Absztrakt

Tanulmányomban idős fogvatartottak számára vezetett csoportfoglalkozások tapasztalatait mutatom be. A kétheti rendszerességű alkalmak középpontjában irodalmi szövegek olvasása áll, amely az önreflexió és a párbeszéd kiindulópontjaivá válhat. A résztvevők gyakran fogalmazták meg, milyen nehézséget jelent számukra, hogy életük késői szakaszában kerültek börtönbe, illetve hogyan próbálnak mégis értelmet találni a mindennapjaikban. A beszélgetésekben visszatérő témaként jelent meg a családi kapcsolatok hiánya, a testi és szellemi hanyatlás, valamint a múlt és jelen közötti feszültség. Az irodalmi anyagok feldolgozása segítette a személyes élettörténetek megosztását, illetve a veszteségek és az életút újraértelmezését. A csoportok tapasztalatai arra utalnak, hogy a beszélgetésalapú foglalkozások börtönkörnyezetben hozzájárulhatnak a mentális és társas funkciók, illetve az identitás és a méltóság megőrzéséhez, amely szempontoknak az idősekkel kapcsolatos „reintegrációs törekvésekben” központi szerepet kell kapniuk.

Kulcsszavak:büntetés-végrehajtás, időskorú fogvatartottak, reintegráció, irodalom- és művészetterápia, terepkutatás

DOI: 10.56699/MT.2026.3.8

Miközben a Semmi című regényt (Teller, 2024) elemeztük az időskorú fogvatartottak foglalkozásán, Zsolt az alábbi kérdést tette fel: „Vajon az ítélet a halálos ítéletem lesz-e?”. Annak ellenére, hogy a felvetés a konkrét irodalmi műhöz kapcsolódott, a lehető legpontosabban fogalmazta meg a problémát, amelyet rendszeresen érintettünk a csoporttagokkal: hogyan tehető értelmessé a börtönbüntetés ideje, amikor a szabadulás lehetősége az életkor, illetve a testi gyengeség és fogyatékosság következében sokak számára bizonytalanná vált? Ha a büntetés nem a jövő felé nyitott, átmeneti életszakasz, mégis mi adhat jelentést az itt töltött időnek?

A börtönnépesség alakulásában az elmúlt évtizedekben világszerte növekedési tendencia figyelhető meg, amelyen belül különösen hangsúlyossá vált az időskorú fogvatartottak számarányának emelkedése (Juhász, 2012; Fekete–Somogyvári, 2016). A jelenség hátterében több tényezőt is megragadhatunk: a társadalmak általános elöregedése a börtönnépességben is tükröződik, mindemellett pedig figyelembe kell vennünk a büntető igazságszolgáltatás működésének változásait is. A vonatkozó szakirodalom kiemeli a hosszabb időtartamú szabadságvesztések gyakoribbá válását, a feltételes szabadlábra helyezés korlátozottabb alkalmazását, valamint azt a tendenciát, hogy korábban elkövetett bűncselekmények miatt egyre több ember kerül börtönbe késői életkorban (Crawley–Sparks, 2011; Codd, 2019).

Az időskorú fogvatartottak létszámának növekedése sajátos kihívásokat jelent a büntetés-végrehajtás számára. Noha az intézetek általános működése alapvetően fiatalabb, fizikailag egészséges és aktív fogvatartottakra épít, az idősebbek új típusú szükségleteit a börtönöknek ugyancsak ki kell elégíteniük. Az idős fogvatartottak körében nemcsak krónikus testi betegségek, hanem mentális problémák is gyakrabban fordulnak elő (Juhász, 2012; Dawes, 2009). A nehézségek másik csoportja – az egészségügyiek mellett – inkább társas és intézményi természetű: gyakori a kapcsolatok megszakadása, az izoláció, valamint a munkából és a reintegrációs programokból való kiszorulás, amely fokozza a marginalizációt, és tovább mélyíti a pszichés zavarokat (Dawes, 2009).

Az időskorúak sokrétű, heterogén problémái a büntetés-végrehajtás számára elsősorban elhelyezési és szervezési dilemmák formájában jelennek meg. Az életkori sajátosságokhoz igazodó, szeparált részlegek kialakítása egyes esetekben megoldást jelenthet, ugyanakkor a túlzott elkülönítés a társas izoláció további erősödéséhez vezethet. Ezzel szemben a fiatalabb fogvatartottakkal történő közös elhelyezés növelheti a fizikai és pszichés kiszolgáltatottság kockázatát, különösen gyengébb állapotú idősek esetében (Crawley–Sparks, 2011; Codd, 2019).

Az említett tendenciákkal összefüggésben az elmúlt években a hazai büntetés-végrehajtásban is megjelentek az időskorú férfi fogvatartottak szükségleteire reagáló intézményi megoldások (az elhelyezésükre szolgáló speciális részlegek). Klinikai szakpszichológusként 2025 júniusától kétheti rendszerességgel vezetek irodalom- és művészetterápiás foglalkozásokat egy vidéki intézet időskorú csoportjában. Ezek során a közös olvasás, illetve a kreatív alkotófeladatok az önreflexió erősítését, az élettörténeti narratívák újraalkotását és a csoportos párbeszéd elindítását szolgálják. A munkám során kirajzolódó tapasztalatok nemcsak az időskorúak élethelyzetében megjelenő pszichológiai és egzisztenciális kérdésekhez vihetnek közelebb, hanem segíthetnek kidolgozni az elítélt személyekkel való foglalkozás során hasznosítható „jó gyakorlatokat” is. A következőkben röviden áttekintem az időskorú fogvatartottak kezeléséhez kapcsolódó reintegrációs törekvéseket, ezt követően pedig saját munkám legfontosabb tapasztalatait ismertetem.

IDŐSKORÚ FOGVATARTOTTAK, REINTEGRÁCIÓS TÖREKVÉSEK – SZAKIRODALMI ÖSSZEGZÉS

Az „időskor” meghatározása a büntetés-végrehajtási szakirodalomban nem egységes. Míg a gerontológiai kutatások többnyire a hatvanötödik életévétől tekintik idősnek az egyént, addig a börtönkutatásokban, illetve az intézetek gyakorlatában gyakran már az 50–55 év feletti fogvatartottakat is ebbe a kategóriába sorolják (Crawley–Sparks, 2011; Codd, 2019). Ennek egyik oka, hogy a fogvatartotti populáció biológiai és egészségi állapota rendszerint kedvezőtlenebb, ezért az öregedéssel összefüggő problémák náluk korábban jelentkezhetnek. Ezt támasztják alá egy amerikai büntetés-végrehajtási intézet időskorú fogvatartottak számára kialakított részlegén végzett saját megfigyeléseim is, ahová esetenként már az ötvenedik életévüket betöltött fogvatartottak is felvételt nyertek.

Az időskorú fogvatartottak reintegrációja a büntetés-végrehajtási tevékenységek egyik legkevésbé kidolgozott területe. Az intézményi megoldások jelentős része elsősorban strukturális jellegű, idetartozik például az idősek számára kialakított részlegek létrehozása, valamint az egészségügyi és gondozási szolgáltatások bővítése. Az említett válaszok elsősorban az időskorral együtt járó fizikai és egészségügyi problémákra reagálnak, és bár a reintegráció feltételeit is befolyásolják, a szakértői vizsgálatok gyakran kritikával illetik őket. A börtönrendszerek a fentiek értelmében „medikalizálják” az öregedést, vagyis elsősorban egészségügyi problémaként kezelik, miközben háttérbe szorulnak a társadalmi, kapcsolati és identitásbeli dimenziók (Humblet, 2026).

A klasszikus értelemben vett reszocializáció – amely a szabadulás utáni életre való felkészítésre épít – az időskorúak csoportjában sok esetben nem vagy csak korlátozottan értelmezhető. Azok esetében, akik hosszú vagy életfogytiglani büntetésüket töltik, illetve időskorban kaptak ítéletet, a reintegráció alapvetően nem a „visszatérés”, hanem az adott élethelyzet elfogadása, illetve a megmaradt lehetőségek újraszervezése felől válik értelmezhetővé. Ebből a perspektívából a reintegráció tágabb folyamatot céloz meg: a kapcsolatok, az identitás, valamint az élet értelmének újrainterpretálását a szabadulásra való felkészítés mellett vagy akár helyett (Crawley–Sparks, 2011).

A reintegráció mint kapcsolati kérdés

Az egyik leggyakrabban hangsúlyozott probléma az idősek társas kapcsolatainak beszűkülése vagy megszakadása. A késői életkorban történő, gyakran előzmények nélküli, „váratlan” bűnelkövetés, a hosszú büntetések vagy az életkor előrehaladása együttesen járulhatnak hozzá, hogy sokan elveszítik családi és baráti kapcsolataikat, vagy azok jelentősen meggyengülnek (Maschi–Morgen, 2020). Mivel a társas támogatás hiánya a visszailleszkedés szempontjából az egyik legerősebb kockázati tényező, számos reintegrációs törekvés irányul a kapcsolatok helyreállítására és fenntartására. Ugyanakkor, ahogy arra Elaine Crawley és Richard Sparks (2011) is rámutat, a külső kötődések nemcsak erőforrást, hanem a pszichés szenvedés forrását is jelenthetik (például aggodalmat a hozzátartozókért, fájdalmas emlékeztetőt arra, hogy a személy mi mindenből marad ki). Az idézett szakirodalmi összefoglalók továbbá hangsúlyozzák azokat a kezdeményezéseket is, amelyek a fogvatartottakat egymást támogató hálózatokba szervezik (lásd a börtönhospice-, illetve egyéb mentorprogramokat, amelyek során az egymásról való gondoskodás a közösségi kapcsolódás sajátos formájává válik).

Az identitás újjászervezése

A börtönélmény – különösen időskorban – gyakran radikális élettörést jelent, amely alapjaiban rendíti meg az egyén önmagáról alkotott képét. A „megbélyegzett identitás” nemcsak a fogvatartotti státuszból fakad, hanem az öregedéssel, a testi és mentális hanyatlással, valamint a társadalmi szerepek elveszítésével is összefonódik (utóbbi különösen első bűntényes idősek esetén válik hangsúlyossá). A reintegráció ebben az esetben az identitásmunkát segíti: annak lehetőségét, hogy az egyén újraértelmezze élettörténetét, és jelentésteli kapcsolatokat hozzon létre a múltja, jelene és jövője között (Crawley–Sparks, 2011; Moukhtar, 2016). E folyamat szorosan kapcsolódik a traumafeldolgozáshoz is (Maschi–Morgen, 2020). A bebörtönzés – különösen időskorban – gyakran olyan eseményként jelenik meg, amely megingatja az egyén alapvető mentális modelljeit: a világ igazságosságába, az események értelmébe, valamint a saját értékességébe vetett hitet (Janoff-Bulman, 1989). A reintegrációs törekvések egy része – explicit vagy implicit módon – éppen ezeknek a megrendült jelentésstruktúráknak az újraszervezésére irányul.

Jelentéskonstrukció és az „értelmes idő” kérdése

Idős fogvatartottak esetén a reintegráció egyik legnehezebben megragadható, ugyanakkor talán legfontosabb dimenziója az idő és a jelentés kérdése. Amennyiben a szabadulás perspektívája bizonytalan vagy irreleváns, a büntetés ideje elveszíti átmeneti jellegét, a fogvatartotti lét pedig egyfajta végleges állapottá válik. Ahogy említettem már, Crawley és Sparks (2011) szerint ebben a helyzetben a központi kérdés nem az, hogyan lehet felkészülni a „kinti életre”, hanem hogy miként tartható fenn egy értelmesnek tekinthető élet a börtönfalakon belül. Számos reintegrációs program – különösen a művészeti, oktatási, önismereti vagy spirituális jellegű kezdeményezések – keres választ implicit módon erre a kérdésre: igyekeznek lehetőséget kínálni arra, hogy a fogvatartottak aktív, jelentéssel bíró tevékenységekben vegyenek részt, és ezáltal új narratívákat alakítsanak ki saját életükről.

Specifikus programok és beavatkozások

A konkrét programok szintjén viszonylag kevés empirikusan ellenőrzött, kifejezetten idős fogvatartottak részére kidolgozott beavatkozás áll rendelkezésünkre. Az egyik jól használható tréning a kognitív hanyatlás megelőzését vagy lassítását célozza (Verhülsdonk et al., 2023, 2024). Ezek a beavatkozások ugyanakkor elsősorban funkcionális problémákra irányulnak, és kevésbé érintik az identitás és a jelentés kérdését. Ezzel szemben a közösségi alapú modellek a reintegrációt tágabb, kapcsolati és morális kontextusban értelmezik: elsősorban a közösséghez való (vissza)kapcsolódást, az emberi méltóság helyreállítását és a társadalmi hasznosság érzésének újraépítését helyezik előtérbe (Maschi–Morgen, 2020).

Összességében elmondható, hogy az időskorú fogvatartottak reintegrációjára irányuló törekvések sokszínűek, ugyanakkor gyakran fragmentáltak és esetlegesek. A bűnismétlés csökkentését célzó klasszikus modellek – különösen a risk–need–responsivity megközelítés (Andrews–Bonta, 2003) – ebben a populációban korlátozottan alkalmazhatók, amit a programkínálat is tükröz: idősek esetében a beavatkozások elsősorban nem a bűnismétlés kockázatának mérséklésére, hanem a mindennapi működés, a kapcsolatok és az önértelmezés újraalkotására és fenntartására irányulnak. Ennek megfelelően a hangsúly egyre inkább a kapcsolati és egzisztenciális dimenziókat is figyelembe vevő megközelítések felé tolódik, amelyek nem csupán a „visszailleszkedést”, hanem az élet értelmességének újragondolását is lehetővé teszik egy olyan helyzetben, amelyben a jövő horizontja gyakran jelentős mértékben beszűkül.

MÓDSZERTAN

Tanulmányom empirikus alapját egy vidéki büntetés-végrehajtási intézet időskorú férfi fogvatartottaival végzett reintegrációs munka tapasztalatai szolgáltatják. 2025 júniusa óta kétheti rendszerességgel tartok hét–kilenc önként jelentkező elítélt személy részére csoportfoglalkozásokat, amelyek során – klinikai szakpszichológusként – irodalmi és művészetterápiás eszközöket alkalmazok. Az egyes alkalmak strukturált, ugyanakkor rugalmas keretek között zajlanak: egy-egy rövid, ráhangoló beszélgetést követően rendszerint egy irodalmi alkotás – novella, regényrészlet vagy vers – felolvasásával folytatódnak, amelyet közös értelmezés követ. A beszélgetések során a résztvevők nem csupán a szöveg jelentésrétegeit tárják fel, hanem saját élettapasztalataikhoz, illetve jelenlegi helyzetükhöz kapcsolják az olvasottakat. Az irodalmi elemzések mellett időnként egyszerűbb művészetterápiás eszközöket – az általam felvetett témákhoz kapcsolódó rajzolást, papírhajtogatást – is használok, amelyek a verbalizáció korlátait kiegészítve segítik az élmények kifejezését.

A kutatás módszertani szempontból a kvalitatív, értelmező hagyományokhoz kapcsolódik. A foglalkozásokat követően – a kulturális antropológiai gyakorlatnak megfelelően – részletes terepnapló-bejegyzéseket készítettem. Ezek nem csupán az elhangzott tartalmak rögzítésére szolgáltak, hanem a csoportdinamikai jellegzetességeket, az interakciók módját, az érzelmi reakciókat, valamint a kutatói és segítői pozíciómra vonatkozó reflexióimat is tartalmazzák. A terepnapló ebben az értelemben az értelmezés elsődleges terepe, ahol a tapasztalatok „sűrű leírásként” válnak hozzáférhetővé (Geertz, 1994). A terep sajátosságai – különösen az intézményi keretek és a résztvevők sérülékenysége – nem tették lehetővé formális, rögzített interjúk készítését; ehelyett a természetes helyzetekben megjelenő megnyilvánulások kerültek a vizsgálat középpontjába. Megközelítésem összhangban áll azokkal a kvalitatív módszertani törekvésekkel, amelyek a mindennapi interakciókban létrejövő, gyakran implicit jelentések feltárását tekintik elsődlegesnek (Emerson et al., 2011).

Az empirikus anyag elemzése a terepnaplók tematikus feldolgozásán alapul. Az elemzés során a visszatérő motívumok, narratív struktúrák és jelentésképzési módok azonosítására törekedtem, különös tekintettel a büntetés, a veszteség, az identitás és az „értelmesen megélhető” börtönidő kérdéseire. A kódolás folyamata rugalmas, iteratív módon zajlott, a kvalitatív tematikus elemzés logikáját követve (Braun–Clarke, 2006). A kutatás során kiemelt figyelmet fordítottam a reflexivitás kérdésére is. Csoportvezetői és kutatói szerepem nem vált el élesen egymástól: a foglalkozások elsődleges célja a pszichológiai támogatás volt, ugyanakkor a terepnaplók készítése és elemzése kutatói perspektívát is megnyitott. A feljegyzésekben ezért tudatosan reflektáltam saját érintettségemre, a helyzetekben betöltött szerepemre és az ebből fakadó értelmezési torzításokra (Davies, 2008). Az etikai szempontok a kutatás teljes folyamatát meghatározták. A résztvevők személy-azonosságának védelme érdekében a szövegben minden esetben álneveket használok, az azonosíthatóságot lehetővé tevő részleteket pedig módosítottam vagy elhagytam.

A következőkben bemutatott empirikus megfigyelések tehát a terepnaplóimra épülnek, és arra tesznek kísérletet, hogy feltárják, miként jelennek meg az időskorú fogvatartottak életében az identitás újraszervezéséhez, a börtönhöz való alkalmazkodáshoz és az „értelmesen megélhető idő” kérdéséhez kapcsolódó tapasztalatok csoporthelyzetekben.

A CSOPORTFOGLALKOZÁSOK TAPASZTALATAI

Veszteségek

Az idős fogvatartottakkal végzett munkám egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a szinte minden foglalkozáson témaként előkerülő veszteség nem egyetlen körülhatárolható epizódként, hanem egymásra rétegződő események és utólagos felismerések sorozataként jelenik meg az élettörténet elbeszélésekor. A csoporthelyzetben láthatóvá vált, hogy a börtön olyan sajátos értelmezési keretként működik, amelyben a korábbi életút, a családi kapcsolatok és az önmagukról alkotott elképzelések új megvilágításba kerülnek. Többen a büntetés ideje alatt jutottak el annak felismeréséig, hogy mit veszítettek el valójában. A veszteség így nemcsak a családtól, a partnertől vagy az otthontól való elválást jelenti, hanem ezek utólagos újraértékelését, a jelentések „kibillenését”, valamint az életút folytonosságának megszakadását.

A veszteség tapasztalatának feltárásában különösen jól működtek azok az aktivitások, amelyek képi vagy narratív szerkesztést kérnek a résztvevőktől (például veszteség-térkép-készítés vagy a fontosabb életesemények vizuális ábrázolása). Egy ilyen alkalommal azt a feladatot kapták a csoporttagok, hogy hajtsanak félbe egy papírt, és gondoljanak egy rendkívül nehéz életeseményre. A lap egyik oldalán jelenítsék meg, hogyan élték meg önmagukat az eseményt megelőzően, a másikon pedig azt, hogyan változtatták meg őket a történtek. A résztvevőknek tehát nem pusztán egy élettörténeti töréspontról kellett beszélniük, hanem meg kellett fogalmazniuk az önmeghatározásukat érintő változásokat is. A bűnelkövetést és az ítéletet megragadó egyik alkotáson egy ház alaprajza, majd egy felépült ház szerepelt a következő mondattal: „Kőműves voltam, rab lettem.” A házépítés/kőművesség olyan én- és életstruktúra megalkotására utal, amelyben e férfi korábban még otthonosan mozgott, és amely stabil keretet nyújtott identitásának. A „rab lettem” kijelentés ugyanakkor jelzi, hogy a saját maga által felépített életvilág a bűncselekmény elkövetése következtében átalakul: ugyanaz a struktúra immár korlátozó, bezáró térként jelenik meg. Az egykori önazonosság elvesztése egyúttal a saját életének foglyává válással, illetve a helyzetért való felelősségvállalással is összekapcsolódik.

A kreatív feladatok alapján kirajzolódott az is, hogy a veszteség nem minden esetben jelenik meg egyértelmű hiányként. Olyan felismeréseket is megfogalmaztak a résztvevők, amelyek az egyén életének értékét, illetve az elmúlás visszafordíthatatlanságát teszik láthatóvá. Norbert például fiatalkori önmagát könnyű tollként ábrázolta, a későbbi életszakaszt pedig egy olyan kép segítségével, amelyen a tollra szikladarab nehezedik. A képhez fűzött magyarázata szerint a „súly” abból a tapasztalatból származott, amikor először szembesült a halál „zsigeri valóságával”: azzal, hogy a halál nem elvont fogalom, a „toll összezúzása” irreverzibilis esemény.

Hasonlóképpen fontos volt az a foglalkozás is, amelynek során arra kértem a résztvevőket, hogy rajzoljanak egy életvonalat, és jelöljenek be rajta három olyan eseményt, amikor valamilyen fontos döntést hoztak. Az aktivitás célja az volt, hogy gondolják végig, milyen következményei lettek az egyes döntéseiknek, illetve mi történt volna, ha másképp döntenek. A feladat egyértelműen megmutatta, hogy a veszteség sok esetben a kontroll és a felelősség problémájával fonódik össze. Miklós élete legrosszabb döntéseként a nála is idősebb hozzátartozója gondozásának elvállalását nevezte meg (börtönbe is ennek következtében került). A csoportbeszélgetésen azt is képesek voltunk elemezni, hogy mit jelent „döntési helyzetben lenni” szegénység, függőség, tudáshiány, illetve családi és egyéb kényszerek közepette. A veszteség ebben az összefüggésben nem kizárólag valaminek az elveszítését jelenti, hanem a saját múlt újraolvasását is: annak felmérését, hogy hol volt valódi mozgástér, és hol csupán utólagos illúzió a kontroll (mindez pedig a világról alkotott mentális modellek újraírását is megköveteli).

A veszteség témája a személyes kapcsolatok utólagos átértékelését is érintette. Már az első alkalmakon jól látszott, hogy a családi kötelékek megszakadása különböző jelentéseket kap a résztvevők elbeszéléseiben. Volt, aki kijelentette, hogy egyáltalán nem bánja a kapcsolatai megszakadását, mert a hozzátartozók így legalább nem bírálhatják, és nem szólhatnak bele az életébe; más azt fogalmazta meg elsődleges célként, hogy a szabadulása után szeretné helyrehozni a megszakadt kapcsolatait. A narratív munka szempontjából fontos szerepet játszottak a személyes kapcsolatokkal foglalkozó irodalmi szövegek. A karácsonyi alkalmon O. Henry A háromkirályok ajándéka (1992) című novellájának megbeszélése során a szerelemről vitatkoztunk, különösen arról, hogy létezik-e együttes önfeláldozás. Bár a novella a szeretet, az áldozathozatal és a kölcsönösség klasszikus mintáját kínálja fel, a csoport elsősorban az aszimmetrikus kapcsolatok példáit említette. A szöveg elsősorban azért működött, mert egy olyan kapcsolati ideált tett láthatóvá, amelyhez képest a résztvevők saját tapasztalataik hiányait, sérüléseit és ambivalenciáit tudták megfogalmazni.

Hasonló módon bizonyult kiválóan működő szövegnek Janne Teller Semmi (2024) című regénye, amely radikális formában veti fel a kérdést: marad-e bármi, ami jelentést adhatna az életnek, ha a korábbi kapaszkodók sorra kiesnek? A regény nyomán felmerülő dilemmák jól kapcsolódtak a fogvatartottak élethelyzetéhez. Mi marad az emberből, ha elveszíti családi szerepeit, szakmai identitását, társadalmi pozícióját, és közben a szabadulás is bizonytalanná válik? Noha nem találtunk mindenki által egyöntetűen elfogadható megoldásokat, a szabadulás lehetetlensége ellenére egy példaként felmutatható élet megvalósítása, illetve a kapcsolattartás reménye és a személyes fejlődés lehetősége szerepelt a válaszok között.

„Ember lenni mindég, minden körülményben”: alkalmazkodás és határsértések

A csoport résztvevőinek többsége nem hosszú börtönmúlttal rendelkező fogvatartott, hanem idős férfiak, akik életük késői szakaszában, sok esetben első bűntényesként kerültek büntetés-végrehajtási intézetbe. Számukra az alkalmazkodás nem egy korábban már megismert intézményi közeghez való visszatérést jelentett, hanem egy radikálisan új élethelyzethez való viszonyulást, amely alapvető módon kérdőjelezte meg korábbi önképüket és erkölcsi tájékozódási pontjaikat. Ebben az értelemben az alkalmazkodás kérdése az „emberség” megőrzésének problémájaként jelent meg (ezt célozták az általam választott szövegek is): hogyan lehet olyan környezetben működni, amely folyamatosan próbára teszi az egyén határait, anélkül, hogy az ember feladná identitását és értékeit?

A korábban fogva tartott amerikai író, Edward Bunker Animal Factory [Állatgyár] című művében (2009) az előzetesen letartóztatott főhős úgy lépi át saját normáit, hogy közben nem érzékeli a határsértést, illetve annak következményeit. A jelenetben egy másik fogvatartott hívja fel a figyelmét arra, hogy viselkedése – önmaga számára észrevétlen módon – megváltozott (a szövegrészletet a saját fordításomban közlöm, a csoportfoglalkozáson is ebben a formában olvastam fel):

„– Látod… máris beszippantott. Megvagy!

• Miről beszélsz?
• A sitten töltött időről. Arról, hogyan rombol. Hat hónappal ezelőtt még nem is álmodtál volna arról, hogy ilyet csinálsz – intett a földön fekvő részeg felé –, hogy lehugyozol valakit. Akkor ezt nem tudtad volna megtenni.
• Csak egy öreg alkesz, baszd
• Most ezt gondolod. De akkor nem ezt gondoltad” (Bunker, 2009: 18).

A mű elemzésekor a felismerés több résztvevő számára is ismerős volt a csoportban: azt a tapasztalatot emelték ki, hogy bizonyos helyzetekhez „hozzá lehet szokni”, még akkor is, ha korábban elfogadhatatlannak tűntek volna. „Így magyaráztam a testvérem-nek a börtönt – jegyezte meg a szöveggel kapcsolatban Márton –, hogy ha egy zárkán lennénk is, előbb-utóbb összevesznénk, mert a bezártság hosszabb távon ki tud fordítani önmagadból, néha minden idegesít. […] Törekedni kell arra, hogy az ember ne hordozza sokáig a haragot. Én azt mondom, összeugrunk mindig, épp ezért nagyon fontos a békülékenység itt.”

Az alkalmazkodás és igazodás folyamata, ahogy Bunker is megfogalmazza, ritkán jár együtt aktív belátással. A Borbély Szilárd Nincstelenek (2013) című regényéből származó részlet a tanult tehetetlenség tapasztalatát írja le, amelyben az ismétlődő kudarc és kontrollvesztés hatására az egyén fokozatosan feladja a cselekvés lehetőségét: „Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad, és el akar bújni. […] Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Csak félelmében ugat” (Borbély, 2013: 296). A csoportban elsősorban a tehetetlenség állapotától való rettegés jelent meg: a félelem a visszahúzódástól, elkerüléstől, a „nem érdemes próbálkozni” attitűdtől. A beszélgetések ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a börtönbüntetés nem feltétlenül jelent megtörtséget. A legtöbb fogvatartott arról számolt be, hogy legfontosabb megküzdési mechanizmusa a cselekvőképesség érzetének fenntartása. Ez részben a büntetőügyekkel való további foglalatoskodásban, a kapcsolatok helyreállításának vágyában, azok fenntartásában, illetve a közösség szolgálatában, a példaadásban nyilvánult meg.

A végesség és az értelmesség kérdései

Az időskorú fogvatartottakkal folytatott csoportmunka során az idő tapasztalata különös hangsúlyt kapott. A beszélgetésekből kirajzolódott, hogy a börtönben töltött idő nem egyszerűen „lassabban telik”, hanem minőségileg is átalakul. Az idő horizontja beszűkül, a jövő kiszámíthatatlanná, illetve valószínűtlenné és távolivá válik, miközben a jelen gyakran ismétlődő, eseménytelen struktúrák mentén szerveződik (vö. Fiáth, 2012). Időskorban mindez egy további dimenzióval egészül ki: a résztvevők rendszeresen reflektáltak arra, hogy nem tudják, milyen testi és mentális állapotban szabadulnak, illetve sor kerül-e a szabadulásukra egyáltalán.

A „Vajon az ítélet a halálos ítéletem lesz-e?” kérdés pontosan ragadja meg, hogy a büntetés ideje nem egyszerűen a jövő felé tartó átmeneti szakasz, hanem olyan időkeretté válhat, amely az élet utolsó szakaszával, illetve végével esik egybe. A csoportban többen is megfogalmazták, hogy nem tudnak „berendezkedni” a börtönéletre, mert azzal azt is el kellene fogadniuk, hogy hátralévő életük jelentős része – vagy egésze – ebben a térben zajlik majd. Mások ugyanakkor aktívan keresték az itt töltendő időhöz való alkalmazkodás lehetőségét („Valahogy el kell fogadnom, különben elviselhetetlenné válik”).

Az idő és az élet értelmességének kérdése különösen élesen jelent meg azokban a beszélgetésekben, amelyekhez irodalmi vagy filmes szövegek szolgáltak kiindulópontként. Egy alkalommal azt a Trónok harca-sorozatból származó forgatókönyvrészletet olvastam fel, amelyben Arya Stark és Sandor Clegane egy sebesült haldoklóval találkoznak, és rácsodálkoznak, miért nem vet véget egy mozdulattal az életének:

„– Csúnya halál. Nem volt elég?

• Miből? Tudom, ideje menni… A saját kezembe venni az ügyet. Nekem is eszembe
• Akkor miért folytatod?
• Megszokásból.
• Ennél semmi sem lehet
• Lehet, hogy a semmi rosszabb” (Trónok harca, évad 10. epizód; a sorozat magyar nyelvű felirata alapján).

A rövid párbeszéd a csoportban azonnal a szenvedéssel teli élet és a „semmi” viszonyának kérdését nyitotta meg. A „megszokásból” történő továbbélés több résztvevő számára is ismerős tapasztalatként jelent meg: olyan állapotként, amelyben az élet folytatása nem célokhoz vagy reményekhez kötődik, hanem automatikusan, egyfajta tehetetlenségtől vezérelve halad tovább. A jelenet ugyanakkor nem zárta le a kérdést: vajon a szenvedéssel teli élet vagy a „semmi” jelent-e nagyobb fenyegetést. A beszélgetés során megjelentek egymással ellentétes álláspontok: volt, aki minden körülmények között az élet folytatása mellett érvelt, mások a magány, a méltóság, a szenvedés és az önrendelkezés kérdéseit hangsúlyozták („Most az ad erőt, hogy hátha találkozhatok még a gyerekeimmel. Ha kint is hátat fordítanak nekem, nem lesz miért tovább élnem. Az már nem élet, akkor befejeztem!”).

A halálhoz való viszony konkrét, személyes történeteken keresztül is megjelent a szövegelemzés során. Többen beszéltek súlyos beteg vagy haldokló szeretteikről: volt, aki arról számolt be, hogy a hozzátartozója az utolsó pillanatig ragaszkodott az élethez, még súlyos fájdalmak között is, míg mások olyan példákat hoztak, amelyekben az érintett inkább a halált választotta, csak hogy ne legyen teher a család számára. Ezek a történetek nem általános álláspontokat, hanem dilemmákat tettek láthatóvá: a szenvedés elviselhetőségének határait, az élet értékének feltételeit, valamint azt, hogy ki és milyen alapon hozhat döntést ezekben a helyzetekben.

Az idő tapasztalatához szorosan kapcsolódott a várakozás kérdése is, amelyet Franz Kafka A törvény kapujában (2024) című parabolája különösen pontosan ragad meg. A történetben egy vidékről jött ember éveken át – élete végéig – vár a belépésre, miközben a kapu mindvégig nyitva áll előtte. A csoportban a szöveg kapcsán elsősorban az vált hangsúlyossá, hogy mi tartja vissza az embert a cselekvéstől, és hogyan válhat életformává maga a várakozás. A résztvevők egy része a szabályokhoz való túlzott alkalmazkodást, mások a félelmet vagy a bizonytalanságot emelték ki. A történet azonban egy általános tapasztalatra is rámutatott: arra, hogy egy élet telhet el úgy, hogy az ember a „küszöbön” marad, és nem lép be abba a térbe, amely elvileg számára is nyitva áll. A motívum különösen erősen rezonált azokkal a helyzetekkel, amikor a résztvevők a saját jövőjükről beszéltek. Többen utaltak arra, hogy folyamatosan „írnak mindenhová”, próbálnak lépéseket tenni az „ügyükben” (legyen az bírósági vagy magánéleti probléma), aktívak maradni: Kafka hősével ellentétben dörömbölni azon az ajtón, amely számukra rendeltetett.

A csoporttapasztalataim alapján elmondható, hogy az idő, a végesség és az élet értelmességének kérdése nem vezetett egységes válaszokhoz, inkább különböző viszonyulások rajzolódtak ki. Volt, aki a túlélésre helyezte a hangsúlyt, és a börtönben töltött időt átmeneti, „kibírandó” szakaszként értelmezte. Mások a cselekvőképesség fenntartását tartották kulcsfontosságúnak, még akkor is, ha ennek közvetlen következményei esetenként nem láthatók. További csoporttagok a jelentéskeresés különböző formáit hangsúlyozták a hit, a sors vagy a másokkal való kapcsolat perspektívájából.

ÖSSZEGZÉS ÉS KÖVETKEZTETÉSEK

A szakirodalmi áttekintés és a csoportfoglalkozások egyaránt azt mutatják, hogy időskorú fogvatartottak esetében a reintegráció kérdése nem érthető meg kizárólag a bűnismétlés csökkentése vagy az egészségügyi szükségletek felől. A velük való foglalkozás meghatározó tapasztalata a veszteségek halmozódása, a kapcsolatok sérülése, az identitás megrendülése, valamint az a kérdés, hogy miként lehet értelmet adni a büntetés idejének, amikor a szabadulás bizonytalan, vagy már nem jelent valós jövőhorizontot. Ebben az értelemben a csoportfoglalkozásaimon megjelenő dilemmák szorosan kapcsolódnak azokhoz a szakirodalmi megközelítésekhez, amelyek az időskorú fogvatartottak helyzetét kapcsolati, identitásbeli és egzisztenciális szempontból ragadják meg.

