Absztrakt

A professzionális szociális munkához hozzátartozik a szupervízió, a humán szakterületek olyan tanulást elősegítő módszereként, mely a szervezeti kultúra, a vezetői attitűd és a csoportdinamikai folyamatok vizsgálata mellett a szociális munkás mentális egészségének védelmét hivatott biztosítani. Elsődleges célja a szakmai személyiség fejlesztése, a konkrét szociális munkából fakadó kérdésekre, segítői dilemmákra fókuszáló válaszai révén. És hol lenne égetőbb szüksége ezeknek a kérdésfeltevéseknek, mint az olyan komplex programokban, mint a Felzárkózó települések (FETE) Jelenlét programja? Írásunk ezekbe a kérdésekbe enged betekinteni, olyan történeteken keresztül, amelyek a leszakadó települések mindennapos élethelyzeteit tükrözik.

Kulcsszavak: kiégés, jelenlét, dilemmák, tehetetlenség, vikariáló trauma

A FETE-programban a Baptista Szeretetszolgálat kezdetektől fogva (2019) több településen részt vesz, és 2023-ra kirajzolódott, hogy az aktív jelenléttel megvalósuló szociális munka a szegregátumban is kétirányú. A segítő munka nemcsak a segítettek életét befolyásolja, hanem hat a segítőkre is, akár negatív, akár pozitív módon. A megvalósítók szembesültek azzal a kihívással, hogy a Nyírségben, Szabolcsban nehezebb képzett és elhivatott munkaerőt találni, és a kezdetek óta eltelt három évben a szociális szakemberek érzelmileg megterhelődtek, szociálisan és fizikálisan stresszel telítődve végzik munkatevékenységüket. Az intenzív empatikus jelenlét, a számos interperszonális konfliktus és a különböző élethelyzetekből adódó frusztráció, tehetetlenség összeadódva kiégéshez vezethet, és a legelhivatottabb szociális munkások is kezdenek eltávolodni reményteljes attitűdjüktől. A kiégési (burnout) szindróma fogalmát először Herbert Freudenberger pszichoanalitikus írta le 1974-ben. „Ez a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve a másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Freudenberger, 1980). A szerző folyamatként definiálja ezt az állapotot, mely éppen annak a készségnek az elvesztésére irányul, amely meghatározza a szociális munka minimális alapjait, az empátiás kapacitás meglétét. A Baptista Szeretetszolgálat 2023-as beavatkozása preventív jelleggel a legismertebb megküzdési stratégiát, a szupervíziót hívta segítségül a komplex programban legrégebben részt vevő tíz településén dolgozó szakemberei számára.

Keretek és módszer

A települések az adott Jelenlét Pontra jellemző feltételekkel dolgoznak, az ott dolgozó szakemberek igen különböző előképzettségű, szakmai végzettségű és személyiségű kollégák, ezért a számukra hasznos szupervíziós módszer is különbözhet. A szakmai minimum mindegyik csoportnál célkitűzésként fogalmazódott meg: a segítő szakemberek a munkájukat minél nagyobb megelégedéssel, hatékonysággal tudják végezni, ezért a szupervízió szupportív (támogató) munkaformáját választottuk mintául. Csoportos szupervízióban dolgoztunk, és megegyezés kérdése volt, hogy az adott Jelenlét Ponton dolgozó összes szakmai megvalósító beletartozik-e a teambe, vagy csak a szociális területen tevékenykedő szakemberek. A csoportos szupervízióban (Bányai, 2006) a ciklikus modellt alkalmaztuk, amelyben a résztvevők legfontosabb érzései, gondolatai kerültek felszínre, elősegítve a fókuszváltás lehetőségét. A folyamat során kialakított reflektív térben nemcsak az esetekre, hanem egymás szakmai személyiségére, elakadásaira is lehetett reagálni, kreatív megoldásokat keresni. Ez a reflektív tér a szupervízió legfontosabb színtere, ahol az ösztönös megérzések, élményszerű felismerések megszületnek, itt lehet lazítani a szerepkliséket, formálni a szakmai identitást, és csoportként fejlődni, együtt gondolkodni. A szupervízió elején a Maslach Burnout Inventory (MBI) kérdőív segítségével bemeneti feltételként a munkahelyi csoportok kiégésének mértékét néztük meg. A kérdőív a kiégés három dimenzióját vizsgálja: az emocionális kimerültséget, a deperszonalizációt és a személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenését. Az érzelmi kimerülés jelzi, hogy a személy érzelmi erőforrásai kiapadtak, nincs pszichés energiája, amelyet másoknak átadhatna. A deperszonalizáció személytelen, negatív viszonyulást jelent a kliensekkel, illetve a munkatársakkal szemben, akiket az érintett felelősnek tart állapotáért, s így viszonyulását jogosnak tekinti. A személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenése azt jelenti, hogy az egyén azt érzi, nem tudja megvalósítani, amit elvár önmagától, egyben negatívan értékeli magát a munkafolyamatokban.

A kérdőívet huszonhat fővel vettük fel, ebből az átlagértéktől való legszembetűnőbb és hangsúlyos eltérést az érzelmi kimerülés területén lehetett mérni, huszonnégy fő ért el nagyon magas pontszámot. A kliensekkel végzett munkában és a munkatársi viszonyulásokban jelentkező negatív hatás már csak nyolc főnél tapasztalható, teljesítménycsökkenés pedig nem volt kimutatható. Tehát a magas szakmai színvonalon végzett hatékony munka igen megterhelő mivolta látszik kidomborodni a felmérésből.

Jelen lenni, önmagunk számára is

A terepen gyorsan történik minden, a problémákat meg kell oldani, amikor nincs tüzelő, éhezik valaki, vagy éppen menekíteni kell a bántalmazója elől. A szegregátumban az idő fogalma kitágul, a jelen óriásivá nő, mint egy éhes száj, azonnal követeli a változás hozzávalóit a segítőktől. Ez a nyomáskényszer, mely megsokszorozza a tehetetlenség érzését, nemcsak a kliensek felől érkezik, hanem a projektmunka velejárója is. Talán ez volt a legnehezebb a szupervízióban is: ellenállni ennek a nyomáskényszernek, és lelassulni, jelen lenni önmagunk számára is. Időt és alkalmat keresni a befelé figyelésre, meglátni az értelmet az önmagunkra irányuló, illetve a szociális munkában. Mert a lassan változó életkörülmények és a nehéz dinamikájú kliensekkel végzett esetmunka leggyakrabban és legégetőbben feltett kérdése az, hogy „megéri-e a sok energia, odafordulás?”, „mi értelme van a segítésnek, mire való a szociális munka, ha nem változnak semmit a körülmények, a kliensek?”. Kelemen Gábor (2011) írja tanulmányában, hogy a segítő szakmában negatív képességnek nevezik azt, amikor anélkül bírjuk elviselni a nem tudás állapotát, hogy valamilyen teóriával töltenénk meg a kliens és a segítő közötti interakciós helyzetet. Ez a helyzet a kliens megértése szempontjából fontos, és teret ad a segítő belső párbeszédének megindulásához is. Ilyenkor létrejön a befelé és a kifelé figyelés kettős perspektívája. Csoportjaink számára a nem tudás állapotát próbáltuk előidézni, a friss szemmel látás és gondolkodás kialakítását a problémamegoldó megközelítés helyett.

Történetek

A szupervíziós ülésekbe behozott esetek egyediek, és a megtalált válaszok is azé a csoportéi, amellyel dolgoztunk rajta, ám a szociális munkások dilemmáiban felismerhető és általánossá tehető egy-két kérdés. Ezért olyan esetek leírására törekedtünk, amelyek segítséget nyújthatnak másoknak is. Ilyen Mónika, egy sokgyerekes roma asszony esete is.

A beavatkozás dilemmája

Mónika egyedül neveli négy gyermekét, és munkája, szakmája nem lévén prostitúcióból tartja el családját. Velük él az egyik gyerek nagymamája is, aki besegít a gyerekek ügyeinek intézésébe, a háztartás vitelébe. A négy gyerek három apja nincs jelen a család életében, sem anyagilag, sem érzelmileg nem érhetők el számukra. A szociális munkás már egy éve kíséri a családot, a beavatkozások főleg a gyerekek oldaláról történtek, de a nagymamával is együtt tudott működni. A jelenlegi dilemma Mónikával kapcsolatban merült fel benne, amikor az asszony segítséget kért terhességének megszakítása ügyében. Mónika nem szeretett volna még egy babát világra hozni az amúgy is szűkösen tengődő, nehézségekkel küzdő családjába, illetve az apa kiléte is bizonytalan volt számára, így a nagymamával egyetértésben határozott döntéssel érkezett a segítőhöz: indítsák el az abortuszkérelmét. Az esetet viszont bonyolítja Mónika együttműködési készségének nehézsége: a megbeszélt találkozókat nem tartja be, az orvosi kivizsgálás időpontjait lekési, másnap jelenik meg, és kéri, hogy vigyék orvoshoz. Ez az együttműködési nehézség értelmezhető akár rejtett vágyként is Mónika részéről, aki kulturális hagyományaival szembemenve döntött az abortuszról. Szégyenkezve mondta, hogy „nálunk nem szokás az elvetetés, nem is tudom, hogyan kell aztat csinálni”. A szociális munkás az eset ismertetése után feltette a kérdést, hogy saját etikai meggyőződése ellenére beavatkozzon-e Mónika életébe, vagy hagyja, hogy az asszony nemtörődömsége miatt kifussanak az időből, és már ne lehessen művi úton megszakítani a terhességet. A csoport körbejárta a lehetőségeket, kérdésekkel segítette az esethozót érzelmeinek feldolgozásában, és támogatóan tudott jelen lenni az értékek szétválogatásánál. Dilemmáinak kihangosítása során az esethozó tisztábban látta önmagát, viszonyulását és saját motivációját az esettel kapcsolatban, így azt is el tudta fogadni, hogy nem jó és rossz döntés között kell választania, hanem csak a kisebbik rosszat. A tapasztalati tanulás jellegzetessége, hogy valódi, interaktív helyzetekhez kapcsolódik, amelyekben nagy érzelmi amplitúdóval is megjelenhet egy-egy érzékenyebb téma. A valódiság és az interakció arra utal, hogy az esethozó aktívan vesz részt a feldolgozási folyamatban, újra átéli az adott helyzethez fűződő érzelmeit, elakadásait és az elakadás mélyén rejlő érzelmi gátakat. Megértheti saját indulati dinamikáját, felismerheti a működési mechanizmusát meghatározó védekező magatartási mintákat. Ezek a felismerések teszik előremutatóvá, feldolgozhatóvá a helyzetet. Sárvári György szerint a valóság és a tapasztalatok hátterében működő előfeltevések (személyes élmények, történetek lecsapódásai) között feszülő különbség felismerése teszi lehetővé a változást, a segítő változását (Sárvári, 1999).

Érintettség

Béla idősebb alkoholista, akit már mindenki elhagyott, nincsenek támaszai. A faluban és a kocsmában szeretik, mert korábban, amikor az állapota még engedte, ezermester lévén sok mindent meg tudott javítani, és kevéske alkoholért cserébe szívesen állt rendelkezésre. Gyermektartás nem fizetése miatt börtönben is volt, de arra már nem emlékszik senki, hogy ez miként befolyásolta sorsa alakulását. A női segítővel nehezen találta meg a hangot, szégyellte a koszos körmeit, szakadt ruháit, viskószerű hajlékát. Zárkózott személyiségét még ellenállóbbá tette az alkohol, és a volt asszonya iránt érzett haragot leginkább erre a női segítőre zúdította.

A szociális munkás az eset értelmetlensége miatt hozta szupervízióba Béla történetét. A férfi az adományokat eladja, a segítséget elutasítja, a mosodai szolgáltatást hiába veszi igénybe, ugyanolyan koszos marad, és házának lakhatóvá tétele is feleslegesnek bizonyult, mert dohányzás közben felgyújtja a padlót. Az eset elkeserítő volta indulatokat és feszültséget keltett a segítőben, nem látta értelmét a munkájának, nem tudott célokat megfogalmazni, és empatikusan sem tudott gondolni a kliensére. A csoportmunka során viszont kiderült, hogy igazából nem Béla személyével van gondja, hanem a tehetetlenség érzésével, amelyet gyermekkorában élt át saját édesapja alkoholizmusával szemben. Az kimondatlan és kezeletlen élményként dolgozott benne tovább, és amikor szembejött vele egy segítséget igénylő eset formájában, megbénult, nem tudott mit kezdeni a feltörő élményeivel. A szupervíziós csoport nyújtott segítséget az áttétel megértésében. A feldolgozás folyamán az alkoholizmushoz kapcsolt apa iránti érzéseit szavakba tudta foglalni, felnőttként talán most először. Megértette, hogy a személyes múltjában történteken nincs mit javítani, megoldani, csak el kell ismerni őket, és elviselni a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Az akkori érzések átélésével és a jelenben való tudatosítással kerül át a fájdalmas esemény a gondolkodás szintjére. Ha a sebek és sérülések átalakulnak, jelentéssel telnek meg, és kimondhatóvá válnak, akkor már nem elvesznek, hanem feldolgozva hozzáadnak a személyiséghez, és ez az önmagával törődni képes hiteles segítői személyiség kialakulását eredményezi. Béla esetével kapcsolatban is elérte a csoport, ami előreviheti az esethozót az elakadásában: felébresztette benne az empátiát az esendő és alkoholbeteg ember iránt.

Tehetetlenség

„A jelenük megváltoztathatatlansága sokszor tehetetlenséget szül bennem, a tehetetlenségem pedig megkérdőjelezi a segítői képességeimet. Sokszor érzem, hogy a segítői tér szűkül, és a negatív érzelmeim és a testemben megjelenő fájdalmas érzetek erősödnek.” Ezek a háromszáz leghátrányosabb magyarországi település egyikén dolgozó szociális munkás mondatai egy szupervíziós csoportból. Tehetetlenségét az adományozói munka kapcsán élte meg. „Amit odaadunk, azt eladják. A kerti vécét, a kályhát. Odaadjuk, és másnap már nincs meg. Eladják, a töredékéért annak, amennyibe kerül. És kinek adjunk? A lehetőségek korlátozottak. Hogyan határozzuk meg, ki kapjon, és ki ne kapjon? Ki dönti el? Én? Mi?” Kérdések, melyek a csoporttagokban rendszeresen megfogalmazódnak a munkájuk során, hiszen a hátrányos helyzetű településeken végzett munka egyik jellemzője, hogy a legtöbbször mélyszegénységben, kilátástalan élethelyzetben lévő emberekkel dolgoznak, s ennek során gyakran megélik a tehetetlenség érzését is, mely néha azzal a következménnyel járhat, hogy védekezésül a segítő szakember a megmentő szerepét próbálja felvenni. Ezzel azonban a szociális munka alapvető szakmai célja, a „kliens képessé tevése” sérül, és a segítő szakember azt az üzenetet sugározhatja, hogy a kliens semmit sem képes önállóan tenni a saját érdekében, ezzel egyre inkább a tanult tehetetlenség állapotában tartva őt, önmagát pedig kudarcok sorozatába sodorja. Fontos volt az ülés során tisztázni, hogy kinek a tehetetlenségéről is van szó. A mélyszegénységben élő kliens mindennapjait átható falakba ütközés tehetetlenségéről vagy a segítő tehetetlenségéről az adományozási munka eredménytelensége miatt? A kettő akár egyszerre is igaz lehetett, ezért is volt fontos ránéznünk a helyzetre. A csoportmunka során a tehetetlenség fogalmával dolgoztunk, körbejártuk, hogy kinek mit jelent, kiben milyen érzések jelennek meg a tehetetlenséggel kapcsolatban. Az esethozó megfogalmazta az önreflektív kérdést: „Mit tesz velem a tehetetlenség?” Ebből indultunk el és mélyültünk a cirkuláris kérdések által egészen az esethozó dühéhez és haragjához, melyet a fiatalkorában megélt kilátástalan élethelyzetéhez tudott kötni. Nagyon fontos volt felfedni a tehetetlenség és a saját élmény közötti összefüggést, hogy a segítő szakember külön tudja választani a maga és kliense problémáját, hiszen a tehetetlenség gyakori és fel nem dolgozott megélése oda vezethet, hogy a segítő szakember alulértékeli szakmai tudását, képességeit és a segítő kapcsolatba vetett hitét is.

