelése és a járóbeteg-ellátás terheinek csökkentése állt (Dózsa et al., 2017). A projekt mind gazdasági, mind ellátásminőségi szempontból jelentős sikereket mutatott fel, ugyanakkor rendszerbe szerveződésére, további működésére vonatkozó információk nem állnak rendelkezésre. E projekt témánk szempontjából releváns tanulsága, hogy bizonyos, már meglévő intézményi alapokon megszervezhető a szakmaközi együttműködés. Nem szükséges új intézményeket létrehozni, hanem a már meglévő kereteket kell oly módon tágítani, hogy a betegellátási folyamatba egyéb szakmacsoportokat is be lehessen vonni, lehetőleg „házon belülről”. Tehát a szakmaközi együttműködések előmozdítása érdekében rövid távon azt a logikát lenne szerencsés követni, amelyet a praxisközösségek létrehozását támogató projekt keretében már kipróbáltak. Nincs szükség arra, hogy nagy beruházásigényű integrált ellátási modalitások jöjjenek létre, melyek több szakágazat szabályozási és finanszírozási környezetét átalakítják, hanem a meglévő egészségügyi alapellátási és szociális/gyermekjóléti ellátást biztosító intézmények működtetésében kell kisebb kiigazításokat végrehajtani, melyek eredményeképpen lehetőség nyílik a korábban már említett képzettséggel rendelkező szakemberek foglalkoztatására, s így megtörténhet az addiktológiai problémával is küzdő páciensek/kliensek idejekorán történő azonosítása.

• Ahhoz, hogy a szenvedélyproblémával küzdő személy megfelelő ellátásba kerüljön, természetesen nem elégséges az esetazonosítás, szükség van azokra az ellátási modalitásokra is, amelyek a korábban azonosított kliens/beteg ellátását valóban képesek megvalósítani. Mint fentebb már leírtuk, az ellátási lánc töredezett, és számos ponton hiányos, valamint nem tükrözi a progresszivitás iránti elvárást (ellátások piramisa), vagyis minden ellátási szinten körülbelül azonos mennyiségű szolgáltatás áll rendelkezésre, szemben azzal a szakmai ajánlással, mely szerint a kevésbé specifikus és kevésbé definitív megoldást nyújtó ellátási formákból sok, majd a specifikusság emelkedésével egyre kevesebb ellátás biztosítása szükséges. A korai kezelésbevétel eredményes működtetéséhez nem elegendő a nem addikcióspecifikus ellátások felkészítése, hogy észleljék és helyesen azonosítsák az addiktológiai eseteket, hanem a specifikus ellátásokat is fel kell készíteni, hogy új szereplők jelennek meg, s vélhetően nagyobb kapacitásokra lesz szükség a feltárt esetek ellátása érdekében. Tehát minimum háromoldalú az együttműködés, amelynek során (1) az egészségügyi alapellátás és (2) a szociális/gyermekjóléti szolgáltatások az eseteket nem megoldják, hanem feltárják, míg (3) a specifikus egészségügyi és/vagy szociális ellátások a kliens szükségleteihez illeszkedő, azokra reflektáló beavatkozásokat kínálnak. Mindezt azért szükséges hangsúlyozni ezen a ponton, mert tisztában kell lenni azzal, hogy önmagában véve a korai kezelésbevétel intézményi és személyi feltételeinek biztosítása nem vezet automatikusan a helyzet látványos javulásához. Magas szintű szakmapolitikai elköteleződésre, a korai kezelésbevételi programok elveinek és gyakorlati tapasztalatainak ismeretére és szükségletalapú tervezésre lenne szükség az eredményesség érdekében.

Összefoglalás

Tanulmányunkban áttekintettük a Magyar Addiktológiai Társaság által szervezett, a korai kezelésbevétel szakmai megalapozását és elterjesztését szolgálni hivatott projekt legfőbb tapasztalatait, s ezek alapján, valamint a nemzetközi szakirodalom ajánlásait figyelembe véve szempontokat és megoldási módokat javasoltunk egy ilyen kezdeményezés szélesebb körű elterjesztésével és a fenntarthatóságát biztosító tényezőkkel kapcsolatban. Összegzésképpen megállapítható, hogy a korai kezelésbevételi beavatkozásokra az addiktológiai problémákkal küzdők körében különösen nagy szükség van, főleg a problémaviselkedés gyakran rejtőzködő jellege, a kliensek/páciensek alacsony motivációja miatt. Megállapítottuk, hogy a korai kezelésbevétel eredményes működése csak szakmapolitikai elköteleződés, szakmaközi együttműködés és az ezt elősegítő intézményi fejlesztések révén biztosítható.

Összefoglalva: a fenntarthatóságot nagyban segítené, ha az érintett intézmények működési rendjének természetes részét képeznék az addiktológiai fókuszú vezetők/szakemberek, akik képesek és motiváltak arra, hogy a rendszeresen tartott esetmegbeszélő/szupervíziós alkalmakon a korai kezelésbevétel szakmai tartalmát és iránymutatását alkalmazzák. Ehhez szükségesnek tűnik az elkötelezettség felkeltése, a motivációerősítés, a munkaköri rutin kiépítése, az új szemlélet és attitűd fenntartása, támogatása. Minden hatékonyabb és eredményesebb, ha nem önként vállalt feladatként, hanem anyagilag is ellentételezett és szervezetileg támogatott munkavégzésként jelenik meg. A helyi erőforrások figyelembevételével ez történhet egy szervezeten belüli (belsős) szakember munkavégzési profiljának átalakítása és/vagy megfelelő tudással rendelkező külsős szakember alkalmazása révén is.

Absztrakt

A proszociális aktusokhoz – így az adományozáshoz is – gyakran társul paternalista attitűd, mert a segítségnyújtás strukturális sajátossága az az alá-fölé rendeltség, amelynek megfelelően a donor oldalán erőforrástöbbletet, a recipiensnél pedig erőforráshiányt találunk. Az elmúlt években a nem paternalista segítség relevanciája mind a tudományos vizsgálatokban, mind a segélyezés és adományozás gyakorlatában jelentkezik. Jelen publikáció a hazai vállalati adományozási gyakorlat vélt vagy valós paternalizmusának természetrajzát kívánja megmutatni, a forprofit szervezetek nonprofitoknak nyújtott nem készpénzes támogatásaira – a tárgyi adományokra és az önkéntességre – összpontosítva. Az írás alapjául a hazai vállalati adományozási gyakorlatra irányuló kvalitatív kutatás szolgál, amely olyan cégeket vizsgált, melyek szociális ellátással foglalkozó nonprofit szervezeteket támogatnak.

Kulcsszavak:paternalizmus, vállalati társadalmi felelősségvállalás, önkéntesség, pro bono támogatás, tárgyi adomány

DOI: 10.56699/MT.2025.1.2

A paternalizmus kritikája nem új keletű: napjainkban a jelenség jobbára negatív konnotációkkal terhelt (Bullock, 2015), azaz „ha nem is feltétlenül kifogásolható, de legalábbis morálisan pro tanto problémás” (Fahmy, 2018: 96), részben a neki tulajdonított kényszerítő jelleg és az immanensen benne megjelenő egyensúlyhiány miatt. A szociálpszichológia és a viselkedési közgazdaságtan elmúlt évtizedekben megfogalmazott eredményei mára megkérdőjelezik, igaz-e a paternalizmus egyik legfontosabb gondolkodójának és kritikusának, John Stuart Millnek az a gondolata, mely szerint „saját érzéseinek és körülményeinek megismerésére a legköznapibb férfi és nő is olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek messze felülmúlják az összes olyat, amellyel bárki más rendelkezhet” (Mill, 1994: 87), és ha ez mégsem áll fenn, akkor „miért gondoljuk, hogy a mások életébe való beavatkozás a jólétük előmozdítása érdekében kevésbé tisztelettudó, mint az, hogy hagyjuk, olyan döntéseket hozzanak, amelyek aláássák a jólétüket?” (vö. Fahmy, 2018: 97). Tehát ha a különböző heurisztikák és kognitív torzítások miatt az emberi döntéshozatal általában hibás, a megfelelő módon alkalmazott paternalista beavatkozás gyakran akár hatékony módszer lehet az egyén jólétének előmozdítására (például Fahmy, 2018: 97).

Ahogy más vonatkozásban, úgy a segítségnyújtásban is polémia tárgya a paternalizmus: a recipiens autonómiájára hangsúlyt fektető segítség relevanciája mind a tudományos vizsgálatokban, mind a segélyezés és adományozás gyakorlatában jelentkezik, elsősorban – és a legnagyobb múltra visszatekintve – a nemzetközi fejlesztés, illetve az utóbbi évtizedben jobbára az egyéni adományozás vonatkozásában. Tekintve, hogy a vállalati adományozás Magyarországon is fontosabb szerephez jut, és a cégek valójában nem csupán forrásokat biztosítanak nonprofit szervezeteknek, hanem aktív szereplőkként a segítségnyújtás jellegét is formálják, gyakorlataik vizsgálata – a paternalizmus vonatkozásában is – fontos tanulságokkal szolgálhat, és nem is előzmény nélküli, hiszen Kuti Éva (2005) már húsz évvel ezelőtt úgy látta, hogy a nonprofit szektor vállalati támogatásának növekvő jelentősége indokolttá teszi az empirikus kutatást.

A jelen tanulmány alapjául szolgáló kutatás a vállalati támogatások, illetve e donációk alapítványok által végzett gyűjtésének lényegi logikáját és sajátosságait, a donor és a recipiens kapcsolatát igyekezett láttatni, feltárva az együttműködés dinamikáit, az egymásról kialakult és magukról alkotott képüket, illetve a jó és kevéssé jó gyakorlataikat (Modla, 2024: 5). A kutatás eredményei közül az ebben az írásban foglaltak leginkább az adomány jellegére reflektálnak, amennyiben a pro bono támogatásokról és a tárgyi adományokról szerzett tapasztalataimat mutatom be, de ezzel óhatatlanul az is feltárul, hogy milyen mértékben érti egymás működését és céljait a két szektor, s ennek hátterében milyen hatalmi viszonyok figyelhetők meg.

A kvalitatív módszertant alkalmazó vizsgálat során, félig strukturált interjúk elemzésén keresztül, a vállalati adományozásban részt vevő szereplők (a donor forprofit és a recipiens nonprofit) interakcióinak és attitűdjeinek megértését célul kitűzve jutottam megállapításokra, amelyek a hazai vállalati adományozás mechanizmusainak mélyebb ismeretéhez és ezen keresztül talán hatékonyabb alkalmazásához vezethetnek.

Elméleti keret: a paternalizmus és a (vállalati) adományozás

A paternalizmusnak interdiszciplináris jellege miatt számos tudományterület határán és azok érdeklődési körében többféle meghatározása van, de két elem jószerével valamennyi definícióban szerepet kap. Az egyik a kényszerítő jelleg – amely megjelenhet a kedvezményezett korlátozásával –, a másik a cselekvőt mozgató jó szándékú, méltányolható cél. Danny Scoccia szerint abban a relációban, amelyben a tett paternalista, a cselekvő az alany érdekében, helyzetének, jólétének előmozdítása által vezérelve, de személyes preferenciáit és szabadságát korlátozva jár el (Scoccia, 2018: 11). Gerald Dworkin szerint „X. személy paternalista módon jár el Y. személy vonatkozásában Z. cselekvés vagy mulasztás révén, ha (1) a Z. cselekvés vagy mulasztás korlátozza Y. szabadságát vagy autonómiáját; (2) X. személy Y. beleegyezése nélkül cselekszik; (3) X. azért cselekszik így, mert a Z. cselekvés növelni fogja Y. jólétét, vagy valamilyen formában Y. érdekeit vagy javát szolgálja” (Dworkin, 2013: 25).

A kedvezményezett (vélt vagy valós) érdeke és autonómiájának sérelme mellett fontos attribútum a „tisztelet” hiánya: a paternalizmussal szemben talán a legelemibb – részleteiben mégis igen ritkán tárgyalt – kritika, hogy az ilyen jellegű beavatkozás tiszteletlen. Seana Valentine Shiffrin javaslata értelmében „A. paternalizmusa B. iránt olyan viselkedéssel (cselekedettel, mulasztással) jellemezhető, amellyel a) A. hatást kíván gyakorolni B.-re vagy B. tevékenységi szférájára, vagy éppen el kívánja kerülni B.-t, illetve tevékenységi szféráját; b) A. mintegy B.-t helyettesítve (annak ítéletalkotásában, tevékenységében) cselekszik; c) A. irányítása B. saját érdekeit vagy B. jogkörébe tartozó dolgokat céloz; d) A. indoka a B. döntésében, illetve tevékenységében való részvétellel kapcsolatban a valószínűsíthető felsőbbrendűség B.-vel szemben” (Fahmy, 2018: 96). Amint Shiffrin rámutat: „még akkor is, ha a paternalista magatartás nem sérti az autonómiát, tiszteletlenséget mutat a független ágens bizonyos kvalitásai iránt, amennyiben a paternalista cselekedet mögött meghúzódó alapvető motívum az, hogy a cselekvő kétkedik az illető önálló döntéshozói, illetve cselekvőképességében, valamint kétségbe vonja, hogy az képes kontrollt gyakorolni egy olyan terület felett, amely jogszerűen az ő felelősségéhez tartozik” (Shiffrin, 2000: 220). Ez jelenik meg Joel Feinbergnél is, aki szerint a paternalizmus kifogásolható vonása az egyén szuverén önrendelkezési jogának indokolatlan megsértése – az egyéni szabadság korlátozása ugyanis erkölcsileg sértő, mert a személyes autonómia területére hatol, ahol a kompetens, felelősségteljes, felnőtt ember képes uralkodni (vö. Fahmy, 2018: 97).

Mindezek alapján paternalistának tekinthetünk egy beavatkozást, amelynek során a cselekvő az alany érdekében, helyzetének, jólétének előmozdítása által vezérelve, de annak személyes preferenciáit és szabadságát korlátozva jár el, s ezt valamiféle felsőbbrendűségtől vezérelve és a tisztelet hiányával teszi, aminek alapja az a meggyőződés, hogy a másik nem kompetens, és nem képes önmaga szempontjából optimális döntést hozni. Érdemesnek tartom megemlíteni – a bevezetésben is írtakkal összhangban –, hogy bár a paternalizmus gyakran negatív kontextusban jelenik meg, egyes megközelítések szerint akár előnyös is lehet: a paternalista fellépés különböző formái eltérő hatással járhatnak attól függően, hogy milyen mértékben korlátozzák a recipiens autonómiáját, és milyen módon segítik a jólétét. Az úgynevezett kármegelőző (harm-preventing) és jólét-előmozdító (benefit-promoting) paternalizmus^[1]További kifejezések a jelenségpárra: előmozdító/megőrző (promotive/preservative), pozitív/negatív (positive/negative), jótékony/védelmező (beneficient/protective) paternalizmus … Részletek dichotómiájának homlokterében a szabadság korlátozásának igazolható indokai állnak. A kármegelőző paternalizmus célja a másoknak okozott károk elkerülése – ez vonatkozhat akár egyének közötti helyzetekre (a magánkár elve), akár intézményes döntésekre (a közkár elve). Ezzel szemben a jólétet előmozdító paternalizmus olyan beavatkozásokat foglal magában, amelyek az egyén érdekében korlátozzák döntési szabadságát (Feinberg, 1989). Egy másik megközelítés az alany önkéntessége alapján tesz különbséget: míg az erős paternalizmus igyekszik megvédeni az egyént önkárosító döntéseitől, a gyenge paternalizmus azt feltételezi, hogy az önkár nem szabad döntés, hanem olyan külső tényező eredménye, mint amilyen a cselekvőképesség vagy az információ hiánya (Szerletics, 2017). A gyenge paternalizmus, illetve annak arnesoni kritikája – miszerint a paternalizmus igazolásához kevés az önkéntesség, az morális igazolásul nem szolgálhat, és az antipaternalizmus mellett érvelő megközelítés azok ideológiája, akik képesek önmaguktól is jó döntések meghozatalára (Arneson, 2005) – a libertárius paternalizmushoz (és egyben annak kritikájához) vezet minket. A libertárius paternalizmus fundamentuma az a fentebb már említett nézet, mely szerint valamennyien rabjai vagyunk bizonyos kognitív torzításoknak, amelyek irracionális, szuboptimális döntések meghozatalát idézik elő, de arra is felhasználhatók, hogy javítsuk döntésalkotói készségünket (Thaler–Sunstein, 2008). A libertárius paternalizmus – a mellette érvelők szerint legalábbis – nem csökkenti az egyén választási lehetőségeinek számát, és nem korlátozza autonómiáját. Sarah Conly például a kényszerítő (coercive) paternalizmus mellett érvelve teszi le a voksát a libertárius paternalizmus alapjaiként szolgáló elméletek mellett, amikor arra jut, hogy a paternalizmus „segít az embereknek a saját értékeik szerint cselekedni” (Fahmy, 2018: 97). Richard H. Thaler és Cass R. Sunstein (2008; Sunstein, 2014) nudge-elmélete a libertárius paternalizmus talaján azt mutatja be, hogy a paternalista beavatkozások lehetnek „finoman terelők” is, lehetőséget hagyva az autonóm döntéshozatalra, de segítve a recipienst a számára előnyösebb választások meghozatalában. Az ilyen típusú paternalizmus tehát támogató, és nem vonja el, hanem strukturált módon segíti a recipiens döntési jogát. (Más megközelítés szerint ez egyszerűen manipuláció.) Bizonyos helyzetekben ez a fajta helyettes döntés szükséges lehet, különösen akkor, ha a recipiens nem rendelkezik elegendő információval vagy kapacitással ahhoz, hogy meghozza a számára legjobb döntést. (Így a mikro-pénzügyi programokban, amilyen például Muhammad Junusz Grámin Bank-modellje, a támogatók olyan kereteket alakítanak ki, amelyek elősegítik a recipiens hosszú távú fejlődését, miközben egyes döntési szabadságokat korlátozhatnak.)

A paternalizmus általános fogalmi meghatározása után lássuk, hogy a jelenség milyen formában jelenik meg az adományozás gyakorlatában.

A donor jó szándéktól vezéreltsége és az, hogy a segítő tette mögötti motiváció milyen mértékben mutat összefüggést a nonprofit recipiens érdekével, kifejezetten releváns kérdés. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy jó szándék vezeti a donort, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az okok számosak – és olykor akár ellentétesek is lehetnek a „méltányolható céllal”. A vállalati felelősségvállalás motivációinak vizsgálata szétfeszítené e tanulmány kereteit. Mi a korlátozó jellegre fókuszálunk, amelyet David Archard (1990) javaslatával élve a választási lehetőségek limitálásában jelölünk meg, azaz paternalista attribútum szerintünk a recipiens szabad választásának korlátozása az adomány felhasználására vonatkozóan. Ez a támogatás formájában ölt testet: egyes megközelítések szerint ugyanis az egyén korlátozása szabadságában és preferenciáiban leginkább úgy történhet, hogy az adomány természetbeni, nem pedig készpénzalapú (Breman, 2006; Gangadharan et al., 2015). Ezt a nézetet osztja Juliana Schroeder is, aki amellett érvel, hogy a tárgyi, illetve szolgáltatásbeli donáció korlátozza a recipiens választási szabadságát, a készpénzátutalások azonban nem – ennek megfelelően az előbbiek paternalisztikusabbak, az utóbbi pedig az angol agentic szóval jellemezhető (Schroeder et al., 2017), azaz olyan, amelynek esetében az egyénnek hatalma van a kontrollra.

Ez a megközelítés a vállalati támogatások ügyében is adekvát: a vállalatok támogatási stratégiáiban és gyakorlataiban – amelyek arra hivatottak, hogy ezeken keresztül menedzseljék a társadalmi és környezeti hatásukat – kulcskérdésként jelentkezik az autonómia és a kontroll aránya. A cégek gyakran meghatározzák, hogy milyen formában segítik a recipienseket, anélkül, hogy figyelembe vennék azok preferenciáit, a tárgyi adományok, illetve a felhasználási feltételek szigorú szabályozása pedig korlátozhatja a recipiensek autonómiáját (miközben a vállalat reputációs és gazdasági előnyhöz jut). Nem nehéz belátni, hogy ha a recipiensnek nincs beleszólása abba, hogyan használja fel a támogatást, az paternalista struktúrákat erősíthet, én mégis amellett érvelek, hogy a paternalizmus nem feltétlenül – vagy nem pusztán – a támogatási formában ölt testet, azaz ez önmagában nem elegendő a paternalizmus vagy éppen az antipaternalizmus tettenérésére (Modla, 2024).

Módszer, mintaválasztás és adatgyűjtés

A vállalati adományozás paternalista jellegét vizsgáló kutatásomban a legnagyobb változatosságot mutató donorok gyakorlatainak feltérképezésére törekedtem. Ennek érdekében hibrid mintavételi megközelítést alkalmaztam: a valószínűségi logika mentén végzett rétegzés biztosította a minta heterogenitását, és szélesebb perspektívát nyújtott (vö. Bella, 2018), míg a célzott mintavétel lehetővé tette, hogy az adatközlők kiválasztásánál az információgazdagságot is figyelembe vegyem (vö. Suri, 2011), s így kutatási kérdéseimre releváns és érdemi válaszokat kapjak.

A nonprofit szektor vizsgálata során azokra a szociális ellátást végző szervezetekre fókuszáltam, amelyek jelentős éves költségvetéssel rendelkeznek (ötvenmillió forint felett). E szűkítés oka, hogy kutatások szerint a szegényekkel szemben megnyilvánuló sztereotípiák a támogatásnak nemcsak a mennyiségét, hanem a paternalista jellegét is befolyásolják (Schroeder et al., 2017). Gyakori az a percepció, mely szerint a rászorulóknak gyengébb mentális képességeik vannak, és nem képesek megfelelően kezelni a pénzügyeiket (Mani et al., 2013). A segítségnyújtás mértékét az is meghatározza, hogy az adott helyzetet a recipiens önhibáján kívüli vagy kontrollálható állapotként értelmezik (Marjanovic et al., 2009; Weiner et al., 2011). Ha a donor úgy véli, hogy a recipiens nem rendelkezik megfelelő döntéshozatali képességekkel, nagyobb eséllyel alkalmaz paternalista adományozási formákat, például tárgyi adományokat vagy célhoz kötött pénzügyi támogatást nyújt. Mivel a szegénység percepciója közvetlenül befolyásolja a segítségnyújtás módját, érdemesnek találtam megvizsgálni, hogy a nonprofit szervezeteket támogató vállalatok milyen attitűdök mentén alakítják adományozási gyakorlatukat. A bevételi nagyságra vonatkozó limitáció oka, hogy azzal a feltételezéssel éltem – és ezt korábbi adományszervezői tapasztalataim igazolták is –, hogy ezek a szervezetek nagyobb eséllyel folytatnak tudatos adománygyűjtési stratégiát, és nagyobb valószínűséggel rendelkeznek olyan munkatársakkal (például fundraiser, kommunikációs szakember), akik megfelelő betekintést nyújthatnak az adományozási folyamatokba, azaz információgazdag adatközlők lehetnek.

A másik célcsoportot a vállalati donorok alkották, amelyeket nonprofit szervezetek honlapjai, kérdőíves adatgyűjtés és egyéb nyilvános források alapján azonosítottam. A végső vállalati minta heterogenitásának biztosítása érdekében a cégek méretét, földrajzi elhelyezkedését és tulajdonosi szerkezetét is figyelembe vettem.

Mivel a kutatás célja tényleges együttműködések vizsgálata volt – tehát amelyek esetében stratégiai, állandó partnerségről vagy kiemelt kooperációról van szó –, a rögzített tizenkilenc vállalati interjúból végül nyolcat dolgoztam fel, amelyeket a komplementer nonprofit interjúkkal együtt elemeztem.^[2]Ahogy az írás alapjául szolgáló kutatásban, úgy a tanulmányban is anonim módon szerepeltettem az adatközlőket. Tevékenységi kör, illetve szektor szerinti besorolásuk a következő: … Részletek A mintavétel és az interjúk során alkalmazott trianguláció lehetővé tette, hogy mind a támogatói, mind a recipiens oldal narratíváit összevessem, ezáltal árnyaltabb képet kapva az adományozási kapcsolatokról (és paternalista elemeikről). A kutatás megbízhatóságának növelése érdekében az interjúk eredményeit egybevetettem a nonprofit szervezetek dokumentumaival és nyilvános jelentéseivel.

A kutatás során készített félig strukturált interjúk elemzésével az volt a célom, hogy feltárjam a támogatási folyamatok mögötti motivációkat, döntési mechanizmusokat és hatalmi viszonyokat. Az interjúk tartalomelemzését tematikus kódolással végeztem, különös tekintettel a támogatások motivációira, az adomány jellegére, az együttműködés minőségére és a donor szegénységgel kapcsolatos tudására. A lehorgonyzott elmélet alapján első körben nyitott kódolást alkalmaztam az interjúadatok fő témaköreinek azonosítására, második körben axiális kódolást végeztem az adatok közötti kapcsolatok feltárására, harmadik körben pedig szelektív kódolással azonosítottam a paternalizmus megnyilvánulásának tipikus mintázatait.

Eredmények és értelmezés

Paternalista-e a tárgyi adomány?

Nonprofit szervezetekkel készített interjúim tanulsága szerint – a szervezeteket jól reprezentálják az alábbi részletek – a tárgyi adomány nagy segítség, és a szervezet profiljának függvényében akár az optimális támogatási forma is lehet, de – a nonprofit szektorra általában jellemző kapacitásbeli hiányosságok miatt – kizárólag célirányosan hasznos.

„A tárgyi adomány nagyon hasznos tud lenni abban az esetben, ha az adományozó megkérdezi a szervezetet, hogy mit és mennyit tud használni, és nem pedig erőszakosan akarja rányomni” (Nonprofit adatközlő 1.).

„Átgondoltan, célirányosan. Itt nagyon fontos a szükségletek felmérése, és hogy tényleg azt kapjuk, amire szükség van. A civil szervezetek jelentős részének nincsen raktározási és HR-kapacitása sem. Tehát ebben nagyon fontos az átgondoltság” (Nonprofit adatközlő 2.).

„Nagyon irányított módon tud hasznos lenni. Konkrét embernek konkrét célra megvalósított adománykérésnek van értelme, másnak nincsen” (Nonprofit adatközlő 3.).

Bár kutatási tapasztalataim szerint a tárgyi adomány kétségkívül korlátozóan hat a felhasználásra, és bizonyos esetekben „kifejezheti és erősítheti a diszkriminatív szán- dékot azzal, hogy korlátozza az emberi jogokat, vagy sérti az emberi méltóságot” (Ferge, 1995: 15), és ilyenformán paternalista, ha az adomány egészen pontosan az, amit a recipiens elképzelt magának, sőt akár amit maga is választana vagy választott, abban az esetben nem kényszerítő és korlátozó.

Amint Melissa Seymour Fahmy (2018) rámutat, A. cselekedete B.-vel szemben paternalistának minősül, ha A. B. jóléte érdekében, annak javára jár el – azzal a distinkcióval, hogy B. java/érdeke számos módon értelmezhető, és A. B. jólétéről alkotott koncepciója nem fel- tétlenül egyezik azzal, amit B. gondol a saját jólétéről (Fahmy, 2018). Éppen ezért a donor és a recipiens közötti egyeztetés, a recipiens igényeinek legakkurátusabb felmérése és tiszteletben tartásuk a donor oldaláról elengedhetetlen. Amint az egyik nonprofit adatközlő összefoglalta:

„Hogyha a kilencéves Gizikének szüksége van téli cipőre, és ha így kérjük, akkor az jókor jó helyre megy, és valóban azt kapta, amire igazából szüksége volt. Az ilyen tárgyi adománygyűjtésnek van értelme” (Nonprofit adatközlő 3.).

Ezek alapján amellett érvelek, hogy a tárgyi adomány önmagában nem paternalista, de azzá válhat, ha a donort az a meggyőződés mozgatja, hogy a recipiens rászorul arra, hogy készen kapjon valamit, mert ő – információs és szellemi korlátai miatt – nem megfelelően választana.

Amikor a donor felsőbbrendűsége és tiszteletlensége abból fakad, hogy a recipienst nem tartja racionálisnak vagy döntésképesnek, a lesser mind megközelítéssel él (például Waytz et al., 2014). Ez a szemlélet szorosan összefügg a dehumanizáció jelenségével, amikor is bizonyos csoportokat – például a hajléktalanokat, drogfüggőket, gyermekeket és szegényeket – szellemileg kevésbé kompetensnek vagy tárgyiasult lényeknek tekintenek (Bertrand et al., 2004; Fiske et al., 2007). A dehumanizáció következménye lehet a morális közöny (moral disregard, Schroeder et al., 2017: 2), a kisebb segítségnyújtási hajlandóság (Cuddy et al., 2007), valamint a paternalista attitűdök megerősödése. Ha ugyanis a segítséget nyújtónak az a feltevése, hogy a másiknak korlátozott értelmi képességei vannak, illetve nincs elégséges önkontrollja, a nem paternalista jellegű segítség felelőtlennek tűnik, míg a paternalisztikus csökkenti az amiatt érzett aggodalmat, hogy az adományt nem megfelelően használják fel, hiszen ebben az esetben a kedvezményezettek nem választhatják meg a felhasználás módját (Schroeder et al., 2017). Amennyiben a donor azért nyújt tárgyi adományt, mert úgy véli, a recipiens szellemi és döntéshozatali képességei korlátoltak, akkor attitűdje paternalista, és ezáltal vezérelt adományozása lehetőséget teremt számára, hogy megerősítse felsőbbrendűsége tudatát a recipienssel szemben.

A tárgyi adományozás vonatkozásában elengedhetetlennek tartom rámutatni e donációs forma legproblémásabb jellemzőjére – amely ignoranciából éppúgy eredhet, mint paternalizmusból: jelesül arra, hogy a donorok kevéssé tudatosak, és jellemző a meggyőződés, miszerint a rászorulónak „mindegy, hogy mit kap”. Ezt a tapasztalatot erősítik meg nonprofit interjúalanyaim alábbi mondatai:

„[…] a magyar adományozási kultúrában még nem sikerült azt átvezetni, hogy informálódjunk annak érdekében, hogy olyat adjunk, amire szükség van. Sokan tekintenek a tárgyi adományra még mindig úgy, hogy kiszanálom a már az egyébként rossz állapotban lévő cuccaimat, mert ez a szegény gyereknek még jó lesz. Ugyan lyukas már ez a cipő, de odaadom egy civil szer- vezetnek, mert ezzel segítettem” (Nonprofit adatközlő 1.).

„Nálunk a legtöbb tárgyi adomány a használt ruha. Itt még van tennivaló, hogy mindenki úgy álljon hozzá, hogy olyan ruhát adjon, amit ő is szívesen fölvenne. Elég sok logisztikai teher van vele, és nekünk az nagy költség. Aztán ott vannak a használt bútorok. Az öreg koloniál bútor, ami le van szakadva, az használhatatlan, és nem segítség” (Nonprofit adatközlő 2.).

„Nem tudod elképzelni, hogy hány konténert kell néha rendelnünk a hibás, silány, elhasznált, már nem használható adományok kidobására. Szerintem gazdasági megfontolásból teszik a cégek: még mindig jobban járnak, hogyha adományként leadják, mint ha gondoskodnának a megsemmisítéséről” (Nonprofit adatközlő 4.).

„Volt olyan, amikor a cég a saját termékét akarta idehozni, egy olyan helyzetben, amikor az abszurd lett volna. Mondjuk egy vörösiszap-katasztrófakor lejárt szavatosságú csokinyuszikat akart szétosztani… Nem ez volt, de ilyesmit képzelj el!” (Nonprofit adatközlő 5.).