A tanulmányban ismertetett tapasztalataim szerint az irodalmi és művészetterápiás eszközök különösen alkalmasnak bizonyultak az idős fogvatartottakkal végzett munkában, mert a műalkotások a befogadásukon és/vagy a létrehozásukon keresztül közvetett módon nyitnak utat a nehezebben hozzáférhető személyes élmények felé. A szövegekhez és képekhez való viszonyulás lehetőséget teremt arra, hogy a résztvevők élettapasztalataikat ne közvetlen önfeltárásként, hanem egy külső történethez vagy vizuális formához kapcsolódva közelítsék meg. A veszteség, a felelősség, a határsértés, a végesség vagy az „emberség” megőrzésének kérdései így nem elvont témákként, hanem fokozatosan kibontakozó személyes történetek és jelentések formájában váltak megoszthatóvá. Mindez összhangban áll azokkal a kutatásokkal, amelyek az időskorú fogvatartottak reintegrációját elsősorban identitásbeli és jelentésalkotási folyamatként értelmezik, nem pedig kizárólag a szabadulásra való felkészítésként (Crawley–Sparks, 2011; Maschi–Morgen, 2020; Moukhtar, 2016).

Eredményeim arra is utalnak, hogy az idős fogvatartottakkal való foglalkozás során a medikális és biztonsági szempontok mellett nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk a kiscsoportos, reflektív beavatkozásoknak. Olyan programokra volna szükség, amelyek nem kizárólag a hiányok vagy a sérülékenység felől közelítenek az idősekhez, hanem – az élettörténeti rekonstrukció érdekében – támogatják a kezdeményezés és a cselekvőképesség megőrzését. Bár a bemutatott tapasztalatok nem általánosíthatók, arra mindenképpen rámutatnak, hogy az időskorú fogvatartottak esetében a reintegráció fogalmát érdemes tágabban, az életút újraértelmezésének és az „értelmesen megélhető idő”, a „jelen lakhatóvá tétele” megteremtésének perspektívájából is végiggondolni.

Absztrakt

Magyarországon folyamatosan növekszik az idősek bentlakásos otthonaiban élők száma. Az intézménybe költözés jelentős pszichés megterhelést jelenthet, és az identitást is érintheti, mivel megváltozhatnak az énkép alapját képező szerepek, kapcsolatok és életkörülmények. Ugyanakkor a kutatások szerint az idősek többsége képes alkalmazkodni az új helyzethez, és megőrizni identitását. Jelen kvalitatív kutatás a relokalizáció identitásra gyakorolt hatását vizsgálta öt 74–86 éves személy körében, akik legalább hat hónapja idősek otthonában élnek. A félig strukturált interjúkat interpretatív fenomenológiai analízissel (IPA), mesterséges intelligencia támogatásával dolgoztuk fel. Az eredmények szerint a beköltözés hatása egyénenként eltérő volt, azonban valamennyi résztvevő alapvetően folyamatosnak és változatlannak élte meg magát. A vizsgálat arra is rámutatott, hogy az interperszonális kapcsolatok, valamint a kontroll és az ágencia megélésének lehetősége hozzájárulhat az identitás kontinuitásának fenntartásához.

Kulcsszavak: időskor, identitás, idősek otthona, relokalizáció

DOI: 10.56699/MT.2026.3.7

Jelen kutatás rövidített változata egy szakdolgozatnak, amely az identitás és az idősek otthonába költözés kapcsolatát vizsgálta félig strukturált interjúk elemzésével. A téma megértése érdekében elsőként szeretnénk rövid áttekintést nyújtani az időskor bio-pszicho-szocio-spirituális megközelítéséről, valamint az identitás és az idősek bentlakásos intézményeinek legfontosabb jellemzőiről.

ELMÉLETI HÁTTÉR

Az időskor – biológiai aspektusból – együtt jár a testi funkciók fokozatos hanyatlásával, a homeosztatikus kapacitás csökkenésével és a betegségekkel kapcsolatos fokozott sérülékenységgel (Pétervári et al., 2013). Az öregedést ugyanakkor nem csupán genetikai tényezők, hanem környezeti hatások is alakítják (Pék, 2014; Siró, 1999). Magyarországon a krónikus betegségek előfordulása az életkor előrehaladtával jelentősen növekszik, a hetvenöt éven felüliek körében már 80 százalékra nő ennek aránya (KSH, 2025). Ugyanakkor a veszteségmodell mellett megjelent az aktív idősödés szemlélete is, amely hangsúlyozza az egészségmegőrző magatartás, különösen a rendszeres testmozgás jelentőségét az életminőség fenntartásában (Lukács, 2017; Pétervári et al., 2013).

Pszichológiai szempontból az időskort a memória, az ítélőképesség, az intellektuális teljesítmény és a hangulati élet változásai jellemezhetik (Siró–Bódor, 1999). Ebben az életkorban gyakrabban jelennek meg szorongásos és hangulati zavarok, valamint demencia és delírium (Csókási et al., 2025; Singh–Upadhyay, 2014). Ugyanakkor más kutatások szerint az idősek a pozitív érzelmek gyakoribb megélésére is képesek, amit többek között fejlettebb érzelemszabályozási stratégiáik magyarázhatnak (Csókási et al., 2025; Kerekes–Karádi, 2013). Több szakirodalmi mű szerint az idősek pszichés jóllétét alapvetően a fizikai és mentális egészségük határozza meg (Ferwagner, 2022; Olvasztóné Balogh et al., 2011; Pék, 2014).

Társadalmi szempontból az időskor modern kori elkülönülése szorosan kapcsolódik a nyugdíjrendszer kialakulásához (Tomka, 2008). Az időseket gyakran éri életkori diszkrimináció (ageizmus), amely a médiában, a munka világában és az egészségügyben is megjelenhet (Wilkinson és Ferraro, 2002). Ezzel párhuzamosan a közösségi kapcsolatok és a társadalmi integráció fontos védőfaktort jelentenek, hozzájárulnak a pszichológiai jólléthez és a jobb életminőséghez (Ferwagner, 2022; Parkar, 2015; Pukánszky et al., 2021).

A spiritualitás szerepe szintén felértékelődhet időskorban. Az idősek körében gyakoribb lehet a vallási közösséghez tartozás és a transzcendens kérdésekkel való foglalkozás, amely segítheti az elmúlással, a veszteségekkel való megküzdést (Koenig, 2006; Lavretsky, 2010; Zimmer et al., 2016).

Az idősotthonok a szociális ellátórendszer szakosított ellátási formái közé tartoznak, azon belül is az úgynevezett ápolást, gondozást nyújtó intézmények közé soroljuk őket. Működésüket Magyarországon az 1993. évi III. (Szociális) törvény szabályozza (Magyar Országgyűlés, 1993).

Az intézményi elhelyezés hátterében gyakran az egészségi állapot romlása, a fokozódó gondozási szükséglet, a magány vagy a biztonság iránti igény áll (Péntek–Zoltán, 2008). A beköltözés az idősek otthonába ugyanakkor nem pusztán lakóhelyváltás, hanem jelentős életmódbeli változás is, amely gyakran krízishelyzetet idéz elő.

A relokalizáció során az időseknek alkalmazkodniuk kell az új környezethez, szabályokhoz és kapcsolatokhoz. A szakirodalom különböző alkalmazkodási szakaszokat ír le, amelyekben gyakori a kezdeti félelem, bizonytalanság és veszteségélmény, később azonban kialakulhat az elfogadás és az új környezethez való alkalmazkodás (Brooke, 1989; Lan et al., 2020). A korai kutatások a relokalizáció negatív következményeit hangsúlyozták, például az élettel való elégedettség csökkenését és a fokozott pszichológiai terhelést (Bourestom–Tars, 1974; Pino et al., 1978). Újabb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy ezek a hatások gyakran átmenetiek, és a beköltözést követő hónapok során mérséklődnek (Verspeek et al., 2025; Washburn, 2005).

Az alkalmazkodást leginkább a kontrollérzet és a szociális támogatás segíti. A megfelelő tájékoztatás, a beköltözés előkészítése és az önkéntes döntés lehetősége növeli az egyén kontrollélményét (Brooke, 1989; Haight et al., 1998; Pino et al., 1978). Ugyanilyen fontos a család, a barátok, az intézményi közösség és a személyzet által nyújtott érzelmi támogatás is (Chang–Park, 2010; Munson, 2022).

Jelen kutatás elméleti háttérének harmadik pillére az identitás. Ennek fogalma nem egységes a pszichológiai szakirodalomban. Az integrációra törekedve Bögre Zsuzsanna (2020) alapvetően két megközelítést javasol: az identitást stabil belső magként felfogó, illetve a konstruktivista szemléletet.

Az első megközelítés legismertebb képviselője

Erik H. Erikson. Pszichoszociális fejlődéselmélete szerint az időskor központi konfliktusa az integritás, illetve a kétségbeesés krízise között alakul ki. Az egyén életének végéhez közeledve igyekszik egységes egésszé rendezni múltját, és kialakítani az élet értelmességének érzését. Ennek hiányában kétségbeesés és értelmetlenségélmény jelentkezhet. A neves pszichológus felesége, Joan M. Erikson írta le a modell kilencedik fejlődési szakaszát, amely során nagyon idős korban az egyénnek korábbi pszichoszociális eredményeit kell megőriznie a fokozódó függőség és sérülékenység mellett (Erikson–Erikson, 1998).

A konstruktivista elméletek szerint az identitás folyamatosan formálódik az egyén és társadalmi környezete kölcsönhatásában (Bögre, 2020). Részei lehetnek a szerepidentitások, a szociális identitások és a személyes identitások (Burke–Stets, 2009).

Az időskori identitást erősen befolyásolják a testi változások, a veszteségek és a kor. Az úgynevezett elesettségi identitás azoknál jelenhet meg, akik kénytelenek szembesülni gyengülő testi erejükkel, az autonómia csökkenése pedig megingatja énképüket (Andrew et al., 2012; Warmoth et al., 2016). A korábbi szerepek megváltozása szintén megterhelő lehet az idős személy számára, így például a nyugdíjba vonulás (Bódi, 2012; Osborne, 2012), a nagyszülővé válás vagy a gondoskodásra szorulás (Anderson et al., 2022). A kor ugyanakkor többletjelentéssel is felruházhatja az identitást. Az életkor, az identitás fennállásának időbeli hossza és a generáció mind más megvilágításba helyezhet egy énaspektust (Vincent, 2003). Neal R. Norrick (2009) idősek interjúit elemezve azt találta, hogy elbeszéléseikben rendkívül gazdag és komplex identitáskép jelenik meg a múlt és a jelen történeteinek vegyítésével.

A relokalizáció az identitás szempontjából különösen jelentős életesemény. Az idős személy egyszerre szembesül az időskor normatív krízisével és az intézményi elhelyezés által kiváltott akcidentális krízissel. E két tényező találkozása úgynevezett krízismátrixot hozhat létre, amelyben az egyénnek újra kell értelmeznie önmagát és helyét a világban (Bóna, 2015; BUSZSZH–MMSZE, 2024).

Az otthonba költöző egyén identitására leginkább a testi állapot romlása, az autonómia csökkenése, a mindennapi rutinok megváltozása, a szociális szerepek átalakulása, a kapcsolatok változása és a személyes környezet elvesztése lehet hatással (O’Neill et al., 2020; Paddock, 2015; Windahl et al., 2014). Mindezek természetesen nem jelentik az identitáskrízis feltétlen kialakulását. A lakók gyakran igyekeznek hangsúlyozni önállóságukat, fenntartani korábbi szerepeiket, illetve új identitáselemeket kialakítani az intézményi környezetben (Riedl et al., 2013), elősegítve énképük kontinuitását. A családi kapcsolatok megőrzése, valamint az új közösségi kapcsolatok kialakítása szintén támogathatja az identitás megőrzését (Bitzan és Kruzich, 1990; Kang et al., 2020; O’Neill et al., 2020). Több kutatás szerint a kezdeti nehézségek ellenére sok idős személy képes integrálni új intézményi identitását korábbi énképébe, és elfogadni megváltozott élethelyzetét (Johnson–Bibbo, 2014; Paterniti, 2003; Riedl et al., 2013).

Összességében a relokalizáció az identitás számára jelentős kihívással járó változás. Az egyénnek egyszerre kell megküzdenie veszteségeivel és alkalmazkodnia új környezetéhez, közben igyekezve megőrizni önazonosságát és élettörténetének folytonosságát.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK

A korábbi empirikus kutatások és szakirodalmi tanulmányok alapján arra számítottunk, hogy az időskorú személyek a beköltözésüket követően olyan kihívást jelentő helyzettel szembesülnek, amely identitásfenyegető lehet számukra. Ennek mentén három kutatási kérdést fogalmaztunk meg:

1. Az intézetben élő idősek hogyan érzékelik énképüket a beköltözés előtti időszakhoz képest, illetve tapasztalnak-e változást önmagukon, és ha igen, ezt hogyan értékelik?
2. Milyen kapcsolat tárható fel történeteiken keresztül a relokalizáció előtti és a jelenlegi identitásuk között?
3. Észrevehető-e bármilyen közös mintázat, tapasztalat vagy élmény a vizsgálati személyek identitásának alakulásában?

MÓDSZER

A kutatás bevonási kritériumaként határoztuk meg a minimum hetvenéves kort, valamint hogy az illető legalább hat hónapja éljen idősek otthonában. Kizárási kritériumnak számított ezek hiánya, illetve a diagnosztizált depresszió, bipoláris zavar, szkizofrénia és/vagy személyiségzavar. A demenciát nem tartottuk kizáró tényezőnek, mivel egyes kutatások azt mutatják, hogy az ilyen kognitív zavarral élő személyek is képesek hosszú ideig megőrizni identitásuk egyes részeit (Cohen-Mansfield et al., 2000; Spini–Jopp, 2014; Vézina et al., 2011). Ezek alapján öt budapesti idősek otthonában élő személyt válogattunk be a kutatásba a róluk gondoskodó intézmények jóváhagyásával.

A vizsgálat során az idősekkel demográfiai kérdőívet vettünk fel, amely az alapadatok mellett (kor, nem, végzettség stb.) rákérdezett az intézménybe költözés idejére és okára, illetve felmérte a hozzátartozói jelenlétet a mindennapokban (1. táblázat). Emellett félig strukturált interjúkat készítettünk a személyekkel: ezek rákérdeztek korábbi életükre, szokásaikra, tevékenységeikre, és arra, hogyan látják magukat a jelenben. A beszélgetések változatos időtartamúak voltak (29–79 perc), felvételük mobiltelefonnal történt. Az interjúk az idős személyek életterében, az intézményekben történtek.

Az interjúkat interpretatív fenomenológiai analízissel (IPA) elemeztük, amelynek lépéseit Kovács Asztrik (2023) nyomán ismertetjük. A beszélgetések leiratainak elkészülte után először az interjúk idiografikus elemzését végeztük el, amely során magyarázó jegyzeteket készítettünk a jobb érthetőség és a mélyebb elemzés elősegítéséhez. Ezután összegyűjtöttük az összes olyan egyéni témát, amely az interjúalanyok elbeszéléseiben megjelent; ehhez a lépéshez a mesterséges intelligencia segítségét vettük igénybe oly módon, hogy az előzetesen anonimizált szöveget feltöltve a Gemini és a ChatGPT rendszerébe az összes fellelhető téma kigyűjtését kértük. Az így kapott adatokat végül egy kutató vetette össze az eredeti szöveggel, és alapos kritikai átdolgozás után alkotta meg a végleges témákat, interjúnként 29–71 darabot. Azért választottuk az MI használatát, mert több tanulmány is beszámol a kvalitatív kutatásokban való hasznosságáról, a megfelelő szigor alkalmazása mellett (Franken–Vepřek, 2026; Jalali–Akhavan, 2024; Morgan, 2023). A témákból végül alcsoportosítással alkottuk meg a vizsgálati személyek interjúinak négy-öt végső élménytémáját. Az utolsó lépés az egyéni élménytémák közös élménytémákká alakítása volt.

Avizsgálat soránaz etikaikritériumokrais figyeltünk. Akutatásiterveta Károli Gáspár Református Egyetem hagyta jóvá a 2025. október 23-án kelt BTK-Pi/23471-1/2025 engedélyszám alatt. A vizsgálati személyek az interjúk előtt beleegyező nyilatkozatot, valamint részletes tájékoztatót írtak alá, amennyiben hozzájárultak a kutatáshoz. A hangfelvételekhez harmadik fél nem fért hozzá, ezeket a leirat során anonimizáltuk, utána pedig töröltük.

1. táblázat: A vizsgálati személyek szociodemográfiai jellemzői (álneveket használva) (saját szerkesztés)

EREDMÉNYEK

Változás a beköltözés hatására

Az első kutatási kérdés arra irányult, hogy az intézménybe költöző idősek hogyan érzékelik önmaguk változását a beköltözés előtti időszakhoz képest. Az interjúalanyok eltérően értékelték a relokalizáció hatását, illetve az sem mindig egyértelmű, hogy az esetleges változás pusztán a relokalizációnak köszönhető-e.

Vilmos egyértelműen pozitív változásról számolt be. Elmondása szerint megfontoltabbá és empatikusabbá vált: „Annyi változott, sokkal megfontoltabb lettem, nem… tehát nem összevissza ítélkezek, mint régebben előfordult, most már nem.” Saját fejlődését bölcsebbé válásként írja le: „Hát, sokkal megfontoltabb lettem. Bölcsebb, úgymond. És próbálom megérteni azt az embert is, akit nagyon nehéz.” A változás okát az intézményi környezetben látja:

„…olyan emberek közt élek, akik rászorulnak a segítségre.”

Pál esetében a változás kevésbé tudatosan jelenik meg. Narratívájából inkább az aktivitás csökkenése rajzolódik ki. Míg korábban barkácsolással és szereléssel foglalkozott, jelenleg elsősorban passzív tevékenységeket végez: „Hát újságot, reggel újságot olvasok. Hallgatom a rádiót… meg ezeket a hogyhívjákokat… rejtvényeket csinálgatom.” A különbséget saját szavaival így fogalmazza meg: „Hát, otthon nem csináltam, mert otthon elvoltam…”

Márta nem érzékelt jelentős változást önmagán. Úgy véli, identitása alapvetően stabil maradt: „Szerintem nemigen változtam, legalábbis én nem veszem észre.” Ugyanakkor azt sem zárja ki, hogy bizonyos változások bekövetkeztek, de ezek nem feltétlenül a költözéshez kapcsolódnak: „Hát lehet, hogy valamennyit, de lehet, hogy azt akkor is változtam volna, ha nem itt vagyok.”

Emília esetében a relokalizáció negatív élményként jelenik meg. Az intézmény nyújtotta lehetőségek nem felelnek meg korábbi életmódjának és igényeinek: „Hát, én azt tudom mondani, hogy én lelkületileg változtam egy kicsit, mert tulajdonképpen az igényem nem az, ami itt van.” A személyes tér elvesztését és a korábbi otthon hiányát különösen fájdalmasnak éli meg: „Szóval, és ezek a dolgok, hogy úgy mondjam, olyan lehangolóak nekem.” Összegzésként így fogalmaz: „Tehát lelkületileg sivárabb az életem.”

Gabriella pozitív változásról beszélt, bár annak kezdete megelőzte az intézménybe költözést. Saját korábbi viselkedését kritikusan szemléli: „Én nagyon szégyellem magam a visszamenőleges viselkedésemért, mert egy hirtelen haragú vagyok, kiabálós, nagyszájú, parancsolgatós…” A változás folyamatát egy meghatározó olvasmányhoz köti: „A változásom akkor következett be, mikor […] a szomszéd boltosnál volt a pulton egy könyv.” Az intézményben ezt spirituális fejlődésként élte meg: „Nagyon sokat változtam. Nagyon-nagyon sokat, és érdekes módon, hogy mindig jön valahonnan valami segítség.” Saját törekvését pedig így fogalmazza meg: „…nagyon-nagyon nem voltam jó, de most igyekszem jóvátenni.”

Az identitás alakulása

A második kutatási kérdés azt vizsgálta, hogyan kapcsolódik egymáshoz a relokalizáció előtti és utáni identitás.

Vilmos történeteiben erősen megjelenik a folytonosság. Továbbra is fontosak számára az emberi kapcsolatok, a család, a társas élet és a fizikai aktivitás. Korábban is vezető szerepeket töltött be, jelenleg pedig az intézmény érdekképviseleti elnöke. A beköltözés utáni változás (empatikusabbá válás) nála nem identitástörés, hanem személyiségének fejlődését jelenti (2. táblázat).

2. táblázat: Vilmos élménytémái (saját szerkesztés)

Pál esetében a kontinuitás elsősorban a tevékenységek változásán keresztül ragadható meg. Korábban aktív, dolgozó emberként jellemezte magát, később azonban egészségi állapotának romlása, valamint felesége és fia elvesztése jelentősen beszűkítette lehetőségeit. Az intézményi életben inkább passzív elfoglaltságok jellemzik (3. táblázat).

3. táblázat: Pál élménytémái (saját szerkesztés)

Márta identitásában erős a stabilitás. A tudás szeretete, a humor, a hála és a tanulás iránti nyitottság továbbra is meghatározó elemei önképének. Fontos szerepet töltenek be életében a hosszú távon fennmaradó kapcsolatok, valamint az, hogy tudatosan alakítsa életét és emberi kapcsolatait (4. táblázat).

4. táblázat: Márta élménytémái (saját szerkesztés)

Emília esetében az interperszonális kapcsolatok, a kompetenciaérzés és a gondoskodás a legerősebb folytonossági elemek. Aktív éveiben emberekkel foglalkozott, ma pedig az intézmény közösségi életében vesz részt. Ugyanakkor identitásának fontos része a korábbi otthon és életforma elvesztése miatt érzett hiány (5. táblázat).

5. táblázat: Emília élménytémái (saját szerkesztés)

Gabriella története mutatja a legnagyobb törést. Életének korábbi szakaszát konfliktusos kapcsolatok, anyagi nehézségek és lakhatási bizonytalanság jellemezte. Az intézménybe költözés után azonban új identitáselemek jelentek meg nála: spirituális fejlődés, segítőkészség, elfogadás és új emberi kapcsolatok. Ugyanakkor számára is fájdalmas a korábbi élet és egzisztencia elvesztése. Esetében sokszor inkább relokalizáció előtti és utáni identitásról lehet beszélni (6. táblázat).

6. táblázat: Gabriella élménytémái (saját szerkesztés)

Közös tapasztalatok

Utolsó, harmadik kutatási kérdésünk az interjúalanyok közös tapasztalataira volt kíváncsi, a válaszokhoz az úgynevezett közös élménytémák feltárására volt szükség. Ebből az utolsó lépésből azonban alapos megfontolások után egy interjút (Pál) ki kellett hagynunk, mivel nagyon különbözött a többitől. Ennek részletes indoklására később kerül sor. Így végül a négy interjú elemzése során három közös főtémát és két altémát azonosítottunk (7. táblázat).

7. táblázat: Az IPA-elemzés közös élménytémái (saját szerkesztés)

A társas kapcsolatok valamennyi résztvevő narratívájában központi szerepet kaptak. Egyrészt úgy, hogy a beköltözés után is meg tudták őrizni korábbi interperszonális kapcsolataikat, másrészt képesek maradtak szociális kapcsolatok kialakítására az új környezetben, kezdeményezőkészségük érintetlennek tűnt.

Vilmos életében a család központi jelentőségű. Aktív éveiben sokat dolgozott azért, hogy biztosítani tudja családja megélhetését: „Én majdnem mindig dolgoztam a munka mellett, nagyon sokat […] hogy minden meglegyen a gyerekeknek.” Jelenleg is szoros kapcsolatot ápol a családjával, különösen a lányával, aki segített megfelelő intézményt találni számára: „A lányomnak köszönhetem… ő kereste meg ezt a helyet.” Emellett büszkén beszél gyermekei, unokái és dédunokája sikereiről: „Két unokám van… van már egy dédunokám is […] nagyon büszke vagyok már.” Az otthonbeli társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának egyik lehetséges módja a programokon, rendezvényeken való részvétel, ezeken Vilmos is szívesen megfordul: „…én minden rendezvényen, mindenféle kézművesfoglalkozáson ott vagyok […] és tényleg, mindenhol ott vagyok, mindenhol. Olyan… olyan, mit tudom én, farsangi mulatság vagy bármi, mindenütt én… és még táncolok is!”

Márta esetében a családi kapcsolatok helyett a hosszú évek alatt kialakított barátságok töltenek be fontos szerepet. Hálás azoknak az embereknek, akik ma is figyelnek rá:

„Hát érdekes, két olyan leányzó is törődik velem… szerintem ez ritka, hogy az anyjuk barátnőjét pátyolgatnák. És az egyik, hát azt gondolhatja, milyen régi barátság volt, együtt jártunk iskolába. Az ő lánya szokott néha fölhívni. Már meghalt sajnos az anyja, de azért így néha váltunk pár szót.” Különösen jelentős számára az egyik barátnője unokájával kialakított kapcsolata, akit szinte fogadott unokájának tekint: „…és úgy megimádtuk egymást, neki nincs nagyanya, neki nincs… örökbe fogadtuk egymást.” Szociabilitása az intézményben sem csökkent, önmagáról így nyilatkozik: „Hát azt nyilván észrevette, hogy kapcsolatteremtéssel nincs problémám”, az otthon életében pedig tevékenyen részt vesz: „Mondjuk, úgy azért abban úgy benne vagyok, ilyen közös dolgokban. Vannak ilyen kézműves-foglalkozások meg ilyenek, ott ugye elbabrálok…”

Emília szintén a családjában találja meg kapcsolati erőforrásait. Nagy szeretettel beszél fiáról, unokáiról és dédunokáiról: „Egy fiam van, két unokám van, egy fiú meg egy lány. Na most a fiúéknál van kettő, egy kislány meg egy kisfiú. A kislány már iskolás, a fiú négyéves most. Imádom őket, nagyon-nagyon szeretem.” Fia, akivel rendszeres kapcsolatot tart fenn, nemcsak az intézménybe költözésben segített, hanem a mindennapokban is támogatja:

„Minden héten bejön. Tartjuk a telefonkapcsolatot, megkérdezi, hogy mire van szükségem.” Önmagáról (Mártához hasonlóan) úgy nyilatkozik, hogy társasági ember, és szívesen alakít ki kapcsolatot másokkal: „Tehát szeretem az embereket, szeretek beszélni, szeretek olyan dolgokat megtudni, amit még nem tudok. És hát ezek a dolgok mind olyanok voltak, ami szinte azt mondhatom, hogy ösztönzött arra, hogy ne egyedül legyek, hanem hát közösségben. Társas lény az ember, gondolom én, én nem egy magamnak való nő vagyok, hanem mindig, világéletemben mindig szerettem az embereket, és jó is volt.” Róla is elmondható, hogy aktívan ápolja az egyéni és csoportos kapcsolatait: „Hogy úgy mondjam, minden csoportban vagy minden olyan dologban mindig részt veszek, amit szerveznek. Tehát mondjuk én vagyok az állandó beszélgető-partner…”

Gabriella ezzel szemben éppen a kapcsolatai fokozatos beszűküléséről számol be. Lánya halála után csupán két unokájával tart fenn laza kapcsolatot: „A lányomnak van három fia, abból kettővel úgy-ahogy tartom a kapcsolatot. A harmadik, az még én mielőtt ide bejöttem, akkor eltűnt. Nem tudjuk, mi van vele.” Korábbi társas kapcsolatai inkább felszínesek és rövid életűek voltak. A nyugdíjasklubban és a lakókörnyezetében ugyan kialakultak ismeretségei, de ezekről úgy nyilatkozik, hogy „valahogy nem volt soha az az igazi”. Esetében az új kapcsolatok a beköltözés előtt elkezdődött, majd az otthonban kiteljesedett változásnak köszönhetők: „Olyan nagyon hamar bekerültem ebbe a közösségbe! Akkor volt egy nagydarab, kopasz, száznegyven kilós, magas férfi, az is minden, nagyon kedves volt hozzám. Aztán volt a B. bácsi, az is kedves volt hozzám…” Azt is elmondja, hogy az ápolási részlegen fekvő egyik lakótársáról naponta gondoskodik: „…mindennap megyek hozzá. Mivel tudtam, hogy ma ilyen forgalmas lesz a nap, ezért már én elvittem neki, mielőtt idejöttem volna, a kajáját neki, és akkor tegnap megyek, és mondja nekem, azt mondja »tenélküled én már öngyilkos lettem volna«.”

A második közös fő téma, a kontroll és az ágencia szintén lényegesnek bizonyult. Vilmos például fizikai aktivitásában és vezető szerepeiben őrzi kompetencia- és kontroll-érzését. Állapotáról így nyilatkozik: „Hát igen, jó az immunrendszerem is, meg minden, tehát még a fizikumom is szerencsére.” Ezen túl a korábbi munkahelyi tekintélyszerepét (mint oktató és mentor) az intézményben az érdekképviseleti elnöki tisztség tölti be: „Én vagyok a társadalmi elnök az egész intézménynek, igen. […] A [z ő szerepe a] legfontosabb, tehát elnökként az én aláírásom nélkül nem, nem dönthetnek.”

Márta önálló döntéseiben és segítő tevékenységében éli meg autonómiáját. A reiki gyakorlásáról így beszél: „Hát a barátnőimnek azt küldeni is lehet, nem muszáj személyesen. Van, amikor négynek is küldök, mert ez a baja, az a baja, küldjek. Hát az nekem is sikerélményem, volt osztálytársnőm, évek óta nem jár ki az utcára, főleg a térde fáj, meg mit tudom én, még mi baja van. És mondja, most már föl tudok állni a székből kapaszkodás nélkül, a reikizés óta.” Emília életében a kompetencia és a felelősségvállalás hosszú ideje meghatározó.

Munkáját „nagyon fontosnak, precíznek” tartotta, megjelenésével kapcsolatban pedig hangsúlyozta: „Otthon is szerettem szépen öltözni, itt is szeretek.”

Gabriella történetében a kontroll elvesztése és újbóli megtalálása figyelhető meg. Korábbi életét kemény munka jellemezte, később azonban súlyos veszteségeket szenvedett el, addigi egzisztenciája semmivé foszlott. Beköltözése után egyrészt a másokon való segítéssel tudott kialakítani egyfajta kontrollérzést: „Segítőkész vagyok mindenféleképpen, ha látom, hogy segíteni kell a tolókocsisnak vagy valamelyiknek felállni vagy leülni, vagy arrébb menni, vagy bármi ilyen van, azt én mindent megcsinálok.” Másrészt úgy tűnik, hatóerejét externalizálva (Isten kezébe helyezve) sikerült visszaszereznie a kontrollt az élete fölött:

„Én nem tudom, de egyre jobban érzem azt, hogy mégis van, hogy valaki irányítja az embert valahonnan.”

Az utolsó közös élménytéma a beköltözéssel megjelenő különböző változásokat foglalja magában, ezt részletesen az első kutatási kérdésnél tárgyaltuk.

Csökkent önreflexió

Az interjú során többször úgy tűnt, hogy Pál nem érti pontosan a kérdéseket; amikor életútjának rövid bemutatására kértük, visszakérdezett: „Már hogy a családom mit dolgozott?”, az interjú végén pedig egy korábbi egészségügyi problémáját kezdte részletezni. A harminckilenc perces beszélgetés témáinak nagy része korábbi munkájára és az egészségi állapotára vonatkozott. Elbeszéléseiben kevés önreflexió jelent meg, és a személyes kapcsolatok sem kaptak hangsúlyos szerepet. Felesége és fia haláláról inkább tárgyszerűen számolt be: „A házat eladtam […] hamvasztva lett a fiam is, meg a feleségem.” Életének eseményeit főként dátumok, történések és gyakorlati szempontok mentén rendezte.

Pál esetében a gondolatok és érzések megfogalmazása, valamint a metakognitív reflexió alacsonyabb szintet mutatott, mint a többi interjúalanynál. Ennek hátterében több tényező állhat, például az időskorban csökkenő önreflexió, nyilvános éntudatosság és érzelmi kifejezőkészség (Gross et al., 1997; Kirk, 2015). Kutatások szerint az önkifejezés csökkenése összefügghet a kognitív hanyatlással és a nyelvi készségek romlásával is (Demnitz-King et al., 2022; Gil et al., 2001; McDonnell et al., 2020). Emellett szerepet játszhat ebben az alacsonyabb iskolázottság (Krause, 2007), illetve a generációs-kulturális háttér is (Kim–Sherman, 2007).

Az eset fontos módszertani kérdést vet fel: mi történjen azokkal az interjúkkal, amelyek nem illeszkednek a többségi mintázatokhoz? Véleményünk szerint ezek különösen értékesek, hiszen egy személy tapasztalatait és megéléseit tükrözik. Kizárásuk a kutatásból nemcsak információvesztést jelenthetne, hanem az időskori tapasztalatok sokféleségének figyelmen kívül hagyását is.

ÖSSZEGZÉS

Kutatásunk célja annak vizsgálata volt, hogy a relokalizáció milyen hatással lehet az időskorú személyek identitására. Öt olyan személlyel készítettünk félig strukturált interjút, akik legalább fél éve intézményben élnek. A beszélgetéseket IPA-módszerrel dolgoztuk fel.

Az első kutatási kérdésünkkel kapcsolatos eredmények alapján egy résztvevő nem tapasztalt változást, három személy kisebb, míg egyvalaki jelentős átalakulásról számolt be. A változások között szerepelt az empatikusabb attitűd, a tevékenységek és az élettér beszűkülése, a másokról való gondoskodás, valamint a spirituális fejlődés.

Második kutatási kérdésünkkel kapcsolatban elmondható, hogy az idiografikus elemzés alapján a résztvevők többségénél az énkép viszonylagos stabilitása volt megfigyelhető. A relokalizáció és az élethelyzeti nehézségek ellenére önmagukat alapvetően ugyanannak a személynek élték meg. A kontinuitást elsősorban a jelentős személyes tulajdonságok, a kapcsolatok, valamint egyes mindennapi szokások fenntartása támogatta. Egy interjúalany esetében jelentősebb változás mutatkozott, amely azonban egy spirituális fejlődési folyamat részeként is értelmezhető. Eredményeink összhangban állnak azokkal a kutatásokkal, amelyek az időskori identitás rugalmasságát és folytonosságát hangsúlyozzák (Johnson–Bibbo, 2014; O’Neill et al., 2020; Riedl et al., 2013), valamint az időskorúak identitásalakító szerepét emelik ki (Charenkova, 2020; Paterniti, 2003).

A harmadik kutatási kérdésnél a négy interjú összehasonlítása alapján három fő téma rajzolódott ki. A társas kapcsolatok a korábbi kapcsolatok megőrzését, illetve az új kapcsolatok kialakításának képességét jelenti, amelyek segítették az alkalmazkodást, és csökkentették a relokalizáció negatív hatásait. A kontroll és ágencia hozzájárult, hogy az egyének kompetensnek és önazonosnak érezzék magukat olyan változatos tevékenységeken keresztül, mint a másokról való gondoskodás, a tudatos viselkedés, az öltözködés vagy a korábbi szerepek fenntartása. A változás témakörét az első kutatási kérdésnél mutattuk be. Eredményeink összhangban vannak azokkal a kutatásokkal, amelyek az interperszonális kapcsolatok, a kontroll és az autonómia identitásvédő szerepét hangsúlyozzák (Johnson–Bibbo, 2014; Kang et al., 2020; O’Neill et al., 2020; Paddock et al., 2019; Roberts–Bowers, 2015), valamint kiemelik, hogy ezek enyhítik a relokalizáció pszichésen megterhelő hatását (Chang–Park, 2010; Mikhail, 1992; Munson, 2022; Verspeek et al., 2025).