A vikariáló trauma

A szupervízió a személyiségfejlesztéssel a szakmai kontextus keretei között foglalkozik, a szakmai személyiségre fókuszál. A szakmai személyiség azonban nincs betonfallal elválasztva a személyiségtől, így a szupervizált esetleges traumái, veszteségei teret követelhetnek a szupervízió folyamatában is, csakúgy, mint a szupervizált vikariáló (helyettesítő, vagyis a kliensétől átvett) traumával való érintettsége is. A vikariáló trauma kevésbé láthatóan, kézzelfoghatóan jelenhet meg a szupervíziós térben, mint a szupervizált esetleges saját traumája. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció nem a „saját traumája” a szupervizáltnak, így sok esetben nem is tud a létezéséről, mégis komoly veszélyforrást jelent a traumatúlélőkkel dolgozó szakemberek számára (Bakó, 2009: 183). A vikariáló trauma kifejezést Laurie Anne Pearlman és Karen W. Saakvitne (1995) említette először. Leírásuk szerint a traumát elszenvedőkkel dolgozó szakemberek hite a biztonságos világgal kapcsolatban alapvetően változik meg a hosszú távú munka során. Fontos megemlítenünk azt is, hogy a gyerekként szexuális abúzust elszenvedett személyek terápiájáról írja Pearlman és Saakvitne (1995), hogy sok terapeuta számol be fejfájásról, álmosságról, zsibbadtságról, genitális fájdalomról, fojtogató érzésről, a hangja elvesztéséről, sírásról és a terápiás üléshez köthetően jelentkező más váratlan fizikai reakciókról. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció tehát elsősorban olyan foglalkozású szakembereket érint, akik traumát közvetlenül elszenvedett áldozatokkal foglalkoznak. Ezeknél a szakembereknél egyértelműen megfigyelhető, hogy a klienseik traumáival való gyakori találkozás hatással van rájuk. A traumát átélt áldozatokkal végzett munka magában hordozza annak kockázatát, hogy a segítőnél a traumát közvetlenül átélő áldozatéihoz hasonló, bár azoknál enyhébb fokú tünetek alakulnak ki. A jelenség oka az áldozat felé irányuló mély együttérzés, a vele való azonosulás. Ezekben az esetekben a segítőben olyan gondolatok merülnek fel, hogy mi volna, ha ő maga is részese lett volna a traumához vezető eseményeknek. Ez az állapot különféle érzelmek, illetve tünetek, például düh, szomorúság, hosszas gyász, szorongás, agresszió és depresszió, fizikai szinten fejfájás, gyomorfájdalom, levertség, társas szinten pedig elszigeteltség, hangulatingadozások és ingerlékenység megjelenésével járhat. E. Ann Kaplan Trauma Culture [Traumakultúra] című könyvében (2005) ír a traumának arról a típusáról, amely közvetett módon, általában traumaátélők elbeszélése nyomán vagy vizuális ingerek hatására traumatizál. Ő ezt nevezi vikariáló traumának.

Tehát a szupervizált traumája és vikariáló traumája egyaránt megjelenhet a szupervízióban, ahogy ez meg is történt a csoportos szupervízió során.

Az esethozó egy tizenkilenc éves fiatal nővel dolgozik hosszabb ideje, aki tizenhat évesen szexuális erőszak áldozata lett. A szakember munkája során először találkozott szexuális erőszak áldozatával, s ez nagyon megrendítette. Olyannyira, hogy nehezen aludt, munkaidőn kívül is rengeteget gondolkodott az eseten, azon, hogy hogyan lehetett volna elkerülni, és alkalmanként áldozathibáztatáson is „kapta magát”. Az erős bevonódás hatással volt a mindennapi munkájára is, mert elvonta a figyelmét a többi klienséről, és attól tartott, ez az eset „feltette a pontot az i-re”, és egyre inkább azt érezte, hogy a kiégés veszélyezteti. A szupervízió során transzparenssé tettük a kiégés fogalmát. Kinek mit jelent? Érezte-e már a közelségét? Ennek nyomán nagyon nehéz esetek kerültek felszínre a csoportban, szinte tapintható volt, ahogyan a szakemberek eseteket visznek magukkal akár éveken keresztül is, ami komoly hatással van a működésükre. De hogyan is van, illetve lehet kapcsolatban a vikariáló trauma és a kiégés? A fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott vikariáló trauma nagyon komoly károkat okozhat a segítő szakemberben. A Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei részvételével készült, Erőszakot és hajléktalanságot megtapasztalt nőknek nyújtott szolgáltatások fejlesztése című tanulmányban is szó esik a vikariáló trauma és a kiégés kapcsolatáról. „A burnout-szindróma a vikariáló vagy másodlagos traumával összefüggésben kialakuló foglalkozási ártalom az olyan intézményekben, ahol jelentős a traumatúlélő ügyfelek száma. Kutatások is bizonyítják, hogy a nehéz sorsú klienscsoportokkal végzett munka a másodlagos traumatizáció fokozódásához vezethet” (BMSZKI, é. n.: 9). Látható tehát, hogy a vikariáló traumával érintett szakembereket hosszú távon lényegesebb mértékben veszélyezteti a kiégés, éppen ezért rendkívül fontos a rendszeres és folyamatos szupervíziós támogatás.

Összegzés

A stresszről és a kiégési szindrómáról szóló pszichológiai kutatási eredmények azt is feltárták, hogy megfelelő támogatás nélkül nem lehet hosszú távon eredményesen dolgozni a segítő foglalkozásokban. Ezek a kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a szupervíziónak prevenciós hatása van, amit az is bizonyít, hogy a szupervízió a szakemberek támogatás iránti igényeként (prevenció) és a minőségbiztosítás módszereként jelent meg a szakmai köztudatban. Ha a munkatársak számára folyamatosan biztosított a szupervízió lehetősége, ez nagyban hozzájárul a szakmai személyiségük védelméhez, a szakmai munka minőségének biztosításához és a kiégés megelőzéséhez. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a folyamatos szupervízió fontosságát a segítő szakemberek számára. A szupervízió elősegíti a szakmai önazonosság és kompetencia megerősödését, a szakmai szerepek tisztázását, a munkahelyi hatékonyságot, a mentális egészség megerősítését. A szupervízió a leghatékonyabb módszer a segítő szakembereket fenyegető kiégés kivédésére. A szupervíziós folyamat során a segítő biztonságos, elfogadó szakmai közegben kaphat támogatást.

Supervision stories

Abstract

Supervision is an integral part of professional social work, as it is a method that promotes learning in the human sciences. It aims to ensure the protection of the mental health of social workers, alongside the examination of organizational culture, leadership attitudes, and group dynamic processes. Its primary goal is the development of professional personality, focusing on responses to specific questions and helper dilemmas arising from social work. And where would these questions be more urgent than in complex programs such as the Presence Program for Catch-up Settlements. This study provides insight into these questions through stories that portray everyday situations in lagging communities.

Keywords: burnout, being present, dilemmas, helplessness, vicarious trauma

Absztrakt

A válásra és a válást követő élethelyzetre fókuszáló kutatások legmeghatározóbb kérdésköre, hogy a különböző tényezők milyen összefüggést mutatnak a gyermekek jóllétével. Jelen tanulmányban a gyermekek jóllétének szülői percepcióját és ennek összefüggéseit vizsgálom a válás, a szülő és a gyermek, illetve a szülők kapcsolatának jellemzőivel.

A „Közös szülőség a válás után” elnevezésű projekt keretében kérdőíves kutatás során elvált/különvált szülőktől (n = 404) gyűjtöttünk adatot, többek között a gyermekek jóllétéről.

A gyermekek jóllétének összefüggéseit vizsgálva a szülő-gyermek kapcsolat bizonyult a gyermek jóllétmutatói legerősebb prediktorának, a szülőnek a gyermekkel való saját kapcsolata az SDQ mindegyik alskálájával, a gyermek kiegyensúlyozottságával is szignifikáns összefüggést mutatott.

Konklúzióként elmondható az eredmények alapján, hogy a válás folyamatában és a válást követő időszakban kiemelt szerepe van a szülő-gyermek kapcsolat minőségének, továbbá fontos a szülők közötti kapcsolat is.

Kulcsszavak: válás, közös szülőség, a gyermekek jólléte, szülő-gyermek kapcsolat

A válás olyan akcidentális krízishelyzet, amely kihat az egész – szűken és tágan értelmezett – családi rendszerre. A folyamat azért is megterhelő, mert gyakran a szülők közötti konfliktusok nehezítik az újabb egyensúly kialakítását. Ezen a minden családtag számára bizonytalan és elbizonytalanító úton a gyermekek megélése és szempontjai sokszor kevesebb figyelmet kapnak, hiszen a szülők sok-sok energiát fordítanak a maguk egyensúlyban tartására. Bár sokszor megjelennek a szülőknél azok a megfontolások, hogy a gyermekek érdekében szeretnének „jól válni”, ezt nehéz tudatosan és következetesen végigvinni. A bizonytalanság abból is fakad, hogy adott esetben mit is jelent a jó válás. Ezért is különösen fontos, hogy minél több tudásunk legyen arról, hogy a válásban érintett gyermekek jólléte milyen tényezőkkel mutat összefüggést. A váláskutatások első hullámában, már a kilencvenes évek elején fontos témává váltak a gyermekek jóllétének különböző aspektusai (Amato–Rezac, 1994; Buehler–Trotter, 1990).

Szakirodalmi áttekintés

Az elmúlt évtizedekben számos tanulmány rámutatott, hogy a válást átélt családokban mind a szülők, mind a gyermekek jóllétmutatói elmaradnak az intakt családban élőkéitől (Amato, 2010; Fransson et al., 2018; Härkönen et al., 2017). A válási folyamat első szakaszában, amikor a felek még együtt vannak, de már megfogalmazódott a válási szándék (predivorce), általában jellemző a megnövekedett konfliktusszint, ami negatív hatással lehet a gyermekekre is (Camisasca et al., 2019). A válás témakörében született kutatásoknak továbbra is fontos tematikája a gyermekek alkalmazkodása a váláshoz és általában a jóllétük ebben a speciális élethelyzetben (Baude et al., 2019; Favez et al., 2019; Garriga–Pennoni, 2022).

A szülői alrendszer működése és a gyermekek jólléte

Bár sok tanulmány (például Nielsen, 2017; Rejaän et al., 2021) a közös szülőség kérdéskörét a gyermekekről való gondoskodás típusával (kizárólag az egyik szülő gondoskodik a gyermekről, a másik szülő csak kapcsolatot tart; mindkét szülő jelentős mértékben részt vesz a gyermekről való gondoskodásban) együtt vizsgálja, érdemes úgy gondolni ezek viszonyára, mint a közös szülőség tartalmára és keretére. A közös szülőség Mark E. Feinberg meghatározásában „arra a módra vonatkozik, ahogyan a szülők és/vagy más szülőfigurák a szülői szerepükben egymáshoz kapcsolódnak” (Feinberg, 2003: 96). Azaz a szerző a szülők közötti kapcsolatra és interakciókra fókuszál, beleértve együttműködésüket, egymás támogatását szülőként, a konfliktusokat és rendezésüket. Jacqueline DeAnda és munkatársai (2020) rámutattak, hogy az anya válás utáni distressze közvetlenül hat a gyermekek externalizáló és internalizáló problémáira is. Megfigyelték, hogy a szülők közötti konfliktusok az internalizáló problémák és az anya distressze közötti kapcsolatot mediálták, míg az externalizáló problémáknál nem találtak közvetett összefüggést a változók között. Egy másik vizsgálatban az ellenséges szülői magatartás és a hosszan elnyúló szülői konfliktusok összefüggtek a gyermekek érzelmi reaktivitásával, biztonságával és az externalizációs problémákkal (Davies et al., 2016). Jonathon J. Beckmeyer és munkatársai (2019) kutatásában azonban a klaszterelemzéssel kialakított különböző közös szülői csoportok (együttműködő, mérsékelten elkötelezett, konfliktusos) között nem mutatkozott jelentős különbség a szülői támogatásban, a szülőségről való tudásban és a következetlen nevelésben.

A szülő-gyermek kapcsolat és a gyermekek jólléte

Korábbi kutatások (Becher et al., 2019; Sandler et al., 2013) azt mutatják, hogy a szülői magatartás – beleértve az elfogadást, a kommunikációt, a következetes fegyelmezést, a támogatást és a családi rutinokat – összefüggésbe hozható a gyermekek hatékonyabb alkalmazkodásával. A szülő-gyermek kapcsolattal összefüggésben az alábbi altémák jelentek meg: a kapcsolat gyakorisága (Beckmeyer et al., 2019; Elam et al., 2019; Viry, 2014); a közelség, távolság, bizalom (Lau–Power, 2020); a támogatás–kontroll (Bastaits–Mortelmans, 2017; Bastaits et al., 2015); a szülő-gyermek kommunikáció (Sodermans et al., 2015; Vélez et al., 2011). A szülő-gyermek kapcsolat különböző dimenzióiról az említett kutatások alapján elmondható, hogy hozzájárulnak a gyermekek jóllétéhez és a váláshoz való alkalmazkodáshoz.

A válás utáni gondoskodás módja és a gyermekek jólléte

A válással foglalkozó irodalom talán leginkább kutatott kérdése a gyermekek elhelyezésének, illetve a gyermekekről való gondoskodásnak a módja. A 20. században a válást követően többnyire az egyik szülő (jellemzően az anya) gondoskodott a gyermekről, míg a másik szülő csak kapcsolatot tartott. Ez több esetben talán még mindig így van, de egyre gyakoribb, hogy a külön élő szülő is aktívan bekapcsolódik a gyermek(ek) életébe (Fransson et al., 2016). Az elmúlt két évtizedben nemzetközi szinten jelentősen növekedett azon családok száma, amelyekben a válást követően váltott elhelyezésben nevelik a gyermeke(ke)t. Erre a formára több kifejezéssel is utalnak a tanulmányokban (shared parenting, joint physical custody, shared custody, dual-residence, shared-time parenting), fő kritériumnak tekinthető azonban, hogy a gyermek az ideje legalább egyharmadát töltse az egyik szülőnél, beleértve a hétköznapokat, ünnepeket és tanítási szüneteket (Andreasson–Johansson, 2019; Nielsen, 2014). Több vizsgálatban állították fókuszba a gyermekek jóllétét, illetve pszichés nehézségeit és viselkedési problémáit az elhelyezés függvényében (Bergström et al., 2015; Carlsund et al., 2012; Fransson et al., 2018). A nukleáris családban élő gyermekek jólléte rendszerint magasabbnak bizonyult az elvált szülők gyermekeiénél, ugyanakkor szignifikáns különbség rajzolódott ki a váltott elhelyezésben és az egy szülőnél való elhelyezés között: a legalacsonyabb jóllét az utolsó csoportban mutatkozott. Akadnak azonban olyan vizsgálatok is, amelyek esetében a pszichés nehézségek tekintetében nem találtak különbséget a váltott elhelyezésben élő gyermekek és a nukleáris családban élők között (Fransson et al., 2016). Sara Brolin Låftman és munkatársai (2014) kimutatták, hogy azok a gyermekek, akiknek a szülei a közös fizikai felügyelet mellett döntöttek, hajlamosabbak voltak mindkét szülőjükhöz fordulni, amikor érzelmi támogatásra volt szükségük.

Kutatási kérdések és hipotézisek

Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy az elvált családban élő gyermekek jólléte milyen összefüggést mutat a szülői alrendszer működésével (közös szülőség, konfliktusok gyakorisága), a szülő-gyermek kapcsolattal, valamint az elhelyezés módjával. A korábbi kutatások alapján azt feltételeztük, hogy

H1: a szülői alrendszer válást követő hatékony működése pozitív együtt járást mutat a gyermekek jóllétével;

H2: a szülő-gyermek kapcsolat minőségével nő a gyermekek jólléte;

H3.: magasabb jóllétet figyelhetünk meg azoknál a gyermekeknél, akiknek mindkét szülővel van lehetőségük érdemi idő eltöltésére.

Módszerek

 A kutatás folyamata

Tanulmányunkban a „Közös szülőség a válás után” című kutatás (OTKA-PD 131671) során gyűjtött adatok alapján vizsgáljuk a fenti kérdéseket. A kutatás fő célja az elvált szülők és gyermekeik különböző jellemzőinek, valamint a szülők kapcsolatának, együttműködésének vizsgálata.

A keresztmetszeti, kérdőíves vizsgálat megkezdése előtt az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságának jóváhagyását kértük (engedélyszám: IV/10064-1/2020/EKU). Az online kérdőív kitöltése előtt minden résztvevőt tájékoztattunk a vizsgálat céljáról, az önkéntességről és az adatok anonim kezeléséről. A részvétel feltétele írásos beleegyezés adása volt.

A kérdőív 2021. július 21. és augusztus 31. között állt rendelkezésre. A válaszadókat hólabda típusú mintavételi módszerrel értük el, közösségi oldalakon és különféle szakmai szervezetek által hirdetve. Összesen 404 elvált szülőtől kaptunk értékelhető válaszokat.

Mérőeszközök

A kérdőívben néhány saját fejlesztésű kérdés mellett többnyire standardizált mérőeszközöket használtunk.

A gyermekek jóllétére vonatkozóan használtunk a gyermekek kiegyensúlyozottságára irányuló általános kérdést („Mindent egybevetve mennyire érzi kiegyensúlyozottnak gyermekét?”), amelyet 1 („nagyon kiegyensúlyozatlan”) és 10 („nagyon kiegyensúlyozott”) között lehetett értékelni.

Szintén a gyermekek jóllétéről ad képet a Képességek és Nehézségek Kérdőív (SDQ), amely a gyermekkori viselkedési problémák egyik legnépszerűbb, nemzetközileg elismert mérőeszköze. A kérdőív tételei a következő öt skálát alkotják: Érzelmi tünetek, Viselkedési problémák, Hiperaktivitás, Kortárs kapcsolati problémák és Proszociális jellemzők. A magyar SDQ-skálák belső konzisztenciája a validáló tanulmányban (Birkás et al., 2008) közepesen kielégítő volt (Cronbach-α: 0,43–0,70).

Konfliktusok gyakorisága. A konfliktusok és konfliktuskezelési stratégiák mérésére a Kapcsolati konfliktusok és problémamegoldó stratégiák (Kerig, 1996) eszközt használtuk. Ebben a tanulmányban csak a gyakoriságra vonatkozó kérdéseket elemeztük, melyek az előző évi kisebb és nagyobb vitahelyzetekre irányultak.