Összefoglalva: a Schroeder-féle premisszát, mely szerint a tárgyi adomány autonómia- korlátozó és így paternalista, nem látom igazoltnak. Az előzetes igényfelmérés szerint osztott, valódi segítséget jelentő tárgyi adomány nem korlátozza a recipiens autonómiáját, hiszen ő maga fejezte ki az igényét. A tárgyi adományokkal kapcsolatos legkritikusabb pont és legfontosabb cél az, hogy a vállalatok és a magánszemélyek a recipiens igényeinek mélyebb értése és empatikusabb megértése felé mozduljanak el: csak olyat érdemes és illik adni, amit magunk is szívesen fogadnánk.

A pro bono szolgáltatás mint autonómiaorientált segítség?

A kutatásomat megelőző teoretikus mintavételem során az egyik adományozási szakértő interjúalanyom a szabad felhasználású pénzadomány mellett a pro bono szolgáltatásokat jelöl- te meg a leghasznosabb támogatásként. Nézetét azzal indokolta, hogy e tudásalapú, önkéntes módon nyújtott vállalati támogatások elősegítik a forráshiányos nonprofit szektor szakmai fejlődését és saját lábra állását, azaz autonómiaorientáltak. Ez a szemlélet az adomány jellegét tekintve a paternalizmust a donáció lehetséges hatásainak tükrében vizsgálja, és a segítség- nyújtási formákat a társadalmi változásokkal kapcsolatos eltérő következményeik alapján különbözteti meg: míg az autonómiaorientált segítség a megfelelő eszközöket kínálja fel, a dependenciaorientált támogatás teljes körű megoldást nyújt (Becker et al., 2018). Az utóbbi feltételezhetően ellenlábasa a társadalmi változásoknak, tekintve hogy az alacsony státuszú csoport továbbra is segítségre szorul majd. Ezzel szemben az autonómiaorientált segítség státuszjavulást eredményezhet, mert a csoport tagjainak lehetőségük van megtanulni, hogyan segítsenek magukon, s ezáltal közelebb kerülnek az önrendelkezéshez (Becker et al., 2018).^[3]Julia C. Becker és munkatársai (2018) amellett érvelnek, hogy bár a paternalizmus és a dependenciaorientált segítségnyújtás fogalma szorosan összefügg, különböznek is egymástól. A … Részletek

Lássuk, mennyire igazolódik a fenti szakértői vélemény: valóban a skill-based volunteering, azaz a nálunk pro bono szolgáltatásnak nevezett támogatás segíti elő leginkább egy-egy nonprofit szervezet státuszjavulását és autonómiájának erősödését?

Az egyik nonprofit beszélgetőpartnerem így foglalta össze ezzel kapcsolatos tapasztalatait:

„Azt gondolom, hogy egy bizonyos méret fölött a pro bono támogatás már nem hatékony. Mi egy hétmilliárd forintos »cég« vagyunk, ahol nagyon komoly folyamatokról beszélünk: vállalatirányítási rendszerekről, komoly jogi hátterű döntésekről. Hozzánk nagyon sokszor kopogtatnak be cégek pro bono megkereséssel, és nagyon sokszor az a tapasztalat, hogy végül azt mondják: »Ja, mi kisebb léptékű dologra gondoltunk.« Kisebb nonprofitok esetében híve vagyok. De az is hozzátartozik ehhez, hogy sok cégnél ez a gyakorlat úgy működik, hogy meg van mondva a munkatársaknak, hogy évente másfél napod van erre és erre a projektre, és választhatsz. Én ezekben kevéssé hiszek” (Nonprofit adatközlő 6.).

Egy másik adatközlőm annak ad hangot, hogy egy „ingyen” megkapott szolgáltatás nem egyenlő értékű azzal, ha valamit megvásárol a piacon:

„Az éves auditért fizetünk, azt mi befektetésnek tekintjük. Mert az pont ettől hiteles. Aki dolgozik rajta, annak a pecsétje, amit rátesz a végén, az őt is minősíti. Nekünk ez fontos, mert ettől is tartanak minket transzparens, megbízható szervezetnek” (Nonprofit adatközlő 5.).

„Őszintén elég korlátozott azon területek száma, ahol jól működik. Nekem az a benyomásom, hogy ha valaki csak ide akar jönni egy napra csinálni valamit, legalábbis a mi esetünkben, amikor egy nagy szervezetről van szó, annak csak akkor van hozzáadott értéke, ha tényleg valamilyen különleges tudása van az illetőnek” (Nonprofit adatközlő 5.).

E két adatközlő véleményét a további interjúim sem cáfolták: hiába gondolják a vállalatok, hogy a szakértelmük nélkülözhetetlen a nonprofit szektorban, tapasztalataim szerint a támogatás e formájának nem egyöntetűen pozitív a fogadtatása, és nem jelent minden szervezet számára hasznos segítséget.

A jelenség más szempontból is érdekes. Az alábbiakban négy vállalati adatközlő reflexióit olvashatjuk az önkéntes munkában tapasztalt – általuk vélt – fejlődésről:

„Na most a múltban ez [az önkéntesség] jellemzően úgy nézett ki, hogy akkor fessünk kerítést […]. Tehát ez nagyon gyerekcipőben járt” (Forprofit adatközlő 1.).

„Egy folyamatos fejlődési ívet látunk: tehát a kerítés- és a falfestéstől indulva most már azért sokkal komplexebb programokkal érkeznek a kollégák” (Forprofit adatközlő 2.).

„Most májusban is volt az önkéntesség hete. Ez a klasszikus fizikai önkéntesség, amit kerítésfestésre szoktak leegyszerűsíteni. Ehhez próbáltunk az évek során minél több dolgot bekapcsolni, hogy több, tartalmasabb legyen” (Forprofit adatközlő 3.).

„Ezt már nem úgy kell elképzelni, mint amikor annak idején elindult ez az egész mozgalom, a kerítésfestés, hogy a multicégek alkalmazottai odamentek, és mindent szétszedtek, és aztán még ugyanannyiba került összerakni” (Forprofit adatközlő 4.).

Amint látható, többször megjelenik a motívum, hogy a megkérdezettek a társadalmi felelősségvállalásban (corporate social responsibility, CSR) való vélt vagy valós fejlődésüket a „kerítésfestéshez” viszonyítva határozzák meg, tehát az „rossz praxisként” jelenik meg.^[4]Egy egyszerű – két keresőszavas: „kerítésfestés” és „CSR” – ellenőrzés az egyik böngészőprogrammal számos videót és cikket adott ki (2024. szeptember 15-én 0,20 másodperc … Részletek

Érdekes kérdés, hogy vajon a nonprofit vagy a forprofit szektorból indulva és melyiknek az igénye nyomán vált-e a fizikai önkéntesség valamiféle „őskövületté”, amely vállalatként már-már szégyen. A nonprofit adatközlőkkel felvett interjúim nem igazolják, hogy a fizikai önkéntességet „meg kellene haladni”. A következő interjúrészletek azt mutatják, hogy a nonprofit szervezetek szerint van létjogosultsága a „hagyományos” önkéntességnek.

„Rengeteg dologban tudnak segíteni. Nagyon sok a feladat, mindig jól jön a segítség” (Non-profit adatközlő 7.).

„Jól szervezetten, jól irányítottan nagyon jó tud lenni! Volt például egy olyan vállalati önkéntesség, amikor megcsináltunk egy mintakertet. Ehhez képest azóta ott már egy fóliakertünk van. Ennek az alapjait az a vállalati önkéntescsapat rakta le” (Nonprofit adatközlő 3.).

„Mi nagyon sokat használjuk az önkénteseink idejét, erejét, kreativitását, különösen nagy szükség van rájuk a karácsonyi akcióban: szortírozni, csomagolni” (Nonprofit adatközlő 2.).

„A legtöbb önkéntes fizikai önkéntes, tehát jön ruhát válogatni, könyvet válogatni, adományt osztani, ételt osztani, sátrat állítani, adományt gyűjteni. Ezek a típusú feladatok fontosak” (Non- profit adatközlő 5.).

Vélhetőleg nem azzal van a probléma, hogy az önkéntesség fölött eljárt volna az idő, hanem azzal, ha az önkéntes nem tart be a fogadó szervezet által lefektetett bizonyos szabályokat. Erre láthatunk példát a következőkben:

„Gyerekotthonokba szerveztünk különböző aktivitásokat, attól függően, hogy az otthonoknak mire volt szükségük. Valahol kertrendezés volt, bútorfestés, szobafestés, klasszikus dolgok. A téma, a helyszín miatt próbálkoztunk előzetesen előadásokat, workshopokat biztosítani, hogy tudják, hogy hova mennek: hogy honnan érkeznek azok a gyerekek, akik gyerekotthonban laknak, miért vannak kiemelve a családjukból, jellemzően milyen pszichológiai problémákkal küzdenek, mi fér bele gyerekvédel- mi és gyerekjogi szempontból, mi nem, mennyire lehet barátkozni. Na erre nem volt nyitottság… Egy összefoglaló e-mailt azt kiküldhettünk, de hogy ezt hányan olvasták el, és hányan értették meg, nem tudom. […] Sokan nem a kimondott motivációból vettek részt ezen a programon, hanem szabadidős tevékenységként fogták föl, ami lecsúsztatható volt szabadnapként. És ebben a rekreációs program- ban elveszett a segítségnyújtás. Nagyon furcsa volt azt látni és utólag hallani, hogy szórakoztató programként fogták föl a dolgot. Hogy odamentek önkéntesként segíteni, de közben elvárták, hogy addig bográcsban főzzenek ebédet. »Odamegyünk a helyszínre, minket ott minden készen vár, plusz még ellátást is kapunk, meg csinálunk egy csapatképet, aztán hazamegyünk, mint aki jól végezte dolgát attól függetlenül, hogy a vállalt munkát befejeztük-e vagy sem« – ilyen volt” (Nonprofit adatközlő 1.).

Megjegyzendő, hogy a váltásnak a mára nagyrészt negatívan megítélt fizikai önkéntességről (amelynek a metaforája a kerítésfestés) az utóbbi években lett egy másik narratívája. Újabban a „kerítésfestés” mintha magát a CSR jelenségkörét jelentené, amelyet az ESG (Environment, Society, Governance: környezet, társadalom, kormányzás) – a 2015-ben az ENSZ által kiadott fenntartható fejlesztési célok jegyében megszületett fenntarthatósági szemlélet – hivatott meghaladni. Azzal kapcsolatban, hogy ez a váltás valóban változás-e, és a „kerítésfestéshez” képest miben mutat előre, egyik adatközlőm így fogalmaz:

„Mindig vannak az éppen aktuális trendek. Kimondhatjuk még, hogy CSR, vagy az már lejárt? Most jön az ESG, ami ugyanúgy egy lufi szerintem. De akkor most néhány évig ebben fogunk hinni, és aztán kiderül, hogy ezzel sem mentettük meg a bolygót” (Nonprofit adatközlő 6.).

Kutatási tapasztalataim szerint a pro bono szolgáltatások sok esetben paternalista jelleget ölthetnek, ha nem veszik figyelembe a támogatott szervezetek valós szükségleteit. Azaz a pilotkutatásomban részt vevő adományszervezési tanácsadó által megfogalmazott véleménnyel szemben nem igazolódott, hogy e speciális tudást igénylő pro bono támogatások lennének képesek leginkább elősegíteni egy-egy szervezet státuszjavulását azzal, hogy hiánypótló szakértelemmel látják el őket. Ugyanakkor hangsúlyozom: kevés és többségében nagy, így szaktudással rendelkező vagy azt megvásárolni képes nonprofit szervezetekből kerültek ki az adatközlőim. Tekintettel arra, hogy valamennyien érvelnek e támogatás mellett – még azok is, akik nem élnek vele, vagy nincs rá szükségük –, a konklúzióm az, hogy (az interjúkban is megfogalmazott distinkciókkal) bizonyos hosszú távon nyújtott, valóban hiánypótló, pro bono biztosított szaktudás autonómiaorientált segítségnyújtást jelenthet.

Arra is felhívom a figyelmet, hogy az a meggyőződés, amely alapján a vállalatok elkötelezettek e támogatási forma mellett, olykor kifejezetten paternalista, amennyiben a segítségnyújtás ezen válfajának relevanciáját abban látják, hogy a nonprofitokból hiányzik a tudás (vö. lesser mind). Egyfajta „kapitalista logikát” láthatunk abban, ahogy a forprofit adatközlők hiányolják a nonprofit szektorból azokat a készségeket, amelyek az ő területük sajátjai (például üzleti logika, nyereségesség), de az is beszédes, hogy ha egy vállalati adatközlő elismeri a nonprofit partnerét, akkor működését egy nagyvállalatéhoz hasonlítja. Márpedig a nonprofit szektor szereplői alapvetően „profitérdekelt tulajdonosok” nélkül (Bartal, 2005: 76), nem profittermelési céllal jönnek létre. Elgondolkoztató, hogy miért a forprofit vállalatok a „minták”, és miért a nonprofit szektornak kellene „tanulnia” a forprofittól, nem pedig fordítva: miért ne a vállalatok okuljanak az egyébként általuk sokszor méltatott „odaadásból” és „elhivatottságból”, amely szerintük a civileket jellemzi? Tapasztalataim szerint ez nem az egyes entitások anyagi helyzetével mutat összefüggést – nem is igaz minden esetben, hogy az adományért folyamodó kevésbé tőkeerős, mint az adományt nyújtó –, hanem a céljaikkal: azzal, hogy a profit termelése fontosabbnak bizonyul a karitatív céloknál.

Konklúzió

Az adomány jellege önmagában nem tesz paternalistává egy segítői praxist. Annál inkább az adományozási forma megválasztása mögötti okok és szemlélet (amely természetesen nyomot hagyhat az adomány jellegén). Peter de Marneffe (2006) paternalizmusdefiníciójával párhuzamban – „A. cselekedete csak akkor számít paternalistának, ha B. által nem kívánt” (Fahmy, 2018: 96) – azt mondhatjuk, hogy a vállalati támogatást leginkább a recipiens autonómiájának korlátozása teszi paternalistává. Ennek egyik fő megnyilvánulása a nem kívánt adomány. Ezért a paternalizmus szempontjából nem csupán az adomány típusa lényeges, hanem annak kontrollált jellege és a recipiens döntési lehetőségeinek korlátozása.

A hatékonyság, a fenntarthatóság és a tisztelet jegyében is elengedhetetlen, hogy a vállalatok a nonprofitok által valóban kívánt támogatást adjanak. Ha a támogatási döntések partneri együttműködésen alapulnak, és a recipiensek aktív szerepet kapnak ezek megtervezésében, az adományozás elkerülheti a paternalista struktúrákat. E tekintetben releváns a lesser mind megközelítés (Schroeder et al., 2017), amelynek következtében a vállalatok gyakran kevésbé kompetensnek látják a nonprofit szervezeteket, így az adományozás során implicit módon is olyan kontrollmechanizmusokat alkalmaz- hatnak, amelyek csökkentik a recipiens önállóságát. Ez a szemlélet nemcsak az autonómiát sértheti, hanem hosszú távon a támogatások fenntarthatóságát is veszélyeztetheti. A leghatékonyabb támogatások megtalálásához a donor és a recipiens egymás méltóságára, szabadságára és önrendelkezési jogára vonatkozó tiszteletén túl olyan holisztikus szemlélet szükséges, amelyben a donor vállalatok képesek felismerni és elismerni azt, hogy a társadalmi és a gazdasági célok nem különülnek el egymástól. Az a megközelítés, amely szerint elkülönülnek, egy nyitott és tudásalapú világban egyre elavultabbnak tűnik: a vállalatok nem működnek elszigetelten a körülöttük lévő társadalomtól, versenyképességük valójában nagymértékben függ azon helyek körülményeitől, ahol működnek (vö. Porter–Kramer, 2002), a társadalmi környezet javítását pedig a megfelelő szakértelemmel rendelkező nonprofitok tudják (számukra is) biztosítani. A profitterme- lő vállalatoknak, amelyeknek fontos, hogy versenykörnyezetük javuljon, a jószolgálatban érdekelt nonprofitok a partnereik: a kapcsolat nem alá-fölé, hanem mellérendelő. A vállalatok támogatásai ilyenformán nem életmentő „alamizsnák” a nonprofitoknak, hanem olyan szociális befektetések, korrekciós eszközök, amelyek a társadalmi és gazda- sági érdekeket egyaránt szolgálják. Ha a két szektor közötti kapcsolat túlmutat a hierarchikus adományozáson, és inkább partnerségként valósul meg, akkor nemcsak a paternalizmus kerülhető el, de a támogatások valódi társadalmi hatást is elérhetnek.

A tanulmány a „Jótékony paternalizmus – paternalista jótékonyság” című doktori disszertációm alapjául szolgáló kutatásra támaszkodik, és annak következtetéseit is használja, ezért szövegegyezések előfordulhatnak. Ugyanakkor jelen írás új perspektívát kínál a vállalati adományozás paternalista aspektusaihoz, különös tekintettel az adományok formájának és az autonómia korlátozásának összefüggéseire, illetve kiegészül a paternalizmus lehetséges „pozitív” olvasatával is.

Absztrakt

A társadalmi tőke a társadalmi hálózatokban, kapcsolatokban, normákban és a kölcsönös bizalom szintjén rejlő erőforrásokra utal, amelyek elősegítik az együttműködést és a közösségi cselekvést, s így hozzájárulhatnak a gazdaság működésének hatékonyságához. A bizalmi tőke lényeges eleme a társadalmi tőkének, mivel alapvető szerepet játszik a társadalmi kapcsolatok és az együttműködés fenntartásában. A társadalmi tőke és a bizalmi tőke erősíti egymást, s hozzájárul a közösségek kohéziójához és működőképességéhez. A versenyképességi indexek elemzése alapján megfigyelhető, hogy a magas társadalmi tőkével rendelkező országok általában versenyképesebbek. A karitatív szervezetek tevékenysége hozzájárul a társadalmi kohézióhoz, a felzárkóztatáshoz, valamint a társadalmi innovációk elterjedéséhez, így erősítve a társadalmi tőkét. A tanulmány a társadalmi tőke szerepét vizsgálja a nemzeti versenyképesség javításában, és kitér a magyarországi helyzet elemzésére is.

Kulcsszavak: társadalmi tőke, társadalmi kohézió, társadalmi innovációk, versenyképesség

DOI: 10.56699/MT.2025.1.1

Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy rávilágítson a társadalmi tőke jelentős és egyre növekvő súlyára a nemzeti versenyképesség fenntartásában, és ezzel összefüggésben rámutasson a civil, különösen a karitatív szervezetek szerepére. Ennek érdekében

számba veszi e fogalmakat, majd részletesen bemutatja, mit értünk társadalmi tőkén, hogyan alakult és bontakozott ki ez a fogalom, végül pedig összeveti, miként kapcsolódik a társadalmi tőke a nemzeti versenyképességhez, illetve a civil szervezetek működéséhez, támaszkodva az idevágó szakterületi kutatások eredményeire.

A nemzeti versenyképesség

A versenyképességről általában gazdasági kontextusban esik szó, illetve gyakran geopolitikai összefüggésben is megjelenik. Az európai versenyképesség jövőjéről szóló Draghi-jelentés (Európai Bizottság, 2024) például alapvető célként jelöli meg egy új ipari stratégia kialakítását, melynek keretében fel lehetne számolni a versenyképességet akadályozó tényezőket. A jelentés három alapvető akadályt azonosít: a közös politikai akciók kapcsán a prioritások és a fókusz hiányát, a közös erőforrások elpazarlását, valamint a nemzetek és az intézmények közötti koordináció hiányát. Bár ezen akadályok alapvetően gazdasági és politikai jellegűek, a megoldási javaslatok között hangsúlyosan jelenik meg a közjavakba való befektetés és a társadalmi jólétet biztosítani hivatott közszolgáltatások fejlesztése. A versenyképesség összetett jelenség, és a gazdasági folyamatokon túl a társadalmi viszonyokhoz is szorosan kapcsolódik.

A nemzeti versenyképesség egy nemzet azon képességére utal, hogy a piacok igényeit kielégítő árukat és szolgáltatásokat tud előállítani, miközben fenntartja vagy növeli polgárai életszínvonalát. A nemzeti versenyképesség a vállalati versenyképességen alapul, mivel a piaci működés során realizálható hozzáadott értéket a vállalatok termelik meg áruk előállításával és szolgáltatások nyújtásával. A nemzeti versenyképességet számos tényező befolyásolja, beleértve a gazdaságpolitikát, az innovációt, az infrastruktúrát és a munkaerő képzettségét. Michael E. Porter amerikai közgazdász 1990-ben megjelent cikkében, mely a nemzetek versenyelőnyéről szól, a nemzeti versenyképességgel kapcsolatban kiemeli a tudásteremtés és tudáshasznosítás fontosságát, a kormányzatok szerepét illetően pedig a versenyképes iparágak számára szükséges kedvező feltételek megteremtését szorgalmazza (Porter, 1990). A társadalmi tényezők vizsgálatát a szerző lényegében a képzett munkaerő meglétére, az innovációs képességekre és a menedzserek technikai tudására szűkítette le. Évtizedeket kellett várni, hogy a szociológia területéről származó elméletek megtermékenyítsék a közgazdasági gondolkozást, és a humán tőke gazdasági fejlődésben betöltött szerepe a megérdemelt helyére kerülhessen. Mivel a nemzeti versenyképesség elérésének végső célja az emberek életszínvonalának fenntartása és lehetőség szerint a növelése, meg kell ismerni és fel kell tárni a társadalmi tőkében rejlő lehetőségeket.

A társadalmi tőke mint a sajátos tőketípus

A társadalmi tőke által a versenyképesség alakításában játszott szerep megértéséhez szükséges a társadalmi tőke fogalmának, jelentéstartalmának tisztázása. A társadalmi tőke kifejezés széles körben használatos a szociológiában és a társtudományokban. Előrebocsátható, hogy a fogalom az egyének és csoportok társadalmi képességeire utal, amelyek révén hozzájuthatnak más személyek és csoportok által elérhető lehetőségekhez. Értelmezésével kapcsolatban többféle nézet és irányzat létezik. A fogalmat használó tudósok és szakemberek egy része a társadalmi tőkét összekapcsolja a tőke gazdasági fogalmával, és a tőke sajátos típusaként értelmezi. Más szerzők olyan erőforrásokként hivatkoznak rá, amelyek egy csoporthoz tartozáson alapulnak, mely lehet egy kisebb közösség vagy akár egy nemzet is. A fogalom pontos meghatározására tett kísérletek termékeny talajt biztosítanak a társadalmi tőkéhez kapcsolódó jelenségek mélyebb kutatásához.

A tőke a klasszikus közgazdaságtanban, a marxi értelmezés (Marx, 1890) szerint anyagi erőforrásokat jelent, elsősorban pénzt, illetve felhalmozott pénzügyi, kereskedelmi és uzsorás vagyontömeget. A tőke növekménye a hozzáadott értéken alapul, bár a marxi elméletben érdemi hozzáadott érték nélkül is lehetséges a vagyon növelése. A tőke társadalmi értelmezése a társadalom hozzáadott értékén alapul. E logika alapján a társadalmi tőke a társadalmi kapcsolatokban felhalmozott potenciált jelenti, mely adott esetben más tőkeelemekké vagy akár pénzzé konvertálható. A társadalmi tőkét már a 20. század eleje óta említi a szakirodalom. Lyda Judson Hanifan a közösségi tőke és a társadalmi tőke fogalmát egyaránt használta a vidéki iskolai közösségi központok működésére vonatkozóan, kidomborítva előnyös vonásaikat, és kívánatosnak tartotta e tőke növelését (Hanifan, 1916). A fogalom ezt követően csak elvétve fordult elő a szociológiai szakirodalomban, mígnem a hetvenes és nyolcvanas években újra a figyelem középpontjába került, elsősorban a társadalmi kapcsolatok és hálózatok fejlődésének vizsgálata során. E kutatások közös jellemzője, hogy azt elemzik, egy egyén vagy csoport milyen előnyökhöz juthat egy adott hálózathoz való tartozással.

Pierre Bourdieu francia szociológus a társadalmi tőke fogalmát tágabb elméletének kontextusában vezette be, amely magában foglalja a gazdasági és kulturális tőkét is (Bourdieu, 1977, 1986). A társadalmi tőkét a kapcsolatok tartós hálózatához tartozó erőforrások összességeként határozta meg, melynek alapvető összetevője a bizalom. Bourdieu számára a bizalom nemcsak személyes, hanem kollektív tulajdonság is, amely befolyásolja a közösségek működésmódját. Jelentősen megkönnyíti a társadalmi interakciókat, az együttműködést, és lehetővé teszi az egyének számára, hogy hozzáférjenek a közösségi hálózatukhoz kapcsolódó erőforrásokhoz. A bizalom társadalmi csoportok közötti eltérései hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásához is, mivel a különböző csoportok, illetve tagjaik eltérő mértékű kölcsönös elismerésben és támogatásban részesülnek. A társadalmi tőke tehát a koordináció és az együttműködés révén fejti ki hatását, a közösségi részvétel során, és ez befolyásolja a tagok, illetve a csoport gazdasági eredményeit, előrejutását is.

Bourdieu a társadalmi tőke elméletét a tőkeelméletből vezeti le, és úgy érvel, hogy ez a tőkeelem is képes felhalmozódni és profitot termelni. A tőke három típusát különbözteti meg: a gazdasági tőkét, mely viszonylag gyorsan és közvetlenül pénzzé konvertálható, a kulturális tőkét és a társadalmi tőkét. A kulturális tőke körébe sorolja a képzettségeket, melyek így szintén anyagi haszontermelésre adnak lehetőséget. A kulturális tőke lehet az ember valamely testi vagy lelki adottsága, de tárgyiasult formát is ölthet (például könyvek és műalkotások), illetve intézményesíthető is (például a szakmai kvalifikációk esetében). A kulturális tőke felhalmozásában és átörökítésében Bourdieu kiemeli a család, valamint az oktatási és kulturális intézmények szerepét. A társadalmi tőkét a tényleges és potenciális erőforrások összességeként határozza meg, amelyek egy tartósan fennálló hálózathoz tartozásból vagy bizonyos mértékig intézményesített kapcsolatok birtoklásából erednek, és amelyek kölcsönös elismerést jeleznek. A hálózat részének lenni egyfajta hitelt, hitelességet ad a benne részt vevők számára. Ilyen hálózat lehet a család, a társadalmi osztály, az iskolai közösség vagy egy politikai párt. A társadalmi tőke nagysága erősen függ attól, hogy az adott személy milyen hálózatoknak a része, és e hálózatok mennyire képesek erőforrásokhoz való hozzáférést biztosítani a tagjaik számára. Mivel a hálózat tagjai különféle előnyöket és védelmet élveznek a külvilággal szemben, megjelenik köztük a szolidaritás érzése. Bourdieu úgy véli, hogy a kapcsolatok hálózatának kiépülése egy többé vagy kevésbé tudatos befektetési stratégiához hasonlítható, amelynek megfelelően e kapcsolatok fenntartása, újratermelése különféle rövid és hosszú távú célok megvalósítása reményében történik meg. A kapcsolatok egy része, például a szomszédság, a munkahely, a rokonság részben szükségesek, részben pedig kívánatosak is, mivel ezek révén lehetővé válik az adott hálózat előnyeinek kiaknázása. Ez kötődéseket és érzéseket is eredményez, például barátságokat, büszkeséget, tiszteletet, vagy akár intézményesített garanciákat, jogokat is jelenthet a hálózat tagjai számára. Bourdieu tehát kiemeli a társadalmi tőkében rejlő rétegződést, és felhívja a figyelmet, hogy a befolyásos hálózatokhoz való hozzáférés állandósíthatja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ez a perspektíva elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy a társadalmi tőke miként lehet egyszerre a felhatalmazás és a kirekesztés eszköze, attól függően, hogy milyen környezetben működik.

A humán tőke és a társadalmi tőke összekapcsolása

James S. Coleman amerikai szociológus Bourdieu gondolatait úgy bővítette ki, hogy a társadalmi tőkét összekapcsolta a humán tőkével, és hangsúlyozta az oktatásban és a családstruktúrában betöltött szerepét. Foundations of Social Theory [A társadalomelmélet alapjai] című alapművében amellett érvel, hogy a társadalmi tőke az egyének közötti kapcsolatokban, konkrétan a társadalmi hálózatokban létezik, és a bizalom, valamint a kölcsönösség elvárásai jellemzik (Coleman, 1990). Coleman legjelentősebb hozzájárulása az, hogy kimutatta: a társadalmi tőke kulcsfontosságú az oktatási eredmények szempontjából, mivel a szülők, a diákok és a pedagógusok közötti kapcsolati hálózatokon keresztül befolyásolja a tanulók teljesítményét. Mivel a társadalmi tőke elősegíti a tudás, az értékek és a normák közösségen belüli átadását, valamint fokozza az információ és az erőforrások áramlását a közösségekben, javítja a kollektív hatékonyságot. Elősegíti az együttműködést és a kollektív cselekvést, és ezáltal járul hozzá a társadalmi jóléthez. Coleman elméletében a társadalmi tőke alapja a bizalom. Ennek szintje és milyensége kihat az oktatási eredményekre és a társadalmi fejlődésre. A bizalom arra készteti az egyéneket, hogy olyan módon cselekedjenek, amely kollektív előnyökkel jár, megerősítve ezáltal a kölcsönösség és együttműködés normáit, illetve a társadalmi kohéziót. Coleman kutatása hangsúlyozza, hogy a társadalmi tőke közvetetten befolyásolja a gazdasági eredményeket azáltal, hogy fokozza a humán tőke fejlődését. Az erős hálózatokkal rendelkező közösségek általában jobb oktatási lehetőségeket kínálnak, és tagjaik képzettebb munkaerővé válhatnak. A társadalmi tőke és a fejlődés közötti kapcsolat megértése tehát fontos a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtéséhez, mivel a jól képzett munkaerő termelékenyebb, és eredményesebben járul hozzá a gazdasági innovációhoz. Bourdieu-vel szemben Coleman a társadalmi tőke pozitív hatásait emelte ki, s figyelmen kívül hagyta a társadalmi egyenlőtlenségek kialakításában játszott szerepét. A két gondolkodó elméletei szintén különböznek abban, hogy Coleman nem alakította ki a kulturális tőke kategóriáját, és nagyobb magyarázóerőt tulajdonított az egyének racionális cselekvésének a közösségi érdekekkel szemben.

Robert D. Putnam Bowling Alone – The Collapse and Revival of American Community [Egyedül bowlingozni – Az amerikai közösség összeomlása és újjáéledése] című könyvében tovább gazdagította a társadalmi tőke elméleti kereteit (Putnam, 1995). A társadalmi tőke egyesült államokbeli hanyatlását írta le az 1960-as évektől. Ebben az idő- szakban visszaesett a közösségi tevékenységekben való részvétel és a települési közéletben való szerepvállalás is az országban. Putnam elemzése feltárta, hogy az amerikaiak egyre inkább elszakadtak a közösségi tevékenységektől, ami a társadalmi kapcsolatok meggyengüléséhez és a civil szerepvállalás csökkenéséhez vezetett. A lehetséges okok között említi a nők növekvő munkahelyi jelenlétét, az individualizációs trendeket, az egyének és családok nagyobb mértékű mobilitását, a demográfiai változásokat, és utal arra, hogy a tévénézés mennyire sokat vesz el az emberek szabadidejéből. Az Amerikai Egyesült Államokban a 20. század első feléig hagyományosan erősek voltak a különböző önszerveződő csoportok, így a helyi vallási közösségek, a munkahelyi csoportosulások vagy a jótékonysági célú szervezetek. A munkahelyi közösségek fontos szerepet játszottak a különböző etnikumokhoz tartozó személyek társadalmi integrációjában is. A társadalmi hálózatok gazdasági teljesítményre gyakorolt pozitív hatását is egyértelműen bizonyítottnak látta a szerző. Putnam a társadalmi tőke két típusát különbözteti meg: a kötődő társadalmi tőkét, amely homogén csoportokon belüli szoros kapcsolatokra utal, illetve az áthidaló társadalmi tőkét, amely különféle csoportokat köt össze, és szélesebb társadalmi hálózatokat hoz létre. Érvelése szerint a demokratikus berendezkedésű társadalmaknak mindkettőre szükségük van a hatékony és fenntartható működéshez. A társadalmi tőke eróziója viszont súlyos következményekkel jár a társadalmi kohézióra nézve. A társadalmi tőke alapjaként a szerző a hálózatokban megjelenő és újratermelődő bizalmat és reciprocitást jelölte meg. Lehetségesnek látta az állami szerepvállalást a társadalmi tőke erősítésében, éspedig a helyi szolgáltatások, például kisebb körzeteket lefedő iskolák fenntartásával, a karitatív szervezeteknek nyújtott támogatások adókedvezményben részesítésével és a helyi munkaerőpiaci szerveződések felkarolásával. Más tényezők, például a szomszédokkal szemben megnyilvánuló bizalom vagy a munkahelyen kívüli szakmai szerveződések esetében viszont az államnak lényegében nincs ráhatása a folyamatokra, és itt az emberek jól felfogott érdeke lehet a döntő elem.