Az egyik interjú jelentősen eltért a többitől, ezért külön kezeltük. Ez az eset rámutat, hogy az önreflexió, a nyelvi készségek és az érzelmi kifejezőkészség időskori csökkenése (Gross et al., 1997; Kirk, 2015; McDonnell et al., 2020) módszertani kihívásokat eredményezhet a kvalitatív kutatásokban.

Összességében az eredményeink arra utalhatnak, hogy az időskorú személyek identitása jelentős rugalmassággal rendelkezik. Az interperszonális kapcsolatok, valamint a megőrzött kontroll, ágencia és autonómia fontos védőfaktoroknak bizonyulhatnak az identitáskrízissel szemben. Bár eredményeink nem általánosíthatók, hozzájárulnak az időskori relokalizáció és identitás kapcsolatának jobb megértéséhez.

LIMITÁCIÓK ÉS ERŐSSÉGEK

A vizsgálat legfontosabb limitációja az alkalmazott IPA módszertanából fakad; a kis létszámú, homogén minta miatt az eredmények nem általánosíthatók az idősek otthonában élők teljes populációjára, illetve gyakorisági tendenciák sem tárhatók fel, az elemzésben pedig a kutató interpretációja jelentős szerepet kap. További korlátot jelentett, hogy az idős résztvevők önreflexiója és verbális önkifejezése esetenként korlátozottabb volt, illetve az énképre vonatkozó élményeik gyakran közvetetten, személyes történe-teiken keresztül jelentek meg. Ugyanakkor a kutatás több szempontból is hiánypótlónak tekinthető, mivel a relokalizáció identitásbeli vonatkozásait feltáró hazai kvalitatív kutatások száma korlátozott. A vizsgálat érdemének tartjuk azt is, hogy a hazai szociális ellátórendszer ezen érzékeny kérdésének vizsgálatába sikerült bevonni olyan időskorú személyeket, akiket első kézből érint a relokalizáció, így eredményeink közvetlenül az ő tapasztalataikra és értelmezéseikre épülhetnek.

KUTATÓI ÖNREFLEXIÓ

A szerző egy budapesti idősotthonban dolgozik mentálhigiénés munkakörben, ami hozzájárult a témaválasztáshoz, ugyanakkor torzító tényezőt is jelenthetett az adatok értelmezésekor. Ennek mérséklésére a kutatás során kiemelt figyelmet kapott a reflexív kutatói attitűd, a módszertani szigor, valamint a trianguláció alkalmazása, amelyet a mesterséges intelligencia támogatott. Mivel a szerző korábban nem végzett önálló kvalitatív kutatást, az eredetileg a szakdolgozata alapjául szolgáló vizsgálat a konzulense folyamatos szakmai iránymutatása mellett valósult meg, amiért hálás köszönettel tartozik dr. Molnár Emesének. A jövőbeni kutatások szempontjából fontos tanulságként fogalmazódott meg például pilotinterjúk alkalmazása, nagyobb minta bevonása és longitudinális kutatási elrendezés alkalmazása.

Absztrakt

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben átalakult: a hosszú távú, stabil szervezeti jelenlét mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus részvétel. Jelen tanulmány azt vizsgálja, milyen feltételek mellett válhat az alkalmi bevonódás rendszeresebb, tartósabb elköteleződéssé. A kutatás egy 2025-ben készült online kérdőíves adatfelvételre (n = 241) és huszonnégy félig strukturált interjúra épül. Az elemzés feltárta, hogy a klasszikus szociodemográfiai tényezők önmagukban korlátozottan magyarázzák a rendszerességet, míg a belső, értékalapú motivációk és az ügy iránti elköteleződés szorosabban kapcsolódik a tartós jelenléthez. Az eredmények együttesen arra utalnak, hogy az epizodikus és rendszeres önkéntesség nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy elmélyülési folyamat eltérő szakaszai. A tanulmány hozzájárul az önkéntesség dinamikus és gyakorlati értelmezéséhez: rámutatva, hogy az alkalmi részvétel megfelelő szervezeti támogatás mellett fenntartható közösségi elköteleződéssé formálható.

Kulcsszavak: önkéntesség, rendszeres önkéntes részvétel, motiváció, civil szervezetek

DOI: 10.56699/MT.2026.2.9

Az önkéntesség az elmúlt évtizedekben jelentős átalakuláson ment keresztül: a hosszú távú, stabil szervezeti kötődés mellett egyre nagyobb szerepet kap az epizodikus, alkalomszerű részvétel (Hustinx et al., 2008; Rochester, 2018; Bartal, 2022). Ez utóbbi rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, amely rugalmasan illeszkedik az egyének élethelyzetéhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005). A segítő és karitatív szervezetek működésében ugyanakkor továbbra is kulcsszerepük van a rendszeresen visszatérő önkénteseknek, akik biztosítják a feladatvégzés folytonosságát, valamint a szervezeti tudás és bizalom fennmaradását (Wilson, 2000, 2012; Bartal, 2005; Hager–Brudney, 2004).

Ez a kettősség gyakorlati dilemmát is jelent: miközben az alkalmi részvétel belépési pontot kínál, a szervezetek hosszabb távon stabil jelenlétre építenek. A kérdés így nem csupán az, mi motiválja az önkéntességet, hanem az is, milyen feltételek mellett válik az alkalmi bevonódás tartós elköteleződéssé, és hogyan támogatható ez szervezeti oldalról. A rendszeresség magyarázatában a szakirodalom demográfiai és motivációs tényezőket egyaránt vizsgál (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Holdsworth, 2010; Bartal–Kmetty, 2011; Gyorgyovich, 2021; Fényes et al., 2023). A demográfiai változóknak önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a funkcionális megközelítés az értékorientált, társas és önfejlesztési motivációk szerepét hangsúlyozza (Clary–Snyder, 1999; Dorner, 2021). Empirikus eredmények szerint a belső, értékalapú motivációk (például az ügy iránti elköteleződés) szorosabban kapcsolódnak a tartós részvételhez, mint a külső, instrumentális tényezők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). Hazai vizsgálatok szerint a magyar önkéntesek motivációs mintázatai sokrétűek: a szolidaritás mellett egyre meghatározóbbak az önmegvalósításhoz kötődő tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ugyanakkor kevésbé feltárt, hogy az epizodikus önkéntesség térnyerése mellett ezek miként kapcsolódnak a rendszeres részvételhez.

A tanulmány központi állítása, hogy az önkéntesség rendszeressége nem kiindulópont, hanem olyan elmélyülési folyamat eredménye, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság kölcsönhatásban formálja a tartós elköteleződést.

Jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a szociodemográfiai és attitűdbeli tényezők, valamint a motivációs és elköteleződési mintázatok milyen mértékben járulnak hozzá az önkéntes vállalások rendszerességéhez. Emellett azt is vizsgáljuk, elkülöníthetők-e olyan motivációs típusok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz. Eredményeink hozzájárulnak az epizodikus és rendszeres önkéntesség közötti átmenetek megértéséhez, és gyakorlati iránymutatást adhatnak az önkénteseket fogadó szervezetek számára.

ELMÉLETI HÁTTÉR ÉS KUTATÁSI KERET

Az önkéntesség – szerkezetének átalakulása, különösen az epizodikus részvétel erősödése miatt – új értelmezési kereteket igényel. A rendszeresség nem csupán a részvétel gyakoriságát jelenti, hanem azt is felveti, hogy milyen motivációs és elköteleződési folyamatok mentén alakul ki tartós bevonódás. Az alábbi elméleti áttekintés az epizodikus és rendszeres önkéntesség, valamint a motiváció és elköteleződés összefüggéseit vizsgálja az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek megértése érdekében.

Epizodikus és rendszeres önkéntesség

Az önkéntesség kutatásában a részvétel időbeli mintázata és rendszeressége központi kérdés. A klasszikus megközelítések a hosszú távú, stabil szervezeti kötődéssel járó önkéntességet tekintették domináns formának, amelyet kiszámítható jelenlét, erős integráció és az önkéntes szerep identitássá válása jellemez (Wilson, 2000; Wilson–Musick, 1997; Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). Ebben az értelmezésben a rendszeres önkéntesség tartós társadalmi szerepként jelenik meg.

A 2000-es évektől egyre nagyobb figyelem irányul az epizodikus önkéntességre, amely rövid távú, projektszerű bevonódást jelent, és rugalmasabban illeszkedik az egyéni élethelyzetekhez (Hustinx–Lammertyn, 2003; Cnaan–Handy, 2005; Hustinx et al., 2008). A szakirodalom ezt a változást a késő modern társadalmak individualizációs folyamataival és az életutak fragmentálódásával hozza összefüggésbe, így az alkalmi részvétel az önkéntességnek nem a gyengülését, hanem az átalakulását jelzi (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). Hazai kutatások is megerősítik, hogy az epizodikus önkéntesség erősödése inkább adaptív újraszerveződést jelent (Bartal, 2022). A részvételi formák nem merev kategóriák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozoghatnak (Cnaan et al., 2022). A különbségek nemcsak időbeliek: a rendszeres önkénteseknek erősebb a kötődésük és a felelősségvállalásuk, míg az epizodikus részvétel alacsonyabb belépési küszöböt és rugalmasabb kapcsolódást kínál (Cnaan–Handy, 2005; Hager–Brudney, 2004). A két forma ugyanakkor nem zárja ki egymást: az alkalmi részvétel megfelelő feltételek mellett tartósabb bevonódássá alakulhat. A rendszeresség így nem statikus állapotként, hanem egy fejlődési folyamat eredményeként értelmezhető.

Motiváció és elköteleződés az önkéntességben

Az önkéntesség motivációinak vizsgálata a nemzetközi szakirodalomban elsősorban a funkcionális megközelítéshez kapcsolódik, amely szerint az egyének különböző pszichológiai és társas szükségleteik kielégítése érdekében vállalnak önkéntes tevékenységet (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ennek megfelelően az önkéntesség szolgálhat értékorientált célokat, a társas kapcsolódást, az önfejlesztést vagy karrierépítést, sőt érzelmi feszültségek kezelését is. A megközelítés egyik fontos implikációja, hogy a részvétel akkor válik fenntarthatóvá, ha az egyén számára releváns motivációk tartósan kielégülnek.

A kutatások arra is rámutatnak, hogy a motivációk nem azonos módon kapcsolódnak a tartós részvételhez. A belső, értékalapú motivációk (például az altruizmus vagy az ügy iránti elköteleződés) szorosabban összefüggnek a hosszabb távú bevonódással, mint a külső, instrumentális ösztönzők (Ryan–Deci, 2000; Kwok et al., 2013). A fenntarthatóság így nem pusztán a motivációk jelenlétén, hanem a minőségükön is múlik.

Az elköteleződés túlmutat a kezdeti motivációkon: érzelmi kötődést, felelősségvállalást és identitásformáló szerepet jelent (Penner, 2002; Wilson, 2012). A rendszeres önkéntesség gyakran olyan folyamatként írható le, amelynek során a kezdeti motivációk fokozatosan stabil elköteleződéssé alakulnak (Omoto–Snyder, 1995; Penner, 2002). A szakirodalom különbséget tesz az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés között: előbbi inkább értékalapú és morális, utóbbi a konkrét működési keretekhez és kapcsolatokhoz kötődik (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016). Az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés mozgatórugója, míg a szervezeti kötődés a hosszabb távú részvétel fenntartásában játszik kulcsszerepet (Hager–Brudney, 2004; Cnaan et al., 2022).

Hazai kutatások szerint a magyar önkéntesek motivációs struktúrájában egyszerre vannak jelen az értékorientált és az önmegvalósításhoz kapcsolódó tényezők (Bartal–Kmetty, 2011; Dorner, 2021; Bartal et al., 2024), ami arra utal, hogy az önkéntesség egyszerre proszociális és identitásformáló tevékenység.

Az epizodikus és rendszeres önkéntesség szempontjából kulcskérdés, hogy a motiváció miként alakul elköteleződéssé. Az alkalmi részvétel nem zárja ki a tartós bevonódást, amennyiben személyes jelentést nyer, és a szervezeti környezet támogatja a kötődés kialakulását (Studer, 2016). A rendszeresség így olyan folyamatként értelmezhető, amelyben a motiváció és a kapcsolati beágyazottság egymást erősítve formálja a tartós jelenlétet.

Szociodemográfiai tényezők szerepe az önkéntes részvételben

Az önkéntesség rendszerességének vizsgálatában a szociodemográfiai tényezők hagyományosan fontos háttérváltozók. Az életkor, az élethelyzet, a tanulói vagy foglalkoztatási státusz, valamint a családi állapot befolyásolják az egyén rendelkezésére álló időt, erőforrásokat és kapcsolati hálót (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Ugyanakkor a szakirodalom következetesen arra utal, hogy e tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van.

Az életkor az egyik leggyakrabban vizsgált változó: a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres önkéntesség, ami elsősorban az eltérő időbeli erőforrásokkal és életszakaszokkal magyarázható (Wilson, 2000; Hustinx et al., 2008; Gyorgyovich, 2021).

Az iskolai végzettség és a tanulói státusz szintén hatással lehet a részvétel formájára. A felsőoktatásban tanulók esetében az önkéntesség gyakran intézményesített programokhoz vagy karrierépítési szempontokhoz kapcsolódik, ami inkább epizodikus részvételt eredményezhet (Holdsworth, 2010; Wilson–Musick, 1997), míg a magasabb végzettség hosszabb távon kedvezhet a rendszeres jelenlétnek (Wilson–Musick, 1997). Hazai sajátosságként a kötelező iskolai közösségi szolgálat növeli az önkéntességgel való találkozás esélyét, de önmagában nem garantálja a tartós részvételt (Fényes–Pusztai, 2012; Fényes, 2015).

A családi állapot és a foglalkoztatási helyzet hatása összetettebb: a stabil élethelyzet egyes esetekben elősegíti, máskor korlátozza a részvételt, ami arra utal, hogy a rendszeresség nem pusztán társadalmi státusz kérdése, hanem az időstruktúra és az élethelyzet függvénye (Wilson, 2000; Bartal–Kmetty, 2011).

Mindezek alapján a szociodemográfiai tényezők fontos kontextust adnak, de a rendszeresség inkább olyan összetett folyamat eredményeként ragadható meg, amelyben az élethelyzet, a motiváció és a szervezeti beágyazottság együttesen alakítja az önkéntes jelenlétet. Az alkalmi és tartós részvétel közötti átmenetek így több tényező kölcsönhatásában értelmezhetők. A következőkben e komplex összefüggésrendszer empirikus vizsgálatára teszünk kísérletet.

KUTATÁSI KÉRDÉSEK ÉS VIZSGÁLATI FÓKUSZ

A tanulmány célja annak feltárása, hogy milyen feltételek mellett válik az önkéntes tevékenység alkalmi részvételből rendszeresebb, tartósabb bevonódássá. Az elméleti áttekintés alapján a rendszeresség nem csupán szociodemográfiai adottságok, hanem motivációs és elköteleződési folyamatok mentén értelmezhető.

Vizsgálatunk központi kérdése ezért az, hogy milyen tényezők járulnak hozzá az önkéntes tevékenység rendszerességéhez, és miként kapcsolódnak egymáshoz az élethelyzeti keretek, a motivációs mintázatok és az ügy iránti elköteleződés.

A kutatás során az alábbi kérdésekre kerestük a választ:

• Kimutatható-e kapcsolat a szociodemográfiai jellemzők és az önkéntes tevékenység rendszeressége között, és milyen mértékű ez a kapcsolat?
• Elkülöníthetők-e olyan motivációs mintázatok, amelyek eltérő módon kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, valamint a szervezeti és ügy iránti elköteleződéshez?

Feltételezésünk szerint a demográfiai tényezőknek önmagukban korlátozott magyarázóerejük van, míg a motivációs profilok eltérő részvételi gyakorisággal és elköteleződési mintázattal jellemezhetők. A következőkben e kérdések empirikus vizsgálatának módszertani keretét mutatjuk be.

MÓDSZERTAN

A kutatás mintája és adatfelvétele

A vizsgálat online kérdőíves adatfelvételen és félig strukturált interjúkon alapult. A kérdőívet 2025-ben, három hónapon keresztül terjesztettük önkénteseket fogadó szervezeteken keresztül. A mintába kerülés feltétele az önkéntesség tapasztalatának megléte volt, függetlenül a gyakoriságától. Az adatfelvétel során különböző tevékenységi területeket lefedő szervezeteket vontunk be (KSH-besorolás szerint), biztosítva a minta heterogenitását.

A kérdőív a szociodemográfiai jellemzők mellett az önkéntes tevékenység gyakoriságára, területére és a szervezeten belüli szerepre vonatkozó kérdéseket tartalmazott. A motivációs struktúra vizsgálatához a Volunteer Function Inventory (Clary et al., 1998) adaptált, harminctételes kérdéssorát alkalmaztuk (Cronbach-alfa = 0,943), hétfokozatú skálán mérve az állítások relevanciáját.

A kérdőívet 241 fő töltötte ki. A minta nem reprezentatív, ugyanakkor társadalmi háttér szempontjából heterogén. Nagyságából adódóan a kereszttáblás elemzésekben nem minden esetben teljesült az az elvárás, hogy a cellák legfeljebb 20 százalékában legyen ötnél kisebb elemszám, ami azonban az eredmények érdemi értelmezését nem befolyásolta.

A kvalitatív szakaszban huszonnégy félig strukturált interjú készült, amelyek a részvételi mintázatok mögötti tapasztalatok mélyebb feltárását tették lehetővé. Az interjúalanyokat a kérdőívtől függetlenül, kényelmi mintavétellel és hólabdamódszerrel toboroztuk. Az interjúk három fő témakörre fókuszáltak: szociodemográfiai háttér, az önkéntességhez való viszony és motivációk, valamint az ügy és a szervezet iránti elköteleződés. A részvétel önkéntes és anonim volt, a kutatás során az etikai előírások betartására kiemelt figyelmet fordítottunk.

Elemzési stratégia

Az elemzés célja annak feltárása volt, hogy az önkéntes tevékenység rendszeressége miként függ össze a résztvevők szociodemográfiai jellemzőivel, motivációival és elköteleződési mintázataival. A kvantitatív adatok feldolgozása során leíró statisztikákat és kereszttáblás elemzéseket alkalmaztunk a háttérváltozók és a részvétel gyakoriságának vizsgálatára (I., II. melléklet).

A motivációs struktúra feltárására többváltozós elemzési eljárásokat végeztünk, amelyek lehetővé tették eltérő motivációs profilok azonosítását. E profilokat a részvétel rendszerességével vetettük össze, hogy feltárjuk az elköteleződés és a gyakoriság közötti összefüggéseket (III., IV. melléklet).

A kvalitatív interjúk kiegészítették a kvantitatív eredményeket: segítségükkel a kimutatható mintázatok mögötti élethelyzeti és kapcsolati dimenziók is értelmezhetővé váltak. Az anonimizált interjúk alapján tematikus elemzést végeztünk.

EREDMÉNYEK

A minta szociodemográfiai összetétele

A kérdőíves felmérésben 241 fő vett részt, többségük nő, párkapcsolatban élő és magas iskolai végzettségű volt. Az átlagéletkor 46,6 év (szórás: 18,6), a minta életkori és társadalmi szempontból heterogén. A válaszadók többsége budapesti, közel felük részt vett iskolai közösségi szolgálatban, és több mint egyharmaduk nem végzett fizetett munkát, főként tanulói vagy nyugdíjas státusz miatt (I. melléklet). A huszonnégy interjúalany többsége középkorú, nő és felsőfokú végzettségű volt, ugyanakkor eltérő hátterük lehetővé tette a részvételi mintázatok összehasonlítását.

A rendszeresség és az élethelyzeti tényezők kapcsolata

A kérdőíves vizsgálat eredményei szerint az önkéntes tevékenység rendszeressége csak részben magyarázható demográfiai tényezőkkel: a legtöbb háttérváltozó (például nem, iskolai végzettség, anyagi helyzet) nem mutatott szignifikáns összefüggést a részvétel gyakoriságával (II. melléklet).

Az életkor esetében ugyanakkor szignifikáns, de mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 38,88; p = 0,03; Cramer V = 0,20): a fiatalabbak körében gyakoribb az epizodikus, míg az idősebbeknél a rendszeres részvétel (1. ábra).

1. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Korcsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;1 n = 241

2. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Családi állapot szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés;2 n = 241

A családi állapot szintén szignifikáns, de gyenge kapcsolatot mutatott a részvétel gyakoriságával (χ² = 23,98; p = 0,02; Cramer V = 0,18): a párkapcsolatban élők és az egyedülállók körében gyakoribb a rendszeres, míg az özvegyeknél az epizodikus részvétel (2. ábra).

A legerősebb kapcsolat az elmúlt évi szervezeti aktivitás és a rendszeresség között mutatkozott (χ² = 107,55; p < 0,001; Cramer V = 0,33): a több szervezetben aktívak nagyobb arányban végeztek rendszeres vagy folyamatos önkéntes munkát (3. ábra).

3. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Önkéntes szervezetek száma szerinti bontás, az elmúlt évre vonatkozóan (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;3 n = 241

Az eredmények alapján az látszik, hogy a rendszeresség nem általános társadalmi státusztényezők mentén különül el, hanem inkább az élethelyzeti és részvételi beágyazottság bizonyos dimenziói szerint.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet: az életkori különbségek nem pusztán generációs sajátosságok, hanem eltérő élethelyzetekhez és időstruktúrákhoz kapcsolódnak. A fiatalabbak inkább élményorientált, projektalapú tevékenységként, az idősebbek pedig strukturált, felelősséggel járó szerepként értelmezik az önkéntességet.

A rendszerességet befolyásolja a munkarend, a családi kötelezettségek és az időgazdálkodás kiszámíthatósága: a rugalmasabb időbeosztás gyakoribb, de kevésbé stabil részvétellel, a kötöttebb élethelyzet ritkább, de tartósabb jelenléttel jár együtt.

A szervezeti beágyazottság és a tapasztalat szintén meghatározó: az erős szervezeti kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalt önkéntesek nagyobb eséllyel vesznek részt rendszeresen a munkában, míg a kevésbé integráltak inkább alkalmi jelleggel kapcsolódnak be.

Mindez arra utal, hogy a rendszeresség nem egyetlen demográfiai tényező mentén alakul, hanem élethelyzeti, tapasztalati és kapcsolati dimenziók összefonódásában.

Motivációs mintázatok és részvételi gyakoriság

A leíró statisztikák alapján a minta egészében a belső, értékalapú indítékok domináltak: a szolidaritáshoz és segítségnyújtáshoz kapcsolódó állítások esetében a válaszadók több mint kétharmada magas egyetértést jelzett, míg a karrierhez vagy a külső elvárásokhoz kötődő motivációk alacsonyabb támogatottságot kaptak.

A többváltozós elemzés négy faktort azonosított, amelyek a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázták: (1) karrier- és önfejlesztési orientáció, (2) szolidaritás és empátia, (3) társas normák és közösségi hatás, (4) önjutalmazás és emocionális visszacsatolás. A szakirodalomhoz képest (Clary et al., 1998; Esmond–Dunlop, 2004; Bartal–Kmetty, 2011) az alacsonyabb faktorszám inkább egyes dimenziók összeolvadására utal.

4. ábra: Milyen gyakran szokott önkéntes tevékenységet végezni? Klasztercsoportok szerinti bontás (%)

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09.01., saját szerkesztés;4 n = 167

Az altruisztikus–énorientált tengely mentén jól elkülönül egy altruista dimenzió (szolidaritás és empátia), míg a többi faktor inkább énorientált jellegű; az individualista–kollektivista keretben az első és negyedik faktor az individualista, a második és harmadik a kollektivista pólushoz sorolható.

A faktorértékek alapján végzett klaszterelemzés négy motivációs profilt azonosított (n = 167): céltudatos fiatalok (27%; n = 45), empatikus értelmiségiek (28%; n = 47), visszacsatolásra vágyók (28%; n = 47) és elfoglaltságot kereső nyugdíjasok (17%; n = 28). A klaszter-tagság és a rendszeresség között szignifikáns, gyenge-mérsékelt kapcsolat mutatkozott (χ² = 23,00; df = 12; p = 0,028; Cramer V = 0,214) (4. ábra).

A céltudatos fiatalokat erősen instrumentális orientáció jellemzi: az önkéntességet fejlődési lehetőségként és célorientált tevékenységként értelmezik, miközben a társas normák is meghatározók. Ez a részvételi mintázatukban is megjelenik: körükben a folyamatos (40%) és a rendszeres (38%) bevonódás aránya a legmagasabb.

Az empatikus értelmiségieket értékalapú, proszociális motivációk vezérlik, részvételük nem kötődik külső elismeréshez. Ennek megfelelően főként rendszeres önkéntesség jellemzi őket (51%), míg a folyamatos jelenlét aránya alacsonyabb (17%).

A visszacsatolásra vágyók esetében az érzelmi motivációk dominálnak: az önkéntesség számukra társas megerősítést és kapcsolati élményt nyújt. Bár körükben magas a rendszeres részvétel (57%), a folyamatos bevonódás kevésbé jellemző (21%), ami az élmény- és visszacsatolásfüggő aktivitásra utal.

Az elfoglaltságot kereső nyugdíjasoknál az önkéntesség inkább strukturáló, időkitöltő funkciót tölt be, és gyakran epizodikus: a „ritkán” kategória dominál (21%), míg a folyamatos részvétel alacsony (14%).

Az eredmények alapján látható, hogy a belső, értékalapú orientációjú csoportokban gyakoribb a rendszeres, míg az emocionális vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilokban az epizodikus részvétel.

A kvalitatív interjúk árnyalják ezt a képet. Az értékalapú motivációval rendelkező résztvevők gyakran morális kötelességként tekintenek az önkéntességre: „Ilyen dolgok miatt szeretek önkénteskedni. Hozzájárulhatok, hogy jobb országunk legyen ezáltal” (környezetvédelem, 25 éves nő). Számukra a rendszeresség következetes jelenlétet és vállalt szerepet jelent, amely idővel identitásjellegűvé válhat: „Értelmet ad az életemnek” (gyermekvédelem, 72 éves nő).

Ezzel szemben az élmény- és kapcsolatorientált motivációk inkább rugalmasabb, projektalapú részvétellel járnak. Ugyanakkor az interjúk azt is jelzik, hogy a motiváció dinamikus, azaz kezdetben instrumentális vagy élményalapú indítékok is elmélyülhetnek: „Egymásra találtunk, fontosak számomra a kollégák, kialakultak barátságok” (vallási, 65 éves nő).

A kvalitatív eredmények tehát megerősítik, hogy a rendszeres önkéntesség szorosabban kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz, miközben a tartós bevonódás kialakulása dinamikus, kölcsönhatásokon alapuló folyamat.

DISZKUSSZIÓ

A tanulmány eredményei több ponton megerősítik, ugyanakkor árnyalják is az önkéntesség rendszerességével kapcsolatos korábbi elméleti megállapításokat. A klasszikus szakirodalom a rendszeres önkéntességet stabil társadalmi szerepként írja le, amelyet erős szervezeti integráció és identitásalapú kötődés jellemez (Wilson, 2000; Penner, 2002). Ezzel összhangban vizsgálatunk is azt mutatja, hogy a tartós részvétel szorosan kapcsolódik az értékalapú és identitásjellegű motivációkhoz.

Ugyanakkor eredményeink azt a modernizációs megközelítést is alátámasztják, amely az epizodikus önkéntesség térnyerését az életutak fragmentálódásával és az individualizáció erősödésével magyarázza (Hustinx–Lammertyn, 2003; Hustinx et al., 2008). A kvantitatív és kvalitatív eredmények egyaránt azt jelzik, hogy az alkalmi és rendszeres részvétel nem egymást kizáró formák, hanem egy kontinuum mentén értelmezhetők, amelyen az egyének élethelyzetük és motivációik változásával mozognak (Cnaan et al., 2022). Ez megerősíti a tanulmány kiinduló állítását, miszerint a rendszeresség nem kiindulópont, hanem egy elmélyülési folyamat eredménye.

A szociodemográfiai tényezők korlátozott magyarázóereje szintén összhangban áll a korábbi kutatásokkal (Wilson, 2000; Hustinx–Lammertyn, 2003; Bartal–Kmetty, 2011). Bár az életkor és bizonyos élethelyzeti tényezők (például szervezeti aktivitás) szignifikáns összefüggést mutattak a rendszerességgel, hatásuk mérsékelt maradt. A kvalitatív eredmények rámutatnak, hogy e különbségek mögött nem pusztán demográfiai kategóriák, hanem eltérő időstruktúrák, erőforrások és élethelyzeti kötöttségek állnak. Ez alátámasztja azt az értelmezést, hogy a részvétel inkább élethelyzeti beágyazottságként, semmint statikus társadalmi jellemzőként ragadható meg.

A motivációk szerepe a rendszeresség magyarázatában különösen hangsúlyosan jelenik meg. Eredményeink megerősítik a funkcionális megközelítés alapfeltevését, miszerint az önkéntesség különböző pszichológiai szükségletek kielégítésének eszköze (Clary et al., 1998; Omoto–Snyder, 1995). Ugyanakkor világosan kirajzolódik, hogy a belső, értékalapú motivációk szorosabban kapcsolódnak a tartós bevonódáshoz, mint a külső, instrumentális tényezők, rímelve Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) felvetéseire. A klaszterelemzés eredményei ezt empirikusan is alátámasztják: az értékorientált csoportokban gyakoribb a rendszeres részvétel, míg az emocionális visszacsatolásra vagy élethelyzeti tényezőkre épülő profilok inkább epizodikus mintázatot mutatnak.

Az elköteleződés szerepe szintén kulcsfontosságú. A szakirodalom szerint a tartós önkéntesség azzal függ össze, hogy a tevékenység az egyén identitásának részévé válik (Penner, 2002; Wilson, 2012). A kvalitatív eredmények ezt a folyamatot dinamikus átalakulásként ragadják meg: a kezdetben instrumentális vagy élményalapú motivációk idővel értékalapú, identitásjellegű elköteleződéssé mélyülhetnek. Ez összhangban áll Allen M. Omoto és Mark Snyder (1995) modelljével, amely a tartós önkéntességet folyamatként értelmezi.

Eredményeink továbbá alátámasztják az ügy iránti és a szervezeti elköteleződés megkülönböztetésének relevanciáját (Omoto–Snyder, 1995; Studer, 2016; Hager–Brudney, 2004). Az interjúk alapján az ügy iránti elköteleződés gyakran a belépés elsődleges motivációja, míg a szervezeti kapcsolatok – különösen a közösségi élmények és személyes kötődések – kulcsszerepet játszanak a tartós részvétel fenntartásában. Ez összhangban áll Sibylle Studer (2016) megállapításával, miszerint a szervezeti környezet meghatározó az önkéntesek megtartásában. Összefoglalva a tanulmány eredményei arra utalnak, hogy az önkéntesség rendszeressége komplex, többdimenziós folyamatként értelmezhető. A demográfiai tényezők keretet adnak, de önmagukban nem magyarázzák a részvételt; a motivációk minősége és az elköteleződés alakulása viszont kulcsszerepet játszik abban, hogy az alkalmi bevonódás tartós jelenlétté alakul-e.

KÖVETKEZTETÉSEK

A kutatás legfontosabb következtetése, hogy az önkéntesség rendszeressége nem statikus állapot, hanem fokozatos elmélyülési folyamat eredménye. Az epizodikus és rendszeres részvétel nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy kontinuum különböző pontjai, amelyek között az egyének élethelyzetük, motivációik és szervezeti tapasztalataik mentén mozognak.

Gyakorlati szempontból ez több fontos tanulságot hordoz a civil és karitatív szervezetek számára. Az epizodikus önkéntesség nem csupán átmeneti vagy „gyengébb” részvételi forma, hanem potenciális belépési pont a tartós elköteleződés felé. Ennek megfelelően kulcsszerepe van az első tapasztalatok minőségének, a visszacsatolásnak és a kapcsolati beágyazottság tudatos erősítésének.

A megtartás szempontjából nem elsősorban a demográfiai jellemzők a meghatározók, hanem az, hogy a szervezetek képesek-e a különböző motivációs profilokhoz illeszkedő bevonódási lehetőségeket kínálni. Az értékalapú jelentésképzés támogatása, a tevékenység társadalmi hatásának láthatóvá tétele, valamint a közösségi kapcsolatok erősítése egyaránt hozzájárulhat a rendszeres részvétel kialakulásához.

A kutatás rámutat a kapcsolati „horgonyok” jelentőségére is: a közösséghez, a szervezeti vezetéshez vagy az ügyhöz való személyes kötődés olyan megtartóerőt jelent, amely túlmutat a kezdeti motivációkon. Ennek megfelelően a mentorálás, a visszajelzés és a közösségi élmény tudatos szervezése stratégiai jelentőségű lehet.

A tanulmány eredményeit ugyanakkor korlátok között kell értelmezni. A minta nem reprezentatív, és önszelekciós torzítást hordozhat, így az eredmények nem általánosíthatók a teljes populációra. A keresztmetszeti adatfelvétel nem teszi lehetővé az oksági viszonyok feltárását, különösen a motivációs átalakulás tekintetében. A kvalitatív eredmények értelmező jellegűek, és nem statisztikai érvényűek.

A jövőbeli kutatások számára ígéretes irány az önkéntes részvétel longitudinális vizsgálata, különösen az epizodikus bevonódás és az identitásalakulás kapcsolatának feltárása, valamint a különböző szervezeti gyakorlatok hatásának összehasonlító elemzése.

MELLÉKLETEK

I. táblázat: Demográfiai változók statisztikai mutatói (saját szerkesztés)

II. táblázat: Az önkéntes tevékenység rendszerességének megoszlása a különböző demográfiai változók mentén

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 241

 III. A motivációs skála elemzésének részletei

A motivációs struktúra feltárására a Judy Esmond és Patrick Dunlop (2004) Volunteer Motivation Inventory (VMI) modelljére épülő, harminctételes kérdéssor adatait elemeztük.

A faktorstruktúra azonosítására főkomponens-elemzést (Principal Component Analysis, PCA) alkalmaztunk varimax rotációval. Az adatok alkalmasságát a Kaiser–Meyer–Olkin-mutató (KMO = 0,882) és a Bartlett-féle sphericity próba igazolta (χ² = 1803,329; df = 190; p < 0,001), amelyek alapján a változók közötti korrelációs szerkezet megfelelő volt a többváltozós elemzéshez.

Az elemzés során több lépésben kizártuk azokat a tételeket, amelyek alacsony kommunalitással rendelkeztek (0,40 alatti érték), illetve amelyek több faktoron is jelentős (0,40 feletti) töltést mutattak. A végső modell húsz változót tartalmazott.