Mindennapi Közös Szülőség Skála (Daily Coparenting Scale – D-Cop). A tíz tételből álló mérőeszköz lehetőséget ad arra, hogy a válaszadók értékeljék a közös szülőség megélését (például: „Képviseltük a másik által felállított szabályokat és korlátokat a gyermek felé”; „Megbíztunk egymásban mint szülőben”; „Úgy éreztem, szülőként igazi teamet (csapatot) alkotunk”). Az eszköz hétfokú Likert-skálával dolgozik, az egyes állításokat 1 („egyáltalán nem ért egyet”) és 7 („teljes mértékben egyetért”) között lehetséges pontozni. A skála magas belső konzisztenciát mutatott az eredeti validáló tanulmányban (Cronbach-α értéke a nőknél és férfiaknál egyaránt 0,89 volt) (McDaniel et al., 2017), s a jelen vizsgálatban is kiváló értéket jelez (Cronbach-α = 0,94).

Kapcsolattartási naptár (Residential Calendar). Az An Katrien Sodermans és munkatársai (2014) által kifejlesztett mérőeszköz segítségével pontos kép nyerhető arról, hogy a válást követően a gyermek(ek) mennyi időt (nappalt és éjszakát) töltenek az egyik, illetve a másik szülővel. Jelen elemzésben az apával töltött időt használtuk.

Szülő-gyermek kapcsolat. Korábbi kutatásokban használt mérőeszközök (Lau, 2017; Stewart, 2003) alapján öt itemből álló kérdéssort alakítottunk ki, amely a szülő-gyermek kapcsolat közelségére irányul (például: „Közeli kapcsolatban vagyunk”; „Mindketten élvezzük az együtt töltött időt”; „A gyermekem bizalommal fordul hozzám”). A válaszadókat arra kértük, hogy 1-től („egyáltalán nem jellemző”) 5-ig („teljes mértékben jellemző”) terjedő skálán értékeljék a maguk és a volt partnerük kapcsolatát a gyermekükkel.

Az elemzésekbe kontrollváltozóként vontuk be a gyermekek életkorát, a szülő iskolai végzettségét, valamint a válás óta eltelt időt.

A minta bemutatása

A kutatás során megkérdezett szülők átlagéletkora negyvenhárom év (SD = 6), iskolai végzettség tekintetében felülreprezentáltak a felsőfokú végzettséggel (69,7%) rendelkezők. A válaszadók közel háromnegyede (73,8%) házas volt, átlagosan tíz évet éltek együtt (SD = 5,3), s öt és fél éve (SD = 3,7) élnek külön. A vizsgált gyermekek életkora átlagosan tizenegy év (SD = 3,7). A minta további sajátosságai az 1. táblázatban olvashatók.

Az „Életünk fordulópontjai” országos reprezentatív vizsgálat tizennyolc év alatti gyermeket nevelő elvált alcsoportjához képest kutatásunkban felülreprezentáltak a fővárosban élők és a magas iskolai végzettségűek (saját számítás).

1. táblázat: A minta bemutatása (saját szerkesztés)

Eredmények

A vizsgált változókkal korrelációelemzést végeztünk (2. táblázat), melynek eredményei alapján elmondható, hogy a Képességek és Nehézségek Kérdőív alskálái és a kiegyensúlyozottságra vonatkozó általános kérdés között közepesen erős, erős korreláció van. A közös szülőséggel mindegyik mutató szignifikáns kapcsolatot jelzett, kivéve a hiperaktivitás alskálát. A konfliktusok gyakoriságával csak a hiperaktivitás (r = ,201; p < ,01) és a viselkedési problémák (r = ,180; p < ,01) alskálák voltak szignifikáns összefüggésben. Az elhelyezés típusával (hány napot tölt a gyermek az apánál) egyik jóllétindikátor sem mutatott összefüggést, egyedül a közös szülőséggel találtunk pozitív korrelációt (r = ,273; p < ,01).

Ezt követően többváltozós elemzést végeztünk, hierarchikus regresszióanalízissel kerestük, hogy mely változók jelzik leginkább előre a gyermekek jóllétét. A tanulmányban nem közöljük a részletes eredményeket, csak egy összefoglaló táblázatot mutatunk be (3. táblázat), amelyben követhető, hogy mennyire meghatározók az egyes változócsoportok, illetve mely változók maradtak szignifikánsak a komplex modellben. Összességében elmondható a vizsgált modellekről, hogy mindegyik jóllétmutató magyarázatához hozzájárultak a bevont változók.

2. táblázat: A vizsgált változók Pearsons-féle korrelációs együtthatói (saját szerkesztés)

3. táblázat: Hierarchikus regressziós modellek (összefoglaló táblázat) (saját szerkesztés)

A gyermekek jóllétének mutatói közül a legnagyobb mértékben a kiegyensúlyozottságot (R² = ,279), a legkevésbé pedig a Képességek és Nehézségek Kérdőív Érzelmi tünetek alskáláját (R² = ,061) magyarázták a modellbe vont változók. Egyedül a szülő-gyermek kapcsolat volt mindegyik mutatónál szignifikáns prediktor, és az erősség tekintetében is ennek a változócsoportnak volt a legnagyobb magyarázóereje. Ezenkívül a szülői alrendszer működése szignifikánsan hozzájárult a gyermekek kiegyensúlyozottságának, a hiperaktivitás és a viselkedési problémák előrejelzéséhez. A hiperaktivitás alskálánál láthatjuk, hogy három változócsoport (szociodemográfiai változók, szülői alrendszer, szülő-gyermek kapcsolat) is hozzájárult a magyarázathoz. Az elhelyezés típusa, azaz hogy egy hónap során hány napot tölt az apánál a gyermek, egyik mutató előrejelzéséhez sem járult hozzá.

Diszkusszió

Elemzésünkben azt vizsgáltuk, hogy különböző tényezők – mint a szülői alrendszer működése, a szülő-gyermek kapcsolat és a gyermekről való gondoskodás módja – milyen összefüggésben állnak a gyermek jóllétének egyes indikátoraival.

Első hipotézisünkben (H1) azt feltételeztük, hogy a szülői alrendszer válást követő hatékony működése pozitív együtt járást mutat a gyermekek jóllétével. A korrelációelemzések alapján láthatjuk, hogy a közös szülőség szignifikáns, de gyenge kapcsolatban áll a gyermekek jóllétével. Ezek az összefüggések a többváltozós elemzés során elhalványulnak, s bár a változócsoportnak szignifikáns magyarázóereje van a gyermekek kiegyensúlyozottsága, a hiperaktivitás és a viselkedési problémák esetében, a változók szintjén a szülő-gyermek kapcsolat modellbe építését követően nincs olyan, ami jelentős magyarázóerővel rendelkezne. A szülői alrendszert jellemző konfliktusok gyakorisága a hiperaktivitás alskála prediktoraként szignifikáns marad a végső modellben is. Ezt a hipotézisünket így részben igazoltnak tekinthetjük – megragadható a szülői alrendszer hatékony működésének és a gyermekek jóllétének együtt járása, ugyanakkor más változókkal együtt vizsgálva kevésbé meghatározó. Ez az eredmény meglepőnek tekinthető, hiszen korábbi vizsgálatokban (Kelly, 2012; Spruijt–Duindam, 2009) azt láthattuk, hogy a szülői alrendszer diszfunkcionalitásai vagy csak alacsonyabb szintű működése mintegy spillover-hatással meghatározzák a gyermeki alrendszer jellemzőit is.

A szülő-gyermek kapcsolatra vonatkozó hipotézisünket (H2) egyértelműen igazoltnak vehetjük mind a korrelációs, mind a többváltozós elemzések alapján. Ennek a változócsoportnak volt a legnagyobb magyarázóereje a komplex modellben, azaz a szülő-gyermek kapcsolat minőségéből tudunk következtetni a gyermekek jóllétére (legalábbis a vizsgált változók közül). A gyermekek jóllétével kapcsolatban főként a saját kapcsolat jellemzése volt meghatározó. A másik szülő percipiált kapcsolata esetében is szignifikáns összefüggéseket láthatunk, de valamivel gyengébbeket. A regressziós vizsgálatnál a saját kapcsolat pontszáma minden mutatónál szignifikáns prediktornak bizonyult, a szülőtárs gyermekkel való kapcsolata az általános kiegyensúlyozottságnál és a kortárskapcsolati problémák esetében volt jelentős. Fontos ugyanakkor felhívni a figyelmet a partner gyermekkel való kapcsolata és a közös szülőség, valamint a gondoskodás módja közötti összefüggésre. Ezzel a változóval a másik szülőről alkotott véleménybe kapunk betekintést. A szülőtársról való gondolkodás sémái szoros kölcsönhatásban vannak a szülők együttműködésével, azzal, ahogyan közösen nevelik a gyermeküket. Ez a percepció összefüggést mutat azzal is, hogy a másik fél mennyi időt tölt a gyermekkel – azokban az esetekben, ahol meghatározó mindkét szülő gyermekkel töltött ideje, a gyermekkel való saját kapcsolatot, de főként a másik kapcsolatát pozitívabbnak értékelik.

A harmadik – a gyermekekről való gondoskodás módja és a gyermekek jólléte közötti összefüggésre vonatkozó – hipotézisünk (H3) az eredmények alapján nem nyert igazolást. Az apával töltött napok száma a szülő-gyermek kapcsolattal és a közös szülőséggel mutatott szignifikáns kapcsolatot, így a gyermekek jóllétével csak közvetett kapcsolata van.

Konklúzió és javaslatok

Eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy a szülő-gyermek kapcsolatnak kiemelt szerepe van a gyermekek jóllétében a válást követő, érzelmileg mindenki számára megterhelő időszakban. Éppen azért jelent kihívást a szülők számára a gyermekek támogatása, szükségleteik felismerése és kielégítése, mert általában – teljesen természetes módon – sok (érzelmi) energiát fordítanak a saját egyensúlyuk megtalálására, az új keretek kialakítására. Ezért fontos, hogy ebben az időszakban tudjanak olyan támogatást keresni és elfogadni, amely segíti a veszteségek elgyászolását és egy újfajta kapcsolat kialakítását a másik szülővel. Egy korábbi tanulmányunkban (Pilinszki–Gyetvai, 2021) említettük azokat a lehetőségeket, amelyek segítséget jelenthetnek ebben.

Leginkább a szülőség jellemzői (szülői stílus, a nevelés következetessége, támogatás és kontroll) és a közös szülőség (az a mód, ahogyan a szülőtársak együttműködnek a gyermekük nevelése érdekében) mutatott összefüggést a gyermekek jóllétével. Tehát ezek tekinthetők olyan beavatkozási pontként is, melynek fejlesztése hozzájárul az elvált családokban élő gyermekek, de meggyőződésem szerint minden gyermek jóllétéhez.

Limitációk

Eredményeink elemzésekor és értelmezésekor figyelembe kell venni a kutatás korlátait, amelyek közül fontosnak tartjuk kiemelni, hogy nem reprezentatív vizsgálatról van szó. Ezt jól szemléltetik a nemek, a lakóhely és az iskolai végzettség tekintetében a minta jellemzőiben mutatkozó különbségek. A gyermekek jóllétére vonatkozó kérdéseket a szülő (és csak az egyik) beszámolója alapján tudtuk vizsgálni, ami szintén magában rejti a torzítás lehetőségét. Longitudinális adatok pontosabb képet adnának a kérdésről, de ehhez sokkal nagyobb kutatási apparátusra lenne szükség. A későbbiekben érdemes lenne a kérdéskört diádikus megközelítésben vizsgálni, a szülők és gyermekek megkérdezésével.

Factors influencing children’s well-being during divorce

Family system change, parenting and co-parenting

Abstract

The most prominent question in research focusing on divorce and post-divorce is how different factors relate to children’s well-being. In the present study, I examine parental perceptions of children’s well-being and their relationship with the characteristics of parent-child and coparenting relationships.

As part of the Coparenting after Divorce research project, a survey was conducted to collect data from divorced/separated parents (N = 404), including data on children’s well-being.

In examining the correlates of children’s well-being, the parent-child relationship was found to be the strongest predictor of child well-being indicators, with their own relationship with the child also significantly associated with each of the SDQ subscales, child balance.

In conclusion, the results suggest that the quality of the parent-child relationship plays a key role in the divorce process and the post-divorce period, and that the relationship between parents is also important.

Keywords: divorce, coparenting, child well-being, parent-child relationship

Absztrakt

A 2016 és 2019 közötti időszakban egy közvetlen európai uniós projekt koordinátora voltam. A HomeLab projekt a V4-országokban valósult meg. Magyarországon Budapesten (Utcáról Lakásba Egyesület) és Veszprémben az MMSZ közreműködésével. A kiválasztott öt célcsoportban lévő háztartások számára komplex (lakhatási, foglalkoztatási, szociális) szolgáltatást nyújtott. Az öt között volt egy kis létszámú célcsoport, a „börtönből szabadultaké”. Tanulmányomban bemutatom e speciális, stigmatizált célcsoport komplex támogatását. Ennek során a projektben végzett munkámra, következtetéseimre, a „beavatkozásokról” készített feljegyzéseimre, statisztikáimra, valamint a témában megjelent szakirodalomra kívánok támaszkodni. Ismertetem, milyen sikerek, nehézségek vezettek el a közös eredményekhez, továbbá hogy a szűkebb közösség hogyan viszonyult a támogatott személyekhez.

Kulcsszavak: börtön, hit, támogatás, közösség, elfogadás

„A börtön mindenkit megváltoztat.”

Gyermekkoromban az óvodába vezető út a sátoraljaújhelyi börtön és fegyház mellett haladt el. Sokszor láttam az elítélteket rabruhában dolgozni a börtön körül. Mindig fegyveres és kutyás őrök vették körbe őket. Visszagondolva semmi félelem nem volt bennem velük kapcsolatban, inkább valami sajnálatféle, már amilyen sajnálatot egy öt-hat éves gyermek érezhet.

Több éve járok be a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe mint reintegrációval foglalkozó szociális segítő. 2016-ban, amikor először léptem be a börtön falai közé, bizony voltak előítéleteim, tele voltam vegyes érzelmekkel a fogvatartottakkal és a hellyel kapcsolatban. Amikor kívülről az épületre néztem, szomorú érzések és sötét gondolatok fogtak el. Abba a kísértésbe estem, amibe számos embertársam – köztük sok keresztény felebarátom is. Gondolhatnánk, jobbak vagyunk a másik embernél, és ez feljogosít bennünket, hogy bíróként viselkedve elítéljünk másokat, újra és újra, konzekvencia, fellebbezés nélkül.

Azóta már túl vagyok sok-sok személyes lelki beszélgetésen, mind fogvatartottakkal, mind azokkal, akik ellátják a felügyeletet, a reintegrációt és a fogvatartottak gondozását – ahogy ők maguk mondani szokták: „Letöltendő életfogytiglan, amióta itt dolgozom.” A mottómban azt írtam: „A börtön mindenkit megváltoztat.” Az elmúlt évek alatt őszintén rájöttem, hogy engem is megváltoztatott. Már azt látom a fogvatartottak tekintetéből, hogy akár én is lehetnék az ő helyükben, ha az életem másként alakul. Megtanultam, hogy csak akkor tudom szívvel-lélekkel végezni segítői munkámat, ha csendesen megállok minden olyan ember előtt, akit a gonosz megkínzott, és meghallgatom őket. El kell fogadnom a másik embert, elfordítva tekintetemet a bűnről, amelyet elkövetett. Aki velem szemben áll, csak így lesz képes megbízni bennem, és erőt meríteni belőlem ahhoz, hogy feladja eddigi énjét, s megadja magát a jó hatalmának. Így lesz képes arra, hogy másként tekintsen magára jelen állapotában.

Hiszen mi is a cél? Talán mindenki számára egyértelműen az, hogy az elítélteket úgy vezessük vissza a társadalomba (reszocializáljuk őket), hogy ne legyenek visszaesők. Ebben az eredményesség legfontosabb eleme maga az ember: az elítélt, a nevelő, a felügyelő, a szociális segítő. Nem tudunk hatékony rendszert építeni, ha ezeket az embereket nem hallgatjuk meg, ha nem értjük meg eddigi életüket, bennük munkáló élményeiket.

A HomeLab projekt

A HomeLab projekt (a biztos lakhatás és munkahely megteremtéséért), amely 2016 októberében indult el, az Európai Bizottság Foglalkoztatás, Szociális Ügyek és Társadalmi Befogadás Főigazgatóság „Foglalkoztatás és Társadalmi Innováció” (EaSI) programja támogatásának keretében valósul meg. Vezető partnere a Városkutatás Kft. Jelenleg két fő van a projektben, és tervezzük a bővítést.

A HomeLab új utakat mutat a biztos munkával és lakhatással nem rendelkezők számára. A projekt keretén belül a négy visegrádi országban (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) öt kísérleti program valósult meg, köztük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi programja.

A HomeLab lényege, hogy integrált lakhatási és foglalkoztatási szolgáltatásokat nyújtunk a szociális lakásügynökség modellje keretében. A szociális lakásügynökség modelljének alapfeltevése szerint a lakhatási és foglalkoztatási problémákat egyszerre kell kezelni, hogy az emberek számára elérhetővé váljon a megfizethető lakhatás és a megfelelő szintű jövedelem, s képessé váljanak e helyzet fenntartására is. A szociális lakásügynökség olyan intézményesített integrációs modellt kínál, amelyben a piac szereplőivel – munkaerőpiaci szereplőkkel (munkáltatók) vagy magánlakások tulajdonosaival (leendő bérbeadók) – és a szociális intézményrendszerrel is szorosan együttműködik céljának elérése érdekében. A modell azáltal, hogy integrálja a szociális lakhatás különböző típusait, ki is tágítja a szociális lakhatás fogalmát, például a kínálatába bevonja a bérleti magánpiacot is, mint a megfizethető lakhatási formák egyik fontos forrását.