Nemzetközi szintű elemzései során Putnam rávilágított, hogy az áthidaló társadalmi tőke különösen előnyös lehet a gazdasági teljesítmény növelése szempontjából, mivel lehetővé teszi az információk és az erőforrások áramlását a különböző csoportok között. A magasabb szintű áthidaló társadalmi tőkével rendelkező országokban, közösségekben nagyobb a rugalmasság a gazdasági változásokkal kapcsolatban és az innovációra való hajlandóság is, ami pozitívan hat a gazdasági teljesítményre, illetve az egészségre és az elégedettségre is. Putnam a munkaerőpiaci jelenségek vizsgálata alapján azt az összefüggést is leírta, hogy a társadalmi tőke hiánya és annak következményei aránytalanul sújtják a hátrányos helyzetű csoportokat, és tovább fokozzák a meglévő egyenlőtlenségeket. Kitörési lehetőségeket a civil társadalom szerveződéseiben látott, például az egyházi közösségekben, a karitatív szervezetekben vagy az iskolákhoz kapcsolódó önsegítő, önszerveződő egyletekben.

A társadalmi tőke és a hálózatok

Mark Granovetter amerikai szociológus a hálózatok elemzésével kapcsolatos munkáiban derített fényt arra, hogy a nagyobb, tágabb közösségek közötti úgynevezett gyenge kapcsolatok mennyire fontosak, illetve hogy ezek erőssége mérhető, és szerepet játszik az adott közösségek érdekérvényesítésében (Granovetter, 1973, 1983). Az erős kapcsolatok a barátokat és a családtagokat fűzik össze, a gyenge kapcsolatok pedig az ismerősöket és a tágabb társasági köröket. Granovetter kimutatta, hogy a gyenge kapcsolatok kulcsfontosságúak az információterjedésben és a különféle lehetőségekhez való hozzáférésben. Azok, akik többféle hálózathoz kötődnek gyenge kapcsolatokkal, nagyobb eséllyel jutnak fontos információkhoz, melyek a társadalmi előmenetel szempontjából fontosak. A közösségi hálózatok így elősegíthetik az álláskeresést és az innovációt. A szerző kutatásai alapján a társadalmi tőke értékét nem kizárólag a kapcsolatok erőssége határozza meg, hanem a sokféleségük és kiterjedésük is. A kapcsolati összeköttetéseket a bizalom alapozza meg, akár közvetlenül, egy erős kapcsolat esetében, akár közvetve, például amikor valaki megbízik a barátja másik barátjában, akit még nem ismer. A gyenge kapcsolatok a bizalom és az elvárt reciprocitás révén hidakat képeznek a különböző csoportok között, ezért a társadalmi tőke kiépítésében kulcsszerepet játszanak. Granovetter hálózatelméleti fogalmai jól párhuzamba állíthatók Putnam fogalmi keretével: az erős kapcsolatok Putnam kötődő társadalmi tőke fogalmával, a gyenge kapcsolatok pedig az áthidaló társadalmi tőkével azonosíthatók.

A bizalom és a kollektív cselekvés szerepének felismerése

Francis Fukuyama Bizalom című könyve, mely A társadalmi erények és a jólét megteremtése alcímet viseli, továbbvezette az elődök munkásságát azzal, hogy a közösségen belüli bizalom jelenségét vizsgálta, és igazolta, hogy ez a társadalmi tőke kritikus összetevője, mely elősegíti az együttműködést és a kollektív cselekvést, s így elengedhetetlen a gazdasági és társadalmi fejlődéshez (Fukuyama, 1997). A szerző azzal érvel, hogy a magas szintű bizalommal jellemezhető társadalmak általában jobb kormányzati eredményeket, hatékonyabban működő intézményrendszert, magasabb gazdasági teljesítményt és jólétet biztosítanak polgáraik számára. Fukuyama megkülönbözteti a bizalom két típusát. Az egyik az általános társadalmi bizalom, a másik pedig a közös identitású egyének egymás iránti bizalma. A bizalom az egyének közötti együttműködés kenőanyaga, mivel jelentősen csökkenti az együttműködés tranzakciós költségeit és az együttműködésben rejlő kockázatokat. A bizalom munkát és befektetést igényel, folyamatosan ápolni kell. A kapcsolatok ápolásának és a bizalom kiépítésének helye a tág értelemben vett civil társadalmi szféra, amelybe beletartoznak az önkéntességen vagy közös érdeklődésen alapuló szervezetek, az oktatási intézmények, a klubok, a jótékonysági és egyházi szervezetek, valamint a szakmai érdekek mentén szerveződő csoportok is. A bizalom személyes tulajdonság, ezért felépítése az egyén számára a családban kezdődik, mely társadalmanként eltérő módon közvetíti a bizalmat tagjai számára, és eltérő mértékben marad meg az önálló, felnőtt életszakaszban mint a bizalom kiindulópontja és sarokköve. A bizalom fennmaradásához tartós kapcsolódásokra, csoportokra van szükség, és a közösségnek osztoznia kell bizonyos morális alapelvekben, valamint a tagoknak számítaniuk kell arra, hogy a reciprocitással kapcsolatos várakozásaik rendszeresen visszatérő alkalmak során visszaigazolódnak. Fukuyama a kötődések három társadalmi szintjét különböztette meg: a családi, illetve rokoni, az önkéntes szerveződésekhez kapcsolódó és az állami szintet. A bizalom mindhárom szinten megjelenik, és hozzájárul az adott szintű gazdasági szerveződések (háztartás, családi vállalkozások, vállalatok és állami szervezetek) sikeres működéséhez, így a gazdasági fejlődés alapvető tényezőjének számít. A volt Szovjetunió érdekszférájához tartozó országok működését elemezve Fukuyama kiemeli, hogy a bizalom lerombolása miatt a társadalmi tőke is károkat szenvedett, ami hátráltathatja ezeknek az országoknak a gazdasági prosperitását a demokratikus átalakítást követően (Fukuyama, 2002).

Elinor Ostrom volt az első nő, aki 2009-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat, mégpedig a társadalmi tőke elméletéhez való hozzájárulásával. A közös ügyek kormányzásáról és a kollektív cselekvés intézményeinek evolúciójáról írt könyve azzal bővítette ki a társadalmi tőke elméletét, hogy a bizalmat a kollektív cselekvés összefüggésében vizsgálta (Ostrom, 1990). Érvelése szerint a közösségek akkor tudják hatékonyan kezelni közös erőforrásaikat, ha tagjaik között erős a bizalom. Ugyanis a bizalom teszi lehetővé a kollektív cselekvést, melynek során az egyének együtt dolgoznak közös célok elérése érdekében. A társadalmi tőke és az azt megalapozó bizalom révén lehetséges olyan kollektív cselekvés, amely a közös erőforrások hatékony és fenntartható használatát lehetővé teszi. Ha az adott közösség boldogulása, gazdasági prosperálása megosztott erőforrásoktól függ, akkor a gazdasági fejlődés érdekében szükség van a társadalmi tőkére, a bizalomra és az általuk lehetővé tett kollektív cselekvésre. A kollektív cselekvés során az egyes személyek vagy szervezetek időlegesen akár a saját érdekük ellen cselekszenek, például amikor egy környezetvédelmi egyezménynek megfelelően minden részt vevő ország vállalatai betartják a kibocsátási kvótákat. Egyenként nem járnak jól a kibocsátáscsökkentéssel, a kollektív cselekvés révén mégis jelentősen javul a helyzetük, a közös környezet állapota. Egyszerűbb példa lehet az, amikor néhány munkás egy autóval megy a munkahelyére. A közös utazás megszervezése némi kényelmetlenséggel jár, de együttesen sok pénzt takaríthatnak meg a kisebb üzemanyag-fogyasztásnak köszönhetően. Elinor Ostrom a vállalatok társadalmi felelősségvállalását is a közösség számára előnyös kollektív cselekvéshez sorolja, melynek szükségességét számos más területen is bizonyítja, például a megművelhető földterületekről, illetve a halászatra, öntözésre vagy emberi fogyasztásra szánt vízkészletekről írva.

A társadalmi tőke súlya a versenyképességi rangsorok tükrében

A versenyképességet a vállalatok, a területi egységek és a nemzetek szintjén, valamint nemzetközi összehasonlításban is lehet vizsgálni és mérni. A nemzeti versenyképesség a nemzeti szintű jólét megteremtésére való képességgel is azonosítható. Ennek mérése egyrészt az elért gazdasági eredmények oldaláról lehetséges (például a gazdasági össztermék nagysága, a foglalkoztatás szintje), másrészt a versenyképességet megalapozó képességek vizsgálatával (például az üzleti környezet minősége, a sikeres helytállás háttérfeltételei). Tekintettel arra, hogy a legtöbb ország gazdaságilag többé-kevésbé nyitott, vállalataik jórészt a nemzetközi értékláncokba bekapcsolódva termelnek, illetve jelen vannak a nemzetközi piacokon, a magas szintű nemzeti versenyképesség nagyban hozzájárul a nemzetközi versenyképességhez is. A világszintű versenyképességi mérések módszertanát, illetve a rangsorolási eredményeket megvizsgálva kirajzolódik, hogy a társadalmi tőkének milyen jelentős súlya van a versenyképességben.

Az alapítványi formában működő svájci World Economic Forum (WEF) 1979-ben készítette el első globális versenyképességi jelentését, és azóta is folyamatosan jelentet meg a versenyképességgel kapcsolatos elemzéseket, rangsorokat. A Szingapúrban, valamint Lausanne-ban (Svájc) működő akadémiai intézmény, az International Institute for Management Development (IMD) 1989 óta készít évente világszintű versenyképességi rangsorokat. Az Európai Bizottság pedig 2010 óta háromévente teszi közzé a regionális versenyképességi indexet (RCI) tartalmazó jelentését. E rangsorokban közös, hogy a versenyképességet jellemző számos faktort mérnek, és folyamatosan fejlesztett módszertan alapján súlyozzák az egyes tényezők versenyképességben betöltött szerepét. A legtöbb kritériumot az IMD rangsora használja, ezért elemzésünkben ennek a szervezetnek a legutóbbi jelentését (IMD, 2024) vizsgáljuk meg alaposabban. Az IMD háromszáznegyven kritérium alapján készíti el nemzetközi versenyképességi rangsorát: ezek a kormányzati teljesítményhez, a gazdasági teljesítményhez, az üzleti hatékonysághoz és az infrastruktúra fejlettségéhez kapcsolódnak. A kritériumok között fontos helyet foglalnak el a humánerőforrásra vonatkozó és a társadalmi tőkét jellemző mutatók, valamint a puha tényezők. A társadalmi tőke fejlettségét a felmérések sokrétűen, például a következő tényezők vizsgálatával ragadják meg: a tehetséges emberek vonzásának képessége, képzettségi szint, munkabérek, egészségügyi kiadások, oktatási kiadások, foglalkoztatottság, a munkanélküliségre vonatkozó szabályozás, az igazságszolgáltatás állapota, az életminőség szintje, bürokrácia, transzparencia, jogbiztonság, a nők képzettségi szintje, népességnövekedés, a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása. A társadalmi tőkével közvetlenül összefüggő mutatók közül kiemelhető a társadalmi kohézió szintje, a vállalati vezetők társadalmi feladatvállalása, a menedzserek megbízhatósága, illetve a vesztegetés és korrupció érzékelt szintje. Az ezekre vonatkozó adatok szakértői felmérési panelekből származnak. A versenyképességi rangsor készítéséhez felhasznált mutatók mintegy ötöde közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik a társadalmi tőke valamely dimenziójához, kifejezve annak jelentős súlyát a nemzetközi versenyképesség megalapozásában. Számos felhasznált mutató visszatükrözi a társadalmi tőkével kapcsolatos kutatások eredményeit, például a különféle tranzakciók végrehajtásának nehézsége, akadályai kapcsán visszautalhatunk Fukuyama érvelésére a bizalom szerepéről, a vállalatvezetők társadalmi felelősségvállalása vonatkozásában pedig Ostrom gondolataira a kollektív cselekvés szerepéről.

A társadalmi tőke alapját képező általános és intézményes bizalom bizonyítottan szorosan összefügg a versenyképességi rangsorokban elért helyezéssel. Ezt alátámasztja, hogy az Európai Társadalmi Felmérés (European Social Survey, ESS) 2016-os adatfelvételi hullámában részt vevő tizennyolc európai uniós ország átlagos bizalmi szintje, valamint innovációs teljesítménye és a WEF, illetve az IMD által kimutatott versenyképességi eredménye alapján felállított rangsorok között erős rangkorreláció igazolható (Vinogradov, 2020).

A társadalmi tőke fejlesztésének perspektívái Magyarországon

A magyar társadalomtudományokban jellemzően késlekedés nélkül feldolgozták, adaptálták és esetenként tovább is fejlesztették a nagy nemzetközi alkotók elméleteit. A hazai kormányzati eszköztárban azonban inkább csak elvétve jelentek meg a társadalmi tőke fejlesztését az alapvető célok között számontartó programok.

Farkas Zoltán miskolci szociológus 2013-as cikkében, mely a társadalmi tőke fogalmát dolgozta fel, hat típust sorakoztat fel, összhangban a nemzetközi eredményekkel (Farkas, 2013). A hat típus a következő: hatásköri tőke, tulajdoni tőke, kapcsolati tőke, társadalmi képesítési tőke, informáltsági tőke és a személyes – jellemzően képességek- ben vagy testi adottságokban megjelenő – társadalmi tőke. Mindegyik társadalmi képességekhez kapcsolódik, amelyek révén az egyének valamely céljukat hatékonyabban képesek elérni, és alkalmazásukkal a legtöbb esetben a társadalom összességének javát is szolgálják. Farkas Zoltán a fentieken túl két funkcionális csoportba rendezte a társadalmi tőkét. Az egyik az úgynevezett manifeszt társadalmi tőke, amely a társadalmi erők alkotórészeként az egyéneknek vagy csoportoknak lehetőséget ad más egyének vagy csoportok befolyásolására, az érdekérvényesítés elősegítésére vagy éppen akadályozására. Az úgynevezett látens társadalmi tőke az egyén hosszú távú érdekeihez kapcsolódik, és azt a törekvést testesíti meg, hogy a személy az idetartozó tőkeelemeket később manifeszt tőkévé konvertálja. Látens társadalmi tőkét jelent például a vezetői munka egy egyetemi önkéntes szervezetben, mert a későbbi szakmai életút során nagyobb esélyt biztosít vezetői pozíció betöltésére egy állami szervezetben. A szerző megállapításait továbbgondolva kijelenthetjük, hogy kellő energiabefektetéssel (önfejlesztés, tanulás, önkéntes szervezetekben való munka, szakmai közösségekkel való kapcsolat ápolása, karitatív szervezetekben való tevékenykedés, egyházi közösségben végzett munka) a személy társadalmi tőkéje bővül, erősödik, és ez közvetlenül vagy közvetve az érintett kisebb közösség és az egész társadalom javát is szolgálja.

A társadalmi tőke kormányzati eszközökkel végzett fejlesztésével kapcsolatban már néhány évvel a rendszerváltást követően is született olyan tanulmány, amely az elméleti keretek tisztázása és a nemzetközi jó gyakorlatok összegyűjtése mellett a magyarországi viszonyokra próbálta adaptálni a társadalmi tőke fejlesztésében rejlő lehetőségeket (Füzér et al., 1995). E tanulmány a kormányzati tevékenységek helyi adottságokhoz való igazításában, a lakó- és a helyi közösségek számára szükséges tér biztosításában, közös területek és közösségi épületek létesítésében, az önkéntes feladatvállalás ösztönzésében, kedvezményekkel való segítésében, az iskolai keretek között zajló közösségi programok támogatásában, a kritikus vagy kiszolgáltatott élethelyzetben lévő csoportok felkarolásában és az állami intézményekkel szemben megnyilvánuló bizalom erősítéséhez kapcsolódó intézkedésekben látja a megoldást. Az írás kiemeli a vallási intézmények működésének pozitív hatásait a társadalmi tőke növelésében, a közösségek erősítésében és az értékek továbbadásában.

A hazai társadalomtudományokban hangsúlyosan jelenik meg az a gondolat, hogy a társadalmi tőke alapvető jelentőségű erőforrás a közösségek és a nemzetek fennmaradásához és fejlődéséhez. A nemzeti versenyképesség javítására vonatkozó elméletek és a gyakorlatban alkalmazott eszközök az elmúlt három évtizedben fokozatosan beépítették a humán tőkét és ennek részeként a társadalmi tőkét a vizsgálódási kereteikbe és az eszköztárukba. A nemzeti versenyképesség fő forrásai közé bekerült a humán tőke fejlesztése, valamint a tudás és az intelligencia hasznosítása (Csath, 2001: 145). A társadalmi tőke javítását szolgálhatja többek között a családalapítás és a gyermeknevelés támogatása, a közérdek erősebb képviselete az egyéni érdekkel szemben, az együttműködés erősítése a közösségek, települések és országok közös céljainak megvalósítása érdekében, valamint a szolidaritás bátorítása (Csath, 2001: 187).

Magyarország az IMD által vizsgált hatvanhét ország közül a 2024-es felmérésben az ötvennegyedik helyen állt. A versenyképesség összetevői közül a gazdasági teljesítmény vonatkozásában a harminchatodik, a kormányzati teljesítmény tekintetében az ötvenegyedik, az üzleti hatékonyság terén a hatvanhetedik, az infrastruktúra vonatkozásában pedig a negyvenegyedik helyen állt (IMD, 2024). Az üzleti hatékonyság alacsony értéke abból adódik, hogy a viszonylag kedvező társadalmi mutatók ellenére a hazánkban működő vállalkozások relatíve alacsony hozzáadott értéket állítanak elő. A társadalmi tőke megléte, erőssége a vállalkozások versenyképessége szempontjából komoly jelentőségű, amit a magyarországi gyors növekedésű vállalkozások körében folytatott kutatások is egyértelműen igazoltak, mind a kötődő, mind az áthidaló társadalmi tőke vonatkozásában (Bodor et al., 2019).

Az Európai Társadalmi Felmérés (ESS) 2016. évi adatfelvétele alapján a vizsgált tizennyolc európai uniós ország közül hazánk az általános bizalom tekintetében a tizenötödik, az intézményi bizalom tekintetében a tizedik helyen állt (Vinogradov, 2020). A Központi Statisztikai Hivatal a fenntartható fejlődés indikátorai körében több éven át mérte az általános bizalom szintjét a lakosságra vonatkozóan, azaz hogy az emberek mennyire bíznak egymásban (KSH, 2021). A válaszadók egy 0-tól 10-ig terjedő skálán értékelhették, hogy személy szerint mit gondolnak, mennyire lehet megbízni az emberekben (0 = egyáltalán nem lehet megbízni; 10 = teljes mértékben meg lehet bízni). Az átlagérték a 2020-as adatfelvétel során 5,3 pont volt, mely a korábbi évek méréseihez hasonló érték. Hazánkban az emberek közötti bizalom szintje közepes mértékű, európai összehasonlításban pedig az átlagosnál alacsonyabb.

A társadalmi tőke újratermelésének fontos letéteményesei a civil szervezetek és a nonprofit vállalkozások, melyek tevékenysége igazolhatóan hozzájárul a jólét növeléséhez, a társadalmi kohézióhoz és a társadalmi szintű innovációhoz is (OECD, 2003). Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen mutatókkal jellemezhető a hazai civil szektor. Magyarországon 2023-ban 19 193 alapítvány és 41 883 társas civil szervezet, elsősorban egyesület és nonprofit gazdasági társaság működött. Közülük a legtöbb, közel harmincezer szervezet a kultúra, a sport és a szabadidős tevékenységek területén, 7477 pedig az egészségügy és a szociális ellátás terén tevékenykedett. Adományosztással 308 civil szervezet foglalkozott. A nonprofit szervezetek gazdasági súlya növekszik. 2022-ben a non-profit szektorban munkaviszonnyal rendelkezők összlétszáma 165 ezer fő volt, közülük 57 ezer volt részmunkaidős. A nonprofit szektor a magyar gazdasági teljesítmény mintegy 4 százalékát állítja elő (KSH, 2023). Mérete és a gazdasági teljesítmény előállításában való szerepe elmarad az európai uniós átlagtól, ami az egész kelet-közép-európai térségre jellemző (Salamon–Sokolowski, 2018). Ugyanakkor a hazai civil szektor rendelkezik azzal a kritikus tömeggel, és így képes arra, hogy a társadalmi tőke fejlesztésére hivatott forrásokat – amennyiben azok rendelkezésre állnak – felszívja, felhasználja. Az elmúlt tíz évben jó példát adtak erre a tisztán hazai kormányzati finanszírozással megvalósított, az „egyházi közösségi célú programok támogatása” (EGYH-KCP), valamint az „egyházi közfeladat-ellátási és közösségi célú beruházások támogatása” (EGYH-EKF) elnevezésű programok, melyek forrásaiból ezres nagyságrendben újultak meg, illetve épültek fel közösségi házak, plébániák és egyházi fenntartású intézmények. Mivel e szervezetek a társadalmi tőke fejlesztéséhez szükséges minden alapvető jellemzővel rendelkeznek, azaz képesek az egyének és a közösségek közötti kapcsolatok erősítésére, az általános bizalom szintjének javítására, a közös identitás erősítésére, a kollektív cselekvés mobilizálására mind a belső, erős, mind pedig a közösségek közötti, gyenge kapcsolatok szintjén, az említett programok hosszú távon is hatékonyan járulhatnak hozzá a társadalmi tőke megerősítéséhez. A versenyképességi és a társadalmi tőkét jellemző mutatók elemzése alapján újdonságként, de legalábbis kevésbé ismert és kutatott összefüggésként elmondható, hogy ezen intézkedések, a társadalmi tőkébe való befektetések pozitívan hatnak Magyarország gazdasági versenyképességére és a nemzetközi versenyben való helytállására.

Összegző gondolatok

A társadalmi tőkéről szóló tudományos diskurzus területén az elmúlt fél évszázad során jelentősen gyarapodtak a fogalomhoz kapcsolódó ismeretek és az elemzés keretei. Ezek körébe tartozik a bizonyos erőforrásokkal való rendelkezés vagy legalább a hozzáférés lehetősége, a hálózatokhoz való kapcsolódás, a közeli, például családi, munkatársi vagy baráti kapcsolatok minősége, a különféle távolabbi hálózatok, például szakmai és önkéntes szerveződések közötti hidak kialakítása, az általános bizalom bizonyos szintjének fenntartása, valamint a kollektív, közösségi cselekvés. Hasonlóan más tőketípusokhoz a nagyobb társadalmi tőkével rendelkező egyének és közösségek eredményesebbek, hatékonyabbak, ami magában hordozza a társadalmi polarizáció veszélyét. A társadalmi tőke fejlesztésére – a nemzetközi és a hazai tapasztalatok alapján – van lehetőség, akár a közösségek kezdeményezései, akár állami szerepvállalás révén. A gazdasági versenyképesség az elmúlt évtizedekben mindinkább az érdeklődés fókuszába került, mivel politikai, illetve geopolitikai érdekek is fűződnek hozzá. A gazdasági versenyképesség egyre pontosabb méréséhez jelentős számú mutató vizsgálata vált szükségessé, melyek közül meglehetősen sok kapcsolódik közvetlenül vagy közvetve a társadalmi tőkéhez. A két jelenség tehát nem független egymástól. Az erős társadalmi tőke és a gazdasági verseny- képesség vállalati és nemzeti szinten is összefüggést mutat.

Hazánk a nemzetközi versenyképességi rangsorokban a gazdasági teljesítmény tekintetében viszonylag kedvező helyen áll, különösen a képzettségi szint, az innovációra való hajlandóság és a rendelkezésre álló infrastruktúra terén. Az általános bizalom szintje azonban elmarad a többi európai ország mutatója mögött, és a rendelkezésre álló erőforrásokból sem tudunk magas gazdasági hozzáadott értékkel jellemezhető nemzetközi versenyelőnyt kovácsolni. A nemzeti versenyképesség és a társadalmi tőke közötti kapcsolat szoros, ezért a fejlődés előmozdításához fontos a társadalmon belüli együttműködést és kollektív cselekvést elősegítő hálózatok, kapcsolatok és bizalom erősítése, a szervezeti és intézményi keretek fenntartása, továbbá a társadalmi tőke letéteményeseinek, a civil és karitatív szektor szervezeteinek a támogatása, különösen a közösségi célú beruházások és a közfeladat-ellátás területén. A vonatkozó szakpolitikák alakítói számára megfontolandó tény, hogy a társadalmi tőke igazolható szerepet játszik a válla- lati és a nemzeti szintű versenyképesség alakításában is, ezért a fejlesztésére fordított források megtérülnek, mivel hozzájárulnak a jólét és a gazdasági teljesítmény fenntartható növeléséhez. A kötődő társadalmi tőke erősítéséhez elsősorban a család intézményének támogatása járul hozzá, a civil, a nonprofit gazdasági és az egyházi szervezetek működésének támogatása pedig alapvetően az áthidaló társadalmi tőkét erősíti.

Absztrakt

Ferenc pápa pontifikátusának vissza-visszatérő gondolata a perifériáról, a periferikus léthelyzetekről, valamint a centrum-periféria viszonyról szóló tanítás. A kicsit is figyelmes olvasó jól tudja, hogy a periféria témája nemcsak szociális értelemben, a társadalmak alján/szélén élő tömegek helyzetére való felhívásként jelenik meg az argentin pápa megnyilatkozásaiban, hanem ő mélyebb jelentést is igyekszik adni neki. Ugyanakkor éppen ez a társadalmi tapasztalat az, amely reflexióra indította a korábban Buenos Aires érsekeként szolgáló Jorge Mario Bergogliót. A tanulmány célja, hogy felkutassa e gondolatkör latin-amerikai forrásait, gyökereit, amelyeket a régió egyház- és társadalomtörténetében, valamint filozófiai gondolkodásában érdemes keresnünk. Ennek jegyében az írás bemutatja a latin-amerikai egyház elmúlt száz évének történetét a centrum és a periféria erőterében, az úgynevezett függőségi elméletet, valamint a cent- rum és a periféria viszonyára vonatkozó reflexiót Bergoglio szellemi fejlődésének hátterében, különös tekintettel Enrique Dussel és Alberto Methol Ferré munkásságára, végül pedig ismerteti a Latin-Amerikai Püspöki Tanács (CELAM) vonatkozó reflexióját.

Kulcsszavak: Ferenc pápa, centrum és periféria, latin-amerikai egyháztörténelem, függőségi elmélet, a felszabadítás filozófiája

DOI: 10.56699/MT.2025.1.5

A sokak által ismert és elismert Szent Egyed Közösség alapítója, Andrea Riccardi történész találó megfogalmazása szerint Ferenc pápa megválasztásával „a jelenkor egyházában először történt meg, hogy a perifériáról származó szemlélet és magatartásmód képviselője a központba jutott” (Riccardi, 2019: 17). Véleménye szerint ennek hátterében többek között a központ (elsősorban a római kúria) egyre mélyülő válsága áll, ugyanakkor Riccardi értelmezésében nem Ferenc pápa „találmánya” a periféria tematizálása, ugyanis Róma jelenlegi püspöke egy meghatározó hagyomány elemeként helyezte az egyházi gondolkodás fókuszába a periferikus léthelyzetekről való nyílt és őszinte beszédet (Riccardi, 2023; újabban: Gájer, 2024: 102–128).

Jelen tanulmány célja, hogy miután röviden szintetizálja Ferenc pápa perifériáról szóló tanítóhivatali megnyilatkozásait, annak ered nyomába, hogy a latin-amerikai egyház és társadalom szülötteként Jorge Mario Bergoglio milyen szellemi és kulturális örökség kontextusából beszél a perifériáról. Éppen ezért komplex módon mutatja be azokat az (egyház)történeti, gazdasági, filozófiai és teológiai szempontokat, amelyek így együttesen segíthetik Ferenc pápa perifériáról alkotott víziójának megértését és befogadását – hiszen a dolgozat tézise szerint a latin-amerikai kontextus látásmódja meghatározó módon alakítja a jelenkori pápaságot, és így a katolicizmus „globális arculatát” is megváltoztat(hat)ja.

Ferenc pápa és a periféria

A figyelmes olvasó minden bizonnyal nem siklott el afölött, hogy a jelenlegi pontifikátusnak már az első hónapjaiban kirajzolódtak azok a koordináták, amelyek között Ferenc pápa a perifériáról gondolkodik. A szimbolikus tettek sora mellett – gondoljunk csak első megjelenésére a Szent Péter-bazilika erkélyén vagy első apostoli útjára Lampedusa szigetén – beszédeiben és írásaiban hamar felszínre került a periféria témája. Az egyszerűség kedvéért talán három csomópontban ragadhatjuk meg Ferenc vonatkozó tanítását pápasága első évének megnyilatkozásait vizsgálva. Itt jegyzem meg, hogy az áttekintés figyelmen kívül hagyja a periféria azon vonatkozását, amelyet a menekültek tömegei jelentenek – és éppen azért, mert a téma önmagában is kifejtésre érdemes (erről lásd: Solymári, 2023).

Már-már szlogenszerű megfogalmazás a „kilépő egyház” (chiesa in uscita) képe, amelynek lényege, hogy az egyháznak missziós küldetése során ki kell lépnie önmagából – elkerülve az autoreferencialitás és a teológiai narcizmus betegségét –, a kilépésnek pedig egészen a perifériákig kell hatolnia, hiszen az egyháznak elsődlegesen ott kell felkínálnia az evangélium édes örömét, ahogyan Ferenc pápa a 2013-as konklávét megelőző általános kongregáción, majd Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában is kifejtette (Ferenc, 2014; Franziskus, 2013). Az egyház evangelizáló tevékenységével kapcsolatban ugyanakkor a pápa ennél többet is állított, amikor a missziós tanítvány státuszát a perifériára helyezte. Így fogalmazott 2013 júniusában Rio de Janeiróban:

„…szeretem azt mondani, hogy a missziós tanítvány helyzete nem a középpont, hanem a perifériák helyzete: a perifériák vonzásának feszültségében él… beleértve az örökkévalóságot is a Jézus Krisztussal való találkozásban. Ugyanis decentralizál bennünket az, amikor az evangélium hirdetése során »egzisztenciális perifériákról« beszélünk, bár rendszerint félünk kilépni a központból. A missziós tanítvány azonban »decentralizált«: a központ Jézus Krisztus, aki hív és küld. A tanítványt pedig az egzisztenciális perifériákra küldik ki” (Francesco, 2013).