A faktorok számának meghatározásakor a Kaiser-kritérium (1-nél nagyobb saját érték), valamint a scree plot vizuális vizsgálata alapján négy faktor megtartása bizonyult indokoltnak. A négyfaktoros megoldás a teljes variancia 64,3 százalékát magyarázta.

A kialakult faktorok tartalmi értelmezése alapján az alábbi dimenziók különültek el:

1. karrier- és önfejlesztési orientáció;
2. szolidaritás és empátia;
3. társas normák és közösségi hatás;
4. önjutalmazás és emocionális visszacsatolás.

A teljes faktorstruktúrát, a faktortöltéseket és a magyarázott varianciaértékeket a III/a és III/b táblázat tartalmazza.

A faktorértékeket Anderson–Rubin-módszerrel számítottuk, amely biztosítja a faktorok közötti ortogonalitást és standardizált eloszlását.

III/a táblázat: A teljes faktorstruktúra és a hozzá tartozó faktortöltések

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

III/b táblázat: Teljes magyarázott varianciahányad

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

A motivációs profilok azonosítására a számított faktorértékek alapján klaszterelemzést végeztünk (n = 167). A klaszterképzés kétlépéses (two-step) eljárással történt, log-likelihood távolságmértékkel.

A klaszterszám meghatározásakor a Bayes-féle információs kritériumot (BIC) vettük figyelembe. A modellilleszkedési mutatók alapján a négyklaszteres megoldás bizonyult a leginkább értelmezhetőnek és statisztikailag stabilnak. A klaszterek mérete közel kiegyensúlyozott volt.

A klaszterek közötti különbségeket faktorátlagok segítségével vizsgáltuk. A részletes faktorátlagokat a IV. táblázat tartalmazza.

IV. táblázat: Faktorátlagok a különböző klasztercsoportokban

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem, adatfelvétel: 2025. 06. 01. – 09. 01., saját szerkesztés; n = 167

Végjegyzet

1. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
2. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
3. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.
4. A kerekítésekből adódóan az értékek összege eltérhet a 100%-tól.

Absztrakt

A tanulmány célja a Tienhszia elnevezésű hagyományos kínai vízió vizsgálata a kínai külpolitikai gondolkodás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek fényében. A tanulmány Csao Tingjang elméletét helyezi a középpontba, amely a Tienhsziát egy békés, értékalapú világrend ideáljaként mutatja be. Az írás azt a kérdést vizsgálja, hogyan értelmezhető a Tienhszia világrend-koncepcióként, és milyen hatással lehet Kína külpolitikájára. A tanulmány a szakirodalom kritikai elemzésében feltárja az elmélet utópisztikus és hegemonikus vonásait. A történeti példák rámutatnak, hogy a Tienhszia gyakorlati megnyilvánulásai a harmónia helyett inkább Kína-központúságot és kulturális-politikai befolyást testesítettek meg. A modern külpolitikai gyakorlatban, például az Övezet és Út Kezdeményezésben a koncepció retorikai és ideológiai elemként jelenik meg, amely a kínai puha hatalom és nemzetközi imázs építésének eszköze.

Kulcsszavak: Kína, Tienhszia, világrend, nemzetközi kapcsolatok, kínai filozófia

DOI: 10.56699/MT.2026.1.8

A hidegháború végét követően az Amerikai Egyesült Államok határozta meg a nemzetközi rend struktúráját (Ikenberry, 2009), azonban napjainkban e világrend átalakulása az egyik legaktuálisabb kérdéssé vált, mivel Kína egyre nagyobb kihívást jelent a nemzetközi rendszer alapvető értékrendjével szemben. Kiemelendő, hogy bár a nemzetközi rendszer nyugati gyökerű, a feltörekvő hatalmak növekvő befolyásukkal igyekeznek a saját világképük szerint alakítani (Mazarr et al., 2016).

A tanulmány központi tézise, hogy a külpolitikai stratégiák megértéséhez elengedhetetlen az országok tradicionális, kulturális, történelmi és értékrendszerbeli elemeinek figyelembevétele is (Morgado, 2023), amire Kína kapcsán nyugati (Kissinger, 2012) és kínai kutatók (Pan, 2016; Qin, 2010) egyaránt felhívják a figyelmet. A magyar szakirodalomban a kínai külpolitika sajátosságait már többen is vizsgálták (Tálas, 2009; Jordán, 2012; Salát, 2022). Az is kiemelendő, hogy a tradicionális kínai elemek a külpolitikai (Eszterhai, 2017, 2019), jogi (Kormány, 2018) és geopolitikai (Horváth, 2022) kutatásokban egyaránt megjelentek a magyar szerzőknél. A nemzetközi szakirodalom már többször rámutatott a kínai stratégiai kultúra sajátosságaira, amelyek magukban foglalják a történelmi elemeket (Scobell, 2002; Morgado–Druhalóczki, 2024). Mindezek ellenére a kutatások többsége továbbra is a nyugati (neo)realizmus keretei között vagy filozófiai-elméleti síkon tárgyalja Kína felemelkedését.

Jelen tanulmány álláspontja az, hogy a kínai külpolitika megértéséhez elengedhetetlen a hagyományos koncepciók, különösen a Tienhszia (Tianxia, 天下: ’ég alatti’) fogalmának értelmezése. Ezt, noha hagyományos kínai világrend-koncepcióként is értelmezhető, ritkán kapcsolják össze a modern gyakorlatokkal, főként a magyar szakirodalomban. Ennek fényében azt a kérdést vizsgáljuk, hogyan értelmezhető a Tienhszia világrend-koncepcióként, és milyen hatással lehet Kína külpolitikájára. A vizsgálat középpontjában Csao Tingjang (Zhao Tingyang, 赵汀阳) filozófus elméletének és az azt övező tudományos diskurzusnak a kritikus elemzése áll. A tanulmány elsősorban irodalmi áttekintésre és elméleti elemzésre épül, amely a Tienhszia fogalmának filozófiai, történeti és a nemzetközi kapcsolatok (international relations; IR) elméleteihez köthető értelmezéseit vizsgálja. Ehhez az elemzés kritikai és összehasonlító megközelítést alkalmaz. A tanulmány elsődleges célja, hogy pótolja a Tienhszia mélyebb értelmezésének hiányát a magyar szakirodalomban. Fő hozzájárulása, hogy a kínai külpolitika elemzésében a Tienhszia fogalmát a stratégia értelmezésének aktív kereteként is vizsgálja, amely olyan új perspektívát kínál a Kína-centrikus világrend és a modern törekvések összekapcsolására, amely a további kutatásokban értelmezési eszközként is hasznosulhat. A tanulmány a kínai neveket és fogalmakat magyaros átírással közli, ám a kereshetőség elősegítése érdekében első előfordulásukkor pinyin átírással és egyszerűsített kínai írással is megjeleníti.

A TIENHSZIA ELMÉLETE

A kínai vallási és filozófiai hagyományban kiemelkedő szerepet kapott a Tien (Tian;天: ’ég’), amelynek korszakonként és irányzatonként eltérő jelentése volt, ám mindig megmaradt központi jelentősége a természet és a mindenség rendjének meghatározásában. Az uralkodó hatalmának legitimitását az égi mandátumhoz (tienming; tianming;天命) kötötték, amely összekapcsolta a Tient és a Tienhsziát. Utóbbi birodalomként való értelmezése így egyszerre jelent politikai és erkölcsi kohéziót, amelynek keretében az uralkodó feladata a béke és a jólét megteremtése volt (Kormány, 2018). Ez a gondolat a nemzetközi kapcsolatokban is megfigyelhető, amelyekben az állam tölti be az uralkodó szerepét a nemzetközi porondon (Eszterhai, 2013). Ez alapján a Tienhszia egyszerre filozófiai és értékalapú koncepció.

A modern értelmezés Csao nevéhez köthető, aki a 2000-es évek közepétől foglalkozik mélyrehatóan a Tienhsziával, különösen a Csou- (Zhou; 周) dinasztia (kb. i. e.

1046–256) örökségének fényében (Zhao, 2006, 2009, 2014, 2021). Ekkor ugyanis a korabeli viszonyokból új politikai struktúra jött létre, amely – elviekben – az erőszak helyett kölcsönös elfogadáson és együttműködésen alapult. A filozófus ezt a nemzetközi térben egy „világintézményhez” hasonló struktúraként képzeli el, amely egységes törvényeket alkot, vitákat rendez, közös erőforrásokat kezel, és békét biztosít (Zhao, 2009). A jelenlegi rendszerrel szemben, amelyet az eltérő politikai és értékrendszerek okozta feszültség jellemez, a Tienhsziát a békés, családszerű együttélés víziójaként írja le, amelyben közös politikai és erkölcsi alapok érvényesülnek. Ez a „tökéletes birodalom” platonikus ideáljaként jelenik meg munkáiban, és alternatívát kínál a versengésen alapuló (neorealista, nyugati gyökerű) világrenddel szemben (Godehardt, 2016).

Csao koncepciójának központi eleme a minhszin (minxin; 民心; ’a nép szíve’, ’akarata’), amely alapján a jó vezetőt az emberek önként követik. Ez a Tienhszia pszichológiai dimenziójára utal (Kumar, 2018), amely specifikusan kínai mentalitást tükröz az uralkodással és az irányítással kapcsolatban. Csao munkássága tehát a Tienhsziát nem pusztán történeti vagy filozófiai fogalomként, hanem a nemzetközi együttműködés, valamint a békés rend ideáljaként mutatja be, amely értékalapú keretet kínál a globális politikai viszonyok értelmezéséhez.

Noha egyes szerzők megvalósíthatónak tartják ezt a víziót (Cha, 2018), mások szerint az elmélet utópia (Callahan, 2012). Elsőként fontos kiemelni, hogy a Tienhszia struktúrája Csao értelmezése szerint összhangban áll számos hagyományos kínai művel (például Írások könyve, Szertartások könyve, Csou szertartásai), melyek többsége nem alkalmas a modern politikai gyakorlatban való értelmezésre. A filozófus felismeri ezt (Zhao, 2009), ezért kortárs értelmezése nem teljesen a hagyományos alapokra támaszkodik, hanem saját nézeteit is bevonja (Callahan, 2008). A tanulmány álláspontja szerint Csao a Tienhsziát a modern világ alakulásának fényében próbálta értelmezni, a konfuciánus értékeket pedig kiindulópontként használta. Mindez azonban nem szünteti meg a megvalósíthatósággal kapcsolatos kritikák alapjait. Továbbra is hiányoznak a gyakorlati keretek és a rendszer működésének részletei, így pedig nem világos, milyen eszközökkel lehetne elérni az elfogadást, vagy hogy miként reagálna Kína egy állam ellenállása esetén. Az elméleti fókusz miatt hiányoznak a hatalomgyakorlás, a nemzetközi politika és az országok közötti kapcsolatok részletei, valamint a rendszer szabályainak konkrét leírása.

Emellett a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elemzésekben alapvető a kemény és a puha hatalom viszonya. Míg a kemény hatalom katonai és gazdasági erőforrások érvényesítését jelenti, a puha hatalom kulturális vonzerővel, értékekkel és diplomáciával gyakorol befolyást (Keohane–Nye, 1998). A Tienhszia vizsgálatakor elengedhetetlen figyelembe venni ezeket, hiszen az elmélet értékalapú kohéziót ígér, ami azonban a gyakorlatban nem választható el a politikai és a katonai hatalomtól. A kritikusok ezért hegemonikus törekvésként értelmezik a Tienhsziát, amely mögött Kína puha és kemény hatalmi törekvései húzódhatnak (Callahan, 2008; Schweller–Pu, 2011).

Csao utal rá, hogy a Csou-dinasztia alatt a politikai struktúra nem volt mentes a kemény hatalom elemeitől: a „világintézmény” birtokolta a legnagyobb alárendelt állam kétszeresének megfelelő területet, és hadserege is meghaladta a többi államét (Zhao, 2009). Ugyanakkor a filozófus állítása szerint elmélete nem utal hegemóniára, mert a legitimáció elveszhetne, ha a központi hatalom nem teljesítené a feladatát. A kritikus értelmezések szerint a Tienhszia elmélete politikai dimenziót is magában hordoz, amelyet a nemzetközi rendszer átalakítására irányuló törekvésként, valamint Kína befolyásának kiterjesztéseként értelmeznek (Callahan, 2008, 2012). Más szerzők viszont a Tienhsziát erős alternatívaként látják a nyugati elméletekkel szemben (Wang, 2017), amely egy olyan potenciális új világrend értelmezéseként jelenik meg, amely a kínai értékrendet közvetíti. Így a Tienhszia, bár idealista és univerzalista eszmének tűnik, valójában a „kínai típusú” hegemónia lehetőségét is magában hordozza.

A TIENHSZIA ÉS A KÍNAI KÜLPOLITIKAI STRATÉGIA

A Tienhszia stratégiában való megnyilvánulásával kapcsolatos első felmerülő kérdés a Tienhszia mint elméleti elem megvalósulása. Csao ugyanis a terminus egyetlen „megtestesülését” a Csou-dinasztiához köti. Ráadásul egy 2024-es interjúban azt is hangsúlyozta, hogy Kína jelenlegi külpolitikai gyakorlatát nem tekinti a Tienhszia megnyilvánulásának (Zhao–Hanafi, 2024). Mindazonáltal ki kell emelni, hogy a Tienhszia egyes aspektusai, főleg az előző fejezet kontextusában, alkalmasak és érdemesek arra, hogy a történelmi és a modern Kína külpolitikai gyakorlatának vizsgálatakor figyelembe vegyük őket. Az alábbiakban az ezekkel kapcsolatos lehetőségeket mérlegeljük.

A történeti kontextus

A kínai hűbéri rendszer (csaokung tihszi; chaogong tixi; 朝贡体系) a Tienhszia egyik leggyakrabban hivatkozott történeti megtestesülése (Eszterhai, 2013; Gruenler, 2019; Česnakas, 2022; Morgado–Druhalóczki, 2024). Ennek oka abban rejlik, hogy a rendszer a Tienhszia kulcsfogalmait tükrözte vissza, úgymint a hierarchiát, a kínai értékrend központi szerepét, valamint a részvétel önkéntességét. Így tehát célja a Kína-központú, hierarchikus kapcsolatrendszer kialakítása volt (Fairbank–Têng, 1941; Fairbank, 1942; Eszterhai, 2013, 2017, 2019). A rendszerben a hűbérállamok szertartásos keretek között ismerték el a kínai uralkodó és politikai rend felsőbbrendűségét, ami egyértelműen mutatja a kulturális és politikai befolyás gyakorlását (Eszterhai, 2019). A részvétel kapcsán világosan látható a rendszernek a Tienhszia minhszin elemétől való eltérése is. Ezen elv szerint ugyanis a vezetőt önként követik, azért, mert jól vezet; ezzel szemben a hűbéri rendszernek többféle motivációja volt – többek között a gazdasági haszon, a kulturális közelség, a biztonságkeresés vagy épp a Kínától való félelem (Nguyen, 2021; Jory, 2021). Ez jól mutatja, hogy a kínai hűbéri rendszer nem volt mentes a kemény hatalomtól, ami hangsúlyos eltérés a Tienhszia eszmeiségétől. Ez megerősíti Peter C. Perdue (2015)

kritikai álláspontját is, miszerint a hűbéri rendszer nem a harmóniát, hanem a kemény hatalom és a kulturális befolyás sajátos keverékét testesítette meg.

A rendszer vizsgálata az ellentétek dacára is segít megérteni, hogyan ölthetett testet a Tienhszia gondolata a gyakorlatban, nem pusztán békés együttélésként, hanem a kínai politikai és kulturális felsőbbrendűség intézményesítésén keresztül. Mindez a modern politikai gyakorlat fényében is releváns irányokat jelezhet.

A Tienhszia lehetséges alakulása

Ahogy az 1. táblázat is mutatja, a Tienhszia, a hűbéri rendszer és a modern kínai külpolitika között világos folytonosság figyelhető meg, ugyanakkor a különbségek is jelentősek. A kapcsolatok szintjén mindhárom modell hangsúlyozza az önkéntességet, ám míg az eredeti Tienhsziában ez idealizált formában jelenik meg, addig a hűbéri rendszerben és a modern gyakorlatban már erőteljes gazdasági és biztonsági tényezők is alakították, illetve alakítják a döntéseket.

1. táblázat: A Tienhszia, a hűbéri rendszer és a modern gyakorlat kapcsolata (saját szerkesztés)

Mindez a hűbéri rendszerben, valamint a modern gyakorlatban aszimmetrikus kapcsolatok kialakulásához vezet. A harmónia elve mindhárom keretben központi jelentőségű: a Tienhsziában ez a végső cél, a hűbéri rendszerben és a mai külpolitikában viszont inkább retorikai hivatkozási pont, amelyet a tényleges geopolitikai és gazdasági érdekek gyakran felülírnak. A legitimáció alapja szintén átalakult: míg a Tienhszia a minhszin támogatására alapoz, addig a hűbéri rendszer és a mai gyakorlat inkább a puha és a kemény hatalom kombinációjára támaszkodik. A modern gyakorlat eközben retorikai szinten igyekszik a minhszinhez hasonló morális képet festeni. A hatalom és a moralitás kapcsolata is jelentős különbséget mutat. A Tienhszia alapvetően a morális irányításra épít (ez a minhszinnel szorosan összefügg), amelyből – elméletileg harmonikus – hierarchia alakul ki (lásd kapcsolatok). Ezzel szemben a hűbéri rendszerre és a modern gyakorlatra – az aszimmetrikus kapcsolatok kialakításának fényében – más irányok jellemzőek. A hűbéri rendszerre a kulturális befolyás és az abból fakadó sajátos normavezérelt, politikai irányítás. Ezzel szemben a modern gyakorlatban, amely alapvetően sokkal diszkurzívabb, és az intézményesítés felé hajlik, a narratívák szintjén a Tienhsziában központi morális irányítás ideája és célja hangsúlyozódik. Kína elképzelt szerepe mindhárom modellben a központiságra összpontosul, ám míg a Tienhszia inkább értékrend-elfogadásra, a hűbéri rendszer pedig regionális politikai és kulturális befolyásra törekedett, addig a modern külpolitikai gyakorlat globális nagyhatalmi pozícióra mutat, amelyben Kína célja saját értékrendjének az elfogadtatása is. Ez egyenlő a nemzetközi rendszer értékrendje átformálásának lehetőségével. Végezetül a központi szerepben lévő Kínával való ellenszegülés kérdése is lényeges. Bár a minhszin fényében vannak utalások arra, hogy a rossz vezető leváltható, és a „világintézmény” ellen nem megfelelő irányítás esetén az alárendelt államok összefoghatnak (Zhao, 2009), a Tienhszia elméletében ez a kérdés nem teljesen tisztázott. A hűbéri rendszer gyakorlatiasabb működésében az ellenszegülés a politikai kapcsolat csökkenéséhez vagy megszűnéséhez vezethetett, amelynek gazdasági vagy akár katonai következményei is lehettek. A modern gyakorlatban hasonló a helyzet; jellemzőek a gazdasági következmények és a gazdasági nyomás is, valamint egyre inkább előtérbe kerül a narratív delegitimáció.

A Tienhszia és a kortárs kínai külpolitika

Kína magatartását kettősség jellemzi. Ugyanis egyszerre van jelen benne a realista megközelítés és a hagyományos kínai világkép hatása (Morgado–Druhalóczki, 2024). Előbbi a hatalomgyakorlás mikéntjét hangsúlyozza, míg utóbbi a hierarchikus együttműködés lehetőségét kínálja. Kína a nemzetközi versengésben elsődlegesen a gazdasági erejére és katonai modernizációjára támaszkodik, ugyanakkor jelentős figyelmet fordít a puha hatalom eszközeinek alkalmazására is. Ez a kettősség szorosan kapcsolódik a Tienhszia fogalmához. Mindez arra mutat, hogy amiben erősen megjelenhet az elmélet gondolatisága, az (1) a nemzeti imázs, (2) a politikai diskurzus, valamint (3) a gazdasági kapcsolatok logikája.

Az olyan gyakorlati politikai példák, mint az Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative; BRI) jól érzékeltetik a fentiekben vázolt logikát. Ennek során ugyanis Kína gazdasági és diplomáciai eszközökkel alakít ki politikai kapcsolatokat és esetleg politikai hűséget is. Ugyanakkor az aszimmetrikus kapcsolatok kritikái rámutatnak, hogy a gyakorlat nem mentes a hatalomgyakorlás egyes formáitól, valamint a hegemonikus törekvésektől, aminek tekintetében a nyugati álláspont egyre inkább hangsúlyozza, hogy a BRI Kína geopolitikai érdekeit szolgálja (Callahan, 2016). Kína ezeket a kritikákat igyekszik megcáfolni, főként a BRI-jal kapcsolatos dokumentumokban és beszédekben. Evégett az elmúlt években egyre hangsúlyosabbak lettek azok a kínai állítások, amelyek a BRI-t a közös jólét, fejlődés és biztonság, valamint a harmónia és elfogadás platformjaként láttatják. Ehhez hozzátartozik, hogy Kína felemelkedését ugyanezek a szövegek szintén árnyalják: olyan politikai diskurzussal, amely Kína fejlődését a világ fejlődésével teszi egyenlővé (The Third Belt and Road Forum for International Cooperation, 2023). Ez a retorika egyértelműen azt sugallja, hogy Kína fejlődése békés. Ezek a Tienhszia gondolatiságában is megjelenő retorikai elemek, amelyek egyrészről csillapíthatják a partnerországoknak a Kínával való kapcsolat építésére vonatkozó aggályait. Másrészről Kína nemzeti imázsát is formálják: egy békés, a világ fejlődését szem előtt tartó nagyhatalom képét festik le. Ebből az is látható, hogy a BRI nem csupán külpolitikai eszköz, hanem a Kína nemzetközi szerepéről szóló átfogó elképzelés része is, amely a Tienhszia elveit is tükrözi. Azt is hozzá kell tenni, hogy a nemzeti imázs alakítására egyre jobban kidolgozott kínai politikai diskurzus stratégiai eszköz is. Jó példák erre a Trump 2.0 alatti 2025-ös kínai–amerikai kapcsolatok, amelyek során Kína – Trump intézkedései és esetleges negatív visszhangjuk mentén – egyre inkább igyekszik formálni a globális narratívát (Eszterhai–Druhalóczki, 2025), amely az 1. táblázatban is szereplő (narratív) delegitimáció egyik megnyilvánulási formája is lehet.

Szintén idekapcsolhatók az olyan konfliktushelyzetek is, mint például a Dél-kínai-tenger helyzete. Itt ugyanis valós kemény hatalmi elemek jelennek meg Kína részéről. Azonban az erről szóló diskurzus a délkelet-ázsiai államok vagy az ASEAN (a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) felé továbbra is az együttműködést, a biztonságot és a harmóniát hirdeti. Ez a kettősség jól mutatja, hogy a Tienhszia retorikája egyensúlyozó szerepet tölt be. Célja, hogy csillapítsa a kemény hatalmi lépések élességét, és minimalizálja a régióban esetlegesen kialakuló feszültségeket vagy konfliktusokat.

A TIENHSZIA LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSE

Az eredeti Tienhszia mindenképpen világrend-koncepcióként értelmezendő, és éppen ezért a Csao által interpretált változat sem lehet minőségében más. Az elmélet az értékrendre fókuszál, ami viszont a kínai külpolitikai gyakorlatban könnyen elfedheti a hegemón törekvéseket. Ez a kettősség kritikai vizsgálatot igényel, különösen az olyan kezdeményezések fényében, mint a BRI. Az elmélet hiányosságai azt mutatják, hogy mind az eredeti, mind a Csao által interpretált Tienhszia inkább filozófiai és kulturális

keretként értelmezhető, mintsem konkrét stratégiaként. A modern kínai külpolitika valós működése alapján ezért csak a stratégiai kultúra fényében értelmezhető. Ilyen értelemben pedig nem stratégiai modellként, hanem a stratégiát befolyásoló koncepcióként szükséges interpretálni. Ám mivel az elméletben jól látható a Kína-centrikusság, a politikai-kulturális befolyás, valamint a kemény hatalmi elemek lehetősége is, érdemes lehet a koncepciót a kínai IR-elméletek irányaival és a történelmi tapasztalatokkal is összekötni. Ilyen értelemben hosszabb távú kutatásokban megfigyelhetővé válhat a Tienhszia valódi természete, amely már nem csupán a stratégiát befolyásoló tényező.

Ennek fontossága abban is rejlik, hogy az elmélet kiegészítése, valamint a nemzetközi kapcsolatok szintjére emelése is számos kihívást foglal magában, ugyanis jelentősen eltér a nyugati IR-megközelítésektől. A realista elképzeléssel szemben a Tienhszia nem annyira hatalomcentrikus, sokkal inkább értékrendközpontú, harmóniafókuszú megközelítés. A liberalizmussal szemben nem annyira intézményközpontú, inkább hierarchikus fogalom. Noha az identitás és az értékek fontossága miatt összefügghetne a konstruktivizmussal, kiemelendő, hogy a Tienhszia egy sajátos kulturális világkép globális szintre emelése. Ezzel együtt pedig nem csupán a konstruktivizmussal nem fér össze, hanem alapvetően az IR-elméletekkel sem, hiszen azoknak globális szinten kellene érvényesnek lenniük. A kínai IR-megközelítésekben a Tienhszia leginkább Csin Jacsing (Qin Yaqing; 秦亚青) hagyományos kínai kapcsolatokra épülő elméletével hozható összefüggésbe, hiszen Csin maga is a Tienhsziát véli elmélete alapjának (Qin, 2007). Azonban a Tienhszia IR-hez kapcsolásának utóbbi kritikája Csin elméletére is igaz: Kína-specifikus, és nem vetíthető ki bármelyik országra.

Mindazonáltal a történelmi tapasztalatok és a kínai IR-megközelítések feltárása, összekapcsolásuk a kínai stratégiában fellelhető nyugati megközelítésekkel és együttes értelmezésük mindenképpen új interpretációs irányként szolgálhat a jövőbeni kutatások számára. Ezek fényében ugyanis olyan értelmezési keretek fedezhetők fel, amelyek támogathatják a kínai stratégia és célok egyes elemeinek mélyebb megértését.

KONKLÚZIÓ

A tanulmány a Tienhszia fogalmát vizsgálva rávilágított, hogy a kortárs kínai külpolitika értelmezéséhez elengedhetetlen a történeti és kulturális gyökerek figyelembevétele. Csao munkássága a fogalmat egy inkluzív, békés és értékrendalapú világrend ideáljaként mutatja be, amely szembehelyezkedik a nyugati (neo)realista megközelítésekkel. Ugyanakkor a kritikusok joggal emelik ki, hogy a koncepció erősen utópisztikus, gyakorlati keretei tisztázatlanok, és könnyen hegemóniatörekvésként értelmezhető.

A történeti példák arra mutatnak rá, hogy a Tienhszia eszméje valamilyen formában már Kína múltbeli külpolitikai gyakorlatában megjelenhetett, noha nem a harmónia, hanem inkább a Kína-központúság és a kulturális-politikai befolyás eszközei mögött húzódó gondolatként. Éppen ezért valószínűsíthető, hogy ez a megközelítés ma is hatással van a kínai külpolitikai gondolkodásra, miközben a modern kínai stratégia a nyugati normákhoz való alkalmazkodást is magában foglalja. Így a Tienhszia mint világrendkoncepció nem önállóan, hanem más hagyományos és modern elméletekkel együtt kínál keretet Kína magatartásának értelmezéséhez.

A tanulmány fő megállapítása, hogy a Tienhszia nem közvetlen külpolitikai modell, hanem elméleti, filozófiai és kulturális háttér, amely világrend-koncepcióként értelmezhető. Ma inkább retorikai és ideológiai hivatkozási alap, amelyet a kínai politikai elit tudatosan épít be narratívájába, ezzel erősítve Kína nemzetközi imázsát és legitimitását. Ugyanakkor a külpolitika gyakorlatának továbbra is része a realista érdekérvényesítés. A fentiek fényében a fogalom értékes eszköz a kínai puha hatalmi stratégiák vizsgálatához, ugyanis új értelmezési keretet nyújt a kínai külpolitika kutatásához, a magyar szakirodalomban is segítve a gazdasági függőség és a puha hatalom összefüggéseinek feltárását. A jövőbeni vizsgálatok számára érdemes lehet feltérképezni a Tienhszia más kínai teóriákkal (például Csin elméletével) való kapcsolatát is.

Absztrakt

A Csád-medence a Száhel egyik legösszetettebb válsággóca, ahol a környezeti stressz, a megélhetési válság és a gyenge állami jelenlét egymást erősítve tartós bizonytalanságot okoz. A tanulmány azt vizsgálja, milyen mechanizmusokon keresztül fordul át a környezeti és gazdasági sérülékenység biztonsági kockázattá, és ez mit jelent a stabilizációs és humanitárius beavatkozások szempontjából. A szerző kutatása a témával kapcsolatban kvalitatív módszertant alkalmaz: szakirodalmi és dokumentumelemzésre, interjúkra, szakértői egyeztetésekre és tereptapasztalatokra épül. Az elemzés amellett érvel, hogy a tó zsugorodása önmagában nem vezet konfliktushoz, hanem az állami autoritás hiányával, a korrupcióval, a porózus határokkal és a fegyveres szereplők kváziállami működésével idéz elő veszélymultiplikátor-hatást. A tartós stabilitás esélyét – a biztonsági válaszok mellett – a humanitárius hozzáférés, a helyi bizalom és a megélhetési reziliencia erősítése növelhetné.

Kulcsszavak: állami kapacitáshiány, Csád-medence, dzsihadizmus, éghajlatváltozás, humanitárius hozzáférés

DOI: 10.56699/MT.2026.1.7

A Csád-tó térsége a globális biztonságpolitika és a nemzetközi fejlesztéspolitika szempontjából az egyik legkomplexebb válságkörzetnek tekinthető a Száhelben. A régió strukturális instabilitását több egymással szorosan összefonódó tényező alakítja. A környezeti degradáció, a fokozódó elsivatagosodás, valamint a vízkészletek drasztikus csökkenése jelentős hatást gyakorol a térség ökológiai egyensúlyára, és közvetlenül veszélyezteti a helyi közösségek megélhetését. Ezzel párhuzamosan a gyors népességnövekedés és az intenzív állattenyésztés növeli az erőforrásokért folytatott versenyt, amely végső soron a társadalmi feszültségek fokozódásához vezet (Chitra et al., 2024). A Csád-tó zsugorodása miatt milliók kényszerültek lakóhelyük elhagyására, amely migrációs nyomást gyakorol a szomszédos országokra, tovább feszítve a régió népességmegtartó képességét. A politikai instabilitás, a gyenge állami intézményrendszerek és a korrupció rendszerszintű jelenléte szélesíti és mélyíti a válságot. A kormányzati szervek korlátozott kapacitása gátolja a hatékony közszolgáltatások biztosítását, valamint a biztonsági kihívásokra adott koordinált válaszok végrehajtását (Minko, 2025). A porózus és sokszor ellenőrizetlen határok lehetővé teszik a fegyver-, kábítószer- és emberkereskedelem, illetve a szervezett bűnözés fennmaradását – ezek szisztematikusan aláássák a jogállamiságot és a térség gazdasági fejlődésének lehetőségeit. Biztonsági értelemben a Csád-medence a lokális és transznacionális erőszakos csoportok – különösen a JAS1 és az Iszlám Állam Nyugat-afrikai Tartománya (Islamic State West Africa Province, ISWAP) – egyik legfontosabb műveleti területévé vált. A fegyveres konfliktusok súlyos következményekkel járnak: növelik a belső és külső menekültek számát, akadályozzák a gazdasági regenerációt, továbbá meggátolják a humanitárius vagy fejlesztési alapú segítségnyújtást (Griffin, 2020).

A KUTATÁS CÉLJA ÉS AZ ALKALMAZOTT MÓDSZERTAN

A témával kapcsolatos kutatásom kvalitatív megközelítést alkalmazott. A vizsgálat alapját a szakirodalom áttekintése és a dokumentumelemzés képezi, amelyet félig strukturált szakértői interjúk (Interjú A–E, 2024–2025), továbbá szakértői egyeztetések és tereptapasztalatok egészítettek ki. Az interjúalanyok biztonságpolitikai, katonai elemzői, humanitárius/segítő, illetve regionális szakértői háttérrel rendelkeznek. Az anonimitást a tanulmány „Interjú A–E” jelölésekkel biztosítja. Az interjúk feldolgozása tematikus logika mentén zajlott: a szövegben visszatérő mintázatokat (adóztatás, toborzási mechanizmusok, terület-ellenőrzés, az állami jelenlét hiánya, a legitimáció kérdése) a szakirodalmi állításokkal összevetve használtam fel. A cél nem statisztikai általánosítás, hanem mechanizmusfeltárás volt: annak bemutatása, hogy az egyes tényezők hogyan kapcsolódnak össze, és hol keletkeznek beavatkozási pontok a stabilizációs, humanitárius válaszok számára. Az interjúkat három módon használtam fel. Egyrészt kiegészítik a nyilvános forrásokat ott, ahol a terepi dinamikák gyorsan változnak, másrészt mechanizmusokra mutatnak rá, harmadrészt ellenőrző valóságtesztként szolgálnak a szakirodalmi állítások vonatkozásában.

A tanulmány fő kutatási kérdése, hogy a Csád-medencében hogyan válik a környezeti és gazdasági sérülékenységből (vízhiány, elsivatagosodás, megélhetési válság) biztonsági fenyegetés (erőforrás-konfliktusok, szervezett bűnözés, dzsihadista terjeszkedés), illetve hogy ez milyen hatást gyakorol a stabilizációs törekvésekre. A tanulmány állítása szerint a szélsőséges csoportok beágyazódása nem pusztán katonai kérdés, hanem intézményi jellegű jelenség: ott erősödik meg, ahol az állam nem képes kiszámítható rendet és alapvető szolgáltatásokat nyújtani. A tanulmány hipotézise az, hogy a szűken vett

katonai győzelmek tartósan nem oldják meg a régió problémáit, mivel a térség instabilitása egy veszélymultiplikátor-láncolattal írható le (Aina–Ojo, 2025):

• ökológiai és erőforrássokk (zsugorodó vízfelszín, kiszámíthatatlan megélhetés);
• megélhetési válság és mobilitás (migráció, piacok szétesése);
• közösségi feszültségek és konfliktus (hozzáférés a puha erőforrásokhoz);
• az állami jelenlét és legitimáció gyengülése (korrupció, szolgáltatáshiány, porózus határok);
• nem állami fegyveres szereplők mozgásterének bővülése (toborzás, adóztatás, területi uralom);
• a humanitárius hozzáférés romlása (biztonsági kockázatok, logisztikai akadályok);
• további sérülékenység (betegségek, éhezés, kiszolgáltatottság).

Ennek megfelelően a tartós stabilizáció feltétele nem kizárólag a biztonsági nyomás fokozása, hanem a sérülékenység újratermelődési pontjainak felszámolása: a megélhetési reziliencia, a hozzáférhető alapszolgáltatások és a helyi bizalom integrált erősítése. A tanulmány a térség folyamatait nem pusztán leíró módon, hanem a fent bemutatott veszélymultiplikátor-keretben tárgyalja, és a kvalitatív tapasztalatokat (interjúk, terepkutatások) az ok-okozati mechanizmusok megértésére használja.