A projekt keretében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex lakhatási, foglalkoztatási és szociális szolgáltatásokat nyújtott Veszprémben. Annak ellenére, hogy a régió munkaerőhiánnyal küzd, találunk itt olyan, főként hátrányos helyzetben élő embereket, akik jelenleg nem részesei a munkaerőpiacnak. Ezért a Szeretetszolgálat azon dolgozik, hogy összekösse a munkaerőpiac kínálati és keresleti oldalát. A biztos munkahelyre alapozva a Veszprém Megyei Jogú Város és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által 2016. április elején létrehozott „VESZOL” Veszprémi Közösségi Lakásügynökség Nonprofit Kft. közreműködésével a célcsoport lakhatási problémáira is megoldást lehetett találni.

A projektet harmadik eleme, a szociális munka teszi fenntarthatóvá. A szociális munka révén támogatjuk a klienseket, míg első fizetésük megérkezik, és lakhatási helyzetük megoldódik. Segítünk a munkakeresésben, az önéletrajzírásban, szükség esetén háztartás-gazdálkodási ismereteket adunk át nekik, ebben a Hitel-S program szakértői segítenek. A program során támogatást nyújtottunk az időközben felmerülő problémák megoldásához, legyen szó munkával, lakhatással kapcsolatos vagy egyéb családi problémáról.

Öt célcsoportban hatvankilenc háztartást vontunk be a projektbe, és jellemzően lakhatási segítséget nyújtottunk. A foglalkoztatás területén sikeresen együttműködtünk helyi vállalatokkal, valamint napi kapcsolatban voltunk a helyi Foglalkoztatási Paktum irodával is, nekik köszönhetően mindig azonnal értesültünk a legfrissebb foglalkoztatási és/vagy képzési lehetőségekről. Nagyon jó munkaviszony alakult ki a projekt időtartama alatt a helyi civil és egyházi szervezetekkel. Projektünkre és integrált szolgáltatására felfigyelt az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokság is, ezért létrehoztak Veszprémben egy munkacsoportot, melyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is képviselteti magát. Aktívan részt veszünk a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetből szabadultak reintegrációjában, maximálisan kihasználva a HomeLab projekt által nyújtott integrált szolgáltatásokat.

Tanulmányomban az említett projekt egyik (a legkisebb létszámú) célcsoportjával, a börtönből szabadultakkal foglalkozom. Egy – természetesen beazonosíthatatlan – eseten keresztül mutatom be azt a szociális segítő munkát, amely a másfél év alatt eredményre vezetett. E munkának nagyon fontos eleme volt az Istenbe vetett hit, amely a börtön és a szabad élet közötti hídnak bizonyult.

Hajdanán egyáltalán nem volt jellemző, hogy zárt intézeti keretek között fogva tartott embereknek nevelési céllal szervezett hitoktatást, más szóval felnőttkatekézist tartsanak. Kutatásaim során csak egy példát találtam erre: a szempczi fenyítőház 1780. évi szolgálati utasítása alapján a rabok kötelező vallásoktatásban vettek részt, amelynek célja az elítéltek nevelése volt (Vajna, 1906). Véleményem szerint napjainkban elengedhetetlen, hogy – mint az ókeresztényeknél – javító-nevelő szándékkal és ami a legfontosabb, irgalmassággal közelítsük meg a témát, hiszen a büntetés-végrehajtás mára már túllépett klasszikus „büntető” feladatán, és megjelent a társadalommal összeütközésbe került egyén reintegrálásának gondolata. Ebbe a munkába illeszkedik a felnőttkatekézis, melynek során fontos, hogy a fogvatartottakban pozitív istenkép alakuljon ki, amely segít átértékelni a tetteiket.

Vallás a börtönben – történeti visszatekintés

Nagyiványi Fekete Gyula A dologház és lakói című értekezéséből (Nagyiványi, 1891) megtudjuk, hogy a 19. század végén a fegyencet befogadáskor orvosi vizsgálatnak vetették alá, a nála lévő értékeket és a ruháját elhelyezték a raktárban, s ezután – bármely valláshoz vagy felekezethez tartozott – érkezéséről azonnal értesítették az illetékes lelkészt.

Ennek okai a 19. században elindult nagy börtönépítési programban keresendők (akkor épült tíz büntetés-végrehajtási intézet, mely ma is működik), amikor is az elítéltek nevelése, oktatása, valamint lelkigondozása a börtönügy szerves részévé vált. A római katolikus, a református, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet képviseltette magát ebben a munkában.

Fontos leszögezni, hogy míg bizonyos jogok szünetelnek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt, más részük pedig korlátozottan érvényes, addig vannak olyanok is, amelyek az intézet falai között is korlátlanul és érintetlenül érvényesülnek. Ez utóbbiak közé tartozik a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog is.

A vallásszabadság valóban olyan abszolút alapjog, amelyet semmilyen formában nem korlátoznak a büntetés-végrehajtási intézmények. Sőt, összhangban vannak a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatával is, mely kimondja: „E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (2). A zsinat továbbá kijelenti, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik. A Hittani Dikasztériumnak az emberi méltóságról szóló, Dignitas infinita kezdetű nyilatkozata (Hittani Dikasztérium, 2024) szerint négyféle méltóságfogalmat különböztethetünk meg: van ontológiai, erkölcsi, társadalmi és egzisztenciális méltóság. A legfontosabb az ontológiai méltóság, amely azért illeti meg a személyt, mert Isten megteremtette, mert létezik. E méltóság nem törölhető el, mindig érvényben marad, mindentől és minden körülménytől függetlenül. Az erkölcsi méltóság azt jelenti, hogy az egyén a szabadságát gyakorolva dönt. Fennáll számára a lehetőség, hogy bármikor a lelkiismerete ellen döntsön. Az erkölcsi méltóság elveszíthető. Ezért kell azon fáradoznunk, hogy akik rosszat tettek, tettüket megbánhassák, és jó útra térjenek.

A Börtönlelkészi Szolgálatról szóló 13/2000. (VII. 14.) IM-rendelet a börtönlelkészi szolgálat létrehozásával intézményesítette a történelmi egyházak büntetés-végrehajtási intézetekben folytatott hitéleti tevékenységét. A felhatalmazás alapján minden bejegyzett egyház, vallásfelekezet és vallási közösség folytathat a bv-intézetekben hitéleti tevékenységet, amely a fogvatartottak csoportos és egyéni vallásgyakorláshoz fűződő jogainak érvényesítését és a lelkigondozás biztosítását is felöleli (Igazságügyi Minisztérium, 2000).

Az elítéltek lelkigondozását a katolikus, a református és az evangélikus egyház, valamint az izraelita felekezet képviselőiből álló, egyházi felügyeletű börtönlelkészi szolgálat végzi. Fő feladatai közé tartoznak az istentiszteletek, a bibliaórák és a hitoktatás, az egyéni és közösségi lelkigondozás, illetve rendszeres fogadóórák tartása. Munkájuk része az életismereti és valláserkölcsi oktatás; más vallások képviselői tevékenységének és a börtönmissziónak a koordinálása, illetve a fogvatartottak kérésére egyéb egyházi szolgálatok végzése (például keresztelés, esketés).

Reintegráció vagy reszocializáció?

A büntetés-végrehajtásban a reintegráció olyan tevékenységrendszert jelent, amelynek célja, hogy eredményeként az elítélt visszatérhessen a társadalomba, azonban ez kevesebb, kisebb elvárást támaszt a reszocializációhoz képest, mivel a reintegrációs tevékenység nem feltétlenül jelenti a fogvatartott lényeges mértékű belső megjavításának szándékát, megmarad a rab negatív irányú megváltozásának – lehetőség szerinti – megakadályozásánál. A reszocializációs tevékenységrendszer célja azonban az, hogy eredményeként a társadalmi szabályokat megtagadó (vagy azokat nem ismerő) fogvatartott elsajátítsa azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való majdani hatékony részvételéhez szükségesek.

A veszprémi büntetés-végrehajtási intézet személyi állományával folytatott beszélgetések és konzultációk alapján kijelenthetem, hogy mindkét folyamat csak akkor lehet eredményes, ha a fogvatartottak csupán a szükséges mértékben szenvednek korlátozást, egyébként pedig benti életük nem tér el radikálisan a kintitől. Ebben az összefüggésben az emberi méltósághoz szorosan kapcsolódó vallásszabadság gyakorlása reintegrációs és reszocializációs szempontból sem elhanyagolható, mivel a fogvatartottak sokszor éppen a vallás segítségével találnak rá a kiútra nemegyszer kilátástalannak tűnő helyzetükben. Azt látom, hogy a fogvatartottak bűnbánatgyakorlása e zárt térben szinte mindennapos, van idejük és lehetőségük eddigi életükön elgondolkodni, tetteik felismerésével rádöbbenhetnek emberi felelősségükre, így képesek lehetnek átértékelni gyakran téves értékekre épült múltbeli cselekedeteiket. Ezért fontosnak tartom Szent Benedek, Európa fővédőszentjének jelmondatát: „Ora et labora”, vagyis „imádkozzál és dolgozzál”. A szabadságvesztés büntetés nevelési funkcióját alapvetően ez a két eszköz tudja eredményre juttatni: a munka és a rendszeres lelkigondozás.

A vallás mint többek között kötelező magatartási szabályok összessége meghatározó szerepet tölt be a hívő ember személyiségének alakulásában és kibontakozásában. Az általa közvetített és a személy által vallott értékek, illetve viselkedési normák (például béke, bölcsesség, türelem, szeretet, tisztelet, felelősség, becsület, megbocsátás, segítőkészség, szerelem, család, barátság, belső harmónia, önfegyelem…) elsajátítása kihat az egyéni és a közösségi cselekvés módjára és minőségére. A vallás által közvetített értékek az emberi cselekvés normatív kritériumai lehetnek, amelyek a társadalomban elfoglalt helyünket alapjaiban határozzák meg.

A vallás többek között ezért képviselhet jelentős összetartó erőt társadalmi és börtönszinten is, s mint ilyen, komoly szerepet tölthet be az elítéltek reintegrációjában, amelynek során aktív szerepe van a megtévedt ember új értékszemléletének kialakításában. A vallás segítségével a fogvatartott olyan értékekkel találkozhat, amelyeket korábban nem vagy nem helyesen ismert. Több fogvatartott arról számolt be nekem, hogy a börtönben találkozott azokkal az emberekkel, akik segítenek neki megtalálni az irgalmas Istent. Azt az irgalmas Istent, aki őket is szereti mint embert, mint bűnöst, és a bűnt ítéli el. Mindez nem egy szokványos közösségen belül történik.

Ahogy Máté evangéliuma mondja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (18,20).

Osztom Ruzsonyi Péter ehhez kapcsolódó gondolatait, melyek szerint „a vallásnak a társadalom visszaváró üzenetét is közvetítenie kell, de ezenkívül képes normalizálni a börtönökben az emberi kapcsolatokat. […] a lelkészek és az önkéntes segítők erőfeszítései hozzájárulnak a fogvatartottak rehabilitációjához, a büntetés-végrehajtás céljainak megvalósításához” (Ruzsonyi, 1993: 103).

Kiválasztás és istenképek

A projektbe korlátozottan tudtunk résztvevőket bevonni a szóban forgó célcsoportból. Figyelembe kellett vennünk mentális jellemzőket és személyiségjegyeket is.

A program kezdetekor fontos volt számomra, hogy megismerjem a büntetés-végrehajtási intézetben szabadságvesztésüket töltő fogvatartottak személyiségének mozgatórugóit. Ennek első és legfontosabb elemeként az eredményesen segítő szociális munkához szükséges volt ismernem azt az istenképet, amelyet a fogvatartottak magukénak gondolnak. Ezen ismeret nélkül a velük folytatott bármilyen beszélgetés, foglalkozás nem, illetve nehezen lett volna megvalósítható. Karl Frielingsdorf (2019) jezsuita pasztorálpszichológus szerint vannak olyan istenképek, amelyek beteggé tesznek, és vannak olyanok, amelyek gyógyítanak. Ha végiggondolom az Istenről folytatott személyes lelki beszélgetéseket, akkor azt látom, hogy sok érintettnél – a helyzetükből adódóan – a „démonikus bíró isten” képe jelent meg, aki „mint kérlelhetetlen bíró, minden ballépést megbüntet, anélkül, hogy az indítékokat és a hátteret megvizsgálná” (Frielingsdorf, 2019: 44). Ismerős, nem?! Hiszen most is ilyen helyzetben vannak a fogvatartottak. Szerintük a „világi” bíró sem nézi az indítékot, a hátteret, s persze van, amikor csak az indítékot nézi. A másik megbetegítő istenkép a „könyvelő istené”. Ez esetben „úgy jellemezhetjük Istent, mint egy fenyegető felügyeleti szervet, mint »a nagy testvért, aki figyel téged«, mint pedáns Törvény-istent, kellemetlen besúgót, erkölcsi házőrző kutyát, a világ rendőrét, mint az adósok istenét…” (Frielingsdorf, 2019: 62). A fogvatartottak helyzetükből adódóan erre az istenképre is hivatkoztak a beszélgetéseink során.

Hogy mi volt az első feladat? Az, hogy ezeknek az embereknek, akiket megismertem, és akik sok esetben a börtön sötétjében keresnek választ végtelennek tűnő szenvedéseik miértjére, amire azt kell, hogy mondjam, ez majdnem természetes, meg kell mutatni az irgalmas Isten képét, el kell mondani nekik, hogy „az irgalmas Isten szeretetből szabadságot biztosít gyermekeinek, annak a kockázatával is, hogy ők az otthont elhagyva távoli földre merészkednek, és mindent eljátszanak. Ő azonban tárt karokkal várja őket, amelyek nem büntetnek, hanem áldást osztanak. A tékozló fiak tévútjaik és baklövéseik miatt már egyébként is megbűnhődtek. Az Atya tudomásukra akarja hozni, hogy az a szeretet, amelyre görbe útjaik folyamán vágyakoztak, mindig megvolt, jelen van, és részükre mindig is jelen lesz” (Frielingsdorf, 2019: 46–47). Méltóságunkat Istentől kapjuk, nem tudjuk kikövetelni vagy kiérdemelni. Isten mindenkit önmagáért szeret, ő akar mindenkit, s ezért az ember méltósága sérthetetlen.

Azok többségéről, akikkel a beszélgetések alkalmával kapcsolatba kerültem, kiderült, hogy szociálisan hátrányos helyzetű (sok esetben roma) családból származnak, ahol nem ritka a generációkon keresztül jelen lévő bűnelkövetés. Az egyik fogvatartott elmondta: „Gyermekkoromból emlékszem a rideg, ellenséges környezetre, amiben felnőttem. […] Kerestem én igaz barátokat, szerettem volna, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de nem jártam sikerrel. Mások boldogságát látva szenvedést éreztem, úgy éreztem, hogy én csupán kerékkötő lehetek.” Van, aki ilyen esetben is ragaszkodik a családjához, de olyan is, aki nem tartja velük a kapcsolatot.

A személyes beszélgetések során nagyon fontos volt a hiteles jelenlét, amelyet biztosítottam számukra. Nemcsak külsős segítő szociális munkás voltam számukra, hanem az az ember, aki, ha kell, meghallgatja őket, együttérez velük, megérti fájdalmaikat, szenvedésüket, s van, amikor csak hallgat, jelen van.

Beszélgetéseim során megtapasztaltam, hogy sok fogvatartottra jellemző a normakövetés teljes vagy részleges hiánya. Ezt az információt nemcsak a program miatt tartottam fontosnak, hanem a többi fogvatartottal és a szabadultakkal való együttműködés és kommunikáció szempontjából is. A „csoporton” kívüliekkel szemben a fogvatartottak nem mindig elfogadók, nem tisztelik a tekintélyt.

A fogvatartottak önismerete sok szempontból fejlesztésre szorul. A foglalkozásokon megfigyeltem, hogy hajlamosak önmaguk alulértékelésére, mert nagyon ritkán kapnak (kaptak) pozitív visszajelzést teljesítményüket illetően, viszont egy-egy jó szó, dicséret mindig jelentős motivációs tényező számukra. „A börtönben mások megvetése ahhoz vezetett, hogy önmagamat is megvessem – fogalmazott egyikük, de később már a következőket mondta: – Nincsenek és nem is keresek mentségeket vagy enyhítő körülményeket arra, amit tettem. A börtönben olyan embereket találtam, akik visszaadták elvesztett önbizalmamat.”

A célcsoport

Projektünk célcsoportjába női fogvatartottakat vontunk be. A kiválasztás után már a büntetés-végrehajtási intézetben megkezdtük a munkát. Fontos leszögeznünk, hogy a börtönben, „steril” körülmények között nem lehet mindenre felkészülni. Figyelembe kell venni a szabadulók jellemzőit és nehézségeit. Általában személyiségproblémákkal és készségek hiányával küzdenek. Munkalehetőségeik korlátozottak vagy egyáltalán nincsenek. Lakhatási problémáik vannak, sokszor hajléktalanok. Nincsenek megfelelő önérvényesítési képességeik. Kommunikációs, konfliktuskezelési és beilleszkedési problémáik vannak. A feléjük irányuló információkat nehezen fogadják be. Szocializációs és szociális deficittel, minőségi emberi kapcsolatok hiányával élnek. Stigmatizáltak, kirekesztettek, súlyos problémáik, félelmeik, előítéleteik vannak. Ezek a jellemzők a női szabadultakra fokozottan érvényesek.