A perifériákról szóló pápai üzenet második csomópontja, hogy egészen a kezdetektől Ferenc pápa elsősorban földrajzi és egzisztenciális perifériákról beszél. Az Evangelii gaudium külön alfejezetben mutatja be a nagyvárosok szélén elhelyezkedő földrajzi perifériák lakóinak szorongatott helyzetét: súlyos szegénység és kirekesztés sújtja őket; az egyháznak elsődlegesen e peremvidékekről felhangzó kiáltást kell meghallania, ellensúlyozva az egyenlőtlenségek és az erőszak terjedését (Ferenc, 2014). Víctor M. Fernández argentin bíboros, a Hittani Dikasztérium jelenlegi prefektusa értelmezésében pedig Ferenc pápa azokat tekinti az egzisztenciális perifériák „lakóinak”, akik nem tartoznak egyházi, kapcsolati köreinkhez, és nem részesei ideológiai horizontunknak, bár elképzelhető, hogy fizikailag közel élnek hozzánk; ők érzelmi és spirituális közelség kifejlesztésére hívnak bennünket, hogy irántuk is képesek legyünk kifejezni a keresztény közösségek szeretetét és megbecsülését (Fernández, 2014; vö. Torralba, 2021). Mindezt pedig elsősorban az teszi lehetővé, ha követjük a pápa felszólítását: időt töltünk el a periférián, hogy magunkévá tehessük a periferiális léthelyzetek tapasztalatát és szemléletét.

Végül harmadikként egy „hermeneutikai elvet” érdemes kiemelni a pápai megszólalásokkal kapcsolatban; erről Ferenc pápa első alkalommal a szerzetesi elöljárókkal való találkozóján beszélt 2013 novemberében:

„Egy dologról meg vagyok győződve: a történelem nagy változásai akkor következtek be, amikor a valóságot nem a középpontból, hanem a perifériáról látták. Ez hermeneutikai kérdés: a valóságot csak akkor értjük meg, ha a perifériáról nézzük, és nem akkor, ha tekintetünket egy mindentől egyenlő távolságra lévő középpontba helyezzük. Ahhoz, hogy valóban megértsük a valóságot, el kell mozdulnunk a nyugalom és a csend központi pozíciójából, és a periféria felé kell vennünk az irányt. A periférián való tartózkodás segít jobban látni és megérteni, valamint helyesebben elemezni a valóságot, elkerülve a centralizmust és az ideológiai megközelítéseket” (Spadaro, 2014: 5–6).

Nem elégséges tehát kimenni a perifériára, és elvinni oda az evangélium vigasztaló üzenetét; nem elégséges pusztán megérteni és befogadni az ott élők tapasztalatát; a perifériáról kiindulva kell szemlélnünk egyházi és társadalmi valóságunkat, engedve, hogy ez a látásmód termékenyítően hasson valóságértelmezésünkre és centrumfókuszú gondolkodásmódunkra.

Az itt csak röviden említett gondolati csomópontok természetesen a későbbi pápai megnyilatkozásokban is felszínre törnek, és 2024-ben a Püspöki Szinódus 16. Rendes Közgyűlését is alapvetően meghatározta a perifériának ez a fajta szemlélete. A továbbiakban azon elemeket tekintem át Ferenc pápa szellemi hátteréből, amelyek meghúzódnak e gondolati ív mögött, és amelyek minden bizonnyal hatással voltak Róma jelenlegi püspökének a perifériáról vallott látásmódjára.

A latin-amerikai egyház történelme és a periféria

A latin-amerikai egyházak koloniális korszakának kezdetén természetesen nagy lendülettel indult meg az egyházi intézményrendszer kiépítése: az első bő évszázad folyamán (1620-ig) létrejött az 1800-ig fennálló püspöki hálózat nagy része, amelynek vezetői a kezdeti időszakban az Ibériai-félszigetről érkező szerzetes papok voltak – az egyházmegyés klérus csak a 17. századtól vált meghatározó szereplővé a szubkontinensen, az egyházi hierarchiába való kreol beépülés pedig csak a 18. században vált jellemzővé. A kezdeti időszak egyházában az apparátus természetesen szorosan kötődött a világi hatalomhoz, politikai és gazdasági értelemben is függött tőle; a püspökök a (spanyol és portugál) korona adminisztrációs rendszerének részévé váltak. Mindez a püspökkinevezésekre is hatással volt, ráadásul a szegényebb területek püspöki székei kevésbé vonzó voltuk miatt sokszor betöltetlenek maradtak (Eördögh, 1998). Itt érdemes megemlíteni Enrique Dussel argentin filozófus és történész megjegyzését, miszerint a koloniális kereszténység időszakában (1492–1808) az egyház nem lázadt fel a gyarmati rendszer ellen, hanem éppen a tized és az adományok révén gazdasági hatalommá vált. Részben ennek köszönhetően az egyház alapvetően nem is bírálta a rabszolgatartás rendszerét, bár voltak e korszakban olyan szent életű tanúságtevők, akik a rabszolgák szolgálatának szentelték az életüket (Dussel, 1977).

A spanyol gyarmati rendszer összeomlása után a katolikus egyház nehéz helyzetbe került, hiszen az 1830-as évek végéig Spanyolország nem ismerte el az új államok függetlenségét, így a Szentszék továbbra is a spanyol királyságot tekintette illetékesnek egyházi ügyekben, tehát a püspökkinevezések kérdésében is. A 19. század közepén XVI. Gergely pápa volt az, aki elismerte az állami függetlenséget, számos egyházmegyét és helynökséget alapított, valamint közel kétszáz püspököt nevezett ki a térségben. Mindez természetesen azt a célt szolgálta, hogy a Szentszék visszaszerezze felügyeletét a latin-amerikai egyházak felett. Mindeközben a 19. században egymást váltó liberális és konzervatív kormányokkal is meg kellett küzdenie az egyháznak, az új alkotmányok ugyanis világosan kimondták az állam és az egyház szétválasztását, amely hatással volt az oktatásra, az anyakönyvezésre, a pénzügyi helyzetre, illetve a szerzetesi és papi utánpótlásra is – számos állam ugyanis igyekezett visszaszorítani a szemináriumok működését (Horváth, 2012; 2023).

Ebből a helyzetből válik érthetővé IX. Piusz pápa szándéka, melynek következtében 1858 novemberében latin-amerikai papi kollégium nyílt Rómában, amely később (1867-ben) a pápa nevét is felvette. XIII. Leó pápa elhatározása a kollégiummal kapcsolatban már nyíltan az volt, hogy általa új latin-amerikai klérust alakítson ki. Hiszen a függetlenedési időszakban egyrészt számos nehézség miatt sok spanyol és egyéb külföldi pap hagyta el a szubkontinenst, másrészt a maradó alsópapság jelentős része átpolitizálódott, és nemegyszer fegyveresen is részt vállalt a függetlenedési harcokban; továbbá a papok életmódja, valamint doktrinális ismeretei is hiányosságokat mutattak (Horváth, 2012).

Visszatérve a római papi kollégium megalapításának körülményeihez a Szentszék stratégiája tehát az volt, hogy a nemzeti egyházi elit formációja révén homogenizálják és romanizálják a latin-amerikai egyházakat. Ez a cél önmagában nem meglepő vagy egyedülálló, hiszen hasonló módon jöttek létre az 1840-es és 1850-es években a belga, francia és észak-amerikai papi kollégiumok. Ugyanakkor a latin-amerikai kollégium helyzete annyiban más volt, hogy nemzetek feletti eszmény mentén szerveződött. Mindenesetre a működését 1858-ban tizennyolc diákkal megkezdő intézmény hosszú évtizedeken át központi szerepet játszott a latin-amerikai egyházi elit nevelésében, valamint a hierarchián belüli kollegiális érzés erősítésében (Solans, 2020). Érdemes hangsúlyoznunk, hogy a kollégiumban tanuló papok hazájukba visszatérve fenntartották Rómában kialakult kapcsolataikat, és így olyan hálózatot hoztak létre, amely ismertségük következtében referenciapontként szolgált a római kúria számára. Ez a papi réteg tehát a római centrum és a latin-amerikai periféria közötti kapcsolattartás kiváltságos szereplőjévé vált (La Bella, 2012). Az 1899-es latin-amerikai plenáris zsinat is ehhez a dinamikához járult hozzá, amennyiben egyrészt egyfajta kollegiális érzést, valamint „csoportidentitást” erősített fel, másrészt azonban a pápai szándék értelmében egy hitbeli, származási és nyelvi egységeszme szolgálatában állt; a két szempont együttes érvényre juttatása azonban nyilvánvalóan konfliktusossá tette a római centrum és a latin-amerikai periféria kapcsolatát (Solans, 2020).

A múlt század közepén, a második világháborút követően XII. Piusz pápa és a Vatikán figyelme egyértelműen megnövekedett Latin-Amerika iránt, amit egy általános „Pacelli-terv” részeként is lehetett értelmezni. A pápa számos módon kifejezte érdeklődését a térség iránt: beszédekkel és üzenetekkel, újabb püspökségek alapításával és így az egyházi hierarchia jelentős kiterjesztésével, majd az 1955-ös riói konferencia összehívásával, illetve a CELAM (Latin-Amerikai Püspöki Tanács) megalapításának jóváhagyásával. Ez az intézmény évtizedekig egyedülálló maradt a katolikus egyház szervezeti és jogi struktúrájában. A pápa végül halála előtt nem sokkal a Latin-Amerikai Pápai Bizottságot is létrehozta. Gianni La Bella szavaival élve: „XII. Piusz pápa az egyház centrális dinamikájának elmozdulását segítette elő, megnyitva ezzel az egyházi geopolitika új szakaszát, hiszen meg volt győződve arról – Walbert Bühlmann kapucinus missziológus későbbi szavaival élve –, hogy a harmadik világ egyháza már a kapuban áll” (La Bella, 2012: 223).

A világegyház figyelme VI. Pál pápasága alatt még inkább fokozódott. Ő számos szimbolikus és gyakorlati gesztust nyilvánított ki Latin-Amerika népei felé; gondoljunk csak 1968-as bogotái (Kolumbia) látogatására az eucharisztikus világkongresszuson. Éppen ezzel a pápai úttal kötötték össze a szintén kolumbiai Medellínben a CELAM konferenciájának megnyitását: a gyűlés témájául a latin-amerikai egyház átalakulásának tanulmányozását tűzték ki a II. vatikáni zsinat tanításának tükrében. Egyes értelmezők szerint ez a konferencia volt a zsinati recepció kollegiális és szinodális megvalósulásának szinte egyetlen példája a zsinat utáni első évtizedekben (Luciani, 2018). Medellínben mintegy életre vált a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció kívánalma, ráadásul a Lumen gentium kezdetű egyháztani konstitúció által megfogalmazott értelmezési keretben; továbbá már hatással volt a konferencia munkájára VI. Pál pápa átfogó emberi fejlődésről írt, Populorum progressio kezdetű enciklikája, amely a tanácskozások hermeneutikai vázát adta. Ennek eredményeképp körvonalazódott egy sajátosan Latin-Amerikára jellemző szociokulturális tudat, amely révén az egyház a népből és a kultúrából kívánt erőt meríteni az evangelizáció művéhez. Épp ezek fényében vehető komolyan La Bella azon megállapítása, hogy az egyházi centrum és periféria tapasztalatcseréjének első gyümölcse az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás (1975), amely olyan tartalmakat fogadott be és vett át, amelyeket a latin-amerikai egyházak képviselői fogalmaztak meg az 1974-es püspöki szinóduson. E dokumentum tehát mindmáig a legjelentősebb hatást és visszhangot kiváltó tanítóhivatali megnyilatkozás Latin-Amerikában (La Bel- la, 2019).

Az eddigi történeti áttekintés jól érzékelteti az egyházi centrum és periféria jellegzetes kapcsolatát, amely a latin-amerikai egyháztörténelem hosszú évszázadait jellemezte. A már idézett Francisco Solans véleményét osztva tehát központ és periféria olyan dinamikájának lehetünk tanúi, amely érzékletesen mutatja meg a kezdetben romanizált latin-amerikai egyház globális katolicizmushoz való sajátos hozzájárulását. Ugyanis az egyházi központnak a szubkontinens egyházai iránti növekvő érdeklődése épp napjainkban, Ferenc pápa pontifikátusa révén, a növekvő latin-amerikai képviselet kiterjedésével fordul át a centrális struktúrákat is érintő folyamattá (Solans, 2020).

A függőségi elmélet jelentősége Latin-Amerika számára

A latin-amerikai identitásra általánosságban különösen is jellemző az Európától való függőség és a tőle való lemaradás gondolata, és így az elmaradottság érzete, amelyből periferiális tudat következik. Éppen a földrajzi felfedezések és az ezeket követő kolonizáció voltak azok a folyamatok, amelyek megadták a kontinenseknek ezt a fajta hierarchiáját. A függőségi iskola paradigmája szerint adott az ipari bázisú centrum és a centrumot nyersanyaggal ellátó periféria, amelyek között az elosztás egyenlőtlen; ráadásul ez a viszonyrendszer nem a kiegyenlítődés, hanem a még nagyobb különbség felé tart. Ugyanis a kiegyenlítődő dinamikában a centrum országai ellenérdekeltek, a periféria országai pedig eszköztelenek. Az egész folyamat tehát a periféria leszakadása felé tart, amelyet a kolonizációhoz szokás kötni – ugyanakkor a kolonizáció kulturális missziója ezt a gazdasági függelmi viszonyt nem igazolja (Zelei, 2022).

Vegyük szemügyre most kicsit részletesebben a függőségi paradigma állításait. Az ezzel kapcsolatos iskola egyik nagy teoretikusa, André Gunder Frank német szociológus szerint – aki az 1960-as évek végétől fogalmazta meg Latin-Amerikára vonatkozó téziseit – egyes országok gazdasági fejlődése és más országok alulfejlettsége egyazon érem két oldalát jelentik (és az alulfejlettség nála nem a tőke hiányának vagy az elavult intézményeknek a következménye). A kolonizációval útjára induló imperializmus lényege Frank elméletében a gazdasági többlet kisajátítása, amely műveletbe a centrum országai a legelszigeteltebb területeket is bekapcsolják – így létrejön egy láncolat, amelyben a centrum országai és szatellitjeik (a perifériás országok) egyetlen rendszert alkotnak. Frank értelmezése szerint e szisztémában a periféria alulfejlettségre ítéltetett, és ez az elmaradottság csak mélyülhet, illetve kiterjedhet, részben akár annak köszönhetően, ahogyan a periféria nemzeti burzsoáziája az imperializmushoz kötődik. Frank úgy vélte, hogy Latin-Amerika a kolonizáció idején beépült ebbe a nemzetközi munkamegosztásba, amelyben a hatalom mindent átitató, homogenizáló és totalizáló volt – így a kapitalizmus teljes mértékben áthatotta az ellenállásra képtelen, passzív szemlélő szerepbe kényszerülő, alulfejlett perifériát (Kapoor, 2010).

A függőségi paradigma jelentős szerzőpárosa, Enzo Faletto és Fernando Henrique Cardoso egy évtizeddel Frank idézett műve után, 1979-ben adták ki a témát meghatározó könyvüket; Cardoso személye természetesen azért is fontos, mert az ezredfordulón nyolc éven át Brazília elnökeként tevékenykedett. A szerzők a kapitalizmusra mint világrendszerre tekintettek, amelyben a függőség a kapitalista viszonyok komplex eredménye; a függőségi helyzetek pedig értelmezésük szerint társadalmi osztályok és csoportok közötti harcok eredményeként jönnek létre akár helyi/nemzeti, akár nemzetközi szinten. Dialektikus megközelítésük szerint tehát számos szintje létezhet a függőségnek, ugyanakkor a függő viszony vezethet fejlődéshez az egyik oldalon anélkül, hogy a másik oldalon alulfejlettséget eredményezne. A helyi csoportok szembe is helyezkedhetnek a függőséggel, de akár újra is termelhetik az imperializmust. Faletto és Cardoso elméletükben a periféria fejlődésével is számot vetettek, amely egyfajta kapcsolódó-függő fejlődésnek tekinthető, ugyanakkor sohasem érheti el azt a fejlettségi szintet, amely a centrum országaira jellemző (Cajas Guijarro – Perez-Oviedo, 2019; Kapoor, 2010).

A függőségi elméletek tehát a liberális tendenciával szemben a perifériára helyezik a hangsúlyt, és az imperializmust a periféria szemszögéből vizsgálják. Az ezekben az elméletekben használt dichotómiák közül mindig a gyengébb félre tekintenek (alulfejlett ország, periféria), ugyanakkor nem feltétlenül vizsgálják a felek között lévő hatalmi viszonyt. A centrum így továbbra is megmarad dominánsnak és központinak, tehát felmerül annak gyanúja, hogy a diszkurzív hierarchiával is fenntartják a periféria állandó függő helyzetét (Kapoor, 2010).

Azért volt fontos megemlítenünk a függőségi elmélet teoretikusainak főbb gondolatait, mert megközelítésük valamiképp beépült a latin-amerikai öntudatba, és indirekt módon hatással lehetett az egyházi gondolkodókra is. Láthatjuk, hogy ebben a paradigmában a periféria kezdeményezéseinek alapvetően nem szánnak jelentős szerepet, az végső soron mindig a centrum országainak alávetettje marad, sőt akár tesz is azért, hogy a függőségi viszony fennmaradjon. Meglátásom szerint ez a fajta gondolkodás filozófiai alapjait tekintve tetten érhető a felszabadítás teológiájában is, amelyet ugyan – többekkel együtt – nem tartok elsődlegesen meghatározónak Bergoglio szellemi formációjában, de a kulturális és egyházi kontextus miatt nem hagyható figyelmen kívül. Gustavo Gutiérrez perui teológus ugyanis nem sokkal az 1968-as medellíni CELAM-konferencia után jelentette meg nagy hatású művét a felszabadítási teológiáról, és az értelmezők szerint gondolkodása kiemelkedő jelentőségű volt a konferencia szempontjából (a felszabadítás teológiájáról lásd: Patsch, 2008, 2013). A következő évtizedekben a CELAM köreiből e gondolat radikális változatai kikerültek, amit végül a Vatikán részéről is megerősítettek, hiszen a Joseph Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregáció a nyolcvanas években két dokumentumot is közzétett a felszabadítási teológia problémásnak ítélt passzusairól. A következő fejezetben a későbbi Ferenc pápa szellemi hátterének azon aspektusait vesszük szemügyre, amelyek a centrum és a periféria kapcsolatára vonatkozóan további szempontokkal szolgálhatnak.

A centrum-periféria kapcsolat jelentősége Bergoglio szellemi fejlődésében: Enrique Dussel és Alberto Methol Ferré gondolatairól

A közelmúltban elhunyt Enrique Dussel (1934–2023) sokrétű életművét nehéz röviden megragadni, ezért itt különösen is azokra a tényezőkre összpontosítok Dussel gondolatvilágából, amelyek a centrum és a periféria kapcsolatát érintik. Az argentin filozófus Jorge Rafael Videla tábornok 1976-os államcsínye után száműzetésbe kényszerült, és ekkor dolgozta ki a felszabadítás filozófiáját, valamint etikáját; utóbbival nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy elismerje a szegények és a periférián élők felszabadulás iránti vágyát. Ez a vágy, amellett hogy tiszteletet és igazságosságot követel, a méltányosság eddig nem látott új formáinak előmozdítására kell hogy ösztönözzön, túllépve az igazságtalanság elítélésén. A felszabadítás etikája a perifériás világ fenomenológiai kereteként is értelmezhető (Anelli, 2019).

Dussel 1977-ben adta ki első ízben Filosofía de la liberación [A felszabadítás filozófiája] című művét, amelynek bevezetőjében részletesen elemzi a periféria helyzetét. A centrum politikai és gazdasági terét úgy jellemzi, mint amelyben horizontális ontológia érvényesül; ugyanakkor szerinte a filozófia fejlődésének kreatív korszakaiban mindig is a perifériákon született meg, és szép lassan a központok ontológiája felé haladt fejlődésének klasszikus időszakában. E mozgás végkifejleteként a centrum a 16. század óta ráerőltette magát a perifériákra a gondolkodásmód tekintetében, annak ellenére, hogy számos példát tudunk felmutatni arra vonatkozóan, miként születtek meg periferikus terekben különböző filozófiai iskolák. Dussel értelmezésében éppen a távoli emberek tudnak „tisztán gondolkodni”, akik valamiképp „kívül vannak”. S azért képesek erre, mert nincs olyan kiváltságuk (uralmuk), amelyet meg kellene védeniük. A kritikai gondolkodás tehát mindig a perifériáról ered, de végül a központ felé fordul, mert úgy hiszi, a centrum az egyetlen valóság, amely a létezés rendszereként szolgál, és így kifejezi a kultúra és az ember világának teljességét. Dussel még erősebben fogalmaz, amikor azt állítja, hogy a klasszikus filozófia mindenkor és teljes mértékben kifejezi a perifériák gyakorlati elnyomását, hiszen az uralkodó osztályok ideológiai hegemóniája mint filozófia jelentős szerepet játszott az európai történelemben (Dussel, 1992).

Dussel egy 1976-os előadásában azt állította, hogy a periféria keresztényei, akik a szegények felszabadítását várják és szorgalmazzák, (konstruktív módon) csak kritikusak tudnak lenni a „centrumegyházakkal” szemben, amelyek sokszor tényként fogadják el azt az uralmat, amelyet a központi helyzetű társadalmak és gazdaságok a periféria fölött gyakorolnak. Ezt a fajta uralmat tehát sajnos sok keresztény is támogatja, és éppen ezért van szükség Dussel szerint az egyház prófétai hangjára (Dussel, 1977). Ebben az összefüggésben érdemes tudatosítani, hogy az Újvilág felfedezése milyen módon változtatta meg alapjaiban az európai ember életét és gondolkodását, és hogy ez a változás később a perifériára is visszahatott. Dussel szerint ez a folyamat Európának központi szerepet jelölt ki, amelynek ugyanakkor Európa nem mindig volt tudatában, mert sajátosságát összekeverte az emberi egyetemességgel. Dussel szerint amikor önmagunkat központként ismerjük fel, egyszerre négy szempont érvényesül: elismerjük, hogy a központban vagyunk; tekintettel vagyunk egy különálló perifériára; elfogadjuk a bolygó/világ teljességét a maga komplexitásában; végül pedig azt is elismerjük, hogy a központból uralmat gyakorlunk a perifériák fölött (és ezt egyfajta erkölcsi kötelesség gyanánt tesszük). Amikor azonban – például európaiként – úgy véljük, hogy valamiféle egyetemességet fejezünk ki, egyszerre négy hibát vétünk: összekeverjük a központi létet az egyetemességgel; a perifériát nem emberinek ítéljük meg, mert nem része a központnak; nem ismerjük el a különbözőségben megtestesülő planetáris/univerzális egységet; végül pedig tagadjuk felelősségünket a láthatatlanul is gyakorolt uralomért (Dussel, 1991).

Dussellel ellentétben Alberto Methol Ferré uruguayi gondolkodó (1929–2009) és Ferenc pápa baráti, szellemi kapcsolatára a média viszonylag gyorsan felhívta a figyelmet a 2013-as konklávét követően. Bergoglio és Methol Ferré ismeretsége a hetvenes évekre nyúlik vissza. Első találkozásuk kontextusát a CELAM 1979-es pueblai konferenciája adta, amelyen Methol Ferré szakértőként és a záródokumentum szerkesztőjeként tevékenykedett. Éppen ezért Bergoglio és Methol Ferré kapcsolatának alapját ebben a kezdeti időszakban a pueblai konferencia „gyümölcsei” jelentették: közös aggodalmuk a felszabadítás teológiájával kapcsolatban, a kultúra teológiájáért való lelkesedés és el- hivatottság, valamint a szegények előnyben részesítése elvének szorgalmazása. Methol Ferré Bergoglio filozófusának is tekinthető, írásait a későbbi pápa évtizedeken át olvasta, és erőteljesen hatott rá a tudományterülethez nehezen besorolható gondolkodó poláris dialektikája. Emellett mindketten elkötelezettek voltak a technokrata-hedonista modell kritikájában, illetve a latin-amerikai egység gondolatának konstrukciójában, amelyben a népi kereszténységnek jelentős szerepet szántak (Borghesi, 2017; Díaz Kayel, 2015). A továbbiakban megnézünk néhány olyan szempontot, amely Ferenc pápa szellemi hátterét vizsgálva hozzásegít a centrum és a periféria viszonyának latin-amerikai értelmezéséhez.

Bergoglio és az argentin teológusok számára a nép elemzési kategóriájának két fő összetevője annak történetisége és kultúrája volt, hiszen a közös kultúra, a közös történelem és az azonos élettér fűzi egybe egy nép tagjait (a nép teológiájáról lásd: Kisnémet, 2023). Methol Ferré számára szintén meghatározó volt az ember történetisége, így kritikusan szemlélte az ahistorikus filozófiai gondolkodókat; számára az embert nem lehet absztrakt módon, önmagában értelmezni, csakis történeti mivoltában, amely azonban természetesen nem meríti ki az emberség lényegét. Tehát szerinte a néppé válásban az ember történetisége lesz nyilvánvalóvá. Úgy vélte, hogy épp a gyarmati leigázás terem- tett olyan helyzetet, amely mintegy a történeti dimenzió fölé helyezett egy statikus modellt, hiszen éppen a függőségi dinamika révén a történeti aspektus érvényét veszítette. És talán éppen ezért annyira fontos gondolat, hogy Ferenc pápa négy társadalmi princípiuma közül az egyik így hangzik: az idő a tér fölött áll (vö. Ferenc, 2014: 222–225). Hiszen a cselekvés időben történik, a szabad ember időben cselekszik, míg a statikus tér uralma arra törekszik, hogy elnyomja az időt; Methol Ferré éppen ezért tartotta szinkronikusaknak a gyarmati népeket (Díaz Kayel, 2015).

A fenti gondolatmenet alapján sejthetjük, hogy Methol Ferré és Bergoglio egyaránt bírálta a felvilágosodás történelemfilozófiáját, amely nagy hatással volt a 19–20. századi Latin-Amerikára; ez a gondolkodási keret ugyanis töréseket hozott létre a térségben az elitek és a nép, illetve a haladás és a hagyomány között. Methol Ferré úgy vélte, a latin-amerikai népek függetlenedésével paradox módon újabb szellemi függőségi helyzetek jöttek létre, amit a saját – akár vallási – hagyomány leértékelése vagy az új egzotikus kulturális modellektől való függés jelez. Mindez szerinte természetesen a modern embert értelmező új eszmény felépítésének irányába hatott. Erre a helyzetre válaszolt Bergoglio és Methol Ferré azon sürgetése, hogy a latin-amerikai népek szerezzék vissza történeti érzéküket, és újítsák meg hagyományaikat (Díaz Kayel, 2015).

Egy 2006-ban készült hosszú interjúban Methol Ferré felidézte Henrique C. de Lima Vaz brazil jezsuita gondolkodó meghatározását, mely szerint vannak „reflexív egyházak” és „forrásegyházak”. Előbbiek azok, amelyeket nagyrészt más egyházak határoznak meg, utóbbiak pedig azok, amelyek saját megújulásukhoz önmagukban találják meg forrásaikat. Az elmélet szerint minden egyház természetesen magában hordja mindkét jellegzetességet, de azért adódik egyfajta dominancia: ha történeti példát kellene mondani, akkor Methol Ferré szerint a trienti zsinat idején a spanyol és itáliai egyházak voltak „forrásegyházak”, a II. vatikáni zsinat idején pedig a francia és a német egyház. Methol Ferré értelmezésében a latin-amerikai egyház éppen átmenetben van, hogy „reflexív egyházból” „forrásegyházzá” váljon, ugyanis az egyház európai centruma átalakulóban van (lásd a már idézett gondolatot, miszerint a harmadik világ egyháza már a kapuban áll). Ugyanakkor Methol Ferré azt is hangsúlyozta, hogy ez a folyamat nem jár együtt egy Róma-ellenes helyi egyház kifejlődésével Latin-Amerikában, mert a latin-amerikai katolicizmus bázisa mindig is Rómában maradt. Hiszen ahogyan minden nemzetnek szüksége van egy fővárosra, ahol mintegy szintetizálódik sokszínűsége, úgy minden helyi egyház kommunikál a pápasággal, Róma pedig a partikuláris elemek új szintézisét hozza létre (Methol Ferré – Metalli, 2014).

A CELAM-konferenciák és a periféria

Röviden szeretnék kitérni arra, hogy a CELAM általános konferenciái miként nyilatkoztak meg a periféria, illetve a centrum-periféria viszonyának kérdéseiről. (Tudatosan kerülöm a szegények előnyben részesítése elvének terjedelmes kérdését, amely egy külön tanulmány önálló témája lehetne.) A CELAM megalakulását előkészítő 1955-ös riói konferencia nem foglalkozott hangsúlyosan a vizsgált kérdéssel, viszont a Medellínben rendezett 1968-as konferencia már igen. Érdekes megfigyelni, hogy – amint már korábban is utaltam rá – ezen a konferencián a centrum és a periféria kapcsolatának kérdését a függőségi elmélet paradigmáján belül vizsgálták. A záródokumentum így felismerte a nemzetek közötti növekvő függőséget, amelynek döntő befolyása van a periférián élő népek elmaradottságára. A különböző hatalmi központoktól való függés pedig azt is eredményezi, hogy a latin-amerikai nemzetek nem urai döntéseiknek és vagyonuknak. Latin-Amerika népeit két uralom tartja függőségben, vagyis két lehetőség között őrlődnek: az egyik a liberális kapitalista rendszer, a másik pedig a marxista rendszer, amelyeknek megvannak a maguk központjai. Ebben a szorongatott helyzetben Medellín a laikusokhoz fordult, különösen is azok felé, akiknek módjában állt a nemzetközi mozgalmak és szervezetek szintjén szót emelni a legszegényebbek érdekében, elősegítve átfogó fejlődésüket (II Conferencia General del Episcopado Latinoamericano, 1968).

Az 1979-es pueblai záródokumentum II. János Pál pápa egyik homíliáját idézve ismerte el a szenvedés latin-amerikai tapasztalatát, amelyre többek között a szegények és a városok perifériáin élők otthonában találhatunk. Éppen e tapasztalat miatt erősítette meg a záródokumentum a bázisközösségek munkáját, amelyet vidéken és a nagyvárosok peremvidékein új laikus szolgálatok tagjai végeznek a családi és a felnőttkatekézisek alkalmain. E közösségek erénye a személyes kapcsolat, Isten igéjének olvasása és az emberi valóságnak az evangélium fényénél végzett reflexiója; tagjaik pedig elkötelezettek a családok, a munka és a helyi közösségek iránt. A pueblai konferencia – a felszabadítás teológiájától némileg eltávolodva – azt is hangsúlyozta, hogy a felszabadítás üzenetének átadása mellett evangelizációs felhívásra és nevelésre is szükség van: ennek az ember teljes megtéréséhez kell hozzájárulnia, és nemcsak a társadalmi és így periferiális meghatározottságának megváltozását szükséges előmozdítania (III Conferencia General del Episcopado Latinoamericano, 1979).