FÖLDRAJZI ÉS KLIMATIKUS KONTEXTUS

A Csád-tó Nigéria, Kamerun, Niger és Csád határán fekszik (1. ábra). Az elmúlt öt évtized során vízfelülete 25 ezer négyzetkilométerről 2000–2500 négyzetkilométerre zsugorodott az aszályok, az elsivatagosodás, a fokozott vízfelhasználás és a tó erőforrásainak kiaknázását szabályozó előírások hiánya miatt (Lake Chad Basin Commission, é. n.). A tó zsugorodása következtében nagy kiterjedésű, összefüggő vízfelszínnel a csádi és kameruni oldalon lehet találkozni, a nigeri és nigériai részeknél inkább a mocsaras, szigetvilágos környezet a meghatározó (Rashid et al., 2019). A Csád-tó méretének dinamikus változása jelentősen megnehezíti a közlekedést, és gyakran kárt tesz a már kiépített infrastruktúrában, például a part menti települések, utak és kikötők szerkezetében. Az ingadozó vízszint miatt sok korábban használható hajózási útvonal eliszaposodott, a partvonalak folyamatosan átrendeződnek, sőt egyes településeket el kell hagyni a visszahúzódó víz vagy a mocsarasodás következtében (Odada et al., 2006).

A tavon és környékén megfigyelhető ökológiai átalakulás, amelyet az éghajlatváltozás, a túllegeltetés és az erdőirtás is súlyosbít, jelentős mértékben felgyorsult. Ez folyamatosan próbára teszi a helyi közösségek alkalmazkodó és ellenálló képességét. A környezeti átalakulás biztonsági szempontból tehát nem háttérkörülmény, hanem a veszélymultiplikátor-lánc első dominója, mivel növeli a megélhetés kiszámíthatatlanságát (halászat, állattartás, kereskedelem), új migrációs mintázatokat és erőforrásversenyt generál, továbbá olyan terepet hoz létre (szigetek, mocsarak, nehezen ellenőrizhető határszakaszok), amely kedvez az illegális mozgásoknak, és kormányzási kapacitás híján biztonsági kockázatként csapódik le (Ogunmakin, 2024). Az új fizikai környezet tehát olyan működési teret teremt, amely egyszerre növeli a mindennapi sérülékenységet, és kedvez a paramilitáris szereplők térnyerésének.

1. ábra: A Csád-tó elhelyezkedése négy ország határán

Forrás: UN Geospatial (2020) alapján saját szerkesztés

EGÉSZSÉGÜGYI KOCKÁZATOK

A Csád-tó térségében az egészségügyi kockázatok nem csupán humanitárius mutatók, hanem a biztonsági sérülékenység újabb meghatározó elemei. A régióban a fertőző betegségek (különösen a vektorokhoz, illetve a vízhez, élelmiszerhez köthető megbetegedések) kockázata a rossz szanitációs, higiéniai és lakhatási feltételek, továbbá a fokozott mobilitás miatt tartósan magas, miközben az alultápláltság széles körű jelenléte is rontja a lakosság ellenálló képességét. A helyzet súlyosságát az alapellátáshoz való korlátozott hozzáférés is igazolja: a távolság, az infrastruktúra-hiány, a biztonsági kockázatok és a kapacitásproblémák miatt az egészségügyi szolgáltatások sok térségben kiszámíthatatlanok vagy teljes mértékben elérhetetlenek (WHO, 2023). A kórházak felszereltsége jellemzően korlátozott, gyakori a gyógyszerhiány, és az orvosok létszámhiánya is komoly problémaként jelentkezik. Ezek a gyengeségek a biztonsági sérülékenység újabb tanújelei. A lakosság többsége csak nagy távolságok legyőzésével jut orvosi segítséghez, modern körülmények között zajló ellátás pedig szinte csak a fővárosokban érhető el (Interjú A, 2025). Ez a mindennapi kiszolgáltatottság közvetve növeli a félkatonai szervezetek befolyását: ahol az állam nem képes alapvető szolgáltatást nyújtani, ott erősödik az alternatív rend és védelem ígérete – még ha az valójában kényszerre épül is.

E fejezet központi állítása, hogy az egészségügyi sérülékenység három csatornán kapcsolódik a biztonsági környezethez. Egyrészt a járványkockázat visszatérő egészségügyi sokkot okoz, amely az állami szolgáltatásnyújtás hiányának mindennapi tapasztalatán keresztül legitimációvesztést és bizalmi deficitet generál. Másrészt az alultápláltság és a krónikus ellátási hiány növeli a háztartások kiszolgáltatottságát, amely kényszermigrációhoz, veszélyes megélhetési stratégiákhoz és függőségi viszonyok kialakulásához vezet. Harmadrészt az ellátórendszer elérhetetlensége és a mindennapi biztonságérzet hiánya mélyíti az állami jelenlét hiányából fakadó űrt.

A TÁRSADALOM SZINTJÉN JELENTKEZŐ TÖRÉSPONTOK

A Csád-tó térsége etnikailag és társadalmilag sokszínű zóna, nomád és félnomád csoportok, letelepedett földműves- és halászó közösségek élnek itt egymás mellett. A társadalmi struktúrák gyakran hierarchikusak, és a helyi vezetőknek (törzsfők, vallási vezetők) jelentős befolyásuk van. Az etnikai-vallási sokféleség önmagában nem determinálja a konfliktust, de a szűkülő erőforrásokkal és a gyenge állami jelenléttel együtt növeli a helyi közösségek szintjén jelentkező versenyt (Marsai, 2024). A társadalmi egyenlőtlenség mértéke jelentős, a szegénység, az iskolázatlanság és a korlátozott infrastruktúra pedig akadályozza a jobb lehetőségekhez való hozzáférést. Számos etnikai csoport között áll fenn történelmi vagy gazdasági gyökerű ellentét, illetve a puha erőforrásokért (víz, szántóföld) folyó akut konfliktusok sem ritkák. A Csád-tó vizétől körülbelül harmincmillió ember élete függ (Amr Rashad, 2025). A vízfelszín zsugorodása miatt intenzíven csökkennek a halászati, itatási és öntözési lehetőségek, így az alultápláltság, az élelmiszer- és vízhiány egyre markánsabb a régióban. Az aszályok és a konfliktusok miatt az élelmiszerimport is rendkívül költséges, az élelmiszer-ellátási lánc pedig sérülékeny és megbízhatatlan (Interjú E, 2024). A sokféle megélhetési stratégia és közösségi struktúra még békeidőben is instabil, válsághelyzetben azonban – ha nincs legitim közvetítés – a versengés konfliktusossá és kontrollálatlanná válik. Ebben a helyzetben a társadalmi sérülékenység nemcsak humanitárius probléma, hanem a terrorszervezetek térnyerésének egyik előfeltétele is.

BIZTONSÁGI KIHÍVÁSOK

A Csád-tó térségében a terrorizmus, a szervezett bűnözés, az erőforrás-konfliktusok és a gazdasági bizonytalanság egymást erősítve alakítják a törékeny biztonsági környezetet (Henrico–Doboš, 2024). A régió humanitárius helyzete válságos: az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának (United Nations Office for the Coordination of Humanitarian Affairs, UN OCHA) adatai szerint a térségben körülbelül három-négy millió belső menekült él, s mintegy tízmillió ember szorulna sürgős élelmiszersegélyre és humanitárius támogatásra (UN OCHA, 2025). A menekülttáborokban a túlzsúfoltság, az ivóvízhiány és a fertőző betegségek terjedése tovább fokozza a válsághelyzetet, a nemzetközi segélymunkát pedig gyakran ellehetetlenítik a fegyveres összecsapások és a logisztikai kihívások. A következőkben azt vizsgálja a tanulmány, hogy milyen szerep jut a félkatonai szereplőknek a veszélymultiplikátor-láncolatban: miként használják ki az állami jelenlét hiányát, s hogyan alakítják kontroll- és bevételi rendszerré.

A térség egyik legrégebben alakult terrorszervezete, a JAS hagyományosan Nigéria északkeleti részén, főként Borno államban erős, de mára a Csád-tó környéke is a csoport fontos műveleti területévé vált (Interjú B, 2025). A tó nigériai oldalán, különösen Baga és Doron Baga környékén gyakran hajt végre támadásokat halászok és helyi közösségek ellen. A Csád-tó csádi oldalán található Bol gyakran szolgál a dzsihadista szervezet rejtekhelyeként, és sok esetben a támadások megszervezése is itt zajlik. A tó mocsaras területei ugyanis lehetővé teszik számukra, hogy egy esetleges ellentámadás során gyorsan mozogjanak, és elrejtőzzenek. Kamerunban legfőképp Fotokol és Kolofata környékén aktívak a csoport tagjai. A szervezet létszáma a konfliktusok, a katonai műveletek és a belső dinamikák miatt folyamatosan változik. A legfrissebb becslések szerint a JAS-nak jelenleg 1500–3000 harcosa van (International Crisis Group, 2024).

Az Iszlám Állam Nyugat-afrikai Tartománya szintén Nigéria északkeleti részén, Borno államban a legaktívabb. Az is megfigyelhető, hogy a Csád-tó környéke egyre fontosabb bázisukká válik. Az ISWAP gyakran használja támaszpontként a tó nigériai részén található szigeteket és mocsarakat (Interjú C, 2024). A Tumbun környéki szigeteken például rejtekhelyeket és kiképzőközpontokat létesítettek. A Csád-tó csádi oldalán, Kaiga-Kindjiria vonzáskörzetében a csoport rendszeresen hajt végre támadásokat katonák és polgári személyek ellen. A térség nehezen megközelíthető területei lehetővé teszik számukra, hogy hosszú ideig rejtve maradjanak. A nigeri Diffa régióban legfőképp halászokra és kereskedőkre, valamint katonai célpontokra csapnak le, gyakran a meglepetés erejével. Az ISWAP létszáma az elmúlt években növekedett, mivel egyre több JAS-tag csatlakozott a rivális szervezethez. A legfrissebb becslések szerint a csoportnak mint-egy 3500–7000 harcosa van (International Crisis Group, 2024). A két szervezet jelenléte nemcsak erőszakot, hanem egyfajta versengő kontrollrendszert is teremt, amely a civil lakosságot többszörösen kiszolgáltatottá teszi (2. ábra).

A terrorizmuson kívül a szervezett bűnözés, a drog-, fegyver- és embercsempészet is virágzik a vizsgált régióban a politikai instabilitás, a porózus határok, valamint a széles körű szegénység miatt. A feketepiacon főként a marihuána és a kokain dominál. A kokaint gyakran Nyugat-Afrikából Észak-Afrikába, majd Európába szállítják (Interjú D, 2025). A Csád-tó környéke fontos tranzitútvonal a drogcsempészek számára. A tó mocsaras területei és a gyenge határellenőrzés lehetővé teszi a szinte észrevehetetlen mozgást az országok között. A térségbe érkező fegyverek zöme Líbiából származik, ugyanis a polgárháború alatt jelentős mennyiségű haditechnikai eszköz, fegyver és lőszer áramlott át a Csád-medence országaiba. Az emberkereskedelem célja a térségben főként a kényszermunka, a szexuális kizsákmányolás és a gyermekkatonaság.

2. ábra: A terrorszervezetek aktív műveleti és befolyási területei a Csád-medencében

Forrás: Karr (2022) alapján saját szerkesztés

Az említetteken kívül legfőképp kőolajat, élelmiszert, gyógyszert és állatot csempésznek. A helyi szervezett bűnözői hálózatok gyakran kapcsolatban állnak a terroristacsoportokkal (UN OCHA, 2024). A JAS és az ISWAP harcosai módszeresen zsarolják a helyi lakosságot, adókat vetnek ki a térségben élő kereskedőkre, halászokra és állattartókra. Az adóztatás a szervezetek egyik legfontosabb bevételi forrása, és olyan mértéket ölt, hogy egyes elemzések szerint az ISWAP évente több mint százkilencvenmillió dollárt szed be különféle adóformákban a Csád-tó térségében (ADF, 2025). A szóban forgó összegek messze meghaladják a térség állami adóbevételeit, ami jól mutatja a csoportok gazdasági befolyását és hatósági szerepét. A halászok a horgászásért, a pásztorok az állatok után, a kereskedők pedig az áruszállításért kötelesek adót fizetni. Az így kialakult rendszer a lakosságot gazdasági függőségbe taszítja, és erősíti a militáns szervezetek hatalmát (Interjú D, 2025). Tulajdonképpen ezek a struktúrák magyarázzák, hogy miért nehéz itt pusztán katonai eszközökkel tartós eredményt elérni: a félkatonai szervezetek hatalma nemcsak az erőszakon, hanem a gazdasági függőségen és a kiszolgáltatottságon is alapszik (Pichette, 2015).

HUMANITÁRIUS ÉS KARITATÍV VÁLASZOK:

SZEREPLŐK, DILEMMÁK, BEAVATKOZÁSI PONTOK

A Csád-medencében a humanitárius válság nem csupán következménye a biztonsági krízisnek, hanem egyik újratermelője is: az élelmezésbizonytalanság és a közszolgáltatások hiánya a polgári lakosságot rendre az informális és jellemzően a radikálisok által felügyelt – és menedzselt – gazdaság irányába tolja. Következésképp a humanitárius és karitatív jelenlét nem kiegészítő elem, hanem beavatkozás a válságmechanizmusba: képes csökkenteni a sérülékenységet, és ezzel közvetve szűkíteni a szélsőséges csoportok társadalmi bázisát. E fejezet áttekinti a segítségnyújtás ökoszisztémáját, azonosítja a működését meghatározó dilemmákat, és kijelöli azokat a beavatkozási pontokat, amelyek a veszélymultiplikátor-lánc kritikus csomópontjain hatnak.

A térség humanitárius és karitatív tere sokszereplős és töredezett, egyszerre biztosít erőforrásokat, és teremt koordinációs kockázatot. Az ENSZ koordinációs mechanizmusai (különösen a UN OCHA) kulcsszerepet játszanak a szükségletek felmérésében, a finanszírozási felhívások összehangolásában és a szereplők közötti munkamegosztásban. A nagy végrehajtó ügynökségek tipikusan az élelmezés, az egészségügy, a szanitáció és higiénia, illetve a menekültügy területén működtetnek programokat, gyakran párhuzamosan a tábori és a befogadó közösségekben. A klasszikus nemzetközi segélyszervezetek előnye a gyors mobilizáció, a standardizált ellátási lánc és a finanszírozási hozzáférés; hátrányuk lehet a bizalmi deficit és a kívülről jövő jelenlét sérülékenysége. Ezzel szemben a helyi civil szervezetek és hitalapú közösségek (egyházi, vallási hálózatok) gyakran jobb társadalmi beágyazottsággal és informális hozzáféréssel rendelkeznek, viszont erőforrás- és kapacitáskorlátokkal küzdenek. A karitatív tevékenység a Csád-tó térségében különösen akkor lehet hatékony, ha képes hidat képezni a formális humanitárius rendszer és a helyi közösségek igényei között. A kormányzati szervek (különösen a perifériás régiókban) gyakran korlátozott kapacitással rendelkeznek, mégis nélkülözhetetlenek a legitim, fenntartható szolgáltatásnyújtás szempontjából. Az állam jelenléte nemcsak biztonságot jelent, hanem azt is, hogy a lakosság számára láthatóvá válik: van működő egészségügyi alapellátás, adminisztráció, iskolai hozzáférés, konfliktuskezelési fórum (Interjú A, 2025).

A térségben a segítő, humanitárius munka nem csupán logisztikai kihívást jelent, hanem politikai és bizalmi dilemmák sorozatát is, amely közvetlenül befolyásolja a programok hatását. A hozzáférés és a biztonság szempontjából a fegyveres támadások, rajtaütések, a házilagos készítésű robbanó-szerkezetek kockázata, a szezonálisan járhatatlan útvonalak és a határ menti ellenőrizetlen zónák gyakran szigetszerű hozzáférést eredményeznek: a segítség eljut bizonyos csomópontokba, viszont a leginkább rászorulók kimaradnak. A semlegesség és a stabilizációs elvárások kapcsán elmondható, hogy a térségben a donorok és az állami szereplők részéről gyakran megjelenik az az elvárás, hogy a humanitárius programok járuljanak hozzá a terrorellenes célokhoz. Ez azonban kockáztatja a humanitárius elvek (semlegesség, pártatlanság) sérülését, és növelheti a segítő szereplők elleni célzott erőszak kockázatát.

A Csád-medencében zajló nemzetközi programok esetében gyakran tapasztalható, hogy a párhuzamos projektek, valamint az eltérő indikátorok és finanszírozási ciklusok miatt gyakran széttöredezik a beavatkozás. A rövid távú életmentés és a hosszú távú rezilienciaépítés közötti egyensúly megtalálása nehéz, mert a túlzott sürgősségi fókusz segélyfüggőséget, a túlzott fejlesztési fókusz pedig lassú hatást és a legsérülékenyebbek kimaradását eredményezheti. A veszélymultiplikátor-keret alapján a segítő és karitatív válaszok akkor a legerősebbek, ha nem csupán ágazati programokként futnak, hanem tudatosan a láncolat kritikus csomópontjait célozzák. A Csád-medencében a humanitárius és karitatív válaszok akkor képesek valódi stabilizáló hatást kiváltani, ha a megélhetési alternatívák, az alapszolgáltatások és a közösségi bizalom integrált csomagként jelennek meg. A programok tényleges hatása sokszor attól függ, hogy a jelenlét mennyire képes a helyi bizalmi hálókra támaszkodni. A vallási és közösségi vezetők bevonása, a helyi szervezetek kapacitásépítése, a kedvezményezettek kiválasztásának átláthatósága és a közösségi visszajelzési csatornák mind csökkentik a manipuláció és a segélydiverzió kockázatát, valamint erősítik a nem ártás elvét. A hozzáférés védelme itt nem csak biztonsági kérdés: a bizalom a legjobb hozzáférési infrastruktúra.

ÖSSZEGZÉS, ÉRTÉKELÉS ÉS ELŐREJELZÉS

A kutatás eredménye alapján a Csád-medence biztonsági értelemben vett instabilitása egy többszintű, nem lineáris veszélymultiplikátor-rendszer következménye. E rendszerben a környezeti stresszorok (ökológiai változások) a megélhetési stratégiák sérülésén keresztül növelik a kényszermigráció mértékét és az erőforrások feletti versengést, majd kormányzási kapacitás híján konfliktusokká és legitimációvesztéssé transzformálódnak. A dzsihadista sejtek beágyazódása ebben a keretben endogén módon értelmezhető: a JAS és az ISWAP állami funkciók másolása révén intézményesíti a függőségi viszonyokat, majd ezzel a sérülékenységet tartós biztonsági kockázattá konvertálja. A kutatás másik kulcseredménye, hogy a Csád-tó térségében a fegyveres szervezetek sikere elsődlegesen kormányzási és intézményi logikákból vezethető le, nem pedig kizárólag az ideológiai mobilizációból vagy a katonai kapacitásból. A JAS és az ISWAP a vákuumban a rend, a hozzáférés és a megélhetés feletti uralmat szabályozási rendszerré szervezi. A kutatási eredmények alapján a stabilizáció akkor képes tartósan csökkenteni a fegyveres befolyást, ha nem csupán erőforrásokat visz be a térségbe, hanem szűkíti a kormányzási űrt. A kutatás harmadik eredménye egy stabilizációs paradoxon azonosítása: a Csád-medencében a terrorellenes műveletek rövid távú taktikai eredményei középtávon instabilitást is generálhatnak, ha a beavatkozások társadalmi és humanitárius mellékhatásai rontják a hozzáférést a megélhetési alternatívákhoz. A fegyveres szervezetek adaptív működése miatt a katonai nyomás sok esetben nem megszünteti a fenyegetést, hanem térben és szerkezetben átrendezi a formáját. A végkövetkeztetés szerint a stabilizáció értékelésének mércéje nem kizárólag a kinetikus mutatókban (támadásszám, területkontroll) ragadható meg, hanem abban, hogy a beavatkozás képes-e növelni a helyi közösségek ellenálló képességét; e dimenziók integrálása nélkül a biztonsági siker a válság újratermelődésének egyik strukturális tényezőjévé válhat.

Az előrejelzést tekintve a vizsgált mechanizmusok alapján a következő 12–24 hónapra három forgatókönyv vázolható fel. Ha a megélhetési nyomás magas szinten stabilizálódik, akkor a status quo instabilitása megmarad, a szolgáltatások elérhetősége csak szigetszerűen javul, és az állami jelenlét hiánya nem szűkül érdemben; ekkor alacsony-közepes intenzitású erőszak és tartós sérülékenység párhuzamos fennmaradása várható. Az eszkaláció irányába tolhatja a rendszert, ha egyidejűleg romlik a humanitárius hozzáférés, nő a kényszermigráció, illetve erősödik a paramilitáris csoportok államszerű viselkedése; ebben az esetben a fegyveres szereplők bevételi és toborzási kapacitása bővül, és megerősödik a konfliktusgazdaság. A részleges stabilizáció akkor tekinthető reálisnak, ha a helyi szintű szolgáltatásnyújtás és a megélhetési reziliencia mérhetően javul, és ezzel párhuzamosan csökken a dzsihadisták által fenntartott rend relatív értéke; ez nem feltétlenül az erőszak gyors eltűnését, inkább a sérülékenység lassú mérséklődését és a terroristák mozgásterének szűkülését jelenti.

Absztrakt

A serdülőkori szerhasználat kialakulásában komplex, egymásra épülő pszichés, szociális és környezeti tényezők játszanak szerepet; kiemelt rizikófaktort jelentenek az ártalmas gyermekkori élmények (ACE), amelyek kapcsolatot mutatnak a későbbi szerhasználati problémákkal. Kutatásunk célja a szülők alkoholfogyasztással kapcsolatos attitűdjének, valamint a megelőzésre vonatkozó nézeteiknek a feltárása, továbbá a PARTY-program (Prevent Alcohol and Risk-related Trauma in Youth) relevanciájának vizsgálata hazai kontextusban. Jelen tanulmány a szülői nézőpontokon keresztül közelíti meg a (12–14 éves) fiatalok kortárshatásait és az iskolai prevenciós gyakorlatokat. A tíz szülővel készített félig strukturált interjúk kvalitatív elemzésének következtetéseként megerősítést nyert, hogy a PARTY-program hazánkban hozzájárulhat a fiatalok tudatos döntéshozatalának erősítéséhez, a kockázatvállaló magatartás csökkentéséhez és a hosszú távú társadalmi érzékenyítéshez.

Kulcsszavak: serdülőkori alkoholfogyasztás, prevenció, családi és kortárs-hatás, élményalapú tanulás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.9

A serdülőkori alkoholfogyasztás a modern társadalmak egyik legösszetettebb közegészségügyi problémája, amelynek hátterében biológiai, pszichológiai és szociokulturális rizikótényezők egyaránt állhatnak, így ezen háttértényezők vizsgálata kiemelt fontosságú a fiatalokat illetően. Az ESPAD (European School Survey Project on Alcohol and Other Drugs, 2024) legfrissebb adatai szerint a 15–16 éves európai fiatalok körében az alkoholfogyasztás aránya ugyan csökkenő tendenciát mutat az elmúlt évtizedben, a serdülőknek több mint a fele legalább egyszer már fogyasztott alkoholt, és minden ötödik diák számolt be epizodikus, nagy mennyiségű italfogyasztásról. A magyarországi alkoholfogyasztásra vonatkozó adatok az európai átlaghoz közelítenek, ami arra utal, hogy az alkoholfogyasztási szokások a fiatalok identitásformálódásának és társas integrációjának továbbra is jelentős elemei. A kockázatos alkoholfogyasztás azonban nem csupán viselkedéses kérdés, hanem szorosan összefügg a korai életeseményekből eredő pszichoszociális sérülékenységgel (Kaló, 2025).

Az Adverse Childhood Experiences (ACE) Study 1995-ben indult kutatásának eredményei paradigmaváltást hoztak az orvostudományban (Felitti et al., 1998). Az ACE Study rámutatott, hogy a gyermekkori ártalmak több egymással összeadódó és egymás hatását erősítő káros tényezőből állhatnak, nem pedig egyetlen traumából fakadnak (Hughes et al., 2017). A gyermekkorban átélt bántalmazás, elhanyagolás vagy családi diszfunkció kumulatív módon növeli a felnőttkori testi és lelki problémák, köztük a szerhasználat, a depresszió, a kardiovaszkuláris betegségek és a korai halálozás kockázatát (Felitti el al., 1998). Az ACE-modell alapvetése, hogy a gyermekkori traumák nemcsak pszichésen, hanem neurobiológiai szinten is befolyásolják a stresszszabályozás, az impulzuskontroll és a kötődési minták alakulását – mindezek pedig közvetlenül hozzájárulhatnak a problémás viselkedések, így a korai alkoholfogyasztás megjelenéséhez (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020).

A kutatások azt is igazolták, hogy a gyermekkori ártalmas élmények jelentősen növelik annak esélyét, hogy felnőttkorban valaki szerhasználati vagy mentális problémákkal küzdjön (Hughes et al., 2017; Kovács-Tóth–Kuritárné, 2023). Így hangsúlyoznunk kell, hogy a megelőzésnek és a korai intervencióknak rendszerszinten kell megjelenniük, különösen az oktatás és az egészségfejlesztés területén. Az ACE-modell így a prevenciós stratégiák új dimenzióját jelenti: a traumainformált megközelítést, amely nem csupán a viselkedést, hanem eredendő okait is kezeli (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020; Kaló, 2025).

Magyarországon a gyermekkori ártalmas élmények és a felnőttkori egészségi állapot közötti kapcsolat mind az epidemiológiai, mind a mentálhigiénés kutatásokban visszatérő mintázat (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020). A traumatikus gyermekkor gyakran jár alacsonyabb iskolai teljesítménnyel, gyengébb társas támogatással és nagyobb valószínűséggel a szerhasználati szokások kialakulásával már serdülőkorban (Kaló, 2025). A magyar kontextusban ezért a traumainformált szemléletnek nem csupán pszichológiai, hanem társadalompolitikai jelentősége is van: a szociális, oktatási és egészségügyi rendszerek integrált válaszát teszi szükségessé.

A prevenciós gyakorlatban az utóbbi években előtérbe került az élményalapú tanulás és a traumaérzékeny nevelés koncepciója, amely a kognitív ismeretátadás helyett a személyes bevonódást és az érzelmi tapasztalatokat helyezi a középpontba. Ennek egyik nemzetközileg is elismert modellje a Prevent Alcohol and Risk-Related Trauma in Youth (P.A.R.T.Y.) program (Francis et al., 2022), mely a kórházi és sürgősségi osztályokon szerzett élettapasztalatok közvetítésével segíti a fiatalokat a kockázatérzékelés és az empátia fejlesztésében. A kutatásunk szerint az ilyen típusú, interaktív, élmény-szerű prevenció hosszú távon hatékonyabb a pusztán információátadáson alapuló kampányoknál, mivel a tanulási folyamat emocionális bevonódással párosul, és mélyebb attitűdváltozást eredményez.

Összességében a nemzetközi és hazai kutatások egyaránt azt jelzik, hogy a serdülő-kori alkoholfogyasztás megértéséhez és megelőzéséhez elengedhetetlen az élettörténeti és pszichoszociális tényezők integrált vizsgálata. Az ACE-koncepcióra épülő, traumainformált, élményalapú prevenciós programok új irányt képviselhetnek az egészségnevelésben: a cél ezekben nem csupán a rizikóviselkedés csökkentése, hanem a reziliencia, az önreflexió és az egészségtudatos döntéshozatal erősítése (Kovács-Tóth–Kuritárné, 2023). E szemléletmód beépítése a hazai prevenciós gyakorlatba kulcsfontosságú lépést jelenthet a serdülők mentális jóllétének és hosszú távú egészségi kimeneteleinek javításában.

A PARTY-program

A PARTY-program nemzetközi prevenciós kezdeményezés. Célja, hogy a fiatalokat segítse a felelősebb döntéshozatalban, különösen az alkoholfogyasztással és a kockázat-vállaló magatartással kapcsolatban. A program Kanadából indult el, de azóta számos országban, köztük Ausztráliában, Németországban és részben már Magyarországon is adaptálták.

A program különlegessége, hogy nem hagyományos iskolai előadásként működik, hanem élményalapú tanulást kínál. Azért számít innovációnak a hagyományos megelőzési programokhoz képest, mert élményalapú, érzelmileg is megérinti a résztvevőket, és nem csupán információt közöl. Hatékonysága és különlegessége több tényezőből adódik: valós helyszíneken ad valós élményt, tehát nem tanteremben vagy frontális oktatásként zajlik, hanem például kórházban, sürgősségi osztályokon, ahol a fiatalok közvetlenül láthatják például a balesetek következményeit. A hatékonyság másik fontos tényezője az érzelmi bevonás: a fiatalok közvetlenül az érintettekkel beszélgethetnek, akik elmesélhetik, miként változott meg az életük a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt, mit okozott számukra testileg, lelkileg és szociális kapcsolataikban. Az így kiváltott érzelmi hatás sokkal hatékonyabb a megelőzést tekintve, mint egy „száraz” előadás. A részt vevő fiataloknál érzékelhető volt a kockázatvállaló magatartás csökkenése (Francis et al., 2022), így a program viselkedésváltozást idézhet elő, nem csak tudást adhat.

A program multidiszciplináris megközelítésű, mivel a megelőzésbe orvosok, ápolók, mentősök, rendőrök, érintettek és rehabilitációs szakemberek is bekapcsolódhatnak. Ebből is látható, hogy a szenvedélybetegség nemcsak az érintettekre vonatkoztatható, hanem a közösséget érintő probléma. A cél az, hogy a diákok testközelből szembesüljenek a kockázatvállalás, például az ittas vezetésnek vagy a biztonsági öv mellőzésének a súlyos következményeivel. A program egyik legmegrázóbb, mégis leghatékonyabb eleme, amikor a fiatalok találkoznak olyan „sérülésnagykövetekkel”, akik súlyos, maradandó sérüléssel (például agy- vagy gerincvelő-sérüléssel) élnek. Az ő személyes történetük, tapasztalataik és kitartásuk segít abban, hogy a résztvevők átérezzenek valamit abból, milyen maradandó hatása lehet egy-egy pillanatnyi rossz döntésnek. Kutatások szerint a program hatása hosszú távon is érződhet: a résztvevők közül sokan még hónapokkal később is tudatosabban viszonyulnak az alkoholfogyasztáshoz, biztonságosabb közlekedési szokásokat alakítanak ki, és csökken a kockázatos viselkedés előfordulása (Francis et al., 2022). Magyarországon a program még kevéssé ismert, de kutatásunk eredményei is azt mutatják, hogy hasonló élményalapú megközelítésre nagy szükség van, különösen hátrányos helyzetű térségekben, ahol a fiatalokat fokozottan érhetik negatív társas hatások, és kevés a hiteles, illetve saját élményre építő prevenciós eszköz.

A családi és társas hatások vizsgálata

Empirikus kutatásunk fókuszában egy dél-alföldi kistérségben élő, 12–14 éves gyermekeket nevelő szülők alkoholfogyasztással kapcsolatos attitűdjei és prevencióval kapcsolatos elképzelései állnak. A vizsgálat célja annak feltárása volt, hogy a kistelepülési környezetben milyen tényezők befolyásolják a szülők viszonyát az alkoholfogyasztáshoz és az arról való kommunikációhoz, hogy milyen mintát közvetítenek gyermekeik felé, valamint hogyan látják a megelőzés lehetőségeit.

A vizsgálatban tíz 35 és 42 év közötti, kistelepülésen élő szülő vett részt (nyolc édesanya és két édesapa), akik serdülő gyermeket nevelnek. Toborzásuk iskolai felkérés útján zajlott: az intézmény pedagógusai közvetítették a kutatásról szóló tájékoztatót, és az érdeklődők önkéntesen jelentkezhettek. A beválasztási kritériumok közé tartozott, hogy a szülő legalább egy 12–14 éves gyermeket neveljen, valamint a család életvitelszerűen éljen a településen.

A résztvevőkkel online platformon félig strukturált interjú készült. Az interjúkról, melyek 45–60 percesek voltak, hangfelvétel született a résztvevők írásos beleegyezésével. Az interjúkérdések fő témakörei közé tartoztak a szülők személyes tapasztalatai és attitűdjei az alkoholfogyasztással kapcsolatban, a gyermeküket érintő, általuk észlelt kortárshatás szerepe, az alkoholfogyasztásról való családi kommunikáció megjelenése és az általuk eddig látott iskolai prevenciós lehetőségek tapasztalatai.

Az interjúkat kvalitatív tartalomelemzéssel dolgoztuk fel. A tematikus elemzés módszerével a visszatérő mintázatok, attitűdök és jelentésstruktúrák azonosítására kerülhetett sor (Rácz et al., 2023). Az elemzés során induktív kódolást alkalmaztunk, azaz a témák az adatokból emelkedtek ki, nem pedig előre meghatározott hipotézisek alapján. Az adatelemzést egymástól függetlenül végeztük, majd a kódolásokat konszenzusos megbeszéléseken egyeztettük a megbízhatóság növelése érdekében.

A kutatás a tudományos etikai normák betartásával zajlott. A résztvevők önkéntesen csatlakoztak, és a vizsgálat megkezdése előtt tájékozott beleegyező nyilatkozatot írtak alá. Biztosítottuk az anonimitást és az adatbiztonságot, az interjúk során sem nevet, sem más azonosításra alkalmas adatot nem rögzítettünk. A kutatás kismintás, kvalitatív jellege miatt az eredmények nem általánosíthatók a teljes populációra, ugyanakkor a részletes narratívák és a mélyinterjúk lehetővé tették a szülői attitűdök, értékrendek és az általuk észlelt kortárshatások mélyebb megértését, amely alapot teremthet további kvantitatív vagy vegyes módszertanú vizsgálatokhoz.

A kutatások korábbi megközelítései kiemelik, hogy a feldolgozatlan traumák és pszichés sérülések gyakran összefüggenek a szerhasználattal, így az alkoholfogyasztás korai megjelenésével is (Kaló, 2025). A vizsgálatok hangsúlyozzák, hogy az élményalapú, csoportos foglalkozások hatékonyabban szólítják meg a fiatalokat, mivel ezekben lehetőségük van saját élményeik megosztására és valódi érzelmi támogatás megtapasztalására (Francis et al., 2022).