Szabadulás után

A szabadult fogvatartottak gyakran azért kerülnek vissza a börtönbe, mert tiszta erkölcsi bizonyítvány és bejelentett lakcím nélkül nincs esélyük munkát kapni. Pár ezer forinttal kilépve a börtönkapun csak nagyon kevesen tudnak valóban új életet kezdeni. Az élet a börtönben, egy totálisan zárt intézményben ma alapvetően az izolációról szól, és sajnos a büntetés letöltése után is folytatódik a kirekesztés, a társadalom – a büntetett előéletből adódó „stigmatizálás” miatt – nehezen fogadja vissza a szabadultakat. A börtön lényege, hogy a bekerülő fogvatartott elszigetelődik a külvilágtól, s új rendszabályokat és követelményeket állítanak elé. A börtönnek sajátos érték- és normavilága van. A fokozatos alkalmazkodás speciális képességeket fejleszt ki. A hétköznapok szürkék és egyformák, unalmasak, de egyfajta biztonságot is nyújtanak. A szabadság és a döntés megvonása fájdalmas, de általa a felelősségtől is mentesül a fogvatartott. A döntéseket helyette és nélküle hozzák, ami kényelmes és felelősségmentes helyzet. Szabadulás után mindezek komoly problémát jelentenek a „kinti” valós világban, ahol döntések sokaságát kell meghozniuk, és a döntéseik után a felelősséget is vállalniuk kell.

 Nőként szabadulva

Az esetismertetés főszereplője egy ötvenes nő, aki a projektbe való bevonás időpontjában a jogerősen kiszabott büntetését töltötte. Budapesten, intézményi körülmények között lakik a tizennyolc éves lánya. A fogvatartott szeretné, ha szabadulása után a lánya hozzáköltözne, és segítené őt. Szeretne minél előbb elhelyezkedni. Szabadulása előtt fél évvel kezdtük meg a gondozást, bevonva a reintegrációs tisztet, a pszichológust, a pártfogót és a börtönlelkészt is. Kérdőívekkel felmértük a fogvatartott kompetenciáit, és hogy milyen jellegű munkát végezne. Célunk volt, hogy már a szabadulás pillanatában legyen lehetősége biztos és biztonságos lakhatásra, ellátásra (élelmiszer, ruhák stb.), munkalehetőségre, várja egy befogadó egyházi közösség. Meg kellett teremtenünk annak lehetőségét, hogy a lánya hozzá tudjon költözni, és egy másik városban fejezze be középiskolai tanulmányait.

Az első három hónap mindig nagyon szoros és intenzív szociális munkát igényel. Speciális kérések, igények merülnek fel, amelyeket viszonylag rövid időn belül szükséges megoldani. A szabadult személy sokszor úgy gondolja, hogy ha letöltötte kiszabott büntetését, akkor „tabula rasa”, elkezdheti az új életét. Ez a mi kliensünk esetében is így volt. Akkor szembesült azzal, hogy nem olyan egyszerű munkahelyet keresni úgy, hogy öt-hat év „hiányzik” az önéletrajzából, és hogy azzal a szakmával, amivel annak idején jól keresett, ma már nem tud megélni. Ekkor visszaesést és depressziót élt meg, amit fel kellett oldani. Ezen a ponton csatlakozott be a közösség, amelynek tagjai elfogadták úgy, ahogy van, a múltjával és a jelenével együtt. Hamarosan lett munkája, templomi takarítóként. A közösség segítségével és ajánlásával aktívan be tudott kapcsolódni a helyi hitéletbe is. Nagyon fontos, hogy a program alatt mindvégig ugyanaz a szociális segítő volt mellette, és mondhatni hídszerepet töltött be az életében.

Hat hónap után a kliens már maga fizette a rezsijét, és leányával együtt lakott. Még mindig igényelte az intenzív szociális munkát, de már sok mindent el tudott intézni egyedül és/vagy a leánya segítségével, aki sikeresen tudta folytatni tanulmányait. A kliens nyelvtudását használva egy ideig idegenvezetőként dolgozott, majd mentális problémák miatt elvesztette a munkahelyét, ezért újra intenzívebb szociális segítségre szorult. Megfogalmazódott benne, hogy szeretne új szakmát tanulni. Ebben segített a munkaügyi hivatal és helyi karitatív és civil szervezetek is. Az új szakma elsajátítása után, egy évvel a szabadulását követően már aktívan dolgozott, volt megtakarítása. Leánya is elvégezte az iskolát, és dolgozni kezdett. Másfél évvel az anya szabadulása után saját albérletbe költöztek, és az életük rendben volt.

Mondhatnánk, hogy a munkánk véget ért. De ez nem így van, mert az utógondozás is nagyon fontos tényezője a programnak. Igaz, nem mindennaposak a megkeresések (amikor e sorokat írom, évente egyszer-kétszer futunk össze a városban), de ha valamiben elakadnak, akkor keresnek minket. Fontos, hogy a kellő időben el tudjuk engedni ezeket az embereket, családokat, de tudniuk kell, hogy bármikor ott vagyunk, emberként, szociális segítőként, közösségként.

A projekt időtartama három év volt. Ebben az időintervallumban három börtönből szabadult személynek segítettünk a társadalomba való visszailleszkedésben. A három klienssel kapcsolatos „beavatkozásokat” a következőképpen dokumentáltuk összesítve:

• A klienssel kapcsolatos beavatkozások az ő érdekében:
  • A szociális munkással: 71 alkalom (2535 perc)
  • Külső szolgáltatónál: 2 alkalom (65 perc)
  • Partnerszervezetnél: 21 alkalom (735 perc)
• Ki kezdeményezte a találkozókat a klienssel vagy az ő érdekében?
  • Kliens: 30 alkalommal (1110 perc)
  • Szociális munkás: 49 alkalommal (1500 perc)
  • Partnerszervezet: 15 alkalommal (150 perc)
  • Bv-pártfogó: 10 alkalommal (435 perc)
  • Külső szolgáltató: 2 alkalommal (65 perc)
• A klienssel vagy az ő érdekével kapcsolatos beavatkozások típusa:
  • Személyes találkozó: 64 alkalommal (2310 perc)
  • Csoportmegbeszélés: 10 alkalommal (330 perc)
  • Telefonos konzultáció: 8 alkalommal (110 perc)
  • Reintegrációs team: 18 alkalommal (475 perc)

A felvázolt esetismertetés, valamint a fenti adatok is azt támasztják alá, hogy fontos a szabadulás krízisének csökkentése, a biztonságos szociális „híd” kiépítése már a börtönben. A szabadult számára lényeges, hogy bizalommal legyen aziránt, aki az ő „embere”. Fontos még az elfogadó (egyházi) közösség kialakítása, amelyben megtapasztalhatja a bűnbocsánatot és az önzetlen segítést. Mindez sokat segít a visszaesés megelőzésében.

Nagyon lényeges még a többségi társadalom szemléletének alakítása is, hiszen ez alapja annak, hogy a börtönből szabadultak vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Fontos, hogy a közösség valódi segítségforrásként jelenjen meg, hozzáállásukat, viselkedésüket ne az elutasítás, az előítéletek, hanem az elfogadás, az ítélkezésmentesség határozza meg. Sokszor azt tapasztaltuk, tapasztaljuk, hogy a szociális intézmények dolgozói is előítéleteket táplálnak a börtönből szabadultakkal szemben. Az előítéletektől eltérően a megismerés hatásos lehet, de pusztán információk közvetítésével nehéz megváltoztatni a bevésődött attitűdöket. Valós kapcsolatok szükségesek, hogy valaki elfogadó és megértő legyen ezzel a csoporttal is.

Végeredményben azzal, hogy a segítő kapcsolat keretében rávezetjük az egyént önmaga megsegítésére, már eredményt értünk el. De ezt csak nyílt, hiteles, tiszta kommunikációval tudjuk elérni, illetve olyan nem tanulható emberi tényezőkkel, mint például az életkedv, a humor és a figyelem. Egy szóval összefoglalva: szeretettel.

Munkánk eredményeit több magyarországi konferencián bemutattuk. Programunkra felfigyelt a Belügyminisztérium és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is. 2024-ben is folytatjuk a megkezdett utat, együttműködve az országos és helyi egyházi, karitatív és civil szervezetetekkel, valamint a veszprémi büntetés-végrehajtási intézettel.

A visszaesés okai

Forrás: Büntetés-végrehajtási Intézet (2016)

“I was in prison and you came to me” (Mt. 25,36)

Starting life after prison

Abstract

In the period between 2016-2019, I was the coordinator of a direct European Union project. The HomeLab project was implemented in the V4 countries. In Hungary, in Budapest (Utcáról Lakás Egyesület) and Veszprém with the cooperation of MMSZ. In the project, it provided complex (housing, employment, social) services for households in the 5 selected target groups. Among the 5 target groups, there was a small target group, the target group of “released from prison”. In my study, I present the complex support of this special, stigmatized target group. I would like to rely on my work in the project, my conclusions, my notes on the “interventions”, my statistics, as well as the literature published on the subject. I will present the successes and difficulties that led to common results. Furthermore, how the wider community related to the supported persons.

Keywords: prison, faith, support, community, acceptance

Absztrakt

A publikáció célja, hogy felhívja a figyelmet a digitális térben zajló kommunikáció elterjedése miatt kialakult önismereti elakadásokra, melyek jelen esetben pályaorientációs és pályakorrekciós tanácsadás során kerültek előtérbe. Az online felületek térhódítása miatt gyakran visszaszorulnak a közvetlen emberi kapcsolatok. E folyamat sok esetben negatív hatást gyakorol az énképre, megnehezíti az önmegismerést, az önelfogadást, önmagunk meghatározását társas kapcsolatainkban. Az írás egyéni esetek tapasztalatait használja fel, ezek reflexióit közli. Az esetmunka során művészetterápiás eszközöket is használó segítő beszélgetések zajlottak. A beszélgetések érintik az egyén mentális jóllétét, emellett a család, a társas kapcsolatok mintázatai jelentek meg a segítői folyamat során. A művészetterápiás eszközök használatával az egyén megküzdési stratégiáit is feltártuk, illetve a szabad alkotófolyamat hozzájárult a szorongás oldásához.

Kulcsszavak: digitális tér, művészetterápia, karrier-tanácsadás, társas kapcsolatok, önismeret

Be kell vallanom, az alábbiak megírásának kezdetén egy ideig alkotói válságba kerültem. Volt, hogy az az objektívnek tűnő gondolat kerekedett felül bennem, mely szerint a digitális térhódítás pozitívan hat a társadalomra és az egyénekre, hol pedig az, hogy minden, de főként a társas kapcsolatok kezdenek széthullani. Végül a művészet sietett segítségemre, nem először az életemben. Megnéztem a Network című 1976-os amerikai film színházi adaptációját. Az előadás felkavaró volt, mintha hullámvasúton ültem volna. A testemben keletkező érzetek, a bennem feltörő érzések értették meg velem azt a kettősséget, melyet valószínűleg sokan átélünk…

Az online térhódítás önismeretre gyakorolt hatása egyre kézzelfoghatóbbá válik. Részben azért, mert az internet segítségével bárki rengeteg pszichológiai tartalomhoz hozzáférhet. Elárasztanak bennünket a konyhanyelven írt önismereti bölcseletek, a tudományos podcastek, shortsok, reelsek (jelentsen is ez bármit édes anyanyelvünkön) és a tudományosan megalapozott szakmai írások. Segítő szakemberként nagyon örülök, hogy egyre nagyobb figyelmet kap az önismeret fontossága, jelentősége. Ennek terjedésében nagy szerepe van a világháló nyújtotta gyors és gyakorlatilag korlátlan elérhetőségnek. Ugyanakkor az is belátható, hogy felgyorsult világunk információéhségét főként az instant, egy-két perc alatt átolvasható, de leginkább fél szemmel megnézhető videók elégítik ki. Persze ezek is felhívják a figyelmet gyermekkori traumáink feldolgozásának fontosságára, a digitális off jótékony szerepére (mindezt online fórumokon hirdetve) vagy a szexuális problémák megoldási lehetőségeire és az önismeretünk szempontjából fontos számos további kérdésre, melyekről nehéz beszélni.

Tapasztalatom szerint az a nyomasztó trend, mely nagymértékben rombolta mindannyiunk önbecsülését, kezd alábbhagyni. Már a Covid miatt „bezárt” életünk előtt is észrevehető volt, hogy bár az emberek tudják, nem minden igaz, amit látnak a közösségi médiában, azt alapértelmezésként kezelték az életükre vonatkozóan. Úgy tűnt, hogy aki nem posztol kétnaponta valami csodaszép helyről, nem tökéletes a haja, a sminkje, az már nem is része ennek a társadalomnak. Tudtuk, hogy különböző alkalmazásokkal ezt remekül lehet stimulálni, de az agyunkban így is könnyen megindultak az ezekre a vizuális ingerekre adott válaszreakciók. Szerencsére épp azoktól a fiataloktól jött a felmentő sereg, akik ennek a jelenségnek életkoruk miatt talán a leginkább élvezői és elszenvedői: a Z generáció tagjaitól. Közülük kerültek ki azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi problémákra vagy a testpozitív hozzáállásra.

Több mint húsz éve dolgozom a segítés területén, és lassan egy évtizede tartok egyéni foglalkozásokat művészetterápiás eszközök segítségével. Az alkotótevékenység önmagában is oldja a feszültséget, a szorongást, rekreációs hatása mellett katarzist is átélhetünk általa. Segíti a kifejezést, a kommunikációt, önmagunk és mások megértését, valamint támogatja azokat az énfunkciókat, melyek fontosak a konfliktusok uralásához, az érzések megfogalmazásához, kontrollálásához (Farkas, 2009). Az általam tartott egyéni foglalkozások célja, hogy a kliens képessé váljon megfogalmazni, tudatosítani belső elakadásait, jobban megismerje önmagát, kommunikációs képessége fejlődjön a biztonságos, bizalmi légkörben.

Három eset rövid bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a digitális térhódítás kapcsán megjelenő önismereti kérdéseket, esetleges problémákat, a konkrét helyzetben ezekre adott válaszokat, továbblépési lehetőségeket.

Az egyik kliensem pályaválasztási döntés előtt állt, a másik kettő pályakorrekción gondolkodott, és ebben kérték segítségemet. Az alapkérdés mindhárom esetben ez volt: merre tovább?

Tamás tizenhárom éves, hetedik osztályos tanuló. Dávid huszonnyolc éves, egyedülálló fiatal felnőtt. Katalin negyvenhat éves, háromgyermekes anyuka.

Tamás csendes, visszahúzódó fiú. Ennél a korosztálynál a pályaválasztási döntés meghozatalához általában az érdeklődés feltárására helyezzük a hangsúlyt, valamint megkeressük azon képességeket, melyek már most is akár kiemelkedők, és azt is tisztázzuk, még milyen képességeket érdemes fejleszteni. Pályaorientációs beszélgetéseink során több kérdőívet is használtunk, ezek területén Tamás otthonosan mozgott. Pár találkozás után kezdett körvonalazódni előttem, hogy milyen szakmaterület, ágazat állhatna közel hozzá. De ez csak bennem alakult ki… A beszélgetésekből kiderült, hogy szinte semmilyen szakmát nem ismer a valós életből, mivel iskola után hazamegy, tanul, majd a számítógépén játszik, videót néz. Szerencsére szokott kicsit tervezni is 3D-ben. Azt azonban nem igazán tudja, mivel foglalkoznak a körülötte élő felnőttek – akik szintén a gép előtt ülnek. Szívesen néz „autótuningoló” videókat, de azokon nem látja, hogy olajos lenne a készítőjük keze, és főleg nem érzi, hogy a benzinnek, az olajnak szaga van-e, vagy illata – számára. Szereti a főzős videókat is. Barátaival néha kijár a térre focizni. Sokat beszélgetnek. A baj az, hogy mindenki külön-külön, otthonról. Írásban. Csetelve. Egy ideje fontos tisztázandó kérdés klienseimmel, hogy a „sokat beszélünk” kifejezést milyen értelemben is használják. Közvetett vagy közvetlen kommunikáció zajlik-e, élőszóban vagy írásos formában.

Tamás pályaválasztási döntésének meghozatalában segítséget jelentett, hogy montázstechnikával megjelenítette jövőbeni céljait, terveit. Szülei segítségét kérve a valóságban is megnézhette, hogyan is dolgozik egy autószerelő, és kipróbálta magát a konyhában. Korábban szívesen hajtogatott papírból, ezt a szabadidős tevékenységet ismét végzi. Hetedikes lévén még van egy kis ideje, hogy a való világban is (újra) megélje, mi az, ami érdekli, mi az, amiben jó, és mit kell tennie azért, hogy elérje, ami fontos számára, valamint most már tudatosan elkezdje megismerni a különböző szakmákat.