A 2007-es aparecidai CELAM-konferencia záródokumentuma is számot vetett a hatalom és a vagyon latin-amerikai koncentrációjával, amely végső soron azok kirekesztéséhez vezet, akik nem eléggé képzettek vagy tájékozottak. Ezt a koncentrációt a fennálló pénzügyi rendszer mechanizmusai teremtik meg. A záródokumentum szerint éppen ez a szolidaritás nélküli globális paradigma sújtja a legerőteljesebben a szegényeket. Esetükben már nem kizsákmányolásról vagy elnyomásról van szó, hanem kirekesztésről, amely a társadalomhoz tartozásukat sérti, hiszen így ezek az emberek és csoportok már nem a társadalom alján vagy perifériáján élnek, hanem azon kívül; feleslegessé, eldobhatóvá, kiselejtezetté válnak. Ennek a tapasztalatnak kiemelkedő elszenvedői a nagyvárosok peremvidékén élők, ahol az erőszak különböző formái egyre csak terjednek; éppen ezért kell a városi pasztorációnak kiemelt figyelmet fordítania a nagyvárosi szenvedés világára és az új perifériák lakóira. Szükséges, hogy ezeken a területeken az egyház biztosítsa jelenlétét és közelségét, hogy a központ és a periféria lakói egyaránt megtalálják az élet teljességét Krisztusban. A dokumentum szerint a perifériákra küldött (laikus) szolgálattevők feladata, hogy általuk a perifériák lakói átérezzék, hogy az egyház elismeri szükségleteiket, védelmezi jogaikat, és arra törekszik, hogy előmozdítsa a közjót, a társadalmi igazságosságot és a békét. A dokumentum beszélt a létezés perifériáiról is, ahol az egyház az élet választására sarkall: a születés és a halál, a gyerekek és az idősek, valamint a betegek helyzetére gondolva, hiszen ezek a periferikus létállapotok különösen is óhajtják az evangélium fényét (V Conferencia General del Episcopado Latinoamericano, 2007).

Konklúzió

A tanulmány tézise szerint a latin-amerikai történelmi tapasztalatok és intellektuális útkeresések megismerése közelebb vihet minket annak megértéséhez, ahogyan Ferenc pápa a centrum és a periféria viszonyáról gondolkodik. Az írás egyik fontos állítása, hogy a történetiség és a történeti érzék számbavétele hozzásegíthet minket a centrum-periféria viszony értelmezéséhez. Ez érinti a latin-amerikai népek társadalom- és gazdaságtörténetét, amelynek értékelésekor a függőségi paradigma szempontjait nem lehet figyelmen kívül hagyni. E paradigma egyik alapállítása, hogy mindig vannak olyan (gazdasági) centrumok, amelyek valamiképp uralmat gyakorolnak a perifériás nemzetek felett. Nyilvánvaló, hogy ebből a tapasztalatból megszületik a felszabadulás iránti vágy, amelynek láthattuk a filozófiai és teológiai aspektusait is. E paradigma természetesen egy alapvetően konfliktusos helyzetet vázol fel centrum és periféria között, s a konfrontációból értelemszerűen a centrum kerül ki győztesen, és így képes fenntartani a függőségi helyzetet.

Egy másik megközelítés lehet egy kevésbé konfliktusos modell, amely inkább a tapasztalatcserére helyezi a hangsúlyt – ezt láthattuk a latin-amerikai egyházi élet történelmi tapasztalatának néhány értelmezőjénél. Nyilvánvalóan itt is hangsúlyos elem a centrum uralma, térnyerése – akár a gyarmati korszakban, akár a függetlenedési időszak után, akár egyházi, akár politikai értelemben –, de e modell értelmezhető úgy is, hogy a kölcsönösség irányába mutat. Ez a szemlélet többek szerint XII. Piusz és VI. Pál pápa szolgálata révén erősödött fel a 20. század közepe óta: ők érdeklődésükkel, figyelmükkel nyitottak voltak a Globális Dél egyházai iránt, olyannyira, hogy a hetvenes évekre bizonyosak lehettünk abban, hogy a centrum és a periféria egyházai közötti tapasztalatcsere első gyümölcsei megértek. E kapcsolat további érdekessége, hogy bár a centrum (Róma) mindig is ügyelt arra, hogy a periféria (Latin-Amerika) egyházainak hűségét valamiképp biztosítsa (például a latin-amerikai egyházi hierarchia romanizálásának szándékával), direkt vagy indirekt módon elősegítette a latin-amerikai csoportidentitás, illetve partikuláris öntudat kifejlődését, amely így hatással lehetett a globális katolicizmusra, aminek ékes bizonyítéka Ferenc pápa pontifikátusa.

Végül azt is láthatjuk, hogy egyes gondolkodók számára mennyire fontos annak hangsúlyozása, hogy a perifériás létnek milyen fontos szerepe lehet a kritikai gondolkodás kialakulásában, legyen szó filozófiai fejleményről vagy az egyházi élet szintjén megnyilvánuló cselekvésről (vö. az egyház prófétai tudatával és szerepével). Ebből a szempontból sem meglepő, hogy a CELAM konferenciái igyekeztek számba venni azokat a konkrét élethelyzeteket, amelyek perifériás jellegűek (például a nagyvárosok peremvidékének tapasztalatait). A perifériás helyzetek átfogóbb értelmezésére a tanulmány első felében tettem kísérletet, amelyben Ferenc pápa perifériákra vonatkozó megnyilatkozásait vizsgáltam. Mindebből jól körvonalazható az a latin-amerikai egyházi és társadalmi tapasztalat, valamint intellektuális reflexió, amelynek elemei hozzásegítenek bennünket, hogy a centrum és a periféria kapcsolatáról szóló pápai vízió értelmezéséhez szempontokat kapjunk. Mindez azért is sürgető, mert Ferenc pápa megnyilatkozásaiban meghatározó módon jelenik meg a téma, és ez a meghatározottság jellemző a nemrégiben lezárult szinódusi közgyűlésre is. Végső soron egyházunk jelenlegi és jövőbeli arcának közös alakításához kaphatunk muníciót az itt felvázolt szellemi kontextus révén.

Absztrakt

A tanulmány a reziliencia és a csoportidentitás kapcsolatát vizsgálja a hazai gyermekvédelmi szakellátásban, különösen a gyermek- és lakásotthonokban dolgozó szakemberek körében. A kutatás célja annak feltárása volt, hogy a szakmai közösséghez tartozás érzése milyen hatással van a dolgozók rezilienciájára. Az adatgyűjtés 2023 decembere és 2024 márciusa között zajlott, négy vármegyében, kilencven szakember részvételével, kevert módszertan alkalmazásával. A résztvevők kitöltötték a Multidimenzionális Csoporttal Való Azonosulás Skálát és a Connor–Davidson Reziliencia Skálát, emellett tizenöt félig strukturált interjú is készült. Az eredmények azt mutatják, hogy a szakmai közösséghez tartozás érzése szorosan összefügg a dolgozók rezilienciájával, motivációjával és társadalmi támogatottságával. Az interjúk alapján a gyermekvédelmi szakma társadalmi megítélését gyakran előítéletek és információhiány befolyásolja. A munkatársak által megfogalmazott beavatkozási pontok fontos alapot nyújthatnak a reziliencia fejlesztését célzó jövőbeli programokhoz.

Kulcsszavak: reziliencia, csoportidentitás, gyermek- és ifjúságvédelem

DOI: 10.56699/MT.2025.1.3

A 21. század embere és közösségei példátlan tempóban kénytelenek alkalmazkodni a változó kihívásokhoz. Az innovációk végtelennek tűnő lehetőségeit korlátozott erőforrásokkal lehet megvalósítani, így a fenntartható fejlődés érdekében a globális célokat helyi szinten kell értelmezni. Ebben a gyorsan változó környezetben a reziliencia – a rugalmas ellenálló képesség – nem csupán a túlélést, hanem a fejlődést is szolgálja, hozzájárulva a társadalmi jólléthez, amely az országok hosszú távú versenyképességének is záloga (Fodor, 2024). Ezért úgy tűnik, a reziliencia ma már nem opció, hanem a jövő alakításának alapfeltétele.

Ann S. Masten (2001) meghatározása szerint a reziliencia olyan univerzális képesség, amely mindenki számára elérhető. Összetevőinek pontos meghatározása, valamint kiterjesztése az egyéni szintről a közösségi és csoportos dimenziókra elősegítheti a hatékony beavatkozások és jó gyakorlatok kidolgozását. A reziliencia különösen fontos szerepet játszhat azokban a közösségekben, amelyekben az  életkörülmények eltérnek az optimálistól vagy az átlagostól, így például a marginalizált csoportokban. Ebben a kontextusban a gyermekvédelem olyan terület, ahol a rugalmas ellenálló képesség a közösségi erőforrásokkal összekapcsolva segítheti a változó körülményekhez való sikeres alkalmazkodást. A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók munkája mély elhivatottságot és érzelmi ellenálló képességet igényel. Munkájukat tovább nehezíti az alulfinanszírozottság, az alacsony társadalmi megbecsültség és a mentális egészséget támogató rendszerek hiánya (Kun, 2024). A megterhelő körülmények közepette fontos és elérhető erőforrás lehet számukra a szakmai közösséghez tartozás élménye, a csoportidentitás érzése. Ezért tanulmányunk célja, hogy feltárja a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók rezilienciája és csoportidentitása közötti kapcsolatot. Az alábbiakban ismertetett kutatásunk kevert módszertant alkalmazott, amely nemcsak a statisztikai összefüggéseket tárta fel, hanem árnyaltabb képet is adott a szakmai közösség támogató szerepéről a gyermekotthonokban és lakásotthonokban dolgozóknál, kapcsolódva a rezilienciájukhoz.

Reziliencia, a multidiszciplináris fogalom

A reziliencia fogalma az anyagtudományokból és az ökológiai rendszerek vizsgálatából ered, ahol az alkalmazkodóképességet és az ellenállást jelöli (Horne–Orr, 1998). Az emberi viselkedés szintjén ennél összetettebb jelenségről van szó, amely ebben a kontextusban a változó környezeti hatásokra adott dinamikus válaszként értelmezhető (Allen et al., 2018), mely az egyéni erőforrások és a környezeti tényezők kölcsönhatásából fakad (Masten, 2001). Ez a képesség nem csupán az érzelmi stabilitás megőrzését, hanem a tapasztalatokból való tanulást és fejlődést is lehetővé teszi (Cutuli et al., 2021).

A globális válságok, például a Covid–19-világjárvány, rámutatnak a reziliencia szerepére az egyének, a közösségek és a szervezetek fennmaradásában és fejlődésében (Mithani, 2020). Az adaptív rugalmasság kulcsfontosságú tényezőit ezért minden szinten érdemes vizsgálni és támogatni (Clements–Kinman, 2023).

A rezilienciáról szóló tudományos diskurzusban Julia Hillmann (2021) egységes értelmezési és mérési keretrendszer szükségességét hangsúlyozza, amelynek egyik lehetséges változata lehet Sebastian Raetze és munkatársainak (2022) a megközelítése. A szerzők három definiálási lehetőséget különítenek el: tulajdonságként a kihívásokkal szemben meglévő egyéni ellenálló képességet, folyamatként az adaptív válaszreakciót, eredményként pedig a nehézségekből való megerősödést jelentheti a fogalom. Kirsten J. Fasey és munkatársai (2021) a reziliencia értelmezését az egyénen túl kiterjesztették a csoportok és a szervezetek szintjére is. A csoportos reziliencia pszichoszociális folyamat, amely csökkenti a stresszorok negatív hatásait, és olyan tényezőkre épül, mint a csoportstruktúra, a társadalmi tőke és a kollektív hatékonyság (Fasey et al., 2021; Morgan et al., 2013). A szervezeti reziliencia ennél összetettebb, többszintű folyamat, amely a munkavállalók, a csapatok és a struktúrák közötti interakciókból ered. Kulcselemei a világosan definiált struktúra, a fejlesztésekhez való alkalmazkodás képessége, a közös célok és értékek, valamint a szervezet működési tudatossága (Fasey et al., 2021). Fontos azonban kiemelni, hogy sem a csoportos, sem a szervezeti reziliencia nem csupán az egyéni ellenálló képességek összessége, hanem önálló, kollektív jellemzőkkel rendelkező jelenségek (Afifi et al., 2019; Stoverink et al., 2020). A reziliencia különböző szintjeinek értelmezési lehetőségeit az 1. táblázatban foglaljuk össze.

1. táblázat: A reziliencia különböző szintjeinek értelmezési lehetőségei, példákkal

A csoportidentitás

Az egyéni identitás elfogadása és megerősítése kulcsszerepet játszhat abban, hogy valaki motiváltan és erőforrásokkal felvértezve küzdjön meg a nehézségekkel (Sevilla-Vallejo, 2023). Erik H. Erikson (1950) meghatározása szerint az identitás az egyéni és kollektív dimenziók összessége, amelyet a személyes tapasztalatok, a kulturális háttér és a társadalmi interakciók alakítanak. Ugyanakkor az egyén élete során számos csoporthoz tartozik. A csoportok olyan egyének közösségeként definiálhatók, akik között kölcsönös interakció zajlik, közös célok kapcsolják össze őket, vagy a csoportnak külön jelentése van számukra (Lickel et al., 2001).

A csoporthoz tartozás szükséglete evolúciós alapokon nyugszik. Marilynn B. Brewer és Linnda R. Caporael (2006) szerint a csoporttagság az ember túlélésének alapfeltétele volt, mivel védelmet és közös erőforrásokat biztosított. Azonban a csoporthoz tartozás nem csak gyakorlati előnyöket hordoz. Henri Tajfel és John C. Turner társadalmi identitásról szóló elmélete (Tajfel, 1978; Tajfel–Turner, 1986) szerint a csoporttagság az egyén önképének meghatározó része, amely formálja gondolkodását és viselkedését. Ez a fajta azonosulás szociális következményekkel is jár, és kulcsfontosságú szerepet játszik a csoportdinamikák mélyebb megértésében (Ellemers et al., 1999).

A csoportidentitás szerepe a reziliencia kialakulásában

Számos kutatás hangsúlyozza a csoportidentitás fontosságát a reziliencia kialakulásában. A közös identitás különösen hatékony védelmet nyújt a külső fenyegetésekkel szemben (Muñoz Bohorquez et al., 2023), és a társadalmi identitás nemcsak az egyéneket, hanem a csoportokat is ellenállóbbá teszi a nehézségekkel szembesülve. Chris Cocking (2016) rámutatott, hogy tömeges vészhelyzetek – például természeti katasztrófák vagy terrortámadások – során a kollektív reziliencia a közös tapasztalatokból fakad, és gyakran erősebb, mint az egyéni reziliencia szintje alapján várnánk. Összességében az erős közösségi identitás elősegíti a befogadást és az együttműködést. Az ilyen közösségek nemcsak könnyebben alkalmazkodnak a változásokhoz, hanem hatékonyabban képesek megbirkózni a kihívásokkal, például a rendszerszintű igazságtalansággal (Ungar, 2011; Walker et al., 2004; Tajfel–Turner, 1986). A hazai kutatások közül érdemes kiemelnünk Flach Richárd és munkatársainak a magyarországi iskolapszichológusok életpálya-perspektíváit vizsgáló kvalitatív elemzését, amely szerint a szakmai identitásképző elemek kiemelkedő szerepet játszanak az iskolapszichológusok rezilienciájában (Flach et al., 2023).

A csoporton belüli azonosulás multidimenzionális modellje

A csoporton belüli azonosulást gyakran egyszerű, egydimenziós jelenségként értelmezik (Wachelke, 2012). Ezzel szemben Colin Wayne Leach és munkatársai (2008) hierarchikus, többdimenziós modellt dolgoztak ki, amely a következő öt fő összetevő mentén írja le az azonosulást: önsztereotipizálás, csoporton belüli homogenitás, szolidaritás, elégedettség, centralitás. A szerzők az öt aldimenziót a csoportszintű önbefektetés és a csoportszintű öndefiníció dimenziójába sorolták. Az önbefektetés a csoporthoz való érzelmi kötődést, az öndefiníció pedig a csoport egységességének és az egyén csoportbeli helyének észlelését tükrözik.

A csoportszintű önbefektetés dimenziója a szolidaritás, az elégedettség és a centralitás alskálákat foglalja magában, míg a csoportszintű öndefiníció az önsztereotipizálásra és az észlelt homogenitásra vonatkozó alskálákat öleli fel (Leach et al., 2008; Kengyel, 2023). Ezek az összetevők a csoporttagság fenntartásában játszanak kulcsszerepet, illetve meghatározzák a csoporttal való azonosulás mértékét.

A tanulmány célja

Célunk, hogy bemutassuk a gyermekvédelmi szakellátásban, ezen belül is a gyermekotthonokban és lakásotthonokban dolgozók rezilienciája és csoportidentitása közötti összefüggéseket. A következő fejezetekben kifejtjük, hogy a szakmai közösséghez tartozás érzése, a társas identitás különböző dimenziói, valamint a társadalmi támogatottság miként járulnak hozzá a dolgozók ellenálló képességéhez.

Mintaválasztás és módszer

A kutatás 2023 decembere és 2024 márciusa között valósult meg, kevert módszertannal, amely ötvözte a kvantitatív és kvalitatív adatgyűjtési és elemzési technikákat. Ez a megközelítés lehetővé tette, hogy a vizsgálat egyszerre tárja fel a szélesebb mintán gyűjtött statisztikai mintázatokat és az egyéni tapasztalatok mélyebb dimenzióit.

A vizsgálatban kilencven, gyermekotthonokban és lakásotthonokban dolgozó munkatárs vett részt Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Pest vármegyéből. Emellett tizenöt fővel félig strukturált interjúkat is készítettünk. A résztvevők demográfiai szempontok szerinti megoszlását a 2. táblázat foglalja össze.

2. táblázat: A kutatás résztvevőinek demográfiai adatai (saját szerkesztés)

A módszerek, eljárások és eredmények bemutatásakor külön-külön ismertetjük a kvantitatív és a kvalitatív részeket, s a következtetések során térünk vissza az eredmények együttes értelmezéséhez.

Vizsgálati módszerek, eljárás

A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók, illetve a gyermekvédelmi szakellátásban ellátott kiskorúak és fiatalok részvételével tervezett kutatásokat csak abban az esetben lehet elkezdeni, ha a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság hivatalos engedélyt ad erre. Az engedély csak a részeként csatolt kutatási tervre, egy-egy meghatározott helyszínre és célcsoportra vonatkozik, ami jelen kutatás esetében négy különböző engedélyeztetési folyamatot jelentett.

A kvantitatív vizsgálat

A kvantitatív vizsgálat felvétele online történt, a résztvevők egy tizennégy kérdésből álló, saját szerkesztésű demográfiai kérdőívet, valamint a huszonöt itemes Connor–Davidson Reziliencia Skálát, az MSPSS Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás kérdőívet, a Seligman-féle PERMA Profil-kérdőívet, valamint a Colin Wayne Leach nevéhez fűződő Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skálát tartalmazó kérdőívcsomagot töltötték ki. Jelen tanulmány kifejezetten a Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skála, a Connor–Davidson Reziliencia Skála, valamint a félig strukturált interjú vonatkozó eredményeire fókuszál.

A Connor–Davidson Reziliencia Skála

A Connor–Davidson Reziliencia Skála (CD-RISC) az egyik legszélesebb körben használt eszköz a reziliencia mérésére. A tesztet Kathryn Connor és Jonathan Davidson dolgozta ki 2003-ban, míg hazai adaptációját Kiss Enikő Csilla és munkatársai végezték el 2015-ben. A rezilienciát a személyes erőforrásokon keresztül közelíti meg. A CD-RISC-et leggyakrabban az összpontszám alapján értékelik (Connor–Davidson, 2003; Kiss et al., 2015). A teszt jellemzőit a 3. táblázat mutatja be.

3. táblázat: A Connor–Davidson Reziliencia Skála legfontosabb jellemzői

A Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skála

A kutatásban a Leach és munkatársai (2008) által kidolgozott Multidimenzionális Cso- porton belüli Azonosulás Skálát (MGIS, 4. táblázat) alkalmaztuk. A kutatás során a cso- portszintű önbefektetés három alskálájára összpontosítottunk:

• Centralitás: a csoport központi szerepének érzékelése.
• Elégedettség: elkötelezettség a csoport pozitív identitásának védelme iránt.
• Szolidaritás: a csoporthoz tartozás és a kölcsönös támogatás érzése.

4. táblázat: A Multidimenzionális Csoporton belüli azonosulás skála (MGIS) legfőbb jellemzői

Forrás: Leach et al., 2008

A kvalitatív vizsgálat

A kutatás kvalitatív szakasza félig strukturált interjúk formájában valósult meg, és a kérdőíves kutatással párhuzamosan zajlott. Az interjúalanyokat direkt megkereséssel kértük fel a részvételre. Ebben a szakaszban összesen tizenöt fő vett részt, nyolc nő és hét férfi; közülük egyvalaki nevelői, ketten intézményvezetői, hatan gyermekfelügyelői, ketten pszichológusi, négyen pedig gyermekotthon-vezetői pozícióban dolgoznak. A részt- vevők kiválasztásánál arra törekedtünk, hogy munkakörük és szakmai tapasztalatuk alapján reprezentálják a kvantitatív vizsgálat mintáját. Az alanyok többsége Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyéből érkezett, s mindkét régióból heten vettek részt a kutatásban. Egy további résztvevő Pest vármegyében dolgozik.

Az interjúalanyokat tájékoztattuk vizsgálatunk céljáról, az interjú anonimitásáról, s ezek tudatában beleegyezésüket adták. Az interjúk időtartama negyvenöt és hatvan perc közé esett. Az interjúalanyok beleegyezésével hangfelvételt is készítettünk, amelyből szöveges átiratok születtek az interjúk tartalmáról. A hanganyagokat ezek után töröltük. Az interjú tíz előre meghatározott kérdésből állt (5. táblázat). A célunk az volt, hogy a személyes szakmai történetek mellett a kvantitatív kutatásban mért konstruktumokkal kapcsolatos koncepciókat árnyaltabban, mélyebben ismerhessük meg. Az interjút minden esetben a jövőre irányuló kérdésekkel zártuk, és minden interjúalanyt felkértünk, hogy ossza meg saját megoldási javaslatát az ellátórendszer előtt álló kihívásokkal kapcsolatban.

5. táblázat: A félig strukturált interjú kérdései (saját szerkesztés)

Eredmények

A kérdőíves vizsgálat eredményei

A vizsgált változók leíró statisztikáit a 6. táblázat mutatja be. Az egyes mérőeszközök Cronbach-alfa-értékei 0,73 és 0,958 között mozogtak, így megfeleltek a megbízhatósági feltételeknek, és alkalmasak voltak a reziliencia, valamint a csoporton belüli azonosulás dimenzióinak vizsgálatára.

5. táblázat: A kutatásban használt kérdőívek és alskáláik leíró statisztikái (saját szerkesztés)

Bár a Connor–Davidson Reziliencia Skála esetében nincsenek szigorú szabályok a pontozást illetően, a 2018-as CD-RISC huszonöt itemes verziójának útmutatója alapján meghatározott értékekkel számoltunk.

Ez alapján elmondható, hogy a kutatásban részt vevők közül huszonhatan magas, huszonöten pedig közepes rezilienciaértéket mutattak. További húsz fő az alacsony, míg huszonegy fő a kiváló tartományba esik. Kutatásunkban azt feltételeztük, hogy a gyermekotthonok és lakásotthonok dolgozóinak rezilienciája pozitív összefüggést mutat a csoportidentitás csoportszintű önbefektetés dimenziójával.

Az elemzés során a CD-RISC és az MGIS adatai nem normális eloszlást mutattak (Shapiro–Wilk-teszt: p < 0,05), ezért a Spearman-féle rangkorrelációt alkalmaztuk a két változó együtt járásának vizsgálatára. A 7. táblázatban található korrelációs együtthatók szignifikáns, pozitív kapcsolatot jeleznek a reziliencia és a csoportszintű önbefektetés, illetve annak alskálái között (p < 0,001; r = 0,56). Az alskálák közül a szolidaritás mutatta a legerősebb korrelációt, vagyis a csoporthoz tartozás és a kölcsönös támogatás érzése. Ezt követte az elégedettség, vagyis az elkötelezettség a csoport pozitív identitásának védelme iránt, valamint a centralitás, vagyis a csoport központi szerepének észlelése.

7. táblázat: Spearman-féle rangkorreláció, Connor–Davidson Reziliencia Skála, Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skála (saját szerkesztés)

A félig strukturált interjú eredményei

Az interjúk célja az volt, hogy mélyebb betekintést nyerjünk a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó szakemberek tapasztalataiba. Arra törekedtünk, hogy megértsük, mi- ként vélekednek saját eszközeikről az ellátórendszeren belül, hogyan élik meg rezilienciájukat és a lehetőségeiket jelenlegi munkakörnyezetükben. Az interjúk tartalmát az ATLAS.ti (Version 24.0.0.29576) szoftver segítségével elemeztük. A következő öt átfogó kategória rajzolódott ki: személyes és szakmai motivációk, önfejlesztés, reziliencia, társadalmi támogatottság, valamint a rendszer előtt álló kihívások. A kategóriákat és tartalmi jellemzőiket a 8. táblázat foglalja össze.

8. táblázat: A tartalomelemzés kategóriái és jellemzői (saját szerkesztés)

Az alábbiakban a fő kategóriák mentén a vizsgálati személyek válaszait idézve illusztráljuk a kvalitatív kutatás eredményeinek részleteit.

Motiváció

Az interjúkban több válaszadó is kiemelte, hogy a gyermekek iránti szeretet és elhivatottság az egyik legfontosabb motiváló tényező a mindennapi munkájában: „Kimondottan a gyerekek motiváltak. Van három saját gyermekem, nagyon szeretem a gyerekeket. Nagyon szeretek velük foglalkozni.” Sokan azt is kiemelték, hogy nem tudnák más területen elképzelni magukat: „Tényleg, más területen nem tudom elképzelni magam. Egy héten negyvenhétszer fogok felmondani, de még mindig itt vagyok és szeretem.” Többen kiemelték a szakmai jövőkép szerepét a motiváció fenntartásában: „Mi a cél? Hogy a gyereket a lehető legmagasabb színvonalon lássuk el, illetve hogy azok a gyerekek, akik traumatizáltak, és megjárták a hadak útját, azok a gyerekek ismét gyerekek legyenek. És azért ez nem egy utolsó szempont szerintem. Tehát talán ez a fajta motiváció lenne, hogy meg lehet ebben látni a jövőképedet.”

 Önfejlesztés

A válaszadók a folyamatos önfejlesztés fontosságát hangsúlyozták, és gyakran kiemelték, hogy a munkahelyen való tanulás és fejlődés kihívásokkal jár: „Sok változáson mentünk keresztül, sok mindent mi csináltunk először. Nagyon régóta vagyok a rendszerben, nincs olyan, aki több időt töltött itt, hogy nekem tudna valaki tapasztalatot átadni, pedig jó lenne.” A válaszadók többsége hangsúlyozta, hogy a szakmai fejlődés lehetőségei korlátozottak, különösen a mindennapi terhek mellett. „Szakmailag a fejlődésre egyébként lehetne lehetőség, ha tudnánk igazán a szakmával foglalkozni.” A válaszokból az is kirajzolódott, hogy minél több időt tölt el valaki ezen a pályán, annál kevésbé talál lehetőséget a további önfejlesztésre: „Korábban még fiatalabb voltam, a nagy öregektől nagyon sokat tanultam. De most jelen pillanatban ezt nem látom.”

 Reziliencia

Kutatásunk szempontjából fontos kiemelnünk a reziliencia kategóriában érkező válaszokat, és elsősorban azt, hogy az interjúalanyok többsége a területen eltöltött idő múlásával együtt a reziliencia változását is megfigyelte. Voltak olyan résztvevők, akik az idő előrehaladtával erősebbnek érezték ellenálló képességüket: „Folyamatosan mindig újabb és újabb helyzetek elé állít az élet. Ez megterhelő tud lenni, de tapasztalatom is egyre több van, tehát folyamatosan fejlődik a rezilienciám.” Mások úgy vélik, hogy a rezilienciájukat nem befolyásolta a terület vagy az ott töltött évek száma: „Nem, szerintem nem változott. Sőt. Nekem előtte stresszesebb volt a munkahelyem.”

Társadalmi támogatottság

A válaszadók kiemelték, hogy a társadalom részéről gyakran előítéletek érik a gyermekvédelmi ellátás rendszerét és a szakembereket is: „Ha a kívülálló emberek véleményére adnék, akkor azt mondanám, lenéznek, mert mindenki azt mondja, hogyan tudsz ezekkel – és itt a hangsúly az ezekkel szón van –, hogy tudok ezekkel dolgozni.” „Támogatottságot nem élvez. Én úgy gondolom, hogy amikor beszélünk emberekkel, akkor mindenki azt mondja, jaj, de szép. Messziről, hogy milyen szép, jaj, én nem is tudnám ezt csinálni.” Voltak olyan interjúalanyok, akik szerint a társadalom nagy része nem érzi elégségesnek a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók munkáját: „A többség azt hiszi, hogy bejövünk, itt vagyunk, letelik ugye a műszak, és megyünk haza.”

 Információhiány

A megkérdezettek többsége úgy vélte, hogy sokan, akik nem érintettek az ellátórendszer működésében, nem tudják pontosan, mivel is foglalkozik a gyermekvédelmi szakellátás. „Minden abból adódik, hogy nincsen információjuk. Valahogy ez nincs publikálva.” „Van, aki azt se tudja, hogy miről szól ez az itteni munka. Meg sokan a nevelőszülői hálózattal keverik, de ez más. Teljesen más, mint a nevelőszülőség.”

Az ellátórendszer kihívásai

Az interjúalanyok válaszai alapján az ellátórendszer kihívásait a következő három alkategóriában csoportosíthatjuk: anyagi megbecsülés, képzések és utánpótlás, tudásmegosztás és szupervízió.

Mindegyik interjúalany kiemelte, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók számára az egyik legnagyobb kihívást az alulfizetettség jelenti: „Szerintem maga a rendszer jó, de több támogatásra lenne szükség. Sokkal. Most nagyobb megbecsülésre értem. Pénz, pénz, pénz.” Volt, aki megjegyezte, hogy a területen dolgozók között bérfeszültség van, aminek a rendezése nélkül nem várható lényegi javulás: „Amíg a többi kollégának a pénze nem rendeződik, addig még az is konfliktust okoz, hogy egy pályakezdő adott esetben annyit keres, mint egy húsz éve benne dolgozó.”

Az interjúalanyok szerint a megfelelő képzések és a tudásmegosztás hiánya is problémát okoz a területen dolgozók számára, mivel ezek hosszú távon a megfelelő szakmai fejlődés és a szakmai utánpótlás sarokkövei is: „Nincsenek releváns szakirodalmak, amik segítenének, nincsenek lebutított szakirodalmak sem, hogy ha már ennyire fel van hígulva a gárda, akkor kellene egy új receptkönyv, amit ért mindenki.” Többen kiemelték a felsőoktatásban tanuló diákok bevonásának korlátait is. „Gyakorlati helyeket nyitni, vagy akár órarendbe beépítve, akár egy választható tárgyként, de a lehetőséget megadni, hogy szétnézzenek, mert ugye itt az utcáról nem lehet csak úgy beszédülni, hogy jöttem szétnézni, hanem ide kell egy keret.” Többen kiemelten fontosnak tartják a szupervíziót és a csapatépítő alkalmakat: „Nem nagyon van elérhető szupervízió, és többet kellene foglalkozni csapatépítéssel.”

Következtetések: a gyermekvédelem mint társadalmi felelősség

A gyermek- és lakásotthonokban dolgozó szakemberek mindennapi munkájuk során összetett és kihívásokkal teli feladatokat végeznek. Gyakran olyan váratlan helyzetekkel találkoznak, amelyekre nem lehet előre felkészülni, így tapasztalatukra és tudásukra építve, saját és szervezeti eszközeiket is alkalmazva kell megoldaniuk a problémákat. Céljuk, hogy megőrizzék integritásukat, miközben ellátják legfontosabb feladatukat: a lakás- és gyermekotthonokban élő gyermekek és fiatalok gondozását, segítését és támogatását.