A szülői attitűdök, értékrendek és nézőpontok megjelenése

Az interjúalanyok többsége kiemelte, hogy első találkozásuk az alkohollal a családhoz köthető – gyakran ünnepekhez vagy hétköznapi eseményekhez kapcsolódóan. Két fő mintázatként meghatározhatjuk, hogy a megkérdezettek körében megjelent az engedékeny, normalizáló attitűd, tehát az egyes családokban az alkohol fogyasztása természetes és elfogadott része a mindennapoknak. Ezekben a családokban az alkohol jelenléte nem tabu, viszont hiányzott az egyértelmű határkijelölés és a kritikus beszélgetés a veszélyekről. „Majd ha erősödik a kortársak vonzereje, beszélünk róla, ha nincs baj, addig minek?” – fogalmazott az egyik szülő. Többen közülük úgy vélték, hogy az alkoholról és mértéktelen fogyasztásáról elegendő egy későbbi életkorban beszélgetniük.

A támogató, kontrollált alkoholfogyasztási minták is felbukkantak, hat interjúalanynál is megjelent a kifejezés, miszerint „a szülőnek hiteles példát kell mutatnia”. E szülői válaszokban a szociális, mértékkel és ünnepkor megjelenő alkoholfogyasztás volt a mérvadó. Ezekben az esetekben a családi környezetben hangsúlyosabbak voltak a szabályok, a következmények kommunikálása és a példamutatás szerepe. Fontos, hogy ezeknél az interjúalanyoknál tudatosabb volt az alkoholfogyasztáshoz való viszony, továbbá úgy vélték, attitűdformáló hatással vannak gyermekükre, „hiszen a minta én vagyok előtte” – vélték többen.

A kortársak szerepére irányuló kérdéscsoportnál valamennyi résztvevő megerősítette, hogy az első alkoholfogyasztás szempontjából meghatározó életszakasz a serdülőkor, amikor a kortársi kapcsolatrendszernek döntő befolyása van. „Kipróbálni a barátaimmal próbáltam, szerintem egy buli alkalmával gyermekeink is így tesznek, de erről mi legfeljebb utólag értesülünk” – foglalta össze az egyik édesanya. Főként serdülőkorban jellemző a nyomásgyakorlás, amikor a csoporthoz tartozás igénye felülírhatja az egyéni meggyőződést. A kortársak viselkedése és beszédmódja alapján alakul ki a normaalkotás arra vonatkozóan, hogy mi számít helyesnek az alkoholhasználat terén. E ponton különösen fontos, hogy a mértéktelen és felelőtlen alkoholfogyasztást miként közelíthetik meg a fiatalok. A szülők beszámoltak kortárstámogatásról is, pozitív példák is megjelentek, amikor a baráti kör támogatta a józanságot vagy a mértékletességet, ami segített ellenállni a nyomásnak. Az interjúk alapján világossá vált, hogy a kortárscsoport hatása különösen erőteljes abban az időszakban, amikor a családi kontroll csökken, de még nem alakult ki teljesen a saját belső értékrend.

A résztvevők vegyes tapasztalatokról számoltak be a megelőzési programokat illetően. A legtöbben emlékeztek iskolai kampányokra, de ezek gyakran túl elméletinek tűntek számukra. Az egyik édesapa így emlékezett vissza a megelőzést segítő programokra: „Nem volt érdekes, egy rendőr arról mesélt, ittas vezetésért milyen börtönbüntetés vár majd, fel sem fogtuk, csak azt, hogy az biztos nem lesz jó, vártuk, hogy vége legyen az órának…” A programok hatékonyságát a szülők sem a saját tapasztalataik alapján, sem gyermekeiket érintve nem látják erőteljesnek, maradandónak. „Valami volt pedig nekünk is, de nem emlékszem. A gyermekeméknél osztályfőnöki órán beszélgettek róla, és kisfilmet néztek, ennyit mesélt nemrég” – fogalmazott az egyik édesanya.

Az élményalapú programokat, amelyek során interaktív eszközökkel (például szimulációk, valós történetek, szerepjátékok) dolgoztak, sokkal hatásosabbnak tartották a szülők. Ezek az alkalmak jobban megérintették őket vagy a gyermekeiket, különösen ha személyes történeteken keresztül mutatták be az alkoholfogyasztás következményeit. Fontos elemként jelent meg a relevancia és a hitelesség, tehát a szülők azokat a programokat tartották hasznosnak, amelyekben nemcsak a tiltás, hanem a döntéshozatal, az önismeret és a felelősségvállalás is előtérbe került. A serdülőkorú gyermekek szülei szerint az élményalapú megközelítés képes érzelmi szinten is hatni, és ezáltal maradandóbb nyomot hagyni.

Az élményalapú, valós történeteken alapuló megelőzési programok – különösen a PARTY-program – komplex választ adnak a fent említett tényezőkre. Nem csupán információt közvetítenek, hanem érzelmi bevonódást és társas reflexiót is lehetővé tesznek, ezáltal növelve a prevenció hosszú távú hatékonyságát.

Következtetések

A PARTY-program a szülők által megjelölt élményalapú prevenciós program kategóriájába illeszkedik. A program során a fiatalok közvetlenül találkoznak súlyos közlekedési és az alkoholhoz köthető traumát átélt személyekkel, valamint egészségügyi szakemberek és rendvédelmi dolgozók segítségével ismerhetik meg az alkoholfogyasztás és a kockázatvállalás következményeit. Az ilyen típusú prevenció képes érzelmi azonosulást, belső reflexiót és viselkedésbeli változást is kiváltani, szemben a frontális ismeretátadással.

Kutatásunk résztvevőinek többsége arról számolt be, hogy a közösségi élet eseményeihez – a családi ünnepekhez, a falunapokhoz, sporteseményekhez – szorosan kapcsolódik az alkoholfogyasztás, amely így már serdülőkorban a „felnőtté válás” és a közösségi elfogadás implicit szimbólumává válik. Ezzel összhangban az ESPAD (2024) eredményei szerint is a fiatalok alkoholfogyasztása szorosan kötődik a társas kapcsolatokhoz és az észlelt normákhoz: a legtöbb serdülő az első alkoholfogyasztási élményt kortársak jelenlétében, közösségi helyzetben szerzi.

A szülők beszámolói alapján a kortárscsoport hatása kettős természetű. Egyrészt a serdülők szociális integrációjának feltétele, másrészt a leggyakoribb kockázati tényező a kísérletező alkoholfogyasztásban. Többen hangsúlyozták, hogy bár felismerik a veszélyt, eszköztáraik korlátozottak gyermekeik befolyásolására. Ez a tehetetlenségérzés összefüggésbe hozható az ACE-koncepcióban (Felitti et al., 1998; Hughes et al., 2017) leírt transzgenerációs mintázatokkal: az olyan szülők, akik maguk is diszfunkcionális családi környezetben nőttek fel, gyakran bizonytalanok a határok kijelölésében és a nevelési stratégiákban. Hazai kutatások is megerősítik, hogy a gyermekkori ártalmas élmények hosszú távon befolyásolják a felnőttkori kapcsolati mintázatokat és áttételesen a szülői kompetenciákat is (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020).

A kutatási eredmények arra is rávilágítottak, hogy a szülők többsége nem rendelkezik konkrét prevenciós ismeretekkel, és elsősorban a tiltásra, illetve a morális érvelésre épít kommunikációja során. A nyílt, bizalmi párbeszéd ritkán jelenik meg, ugyanakkor a szülők kifejezték igényüket arra, hogy jobban bevonják őket az iskolai és közösségi prevenciós programokba. Ez az igény összhangban van a traumainformált megközelítés alapelveivel (Kaló, 2025), amelyek szerint a hatékony prevenció feltétele a családok bevonása, a múltbeli sérülékenységek felismerése és a támogató kapcsolatok megerősítése (Hughes et al., 2017).

A vizsgálat eredményei szoros párhuzamot mutatnak a PARTY-program (Francis et al., 2022) alapelveivel. E programban az élményszerű, érzelmi bevonódást kiváltó tapasztalatok – például valós baleseti helyzetek és túlélők történeteinek megismerése – segítik a fiatalokat abban, hogy a  kockázatvállalás  következményeit  személyes szinten értsék meg. Az interjúkban a szülők is azt hangsúlyozták, hogy a puszta információátadás nem elegendő: „A gyereknek át kell éreznie, mi történhet” – mondta egyikük. Ez a szemlélet lényegében az élményalapú tanulás és a traumainformált prevenció szintézisét tükrözi, amely a hagyományos, direktív nevelési megközelítéseknél mélyebb hatást érhet el.

A kutatás tapasztalatai alapján a traumainformált, élményalapú prevenció kistelepülési környezetben különösen ígéretes megközelítés lehet. A kisebb közösségek erősebb társas kohéziója lehetőséget ad arra, hogy a szülők, pedagógusok és helyi intézmények együttműködve, közösségi szinten reagáljanak a szerhasználati kockázatokra. Az ACE-modell szemléletében ez nem csupán a rizikóviselkedés csökkentését célozza, hanem a reziliencia, az érzelmi biztonság és a közösségi kötődés fejlesztését is – ezek ugyanis a legfontosabb védőfaktorok a serdülők mentális jólléte szempontjából.

Összefoglalás

Kutatásunk rámutatott, hogy a szülők attitűdjei, a kortárshatások és a traumatikus élettapasztalatok egyaránt meghatározó szerepet játszanak a serdülők alkoholfogyasztásában. Az eredmények megerősítik a nemzetközi és hazai szakirodalom következtetéseit, és alátámasztják a traumainformált, élményalapú prevenciós programok bevezetésének szükségességét a kistelepülési közösségekben. A PARTY-programhoz hasonló kezdeményezések adaptálása a hazai kontextusra – iskolai, családi és egészségügyi együttműködésben – hatékony eszköz lehet a serdülők egészségtudatos döntéshozatalának és rezilienciájának erősítésében.

Ezen tapasztalatokra reflektálva elemezték (Francis et al., 2022) a nemzetközi PARTY-programot, amely interdiszciplináris megközelítéssel mutatja be a kockázatos alkoholfogyasztás következményeit. A program hatékonyan integrálja az érzelmi bevonódás folyamatát, a valós traumák feldolgozását és a közösségi tanulást, így képes pozitív kortársnormát kialakítani és tudatos döntéshozatalra ösztönözni. Nagyon fontos, hogy a programban részt vevőkkel utólag, akár pedagógus vagy pszichológus segítségével a tapasztaltakat feldolgozzák.

Kutatásunk alapján a PARTY-program magyarországi bevezetése indokolt és releváns, akár egy pilotprogram keretén belül. A program nem csupán a serdülők kockázatérzékenységét és felelősségvállalását növeli, hanem hosszú távon hozzájárulhat az egészségügyi és társadalmi negatívumok csökkentéséhez is, kiemelt hangsúlyt fektetve a serdülőkori alkoholfogyasztással kapcsolatos érzékenyítésre.

Absztrakt

Nincsenek pontos adataink arról, hány roma nő él ma Magyarországon, milyen csoportokban és környezetben. A többségi társadalom gyakran kollektív képet alkot róluk, de ahogy nem beszélhetünk homogén cigányságról, úgy homogén női szerepekről sem. Empirikus kutatásom során életútinterjúk segítségével a FETE-programhoz tartozó Dombpusztán vizsgáltam a helyi roma szegregátumban élő nők szerepvállalásait. Tapasztalataim alapján a roma nők a társadalmi elnyomás több szintjével néznek szembe, és gyakran egyedül maradnak problémáikkal. Eredményeim szerint a Dombpusztán élő roma nők a női-anyai szerepeken túl a férfiak hiánya miatt sokszor a hagyományos férfiszerepeket is magukra vállalják. Ez szerepkonfliktust eredményez, amelyet generációkon át örökítenek, a tanult tehetetlenséghez hasonlóan, melyet az anya-lánya kapcsolatok elemzésével mélyebben is vizsgáltam. Meglepő eredményem, hogy a közösség tagjai ugyan követik hagyományaikat, de nem mindig ismerik fel azok valódi jelenlétét a mindennapokban.

Kulcsszavak: cigány nők, cigány családok, nemi szerepek, szegregátum

DOI: 10.56699/MT.2025.3.6

A roma nőkről ugyan számos kutatás készült már, állandó aktualitásukkal mégis szinte kifogyhatatlan témát biztosítanak. Ehhez hozzájárul, hogy a társadalomban többnyire valami mellett vagy valakihez viszonyítva tűnnek fel, amivel az a fő probléma, hogy átsiklunk az egyének felett, és megpróbálunk kollektív képet alkotni, amely alá minden roma nőt be kívánunk vonni. Ennek oka a könnyebb megértésre törekvés társadalmunk egy olyan részéről, amelyről túl keveset tudunk. Tanulmányom célja a szegregátumban élő roma nők életének bemutatása az egyének szintjén, közelebb hozva őket a többségi társadalomhoz.

Terepmunkámat egy Nógrád vármegyei községben végeztem, amelyre a továbbiakban Dombpuszta néven fogok hivatkozni, ezzel őrizve a kutatásban szereplők anonimitását. A település részt vesz a Felzárkózó települések programban, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi megvalósításával.

Szakirodalmi áttekintés

A cigányság

A „cigányság” olyan többjelentésű szó, amely magában foglalja a roma népcsoport tagjait, kultúráját, valamint a velük kapcsolatos külső, igencsak sokszínű szemléletet. A fogalomnak nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott meghatározása. Tanulmányomban és kutatói munkám során a roma és a cigány megnevezést szinonimaként használom – ahogyan interjúalanyaim is tették.

A cigány népesség számát csak becsülni tudjuk, ezért több vélemény is van a pontos számokat illetően: hét-nyolc millió fő (Bottlik, 2012) vagy akár tíz-tizenkét millió fő is lehet (Lukács, 2018). A romák Európa legnépesebb kisebbsége és a világ legismertebb diaszpórája. Jellegzetességük, hogy vallásilag és nyelvileg is nyitottak környezetükre, éppen ezért egyik tényező sem meghatározó az identitásukban. A fő csoportképző tényező az, hogy társadalmi és földrajzi szempontból a periférián helyezkednek el (Bottlik, 2012).

A magyarországi cigányság demográfiai adatainak nyomon követése és megértése a 19. század második fele óta foglalkoztatja mind a társadalmi, mind a tudományos közösséget (Pénzes et al., 2018). A Központi Statisztikai Hivatal 2022-ben készített országos népszámlálása alapján 209 909 személy vallotta magát romának. Ahhoz, hogy ezt az adatot értelmezni tudjuk, fontos kiemelni, hogy 1 086 223 ember nem válaszolt a nemzetiséghez tartozó kérdésekre. „A cigányok önbevallása az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében változik” (Pénzes et al., 2018: 6). Pénzes János és munkatársai (2018) a cigányság területi viszonyait felmérni kívánó két kutatás (az 1984–1987-es CIKOBI-felmérés és a Debreceni Egyetem 2010–2013-as felmérésének) összevetése alapján 876 000 főre becsülik a magyarországi romák számát, s ezzel a teljes népességen belüli arányuk 8,8 százalék. Magyarországon a cigányság a tizenhárom elismert nemzetiség közé tartozik, azon belül is a legnépesebb etnikum. Magyarországon főként romungro, oláh- és beás cigány csoportok találhatók, melyek mind különböző kulturális és nyelvi háttérrel rendelkeznek.

„Nem létezik homogén cigányság […] a különbözőség vált a cigányság egyik »közös« tulajdonságává […] a különböző csoportoknak mind megvan a maguk »csoportidentitása« – ez segítette a fennmaradásukat” (Demsa, 2015: 24).

A cigány családok

Lukács J. Ágnes Roma/cigány családok című munkájában bemutatja a hagyományos cigány családok normáit – ennek alapján ismertetem a legfőbb jellemzőiket. A roma családokban a közösségi létnek kiemelkedő szerepe van. A családok jellemzően több generációt foglalnak magukban, biztosítva egymás számára a szociális támogatást és a hagyományok átadását. Az idősek tiszteletének kiemelt fontossága jellemző a roma családokban, melyekben általában a legidősebb férfi a döntéshozó. Ezzel szemben a nők többnyire alárendelt szerepet töltenek be a férfiakhoz képest. E közösségekben az idő kezelése sajátos: a nagyfokú szabadság és a hagyományok miatt nehezebben alkalmazkodnak a társadalmi intézményekhez, és gyakran nincs hosszú távú jövőképük. A „jóravaló cigány nő” elsősorban a család gondozásáért és támogatásáért felel. Házasodásra esetükben a többségi társadalomhoz képest fiatalon kerül sor – akár kiskorúként –, és nem feltétlenül jelent törvényes polgári házasságot, ugyanis a közösségen belül a lányok „megszöktetését” házasságként értelmezik. A házasság bekövetkezésével a nő a férfi családjához kerül, és minden téren alkalmazkodnia kell az ott megszokott rutinhoz, szigorúan az anyós iránymutatásával, aki a szárnya alá veszi (Lukács, 2018).

Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs Nevelési mintázatok roma családok körében című tanulmányukban kisgyermeket nevelő roma és nem roma szülők válaszait vetették össze a családi nevelés témájában. A válaszok alapján a roma szülők nagy jelentőséget tulajdonítanak a család összetartásának és a gyermekek tiszteletre nevelésének, de a tekintélyelvűség és a szigor is jellemző nevelési elem. A gyerekekkel szemben támasztott elvárások közt megjelenik az engedelmesség, az idősebbek tisztelete és a közösségi normák követése. A tanulmány kitér a szegénység és a marginalizált helyzet hatására is: a roma gyerekek korai önállóságra szocializálódnak, ez pedig összefügg a családi munkamegosztással (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Nemi szerepek

Tanulmányom konceptualizálása érdekében elengedhetetlen kitérnem a nemi szerepek fontosságára, illetve arra, hogy mit is tekintek nemi szerepeknek. Vizsgálódásom alapjául először az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményeit veszem: a nemi szerepekről Ádám Szilvia és Rosta Andrea írt. Szerintük ezek a kultúra és a biológia termékei, amit az is bizonyít, hogy a különböző kultúrák különböző módon határozzák meg őket. Ezeket a szerepeket hosszas szocializációs folyamatban sajátítjuk el. Míg a történelem során rögzült női szerepek főként a családdal kapcsolatosak, addig a férfiak szerepei kiterjednek a foglalkozási és közéleti területekre, valamint a családfenntartásra. Emellett több olyan családi szerepet is betöltenek, amely az otthoni környezetben válik teljessé (például férj, apa). A nemi szerepek változása az ipari forradalom idején kezdődött, amikor új női szerepek jelentek meg, melyek a férfiak szerepeit is átalakították. A nemi szerepek változása napjainkban is tart (Ádám–Rosta, 2010). Hasonló kérdéseket tárgyal Pongrácz Tiborné Nemi szerepek társadalmi megítélése című tanulmánya is. Szerinte a nők felgyorsult munkavállalása a 20. század második felétől kettős terhet ró rájuk, mivel a keresőtevékenység mellett megmaradt a reprodukciós és ellátó funkciójuk is. Kiemeli, hogy a magyar nők erős leterheltségét több időmérleg-kutatás is alátámasztja: közel háromszor annyi időt fordítanak háztartási munkára, mint a férfiak, még akkor is, ha mindketten napi nyolc órában dolgoznak. A szerző hozzáteszi: „A magyar társadalom a nők és a férfiak alapvető feladatát, funkcióit tekintve kimagaslóan tradicionális beállítottságú” (Pongrácz, 2005: 85). Orosz Adrienn Az apák családon belüli szerepei című munkájában mutatja be a férfi nemi szerepeket. Az apaszerepek két típusát nevezi meg: „hagyományos” és „modern”. A hagyományos apát a kenyérkereső szerep és a család biztonságáért való felelősség, míg a modern apaképet az otthoni munkákban való egyenlő részvétel és a gyermeknevelés jellemzi (Orosz, 2024). A szerző értékkutatásában a megkérdezettek szerint az anyák fő feladata a gyermeknevelés és a gondoskodás, míg az apáké a család anyagi biztonságának megteremtése. Orosz továbbá kiemeli a magyarok tradicionális gondolkodását, különös tekintettel az anyaszerepekre. A European Values Study 2020-as elemzése szerint „Magyarországon (51%) inkább egyetértenek azzal, hogy a család életét megsínyli, ha a nő teljes munkaidőben dolgozik” (Orosz, 2024: 43).

A cigány nők

Lydaki Anna Cigány nők című írásában rávilágít a roma nők kiemelkedő jelentőségére a romakutatások területén. Szerinte a többségi társadalom és a cigányság kapcsolatát leginkább a roma nők helyzetének vizsgálatával lehet bemutatni. A cigány nőket a tudomány, az irodalom és a köznyelv is számtalan módon mutatja be. Gyakran túlromantizált ideáltipikus kép él az emberekben velük kapcsolatban, de a másik szélsőség is sokszor megjelenik, amikor is a gyengébb, elnyomott nemként hivatkoznak rájuk. A szerző szerint a „nyilvános” és a „személyes” tér megjelenése fontos a roma nők kutatását illetően. Ez a roma kultúra sajátos és érdekes eleme, ugyanis a cigány nőkre más szabályok vonatkoznak attól függően, hogy melyik térben mozognak. Ezért az életüket ebből a két szemszögből lehet vizsgálni, de ahogy a szerző is kiemeli, a kutatások többsége csak a „személyes” terükre összpontosít a komplex kép helyett (Lydaki, 2006).

A magyarországi cigány nők helyzetéről Huszár Ágnes A hiány helye: a roma nők című írásában beszél. Ő is kiemeli a definiálás nehézségét, és hozzáteszi, ennek az áll a hátterében, hogy a roma nők a magyarországi közgondolkodásban is háttérbe szorulnak, „valamiféle kollektív vakfoltra” (Huszár, 2015: 21). A KSH 2011-es adatai alapján Magyarországon nagyjából 155 939 roma nő él. Iskolai végzettségük általában alacsonyabb, mint a roma férfiaké, hiszen többségük csak az általános iskola nyolcadik osztályáig jut el. Főiskolai vagy egyetemi végzettséggel mindössze 1288 roma nő rendelkezik.

Demsa Andrea kiemeli, hogy a hagyományőrző családokban a nőknek már kiskorukban meg kell tanulniuk azokat a viselkedésükre vonatkozó szabályokat, amelyek a „tisztátalan dolgokkal” és az emberekkel szemben érvényesek. „A pubertás beköszöntével azonban olyan lény lesz belőle, aki maga is a tisztátalanság állapotába képes hozni másokat” (Demsa, 2015: 24). Ez a fajta misztikus vonzerő megjelenik Judith Okely Cigány nők című tanulmányában is, amely európai vándorcigányok világát mutatja be. Európa-szerte a cigány nők és lányok képe gyakran az érzékiség, a szexuális vonzerő és a csábítás köré szerveződik, ezt a többségi társadalom vetíti rájuk. A feleség társadalmi megbecsülése gyakran attól függ, hogy hány gyermeket hoz a világra (Okely, 1996).

Demsa a cigány nők kettős hétköznapi elnyomásáról ír. „Beszélni kellene ezekről a köztünk élő hétköznapi »szenvedőkről«, és árnyalni az oly sokak által közkedvelt elromanticizált cigányképet roma honfitársainkról” (Demsa, 2015: 28). Huszár pedig kiemeli, hogy napjainkban a roma társadalom jelentős változáson megy keresztül, ami a női szerepek módosulását is eredményezi.

A szegregátum

Tekintettel kutatásom helyszínére mindenképp tisztázni szeretném, pontosan mit is értünk szegregátumon. Vizsgálódásom ezen részének alapjaként Rácz Attila Szegregáció a fejekben… című tanulmányát tekintem, amely a KSH által használt értelemben vizsgálja a szegregáció fogalmát és formáit (Rácz, 2014). A szerző azt mondja, hogy a szegregátumok a társadalmi rétegek térbeli elkülönülései. Egy meghatározott városrész társadalmi struktúráján belül egy bizonyos réteg – városi arányához képest – mérhető túlsúlya. Továbbá hozzáteszi: „A KSH a 2001-ben végzett népszámlálás adatai alapján azokat a területeket nevezi szegregátumoknak, ahol az aktív korú népességen belül a legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezők és a rendszeres munkajövedelemmel nem rendelkezők aránya mindkét mutató esetében magasabb, mint 50 százalék” (Rácz, 2014: 41).

A tanulmányom alapját képező kutatómunkám során legalább akkora nehézség volt hiteles forrást találni a magyarországi szegregátumokról, mint pontos adatokra lelni a magyarországi romák számáról. Mindkét témáról elmondható, hogy nincsenek megbízható adataink, ezért kénytelenek vagyunk feltételezésekbe bocsátkozni. Rozgonyi-Horváth Ádám így fogalmaz doktori disszertációjában: „Magyarország 823 településén és 10 fővárosi kerületében, de többnyire falvak határában, vagy városi külterületeken található 1633 szegregált telepen körülbelül 300 ezer ember él…” (Rozgonyi-Horváth, 2019: 17).

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia – Mélyszegénység, gyermekszegénység, romák (2011–2020) című dokumentuma szerint a roma népesség túlnyomó része vidéki, falusias környezetben él, gyakran szegregált területeken és kedvezőtlen lakáskörülmények között. Országszerte körülbelül száz település tekinthető már most is súlyos szegénységben élő, elkülönült közösségnek, és további mintegy kétszáz településen valószínűsíthető ennek a folyamatnak a folytatódása a közeljövőben (KIM, 2011).

A fenti becsléseket alátámasztja egy későbbi, országos léptékű, szisztematikus azonosításon alapuló vizsgálat is, amely részletes adatokkal szolgált a szegregátumok számáról és az ott élők demográfiai jellemzőiről. A Társadalmi Riport 2020 adatai szerint Magyarországon 2071 szegregátumot azonosítottak 955 településen, amelyekben 283 876 felnőtt – 139 507 férfi és 144 369 nő – élt 2019-ben (Sándor et al., 2020).

Az említett adatok megerősítik, hogy a szegregációs jelenségek, amelyek empirikus kutatásom helyszínén is megfigyelhetők, országos léptékű problémát jelentenek.

A kutatás módszertani jellemzői

Célok és kérdések

Kutatásom célja, hogy bemutassam a Dombpusztán élő roma nők élethelyzetét és mindennapi tapasztalatait a női szerepek mentén, különös tekintettel arra, hogyan élik meg szerepeiket a társadalmi elvárások, kulturális hagyományok és helyi társadalmi viszonyok metszéspontjában. A vizsgálat célja továbbá, hogy rávilágítson, milyen módon strukturálják életüket ezek a nők, milyen szerepeket töltenek be a családban, a közösségben és a munka világában. A kutatás színesítése érdekében három családban anya-lánya párosokat is vizsgáltam, generációk közötti összehasonlítást végezve a hagyományokhoz való viszonyulásuk tekintetében. E kutatás keretében arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen szerepeket töltenek be ezek a nők, megjelenik-e életükben szerepkonfliktus, hogyan nevelik gyermekeiket, és miként öröklődnek tovább a női szerepminták a generációk között.

A kutatás körülményei

Kutatásom terepmunkáját tehát Dombpusztán végeztem. A fantázianév megalkotásával nem csupán a település anonimitásának megőrzése volt a célom, hanem egy olyan kifejező név megalkotása, amely magában foglalja a helyszín sajátosságait. A „domb” szó a település elhelyezkedéséből adódó festői tájra utal, míg a „puszta” szó az ottani kopár és kietlen életkörülményeket eleveníti fel. Dombpuszta felé haladva az lehet a benyomásunk, hogy egy békés és rendezett kis falu fogad majd, azonban a településre érve ez az idilli kép hamar megváltozik. A település ezernyolcszáz fős lakosságának 70 százaléka roma származású, és közel ötöde tizennyolc év alatti. Dombpuszta egyik központi problémája a munkanélküliség: „A faluban a relatív munkanélküliség aránya (11,54%) háromszorosa az országos átlagnak (3,9%)” (FETE, é. n.). Továbbá Dombpusztán kiemelt probléma a bűnözés és a kábítószer-használat, ez meglátszik a település hangulatán is, és mély nyomot hagy mind a közösség, mind az odalátogatók életében. Empirikus kutatásom során az életútinterjú módszerét választottam, amelynek segítségével bepillantást nyerhettem Dombpuszta roma szegregációjának mindennapjaiba. A településen való jelenlétem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem falukutató táborának köszönhető. Hálás köszönet az egyetemnek és a tábort szervező tanáraimnak a kutatás és a feldolgozás során nyújtott szakmai és emberi támogatásukért.

A minta bemutatása

Terepmunkámat 2023 nyarán végeztem, amikor közel egy hetet töltöttem a településen. Ez idő alatt összesen tizenegy életútinterjút készítettem. Kizárólag nőkkel beszélgettem, mivel ebben a kutatásban kifejezetten az ő szemüvegükön keresztül szerettem volna látni a világot, amelyben élnek. Az előreláthatóan alacsony mintaszám miatt igyekeztem szem előtt tartani a sokszínűséget. Szerettem volna minél több különböző korcsoportú, foglalkozású nővel beszélni. A résztvevők kiválasztásához a hólabdamódszert alkalmaztam, vagyis az első megkérdezettek ajánlásai alapján értem el a további interjúalanyokat. A korcsoportot illetően 17–60 évesek voltak az alanyaim. Két megkérdezett kivételével mind tartós házasságban vagy párkapcsolatban éltek. Foglalkozásukat tekintve volt köztük varrónő, roma önkormányzati vezető, tanuló, máltás dolgozó, gyári munkás, védőnő, háztartásbeli, takarító, közfoglalkoztatott. Kutatásomban cigány származásúnak tekintek mindenkit, aki annak vallotta magát. Egy kivételével minden alany roma származású, és többségük dombpusztai lakos. Az egyetlen kivétel a település védőnője, aki azért került be a mintába, mivel negyven éve foglalkozik a településen élőkkel. Úgy gondolom, külső szemlélőként ő lát bele leginkább a helyi családok életébe, ezért fontosnak tartottam, hogy vele is készítsek életútinterjút. Mivel azonban feldolgozó munkám során kizárólag a településen élőkről adott tapasztalatait használtam fel, utólagosan „szakértőként” tekintek rá. Iskolai végzettségüket tekintve az interjúalanyok jellemzően alacsonyan iskolázottak voltak: többségük az általános iskola vége felé vagy a középiskola első éveiben hagyta abba tanulmányait. Roma alanyaim közül azonban ketten már középkorúként felsőfokú végzettséget is szereztek. Mindketten hosszabb ideje a helyi Jelenlét ponton dolgoztak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alkalmazásában, adminisztratív munkakörben. A továbbiakban az interjúrészletek idézésekor az alany életkorát és foglalkozását adom meg.

Az interjúk bemutatása és módszertana

A kutatásom során készített életútinterjúk átlagosan egy-másfél órásak voltak. Egy anya-lánya interjú esetében páros interjú készült – az alanyok kérésére. Az elemző munkám első lépése az átiratok elkészítése és többszöri újraolvasásuk volt, egészen addig, amíg már nem találtam számomra új információt, viszont ismétlődő mintákat igen. Bár nincs két egyforma interjú, visszatérő elem volt, hogy az alanyok szinte mindig a konyhában ültettek le, ahol gyerekek és férfiak nélkül tudtunk beszélgetni, amihez én is ragaszkodtam. Többeket először megrémített a hangfelvétel – amit minden interjúról készítettem, természetesen a beleegyezésükkel –, de ez a gát a legtöbb esetben hamar átszakadt, tudván, hogy anonimitásukat megőrzöm.

Interjúim készítése, majd feldolgozása során az élettörténeti módszert alkalmaztam Bögre Zsuzsanna (2003, 2024) munkái alapján. Bögre (2024) szerint egy interjúhelyzetben az alany „történetei készletéből” válogat élettörténete elmesélése során, és sorrendet állít fel az emlékei – történetei – között, amely az idő előrehaladtával változhat. Továbbá fontos, hogy „kutatóként tisztában kell lennünk az élettörténetek folyamatjellegével, amelyben kisebb változások visszamenőlegesen is mindig bekövetkezhetnek” (Bögre, 2003: 156). Kutatásom során szem előtt tartottam, hogy az életútinterjúkat konstrukcióknak tekintjük, mivel tényszerű történések személyes interpretációját halljuk bennük, és valójában erre is vagyunk kíváncsiak. Úgy gondolom, kutatóként képesnek kell lennünk megfigyelni, hogy az, akit megkérdezünk az életéről, milyen képet kíván mutatni nekünk. Bögre (2024) szerint „az emlékek identitásunk részévé válnak, s tudatos vagy tudattalan módosulásokon mennek keresztül. Tehát nem az az igazi kérdés, hogy hazudik-e vagy sem az illető, többre jutunk, ha arra keressük a választ, hogy miért mutatja úgy be az életét, ahogyan teszi. Az élettörténet tehát nem más, mint az egyén konstrukciója önmagáról” (Bögre, 2024: 17).

A kutatási eredmények

A település fő problémája

Dombpusztán meghatározó nehézség a dizájner – vagy szintetikus – drogok elterjedése a faluban. A dizájner drogok olyan új pszichoaktív anyagok, amelyeket kémiailag úgy módosítanak, hogy a már tiltott szerek hatását utánozzák, de megkerülik a jogi szabályozást. Ezek az anyagok gyakran ismeretlen összetételűek és kiszámíthatatlan hatásúak, ami komoly egészségügyi kockázatot jelent a használók számára (Ujváry, 2020). Ez a probléma szinte minden réteget érint, fiatalokat – sok esetben gyerekeket – és felnőtteket egyaránt. Gyors terjedésének legfőbb oka a könnyű elérhetőség, nem is akármilyen mennyiségben. Az egyik interjúmban a drogok jelenlétéről érdeklődtem a településen:

„V.: Mindig is volt, lesz is. Olyan tizenkét család árul körülbelül, tizenkettő. – K.: Tizenkettő? Ilyen kicsi faluban? – V.: Hát mér’? Kettő dohányosbolt van… Akkor drogárus csak kettő legyen?” (negyvenéves gyári munkás).

A településen tapasztalt drogproblémák nem tekinthetők elszigetelt jelenségnek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2019-es tereptanulmánya szerint a szegregált közösségekben élő gyerekek és fiatalok már korán – akár óvodáskorban – találkoznak kábítószer-használó családtagokkal vagy kortársakkal, a közösségi házak munkatársai pedig rendszeresen számolnak be szintetikus drogokra utaló tünetekről és viselkedésmintákról. A szegregált településeken szerzett tapasztalataik alapján kiemelik:

„A kábítószerek fogyasztása mint probléma különböző mértékű, de országos jelenléttel bír” (Tóth, 2019: 2). A kábítószerek elterjedése mély hatást gyakorol a családok életére, mivel a szülők szerhasználata közvetlenül kihat gyermekeikre, ahogy azt egy „drogmentes” édesanya is kiemelte: „A fiatalok meg azért olyanok, mert sok szülő drogozik, nem törődik a gyerekkel, úgy nő fel, hogy ezt lássa, hogy a szülő nem megy dolgozni, felkelnek, ahogy esik, úgy puffan… a szülő elmegy, drogozik…” (negyvenhét éves nőiruha-készítő).