Dávid egy kereskedelmi cégnél kezdett dolgozni könyvelői végzettségével. Elmondása szerint jó a társaság, jóízűen beszélgetnek a kávészünetben, és „elmegy”, amit egész nap csinálnia kell, bár nem érzi úgy, hogy kiteljesedne a munkájában. Sokat beszélgettünk a munkaértékekről. Arról, hogy mi a fontos számára a munkavállalással, a jelenlegi életével kapcsolatban. Hiszem, hogy élethelyzetenként ez sokat tud változni, noha az értékeink, az értékrendünk viszonylagos állandóságot mutat. Dávid megfogalmazta, hogy nagyon sok pénzt szeretne keresni. Ez teljesen elfogadható, hiszen mind örülnénk annak, ha hivatásunk jövedelmező lenne, és ennek segítségével boldog, kielégítő életet élhetnénk. Témánk szempontjából viszont jelentős szerepe van annak, hogy miért is ilyen fontos, sőt a legfontosabb számára ez a munkaérték. Jelenleg nincs párkapcsolata. Régóta próbál párt találni, de a „jó csajok”, akik az egyik fényképmegosztó portálon csodás képeket posztolnak magukról, nem csak a tökéletességükre várnak visszajelzést. Azt is céltudatosan meghatározzák, hogy milyen férfira vágynak. Többek között olyanra, akinek pár millió van a bankszámláján, mert ők szeretnek utazgatni, szeretik a jó éttermeket, a szép és márkás ruhákat, parfümöket. (Itt most nem fejtem ki ezt a témát, mert nagyon messze vinne kliensem pályakorrekciójától.) Tehát Dávidban a pályamódosítási szándék a pártalálás sikertelensége miatt fogalmazódott meg. Beszélgetéseink és az alkotás során sikerült tisztáznia magában, mi fontos számára. Képes volt hosszú távú célokat megfogalmazni, nem csak a munkával kapcsolatban. Végül sikeresen felvételizett egy felsőoktatási intézménybe. Maradt gazdasági területen, hiszen ez továbbra is érdekli, és rendelkezik azon képességekkel, melyek alkalmassá teszik a szakterületen való megfelelésre. Azonban saját értékei és értékrendje tisztázásával párhuzamosan meg tudta fogalmazni párkapcsolati igényeit is. Ezek feldolgozásához verseket használtunk. Az alapvető emberi kapcsolatok mintázatainak költeményekben való megjelenése indirekt módon hat az egyénre, így elkerülhető a túl korai tudatosítás (Antalfai, 2007). Az alkotófolyamat felszabadított olyan érzéseket Dávidban, melyek miatt eddig tehetetlennek, „lecövekeltnek” érezte magát. (A társkereséssel kapcsolatos említett probléma a saját klientúrámban sem egyedi eset. Egy Dávidnál fiatalabb férfi kliensemnél olyan szexuális zavarokat okoztak a világhálón látott elvárások, melyek kezelése nem tartozott a kompetenciámba.)

Katalin azzal keresett fel, hogy szeretne visszatérni a munkaerőpiacra, mivel három gyereke már elég nagy, önállók, „otthon nincs már rám úgy szükség”. Közgazdász végzettsége van, a gyerekek születése előtt sikeres volt a szakmájában, de elmondása szerint nem talál munkát – az ő korában.

A nők gyermekvállaláskor életre szóló döntést hoznak. Persze a férfiak is, csak talán még mindig úgy működik a világ, hogy nagyrészt a nők maradnak otthon a gyerekekkel, ők érzik úgy, hogy akkor kerek egész az élet, ha vannak gyerekeik. A férfiak közül talán kevesebben fogalmazzák meg fiatalkorukban, hogy nem tudnak teljes életet élni, ha nem válnak apává. És úgy tűnik, akkor is életre szóló döntést hoznak a nők, szerencsés esetben a párjukkal, amikor eldöntik, hogy hány gyereket vállalnak, és meddig maradnak otthon velük. Számomra teljes mértékben elfogadható az a döntés is, ha valaki szülés után viszonylag hamar visszatér a munkahelyére, ha az apuka marad otthon, ha főállású anyaként marad otthon az anyuka, ha egy gyermeket vállal(nak), vagy ha sokat, vagy ha úgy dönt(enek), hogy nem vállal(nak) gyermeket. A lényeg az, hogy saját döntésről legyen szó, ne a társadalmi nyomásra vagy társadalmi elvárásra adott válaszról. A társadalom és főként az állam részéről legyen az a feladat, hogy segíti mindegyik utat mind erkölcsi, mind anyagi elismeréssel. És segít, amikor ez az élethelyzet megváltozik. Mert hiszen a gyerekek életkorával a (szülői) szerepek is változnak.

Visszatérve Katalin esetére: beszélgetéseink során feltártuk többek között azt az elhelyezkedést nehezítő körülményt, hogy kliensemnek olyan alacsony az önértékelése, hogy az önéletrajzát sem meri beküldeni. Sok objektív és szubjektív, megélésbeli szempontot is feldolgoztunk. Harmincnégy éves korában született az első gyermekük. Elmondása szerint Katalin akkor érezte úgy, hogy karrierjében elérte, amit szeretett volna, már nem élvezte annyira a munkát, egyre többször érezte úgy, hogy az anyaság mint női szerep nagyon hiányzik az életéből. Tizenkét évet volt otthon, férje támogatta abban, hogy maradjon a gyerekekkel, míg a harmadik kisfiuk is óvodáskorú nem lesz. Élvezte az anyaságot, büszke volt arra, hogy van ideje és türelme kisfiai életkori sajátosságainak „elviseléséhez”. Szívesen végezte a házimunkákat, megszerette a sütés-főzést, kreatív lett a konyhában, sokat fejlődött az időmenedzsmentje. Ez idő alatt észrevette magán, hogy nagyon el tud mélyülni feladatokban. A Covid-járvány alatt a család össze volt zárva, de élvezték, hogy végre többet vannak ötösben. Katalin elmondása szerint ekkor érezték meg, hogy csak a férjének van „valódi” jövedelme. Már ekkor megfogalmazódott, hogy részmunkaidőben, leginkább otthonról végezhető munkát vállal, de nem talált ilyet. Szeretett volna az ismeretségi körétől segítséget, tanácsot kérni, de nem igazán volt ismeretségi köre. Írásom témáját szem előtt tartva a továbbiakban az esetvezetés ezen szálát fejtem ki. Katalin elmondta, hogy azok a kollégák, akikkel szülés előtt együtt dolgozott, már máshol vannak. Azok az anyukák, akikkel beszélgetni szokott az óvoda előtt vagy a játszótéren, szintén nem jártak sehová a Covid miatt bevezetett lezárások következtében. És rájött, hogy az elmúlt években teljesen leépült a kapcsolatrendszere, amely most segíthetett volna neki a munkaerőpiaci reintegrációban. Sokkoló volt számára, ahogyan egy porpasztell alkotásban megjelenítette a kapcsolatrendszerét. Ekkor rajzolódott ki előtte, hogy kapcsolathálózata mennyire beszűkült. Szembesült azzal, hogy a „Mi helyzet? Hogy vagytok?” típusú üzenetváltások nem tarthatnak fenn olyan kapcsolatokat, melyek révén segítséget merne kérni. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetett volna, csak valamiért nem mert. Kiderült, szégyelli magát, lelkiismeret-furdalása van, hogy hosszú ideig nem figyelt oda másokra. És ha ez a kínzó érzés, a szembesülés még nem lenne elég, Katalin azt is megfogalmazta, milyen borzalmasnak látja magát. Megöregedett, a kora miatt bekövetkezett természetes hormonváltozások miatt a ruhái már nem úgy állnak rajta, de nincs miért új ruhát venni. Innentől az önbizalomhiány okait kezdtük feltárni, és kliensemben megfogalmazódott, hogy kisebbrendűnek érzi magát, mert nem olyan „trendi” anyuka. Vele szemben ülve bennem sem az fogalmazódott meg, hogy egy trendi anyukát látok, hanem az, hogy milyen kedves mosolyráncai vannak, hogy milyen jól áll neki a sok ősz hajszál, milyen jó, hogy fejlődött az időbeosztása, holott régebben folyton „meg volt csúszva”, milyen jó, hogy ennyit olvasott a gyerekeinek, milyen fantasztikus dolog, hogy új dolgokban mélyült el… És még sorolhatnám. De őt az bántotta, hogy látta az ismerősei posztjait, akik a párjukkal kettesben posztoltak külföldről, pedig nekik is olyan idős gyermekeik vannak, mint az övéik; elszomorította, hogy megváltozott a teste, mert látta, hogy a vele egykorú ismerősei milyen csinosak. És dühös lett. Dühös a világra, önmagára, mindenre és mindenkire. Ez volt az az energia, amely erőt adott, hogy felhívja régi egyetemi barátnőit, és elmenjenek kávézni. (Persze először csak rájuk írt.) Ez volt az az energia, amely rávilágított, hogy több területen tudott fejlődni a gyerekekkel otthon töltött idő alatt, amit kamatoztathat majd a munkájában. Ezek után tudtunk elindulni azon az úton, amelyen már a tanuláson, az átképzésen lehetett dolgozni.

Mindhárom esetből látható, hogy milyen csalóka lehet a digitális térben való működésünk, életünk, kapcsolataink. Azt hisszük, rengeteg ismerősünk van, vagy a tökéletes párt meg lehet(ne) találni az online térben; mivel sok idő megy el a napunkból a „beszélgetésekkel”; abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy hiteles információkat szereztünk különböző dolgokról – végül pedig a legtöbbször becsapva érezzük magunkat.

Ha az online térből ránk zúduló információkat, vizuális tartalmakat elvárásként fordítjuk le a magunk számára, nehezen vesszük észre saját értékeinket. Ha azzal hitegetjük magunkat, hogy kapcsolatainkat (online) rendszeresen ápoljuk, leforrázva vehetjük észre, hogy e kapcsolatok egy részének nincs megtartóereje. Ha nem szerzünk tapasztalatokat a való életből, nem leszünk képesek arra, hogy olyan döntéseket hozzunk, melyek hatással vannak a valódi életünkre. Ezek az egyéni szinten megnyilvánuló problémák társadalmi szintűvé nőnek (vagy már nőttek). Hiszen az ember társas lény. Az online térben létező közösségek csak átmenetileg képesek kiváltani a közvetlen emberi kapcsolatokat, ha egyáltalán képesek rá. Szükségünk van az érintésre, az illatokra, a másik arcáról, mozdulatairól, bőréről leolvasható nonverbális jelekre. Általában csak ezekkel együtt „érvényes” és érthető a kommunikáció.

Az interneten elérhetők hackerekkel készült interjúk, melyekben megfogalmazzák: az online világban anonim módon akárkik és bármik lehettek. Nem kellett önmaguknak lenniük, és épp olyanok lehettek, amilyenek szerettek volna lenni a valóságban, csak a szorongásuk miatt erre képtelenek voltak.

Azoknak az embereknek, akik nehezen barátkoznak, szoronganak a társas helyzetektől, sokat adhatnak az online közösségek. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy közben még inkább eltávolodhatnak attól, hogy képessé váljanak az online téren kívüli társas kapcsolatok kialakítására. Mint mindenben, az egyensúlyon és a tudatosságon, valamint az önismereten van a hangsúly.

Ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy a technika fejlődése visszafordíthatatlan, s a rengeteg információhoz való hozzáférést a hasznunkra fordíthatjuk, fejlődhetünk általa.

Írásommal az volt a célom, hogy bemutassam, például milyen összefüggések lehetnek a digitális világ és önmagunk megismerése között. A segítő kapcsolat fontos része, hogy támogassuk kliensünket abban, hogy megtalálja a valós problémáját és megoldását. Tamás esete nem egyedi. A pályaválasztás előtt álló fiatalok gyakran már ott elakadnak a döntéshozatalban, hogy nem ismernek szakmákat, így nem is tudhatják, mik közül lehetne választani a személyiségükhöz megfelelő területet. Dávid online térben való működése sem példátlan. A felhasználók nagy százaléka küzd önbizalomhiánnyal a folyamatosan szembejövő, sokszor stimulált tartalmak miatt. Katalin pedig nem az egyetlen anya, aki önként vállalt szülői szerepe miatt beszűkült kapcsolatrendszerről és önbizalomhiányról számol be.

Írásomat egy önvallomással kezdtem, és most önvallomással fejezem be. A bennem dúló ambivalens érzés a digitális kommunikációval kapcsolatban megmaradt, hullámai hol felerősödnek, hol csillapodnak. Következtetésként talán annyit vonok le (a magam számára), hogy próbáljunk minél többször közvetlen kapcsolatban lenni a körülöttünk lévő emberekkel, a természettel és a művészettel.

#Online communication#Changes in social relations#Art therapy#Career

 Correlations between digital communication and self-awareness

Abstract

The purpose of this publication is to draw attention to the blocks of self-awareness caused by the spread of communication on digital platforms, which came into view during career orientation and career correction counselling.

This publication uses the experience of individual case studies and communicates its reflections. During the case work supportive conversations took place, supplemented with art therapy. Conversations concern the individuals’ mental well-being; and besides this, patterns of family and social interactions appear during the supportive sessions. Coping strategies has also been revealed with the use of art therapy methods, while free creative processes contributed to the resolution of anxiety.

The expansion of online platforms is often a detriment to personal interactions. In many cases, this process has a negative effect on self-image, interfering with knowing ourselves, self-acceptance, and also self-definition in our relationships

Keywords: digital ground, art therapy, career guidance, social interactions, self-awareness

Absztrakt

E tanulmány a mentális egészség^[1]Az egyszerűség kedvéért a mentális egészség és mentális jóllét fogalmakat szinonimaként használjuk a tanulmányban, habár a két fogalom jelentéstartalma némileg eltér egymástól. … Részletek és a fizikai aktivitás, testmozgás kapcsolatának vizsgálatára irányul egy olyan időszakban – a koronavírus-járvány miatt elrendelt lezárások idején 2020 tavaszán –, amikor a testmozgás lehetőségei korlátozottak voltak. Az elemzés alapját a „COVID-19 International Student Well-Being Study” keretein belül, a Szegedi Tudományegyetem hallgatói körében (n = 1808) online kérdőív segítségével felvett adatok képezik. A kérdőív egyrészt kitért arra, hogy milyen gyakorisággal végeztek az egyetemisták a koronavírus-járványt megelőzően és a pandémia alatt élénk, illetve mérsékelt testmozgást. Másrészt a Lenore Sawyer Radloff nevéhez fűződő szubjektívdepresszió-skála (CES-D) átdolgozott formájával vizsgálta azt is, hogy a hallgatók körében mennyire voltak jellemzőek a depresszió tünetei. A két terület összefüggései alátámasztják a fizikai aktivitás és a mentális jóllét pozitív kapcsolatát, továbbá rámutatnak, hogy azt más tényezők, például a hallgatók demográfiai és egészségi jellemzői is befolyásolják. A testmozgás és a mentális egészség koronavírus-járvány alatti kapcsolatának vizsgálata támpontot adhat ahhoz, hogy más válsághelyzetekben is felfigyeljünk a fizikai aktivitás és a mentális jóllét kapcsolatának fontosságára.

Kulcsszavak: mentális egészség/jóllét, fizikai aktivitás, koronavírus-járvány, egyetemisták

Az Egészségügyi Világszervezet felhívja a figyelmet, hogy a rendszeres fizikai aktivitás számos egészségügyi előnnyel jár a felnőttek testi és mentális egészsége terén is (WHO, 2020). Többek között az immunrendszer megfelelő működését, a szervezet betegségeknek való ellenállását segíti elő, ahogy erre több kutatás is rámutatott az elmúlt években (Nieman–Wentz, 2019). A fizikai aktivitás mentális egészségre gyakorolt pozitív hatását is számos vizsgálat alátámasztja (Stanton et al., 2014; Paluska–Schwenk, 2000). A koronavírus-járvány miatt 2020 tavaszán világszerte meghozott intézkedések, például a társas távolságtartás elrendelése, a különböző korlátozások és a kijárási tilalom nagy hatással voltak az emberek fizikai és mentális jóllétére is. A vírus terjedésének akadályozását célzó intézkedések következtében a mozgás, illetve a sportolás lehetőségei is csökkentek. Ugyanakkor a pandémia idején a fizikai aktivitást olyan eszköznek tekintették, amely csökkentheti a fertőzésre való fogékonyságot (Halabchi et al., 2020; Nigro et al., 2020). Több tanulmány is megerősítette, hogy elsősorban a mérsékelt fizikai aktivitás csökkentette a fertőzés kockázatát (Forte et al., 2022; Seidu et al., 2021; Wimalawansa, 2020). Ezért sok helyen virtuális sporteseményeket szerveztek, hogy a lakosságot fitten tartsák a lezárások idején is, amikor a szabadtéri mozgás korlátozott volt (Elmagd, 2020). A fizikai aktivitás pozitív hatásai nemcsak a testi, hanem a mentális egészségre is kiterjednek, a rendszeres testmozgás mentális szempontból is fitten tart (Stanton et al., 2014; Paluska–Schwenk, 2000). Azonban a koronavírus-járvány idején a tornatermek, sportcsarnokok és edzőtermek bezártak, illetve a parkok és a szabadtéri sportlétesítmények használata is korlátozott volt. A lezárások és a kényszerű távoktatás miatt különösen a diákok körében csökkent a fizikai aktivitás (Castañeda-Babarro et al., 2020). Az egyetemi hallgatók fizikai aktivitási szokásainak változásával kapcsolatban viszonylag kevés vizsgálat született. Egy spanyol hallgatók körében végzett felmérés rámutatott, hogy mind a mérsékelt, mind az élénk fizikai aktivitásban jelentős csökkenés volt tapasztalható ekkoriban, azonban a női hallgatók a közösségi média segítségével inkább meg tudták tartani testmozgási szokásaikat, és ezeket jobban is élvezték, mint a férfiak (Rodríguez-Larrad et al., 2021). Az Antwerpeni Egyetem által kidolgozott „COVID-19 International Student Well-Being Study” (C19 ISWS) eredményei szintén megerősítették a felsőoktatási hallgatók fizikai aktivitásában a koronavírus-járvány kitörése után, a bezárások idején bekövetkezett változások tényét. Az egyik görög vizsgálat mintájában szereplő egyetemi hallgatókra vonatkozó fő megállapítások szerint az élénk fizikai aktivitás szintje növekedett, azonban a gyakori mérsékelt fizikai aktivitás csökkent (Stathopoulou et al., 2020). A Berni Egyetem hallgatói körében nem volt kimutatható jelentős változás az élénk fizikai aktivitás tekintetében, azonban a mérsékelt fizikai aktivitás itt is csökkent (Rüegg–Eggli, 2020). A Birminghami Egyetem hallgatói esetében is hasonló volt a fizikai aktivitás változásának mintázata (Rabbie-Khan–Biernat, 2021). A magyar hallgatóknál szintén jelentősen csökkent a mérsékelt fizikai aktivitás, ami együtt járást mutatott a mentális jóllétre gyakorolt negatív hatással (Lukács, 2021).