Kutatásunk eredményei alapján megállapítható, hogy a csoportidentitás szoros kapcsolatban áll a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók rezilienciájával. A csoport- identitás és dimenziói, különösen a szolidaritás központi szerepet játszanak a rugalmas ellenálló képesség megerősítésében. A csoportidentitás és a közösségi támogatás hangsúlyozása segíthet abban, hogy még ellenállóbb és motiváltabb szakembereket képezzünk, akik képesek megbirkózni a gyermekvédelmi ellátás komplex és gyakran stresszes környezetével. A szakirodalom által is hangsúlyozott módon (Ungar, 2011) a csoporton belüli erős összetartás, beleértve a szolidaritást és az elégedettséget, jelentős mértékben hozzájárulhat a munkatársak rugalmasságához és ellenálló képességéhez. Az interjúk alapján az is világossá vált, hogy a munkatársak szakmai identitása nem csupán egyéni élmény, hanem egy erős közösség részeként való megélés, amely kulcsfontosságú tényező a reziliencia fenntartásában.

Kirsten J. Fasey és munkatársai (2021) rezilienciadefinícióját is alapul véve a kutatás megerősítette, hogy nemcsak egyéni szinten, hanem a csoportok és szervezetek szintjén is érdemes vizsgálni a rezilienciát. A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó munkatársak számára a csoportidentitás és a közösséghez tartozás érzése olyan erőforrásokat biztosít, amelyek segítenek túljutni az egyéni nehézségeken, legyen szó a mindennapi kihívások kezeléséről vagy hosszú távú megterhelésről.

Ezenkívül jelen kutatás megerősítette Flach és munkatársai (2023) eredményeit is, akik az iskolapszichológusok körében vizsgálták a szakmai identitás és a reziliencia kapcsolatát. Ők kiemelik, hogy a szakértői csoportokban való identitásépítés és a szakmai közösség támogatása alapvető szerepet játszik a segítő hivatások területén dolgozók mentális ellenálló képességében. Az interjúkban elhangzott válaszok is alátámasztották, hogy a területen dolgozók rezilienciája a csoportidentitás mellett a motivációval, a szakmai és személyes önfejlesztéssel, valamint a társadalmi támogatottsággal is erősen összefügg.

A kutatás során felmerült, hogy a társas támogatás és a közösségi kapcsolatok erősítése jelentős hatással van a reziliencia fenntartására. A szakemberek véleménye szerint a hatékony tudásmegosztás, a megfelelő szakmai utánpótlás, a mentorálás és a szupervízió segíthetnek abban, hogy ellenállóbbak és elégedettebbek lehessenek mindennapi munkájuk során. A beszélgetések kiemelték a társadalmi támogatottság hiányosságait is. Ez fontos szempont lehet a jövőbeni beavatkozások tervezésében. Összességében a kutatás eredményei megerősítik, hogy a reziliencia nemcsak belső erőforrások kérdése, hanem szoros kapcsolatban áll a közösségi támogatással is. A szakmai közösség erősebb kapcsolódása, a csoportidentitás megerősítése hozzájárulhat a munkatársak rezilienciájának fejlesztéséhez, ami a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók hosszú távú jóllétére és hatékonyságára is pozitív hatással lehet.

Ez a kutatás alapot szolgáltathat a jövőbeni szakmai beavatkozások és prevenciós programok számára, amelyek a szakemberek támogatására, jóllétük javítására és a csoportok közötti szolidaritás erősítésére irányulnak. A kutatás limitációjaként mindenképpen kiemelendő az, hogy a kérdőíves vizsgálatban összesen kilencven résztvevőt tudtunk megszólítani. Ennél nagyobb elemszámú mintákkal módszertanilag helytállóbb elemzést lehet végezni, ugyanakkor ezzel kapcsolatban nem lehet figyelmen kívül hagyni az engedélyeztetési folyamat fentebb jelzett nehézségeit, amelyek alapvetően körülményessé teszik a területen dolgozók megszólítását.

A gyermekvédelmi szakellátás jövője szempontjából fontos lehet a területen dolgozók által megfogalmazott beavatkozási pontok további kifejtése újabb kutatások segítségével, amelyek kiterjednek a különböző szakmai csoportokra és kontextusokra, figyelve arra a szempontra is, hogy a különböző beavatkozásokat a megfelelő szervezeti és szakmai egységekhez lehessen kapcsolni. A jövőbeli eredmények segíthetnek abban, hogy a szakmai közösségek támogatása még inkább fókuszba kerüljön a reziliencia fejlesztésére irányuló programokban.

Absztrakt

A hipertónia magas aránya figyelhető meg időskorban. Hátterében számos ok húzódhat, s az esetek jelentős részében súlyos szövődményekkel jár. A tanulmány egészségügyi perspektívából közelíti meg a bentlakásos idősotthonban élő hipertóniás ellátottak helyzetét. Kitér a hozzátartozók kompenzáló viselkedésére, melynek hátterében gyakran túlzott aggódás, lelkiismeret-furdalás is állhat, s ennek pszichológiai aspektusát is vizsgálja. A tanulmány fókuszában az idősotthoni szolgáltatást igénybe vevők életvitele, tápláltsági állapota, étkezési szokásainak és a hozzátartozók által hozott élelmiszereknek, ételeknek a megfigyelése áll. Az intézmény egészségügyi csapatának célja a gondozottak jobb életminőségének biztosítása, a szövődmények kialakulási esélyének csökkentése és az edukáció biztosítása. Az ismertetett kutatás kvalitatív, keresztmetszeti, leíró jellegű volt, és saját szerkesztésű online kérdőív összeállításával, dokumentumelemzéssel, személyes kommunikációval, valamint heteroanamnézissel zajlott.

Kulcsszavak: hipertónia, fehérjeszegény/sószegény diéta, prevenció, életminőség

DOI: 10.56699/MT.2025.1.6

A jelen tanulmányban ismertetett vizsgálat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza – Időskorúak Otthona Hegyfalu intézményében zajlott, amely 2002 óta működik idősek otthonaként, és száznegyven időskorú személy teljes körű ellátását, ápolását, gondozását biztosítja. A kastélyépületben húszfős demensrészleget alakítottak ki, ahol fokozott felügyeletre szoruló súlyos demens lakóinknak nyújtunk ellátást. Jelenleg negyvenhat demenciában szenvedő idős ember lakik itt.

A hipertónia több mint másfél milliárd embert érint világszerte. Definíció szerint akkor beszélünk magas vérnyomásról, ha a szisztolés vérnyomás magasabb 140 Hgmm-nél és/vagy a diasztolés vérnyomás meghaladja a 90 Hgmm-t. A betegek többségének (90–95%) rendkívül heterogén, „esszenciális” vagy primer hipertóniája van, melynek génkörnyezeti etiológiája többtényezős. A hipertóniában szenvedő betegeknél megfigyelhető a családi anamnézis. Suzanne Oparil és munkatársai (2018) vizsgálatai azt mutatják, hogy 35–50 százalék esély van az öröklődésre, míg Worapaka Manosroi és Gordon H. Williams (2019) szerint az öröklődési becslések 25 és 60 százalék között mozognak az általános populációkban.

A magas vérnyomás, amely az otthonunkban élő gondozottak 87 százalékánál figyelhető meg, illetve a krónikus veseelégtelenség szorosan összefügg, és ezt a lakók egészségügyi dokumentációja is erősen igazolja. A globális népesség 15 százalékát érinti és növekvő tendenciát mutat a krónikus vesebetegség (CKD) előfordulása, ami csökkenti a várható élettartamot (Nyman et al., 2024). Az intézmény szempontjából ez rendkívül fontos, hiszen a krónikus veseelégtelenségben alkalmazandó fehérjeszegény diéta bevezetése indokolt lehet. Bár a vese az aggyal és a szívvel ellentétben ellenállóbb a károsító behatásokkal szemben, és állományának kétharmados vesztesége mellett is képes megfelelő szinten tartani működését, glomerulusainak száma az életkor előrehaladásával csökken, az azokat alkotó membrán megvastagszik, és az erekben fibroticus, valamint scleroticus folyamatok indulnak be. Ez további glomerulusok pusztulását eredményezi, a negyvenedik életévtől évi körülbelül egyszázalékos mértékben (Kiss, 2005).

Célunk, hogy a jövőben az étkezésre való odafigyelésnek, illetve az életmód-változtatásnak köszönhetően (rendszeres kontrollvizsgálat, mozgás, táplálkozás) csökkenjen a hipertóniában szenvedő lakók aránya. Az intézményben jelenleg biztosított étrendek kibővítése magas vérnyomás esetén is alkalmas étrenddel kulcsfontosságú a szekunder, valamint a tercier prevenció szempontjából. Itt szeretném felhívni a figyelmet a hozzátartozók – kompenzáló viselkedésüknek betudható – élelmiszer-vásárlásainak a veszélyeire. Fontos megjegyezni, hogy nem bizonyos élelmiszerek tiltásán van a hangsúly, sokkal inkább a mérték a lényeg.

Felmérésünk további célja a figyelemfelkeltés, amely arra fókuszál, hogy a gondozottak szerettei által érzett lelkiismeret-furdalás és kompenzáló viselkedésük nemcsak az intézménybe szállított étellel, hanem másfajta megközelítésből is ellensúlyozható.

Anyagok, módszerek

A kutatás kvalitatív, keresztmetszeti, leíró jellegű volt. A vizsgálat saját szerkesztésű online kérdőívvel zajlott, amelyet személyes konzultáció során, valamint a fizikai állapot függvényében heteroanamnézissel töltöttünk ki. A kérdőív huszonöt kérdésből áll, melyek a következőkre tértek ki: nem, kor, testmagasság, jelenlegi testsúly, vérnyomásnapló használata, családi anamnézisben lévő hipertónia, intézmény által szervezett mozgásterápiában való részvétel, élelmiszer-fogyasztási szokások (FFQ-kérdőív), diagnosztizált krónikus veseelégtelenség megléte, GFR-érték változása a beköltözést követően, hozzátartozók élelmiszer-behozatala, a behozott élelmiszer mennyisége, hozzátartozók látogatásának gyakorisága, gyógyszerkészítmények fogyasztása, társbetegségek megléte. A kitöltést megelőzte a dokumentumelemzés, amely pontos információk megszerzése érdekében elhagyhatatlan volt. A demenciában szenvedő, romlott fizikai állapotú lakók szűrését elvégeztük az MMSE-kérdőív segítségével, amely harminc pontból álló kognitív teszt. Így a kis elemszám ellenére a megkérdezett lakók válaszainak értékelése validnak tekinthető.

A kutatás tervezése, megvalósítása, valamint az adatok áttekintése nem volt akadályozott, létrehozásához pénzügyi támogatásra, egyéb kötelezettségre nem volt szükség.

A hipertónia és más betegségek kapcsolata

Az elhízás és a magas vérnyomás között is található összefüggés. Obezitás esetén a zsírsejtek számos hormont (például adiponektint, leptint és angiotenzint) szintetizálnak és szabadítanak fel, amelyek aktiválják a szimpatikus idegrendszert, a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszert, az oxidatív stresszt és a szisztémás gyulladást, ez pedig a nitrogén-monoxid-szintézis csökkenéséhez vezet, ami endothel-diszfunkciót és vaszkuláris hipertrófiát okoz (Werneck et al., 2018). A hasi elhízás tehát befolyásolja az endokrin és az immunrendszer működését, valamint nagyobb kockázatot jelent a cukorbetegség és az inzulinrezisztencia kialakulása (El-Meouchy et al., 2022).

A magas vérnyomásban szenvedők 85–90 százalékánál a betegségnek nincs konkrét oka. Ezt nevezik primer (elsődleges) magas vérnyomásnak. A magas vérnyomás szív- és érrendszeri betegségeket okozhat, idesorolhatjuk a szívkoszorúér-betegséget, a szívelégtelenséget, a stroke-ot, a szívinfarktust, a pitvarfibrillációt és a krónikus vesebetegségeket. Ha a vérnyomást más állapot idézi elő, például primer aldoszteronizmus, a mellékvese vagy más neuroendokrin szövetek daganata, azt szekunder magas vérnyomásnak nevezik. A vérnyomást általában a szisztolés és diasztolés vérnyomás arányában fejezik ki.

A 40–69 éves személyeknél a szisztolés vérnyomás 20 Hgmm-es vagy a diasztolés vérnyomás 10 Hgmm-es emelkedése, függetlenül a kiindulási értékektől, a stroke vagy a szívkoszorúér-betegség halálozási kockázatának több mint kétszeresével jár együtt, míg ha a szisztolés vérnyomás 5 Hgmm-es csökkenése figyelhető meg, akkor az 14 százalékkal csökkentheti a stroke-os halálozást és 9 százalékkal a szív- és érrendszeri eredetű mortalitást (Oparil et al., 2018).

A veseelégtelenség is kapcsolatban áll a hipertóniával, lehet oka és következménye is. A vesebetegségek progressziójával összefüggő főbb klinikai szövődmények (amelyek a legelterjedtebbek is) a következők: vérszegénység, metabolikus acidózis, metabolikus csontbetegség és magas vérnyomás. Yukako Isobe-Sasaki és munkatársainak (2017) tanulmánya bebizonyította, hogy a magas éjszakai vérnyomás lehetővé teszi a huszonnégy órás nátriumegyensúly fenntartását, ha a veseműködés károsodott. Kimutatták, hogy veseelégtelenség során csökken a nátriumkiválasztás, az albuminuria és a vérnyomás ezzel párhuzamosan emelkedik az éjszaka folyamán. Egy randomizált keresztezett vizsgálatban, amelyet húsz magas vérnyomású, 3. és 4. stádiumú kardiovaszkuláris betegségben szenvedő felnőttön végeztek, alacsony nátriumtartalmú diéta mellett a vérnyomás szignifikánsan alacsonyabb volt. Kevesebb só bevitele a vérnyomás csökkentése mellett fokozza a vérnyomáscsökkentő gyógyszerkészítmények hatását. A legújabb európai irányelvek szerint a vérnyomás küszöbértéke a krónikus vesebetegségben szenvedők hipertóniakezelésében 140/90 Hgmm, az ajánlott cél pedig 130–140 Hgmm szisztolés, illetve 70–80 Hgmm diasztolés vérnyomás (Polychronopoulou et al., 2021). A vérnyomás gyógyszeres terápiával csökkenthető, ez szív- és érrendszeri betegségben szenvedők számára különösen fontos. Esetükben a cél a vérnyomás standard célértékek alá csökkentése. Azok, akiknek a kórelőzményében megfigyelhetők kardiovaszkuláris betegségek, magas kockázatú populációt képviselnek. A vérnyomásérték csökkentése a megbetegedések és a mortalitás abszolút csökkenését idézi elő, de összefüggésbe hozható a nemkívánatos események abszolút növekedésével. Sripal Bangalore és munkatársai (2020) arról számoltak be, hogy koszorúér-betegségben szenvedőknél az alacsony vérnyomás (kevesebb mint 110–120 Hgmm / 60–70 Hgmm) a jövőbeni kardiovaszkuláris események kockázatával jár. 2007-ben a European Society of Hypertonia és a European Society of Cardiovascular Guidelines az artériás hipertónia kezelésére azt javasolta, hogy a vérnyomást 140/90 Hgmm alá kell csökkenteni. A legutóbbi frissítés szerint 120–129 Hgmm-es vérnyomásérték a cél, a 130–139 Hgmm-es cél idősebbeknél figyelhető meg (Mancia et al., 2007). Luis Carlos Saiz és munkatársai (2022) kutatásának az volt a célja, hogy megvizsgálják, érdemes-e szigorúbb vérnyomáscélt javasolni kardiovaszkuláris betegségben szenvedőknél, azonban e témának számos aspektusát illetően továbbra is fennáll a bizonytalanság. Jelenleg nem ismert az optimális vérnyomáscél a magas vérnyomásban és a szív- és érrendszeri betegségben szenvedők morbiditásának és mortalitásának csökkentése érdekében. További tanulmányok várhatóan segítik majd a dilemma megoldását. Lewis Dahl (1965) kutatása szerint ha az immunrendszerünk nem működik megfelelően, ez szerepet játszhat a magas vérnyomás kialakulásában. A magas vérnyomás korai szakaszában indukált gyulladásos citokinek megváltoztat- hatják a vese véráramlását, a nátrium transzporter expresszióját és aktivitását, hogy ezzel elősegítsék a vese nátrium-visszatartását. Éppen ezért hipertóniás betegekben a vérben keringő valamennyi gyulladásos citokin szintje emelkedett (Lu–Crowley, 2022).

Intézményben lévő gondozottak és hozzátartozóik pszichés terhelése

Fontos megemlíteni az idősotthon lakóinak mentális egészségügyi állapotát is, hiszen szociális intézményben nemcsak a szervezetet érintő egészségügyi problémák, hanem lelkileg is megviselő krízishelyzetek alakulhatnak ki, amelyek a gondozottat és a hozzátartozót is érinthetik. Ezzel foglalkozó interjúkat készítettek Helena Rosén és munkatársai (2019). Kutatásuk a svédországi Lundi Regionális Etikai Ellenőrző Testület által jóváhagyott KUPA-projekt részeként valósult meg. Hozzátartozók szemszögéből vizsgálták meg, hogy szerettük idősotthonba kerülésekor milyen mentális nehézségeken mentek keresztül. Nagy megkönnyebbülést éreztek, és a biztonságérzetük növekedett, mert addig folyamatosan rendelkezésre kellett állniuk, hogy megfeleljenek az idős személy igényeinek, ez pedig egyfajta feszélyezettséget okozott számukra. Az idős rokonnál való látogatás javarészt a gyakorlati segítségnyújtásról szólt, azonban beköltözés után öröm volt a találkozás. A beköltözés első napjaiban az idős ember folyamatosan a közeli hozzátartozóira gondolt, ami szorongást eredményezett benne. A rokonoknál is megfigyelhető volt ilyen magatartás, nem szerették volna, hogy drasztikusan romoljon szerettük állapota.

„Amikor éppen elmegyek valahová, például ezen a hétvégén, arra gondolok: Ó, csak addig ne történjen semmi, amíg távol vagyok” (egy gondozott lánya) (Rosén et al., 2019: 5). Az állandó aggodalom oka ebben az esetben az volt, hogy nehéznek bizonyult bármilyen felelősséget átruházni más családtagra, aki szívesen segített volna.

A svéd interjúk során más érzelemre is fény derült, ez pedig a lelkiismeret-furdalás volt. Különösen akkor mutatkozott, amikor az idős személy „rosszul viselkedett” a demencia miatt. Néha a hozzátartozók már kommunikálni sem tudtak idősebb rokonukkal. Ez nagy megpróbáltatás és elszomorító lehet a legközelebbi hozzátartozók számára, ami lelkiismeret-furdalást okozott.

„Nem az a baj, hogy anya öregszik. Ami igazán gondot okoz, az az, hogy nem tud sokáig beszélgetni. Legtöbbször, amikor kérdezek tőle valamit, azt mondja, hogy »jó«, csak ennyit tud mondani: »rendben«.” (egy gondozott lánya) (Rosén et al., 2019: 7).

Máskor a rokonok azért is éreztek bűntudatot, mert lett volna idejük elmenni az idősek otthonába, mégsem tették meg, mert más elfoglaltságot találtak helyette. Amikor hozzátartozójuk fizikailag rosszabb állapotba került, frusztráltnak érezték magukat, kiszolgáltatott helyzetnek ítélték meg, hogy nem tudnak segíteni. A harag érzelme szintén megmutatkozott, ennek oka pedig az volt, hogy a lakó nem úgy gondoskodott magáról, ahogy kellett volna. Megfigyelhető volt az is, hogy egy gondozott lánya nem tudta rávenni édesanyját a cukorbetegség kezeléséhez szükséges életmódbeli változásokra, ez pedig negatív hatással volt a kapcsolatukra.

Az idősotthoni ellátás minőségére is kitér a svéd tanulmány: a hozzátartozók arról számoltak be, hogy a személyzet időhiány miatt nem tudott kimenni sétálni az idős emberekkel, nem rendeztek olyan programokat, amelyek fejlesztenék, kimozdítanák a gondozottakat. Ehelyett segédeszközöket, például rollátort biztosítanak számukra. Emiatt nemtetszésüket fejezték ki a rokonok, hiszen úgy vélték, hogy ezzel passzívvá teszik a szerettüket. A legközelebbi hozzátartozók számára gyötrelmet jelentett végignézni, hogy az idős ember élete utolsó szakaszában nem részesült megfelelő palliatív ellátásban.

„Tudom, hogy idős és minden tekintetben beteg, de a végén még mindig joga van a megfelelő ellátáshoz” (egy fiú nyilatkozata) (Rosén et al., 2019: 9).

Az életmód és a magas vérnyomás

Az életmódbeli változtatások szabályozhatják a vérnyomást, javíthatják a szív- és érrendszeri, valamint az általános egészségi állapotot is.

A hipertónia okozója lehet a magas nátriumfogyasztás, ami 5 gramm vagy egy teáskanálnyi mennyiséget jelent. A magas sótartalmú étkezés negatív hatásai összefüggésbe hozhatók az érrendszeri diszfunkcióval is, függetlenül a vérnyomás hatásaitól, ami arra utal, hogy a só által kiváltott vérnyomás-emelkedés nem előfeltétele a szív- és érrendszeri egészség romlásának (Ratchford et al., 2019). Feldolgozott élelmiszerekkel is, de javarészt sózással visszük be a szervezetünkbe a nátriumot. A globális átlagos nátriumbevitel becslések szerint körülbelül 6 gramm naponta, ami 1,89 millió halálesetet okozott, ezért a tanulmány szerinti ajánlás napi 2 grammnál kevesebb nátriummennyiség. A WHO javaslata szerint 2025-ig 30 százalékkal csökkenteni kell a lakosság átlagos sóbevitelét, amit az Egészségügyi Világközgyűlés is támogat. Ajánlott még a káliumfogyasztás is: a nátrium-klorid 25 százalékos kálium-kloriddal való helyettesítése csökkenti a stroke, a szív- és érrendszeri betegségek és a halálozás kockázatát. Felnőttek számára napi 4,7 grammot meghaladó káliumbevitelt javasol a National Academies of Sciences and Medicine. A magas káliumtartalmú ételek közé tartozik a főtt fehér cannellini bab (1200 mg/csésze), a sózatlan főtt spenót (840 mg/csésze), az avokádó (708 mg/csésze) és a banán (450 mg / közepes gyümölcs). A magas rostbevitel 15–30 százalékkal csökkenti a vérnyomást. A szív- és érrendszeri betegségekre gyakorolt hatása főként annak köszönhető, hogy a bélmikrobióta nagymértékben fermentálja a rostot, aminek eredményeként rövid szénláncú zsírsavak szabadulnak fel, amelyek immunfüggő és -független mechanizmusokra hatnak, például az értágulatra. Naponta 25–29 grammnyi rostmennyiség ajánlott, de a 30 gramm feletti bevitel további pozitív előnyökkel jár.

A magas vérnyomás és az alkohol közti összefüggés is említésre méltó. Az alkoholfogyasztás szokásai nagyon változatos képet mutatnak világszerte. Globálisan az egy főre jutó tiszta alkohol éves átlagfogyasztása 6,18 liter, ami 12 százalékos alkoholtar talomnak és heti egy liter bornak felel meg. A Cseh Köztársaságban ez két literre nő. A mértéktelen alkoholfogyasztás definíció szerint legalább 60 gramm tiszta alkohol vagy hat szokásos alkoholos ital elfogyasztását jelenti egy alkalommal az elmúlt harminc napban. A mértéktelen alkoholfogyasztás (Közép- és Nyugat-Afrika egyes részein, valamint Oroszországban gyakoribb nemzetközi szinten) hipertóniás hatását a szakirodalom és kutatási adatok is megerősítik (Schutte et al., 2021).

Korábbi megfigyelési adatok azt sugallták, hogy a szív- és érrendszeri betegségek aránya csökkent enyhe ivás esetén, viszont a mendeli randomizációs vizsgálatok nem támasztják alá a mérsékelt alkoholfogyasztás állítólagos protektív hatásait, és arról számoltak be, hogy bármilyen mennyiségű alkohol egyenes arányban növeli a vérnyomást.

A koffein pszichoaktív szer, amelyet a világ lakosságának 80 százaléka fogyaszt naponta kávé, tea vagy élelmiszer formájában. Régen a koffeint a vizelet mennyiségének növelésére használták. Akut hatása ugyan növeli a vérnyomást és a pulzusszámot, krónikus hatása viszont megakadályozza az inzulinrezisztenciát, a zsírtömeg csökkentésén keresztül pedig mérsékeli a metabolikus szindrómát. Hao Yu és munkatársai (2016) azt tesztelték, hogy a hosszú távú koffeinfogyasztás milyen hatást gyakorol a szervezetünkre.

Az első három napra alacsonyabb víz- és táplálékfelvétel volt jellemző, a tizenkettedik naptól kezdve pedig testsúlycsökkenés következett be. A koffein kezdetben növelte a szívfrekvenciát és a mozgási aktivitást (ez a szimpatikus idegendszer aktiválódásával függ össze), de a későbbiekben már nem volt szignifikáns különbség a pulzusszám és a mozgási aktivitás között. A koffein vesére gyakorolt krónikus hatását ritkán vizsgálják, azonban tanulmányok kimutatják, hogy a koffein vízhajtó hatása rövid ideig tart, és könnyen kialakul a tolerancia. Kiszáradást nem figyeltek meg az állandó kávéfogyasztók körében (Yu, 2016).

Az alacsony nátriumtartalmú diéta (DASH) és a mediterrán diéta az elismertebb vérnyomáscsökkentő diéták közé tartozik. Általánosságban elmondható róluk, hogy alacsony telített zsírtartalmú, alacsony sótartalmú, magas rosttartalmú és megfelelő mennyiségű sovány fehérjét tartalmaznak. Fadi J. Charchar és munkatársai (2024) kutatása szerint a vegetáriánus étrendet alacsonyabb vérnyomás jellemzi, glutaminsav- és növényi eredetű fehérjearánya miatt. A vegetáriánus étrend több mechanizmuson keresztül is – a renin-angiotenzin és a szimpatikus idegrendszer megváltoztatásával, antioxidáns és gyulladáscsökkentő tulajdonságával, valamint a bél mikroflóratelepének és -törzsének megváltoztatásával – csökkenti a vérnyomást, beleértve a vér viszkozitásának, az értágulatnak és az inzulinérzékenységnek a javítását.

A hipertónia csökkentésében szerepet játszik a testmozgás is, ennek értágító hatása köztudott. A rendszeres fizikai aktivitás javítja a kardiorespiratorikus állapotot, csökkenti a gyulladást a szervezetben, javítja a test habitusát, valamint pozitív hatást gyakorol a kardiometabolikus szindrómára. Charchar és munkatársainak tanulmánya szerint hatvanöt éves kor felett legalább harmincperces fizikai tevékenységet kell végezni, mérsékelt intenzitással, lehetőleg mindennap. Ha ez nehézséget okoz, napi egyszer vagy kétszer tíz perccel javasolt kezdeni a testmozgást, majd fokozatosan kell növelni az időtartamot.

Eredmények

A Gondviselés Háza – Időskorúak Otthona Hegyfalu intézményben végeztük kutatásunkat, melynek során ötvenkilenc év feletti és kilencven év alatti, hipertóniában szenvedő férfiakat és nőket vizsgáltunk saját szerkesztésű kérdőívünk segítségével. Az anamnézis-felvétel heteroanamnézissel, dokumentumelemzéssel, illetve személyes konzultáció során valósult meg. A száznegyven lakó közül összesen százhuszonegy gondozott felelt meg a beválasztási kritériumnak, azonban középsúlyos és súlyos demencia, valamint fokozottan leromlott fizikai állapot miatt végül harmincnyolc idős ember véleményét tudtuk felhasználni a felmérésben.

Az intézmény hipertóniás lakóinak átlagéletkora 81,14 év (SD: 5,69), kilencvenegy éves a legidősebb és hatvankét éves a legfiatalabb magas vérnyomásban szenvedő lakó. A kérdezettek 34 százaléka (n = 13) férfi és 66 százaléka nő, ami visszavezethető arra, hogy a férfiak mortalitása minden korcsoportban magasabb, mint a nőké.

A férfiak várható élettartama ma már minden országban alacsonyabb, mint a nőké. Ez legfőképpen biológiai okokkal és életmódbeli különbségekkel magyarázható (Zhao– Crimmins, 2022). A Body Mass Index átlagértéke 40,12 kg/m2, amely harmadfokú el- hízást jelent. Ez további felmérést igényel, amely a lakók tápláltsági állapotát figyelné, valamint az intézményben lévő étkezés kérdését boncolgatná. Megfigyelhető, hogy az esetek 55 százalékában (n = 21) mérték a vérnyomásukat az otthonukban, azonban a minta 68 százaléka (n = 26) nem használt vérnyomásnaplót, így a nyomon követést nem tudtuk figyelemmel kísérni. A családban előforduló magas vérnyomás 53 száza- lékban (n = 20) jellemezte a lakókat, ami alátámasztja Suzanne Oparil és munkatársai tanulmányát. Mint fentebb már említettük, s só visszaszorítása pozitív hatással van a magas vérnyomásra, ezért is fontos intézményünkben a sószegény diéta, hiszen szá- mos lakót érint a hipertónia diagnózisa.

Rákérdeztünk a hozzátartozók élelmiszer-behozatali szokásaira, hiszen kulcsfontosságú az ő szerettük iránt megnyilvánuló támogatásuk, empátiájuk, kedvességük, odafigyelésük. Az ellátottak 82 százalékának (n = 32) a hozzátartozója látogatáskor hoz magával élelmiszert, tehát az edukáció esetükben nagyon fontos. Az olyan lakók, akiket a távolság, rossz viszony, esetleg egyedüllét miatt nem látogatnak hozzátartozók, saját maguk biztosítják vásárlással a számukra megfelelő élelmiszert. Az élelmi- szer-behozatal sokrétű, konzervek, befőttek, üdítők, tejtermékek, húskészítmények (szalonna, füstölt kolbász) is megfigyelhetők, de a gyümölcsök, főételek, házi sütemények jellemzőbbek voltak. A gondozottak hozzátartozóinak 44 százaléka (n = 17) sós snackekkel érkezik. Az esetek 33 százalékában (n = 13) hetente egyszer kerül sor a látogatásra, és 69 százalékban (n = 27) minden alkalommal hoznak élelmiszert a rokonok. Összességében a mennyiséget tekintve 49 százalékban (n = 19) egy-két darab élelmiszer behozatala figyelhető meg.

Az ellátottak 61 százaléka (n = 23) fogyaszt, 39 százaléka (n = 15) nem fogyaszt koffeintartalmú italt. E téren a kávéfogyasztás figyelhető meg, a minta 49 százaléka (n = 19) hosszú kávét, 5 százaléka (n = 4) presszókávét iszik. A magas vérnyomás mellett a lakók többségénél a cukorbetegség említhető társbetegségként, de számos más betegséggel is találkoztunk: például arthrosis, osteoporosis, asthma, COPD, Parkinson-kór, heveny szívizomelhalás, cardiomegalia, stroke, atherosclerosis.

Hipotézisünk szerint a lakók az intézménybe költözés előtt nem jártak rendszeresen kontrollvizsgálatra a magas vérnyomás ellenőrzése céljából. Itt szignifikáns kapcsolatot találtunk (p < 0,05), a hipotézist elfogadtuk. Az intézménybe költözés előtt a gondozottak 54 százaléka (n = 20) nem járt vissza orvoshoz kontrollvizsgálatra (1. ábra). A szociális intézményben rendszeresen van vérnyomásmérés. Ha egy olyan lakónál, aki vérnyomáscsökkentő gyógyszerkészítményt alkalmaz, a normál tartománytól eltérő vérnyomásértéket észlelnek, esetleg panasz jelentkezik nála, akkor megfigyelőlap vezetése és a paraméterek ellenőrzése szükséges.

1. ábra: Kontrollvizsgálatra való visszajárás (n = 38) (saját szerkesztés)

Intézményünkben lehetőség van részt venni mozgást biztosító programokban. Feltételeztük, hogy az ellátottak nem használják ki ezt a lehetőséget, de nem találtunk szignifikáns kapcsolatot (p > 0,05): a lakók 53 százaléka (n = 20) részt vesz az intézmény által biztosított mozgásterápiában, 24 százalékuk (n = 9) nem, és 24 százalékuk (n = 9) különböző egészségügyi okok miatt néha vesz részt benne.