Egy 2020-as országos kutatás rámutat, hogy a szegregátumokban élő, halmozottan hátrányos helyzetű csoportok körében a szerhasználat nemcsak gyakoribb, hanem súlyosabb formákat is ölt, mint a teljes népességben. Az alkohol, dohány és nyugtatók rendszeres fogyasztása mellett kiemelkedően magas az új pszichoaktív szerek használata is, gyakran napi rendszerességgel, orvosi javaslat nélküli gyógyszerszedéssel párosulva (Csák et al., 2020). Alanyaim elmondása szerint a probléma oly mértékű, hogy már nem szívesen hagyják el otthonukat, kerülnek bizonyos közterületeket, sőt napszakokat is. Ezt támasztotta alá az egyik édesanya: „Átvette a sötétség ezt a falut, kábítószer, rablás, verekedés, folyamatos nyomás, stressz. Ilyen kisgyerekeknek nem való, ami már itt folyik. Meg még nekünk se” (huszonhárom éves kétgyermekes anyuka).

Hol vannak a férfiak?

Kutatásom egyik fő megállapítása, hogy a férfiak nincsenek jelen a dombpusztai roma családok életében, akkor sem, ha fizikailag ott vannak. Természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben igaz, és hangsúlyozom, hogy én kizárólag a nők oldaláról láttam a helyzetet. Azonban az biztos, hogy szinte minden interjúmban visszaköszönt a férfiak hiánya. Ennek viszont számos oka lehet. A roma családok életében is általános probléma a válás és szélsőséges véglete, amikor is a férj szinte teljesen eltűnik a család életéből, és szó sincs közös gyermekfelügyeletről. Az interjúk során többször felmerült a „lézengés” kifejezés, amelyet a településen élő céltalan munkanélküliekre használnak a helyiek. Ezek az emberek többnyire közterületen tengetik mindennapjaikat, társasági életet élnek, amellyel szorosan összefonódik a közös bűnelkövetés és kábítószer-fogyasztás mint „program”. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy a „lézengőkről” úgy beszélnek a helyi nők, mintha viselkedésük a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze az ő életükben végtére az is. Érdekesség, hogy Bakó Boglárka (2017) Tisztamunka – A látható cigányok című könyvében az 1968 és 1973 közötti felmérések alapján a dolgozni nem akarókra a „kóborló” kifejezést használja, ami jelentésében megegyezik az általam megfigyelt „lézengő” szóval.

Ugyan a drogprobléma mindkét nemet érinti, ez is oka a nők magukra maradásának. Több nővel is beszéltem, aki közvetlen közelről tapasztalta meg, milyen az élet egy függő mellett. Egy biztos: a függő nemétől és családi szerepétől függetlenül szerhasználata az egész családra terhet ró, és visszafordíthatatlan károkat okoz. Ebben az esetben a férfiak jelen vannak fizikailag, azonban igazi minőségükben nincsenek ott. Ugyanez igaz azokra is, akik tartós betegség folytán nem képesek eleget tenni a családdal járó kötelezettségeiknek. Az utolsó – általam rögzített és az interjúk során többször visszaköszönő – ok a férfiak távollétére a munka. Ezen belül is több kategória tért vissza újra és újra. Az első eset az egész napos munka, amikor is a férfiak szó szerint hajnaltól estig dolgoznak. Ez a „legkedvezőbb” helyzet, mivel legalább az éjszakákat otthon tölthetik. Ennél sokkal nehezebb azok helyzete, akik időszakos munkát végeznek. Az ilyen munkák jellemzően fizikai vagy kereskedelmi jellegűek, többnyire Budapesten. A legnehezebb kategóriát az időszakos külföldi munkavállalás jelenti, emiatt a férfiak akár három-négy hónapig is távol vannak, s ebben az időszakban a nőkre hárul minden otthoni feladat. Az ilyen munkák leginkább gyári vagy fizikai jellegűek, és a keresetet az így dolgozó férfiak jellemzően hazaküldik. Fontos kiemelni, hogy az említett öt távolléti ok – családelhagyás, „lézengés”, drogfüggőség, tartós betegség, munka – közül egyedül ez utóbbi jár hosszas fizikai távolléttel, de egyik esetben sem beszélhetünk a férfiak családon belüli minőségi szerepvállalásáról.

Eszerint a férfiak távolléte nemcsak fizikai, hanem funkcionális hiányt is jelent a családok életében. A férfiszerepek hiányos ellátása a nők vállára helyezi a család fenntartásának és irányításának terhét, ami szerepkonfliktust és túlterhelést eredményezhet. Ez a jelenség összhangban van Raffael Mónika tanulmányával, amelyben a szerző kiemeli: a tradicionális családokban élő roma nők kizárólag nőtársaiktól várhatnak segítséget (Raffael, 2021).

A helyi cigány nők

A dombpusztai roma nők szerepköreinek egyedisége éppen abban rejlik, hogy a férfiak nem vállalnak minőségi szerepet a családjuk életében, ezért sok esetben a hagyományos értelemben vett férfiszerepeknek is a nők tesznek eleget. Erre a legáltalánosabb példa a pénzkeresés, amely a romák körében tradicionálisan a férfiak feladata. A megfigyelt családmodellben, amelyben gyakran csak a nő keres, azonban koránt sincs szó egyenlő otthoni munkamegosztásról – ahogyan azt már a „nemi szerepek” című részben bemutattam. Csupán az történik, hogy a tradicionális értelemben vett női szerepköröket (például háztartási munka, főzés, gyereknevelés) kiegészítik a tradicionális férfiszerepek (például a pénzkeresés) is. Ez az életmód oda vezet, hogy a nők túlterheltté válnak, folyamatosan romlik az önbecsülésük, hiszen saját maguk számára ők állnak a legutolsó helyen. Egy helyi édesanya példáján keresztül jól szemléltethető ez a jelenség. Férje a vesebetegsége miatt nem dolgozhat, és kétnaponta dialízisre szorul. Emiatt a nő takarítói munkát vállal, hogy biztosítsa gyermeke számára az élhető környezetet. Arra a kérdésemre, hogyan bírja el egyedül ezt a terhet, így válaszolt: „Nagyon rossz nekem, hogy így van. De nem azért, hogy ő beteg… Engem az nem is érdekel, ha meg is halna már… komolyan nem… Hanem az, hogy a kislányomnak nem tudom megadni azt, amire tényleg szüksége van… Tehát én má’ nem vagyok lényeges, csak a kislányomnak jó legyen… nekem elsőbb a családom, mint saját magam” (harmincnégy éves takarító). A tényleges férfijelenlét hiányában tehát a nőkre hárulnak a férfi- és női feladatok is, ami a nők egyfajta szerepkonfliktusba kényszerüléséhez vezet. A szerep tulajdonképpen az a viselkedési technika, amely egy pozíció betöltéséhez szükséges. Az emberek életük során párhuzamosan több szerepet is képesek betölteni – például anyai szerep és munkavállalói szerep –, azonban van, hogy olyan szerepeket veszünk magunkra egy időben, amelyek egymással ellentétesek. Ilyen esetekben beszélhetünk szerepkonfliktusról, pontosabban szerepek közötti szerepkonfliktusról. A dombpusztai cigány nők esetében a szerepkonfliktus akkor jelenik meg, amikor nemcsak a pénzkeresést – e hagyományosan férfiszerepet –, hanem a családfői és apai feladatokat is ők látják el a férfiak távollétében. Ez összecseng Demsa Andrea (2015) tapasztalataival: „Egy tradicionális cigány családban élő nőt olyanná transzformálnak, amilyennek láttatni akarja a férfidominancia” (Demsa, 2015: 28). Ez a jelenség a nők nagyfokú teherbírását és alkalmazkodását jelzi – hasonlóan ahhoz, amit saját kutatásomban is tapasztaltam. Demsa továbbá kiemeli, hogy míg a férfiak szabadon mozoghatnak a világban, addig a nők mozgástere korlátozott.

A roma kultúrában az alanyaim elmondása alapján a nőktől finomságot és anyaságot várnak el, ami nem egyezik meg az apáktól elvárt szereppel, amilyen például az apai szigor, keménység, a család irányítása és a pénzügyek kezelése. Az egyik interjúalanyom példájával szeretném szemléltetni megállapításomat. Az alany éppen a volt férjével való házasságáról mesélt nekem: „Volt benne jó, jó időszakok is voltak, amikor mindenki a helyén volt. Apa apa volt, anya anya volt. Aztán mikor jöttek a gondok, akkor az anya apa is volt, meg minden volt, csak nő nem” (negyvenéves gyári munkás).

Az interjúrészletből egyértelmű, hogy ez esetben az anyai és az apai szerepek összemosódva egy emberre hárulnak – a nőre –, és ez hozza létre a szerepkonfliktust. Ez jól mutatja, hogy a tradicionális nemi szerepek a szegregált közösségekben sem szűnnek meg, de átalakulva gyakran egyenlőtlenebb teherelosztást eredményeznek a nők kárára.

Gyermeknevelés

A dombpusztai roma nők gyermekneveléséről a település védőnője tudott külső átfogó képet adni, hiszen több évtizedes helyi tapasztalattal rendelkezik, és közvetlen kapcsolatban áll a családokkal. Ahogyan már említettem, ő volt az egyetlen nem roma interjúalanyom. Külső szakértői nézőpontja azonban fontos kiegészítő adatforrásként szolgált a roma szülők önjellemzései mellett. Ő „életviteli problémákat” fogalmazott meg. Ezt a témát egy családlátogatás alkalmával tapasztalt történettel szemléltette:

„Emlékszem rá, egy csütörtöki nap mentünk ki. Patentre. Csillogott-villogott minden, élére állítva a rojtok a szőnyegen. Egy hét múlva kimentem, ugyanolyan kupi volt. Nem tudja, nem érti, hogy mit akarok tőle… Ő megeteti a gyereket, ő felöltözteti a gyereket, ő megfürdeti a gyereket. Ő a maga módján ki is mos arra a gyerekre, akkor én miért kötekedek vele? Tehát az ő fogalmai szerint ő ellátja azt a gyereket, és tulajdonképpen el is látja, de nem az én mércém szerint” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő arra mutat rá, mekkora különbség figyelhető meg a többségi társadalom, illetve a helyi roma családok által alkotott otthonkép között. Ez szemléletes példa a társadalmi együttélés egyéb színterein mutatkozó problémákra is, vagyis arra, hogy a különböző közösségekben más a mérce. Vizsgálatom során felmerült a gyermeknevelésben alkalmazott határok és szabályok kérdése is. A védőnő szerint ezek hiánya a gyermekek későbbi iskolai beilleszkedését is befolyásolhatja:

„Tehát agyon vannak ajnározva ezek a gyerekek, és akkor négy-öt éves korra nem tud szinte parancsolni a gyerekre. Nem szab neki határokat. És a gyereknek nem jó úgy, hogy nincsenek határok” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő tapasztalatai szerint a gyermekek számára kialakított szabályrendszer és következetesség hiánya problémát jelenthet, különösen iskolába lépéskor, amikor a gyerekek merevebb intézményi keretekkel szembesülnek. Ő úgy véli, ha addig nem tanulnak meg szabályozott környezetben viselkedni, ez később nehézségeket okozhat az integrációjuk során. Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban felmerülhet az összefüggés a korai iskolaelhagyással is. Ez összhangban van a Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs (2018) tanulmányában leírtakkal, miszerint a korai életszakaszban nyújtott segítség elengedhetetlen a gyermekek beilleszkedéséhez és későbbi sikerességéhez. Az elsődleges szocializációs színtéren tapasztalható hiányok miatt az intézményi környezetnek kiemelt szerepe lehet e készségek pótlásában és a korai iskolaelhagyás megelőzésében (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Kutatásom során felmerült a szoros szülő-gyermek kötődés kérdése is. Az egyik interjúalany a családi összetartás és a leválás problémáját így fogalmazta meg: „Mi soha nem válunk el a szülőktől. Soha, de soha, de soha. Majd ha meghalnak a szülők, akkor válnak le itt a gyerekek” (negyvenhat éves varrónő).

Az első nagyobb leválási pontként az óvoda jelenik meg, ahol teljes napközbeni felügyeletet biztosítanak. Ennek ellenére több anyuka inkább rövidített ideig hagyja ott a gyermekét:

„K.: Délben vége van az óvodának? – V.: Hát háromig van, de ő csak délig. – K.: Hogyhogy? – V.: Mert nem akarom őt ott hagyni olyan sokáig” (huszonhárom éves háztartásbeli).

Az óvodai leválástól való tartózkodás a szoros szülői kötődést jelezheti, amely korlátozhatja a gyermekek intézményes szocializációját, és lerövidítheti első közösségi élményeiket. Ez a mintázat megjelenik Raffael Mónika kutatásában is: azokban az esetekben is, amikor az anyák felismerik, hogy például gyermekük továbbtanulása alapvető lenne egy sikeresebb életút eléréséhez, az idegenbe való elengedésük nagymértékű félelmet és aggodalmat idéz elő bennük. Ezáltal gyakran visszatartják a gyermekeket, így elzárva előlük a fejlődési lehetőségeket (Raffael, 2021).

Anyák és lányaik

Tanulmányom színesítése érdekében három anya-lánya párost is meginterjúvoltam, aminek a célja az volt, hogy generációs szempontból is megvizsgáljam a helyi roma nők életútját. Két esetben külön-külön beszélgettem az anyákkal és lányaikkal, egy alka lommal pedig egyszerre adtak interjút. A beszélgetések során visszatérő elemként jelent meg az életesemények ismétlődése, amely jól leírható Pierre Bourdieu (1987) habitusfogalmával. A habitus társadalmi normákból és az előző generációk tapasztalataiból eredő, ismétlődő viselkedési mintákat jelent. Bourdieu a habitust az egyén gondolkodását, döntéshozatalát és viselkedését strukturáló rendszerként írja le, amely az előző nemzedékek kulturális tőkéje által formálódik. Kutatásomban az egyik ismétlődő központi minta a korai iskolaelhagyás volt, jellemzően közvetlenül a tanköteles kor vége – azaz a tizenhatodik életév betöltése – után. Bár az anyák gyakran hangsúlyozták, hogy szeretnék, ha gyermekeik továbbtanulnának, tapasztalataik és a helyi lehetőségek korlátozott volta miatt kevés pozitív példát ismernek. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek gyakran követik szüleik mintáját az iskolaelhagyásban. Az interjúk ugyanakkor azt is jelezték, hogy az alanyok felnőttként már felismerik az iskolai végzettség előnyeit a munkaerőpiacon.

A másik meghatározó, generációkon átívelő minta a korai házasság és gyermekvállalás volt, amelyről több alany is megbánással beszélt. Egyiküket a tizenöt évesen kötött házasságáról kérdeztem: „Nagyon bánom… a mai napig is vele vagyok, de már nem akarok… Meg még más férfi sem volt az életemben” (negyvenhat éves varrónő). Ezt a tapasztalatomat Raffael Mónikának a roma nők gyermekvállalási attitűdjeit vizsgáló kutatása is visszatükrözi: interjúalanyainak jelentős része számolt be arról, hogy édesanyja korán és tervezetlenül esett teherbe, majd némi intelem után számukra is erősebbnek bizonyult az otthon látott minta hatása. Raffael – Durst Judit (2006) kutatását idézve – a tanulási motivációra is kitér a fiatalon anyává vált lányok esetén. Szerinte „nem a motiváció hiányát kell feltételezni, hanem döntési helyzetként kell értelmezni, ahol a lányok a számukra elérhető lehetőségek alapján mérlegelnek” (Raffael, 2021: 78).

Az ismétlődő életútminták a gyereknevelésben gyökereznek. Ebben a tanult tehetetlenség jelenik meg: a passzív beletörődés, amely szerint az egyén nincs hatással a helyzetekre. Bár felnőttként már másképp látják fiatalkori döntéseiket, ezek a minták továbböröklődnek lányaik életében.

A generációs különbségek is kirajzolódtak: az idősek számára a hagyományok és a szégyenérzet fontos nevelőeszközök voltak, míg a középkorú nők gyakran próbáltak változtatni szüleik mintáin, de sok esetben ezt nem tudták következetesen megvalósítani. A fiatalabb nők már tudatosabban kérdőjelezik meg a hagyományokat. Legfiatalabb interjúalanyom így utalt a nemi szerepek újragondolására: „Ugye anya azt akarná, hogy én kiszolgáljam, de én nem fogom… Mert hogy náluk a fiúkat kiszolgálják… Szerintem ez nem jó. Mert ők is ugyanolyanok, mint mi… Szerintem úgy, hogy a fiúk kivételesebbek számukra. Számomra nem” (tizenhét éves tanuló). A fiatal alany már másképp viszonyul a hagyományokhoz, mint édesanyja, aki (ahogy a vele készült interjúmból kiderült) már eltért a hagyományoktól – például diplomát szerzett, amit családja nem nézett jó szemmel. A lánya még inkább elutasítja a tradíciókat, új mintát teremtve a következő generáció számára.

Összegzés

Kutatásom eredményei azt mutatják, hogy a dombpusztai roma nők nemcsak a hagyományos női szerepeket töltik be, hanem gyakran a férfiak feladatait is ellátják, mivel a férfiak szerepvállalása korlátozott vagy hiányzik. Ez szerepkonfliktust idéz elő, hiszen a pénzkereső és családfői feladatok gyakran nem egyeztethetők össze a hagyományosan elvárt anyai és gondoskodó szereppel. A minták generációk közötti átörökítése megerősíti a tanult tehetetlenséget, így a nők gyakran hasonló életutat járnak be, mint az édesanyjuk – lányaiknak mégis mást szánnak. Az eredmények ugyanakkor generációs különbségeket is jeleznek: míg az idősebbek erősebben ragaszkodnak a hagyományokhoz, a fiatalabbak már kritikusabban viszonyulnak hozzájuk, bár a tradicionális értékek hatása továbbra is érezhető. A kutatás rávilágít arra is, hogy a roma nők kulcsszerepet játszanak családjuk működésében és a közösség fenntartásában, még ha a hagyományos mintákat gyakran nem is tudatosan követik. Fontos hangsúlyozni, hogy a kutatás eredményei az adott közösségre érvényesek, és nem céljuk az általánosítás, ugyanakkor értékes kiindulópontot kínálnak a téma további vizsgálatához és összehasonlító elemzésekhez.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A társadalmi felzárkózási programok során a komplexitást a pályázati felhívások és a narratívák a problémák együttes kezeléseként definiálják. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi volt előbb. Itt a település földrajzi zártságától a társadalmi leszakadásig, a lakhatási kiilleszkedésig és a lehetséges gazdaságfejlesztési megoldásokig számos tényezőt kiemelhetünk.

Elgondolásunk szerint a komplex problémák eltérő cél- és megvalósítási folyamatot, illetve társadalmi dinamikát jelentenek, amelyek során a helyi közösségeknek eltérő befogadási időt kell adni, hogy a felzárkózási folyamatok hatékony mobilitási utat eredményezzenek. Ezért alkalmazzuk tanulmányunkban az átmeneti terek fogalmát egyfajta társadalmi pufferként, és ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi felzárkózás felelősségét nem lehet a kistelepülési aktorokra hárítani, hanem létre kell hozni egy olyan mezoszintet, amely esélyt jelenthet egy felzárkózási települési klaszter működtetésére.

Kulcsszavak: átmeneti terek, szegregált terek, periféria, külterület, zsákfalvak, társadalmi felzárkózás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.5

A tanulmány megírásával az volt a szándékunk, hogy képet adjunk arról, hogy egy zárt közösség hogyan fogadja be azokat a lakosait, akik a község külterületén élnek, főként a belterületen működő közfoglalkoztatási programban dolgoznak, és a faluközpont lakóival számos kerti és egyéb mezőgazdasági munkaterületen, valamint közösségi terekben (orvosi rendelő, óvoda, kereskedelmi terek) érintkeznek.

Milyen közösségi kezdeményezések lehetnek arra, hogy sikeres legyen a szóban forgó külterületfelszámolási projekt? Vajon mennyiben tekinthető településtörténeti értelemben – Vigvári András szociológus, etnográfus fogalmát kölcsönözve – átmeneti térnek a külterület? (Vigvári, 2023). Fontos megtárgyalni, hogy a külterület és a zártkertek társadalma között milyen hasonlóság és különbség fedezhető fel.

Összességében az elemzés célja annak feltárása, hogy egy külterületi szegregátum felszámolása – az ott élő családok belterületre költöztetésén keresztül – milyen társadalmi következményekkel jár a beköltözők és a fogadó közösség számára. Vizsgáljuk a lakhatási mobilitás területi és társadalmi dimenzióit, az ehhez kapcsolódó konfliktusokat, befogadási mechanizmusokat, valamint azt, hogy miként lehet közösségi fórumok, szociális munka és önkormányzati eszközök révén elősegíteni a konfliktusmentes együttélést és a társadalmi beágyazódást. A tanulmány célja továbbá, hogy egy empirikus esettanulmányon keresztül hozzájáruljon a felzárkózási programok hatásmechanizmusainak jobb megértéséhez, különösen a földrajzi és társadalmi perifériával veszélyeztetett térségekben.

Településtörténeti és módszertani bevezető

A tanulmány keretét az EFOP-1.6.1-VEKOP-16-2016-00001 számú, „Felzárkózási együttműködések támogatása” elnevezésű projekt jelentette, amely 2021 és 2023 között valósult meg egy Ózd környéki településen. A tanulmányban a vizsgált külterületet/belterületet anonimizáltan jelenítem meg.

A munka során felhasználtuk a projekt társadalmasításához kapcsolódó két falugyűlés hanganyagát és a közel százfős empirikus települési felmérés – néhány megküzdési stratégia társadalmi lehetőségeire utaló – adatait is, valamint azokat az interjúkat is elemeztük, amelyek a leköltözött családokkal készültek a projekt lezárása után, 2024 tavaszán.

A szóban forgó külterület fénykora az 1960-as évekre tehető, ekkor bolt, iskola, óvoda és munkahely (bánya és varroda) is volt itt. De Magyarországon a szénbányászat mint ágazat megszűnt. Innentől nagyot változott a világ és a közösségi jövőkép, mert a külterülethez önmagában már nem kapcsolódott gazdasági-foglalkoztatási kényszer. Felmérésünk idején a külterületen alig ötven fő élt. A hatvanas évek elején ez a szám négyszázötven volt (Alabán, 2018).

A külterület lakóépítményei bányatelepként funkcionáltak Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye északi részén, Ózd vonzáskörzetében. A külterület a falu (amely maga is zsákfalu) központjától közel négy kilométerre, egy völgyben található. Ezek a „zárványhelyzetek” a periféria jellemzőit tükrözik. Az ismert, „klasszikus” zárványtársadalmak mellett újak is kialakulnak, ezek helyzetét intézményrendszerük és a térség (település) humánerőforrásainak hátrányos vonásai tovább rontják (Kulcsár, 2009). Az erőforrások tartós szűkössége pedig erősíti a térségen és a településszerkezeten belüli megosztottságot. A külterületi szegregátum fenntartását, üzemeltetését az önkormányzat a falugondnoki szolgálat keretén belül végezte, a falugondnoki feladatokat egy önkormányzati képviselő látta el. Így a külterületfelszámolási program egyszerre tűnt önkormányzati költségcsökkentő programnak, illetve a külterületi turisztikai beruházást támogató projektnek. A turisztikai beruházásra vonatkozó elképzelés a világjárvány kitörése előtt jutott el az önkormányzathoz.

A tanulmányban szereplő külterület a bányászat felfuttatásának idején élte virágkorát. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, akkor a terület volt a centrum, a mai belterület pedig a foglalkoztatási központ dinamikájához tudott csak kapcsolódni. Évtizedek alatt ez megváltozott. Így a kitagolás, a beköltöztetés egyfajta irányított dzsentrifikációs folyamatnak is tekinthető, hiszen a korábban lakófunkciót is ellátó külterületnek már nem foglalkoztatási és lakhatási, hanem kizárólag új gazdasági-kereskedelmi funkció keresendő.

Az átmeneti terek jellemzői, a kertségek társadalmi világa

A bevezető tükrében érdemes összehasonlítanunk a zártkertek lakhatásával kapcsolatos véleményeket azokkal, amelyeket a külterületről beköltözők mondtak az interjúk során. Vigvári András Zártkert-Magyarország című kötetében (Vigvári, 2023) az átmeneti tér benépesüléséről szóló fejezetben ír erről a témáról, mely fontos kutatási kérdésre utal: miért tekinthető átmeneti térnek a zártkertek világa és a szegregátumok miliője?

Mező Barna Hajdúböszörmény szegregációs viszonyairól íródott kötetében azt fogalmazza meg, hogy a zártkertek és a szegregátumok világát az elszegényedésből és a bizonytalanságból (vö. a maslow-i piramis alappillérei) fakadó területi migrációs folyamatok alakítják. Az érkező és a költöző társadalmi csoportok alacsony iskolai végzettségűek, foglalkoztatási helyzetük nem stabil. Így ezekről a családokról a települési önkormányzatnak kell gondoskodnia társadalompolitikai és infrastrukturális fejlesztési szempontból (Mező, 2014).

Vigvári szerint is a kertekbe érkezett közösségek „bizonytalan lakhatási és egzisztenciális körülmények” (Vigvári, 2023: 95) közül jönnek. A zártkertekre jellemző a biztonságos (hitelmentes) lakhatás és az alacsony lakásfenntartási költségek, valamint a nyugodt, szabad, természetközeli élet. Ezért érdekes az, hogy – bár ellentétes lakásmobilitási utat írhatunk le – a külterületek és a zártkertek jellemzése esetében egyetérthetünk a zártkerteket kutató szerző megállapításával: a mindennapi élet szervezése erős kompromisszumokat kíván a várostól/településtől távol eső, földutakon vagy kátyúkkal teli aszfaltúton elérhető, gyéren közművesített területeken (Vigvári, 2023).

Az azonos értékek az ellentétes lakásmobilitási út kontextusaiban keresendők. A külterületről érkezők kiszámítható, de alacsony komfortfokozatú lakhatási térből költöznek a belterületre (a perifériáról a centrumba), a zártkerti társadalmi terek viszont városi árnyékhelyzetben kialakult kényszerű, de biztonságot adó (a jövőben talán megerősödést is jelentő) élethelyzetet nyújtanak, amelyben újra átgondolhatók a mobilitási célok (centrumból a perifériába).

Fontos azonban megjegyezni, hogy az átmeneti tér taszítóés vonzereje nemcsak térbeli, hanem társadalmi egyenlőtlen helyzetet is mutat, hiszen ez a lét egyszerre jelent a (nagy)város és a térség közötti kapcsolatot, illetve emelkedést vagy lecsúszást a társadalmi szerkezetben.

A bizonytalan munkaerőpiaci viszonyrendszer, a munkanélküliségtől való félelem, az elszálló rezsiárak, a hitelektől való függés és a családalapítási kényszer a kockázati társadalom egyenlőtlenségi tényezői. Így az átmeneti terek (a külterületek és a zártkertek) azt a célt is szolgálják, hogy az egyének és közösségek alkalmazkodjanak a megváltozott gazdasági viszonyokhoz, és céljaikat újratervezve később újra belépjenek a területi és társadalmi mobilitási útra.

Érdekes társadalmi-élethelyzeti különbség, hogy a zártkertek társadalmának kialakulásában a lakáspiacot érintő hitelválság komoly szerepet játszott, így elmondhatjuk, hogy ez a csoport periferikus, leszakadó (talán alsó középosztálybeli) társadalmi státuszból folyamodott kedvező (devizaalapú) hitelek kihelyezésével lakásvásárláshoz. A külterületi csoportok körében ez az előrehozott fogyasztás főként az áruhitelekre volt jellemző.

A két csoportban közös jellemző, hogy a hitellel finanszírozott, előrehozott fogyasztás fenntarthatatlan, és a következmények, a végrehajtói oldalról elindult behajtások is mindenkit érintettek.

Komoly különbség a két társadalmi csoport között, hogy a kertekbe költözők körében sokan voltak olyanok, akik a területtel semmiféle kapcsolatban nem álltak korábban (Vigvári, 2023). A tanulmányunkban szereplő külterületen viszont olyan társadalmi közösség élt, amelynek tagjai a bánya bezárása után lettek „röghöz kötöttek”, anyagi és kulturális tőke hiányában nem tudtak elindulni a területi mobilitási folyamatban, azonban a település központjával élénk (kereskedelmi, oktatási, foglalkoztatási, hitéleti, egészségügyi stb.) kapcsolatban állnak.

A két tér társadalmának foglalkoztatási lehetőségeit a bizonytalan (fekete vagy rövid, folyamatosan hosszabbított, határozott időtartamú) munkaszerződések jellemzik. A prekariátusnak nevezett (Ferge, 2012) társadalmi osztály számára jobb foglalkoztatási lehetőségeknek a (közeli városbeli) bérmunkapiac alsó szegmensei számíthatnak.

A külterületről beköltözők között is megjelent az a stratégia, amelyet a kertségekben láttunk: a stabil bérmunka hiányát (és a rezsikötelezettséget) saját háztartási (kerti) erőforrásaik mozgósításával tudják ellensúlyozni, illetve kiegészíteni (Vigvári, 2023). Így volt ez a külterületen is: az előkertek művelésére, virágpalánták ültetésére büszkén és a belterületen is követendő példaként emlékeznek a beköltözők.

A hasonlóságok sorában megemlítjük, hogy a külterületet és a lakóközösséget a falugyűlésen sokszor említették másodrangú kontextusban, számos alkalommal éreztették, hogy a történelem cserben hagyta az ottlakókat, nehezen férnek hozzá a mindennapi élethez elengedhetetlen közszolgáltatásokhoz. Amíg a zártkertek társadalma a politikai önszerveződéstől számíthat változásokra, a külterület társadalmának a jóléti intézkedések és társadalmi felzárkózási programok jelenthetnek előrelépést. Ez utóbbiak támogatása azonban helyi konfliktusokat eredményezhet, hiszen egy zsákfalu társadalmának esélyei összességében közel egyformák, s a külterületi közösségek területi mobilitásának kiemelt támogatása a kockázati társadalomban megszokott nyomás alá helyezi a sérülékeny társadalmi csoportokat.

Pszichológiai nyomás egyébként abban is megmutatkozik, hogy az átmeneti terek társadalmát hogyan és hova sorolják be a településközpont véleményformálói. Vigvári András szerint a tősgyökeres (anonim elnevezéssel élve) „kelemenszegieknek” semmilyen tapasztalatuk nincs a kertek változásáról, a folklór negatív jelzőket ragaszt az ott élőkre (Vigvári, 2023). Az átmeneti terekre ugyanis az ismeretlenség a jellemző. És mivel átmenetiek, nem is kell velük foglalkozni. Az itteniek megmaradhatnak a fővárosból kitiltott rosszéletűeknek, lecsúszott devizásoknak, pesti bevándorlóknak és betolakodóknak. Egyszóval „nem vagy egyenértékű ember” – mondja egy interjúalany a kertekből (Vigvári, 2023: 121).

Ez tulajdonképpen egyfajta kommunikációs sablon, helyi politikai szempontból települési narratíva, amely a többségi társadalom és a helyi önkormányzat védelmére szolgál, hiszen így könnyen gondolhatunk arra, hogy a zártkertekben élők számára az önkormányzati fejlesztések (a település egészéből nézve) inkább a pazarlás kategóriájába tartoznak.

A stigmatizálás kirekesztő gyakorlata a közbeszédben a külterületeken élők körére is kiterjeszthető. Beluszky Pál még 1982-ben fogalmazott úgy, hogy a kertségek tulajdonképpen megfelelnek a szegregátum követelményeinek, a gazdasági-életmódbeli átmeneti tér napszámosok, zsellérek, alkalmi munkások, városi szegények, pénztelen pályakezdők gyülekezőhelye (Beluszky, 1982: 326).

A települési falufórum tapasztalatai: a morális pániktól a lehetséges megoldásokig

2021 júniusában két falufórum valósult meg a helyi polgármesteri hivatal udvarán. A fejezet az ott elhangzottak szöveghű átiratából készült.

A hozzászólások tartalmából képet kapunk arról, hogy a falufórum résztvevői közvetlen tapasztalataik alapján hogyan látják az elmúlt harminc év helyi történéseit, a külterületi közösség lakhatási körülményeinek javítása tükrében a helyi társadalmat érintő döntések értékeit, dimenzióit, narratíváit.

Azért használjuk ezt az anyagot, mert hűen tükrözi, hogy a települési honlapokon, Facebook-csoportokban zajló kommunikáció kényelmes, gyors, de sokszor egyoldalú, gyakran félremegy az információ és az értelmezés. Nincs oda-vissza csatolás, a kommunikációs csatorna leegyszerűsödött. Jellemző, hogy az egyik résztvevő a fórumon ezt kérdezte: „Ez most egy közlés velünk?” Mindez az inkluzív önkormányzat mint működési keretrendszer hiányára világít rá (Farkasné Gasparics – Számadó, 2021).

Összességében érzékelhető volt a közösségben a morális pánik. A település a várható külterületi leköltözés előtt összezár, közös félelmeit, évtizedes problémáit és megoldási javaslatait is megosztja egymással (Kitzinger, 2000).

Az egyéni és a közösségi/települési érdek összekapcsolódását (egyfajta mindenkire ható közjót) hangsúlyozta a projekt megvalósítója:

„…abban tudunk majd segíteni önöknek, hogy egyfajta kontrollált módon, számos segítő szakember bevonásával olyan fejlesztést tudnánk véghez vinni ennek a településnek az életében, ami mindenkinek jó lehetne. Tehát a településnek azért, mert felszabadul az a terület, és lehet vele valamit kezdeni, tehát hogy ez anyagi forrást is jelentene. Másrészt azoknak, akik ott laknak, pedig foglalkoztatáshoz jutást, képzéshez jutást és beilleszkedést nyújthatna.”

A projekt munkatársainak a „mindenki jól jár” helyzetet támogató kommunikáció fenntartása volt a célja:

„Mivel nagyon kevés buszjárat jár, onnan bejárni a településre, hogy innen el tudjanak menni dolgozni, nyilván egy nagyobb kihívást jelent, mint azoknak, akik itt bent laknak. Ez az egyik fele. A másik fele, azt hiszem, hogy azért összességében alacsonyabb végzettségű emberek laknak ott, ebben is tudnánk segíteni, hogy valamiféle képzéshez jussanak vagy képzettséghez jussanak, amivel foglalkoztathatóvá válnak. Ebben is szeretnénk szerepet vállalni, hogy az ő foglalkoztatásukat beindítsuk. Tehát nem a település érdekei ellen szeretnénk mi dolgozni, és mindenképpen azért is szerettük volna ezt a mai fórumot, hogy lássák, hogy önöket is szeretnénk ebbe bevonni. Tehát hogy nem az önök döntése ellenére szeretnénk itt tevékenykedni, meg szeretnénk bármit csinálni, hanem közösen szeretnénk, hogyha ezek az emberek is bekapcsolódhatnának a település életébe még inkább, mert azért közmunkában, ha jól tudom, elég sokan dolgoznak itt a településen.”

Milyen tapasztalatok, negatív sztereotípiák, hiedelmek, pletykák akadályozhatják ezt a win-win helyzetet?