Jelen tanulmányban a mérsékelt és az élénk testmozgás mentális egészséggel való kapcsolatát vizsgáljuk a koronavírus-járvány alatt. Elemzésünkkel arra szeretnénk választ kapni, hogy a hallgatók testmozgásának gyakorisága milyen összefüggést mutat a depresszió szintjével. Továbbá arra is kíváncsiak vagyunk, hogy egyéb szociodemográfiai és egészségügyi jellemzők hogyan befolyásolják ezt az összefüggést. Végül kitérünk a testmozgás gyakoriságában bekövetkezett változás és a mentális egészség kapcsolatára is. Hipotéziseink szerint arra számítunk, hogy a gyakoribb testmozgás hozzájárul a jobb mentális egészséghez, azaz alacsonyabb depressziószinttel párosul.

Adatok és módszerek

Az elemzés alapjául szolgáló adatok a 2020 tavaszán zajló C19 ISWS nemzetközi kutatás magyarországi adatfelvételének keretein belül, a Szegedi Tudományegyetem hallgatói körében (n = 1808) felvett online kérdőívből származnak. A kutatás célja az egyetemi hallgatók koronavírus-járvány alatti jóllétének vizsgálata volt, amely kiterjedt többek között a lakhatási, a tanulási, a kapcsolattartási viszonyok megváltozására, valamint a mentális és fizikai jóllét különböző aspektusaira (Van de Velde et al., 2021). Összesen huszonhét országból vettek részt egyetemek a kutatásban, Magyarországról a Budapesti Corvinus Egyetem, a Debreceni Egyetem, a Miskolci Egyetem, valamint a Szegedi Tudományegyetem csatlakozott (Arnold et al., 2020). A vizsgálat középpontjában a hallgatók fizikai aktivitásának mértéke és a mentális jóllétük közötti összefüggés állt. A következő két kérdés irányult a fizikai aktivitás, testmozgás gyakoriságára:

1. Átlagosan milyen gyakran végzett legalább harminc percen keresztül mérsékelt testmozgást (például kényelmes kerékpározás vagy sétálás)?
2. Átlagosan milyen gyakran végzett legalább harminc percen keresztül élénk testmozgást (például nehéz dolgok emelgetése, futás, aerobik vagy gyors kerékpározás)?

Mindkét kérdés válaszlehetőségei a „(szinte) soha”, „ritkábban mint hetente”, „hetente egyszer”, „hetente többször”, „(majdnem) mindennap” voltak. A válasz két időszakra vonatkozott: „a Covid–19-járvány kitörése előtt”, illetve „az elmúlt hét során”, így a testmozgás intenzitásának^[2]Intenzitáson a testmozgás végzésének gyakoriságát értjük. A vizsgált testmozgás típusa szerint lehet élénk vagy mérsékelt, a végzés gyakorisága szerint pedig magas vagy alacsony … Részletek változását is nyomon lehet követni.

A hallgatók mentális jóllétét a Lenore Sawyer Radloff (1977) által kidolgozott szubjektívdepresszió-skála (CES-D) rövidített, nyolcitemes formájával vizsgálta a kérdőív.^[3]Az itemek az alábbiak voltak: „Kérem, mondja meg, hogy az elmúlt héten milyen gyakran… (1) érezte magát levertnek; (2) érezte azt, hogy mindenhez nagy erőfeszítésre volt szüksége; (3) … Részletek Az elemzés során a nyolc itemre adott válaszok alapján létrehozott összesített változót alkalmaztuk, amelynek magas értékei a nagyobb fokú depressziót jelezték, alacsony értékei pedig a depresszió alacsony mértékét, illetve hiányát jelölték.^[4]Az összesített változó 0 és 24 közötti értékeket vehetett fel.

Eredmények

Depresszióérzet szociodemográfiai tényezők mentén

A depresszió érzete átlagosan a nők körében mutatkozott magasabbnak, a különbség azonban nem volt szignifikáns.^[5]A depresszióskála átlaga: férfi = 9,9302; nő = 10,4236; t = –1,662; p = 0,097. Életkori csoportok szerint azonban szignifikáns eltéréseket találtunk (1. ábra). A huszonöt évesnél idősebbek mentális jólléte a legkedvezőbb a depresszióskálán mérve, őket követik a 17–20 évesek, s a három korcsoport közül átlagosan a 21–24 éves korosztály érte el a legmagasabb értéket. Az „idősebb” egyetemistáknál feltehetően több egyéb faktor, például a biztosabb egzisztencia (hiszen sokan közülük a tanulmányaik mellett már dolgoznak is), a biztosabb családi státusz (többen házasok, gyermeket nevelnek) vagy a rendezett lakhatási viszonyok is közrejátszhatnak a depresszióskála alacsonyabb átlagában Ugyanakkor a 21–24 évesek életében a koronavírus-járvány időszaka felerősíthette a meglévő bizonytalanságokat (például a tanulmányi viszonyok változása, a kapcsolattartás lehetőségeinek beszűkülése, anyagi bizonytalanságok). A legfiatalabb korcsoport pedig a depresszió mértékének szempontjából azért helyezkedhet el a másik két korcsoport között, mert a családi, szülői háttér nagyobb biztonságot nyújthat számukra mind a lakhatás, az anyagi/megélhetési, mind az érzelmi támogatás szempontjából.

1. ábra: Az összesített depresszióskála átlaga korcsoportok szerint

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

A mentális jóllét alakulásában eredményeink szerint fontos szerepet játszik a válaszadók párkapcsolati státusza is. Az egyedülállók depresszióskála-átlaga magasabbnak mutatkozott a párkapcsolatban élőkénél^[6]Az összefüggés szignifikáns: t = 2,474; p = 0,013. (2. ábra).

2. ábra: Az összesített depresszióskála átlaga párkapcsolati státusz szerint

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

Megvizsgáltuk, hogy az egyes életkori csoportok közötti különbségek fakadhatnak-e a korosztályok eltérő párkapcsolati státuszából, azonban azt találtuk, hogy az életkor és a depresszióskála összefüggési mintázata ugyanolyan az egyedülállók és a párkapcsolatban élők körében. Ugyanakkor a párkapcsolati státusz dimenziójának figyelembevételével a különbségek felerősödtek a korcsoportokon belül. A legfiatalabbak körében nem jelent differenciáló tényezőt a mentális jóllét szempontjából a párkapcsolati státusz, a 21–24 évesek és a huszonöt év felettiek körében azonban közel egy ponttal magasabb a depresszió átlaga az egyedülállók körében, mint a párkapcsolatban élők csoportjában (3. ábra).

3. ábra: Az összesített depresszióskála átlagai az egyes korcsoportokban párkapcsolati státusz szerint

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

A mentális jóllét és a fizikai állapot is összefüggést mutatott a mintában. A kérdőív kitért arra, hogy milyen egészségügyi rizikótényezők állnak fenn a megkérdezetteknél. Szerepeltek köztük különböző betegségek, illetve kockázati állapotok (daganatos megbetegedés, cukorbetegség, szívbetegség, magas vérnyomás, immunhiányos állapot, vesebetegség, tüdőbetegség, elhízás). A depresszióskála átlaga azok körében mutatkozott magasabbnak, akik ki voltak téve legalább egy egészségi kockázatnak (4. ábra).

4. ábra: Az összesített depresszióskála átlaga az egészségi kockázatok fennállása szerint

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

Depresszióérzet és fizikai aktivitás

A kérdőív kétfajta testmozgás végzésének gyakoriságát vizsgálta: a legalább harminc percig tartó mérsékelt (például séta) és élénk (például futás) testmozgásét. Hipotézisünk szerint azok, akik a koronavírus-járvány alatt gyakrabban végeztek akár mérsékelt, akár élénk testmozgást, kedvezőbb mentális állapotban voltak, azaz körükben alacsony volt a depresszió mértéke. Mind az élénk (5. ábra), mind a mérsékelt (6. ábra) testmozgás esetében kirajzolódik, hogy ahogyan nő a fizikai aktivitás gyakorisága, úgy csökken a depresszió mértéke.^[7]Az összefüggés mindkét változó esetében szignifikáns. Az ANOVA-teszt eredményei a mérsékelt testmozgás vonatkozásában: F = 17,907; p = 0,00; az élénk testmozgás tekintetében: F = … Részletek Azoknak a hallgatóknak, akik a koronavírus-járvány ideje alatt szinte soha nem végeztek legalább harminc percig sem mérsékelt, sem élénk testmozgást, a depresszióskálán mért átlaga 11 feletti. Azok, akik csak heti egyszer végeztek ilyen aktivitást, 10,5-es átlagot értek el a depresszióskálán. A heti többször testmozgást végzők összesített depresszióskálán mért átlaga mindössze 9,5 volt.

5. ábra: Az összesített depresszióskála átlaga az élénk testmozgás végzésének gyakorisága szerint a koronavírus-járvány alatt

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

6. ábra: Az összesített depresszióskála átlaga a mérsékelt testmozgás végzésének gyakorisága szerint a koronavírus-járvány alatt

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

Adataink alapján tehát együtt járás mutatkozik a gyakrabban végzett testmozgás és a depresszió alacsonyabb szintje között, ami egybecseng korábbi kutatások eredményeivel.

A fizikai aktivitás hatása a depresszió szintjére

Annak érdekében, hogy tisztább képet kapjunk a testmozgás végzésének gyakorisága és a depresszió mértékével mért mentális jóllét összefüggéséről, lineáris regressziós modelleket alkalmaztunk. A két modellben egyrészt az élénk és a mérsékelt testmozgásnak a depresszió szintjére kifejtett hatását vizsgáltuk oly módon, hogy kontrollváltozók bevonásával egyéb befolyásoló tényezők hatását kiszűrtük az összefüggésből. A regressziós modellekben kontrollváltozóként vontuk be a párkapcsolati státuszt, az életkori dimenziót és valamely egészségügyi rizikótényező fennállását.

Az élénk testmozgás végzésének viszonylatában az látható, hogy a párkapcsolati státusz, az egészségi kockázat fennállása és az életkor hatásától függetlenül azon hallgatóknak, akik a koronavírus-járvány idején valamilyen rendszerességgel legalább harminc percig tartó élénk testmozgást végeztek, 1,3-del csökkent a depresszióskálán mért átlaguk azon hallgatókhoz képest, akik soha nem végeztek ilyen jellegű fizikai aktivitást (1. táblázat).

1. táblázat: Az élénk testmozgás gyakoriságának hatása a depresszió szintjére

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

A mérsékelt testmozgás vonatkozásában is hasonló összefüggés rajzolódik ki (2. táblázat). A koronavírus-járvány idején valamilyen rendszerességgel legalább harminc percig tartó mérsékelt testmozgást végző hallgatók depresszióskálán elért pontszáma – a párkapcsolati státusz, az egészségi kockázat megléte és az életkor hatásától függetlenül – átlagosan 1,1-del alacsonyabb azon társaikénál, akik egyáltalán nem végeznek ilyen testmozgást.

2. táblázat: A mérsékelt testmozgás gyakoriságának hatása a depresszió szintjére

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

A testmozgás intenzitásának változása és a mentális jóllét

Eddigi eredményeink rámutattak, hogy a nagyobb intenzitású, gyakrabban végzett mérsékelt vagy élénk testmozgás a koronavírus-járvány alatt a hallgatók körében pozitívan befolyásolta a mentális jóllétet. A kérdőív kitért arra, hogy a hallgatók mennyi testmozgást végeztek a koronavírus-járvány kitörése előtt és a járvány idején. Ebből megállapítható, hogy a koronavírus-járvány során többet, kevesebbet vagy ugyanannyi testmozgást végeztek-e, mint korábban. A testmozgás változása mögött meghúzódó mintázatokat, összefüggéseket egy korábbi tanulmányunkban összegeztük (Vincze, 2022). A fizikai aktivitás változása és a depresszióskála összevetése alapján közelebb kerülhetünk a testmozgás és a mentális jóllét kapcsolatához. Vajon a gyakoribb testmozgás vagy a változatlan gyakoriságú testmozgás járul hozzá a mentális jólléthez? Ennek vizsgálatához összegeztük a hallgatók válaszait arra vonatkozóan, hogy a koronavírus-járvány előtt és alatt milyen gyakran végeztek harminc percen át tartó élénk, illetve mérsékelt testmozgást. Ily módon öt kategóriát különböztettünk meg a testmozgás gyakoriságának változására vonatkozóan. Az első kategóriába azok tartoznak, akik a koronavírus-járványt megelőzően gyakrabban végeztek testmozgást, mint a járvány alatt, az ő testmozgásuk intenzitása tehát csökkent. A második, harmadik és negyedik kategóriába azok kerültek, akik ugyanolyan gyakran mozogtak a koronavírus-járvány előtt, mint alatta, tehát változatlan a testmozgásuk gyakorisága. Azonban különbséget tettünk köztük az alapján, hogy a változatlan gyakoriság milyen intenzitást jelentett. Hiszen vannak köztük, akik korábban és a koronavírus-járvány alatt is keveset mozogtak (kevesebbszer mint hetente), tehát ennek intenzitása alacsony volt; vannak, akik közepes intenzitással, hetente körülbelül egyszer végeztek testmozgást, és végül ott vannak azok, akik korábban és a pandémia alatt is magas intenzitással, hetente többször vagy szinte mindennap végeztek testmozgást. Az ötödik kategóriát azok képezik, akik növelték fizikai aktivitásuk gyakoriságát a koronavírus-járvány idején, azaz többször mozogtak, mint a Covidot megelőzően.

Ha megvizsgáljuk a depresszióskála átlagait az egyes kategóriák mentén, tisztább képet kaphatunk a testmozgás intenzitása és a mentális jóllét kapcsolatáról. Mind az élénk (7. ábra), mind a mérsékelt testmozgás (8. ábra) tekintetében hasonló mintázatú összefüggés rajzolódik ki a depresszióskála átlagaira vonatkozóan az egyes kategóriákban. A depresszióskála átlaga azok körében mutatkozik a legmagasabbnak (élénk testmozgás: 11,21; mérsékelt testmozgás: 11,01), akik a koronavírus-járvány alatt kevesebbet mozogtak, mint megelőzően. Majd a következő három kategóriában, azon hallgatók körében, akiknek nem változott a fizikai aktivitási gyakoriságuk, azonban más intenzitással végeztek testmozgást, fokozatosan csökkent a depresszióskála átlaga az alacsony intenzitással végzett testmozgástól a magas intenzitással végzett testmozgás felé haladva. Azon hallgatóknak, akik a koronavírus-járványt megelőzően is hetente többször vagy akár mindennap végeztek harminc percig tartó élénk vagy mérsékelt testmozgást, közel 2 ponttal alacsonyabb (élénk testmozgás: 8,93; mérsékelt testmozgás: 9,25) a depresszióskálán mért átlaga, mint azoknak, akik csökkentették a testmozgásukat. Érdekes azonban, és talán meglepő eredmény, hogy azon válaszadók körében, akik növelték a testmozgásuk intenzitását, a depresszióskála átlaga körülbelül 1 ponttal magasabb (élénk testmozgás: 10,08; mérsékelt testmozgás: 10,05) azok átlagánál, akik a koronavírus-járvány előtt is magas intenzitással mozogtak.

7. ábra: Az összesített depresszióskála átlagai az élénk testmozgás gyakoriságának változása szerint

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

8. ábra: Az összesített depresszióskála átlagai a mérsékelt testmozgás gyakoriságának változása szerint

Forrás: C19 ISWS 2020, saját szerkesztés

Ez az összefüggés arra enged következtetni, hogy a mentális jóllétre kifejtett pozitív hatás nagyobb mértékben függ a kitartó, hosszabb ideje gyakran végzett testmozgástól, mint a fizikai aktivitás növelésétől. Ugyanakkor egy másik magyarázat is adódhat a kapott összefüggésre vonatkozóan. Elképzelhető, hogy azért mutatkozik pozitív összefüggés a változatlan, magas intenzitású testmozgás és a depresszióskála alacsonyabb átlaga között, mert azok végeznek gyakrabban élénk vagy mérsékelt testmozgást, akiknek a mentális állapota jobb. Ebben az esetben fordított ok-okozati viszonyt feltételezhetünk a két változó között. A testmozgást csökkentők magas depresszióskála-átlaga és a testmozgást növelők valamelyest alacsonyabb átlaga mégis azt a kapcsolódást támasztja alá, hogy a testmozgás hat a mentális jóllétre. Feltételezhetően mindkét mechanizmus közrejátszik a két változó kapcsolatában, azaz a mentális állapot meghatározza a testmozgás gyakoriságát, és a testmozgás gyakorisága kihat a mentális állapotra.