A magas vérnyomásban szenvedő gondozottak 79 százalékánál (n = 29) diagnosztizáltak krónikus veseelégtelenséget, míg 23 százalékuknál (n = 9) nem. Enyhén beszűkült vesefunkcióval is találkoztunk, ez esetben a GFR-érték 88,09 mmol/min/1,73 m2 volt, a legalacsonyabb érték azonban 22 mmol/min/1,73 m2 volt. A lakók 53 százalékánál (n = 20) mértünk GFR-értékcsökkenést az intézménybe költözés óta, két GFR-értékmérés között egyéves intervallumot néztünk, az így kapott átlagos csökkenés 10 mmol/min/1,73 m2 volt.

A felmérésből kiderült, hogy az intézménybe költözés előtt az ellátottak 53 százaléka (n = 20) egyáltalán nem tartotta a magas vérnyomásnak megfelelő diétát, valamint 16 százalékuk (n = 6) nem is tudta, milyen diéta alkalmazandó ilyen esetben (2. ábra). Megnéztük, hogy annak a gondozottnak, aki otthon tartotta a magas vérnyomás esetén alkalmas diétát, romlott-e a GFR-értéke, vagy sem. A kérdőív kitért a betegség esetén alkalmazandó diéta betartása és a GFR-érték változása közötti kapcsolatra; négy válaszlehetőség közül választhattak a lakók (igen; nem; néha; nem tudom, milyen diéta alkalmazandó). A 2. ábrán látható, hogy a hipertóniára alkalmazandó diéta betartása esetén nem romlott a GFR-érték.

2. ábra: Magas vérnyomásra való diéta alkalmazása (n = 38) (saját szerkesztés)

Feltételeztük, hogy a lakók GFR-értéke csökkent az intézménybe költözés óta: szignifikáns kapcsolatot találtunk (p < 0,05), így a hipotézis igazolódott (3. ábra). A vizsgált harmincnyolc lakó közül húsz veseelégtelenségben szenved, az ő esetükben romlott a GFR-érték, kilenc fő kivételével, náluk nem figyelhető meg a GFR-érték csökkenése. Kilencen nem szenvednek veseelégtelenségben, náluk nem látható a GFR-érték romlása.

3. ábra: A GFR-érték csökkenése az intézménybe költözés óta (n = 38) (saját szerkesztés)

Világszerte körülbelül több mint nyolcszázötvenmillió felnőtt szenved valamilyen vesebetegségben. Ilyenkor is nagyon fontos a megfelelő táplálás, hiszen ezzel a klinikai eredmények javítása és az életminőség optimalizálása érhető el (4. ábra). A táplálékkiegészítő szedése pozitívan hat a hosszú távú dialízisben részesülő betegeknél, javítja az energia- és fehérjehomeosztázist (Wang et al., 2022). Az állati eredetű fehérjék a sav-bázis egyensúly felborulását okozzák, mivel savasító hatásuk van, a savas közeg pedig fokozhatja a vesék kalciumkiválasztását, vagyis növeli a vesekő kialakulásának esélyét. Veseelégtelenség esetén fehérjeszegény diéta javasolt, mivel a tejsavófehérje és más állati fehérjekiegészítők fokozott vesemunkát igényelnek, ez pedig glomerularis hiperfiltrációt okoz. A hiperfiltráció a glomerulusok visszafordíthatatlan károsodásával járó folyamat. A maradék nefronok funkcionális és szerkezeti hipertrófián mennek keresztül, vagyis sejtnövekedési és -differenciálódási zavar következik be. Eközben törekednek arra, hogy a teljes vese szűrését és reabszorpcióját a normál tartományon belül tartsák (Tonneijck et al., 2017) (4. ábra).

4. ábra: Az étrendi fehérjebevitel tartományai vesebetegség esetén

Konklúzió

Az idősotthon célja, hogy a hipertóniában szenvedő lakók aránya életmód-változtatással (rendszeres kontrollvizsgálat, mozgás, táplálkozás) csökkenjen. Felmérésünk során kiderült, hogy a Body Mass Index alapján a vizsgált lakók 50 százaléka harmadfokú elhízással él. Ez a magas zsír- és szénhidrátfogyasztással magyarázható, amely része a magyar gasztronómiának. Időskorban a táplálkozás ízlésvilágát már nagyon nehéz megváltoztatni, és nem is ez a célunk. A hozzátartozók élelmiszer-behozatali szokásaira is rákérdeztünk vizsgálatunkban, és kiderült, hogy olyan élelmiszert is hoznak szeretteiknek, amely nem diétakompatibilis. A rokonok hozzáállása valószínűleg a kompenzációs hiedelmek elméletével magyarázható, mely szerint a kompenzáló viselkedés cselekvőjének meglátása az, hogy bizonyos viselkedés vagy esetleg érzés negatív hatása kompenzálható vagy semlegesíthető egy másik pozitív viselkedéssel. Bin Yin és Yong Shen (2023) kutatása szerint a kompenzációs hiedelmek elméletében a kognitív disszonancia (a kogníciók közötti eltérés észlelése, amely negatív állapotot generál a személyben) az egyén kielégülés iránti vágya és a hosszú távú egészségügyi célok közötti ellentmondásból adódik. Amikor ilyennel szembesülnek az emberek, és felismerik a kognitív disszonanciát, három lehetőség adódik. Az első az, hogy tagadásban élnek, és kísértésbe esnek; a második lehetőség: felismerik, hogy kompenzáló viselkedést produkálnak, ezért ellenállnak; a harmadik lehetőség pedig az, hogy felismerik ugyan a kompenzáló magatartást, de az csökkenti a negatív érzéseket, viselkedést, ezért folytatják. Intézményünk gondozottjai kihasználják a mozgásos terápia lehetőségét, ami a kognitív funkciók fenntartása céljából fontos, emellett pedig hasznos időtöltés számukra. A vizsgálat során kiderült, hogy nagyon sok lakónknál a hipertónia mellett krónikus veseelégtelenség is megfigyelhető, ráadásul az intézménybe költözés óta romlottak a vesefunkcióik.

Javaslatok

Az emberi élet első három éve a legmeghatározóbb a szokások kialakítása szempontjából. A 12-13. életévig az egészséges életmód és étkezés megtanítása, valamint az egészségtudatosság kialakítása kulcsfontosságú lenne. A magas vérnyomásra sószegény diéta alkalmazandó, a vonatkozó EMMI-rendelet szerinti 5, legfeljebb 12 gramm só helyett napi 2 grammnál kevesebbet kell tartalmazniuk az ételeknek. A társuló krónikus veseelégtelenség megfelelő táplálkozási kezelése a fehérjeszegény diéta, melynek célja a hipertrófia megakadályozása, de nagymértékű GFR-értékcsökkenés esetében a tercier prevenciót szolgálná, vagyis a krónikus veseelégtelenség stabilizálása, a kialakult állapot fenntartása a prioritás.

Dietetikai szempontból nagyon fontos lenne a hozzátartozók edukációja is, felhívva a figyelmüket arra, hogy komolyabb betegségekben milyen élelmiszerek megszorítása szükséges. A kompenzációs viselkedés kialakulhat többek között egy trauma miatt is. Kivédése érdekében pszichoterápiás beavatkozások pozitív hatást gyakorolhatnak. Például a kognitív viselkedésterápia, melynek során a negatív, automatikusan torzított gondolatokat, inadaptív viselkedéseket és reakciókat felismerik, majd megtanulnak változtatni rajtuk a páciensek. Pszichológus segítségével lehetséges a gondozott és szerette közötti kapcsolat, a háttérben meghúzódó sérelmek feltárása és orvoslása.

Absztrakt

Kutatásunk célja a demenciával élő időseket támogató családtagok gondozói szerepének feltárása a változó gondozási folyamatban. Kvalitatív kutatásunkban tíz olyan családi gondozó szerepinterpretációit tártuk fel mélyinterjúkon keresztül, akiknek a gondozottjait felvették idősek otthonába. Elemzésünkben ezeknek a családi gondozói szerepeknek a változásait és azok jelentőségét igyekszünk bemutatni, egy általunk kialakított szociológiai gondozási modell, a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modell dimenzióján keresztül. A kutatás az aktuális társas támogatók, jelen esetben a családtagok és a gondozásban részt vevő szakemberek közötti interakciók során konstruálódó családgondozói szerepfelfogásokat igyekezett megragadni, melyek hatással vannak a gondozás alakítására, az idősek és gondozóik jóllétére. A családi gondozók által nyújtott segítség megfelelő szakpolitikai támogatással erőforrásként vonható be az idősotthonban a demenciával élő idősek gondozásába.

Kulcsszavak: demencia, családi gondozó, gondozási modell, idősek otthona

DOI: 10.56699/MT.2025.1.7

A demencia pszichiátriai kórkép, amely fokozatos mentális és fizikai leépülést jelent. Három fázisa ismert: az enyhe, a középsúlyos és a súlyos demencia. Az Európai Unióban 2018-ban 9,1 millió hatvan év feletti demenciával élőt tartottak nyilván (Alzheimer’s Disease International, 2015). Becslések szerint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet országaiban 2021-ben több mint huszonegymillió ember szenvedett demenciában (OECD, 2021: 256), melynek egyik fő okaként az időskort említhetjük (Kiss, 2017). Ha ez a növekedési tendencia folytatódik, 2050-re a létszámuk a duplájára emelkedhet. Magyarország népességén belül a hatvanöt évesnél idősebbek aránya a KSH adatai szerint 19,34 százalék volt 2019-ben, 19,88 százalék 2020-ban, 20,54 százalék 2022-ben, és 2050-re a 31,21 százalékot is elérheti (KSH, é. n.). Hazánkban a demenciával élők száma 136 ezer és 250 ezer fő közé tehető (Szabó, 2015; Kopasz, 2020).

Tekintettel az idősek, azon belül pedig a demenciával élők számának növekedésére, a róluk való gondoskodás kialakításának érdekében a jövőbeli kutatásoknak nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az őket körülvevő gondozói háló együttműködésére (Kane, 2001). Kapcsolódó kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a családtagok bevonása a gondozási folyamatba mind a gondozás megszervezése, mind az idősek jólléte szempontjából kiemelt jelentőségű. A családi gondozók nemcsak otthon látnak el gondozói feladatokat, hanem az idősek otthonában is, kiegészítve a formális gondozást, ugyanakkor hatással vannak az idősek bio-pszicho-szociális állapotára is. Huszonnyolc ápolást-gondozást végző intézmény 298 lakója adatainak elemzése alapján azoknál az időseknél, akiket ritkán vagy nem látogattak, gyakoribbak voltak a betegségek, és ez hosszú távon a mortalitásra is hatott (Greene–Monahan, 1982). A hozzátartozók bevonása a formális gondozási folyamatba erősíti a családi összetartozás érzését, hozzájárulva az érintettek jóllétéhez (Montgomery, 1982).

A kutatás elméleti háttere, modelljei

Az egyéneket támogató társas kapcsolatok feltérképezése érdekében kutatásunk az úgynevezett konvojmodellre támaszkodott. A modell megalkotói három koncentrikus körben helyezték el, hogy az egyének körül kik a közeli, közelebbi és a legközelebbi személyek (Kahn–Antonucci, 1980). A társas konvoj kifejezés arra utal, hogy az életkor előrehaladtával az összes lehetséges kapcsolatot és támogatási formát figyelembe veszzük, keresve azokat, akik akkor vannak jelen az egyén életében erőforrásként, amikor éppen szükséges a segítségnyújtás. A gondozás konvojának modellje Candace L. Kemp és munkatársai (2013) kutatásaiban a konvojmodellre építve előrehaladó együttműködést feltételez a gondozás érintettjei, vagyis az informális/családi és formális gondozók, valamint a gondozást igénybe vevő között. A gondozásba bekapcsolódó személyeknek erősebb vagy gyengébb kapcsolatuk lehet a gondozottal, illetve egymással, és különféle típusú tevékenységekkel támogathatják az idős embert.

Kutatásunkban a családi gondozókat mint erőforrást szeretnénk láthatóvá tenni a gondozási folyamatban. A demenciával élő időseket otthonukban körülvevő támogató kapcsolatok az idősek mentális és fizikai leépülésének súlyosbodásával változhatnak, kiegészülhetnek formális (intézményesült) gondozókkal. Az idős ember intézménybe költözésével felcserélődnek ezek a gondozói szerepek. A családtagok szerepe mind az otthoni, mind az ápolást-gondozást nyújtó intézményekben kevésbé kutatott téma. Az 1. ábrán a demens idős személyeket körülvevő lehetséges támogató kapcsolati hálót szemléltetem otthoni, valamint a gondozói háló szereplőinek változása esetén intézményi gondozásban.

1. ábra: A demens időseket támogató gondozói háló időbeli változásai (saját szerkesztés)

Az otthoni gondozás során az egyéneket körülvevő társas támogatók (családtagok) között alkufolyamatok zajlanak azzal kapcsolatban, hogy kinek milyen feladat jut az idős hozzátartozó gondozásában. Ennek eredményeként kiválasztódnak a primer és szekunder gondozók. A primer gondozókat 80 százalékban az idősek lányai jelentik (Tróbert, 2019), az általuk végzett gondozás sokszor láthatatlan, fizetés nélküli tevékenység (Larsen, 2017). Ennek feladatait nehezen tudják összeegyeztetni a saját családjukban betöltött szerepükkel, illetve a munkavállalásukkal. A demenciával élők egészségi állapotának romlása pedig egyre több gondozási időt és egészségügyi ismeretet követel a gondozóktól, különösen a súlyos demenciával élők esetén, akiknek huszonnégy órás felügyeletre, ellátásra van szükségük. Ezeket az otthoni gondozásban a családi gondozók nem tudják igényelni a szociális szolgáltatások keretén belül. Állandó felügyeletük és hosszú távú ápolási szükségleteik kielégítésére a demenciával élőknek bentlakásos intézményekben van lehetőségük (Gaálné Szabó, 2022a). Az idősek otthonában a bentlakók teljes körű komplex ellátását, gondozását lehet igénybe venni, a fizikai, egészségügyi ellátástól a mentálhigiénés és terápiás célú foglalkoztatásig (Magyar Országgyűlés, 1993). E szakellátást nyújtó intézményekbe Magyarországon a négy órát meghaladó gondozási szükségletű idősek költözhetnek be (SZMM, 2007). A gondozásra szoruló idősek 20 százaléka él ápolást-gondozást nyújtó, szakellátást biztosító intézményekben (KSH, 2019). A többség tehát a saját otthonában él, és róluk a családjaik gondoskodnak.

A családban zajló támogatást meghatározza a családi gondozók egyéni felfogása a maguk és mások (a formális gondozók) gondozási szerepéről, illetve a gondozásról való tudásuk. E szerepfelfogás feltárásához a szociális konstrukcionizmus elméletét vesszük alapul, mely szerint a személyek tudásán és az érintettek közötti interakciókon keresztül formálódnak az egyének cselekvései, jelen esetben meghatározva a gondozás alakítását (Szőllősi, 2012; Berger–Luckmann, 2016; Symonds, 1998; Weicht, 2015; Cronin, 2018). A gondozó által a gondozott számára a formális és informális kapcsolat keretében nyújtott gondozás olyan folyamat, melynek során személyek cselekednek az őket körülvevő kontextus keretei között, saját szerepértelmezéseik alapján. Vizsgálatunk annak megértésére irányult, hogy a családi gondozók számára mit jelent a gondozás, hogyan konstruálódik a támogatói feladat a gondozás előrehaladtával, pontosabban amikor az otthon gondozott demenciával élő személy beköltözik az idősek otthonába. Feltételeztük, hogy a gondozók által alkotott, illetve birtokolt interpretációk tükrözik cselekvéseik motívumait, illetve azok kifelé megfogalmazott magyarázatait, amelyek az idősek gondozását meghatározó tényezők.

Kutatásunkban a fent említett modelleket (konvojmodell és szociális konstrukcionizmus) felhasználva alakítottuk ki saját gondozási modellünket, a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modelljét. Ennek fontosságát az adja, hogy a szakpolitikai folyamatokban nem látható az időseket gondozók tudása, szerepkonstrukciói, amelyek azonban a legtöbb esetben meghatározhatják a gondozást. A modell ezeket a gondozói szerepinterpretációkat helyezi a figyelem fókuszába (2. ábra).

2. ábra: A Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modellje (saját szerkesztés)

A Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modellje a demenciával élő idősekről gondoskodók interakcióinak feltárásán túl felhasználható azokon a szakterületeken is, amelyeken a gondozotti csoport cselekvőképtelenségéből fakadóan a társas támogatók (informális és formális) szerepkonstrukcióinak, a gondozási szükségletnek és a szakpolitikának kiemelt jelentősége van a gondozottak jóllétének alakításában. Ilyen szociális professzióhoz kapcsolódó szakterület lehet a gyermekek, fogyatékos személyek vagy pszichiátriai betegek gondozása. Ezenkívül a modell bármely társadalomtudományi területen hasznosítható keretet kínál társadalmi jelenségek (párkapcsolati választásaink, pályaválasztás, migráció stb.) mikroszociológiai vizsgálatához, ugyanis feltételezéseink szerint választásainkat, cselekvéseinket befolyásolják a támogató társas konvoj tagjaival folytatott interakcióink, alkufolyamatok, ezáltal az életminőséget, jóllétet is alakítva.

Modellünk jelen értelmezése szerint tehát az idős embert támogató társas kapcsolatok – formális és informális gondozók – cselekvéseit és magát a gondozás alakulását meghatározzák a gondozók szerepkonstrukciói a maguk, illetve a másik fél gondozói szerepéről. Ezeket a szerepkonstrukciókat befolyásolják a demenciával élő idősek személyes jellemzői, a gondozási szükségletük, illetve társadalmi események, valamint a gondozás szakpolitikai keretei. Ezek együttesen határozzák meg az idősek gondozását, jóllétét.

A modell dimenziói:

1. A támogató társas konvoj gondozói szerepértelmezéseinek statikus és dinamikus formái: az aktuális gondozási helyzetben, illetve az időben változó támogató kapcsolatok szerepkonstrukciói.
2. A gondozók (formális és informális) szerepkonstrukcióinak hatása a maguk és egymás cselekvéseire, a gondozásra.
3. Az idősek jólléte, életminősége.

A kutatás kérdései

A fent ismertetett probléma feltárásához az alábbi kérdéseket fogalmaztuk meg:

• A családi gondozók hogyan interpretálják a demenciával élő idősek családból idősotthonba költözését, otthoni gondozói szerepeik változásait, e szerepek átadását a formális gondozóknak?
• A családi gondozók hogyan értelmezik a formális gondozók feléjük megnyilvánuló szerepviszonyulásait az intézményi gondozásban, és azok hogyan hatnak a cselekvéseikre, az idősek jóllétére?

Minta és módszer

Egy Győr-Moson-Sopron vármegyei idősotthonban élő tíz idős személy családi gondozóját vontuk be a kutatásba szakértői mintaválasztással, 2022. december és 2023. június között. A tanulmány szerzője és az adatfelvételben részt vevő terápiás munkatárs az intézmény dolgozója. Az intézményi gondozás során az adatfelvételben közreműködő családi gondozókkal bizalmi viszony alakult ki, amely segítette az interjúk felvételét. Igyekeztünk feltárni a családi gondozók felfogását saját gondozói szerepük változásáról, a formális szakemberekkel zajló együttműködésük jellemzőit és azok hatásait a döntéseikre, cselekvéseikre. A családi gondozók az interjú felvétele előtt tájékoztatást kaptak a kutatás céljáról, illetve beleegyező nyilatkozatukkal hozzájárultak a felméréshez. A beszélgetésekre a családi gondozók otthonában került sor. Ragaszkodtunk e terephez, mivel otthoni környezetben személyes, bensőséges beszélgetésre van lehetőség. A beszélgetések eltérő hosszúságú időt (0,5–3 óra) vettek igénybe. Volt, aki bővebben fejtett ki egy-egy témakört, vagy épp a saját élettörténetével egybeszőve mesélt a gondozói tevékenységéről.

Az interjúkról hangfelvételt és jegyzeteket, ezekről pedig átiratot készítettünk, és az információkat tematikusan elemeztük. Elemzésünk a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modelljének fentebb leírt első dimenzióján belül készült (a családi gondozók saját szerepükről és a formális gondozói szerepről alkotott interpretációi a változó gondozási folyamatban). Mikroszociológiai kutatásunk a mélyinterjúk alacsony száma miatt nem reprezentatív, azonban ezeken az adatokon keresztül megismerhetjük a demenciával élő idősek gondozói konvojának alakulását, szerepkonstrukcióit, a hazai szociális ellátórendszerrel való összefüggéseit. Ez a demenciával élő idősek gondozásának alakítása, fejlesztése szempontjából nélkülözhetetlen.

Eredmények

A kutatásban részt vevő gondozók és támogatott idősek szociodemográfiai adatai

A családi gondozók (n=10) átlagéletkora 54,80 (±9,750) év volt. Átlagosan három és fél évig tartott a gondozott idős személy intézményi felvételét megelőző otthongondozási idő (a legkevesebb két év, a legtöbb tizenkét év volt). Az időseket látogató családi gondozók mind nők voltak, nyolc esetben az idős személyek lányai, egy meny és egy testvér. A gondozott idősek átlagéletkora 81,41 (±9,442) év volt, megoszlásuk a demencia súlyossága szerint: négyen enyhe, négyen középsúlyos és ketten súlyosan demensek voltak a családtagok elmondása szerint. A látogatásra négy idős ember esetében kétnaponta, hármuknál hetente egyszer, kettejük esetében havonta és egyvalakinél naponta került sor. A látogatás öt fő esetében átlagosan három órát vett igénybe, három fő esetében két órát, két fő esetében pedig átlagosan egy órát töltöttek a családi gondozók az otthonban látogatásaik idején.

Családgondozói interpretációk a demenciával élők idősotthoni elhelyezéséről

 Az egészségügyi állapot romlása, az állandó felügyelet hiánya

A demenciával élő idősek egészségügyi állapotának rosszabbodását fogalmazták meg a családi gondozók annak fő motivációjaként, hogy kezdeményezték az idősek intézményi elhelyezését. A nehezedő ápolási-gondozási helyzetben a családi gondozók saját erőforrásai, munkahelyi kötelezettségeik, lakhatási viszonyaik nem teszik lehetővé az idősek otthoni gondozását. Voltak olyan gondozók, akik akár tíz évig is végezték az otthongondozási feladatokat, azonban a formális segítségnyújtás hiánya vagy elégtelensége, a szakápolási feladatok sűrűsödése arra késztette őket, hogy idősek otthonában kezdeményezzék az idős további gondozását. „A szüleim a házi segítségnyújtást vették igénybe, azonban amikor édesapám egészségi állapota is megromlott anyu ápolása mellett, telefonált nekünk, hogy nem bírja tovább” (a gondozott negyvennyolc éves lánya).

A demencia súlyosbodása, illetve egyéb pszichiátriai betegséggel való társulása esetében az állandó felügyelet szükségessége volt az egyik meghatározó tényező, amely miatt idősek otthonába került az idős személy: „Amikor gyógyszer-túladagolás miatt a pszichiátrián feküdt, édesapám egészen ágyban fekvő lett. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy idősek otthonába kerüljön, de be kellett lássam, hogy nem tudjuk biztonsággal otthon ellátni. Az első hónapok nehezek voltak mindenkinek, az elválás” (a gondozott negyvenhat éves lánya). „Térben és időben nem tudott tájékozódni, egy alkalommal elment sétálni, és késő este találtuk meg, mert nem talált haza; 0–24 órás felügyeletre volt szüksége” (a gondozott negyvenhét éves lánya). „Hónapról hónapra súlyosbodott a demenciája, nem lehetett egyedül hagyni. A kórházban, mikor bent fogták állapotromlás miatt, nem viselte jól az ottlétet. Egy alkalommal megszökött, és egy éjszaka hálóingben egy játék babával járta az utcákat. Elindítottam a gondnokság alá vételi folyamatot, és kérelmeztük a felvételét az idősek otthonába” (a gondozott hatvanhét éves menye).

Családi gondozók saját szerepértelmezései a gondozói feladataikról, azok változásáról

A gondozás elengedése, átadása formális gondozóknak

Nemcsak az intézménybe költöző időseknek okoz nehézséget a beköltözés, hanem a családi gondozók számára is. Némelyikük ezt az elválást, krízist megfelelően tudja kezelni: „Megkönnyebbültem, mikor felvették az otthonba, mert a huszonnégy órás felügyeletet már nem tudtam vállalni. Tudtam, hogy ott folyamatos felügyelet alatt van, vigyáznak rá, jó helyen van. Folyamatosan látogatjuk felváltva a fiammal, legkisebb testvérét ritkán el tudjuk hozzá vinni. Jó idő esetén lemegyünk vele az udvarra sétálni. Beszélgetni sajnos nem tudunk, csak néha megmosolygom, amikor vicceset mond az ő kis képzelt világából” (a gondozott hatvanhét éves menye).

Más családi gondozónak problémát okoz az idős családtag beköltözése esetén a gondozói feladat átadása. A szégyen, az önvád, hogy demens családtagját idősotthonba költözteti, az üresség sokszor konfliktus formájában nyilvánul meg a formális gondozókkal szemben: „Miután felvették aput az otthonba, tehetetlenséget és ürességet éreztem. Nehéz volt elengedni, kérdések sorozata volt bennem: Vajon be tud-e illeszkedni? Nem fog-e visszaesni az állapotában? Megkapja-e azt az ápolást, amit én adtam neki itthon?” (a gondozott negyvenegy éves lánya). „Nehezen engedtem el a gondozását. Megviselt, hogy nincs lehetőségem tovább gondozni, és hogy nem a saját otthonában van. Ezt enyhítette a tudat, hogy az intézmény dolgozójaként naponta láthattam. Súlyos állapota miatt ápolói képesítés nélkül tovább nem tudtam otthon ellátni” (a gondozott ötvennyolc éves nevelt lánya). Még abban az esetben is lelkiismeret-furdalást éreznek családi gondozók, ha tudják, hogy a saját családjukban kell helytállniuk. „Az otthonba kerülés után nyugalmat éreztem, mert tudtam, hogy ott éjjel-nappal figyelnek rá, amit én nem tehettem meg. Valahol mégis mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy betettem egy otthonba… Sokan próbálták ezt az érzést bennem tompítani, ott volt a férjem, a három gyerek, akiknek ugyanúgy szükségük volt rám. Ezt az érzést úgy kompenzáltam, hogy mindennap bementem kezdetben az anyuhoz, segítettem, amiben csak tudtam a nővéreknek a gondozásban (a gondozott negyvenhét éves lánya).

Némelyik családtag csak részben volt képes elengedni otthoni gondozási szerepét, aminek az oka az idős esetleges fizikai-egészségi állapotrosszabbodása miatt érzett aggodalom, féltés volt: „A gondozását csak részben tudtam elengedni – a körömvágás, pelenkacsere, felfekvések folyamatos kontrollálása –, nem szeretném elengedni. Ez az én lelkemnek is nagyon fontos. A látogatásaim is emiatt hosszúak, két-három órásak, mert ha igényli, még egy kicsit meg is tornáztatom, átmasszírozom krémmel. Fontos, hogy odafigyeljek a lelkére is, hiszen a halál torkából gyógyult fel, még ha nem teljesen is. Mivel szellemileg friss, sokat beszélgetünk, kivesézünk egy-egy aktuális témát. Köszönet ezért a nővéreknek, hogy hagyják, hogy a gondozásban részt vegyek, ha csak minimálisan is” (a gondozott negyvenegy éves lánya). Utóbbi interjúrészeletből láthatjuk, hogy egy enyhén demens idős ember egészségi állapotának romlása is súlyos fizikai terhet jelentett az otthoni gondozásban a család- tagok számára, ami arra enged következtetni, hogy az egészségi állapot romlása enyhe vagy esetleg nem demens idősek esetében is intézményi szolgáltatás igénybevételéhez vezet.

Vannak olyan családi gondozók, akiknek nem okoz krízist a felügyelet, a gondoskodás átadása, azonban a feladatokból így is megtartanak néhányat, ami inkább az összetartozást jelképezi az idős és családi gondozója között: „Édesapám ahogy bekerült az intézménybe, megkönnyebbülést éreztem, hogy jó helyen, biztonságban van. Teljesen el tudtam engedni a gondozást, egy minimális gondoskodás maradt meg csak: hajvágás, borotválás, körömvágás. Ezek inkább apu kérésére, megszokásból és bizalomból: »Az jó, ahogy te csinálod« – mondta. Minden héten látogatom, leviszem az udvarra, jó idő esetén néha édesanyám is jön velem, aki anyagi helyzetünk miatt még nem tud hozzá beköltözni” (a gondozott hatvanhárom éves lánya).

A gondozás átalakulása a fizikai szükségletek kielégítéséről a mentálhigiénés támogatásra

A családi gondozók otthon végzett feladatai átalakulnak a gondozott idősotthonba költözésekor. „A gondozási szerepek a kisebb ápolási feladatok mellett főleg a mentális egészség megőrzésére tevődnek át. Nagyon fontosnak tartom a rendszeres látogatást, segítségnyújtást” (a gondozott negyvenhat éves lánya). Az otthoni gondozás során elsősorban a fizikai szükségletek kielégítésére helyeznek hangsúlyt, míg az idősek otthonában a mentálhigiénés támogatás kerül az első helyre a családi gondozók részéről: „A gondozás inkább lelki gondozás, ami megmaradt a látogatásokkor. Az odafigyelés, hogy mire van szüksége” (a gondozott hatvanöt éves testvére).

Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat a feladatokat, melyeket elmondásuk szerint otthon végeztek a családi gondozók, és azokat, amelyeket az idősotthonba költözést követően a saját értelmezésük miatt fontosnak tartottak elvégezni vagy folytatni (1. táblázat).

1. táblázat: A családi gondozók feladatainak időbeli változásai (n = 10) (saját szerkesztés)

Családi gondozók interpretációi a formális gondozói szerepekről, illetve azok hatásai a felfogásukra és a gondozásra

A családi gondozóktól szerettük volna megtudni, hogy az intézményben a gondozást kiegészítő feladataik elvégzésekor milyen interpretációik vannak a formális gondozói szerepekről, illetve ők hogyan értelmezik azokat a közös gondozás során.

Információáramlás, bizalom és bizalmatlanság

Az intézmény öt részlegének élén részlegvezető ápoló szervezi a szakmai munkát. Némelyik részleg vezetője és dolgozói megfelelő információáramlást biztosítanak mind a saját tagjaik, mind a családi gondozók felé, ami a bizalom kialakulását eredményezte, de van olyan részleg is, ahol ennek az ellenkezője volt tapasztalható: „A részlegen, ahol a J. bácsit elhelyezték, bizalmi kapcsolat alakult ki a gondozókkal. Bármit kértem, figyelmesen hallgatták, informálták egymást és engem. A minimális gondozási feladatokat ellátták, ami nekem is kellett, hogy biztonságban tudhassam” (a gondozott ötvennyolc éves nevelt lánya). Egy másik részlegen a formális gondozók elzárkózása az aggódó családi gondozótól bizalmatlansághoz vezetett: „Mindig jeleztem az ápolóknak, hogy milyen feladatokat végeztem el az apunál. Gyakran adódott problémám, ha kértem valamit pl. katétercsere, gyógytornász […] nem szeretném, ha hanyagság miatt fertőzést kapna az apu. Ezért a bizalmam is megrendült a gondozókban, tisztelet a kivételnek” (a gondozott negyvenegy éves lánya). Az interjúkban azok a szervezeti változások is megjelennek, amelyek külső tényezőként a gondozói konvoj munkamegosztására, kommunikációjára, minőségére hatnak. Az intézmény életében bekövetkezett szervezeti átalakítások és vezetőváltás hatásairól így vall az egyik családi gondozó: „Az otthonban a kezdeti időszakban végtelen empátiával, gondoskodással találkoztam, elégedett voltam az ellátással. Sajnos ez az idő rövid volt, ugyanis a vezetőváltás után lassan minden megváltozott. Nem kaptunk információkat, eltitkolták a problémákat […] érdektelenségbe ütköztem. Kialakult bennem egy bizalmatlanság” (a gondozott negyvenhat éves lánya).

A kommunikáció és a munkaerőhiány értelmezése

A családi gondozók belelátnak az intézmény napi feladatellátásába, és próbálják megérteni a helyzeteket, konfliktusokat. Úgy értelmezik a kommunikációs problémákat, hogy azok az ápolói létszámhiányból erednek: „A kommunikáció elég nehézkes, aminek több oka is lehet. Elsősorban kevés a személyzet, és eszközproblémák vannak. Ha megborotváltam az apukámat, mert már nem tudta maga megcsinálni, támadásnak, kritikának vették a gondozók, pedig nem volt szándékomban” (a gondozott negyvennyolc éves lánya). A családi gondozók szembesülnek az idősotthonok munkaerőhiányával, és saját szerepfelfogásuknak megfelelően alakítják a közös munkát. Némelyek igyekeznek ezt toleránsan kezelni, kisegíteni a feladatellátást, partnerként tekinteni egymásra. „Az ápolókkal nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki, segítettünk egymásnak. Annyit megjegyeznék, hogy se megbecsülve, se megfizetve nincsenek, kevesen is vannak, ami az ellátási munka rovására megy. Csak a napi rutin, az ágyazás, etetés, pelenkázás, fürdetésre van idő, pedig nagyon fontos lenne a lelki ápolás is, amire alig jut idő” (a gondozott negyvenhét éves lánya). „Semmi negatív érzés nincs az otthonban dolgozókkal [kapcsolatban] bennem, megbízom bennük. Látom, hogy az emberhiány ellenére feszített tempóban dolgoznak, és így is kedvesek az idősekhez. Amit hiányolok, az alapos takarítás, amelyre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni” (a gondozott hatvanhárom éves lánya).

Együttműködés

Vannak olyan családi gondozók is, akik a velük kapcsolatban lévő formális gondozókkal jó együttműködést tudtak kialakítani. Ehhez egymásra figyelésre és kölcsönös segítségnyújtásra van szükség. A gondozók viszonyulása egymás szerepének fontosságához meghatározza a kapcsolatot, a gondozás minőségét, az idősek és gondozóik jóllétét. „Az intézményben a dolgozókkal nagyon jó kapcsolat alakult ki. Kérésemet mindig meghallgatták, ha tudták, teljesítették. Külön köszönet, hogy a Covid ideje alatt videós kapcsolatteremtést biztosítottak a családtagok és lakók között” (a gondozott hatvanöt éves testvére).

Megjelent az interjúkban a formális és informális gondozók közötti szakmai együttműködés is. Az intézményi orvos a családi gondozóknak információt és mentálhigiénés támaszt nyújtott az egyik legnehezebb élethelyzetben: „Az intézet orvosa sokat segített, mikor apukámnál daganatot diagnosztizáltak. Felkészített minket a folyamatokra, és lelki támogatást nyújtott. Együttműködést, jó információáramlást mondhatok az ezen az osztályon dolgozók között. Bizalmasan kezeltek minden kényesebb kérdést, mint pl. apukám inkontinenciáját és demenciáját” (a gondozott negyvennyolc éves lánya).

Az intézményben dolgozó mentálhigiénés munkatársak és szociális munkások a társas és mentális támogatásban különösen nagy erőforrásai az ellátottaknak, ennek eredménye pedig a családi gondozók elégedettsége és a kölcsönös megbecsülés: „Külön köszönettel tartozom a foglalkoztatóknak, mert anyut ki tudták mozdítani a szobájából. Előtte legtöbbször csak az ágyában feküdt, nem ment sehová. Nem tudom, hogy csinálták, de az én depressziós anyum kávéházba járt, kreatív foglalkozásra, udvarra is kiment. Ezért hálás köszönet” (a gondozott hatvanöt éves lánya).

Összefoglalás és megbeszélés

Kutatásunk demenciával élő idősek családi gondozóinak szerepkonstrukcióit tárta fel egy általunk kialakított gondozási modell dimenzióján keresztül. Demenciával élő időseket gondozó családtagokkal készített mélyinterjúk adatait elemezve azt láthatjuk, hogy a demencia következtében fellépő mentális és fizikai egészségromlás következményeként, az állandó felügyelet hiánya, illetve a szakápolási feladatok megjelenése miatt kerültek gondozottjaik idősek otthonába. A demenciával élő idősek intézménybe költözése után a családi gondozók szerepváltozásaikat különbözőképpen értelmezik. Némelyek megkönnyebbülést éreznek, hogy biztonságban tudhatják szeretteiket, míg mások nehéz lelki teherként élik meg a váltást, és időre van szükségük megváltozott szerepeik kialakításához. Vannak, akik könnyen tudtak alkalmazkodni az új helyzethez, míg másoknak nem sikerült elengedniük a korábbi gondozói feladatokat, látogatásaik alkalmával tovább végezték őket, vagy a gondozási helyzetet értelmezve új feladatokat jelöltek ki maguknak.

Kvalitatív kutatások félig strukturált interjúkkal családtagok látogatásának motivációit tárták fel speciális ápolási intézményekben, és a mieinkhez hasonló eredményekre jutottak. Harminc véletlenszerűen kiválasztott családtag azért látogatta a hozzátartozóját, mert korábban nagyon közeli kapcsolatban álltak egymással, illetve a formális ellátásról alkotott negatív interpretációik, bizalmatlanságuk motiválta őket a további gondozásra (Kelley et al., 1999). Találkozhattunk olyan családi gondozókkal is, akik napi gyakorisággal a látogatási idő minden percét kihasználják. Ők azok, akik követik az idős emberek formális gondozását, amelyet ők a saját, korábbi otthoni gyakorlatuk szerint egészítenek ki (Naleppa, 1996; Utley-Smith et al., 2009). Az otthonukból intézményi ellátásba került idősek családi gondozói továbbra sem feledkeznek meg idős családtagjukról, hanem rendszeresen látogatva továbbra is a család tagjának tekintik őket (Keefe–Fancey, 2000). A családi gondozók sokszor élnek át bűntudatot, haragot, tehetetlenséget, amiért idős családtagjuk idősek otthonába kerül, ezért érzelmi, mentális támogatásukra nagy szükség lenne. Kutatások szerint a családtagok intézményi látogatásaik alkalmával bizonyítani szeretnék, hogy nem „kidobták” az időseket otthoni környezetükből, ezért hetente legalább egyszer felkeresik az idősek 61 százalékát, 25 százalékukat ritkábban, és csupán 11 százaléknak nem volt látogatója (Ross et al., 1997). Félig strukturált interjúval végzett elemzésekből láthatjuk, hogy tizennégy családi gondozónak a saját interpretációjuk szerint milyen motivációik vannak a gondozásra: a családi élet folytatásának illúzióját szeretnék továbbra is fenntartani; nem tudják abbahagyni korábbi gondozói feladatukat; csak ők tudják, leginkább mire van szüksége idős családtagjaiknak; több esetben pedig az idős ellátása miatt érzett aggodalom jelentette a látogatások okát (Kellett, 1998, 1999).

Az idősotthonban a családi gondozók bevonását a gondozásba meghatározza mind a családi, mind a formális gondozók viszonyulása, együttműködése. Olykor a családi gondozók konfliktushelyzetet generálnak kompetenciahatáraik átlépésével (például sebkötözés, diétás beteg étkeztetése). A formális gondozókkal való kommunikáció, interakciók néha segítették e konfliktusok feloldását, azonban a szakemberek között voltak olyanok is, akik nem tekintették a gondozás szereplőinek a családi gondozókat, így a konfliktusok fennmaradtak. Családi gondozók megfogalmazása szerint ugyanazon intézményben különbözően viszonyulnak hozzájuk a formális szakemberek (Bauer et al., 2014). Hasonlókat tapasztaltunk mi is a kutatásunk során: például az intézményi erőforrások hiányosságai, változásai – munkaerőhiány, strukturális változások, különböző vezetői stílusok, tárgyi feltételek hiánya – más-más módon hatottak a formális és informális gondozók felfogására, cselekvéseire.

A családi gondozók felfogása a közös gondozásról egészen eltérő eredményekre vezethet: bizalmatlanság, elzárkózás vagy ennek az ellenkezője is előfordulhat. Volt olyan családi gondozó, aki pótolni szerette volna a hiányzó gondozási elemeket, azonban a szakemberek viselkedése, elfordulása miatt a nyitott hozzáállású együttműködés nem valósult meg, bizalmatlanság, keserűség vette át a segítő szándék helyét. A formális gondozók kooperációját vizsgáló kutatások az európai idősgondozási rendszerekben túlnyomóan az ápolók és orvosok közötti együttműködéssel foglalkoznak. Fellelhetők azonban olyan modellek is, amelyek az adott szervezeten belüli szakmaközi kooperáción kívül a szervezet és környezete együttműködését is figyelembe veszik. Németországban a formális gondozók szakszerű közeledése az informális gondozókhoz javította az együttműködést a gondozási folyamatban. A formális szakemberek egyértelmű akadálynak vélték a gondozók egymás közötti versengését, illetve az állandó kapcsolattartó, esetmenedzser hiányát (Stephan et al., 2015). Nemzetközi gondozási modellek legfőbb jellemzője a személyközpontú gondozás kialakítására való törekvés a családi erőforrások bevonásával. Ez a demenciával élő idősek és családjaik életminőségének és jóllétének javítását célozza. B. R. Bonder és munkatársai (1991) szerint a konfliktusok a legtöbb esetben a szerepek tisztázatlanságából fakadnak, amikor nem egyértelmű, hogy kinek mi a feladata.

Következtetések

Az idős ember intézménybe kerülése után a családi gondozók szerepei átalakulnak, feladataik megváltoznak. E gondozói szerepkonstrukciókat egy általunk kialakított gondozási modell dimenzióján keresztül vizsgáltuk, ami lehetőséget adott arra, hogy a családtagok a gondozásra vonatkozó saját tapasztalataikat interpretálják. A családi gondozói szerep tisztázása a gondozási folyamatban több pozitív hatással lehetne a gondozásra a bentlakásos intézményekben: ellensúlyozhatná a munkaerőhiányt, csökkenthetne a formális és családi gondozók közötti konfliktusokat, ami az érintettek jóllétéhez járulhatna hozzá.

Kutatásunk kiemeli azt is, hogy a gondozás mint soktényezős konstruktum minőségének javítása érdekében nem csupán a személyi és tárgyi feltételek hiányosságain fontos javítani, hanem a gondozói konvoj hatékonysága szempontjából hasonló horderejű a szemléletformálás, az oktatás, az együttműködés kialakítása a családi és az informális gondozók körében. Demenciával élők esetén különösen lényeges a kooperáció folyamatossága, ugyanis a demens idősek mentális hanyatlásuk következtében rá vannak utalva arra, hogy szükségleteiket a gondozóik értelmezzék, s e szükségletek kielégítéséhez mind a formális, mind az informális gondozókra szükség van (Cruz et al., 2011; Fetherstonhaugh et al., 2021). Ezért a családi gondozók helyének és szerepének meghatározása, koordinálása az ápolást-gondozást nyújtó intézményekben szakpolitikai feladat.

A kutatás jelentőséges, további kutatási irányok

A demenciával élő idősek gondozásának feltárását olyan szempontok szerint végeztük el, amelyek egyedülálló eredményekkel járulnak hozzá a hazai demenciakutatáshoz: egy új gondozási modell kialakítása, valamint a családi gondozók szerepkonstrukciónak feltárása idősek otthonában hiánypótló a hazai kutatások között. Ezek az eredmények lehetővé teszik a változó gondozási szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlen erőforrások, vagyis a családi gondozói szerepek feltárását, beépítésüket az időspolitikába.

Feltételezhetjük, hogy a gondozás vállalását vagy nem vállalását, teljesítésének alakulását a gondozottat körülvevő konvoj (egy adott időpontban jelen lévő, a személyt időben végigkísérő támogatóhálózat), valamint a személyek cselekvéseit befolyásoló viszonyulások komplex vizsgálata alapján lehet teljesebben értelmezni. A gondozás konvoja keretében végzett és végzendő longitudinális kutatások hozzájárulhatnak a gondozói szerepek mélyebb megértéséhez, a demenciával élő idősek gondozási módszereinek fejlesztéséhez.

Absztrakt

A roma, cigány lakosság iskolázottsága elmarad a többségi nem romákétól. A húsz–huszonnégy éves korosztályba tartozó magyarországi roma fiatalok kevesebb mint feleakkora arányban rendelkeznek középiskolai végzettséggel, mint a magyarországi népesség egészének azonoskorú fiataljai. Mivel lehetne csökkenteni ezt a különbséget? Milyen életút-lehetőségei vannak egy cigány, roma fiatalnak a rendszerváltás óta? Miben különbözhetnek az egyházi vagy civil szervezetek által támogatott településeken élő roma fiatalok életkilátásai azokéitól, akik olyan szegregáltabb településen laknak, ahol nem érhetők el ilyen támogatások? Mi segíti a roma fiatalokat abban, hogy reziliensebbek legyenek? Ezt a kérdéskört járja be Varga Aranka „A családomból én voltam az első…” – Cigány, roma fiatalok iskolai útja és lehetőségei a rendszerváltás után című kötete, mely egy körülbelül húsz évet felölelő, követéses vizsgálaton alapszik. A könyv központi kérdése, hogy „hogyan tehetjük sikeressé közösen a bikulturális szocializációt?”.

Kulcsszavak: roma, cigány, társadalmi mobilitás, nyelvi hátrány, közösségi tőke

DOI: 10.56699/MT.2025.1.9

A roma, cigány közösségek társadalmi mobilitásának vizsgálata régóta központi téma a társadalomtudományi kutatásokban, és a különböző kutatók számos megközelítéssel igyekeznek feltárni a komplex társadalmi jelenségeket. Varga Aranka „A családomból én voltam az első…” – Cigány, roma fiatalok iskolai útja és lehetőségei a rend- szerváltás után című könyve azonban különleges helyet foglal el a vizsgálatok sorában, mivel olyan hiányt pótol, amely a magyarországi kutatások többségére jellemző: míg a korábbi munkák gyakran csupán egy adott időpontban végzett, keresztmetszeti adat- felvételeken alapulnak, addig Varga három különböző időszakot is monitorozott (1995, 2003, 2017). Ezáltal lehetőséget biztosít arra, hogy a roma fiatalok életútjának különböző életszakaszaiban megjelenő társadalmi kihívásokat és azok változásait összefüggő narratívában tárja fel. A kutatás módszertani megközelítése – a vegyes módszerek alkalmazása – szintén különlegessé teszi a munkát, hiszen a téma komplexitásának mélyebb és árnyaltabb megértését teszi lehetővé.

Dr. habil. Híves-Varga Aranka egyetemi docens, a Gandhi (cigány nemzetiségi) Gimnázium egykori pedagógusa, valamint a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének jelenlegi oktatója, a Nevelésszociológia Doktori Program vezetője, továbbá a Pécsi Roma Szakkollégium életében meghatározó szerepet betöltő személyiség. A roma fiatalok tehetséggondozásában mind elméleti, mind gyakorlati tapasztalattal rendelkezik. Kötete nemcsak a konkrét kutatási eredmények bemutatására összpontosít, hanem a szerző szakmai és tudományos tapasztalatainak szintézisét is kínálja, átfogó képet adva a roma fiatalok társadalmi mobilitásának kérdésköréről.

Az elméleti áttekintés első részében a könyv az esélyegyenlőség különböző dimenzióit mutatja be. Ezt követően a szerző a tőkefajták (közösségi tőkék, pszichológiai tőke) elemzésére tér át: ezek a rájuk vonatkozó elméletek szerint jelentősen hatnak arra, hogy az egyének milyen mértékben férhetnek hozzá a különböző erőforrásokhoz, és hogyan képesek érvényesülni a társadalomban. A téma szempontjából kiemelkedők a kisebbségi közösségekben rejlő tőkék, amelyek gyakran mások, mint a társadalmi mobilitáshoz hagyományosan kapcsolódó kulturális vagy társadalmi tőkék, ugyanakkor megjelenhetnek bizonyos tudásokban, képességekben vagy kapcsolatokban. Varga megállapítása szerint e kisebbségi közösségi tőkék még a látszólag hasonló roma csoportok esetében is jelentős eltéréseket mutathatnak.

Tara J. Yosso (2005) a kisebbségi csoportok ezen el nem ismert tőkéiről értekezik, melyeket az egyének a túlélés érdekében mozgósíthatnak. Ilyen tőkék lehetnek a következők:

• Az aspirációs tőke pszichológiai tőkeelem. Segíti a jövőbeni remények és álmok fenntartását, még akkor is, ha hátráltató tényezők vannak jelen. A reziliens családi közösségekből ered, amelyek képesek olyan vágyakat és célokat megfogalmazni, melyek eléréséhez objektíven szemlélve nem biztos, hogy rendelkeznek a szükséges eszközökkel.
• A nyelvi tőke a több nyelven és „stílusban szerzett kommunikációs tapasztalatokat, intellektuális és szociális készségeket” foglalja magában (Varga, 2024: 30). A kisebbségi nyelv ezen túlmenően identitásformáló szerepet is játszik.
• A családi tőke nyújt érzelmi támogatást, erősíti a valahová tartozás érzését, magában hordozza a közösség múltját, történelmét.
• A társadalmi tőke olyan kapcsolatok és közösségi erőforrások hálózata, amelyek támogatást nyújtanak az intézményekhez való hozzáférés és az ottani eligazodás terén. Fontos szerepük van a tanároknak, akik segítenek a szocializációban, a példamutatásban és a hídépítésben, továbbá a kortársaknak, sorstársaknak is, ahogyan az roma szakkollégisták és egyéb diákközösségek vizsgálatából már korábban is látható volt.
• A navigációs tőke a kisebbségi közösségek képessége arra, hogy boldoguljanak a többségi társadalom számára létrehozott intézményekben. Olyan társadalmi hálózatokhoz, szervezetekhez való kapcsolódást jelent, amelyek segítenek eligazodni az iskolai előmenetel során vagy a munkaerőpiacon.
• Az ellenálló tőke olyan ismereteket és készségeket foglal magában, amelyeket a közösségek az egyenlőtlenséget megkérdőjelezve alakítottak ki. Lehet konform (igazodó) és transzformatív (átalakító), attól függően, hogy az adott helyzetben melyik segíti jobban a boldogulást.

Más kutatások kiemelik a tanulás családi támogatását, mint a roma kulturális tőke fontos elemét. Emellett hangsúlyozzák a bikulturális identitás és kompetencia szerepét is, amely lehetővé teszi, hogy a roma egyén mind a többségi, mind a kisebbségi csoportban otthonosan mozogjon.

Varga a tőkeelméletek után a társadalmi együttélési stratégiák rendszerére tér ki, és megállapítja, hogy a kisebbségi csoportok tagjai több kulturális rendszernek is részei, amelyeket integrálnak identitásukba, így szocializációjukra bikulturalizmus jellemző. A sikeres bikulturális kompetencia (a különböző rendszerek igényeire való hatékony reagálás) fejlesztése központi szerepet játszik fejlődésükben és társadalmi előrejutásukban.

A szerző a következő fejezetben az esélyegyenlőség személyes és közösségi megközelítéseit taglalja. Ezek közül az interszekcionalitás – miszerint több társadalmi csoportnak is tagjai vagyunk, és ez összetett egyenlőtlenségi helyzetet teremthet, melyben az okok nem választhatók szét egyértelműen – hangsúlyosan jelenik meg a roma személyek életútjában. A reziliencia, mely a viszontagságokkal szemben megnyilvánuló rugalmas ellenállást jelenti, szintén lényeges elem. A szerző roma szakkollégistáknál megfigyelte, hogy a „nehézséggel szembeni sikeres megküzdéshez a külső támogatások mellett elengedhetetlen volt a reziliencia belső tényezőinek erőssége is. Ezek között a tudatos és hosszú távú életúttervezés, a motiváltság, az önbizalom és a jövő pozitív megítélése szerepelt” (Varga, 2024: 53). Az empowerment fogalma hasonló a rezilienciához, csak közösségi szinten. Azt a „felvérteződési” folyamatot, képességet jelöli, melynek köszönhetően „az egyén, majd pedig a közösség képessé válik az önmeghatározásra, közös céljaik megfogalmazására”, és képesek „saját, valamint közösségük társadalmi egyenlőtlenségi helyzetén önsorsot alakító módon változtatni” (Varga, 2024: 55).

Az elméleti háttér utolsó fejezetében a szerző a cigányság rendszerváltás előtti és utáni mobilitási esélyeit tárgyalja, az oktatási helyzetre és a korai iskolaelhagyásra fókuszálva. A cigány, roma fiatalok veszélyeztetettebbek az iskolai lemorzsolódás szempontjából. A húsz–huszonnégy éves korosztályba tartozó magyarországi roma fiatalok kevesebb mint feleakkora arányban rendelkeznek középiskolai végzettséggel, mint a magyarországi népesség egészének azonoskorú fiataljai (FRA, 2022). A korai iskolaelhagyók arányának csökkentésére az európai uniós stratégiák mentén háromféle beavatkozás javasolt: megelőző beavatkozások óvodás- és kisiskoláskorban, hátránykompenzáció a középfokú tanulmányok során és az iskolarendszerből kiesett tanulók végzettséghez jutásának támogatása (például második esély típusú középiskolákkal).

A módszertani részben a szerző részletesen ismerteti a vizsgált térségek és települések sajátosságait. Kutatása különböző szakaszaiba háromféle csoportot vont be, törekedve arra, hogy túlnyomórészt ugyanazokat a válaszadókat kérdezzék meg mindhárom időpontban. Az egyik csoportban Egyházasharasztiban és Alsószentmártonban élő, két nyelven (magyar és beás) is beszélő cigány fiatalok voltak, akik olyan kistelepüléseken laktak, ahol elérhetők egyházi vagy civil szervezetek szolgáltatásai. A második csoportba magyar anyanyelvű roma fiatalok tartoztak, akik olyan szegregált településen éltek, ahol még egyházi vagy civil szervezetek szolgáltatásai sem érhetők el. Harmadikként és egyben kontrollcsoportként egy városi iskola diákjait kérdezték meg, akik a másik két csoporthoz képest egyértelműen magas szociális státuszúak és döntő többségükben nem romák voltak. A csoportok összehasonlítását nehezítette, hogy nem csak egy tényező különbözött a vizsgált fiatalok között. Például a kétnyelvű roma csoportok hosszabb múltra tekintenek vissza a térségben, közösségbe szerveződtek, és körükben már elindult egyfajta kollektív kiútkeresés is. Ezzel szemben a szegregáltabb településen élő egynyelvű roma családok az ország különböző részeiről érkeztek, nem alkotnak közösséget, és mélyszegénységben élnek. A különbözőségek összetettsége miatt nehéz volt kiválasztani, hogy a roma fiatalok életlehetőségeit mely faktorok határozzák meg leginkább. Mindemellett informatívabb lett volna, ha a magas szociális státuszú csoportban is roma fiatalok vannak, azonban ez a roma populáció sajátosságai miatt nehezen megvalósítható. A kutatás módszereit az 1. táblázatban foglaltam össze.

Az első adatfelvételkor a nyelvi kompetenciák és nyelvi hátrányok vizsgálatára került sor különböző rajzos és szövegértési feladatokkal. A szerző és kutatótársai egyértelműen kimutatták, hogy az alacsonyabb szociális státuszú és iskolai végzettségű szülők gyermekei nyelvi hátrányban vannak a magasabb iskolai végzettségű és szociális státuszú szülők gyerekeivel szemben. Meglepő eredmény, hogy a kétnyelvűség, amikor a gyermekek a családjukban elsősorban beás (muncsán) nyelven beszéltek, nem rontott a nyelvi hátrányok szintjén. Ennek oka vélhetően az, hogy az iskola nyelve hasonlóan idegen a magyar anyanyelvű és a kétnyelvű alacsonyabb szociális státuszú diákok otthon beszélt nyelvezetéhez képest.

1. táblázat: A kutatás módszereinek összefoglalása (saját szerkesztés)

Ez egybecseng Basil Bernstein (1962) elméletével, miszerint a magasabb státuszú családokban „összetett, következtetésekkel, magyarázatokkal és explicit szavakkal teli” mondatokat (kidolgozott kód) használnak, míg az alacsonyabb státuszú csoportokban „magas modalitású, névmásokkal teli rövid” mondatokat (korlátozott kód) (Varga, 2024: 98). Egyes elméletek szerint az iskola nyelvezete is kidolgozottkód-alapú, ami nehézséget okozhat az alacsonyabb státuszú csoportokból származó gyermekeknek. A kutatók igazoltnak látják, hogy a bikulturális helyzetben lévő gyerekek közül azok kezdik sikeresebben az iskolát, akiknél a családi és az iskolai nyelvhasználatot közelítették egymáshoz az óvoda segítségével. Viszont a kutatásból kiderült, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségű és szociális státuszú szülők gyermekei kevesebb évet töltöttek az óvodában, mint a magasabb végzettségű és szociális státuszú szülők gyerekei.

A kutatás második szakaszában nyolcadik osztályos tanulókat vizsgáltak. A pécsi iskolában tanulóknak volt elérhető a szolgáltatások (például sport, nyelvoktatás, tanulmányi utak, zenetanulás, alternatív pedagógiai módszerek) legszélesebb köre. Egyházasharasztiban már kevesebb lehetőség volt, azonban egyházi és civil szervezetek biztosítottak támogatásokat és programlehetőségeket (például iskola utáni tanulás, táborok, pályaorientáció), továbbá speciális román nyelvtanulási programban vehettek részt a diákok, mely a (románhoz hasonló) beás nyelvet is beszélők nyelvi tőkéjére épített. Tiszabőn nem volt elérhető iskolához kapcsolódó szolgáltatás és egyházi vagy civil támogatás sem. Ezek a különbségek meglátszottak a tanulók életútján és iskolai előmenetelén is. A továbbtanulási aspirációk és a kérdőívek nyelvi megformáltsága szempontjából egyértelműen kiemelkedtek a városi, magasabb szociális státuszú diákok. Közülük senki sem bukott, akadálymentesen jutottak el nyolcadik osztályig. Azokon a területeken, ahol az egyházi és civil szervezetek segítséget és szolgáltatásokat nyújtottak, a diákok a nehézségek ellenére olyan lehetőségekhez, támogatásokhoz és kapcsolatokhoz juthattak, „amelyek egyfajta kollektív mobilitást indítottak el” (Varga, 2024: 216). A tanulók egynegyede bukott, viszont egynegyedük átiratkozott magasabb presztízsű, városi iskolába, és a többségük sikeresen elvégezte a nyolcadik osztályt. A szegregált, támogatások és szolgáltatások híján lévő falusi környezetben élő családok gyermekei ezzel szemben egyre jobban leszakadtak kortársaiktól, és csak egy-egy olyan diák tudott közülük kiemelkedni, aki erős családi mintával és aspirációs tőkével rendelkezett. Az itt élő diákoknak több mint a fele bukott vagy hagyta abba tanulmányait, és senki sem tudott átiratkozni városi intézménybe. A kutatás harmadik szakaszának köszönhetően a fiatalok élettörténetein keresztül ismerhetjük meg a csoportok közötti különbségeket. „Visszatekintve iskolai éveikre, a magas társadalmi státuszú pécsi csoport tagjainak nagy része sikerességében a családi mintát, támogatást, a sokféle anyagi és egyéb lehetőséget, a kapcsolati, társadalmi tőkét egyaránt meghatározónak tartotta” (Varga, 2024: 217). Családjuk nemcsak az iskolaválasztással segítette őket, amely által olyan közegbe kerültek, ahol támogatták kibontakozásukat, hanem az iskolai előmenetel során is támogatást kaphattak tőlük.

A falusi iskolába járók a támogató egyházi és civil kezdeményezések ellenére is úgy látták, hogy „az alacsonyabb oktatási színvonal miatt már az iskolaválasztásuk is korlátozott volt” (Varga, 2024: 217), nehezen tudtak középiskolába kerülni. Akik sikeresen továbbtanultak középfokon, azok közül is többeknek problémát okozott az integrált környezetbe való beilleszkedés. Többen tapasztaltak származásukra irányuló előítéletes megnyilvánulásokat a kortársak részéről. Az új közegben annál sikeresebbek voltak, minél jobban tudtak támaszkodni kapcsolati tőkéikre, és minél inkább motiválták őket családtagjaik. Többeket segítettek speciálisan romák hátránykompenzációját célzó intézmények (például a Gandhi Gimnázium). A sikeres fiatalok mintaként szolgáltak a közösségük tagjai számára, és elősegítették a közösségi (aspirációs, családi, navigációs stb.) tőkék mozgósítását, valamint a bikulturális kompetencia kialakulását. Iskolai sikereik nem feltétlenül jelentettek munkaerőpiaci sikereket is, ami a munkahelyi diszkrimináción túl a leszakadó térség szűkös munkaerőpiaci lehetőségeiből is adódik. Akiknek sikerült végzettségüknek megfelelő munkát találniuk, általában a helyi oktatási intézményekben (iskola, óvoda) vagy a szomszédos településeken helyezkedtek el.

Tiszabőn sokakra volt jellemző a korai iskolaelhagyás, melynek okaként a legtöbben a családalapítást és az anyagi nehézségeket határozták meg. „A csekély kulturális és közösségi tőkefelhalmozás, valamint a külső támogatások elmaradása döntő szerepet játszott Tiszabőn a sikertelen iskolai utakban” (Varga, 2024: 2018). A magasabb iskolai végzettséget szerző néhány fiatalnak leginkább a családi minta és támogatás segített a reziliens magatartásban.

Összegezve: a vizsgált fiatalok életkilátásait nagyban befolyásolta, hogy milyen lehetőségeket biztosító családba és környezetbe születtek. A magasabb és alacsonyabb szociális státuszú fiatalok közötti különbségek a nyelvi kompetenciákban már az iskolakezdéskor is jelentkeztek. A nyelvi hátrányok és az iskolai előrejutással kapcsolatos családi minta hiánya már előrevetítette a nehezített iskolai sikerességet. Bizonyos esetekben, amelyekben a családi háttérnek önmagában nem volt elégséges támogató és motivációs ereje, az egyházi és civil szervezetek által nyújtott támogatások kompenzáló erőként léphettek fel. A kutatásból kiderült, hogy azok a támogató hálózatok, amelyek a közösség tőkéire építenek, és inkluzív légkört teremtenek, az iskolai előmenetel erőforrásai lehetnek. A minta nagysága és összetétele miatt nem vonhatók le az egész roma populációra vonatkozó következtetések, azonban az eredmények nagy része összecseng a hasonló témában végzett más kutatásokkal, és feltételezhetően hiteles képet festenek a kistelepüléseken élő, hátrányos helyzetű roma fiatalok mobilitási lehetőségeiről.

A kötet tehát informatív, könnyen érthető nyelvezetének köszönhetően nemcsak a kutatók, hanem a téma iránt érdeklődők számára is vonzó olvasmány lehet. Érzékletessé teszi a különböző szociális státuszú fiatalok életlehetőségeit. Bemutatja azokat a kihívásokat, amelyekkel a hátrányos helyzetű roma fiatalok már egészen kis koruktól szembesülnek. Emellett felhívja a figyelmet, hogy az egyházi és civil szervezetek tevékenysége segítheti a roma fiatalok társadalmi mobilitását.

Varga Aranka: „A családomból én voltam az első…” – Cigány, roma fiatalok iskolai útja és lehetőségei a rendszerváltás után, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024