Összegzés

Jelen elemzésben azt vizsgáltuk meg, hogy a fizikai aktivitásnak és a mentális egészségnek a szakirodalomban is kimutatott pozitív kapcsolata egy válsághelyzetben, a koronavírus-járvány ideje alatt, amikor is a testmozgás lehetőségei korlátozottak voltak, hogyan alakult, és milyen tényezők befolyásolták. Azt feltételeztük, hogy ebben a helyzetben a gyakoribb testmozgás fokozottan pozitívan hat a mentális jóllétre, egyfajta kompenzációként működik a mentális állapotot negatívan befolyásoló hatásokkal szemben, amilyen a bezártság, a társas távolságtartás, a bizonytalanság és a fertőzéstől való félelem.

A szegedi egyetemi hallgatók körében végzett adatfelvétel eredményei alátámasztották a hipotézisünket, miszerint minél gyakrabban végez valaki akár élénk, akár mérsékelt testmozgást, annál alacsonyabb a depressziószintje. Kimutattuk azt is, hogy a mentális egészség a depressziószinttel mérve függ az életkortól: a huszonöt évesnél idősebb hallgatók körében volt tapasztalható alacsonyabb depresszióátlag, míg a mentális jóllét tekintetében leginkább veszélyeztetett csoportot a 21–24 éves korosztály alkotta. Feltehetőleg ebben a korcsoportban kumulálódhattak a tanulmányok végzésével, befejezésével, a lakhatással és a társas viszonyokkal kapcsolatos bizonytalansági faktorok.

Az életkor mellett fontos befolyásoló tényezőt jelentett a mentális jóllétre vonatkozóan a párkapcsolati státusz. A párkapcsolatban élő hallgatók körében alacsonyabb depressziószint volt kimutatható, mint az egyedülállók között. Ugyanakkor nem csupán demográfiai tényezők, hanem a fizikai egészségi állapot is befolyásolta a mentális egészséget. Azon hallgatók, akiknél fennállt legalább egyféle egészségi kockázat, betegség, magasabb depresszióátlagot értek el, mint azok, akiknél nem állt fenn ilyen kockázat vagy probléma. Lineáris regressziós modellek segítségével kimutattuk, hogy a testmozgás gyakorisága és a mentális jóllét pozitív kapcsolata akkor is fennáll, ha az összefüggésből kiszűrjük az életkor, a párkapcsolati státusz és a fizikai egészség hatását. Úgy tűnik tehát, hogy meghatározó összefüggésről van szó.

Hogy világosabb képet kapjunk a két változó kapcsolatáról, megnéztük, a testmozgás gyakoriságában bekövetkezett változás a koronavírus-járvány előtti állapothoz képest milyen összefüggést mutat a mentális egészséggel. Érdekes eredményre jutottunk, hiszen az rajzolódott ki, hogy nem a növelt gyakoriságú testmozgás eredményezi a legalacsonyabb depressziószintet, hanem a hosszabb ideje jellemző, heti többszöri – élénk vagy mérsékelt – testmozgás. A mentális egészség szempontjából egy olyan válsághelyzetben, mint amilyen a koronavírus-járvány időszaka is volt, leginkább a rendszeres, kitartó, hetente többször legalább harminc percig végzett testmozgás jelent előnyt.

A kapott adatok alapján a fizikai aktivitás és a mentális egészség ok-okozati kapcsolatát nem tudtuk feltárni, azonban eredményeink arra engednek következtetni, hogy kölcsönhatás áll fenn a két változó között, azaz a mentális egészség befolyásolja a testmozgás gyakoriságát és intenzitását, a fizikai aktivitás pedig a mentális jóllétet. Ezért fontos kiemelni mind a fizikai, mind a mentális egészség fenntartása szempontjából a minél gyakoribb testmozgás, illetve fizikai aktivitás szükségességét, hiszen egy válsághelyzetben is ezzel biztosítható, hogy ép testben ép lélek lakozzék.

Healthy mind in a healthy body during times of epidemics

Investigating the link between physical activity and mental health during the coronavirus pandemic among higher education students

Abstract

The study aims to examine the relationship between mental well-being and physical activity and at a time – during the period of lockdowns due to the coronavirus epidemic in spring 2020 – when opportunities for physical activity were limited. The analysis is based on data from the ‘COVID-19 International Student Well-Being Study’, an online questionnaire survey of students (N = 1808) at the University of Szeged. On the one hand, the questionnaire asked about the frequency of moderate and vigorous physical activity of the students before and after the coronavirus outbreak. It also looked at the prevalence of symptoms of depression among students. The correlations between the two domains support a positive association between physical activity and mental well-being and suggest that other factors, such as student demographics and health characteristics, also influence this relationship.

Keywords: mental health/well-being, physical activity, coronavirus pandemic, higher education students

Absztrakt

 A tudományos megközelítés mellett a művészet is rátalált korunk egyik fontos társadalmi jelenségére, az elöregedő társadalommal kapcsolatos problémakörre, és annak mozgatórugóit a saját eszközeivel igyekszik feltárni, egyre több műalkotásban. A filmművészetben több komoly elismerést is megszerző mozgókép járja körbe a mentális hanyatlás, kognitív leépülés emberi oldalát, és ezek körében Az apa és a Megmaradt Alice-nek című műveket vettük górcső alá, hogy a segítségükkel kapjunk választ a kérdésre: megmarad-e az én a személyiséget alkotó mentális váz leépültével?

 Kulcsszavak:  demencia, Alzheimer, leépülés, otthonápolás, lelkiszegények, kognitív hanyatlás, filmművészet

Gyerekként zavarba ejtett és értetlenül álltam a Hegyi beszéd kezdő sorait hallva: mit is jelenthet az, hogy a „lelki szegények boldogok”? Mit kell érteni a „lelki szegénység” és mit a „boldogság” alatt? Azóta részben választ kaptam ezekre a kérdésekre, de a dilemma újra szembejött velem, mikor elkezdtem beleásni magam az öregedés, a demencia problémakörébe és annak egyik fő kiváltójával, az Alzheimer-kórral kapcsolatos ismeretekbe.

A tudományos munkák tanulmányozását követően a művészethez fordultam segítségért, és két, Oscar-díjjal is honorált filmalkotás segítségével folytattam a töprengést arról, lehet-e boldogságról beszélni azok esetében, akik már értelmükkel nem fogják fel, kik is saját maguk valójában. Van-e még személyiségük, és szükséges-e egyáltalán ÉN ahhoz, hogy a Mindenhatóhoz kapcsolódjunk?

A harmadik évezred első évtizedeiben mindinkább tapasztalható a társadalmunk elöregedése, s ez egyre több, az idősödéssel kapcsolatos alkotás létrejöttét segítette elő. Erre ébredtem rá, mikor elkezdtem számbavenni a demenciával kapcsolatos filmeket, és megtapasztaltam a téma szinte kimeríthetetlen voltát.

Magyarországon is több jelentős dokumentumfilm, de számos játékfilm is készült az idősödés problémáiról (ki kell emelnem, még ha a múlt században készült is, a Makk Károly rendezte, a Cannes-i Filmfesztiválon díjnyertes Szerelem című alkotást) , a teljesség igénye nélkül a 2000-es évek jegyzik az „Anyám és egyéb futóbolondok a családból”, az „Unoka” és a személyes orvosi tapasztalatait filmtekercsre vetítő Vámos Zoltán filmjét, a „Gyémánt út porát”.

Jelen írásomban végül is két amerikai film elemzése mellett döntöttem, amelyek párba állíthatóak a téma közelsége és mégis más-más oldaltól történő megközelítése révén: a „Still Alice” ( „Megmaradt Alice-nek” ) 2014-ben készült és hozta el a főszerepet játszó Julianne Moore számára az Oscar-díjat, illetve a „The Father” ( Az apa ) szintén a főszereplő lenyűgöző alakításáért ehhez a szoborhoz juttatta Anthony Hopkinst 2021-ben.

A két film összehasonlítása során elengedhetetlen, hogy a tartalmat is érintsem és taglaljam, ezért innentől az elemzésem spoilereket ( cselekményleírásokat) tartalmaz! 

Két teljesen különböző karakter, két egészen más feldolgozás, mégis egymáshoz hasonlóan a művek középpontjában a tudatos ént és egyben a világgal való kapcsolatot elvesztő személy áll.

A korábban készült film főszereplője, Alice Howland középkorú, a szakmája csúcsára jutott, a Harvardon tanító nyelvész professzornő, aki egyik napról a másikra az Alzheimer-kór gyorsan és végzetesen előretörő változatának tüneteit észleli magán. Néhány hónap leforgása alatt elveszti munkahelyét, briliáns kognitív képességeit, tudását arról, ki is volt korábban, míg végül a saját magáról való gondoskodás, önellátás is akadályt jelent már számára, és a korábban három gyermeket felnevelő családanya, nagymama teljes gondozást igénylő „kisdeddé” válik.

Ezzel szemben Az apa főhőse, Anthony jóval idősebb – 80 év körüli – férfi, aki egyedül éli kényelmes, polgári életét londoni lakásában, mígnem a demencia egyre erősebben eluralkodik tudatán, és az agy elhomályosodásának útvesztőibe minket is magával visz.

Míg Alice korábbi életéről számos utalás, visszaemlékezés, videó nyomán kaphatunk képet, az Apa sorsát csak saját – emlékezés ködébe vesző – megnyilvánulásai alapján sejthetjük; annyi bizonyosan tudható, hogy értelmiségi, nagyfokú intelligenciával, a művészetek iránti fogékonysággal rendelkező szereplőről van szó.

A magasfokú kognitív képességeken túl még egy közös vonás akad a múltjukban: mindketten elszenvedtek egy súlyos veszteséget – Alice édesanyját és testvérét tragikus balesetben, az apját annak alkoholizmusa következtében vesztette el, míg az Apa ( Anthony ) egyik lánygyermekének halálát kellett hogy túlélje.

Talán mindkét esetben a múlt ezen nyomasztó emlékei is hozzájárulnak ahhoz, hogy a feledés enyhet adó ködébe burkolózzanak, tudatosan ugyanakkor mindketten láthatóan az ész emberei, akik az agy fölötti uralom elvesztésével a személyiségük legfőbb tartóelemétől búcsúznak – amennyire ennek még egyáltalán tudatában vannak.

Mindketten eljutnak ahhoz a kérdéshez: „Ki is vagyok én valójában?” ( Az Apa utolsó jelenetében Anthony kérdezi ezt az őt ellátó nővértől, a Still Alice főszereplője pedig férjének mondja az elhomályosodás előrehaladott fázisában, mikor az megmutatja neki volt munkahelyét, a Columbia egyetemet: „Valaki azt mondta, hogy nagyon jó tanár voltam”).

Míg a Still Alice a hagyományos, lineáris narratívát viszi végig a történeten, és így a családtagok, a külvilág szemszögén keresztül, objektíven látjuk az eseményeket ( és hozzáteszem: elsősorban női gondolkodásmód szerint, hiszen a cselekményt alapját adó művet szintén egy női író –Lisa Genova– vetette papírra ), addig az Apa egy egykor nagyon is határozott és racionális – saját bevallása szerint nagyon intelligens ) férfi időben, térben elvesző érzékeléseibe vezet be bennünket. A főszereplővel együtt mi is elveszítjük a fonalat: hol vagyunk, mi történik, és az milyen következményekhez vezet – és egyáltalán, kik életünk szereplői?

Anthony számára pár támpont ad már csak biztonságot, kapaszkodót. Sarkalatos ponttá válik a lakása, amelynek bár a beosztása állandó, de berendezése a mű során újra meg újra átváltozik, egyes jelenetekben pedig mind üresebb lesz – szimbolizálva az összekuszálódott, kiüresedett tudatát. Másik fő motívum a filmben az órája, annak megléte ( egyre félti, rejtegeti és  meggyanúsítja a környezetét annak ellopásával) , s ennek szerepét az utolsó jelenetben így magyarázza: „Ez az egész ügy a lakással…egy helyem sincs többé, ahol lehajthatom a fejem…de tudom, hogy az órám a csuklómon van. Ezt még tudom. Az utazásra…”

És énjének elvesztéséről végül ezt mondja: „úgy érzem, mintha minden levelem elhullajtanám…”

Anthony erős, domináns karakterét az énje széthullása során is tapasztaljuk: ragaszkodik hozzá, hogy el tudja látni magát, képes az önálló életvitelre, és következetesen elutasít minden segítséget. Ugyanakkor egyes érzelmileg megterhelő momentumokból kimenekül, ezeknek valódi lefolyását csak sejthetjük, mert több formában újrajátssza azokat, és saját szemszögéből árnyalja a legsötétebbre ( paranoid tévképzetei jellemző vonásai az Alzheimer-kórnak: az órájának ellopása, a lakásának lánya általi elorzása, a veje támadó viselkedése, sőt, a gyermeke gyilkossági kísérlete, míg ő az ágyában fekszik ), mindenhol ellenséget keresve, hogy így is bizonyítsa: okosan átlát az ellene irányuló összeesküvésen – ugyanakkor képzelt vagy tudatában átalakított szereplőkkel beszél, hadakozik. Dührohamok és felfokozott hangulat váltja egymást a jelenetekben, az indulatszabályozás hiánya is a gyermekkori állapotot idézi – akárcsak a zárójelenetben az édesanyja utáni zokogás. Egyedül a zene képes megnyugvást hozni az ellenséges és érthetetlen külvilággal szemben, és a drámai csúcspontok felerősítéséhez a komolyzene, az opera nyújt segítséget ( a Bellini által írt Normából a Casta Diva áriája hangzik fel – amelyben a főhősnő a Hold istennőjéhez fohászkodik, hogy hozza el a Földre is az égi békét, illetve a filmen átvonuló másik motívum Purcell Artúr király operájából a „Milyen hatalmad van neked?” szövegű rész, ami a téli dermedtséget, az ez elleni hiábavaló küzdelmet adja át nekünk zenei formában ).

Míg az Apa a művészet erejével harcol tudatának felbomlása ellen, addig a nyelvészprofesszor Alice a tudományt, a technikát próbálja maga mellé állítani a harcban, számítógépét, telefonját használva – míg el nem veszti ezt a támpontot is. Racionális énjének felbomlását leginkább kisebbik lánya tudja elfogadni, akivel korábban annak irracionális, érzelmi alapú döntései miatt számos vitája volt, mégis ő az, aki kitart az anyja mellett a legvégéig, már nem az értelem megtartásáért hadakozva, hanem a másik, emberi oldalát látva a teljes elgyengülés állapotáig.

Alice csillogó szellemének utolsó felragyogása, mikor egy Alzheimer konferencián az általa több nap alatt megírt szöveg felolvasását úgy viszi végbe, hogy kijelölő filccel húzza át az elhangzott szavakat, hogy ne ismételje meg az egyszer már kimondottat.

Ebben hangzik el a film egyik kulcsmondata: „Nem tudom, hol vagyok, vagy nem ismerem fel magam a tükörben. Mikor nem leszek már önmagam? Az agyamnak az a része, amelyik az éntudatomért felelős, vajon az is a betegség prédájává válik? Vagy az identitásom túlmutat az idegsejteken, a fehérjéken, a DNS hibás molekuláin? A lelkem, a szellemem vajon immunis-e az Alzheimerre? Hiszem, hogy igen.”

A film végkicsengése, hasonlóan az Apáéhoz, ennek megfelelően ad választ az engem foglalkoztató kérdésre: ahol az elme, az értelem már csődöt mond, még mindig marad valami, ami az érzelmeken keresztül kapcsolódni képes valami magasabb rendű értékhez. Alice, mikor már teljesen vegetatív állapotban kisebbik lánya felolvasását hallgatja, aki az Angyalok Amerikában című drámából szaval neki, a mű legfőbb mondandóját így foglalja össze válaszul  Lydia kérdésére, miről is mesélt neki: „A szeretetről”.

A könyv írója, Lisa Genova saját személyes családi tapasztalatai alapján beszélt egy TED talk során az Alzheimer-kór jelentéséről, feldolgozásáról. Akkor ezt mondta: „Az érzelmi memóriádat nem veszted el. Továbbra is képes leszel megérteni a szeretetet és örömet. Lehet, hogy nem emlékszel arra, mit mondtam öt perccel ezelőtt, de arra továbbra is emlékszel, milyen érzéseket keltettem benned. És te több vagy annál, mint amire emlékezni tudsz.”[1]

A Biblia pedig arra emlékeztet – számomra ezen helyzetre is alkalmazhatóan: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3).

Isten országában az idő, amely a tudatunk műve, az én, amelyet az általunk megélt események emlékei adnak, már nem számítanak. Ami számít, az a megnyílás, magunk átadása egy nálunk felsőbb erőnek. A lelki szegénység boldogsága?

[1] https://www.ted.com/talks/lisa_genova_what_you_can_do_to_prevent_alzheimer_s/transcript?language=hu