Egyrészt a település múltjához kapcsolódó bánya megszüntetése. Azt mondják a résztvevők, hogy „nem kellett volna megszüntetni harminc éve a bányát, akkor nem lenne problémánk”. Mások azt gondolták, hogy „ezzel nem fog megoldódni a kérdés. Az ember mindegy, hogy hol lakik, ha valamit akar csinálni, azt csinálja. Ha meg nem akar, akkor az Istennek se fogja csinálni”.

Idekapcsolódik az is, hogy rendezni kell a településhez való kötődést is, az illegális lakásfoglalást meg kell szüntetni. „Először ki kell takarítani azokat, akik semmiféle jogviszony nélkül csak lefoglalták a lakásokat, és ide semmi közük nincsen.”

A negyvennyolc ember több éve be van oda jelentve, mert az önkormányzatnak úgy tíz éve van olyan határozata, hogy senkit nem enged be lakni. Ezek az emberek ott laknak, ott laktak a szüleik, oda születtek a gyerekek – mondta a polgármester asszony arra a lakossági véleményre, hogy „hoppá, hoppá, az nagyon sok”.

Az elhangzó nézetek között tulajdonképpen a munka mint szocializációs keretrendszer határozza meg azt, hogy ki tartozik a településhez, és ki nem: „És akkor aki akar dolgozni, az dolgozzon, aki meg nem akar dolgozni, az meg oda megy, ahova akar. Az már senkit nem érdekel.”

A lakhatási jogviszony témája után a projektmunkatársak a „kié a szegény?” klasszikus felelősségkérdésére igyekeztek rávilágítani:

„Most van egyedüli lehetősége a településnek arra, hogy ne a település költségéből kelljen ezeket az embereket behozni a településre, hanem európai uniós költségből meg tudják ezt oldani. Ha belegondolnak abba, hogy ezek az emberek kint maradnak hosszú távon, nem lesz munkájuk, nem fognak tudni miből élni, az a településre nézve rettentő sok költséggel jár. Az, hogy onnan őket be kell hordani, iskolába kell hordani a gyerekeket, ott azért időközönként, mivel önkormányzati tulajdonúak az ingatlanok, kell valami fejlesztést végezni, merthogy az önkormányzat meg a település felelős azokért az ingatlanokért. Ha ott történik valami baleset, a település meg az önkormányzat lesz azért felelős. Tehát mindenképpen meg kell hogy oldódjon ezeknek az embereknek a helyzete. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy ez minél konfliktusmentesebben és minél inkább őket és a település lakóit is felkészítve menjen végbe.”

Azonban a település rendszerváltás utáni történetét a szinte minden családot érintő elvándorlás is jellemzi, így nem csoda, hogy a falugyűlés véleményei között ez a mobilitási út is markánsan szóba kerül:

„Mennyi fiatal elment, aki dolgozó, akinek van szakképesítése. Mert nem tud ezen a környéken. Mert a pénzeket ilyenekre költik, és nem munkahelyteremtésre. És a fiataloknak el kell menni Budapestre, külföldre. Maguk nyilván nem tudják, hogy valószínűleg egy olyan helyen élnek. De ha a maguk szomszédságában, szomszéd épületében történne meg ez, valószínűleg ön sem akarná, hogy a gyerekét így nevelni, és elmenne. És ezek a fiatalok… arra kellene szerintem inkább ennek a többszörösét is akár rákölteni, de legalább ilyen költséget, hogy ezeket a fiatalokat próbáljuk meg visszacsalni ide, akik innen származnak el. És értékes munkaerő lenne, és ők teremtenek már értéket. Ezzel nem értéket teremtenek, hanem egy újabb telepet fognak csinálni a falunkból.”

Egy kiemelt célcsoportokat támogató felzárkózási programnak fontos, hogy legyen megfogható – mindenki számára elérhető – területfejlesztő hatása is:

„Nekünk mint faluban élőknek ebből mi előnyünk származhat? Bocsánat, most a saját helyzetemet tudom felhozni. Nekem lesz helyben munkahelyem, nem kell ingázni? Vagy tudok még itt olyan embereket mondani, akik helyben ingáznak, akár autóbusszal reggeltől estig úton vannak, gyári munkások.”

Azonban sokan feltették a kérdést: „Miről beszélünk, ha nincs munkahely? Sem a faluban, sem a környéken nincs munkahely. Az embereknek munkahely kell, ami fenntartható.”

A projekt által alkalmazott szociális munka tulajdonképpen az egyéni szándékok, motivációk, élethelyzetek aktiválásán alapul, így juthatunk el a közösségi támogató cselekvésig.

A realitások azt erősítették, hogy a külterület aktív munkásainak napszámosmunkájára szükség van az elöregedő faluban:

„Ezek az emberek nap mint nap itt dolgoznak, itt élnek velünk. Hívjuk őket kaszálni, segíteni, kapálni a kertben. Nem félünk tőlük. Ha beköltöznek, mindenki irtózik. Ezek az emberek nem leprásak. Nagyon sok embernek a háza rosszabbul néz ki itt bent a faluban, mint a külterületen.” A résztvevők hangsúlyozták, hogy a programban a külterületi üres ingatlanokat „le kell túratni”. Az építőipari árak elszabadulása miatt le kellett mondani erről a projekt kezdetén még tervben lévő elemről. A fórumon előkerült, hogy helyieket kellene megbízni ezzel a munkával. A válaszban a hazai pályázati viszonyokat jól ismerő mondat is elhangzott: „Idegenek csinálják. Én meg itt fizetem az iparűzési adót, és még én nem kapok semmi munkát se. Harminc éve, de nem panaszkodom, mert én megértem.”

A projekt felzárkózási/településfejlesztési módszertanában egy jövőműhely és egy önkormányzati elfogadásra is számító fejlesztési koncepció szintén szerepel. Ebbe a meg- lehetősen komplex módszertanba illeszkedik majd a külterület sorsa és más helyi gazdaság- és közösségépítő elképzelések sora is.

De a racionális tervezés lépései előtt az együttélés szabályairól, a közösségi keretekről kell szólni, hiszen a (külterület-településmag viszonylatra vonatkozó) költözéshez kapcsolódó igekötőnk a fórumon leginkább a „be” vagy a „le” volt, és a melléköltözés miatt nemcsak az érkezők, hanem a fogadó közösség felkészítése is fontos. A közös célunk az volt, hogy ne legyenek „idegenek” a külterületről érkezők. A közösen megélt múlt titkokat, sérelmeket is felszínre hoz: „Egyrészt nagyon sok ember nem jött le ide erre a gyűlésre, és megmondom azt is, hogy miért nem jöttek le az emberek, mert a külterületet mindig lenézték a faluban.”

„Minden település más. Nincsenek örök receptjeink. Mindenhol más emberek vannak, de integráltan gondolkodunk, vagyis sok oldalról megpróbáljuk azoknak az embereknek a jövőjét megközelíteni, akik ott elveszítik a lakhatási lehetőségüket, mert szinte már el is veszítették. Megpróbáljuk őket emberi, normális körülmények közé hozni, és megpróbáljuk a befogadó közeget is olyan közegbe hozni, olyan viszonyok közé hozni, hogy az együttélés minél zavartalanabb legyen, minél jobban működjön.”

A fórumon egy nagyon fontos szakpolitikai mozzanat is előkerült. Mégpedig az, hogy számítsunk arra, hogy bármilyen jó szándékunk van is, a projektet úgy kell elnevezni, hogy ne teremtsünk kétségeket a céljaink felől a kedvezményezett csoportok körében.

A „kivel van baj?” kérdés alapvetően csoportközi, társadalmi, sablonszerű együttélési témákat vet fel (és nem csak a konkrét költöző és fogadó közösségekre jellemző):

„Mert mi nem is titeket bántunk, akik élni (és dolgozni) akartok, hanem azokat, akik nem akarnak a közösségbe beilleszkedni, nem akarnak velünk együtt lenni.” „De akkor nem úgy kéne kifejezni, hogy mindenkit egy kalap alá vesztek.”

Ez a párbeszéd az elmúlt évtizedek elosztási-támogatási gyakorlatának a lenyomata. A saját erőből mobilis családok jobban elfogadottak a helyi szinteken, míg a támogatott lakhatás inkább kivételezést, pozitív diszkriminációt sugall (pedig a területi és kulturális mobilitás értékvezérelt cselekvésnek, közös ügynek tekinthető).

„És azt is tudjátok, hogy ebben a faluban, hogy hányan költöztek le külterületről a faluba? És akkor morogtatok, igaz? Egy kicsit, mert idejöttek, és azóta is itt élnek. Így van?” „Így van.”

„És akkor most mondjátok a magatokét, hogy az az ötven fő, aki le akar jönni, hogy most miért jönnek azok ide.”

A be- vagy leköltözői szándékot a falu elöregedő korszerkezete is erősíti. Az üres házak lehetséges felújítása és a telepfelszámolásoknál történő alkalmazása (községmegújítás) már 1990 előtt is szándék volt hazánkban:

„Vannak üres házak. Van hetven olyan özvegyasszony, aki nyolcvan-kilencven éves, köszönöm szépen, mi lesz ezekkel a házakkal? Most laknak benne. Azt hiszitek, hogy a gyerekei idejönnek? Fenét! Akkor ki fog ideköltözni, mert megveszik mondjuk a holland emberek. Az nem baj, hogy ők megveszik.”

Egy terület, egy település a történelem során is sokszor szűnt meg lakófunkció szempontjából. Most úgy áll a helyzet – mondta egy programmegvalósító, hogy a „kapitalizmusban negyven-ötven embernek szolgáltatást, boltot, iskolát, orvost nem lehet csinálni, nem lehet helybe vinni.

Olcsóbb, ha őket »mozgatjuk« a térben. Tehát a gyönyörű környezet adott, némi kevés közmű is van ott, mert köves út is van, meg kellene találni azt a hasznosítási módot, amely sokkal jobban szolgálja az egész települést vagy a térség életét, gazdasági eredményeit, mint az, hogy lakóterület legyen, nagyon rossz állapotú vagy mindenképpen nagyon szegényes körülményeket biztosító lakásokkal.”

A leköltözött családokról

A faluba költözést követő hónapokban (2024 első félévében) a külterületről érkező családok körében minden interjúalanyunk (öt családdal készült interjú) emlékezett a falugyűlésre, amelyen élénk vita kísérte ezt a szociálpolitikai projektet. Sokan arról számoltak be, hogy a vita folytatódott, de inkább már a Facebookra, a települési oldalra/ fórumra tevődött át. Tulajdonképpen internetes bullying valósult meg, amelyet szerencsére kezeltek a családok és a segítők.

A leköltözők érzelmileg komolyan kötődnek a külterülethez: „Ott éltünk, ahol én magam abban a házikóba születtem, ahova hazavittek.” „Engem megviselt a költözés. Megmondom őszintén, úgy lefogytam. Most kezdem magam visszaszedni, mert hát csak ott nőttünk, akármilyen volt az a telep, ott növekedtünk fel, oda kötöttek a szép emlékek.”

A volt külterületi családok közös megküzdési stratégiája volt az, hogy elengedik a sértéseket, mert „ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki”. A településközpontban élő hangadó közösség nehezen fogadta el azt, hogy a külterületet nem lakóhelyként kell továbbfejleszteni (pedig a külterület történetében a lakófunkció mellett a foglalkoztatási funkció is közel ugyanannyi ideig volt jellemző). A külterületi közösségnek pedig meg kell tanulni, hogy a lakás nem csupán fizikai tér, hanem beágyazottság is a lakókörnyezetbe. Mindez egyfajta középosztályosodási értéknek is tekinthető, emeli az egyéni/családi presztízst is.

„Vannak ezek a bántások, de úgy gondolom, hogy elsősorban is ismerjenek meg minket, hiába, hogy a nap huszonnégy órájában előtte is itt dolgoztunk meg az emberek közt voltunk, de hát mindennek eljön a maga ideje.”

Az alapvető egyenlőségeszme mellett a lakhatás minősége hozott mobilitásélményt, amely erősíti a közösségi jóllétet és így a konfliktusmentes együttélést is. Ennek a minőségi váltásnak kell megőrizni a lendületét.

„Közelebb vagyunk a bolthoz, óvodához, Ózdra bejárni, egyszóval mindenhez, ami a mindennapokban fontos.” „Meg kell mutatni mindenkinek, hogy igenis startvonalra tudunk állni. Itt rajtunk múlik minden, persze mindent akarni kell, el kell menni dolgozni, és meg kell mutatni, hogy nem félünk, ki tudjuk fizetni a rezsit.”

Ez az interjúalanyunk azt is kifejtette, hogy nemcsak a minőségileg más lakás- és életkörülményekkel kell együtt élni, hanem az ezekből adódó életmódváltással is. A szükségletekről való gondoskodás nem kényelmesíti el az embert, a faluközpontban azonban más a helyzet:

„Megfőzzük azt a kis ebédet, utána ülünk, tévézünk, elmegy az erő, nincs erőnk. Kint meg fizikai munkákat végeztünk, lugast rendeztünk, újra kapálhattunk, gyalog jártunk, kinti kútról hordtam a vizet húszliteres kannákban. Itt is szeretnék én csirkéket nevelni, meg disznót.”

Az új lakásokkal kapcsolatban a tereprendezés elmaradása, a kerítés hiánya merült fel kritikaként, de ezt a válaszadók saját erőből megoldják.

Az interjúkból arról is képet kapunk, hogy a szegénység és a periferikus élethelyzetek igen drágák. Hiszen pénz nélkül, autó nélkül, hiányos menetrenddel (sok esetben a buszjegyre is máshonnan kell előteremteni a költséget) nehezen lehet megoldani krízishelyzeteket (akár csak egy olyat, hogy miként mész a lázas gyerekedért az óvodába, és hogyan hozod vissza, ha csak magadra számíthatsz napközben).

A téli költözés jelentett olyan kihívást, hogy most akkor mennyi lesz a rezsi, mennyibe fog kerülni a fűtés. Ezt a családok nem tudták, nem volt tapasztalatuk, hogyan spóroljanak. A külterületen tudták, hogy a gyűjtött/kapott tűzifa meddig elég, és milyen meleget ad. Itt a „gázlánggal” kapcsolatban az első időszakokban még nem volt kész a magatartásrendszer.

„Ha engem kérdeztek volna, én tényleg lehet, hogy nem októberben költöztettem volna. Majd nyáron kiforrja magát.”  „Ha jobban állunk, veszek egy nagyobb fatüzeléses kandallót.”

A válaszadók megállapították: ha nem indult volna el a projekt, akkor a külterületiek zöme fent maradt volna, mert önállóan nem tudtak volna leköltözni a faluba.

Társadalmi-mobilitási zártság, a fejlesztések mint közös térségi célok

Számos szociológiai mutató mellett, amely a szegregált élethelyzetet jelöli (például a nyolc osztályt végzettek száma, a tartós munkanélküliek aránya), dinamikusabb mutatót jelent az, ha megnézzük az ottlakók családi, rokoni, baráti és szomszédsági kapcsolatait. Hiszen ez a leginkább ciklusérzékeny, mert mikrokörnyezetben is jobban reagál az aktuális időszak felívelő vagy éppen hanyatló makrotörténéseire.

A szociális háló maslow-i értelemben is fontos eleme az ember komplex biztonságérzetének. A száz fő tizennyolc évnél idősebb települési (belterületen, illetve külterületen élő) válaszadót elérő kérdőíves terepkutatásunk során harmincöt konkrét és általános szakmát, foglalkoztatási státuszt, szerepet soroltunk fel, hogy kiderüljön, a válaszadó tudna-e hozzájuk fordulni valamilyen gond, probléma esetén. E szakmák művelői lehet- tek a kérdezett családtagjai, rokonai, ismerősei is.

Ebből a foglalkozási kínálatból a belterületen élők átlagosan 23,3-et, a külterületi lakosok 18,6-et említettek meg. Jelentős különbség van a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők javára.

Az érettségivel és szakmával rendelkezők huszonhetet, a diplomások huszonötöt jelöltek be, a legfeljebb nyolc osztályt végzettek pedig tizenkilencet. A szakmai támogató kapcsolati háló ismertsége a legkevésbé jellemző a visszaköltözőkre (tizenhat említés). A tősgyökeresek huszonhárom szakmát kötöttek személyhez.

Ha a szakmák képviselőinek ismertségét nézzük, azt látjuk, hogy a település közös ipari/foglalkoztatási múltját megtestesítő bányászok ismertsége magas, szinte valamennyi családra jellemző. Így van ez szinte minden más munkával, amelyek a mindennapok biztonságérzetéhez kapcsolódnak. Idesorolhatjuk a kereskedelmet, a helyi választott tisztségviselőket és a hivatali dolgozókat, az óvodapedagógusokat, a védőnőt, a tanárt, a tanítót. A lelki támogató (plébános) ismertsége is magas, sokan ismernek családsegítőt, és néhányan segélyszervezeti munkatársat is. Magasabb presztízsű szakmák, hivatások (bankár, sebész, építész, ügyvéd, katona, politikus, mérnök stb.) ismertsége azonban inkább a belterületen élők szociális hálójára jellemző (1. táblázat).

Izgalmas feltevéseket indíthat el e kérdés további elemeinek részletes kidolgozása, hiszen egyértelmű az is, hogy a személyes kapcsolatok gazdagsága és minősége az egyéni életút egyengetésében, támogatásában ilyen kis közösség esetében is elengedhetetlen, s látszik az is, hogy a zártabb szociális kapcsolatok milyen hátrányt jelentenek egy zsáktelepülésen.

No de milyen hátrány érheti azokat, akik kevésbé jó térkapcsolati adottságokkal rendelkező településen élnek? Az interjúk összességében a kereskedelmi-foglalkoztatási beágyazottság hiányát emelik ki ezzel kapcsolatban.

Az ennek hátterében lévő kirekesztettség a közlekedésből legegyszerűbben úgy fogalmazható meg, hogy „az adott személy nem képes oda és akkor elutazni, ahová mások nehézségek nélkül el tudnak jutni” (Lieszkovszky, 2018: 90–91).

Tiner Tibor Borsod-Abaúj-Zemplén megyében végzett kutatásában foglalkozik azon célokkal, irányokkal, melyekért a lakosok elhagyják a lakóhelyüket, elutaznak. Ilyenek a munkába járás, a tanulással, vásárlással vagy a lakossági szolgáltatásokkal összefüggő, illetve az egyéb típusú utazások (például egészségügyi, fakultatív vagy közigazgatási célú utak) (Tiner, 1983).

Manapság is megfogalmazhatjuk ezt az állítást: a közlekedési árnyékhelyzet gyakran lehet akadálya annak, hogy az esélyteremtési-fejlesztési folyamat eredményei (új tudás vagy szakma megszerzése, részvétel az elsődleges munkaerőpiacon, egészségügyi kontroll) gyökeret verjenek az életmódban (2. táblázat).

1. táblázat: A szociális háló – szakmák ismertsége (%) a településen (n = 101) (saját kutatás, 2021)

2. táblázat: Közösségi közlekedési térkapcsolatok, 2021 (Balcsók István geográfus, egyetemi adjunktus szerkesztése)

A helyi közösségben mindazok, akiknek korábban is voltak jó gondolataik, de nem voltak helyzetben, és egyedül érezték magukat felismeréseikkel, most a többiekkel együtt a helyi mozgásokból inspirációt nyernek a közös gondolkodásra, majd cselekvésre. A rendszeres kommunikáció révén fokozatosan mind többen a sokakat érintő ügyek mellé állnak, s ha közössé válik a cél, elkezdődik a „megkomponálás”, „keretbe foglalás” folyamata (Vercseg, 2020).

A településen élők mindennapjaiban megjelennek a lakosság körében jellemző alapvető szükségletek. Ezek dinamizálják a viselkedést, és megszabják irányát, az aktuálisan érzékelt szükséglet ugyanis kihat a cselekvési cél megválasztására. Életmódunkat nagyban meghatározzák szükségleteink, melyek egyfajta hierarchiát, fontossági sorrendet is alkotnak.

A községben élő emberek a korcsoportok legnagyobb szükségének a munkalehetőségek, a működő általános iskolák, a helyi gazdaság fejlesztésének és a közösségi közlekedés javításának, továbbá a gyermekprogramok és az egészségügyi szűrések hiányát érezték. Ez a felsorolás a társadalompolitika/felzárkózáspolitika összetettségét is mutatja a periféria világában. Emellett minden korcsoportban kiemelten fontos számukra több anyagi támogatás biztosítása, különös tekintettel az idősebb korosztályra.

Az eredmények tükrében a helyben élők között a felmérés pillanatában egység mutatkozott. Nem feltétlenül egy kiemelt, külterületen élő célcsoport támogatása, hanem a települési periférialét komplex társadalompolitikai oldása érdekében, tehát alapvetően egy szakmaiságon és szolgáltatási jelenléten alapuló, alulról jövő fejlesztési út és operatív programcsomag megvalósításával kapcsolatban érzékelhettünk közös nevezőt. Összességében a lakhatási körülmények fejlődése közép- vagy inkább hosszú távú változást jelent a beköltözött családok életében. Válaszadóink azonban inkább a biztonságos és fenntartható lakhatás komplex körülményeit szerették volna viszontlátni a programokban, nem csak a fizikailag átadható ingatlanokat.

„Az eredeti elképzelések szerint a lakhatás javítása önmagában előrelépést jelentett volna a résztvevők életében, de hamar kiderült, hogy ez nem elég. Az új környezethez való alkalmazkodás mellett sok családnak az önálló megélhetés is komoly kihívást jelentett. Hiába költöztek jobb lakókörülmények közé, a munkaerőpiacon nem nyíltak meg előttük új lehetőségek, sok esetben a helyi vállalkozások sem voltak nyitottak az érkezők fogadására. A gazdasági stabilitás hiányában a lakhatás önmagában nem hozott gyökeres változást” (Tóth-Ádám, 2025: 37). Ezt a szakdolgozói értékelést erősítette meg korábban a Máltai Tanulmányokban megjelent recenziójában Ditzendy Arisztid: az infrastruktúra fontos, azonban önmagában kevés, ez látszódik az elmúlt harminc év szegénységcsökkentő beruházásainak sok esetben kontraproduktív eredményein (Ditzendy, 2024: 150).

A megállapítás helyi munkaerőpiaci részét érintő pályázati adat azonban azt mutatja, hogy helyben nem sok lehetőség van a közfoglalkoztatásból való kikerülésre. Megjegyezzük, hogy a www.palyazat.gov.hu adatai szerint 2004 és 2020 között a községbe tizenhárom pályázat érkezett összesen 334 millió forint értékben. Hét esetben a községi önkormányzat volt a támogatások kedvezményezettje. Vállalkozók számára alapvetően a Vidékfejlesztési Programból érkezett támogatás. Ez az adat is arra utal, hogy a társadalmi felzárkózási programok esetében alapvetően térségi szinten szabad értelmezni a munkaerőpiaci lehetőségek fejlesztését.

Kockázat, bizonytalanság, verseny: modernizációs forgatókönyvek

A közel három évtizede lezajlott magyar (és tágabban kelet-közép-európai) rendszerváltás (mivel felülről érkező modernizációs kényszer volt) a periféria társadalmát, gazdaságát, közös fejlesztési irányait nem vette (talán nem is vehette) figyelembe. Pedig Andor Mihály Néma forradalom című kötetében 1989-ben azt hangsúlyozta, hogy „a település népességmegtartó ereje mögött egy paternalisztikus állameszme húzódik meg, amely az újraelosztás sakkjátszmájában báboknak tekinti az embereket és sakktáblának a települési struktúrát. Ha ezt idetesszük, onnan azt elvesszük, akkor az emberek ott maradnak vagy lépni kényszerülnek. Holott a településeket emberek hozták létre, és örömmel maradnak, ha körülményeiket (térhasználat, társadalmi igény) maguk alakítanák” (Andor, 1989: 21).

Ezt a folyamatot azonban meghatározza az elmúlt évtizedeket jellemző állami hatáskörök és feladatok átalakulásának kevéssé átlátható és alapvetően ciklikus mozgása, amelyben a periferikus, erőforráshiányos települések alapvetően vesztes helyzetbe kerültek. Erre a társadalmi-gazdasági helyzetre adott választ stratégiai, közösségi tervezési és megvalósítási szinten is a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex tevékenységéhez kapcsolódó – azóta kormányprogrammá vált – Felzárkózó települések (FETE) program (Kovács, 2021).

A közösségépítés, a professzionális segítés/támogatás (a gondoskodástól a diplomás kompetenciákkal rendelkező szociális munkásig) nagyon fontos fejlesztőmunka, hiszen egyszerre segíti a családokat és a közösségeket, így a település számára nyújt esélyteremtő lehetőségeket.

Ez a munka lényegében az elzártságot és annak érzését csökkenti. Az elzártságból, a zsáktelepülés elhelyezkedéséből adódó lakossági reakciók, megküzdési stratégiák nem hatékonyak és nem is tarthatók fenn, ha egyéni szinten kell megvívni a küzdelmeket a mindennapokban. Idesorolhatjuk az életmódhoz kapcsolódó rugalmas eljutást a társadalmi mobilitást támogató intézményekhez, az elsődleges munkaerőpiaci foglalkoztatási lehetőségekhez, illetve a nagyobb kereskedelmi és humánszolgáltató intézményekhez.

Az egyéni stratégiák ugyan felmutathatnak sikeres életutakat, de ha a település közösségének többsége nem tud csatlakozni ehhez, akkor a közösségben erősödhet a kognitív disszonancia érzése, ami újra leszakadáshoz, a periférián maradáshoz és így végső soron területi-társadalmi egyenlőtlenséghez vezet.

A felzárkózás szociológiájának fontos kérdése az, amit Szűcs Jenő (1981) korszakos munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról című írás alapján fogalmazhatunk meg. Itt nem is feltétlenül a változtatások mikéntje a kérdés, hanem az, hogy zárt(abb) vagy nyitott(abb) társadalomban valósulnak-e meg. Az egyéni élethelyzetek azonban a kockázati társadalom világában individualizálódnak. Vagyis ugyanazon társadalmi szereplők, amelyek a felzárkózási folyamatot támogatják, elősegítik, szabványosodást is teremtenek a társadalmi alrendszerek terén, de itt közös jellemző az, hogy a felzárkózás során létrejövő új egyéni élethelyzetek (munkaerő)piacfüggők (Beck, 2003: 237).

Ennek a komplex munkának a kulcsszavai egyfelől a közösségi reaktiváció és a tervezés, a térségi programban való együttműködés és a kiszámíthatóság, másfelől pedig az „alulról is nyitott jóléti erkély”. Ez a szókép tulajdonképpen olyan visszacsatolási mechanizmust jelent, amelyben az urbánus középosztály tagjai (akik a felzárkózás szakpolitikai irányítói) elfogadják a periféria érdekérvényesítő csoportjainak területi-társadalmi kiegyenlítődést célzó térségspecifikus javaslatait (Szarvák, 2018).

A középosztály tagjai lehetnek a „lokálisan integráltak” 5 százalékos csoportja a magyar társadalom szerkezetében. Körükben a legmagasabb a kisebb településeken élők aránya (76%), átlag feletti arányban jellemző a felsőfokú végzettség és a diplomás apa a családban, illetve a legmagasabb a (bevallott) havi nettó bevételük. A lokálisan integráltak 7 százaléka roma. Széles kapcsolati hálóval rendelkeznek, mind a nexusdiverzitást, mind a bizalmas kapcsolatok számát tekintve (Gerő et al., 2020: 72).

Ha a periféria térségeiben a társadalmi-gazdasági ágensekhez való hozzáférés nem intézményesül, a fejlődés/fejlesztés több ponton elakadhat, lelassulhat, aránytalanná válhat, a kívánt prioritások felé haladás helyett a társadalmi-gazdasági polarizáció növekedése s így a tradicionális, örökölt problémák továbbgörgetése valószínű (Szarvák, 2022).

A már idézett kutatás (Gerő et al., 2020: 77) azt emeli ki, hogy a magyar társadalom közel harmadában egyetlen integrációs mechanizmus sem működik (normaszegő dezintegráltak: 20 százalék, kirekesztett alulintegráltak: 8 százalék). Inkább a dezintegrációs mechanizmus működése rögzíthető ezekben a társadalmi csoportokban. Alacsony a kapcsolati háló, az iskolai végzettség, a munkaerőpiaci és civil szervezeti jelenlét szintje, relatíve magas viszont a normaszegéssel kapcsolatos elfogadás értéke. A két csoport tagjainak 19 százaléka roma. Zömmel kisebb városokban és községekben élnek, de a kirekesztett alulintegráltak negyede fővárosi. Rendkívül magas körükben a kirekesztettség érzése.

Átmeneti terek: egy dinamikus szegregátumfogalom felé

Az ország életében mindig voltak fölérendelt célok (Csepeli, 2003). Most ez a periferikus térségek (el)zártságának a csökkentése. Hiszen így újra aktívnak számolhatunk el már partvonalra került gazdasági-társadalmi erőforrásokat. Állításunkat a regionalista Nemes Nagy József is alátámasztja, szerinte ugyanis a centrum-periféria viszony nem statikus; a perifériák függése és autonómiája dinamikusan változhat (Nemes Nagy, 1996). Ehhez viszont a narratíváinkat, fogalmi rendszereinket, szakpolitikai kereteinket is módosítanunk kell.

Fontos, hogy a diagnóziscélú településbejárás csak akkor működhet valóban eredményesen, ha az általános standardok (például az emberhez méltó lakhatás minimális feltételei) mérhetővé tétele mellett figyelembe vesszük a gazdasági-társadalmi térszerkezetben – éppen a centrum-periféria viszonyrendszer révén is – szignifikánsan jelentkező különbségek hatását.

Vagyis bár a komfort nélküli lakás mindenhol azonos kategóriát jelent, a településen belüli megítélése (a helyiek mentális térképe, szubjektív kirekesztettségérzete alapján) jelentősen függ attól, hogy kuriózumként jelenik-e meg, vagy éppen az átlagot képviseli.

Fontos kiemelnünk, hogy a szegregátum kifejezést így tágabb értelemben használhatjuk, nem csak a KSH módszertana alapján kijelölhető, munkaerőpiaci és alacsony iskolai végzettség szerinti megközelítéssel (és nem etnikai elkülönítéssel) létrejött szegény, társadalmi kiilleszkedést mutató területeket értve rajta.

A fenti tartalmi keret biztosítja azt, hogy a szegregátumok világát is átmeneti tereknek tekintsük. Olyan társadalmi és térbeli pufferzónának (mezoszintnek), amelyben folyamatos kapcsolódási lehetőség adódik az intézmények és a segítő, humánszakemberek jelenlétéhez és munkájához.

A szűkös erőforrások miatt mindez persze azt is jelenti, hogy a fenti modellt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a felzárkózási programok nem településszintűek lesznek, hanem a szubszidiaritás elvét a területi-igazgatási hierarchiában feljebb, de a járásnál alacsonyabb szintre emeljük, és településpárokban, települési tengelyekben, mikrotérségekben, felzárkózási (fejlesztési) klaszterekben gondolkodunk.

Zárógondolatok

Az összegzésben szólnunk kell a falufórumról mint a projekt elindításának, társadalmasításának egyik legfőbb eszközéről. A megszólalások jól tükrözték az egyéni élethelyzetek bizonytalanságait, a lehetséges települési, közösségi kockázatokat. Tulajdonképpen minden résztvevő a kapaszkodót (másként fogalmazva a közös bizalmi hálót) kereste.

A főbb konfliktuspontokat az jelentette, hogy a falu központi részén lakók saját igényeik kielégítésére igénybe veszik a külterület munkaképes lakóinak szolgálatait. De ez saját (szabad) akaratot jelent a faluban lakók részéről, és nem annak elfogadását, hogy egy támogatott lakhatási projekttel megszüntetik az évtizedes társadalmi status quót.

A fórum dinamikája jól jelezte, hogy a helyi hatalommal való párbeszéd milyen előnyöket jelent mindenkinek. De azt is mutatja, hogy az egyeztetés elmaradása, a társadalmi (partneri) párbeszéd hiánya súlyos cselekvési blokkokhoz, közös tehetetlenségi állapothoz vezet.

Jelen tanulmány következtetései közül azt kell kiemelnünk, hogy a felzárkózási programok kialakítása és végrehajtása során teret kell engedni a települési (mikrotérségi, járási) inkluzivitásnak, a befogadó társadalompolitikai gyakorlatnak. A felzárkózáspolitikának mint szakpolitikának a helyi megvalósítását célszerű a településnél nagyobb igazgatási szinten véghez vinni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a lakhatási minőségben történő előrelépés a felzárkózási programokkal támogatott mobilitás fizikai bázisa lehet. Ehhez azonban olyan fejlesztéspolitikai gyakorlat kell, amely az átmeneti tereknek a településekhez kapcsolódó fogalmát, az abban rejlő vonzó és taszító dinamikát definiálja. Láttuk, hogy az átmeneti terekben (zártkertekben, külterületi/belterületi szegregátumokban) a családok/egyének a társadalmi szerkezetben alacsony pozíciót töltenek be. E pozíciók fejlesztése a bourdieu-i tőketípusok együttes megerősítésével történhet hatékonyan. Ez a munka azonban nem szabványosítható, nem egységesíthető. A település és a (mikro)térség közösségének együtt kell formálódnia.

A periferikus vidékekre jellemző tanult tehetetlenségből (L. Ritók, 2024) viszont az következik, hogy ezt a felzárkózási folyamatot a helyi hatalmi és érdekviszonyoktól független szakmának kell vezetnie. E munka az európai uniós fejlesztéseket kialakító és menedzselő projektosztály (Kovách, 2012) feladata lehet, a munka jellege pedig a periferikus élethelyzetek csökkenését eredményezheti.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Félig strukturált interjúk elemzésével vizsgáljuk a kapcsolatot a nappali szolgáltatások és a pszichiátriai ellátórendszer között, annak érdekében, hogy a hálózatokon belüli kapcsolatok megértésén keresztül reális keresztmetszeti képet alakíthassunk ki a szociális és az egészségügyi rendszer határán mozgó ellátóhelyekről, s rámutathassunk strukturális problémákra. A pszichiátriai betegek számára nyújtott szolgáltatások széttagoltak, városon belül is jelentős egyenlőtlenségeket találunk. A valóság(re)konstrukciók segítségével a szakirodalomra és a kutatási kérdéseinkre is reflektálunk; terepen szerzett tapasztalatainkkal releváns konzekvenciákra jutottunk. A kódok és alkódok kialakításával a szöveg egyre mélyebb rétegeit tárhattuk fel. Valamennyi (multikódolt) adatot MAXQDA 2024 felhasználói környezetbe integráltuk. Jelen triangulált kvalitatív elrendezés új szempontokat adhat a területi problémák definiálására, különösen a helyi (munka)közösségek aktuális helyzetének, a működési rendellenességeknek a feltárására.

Kulcsszavak: közösségi pszichiátria, intézménytelenítés, Budapest, kitagolás

DOI: 10.56699/MT.2025.2.6

A pszichiátriai betegek ellátása két alrendszerben valósul meg, elsődlegesen az egészségügy nyújt fekvő- és járóbeteg-szakellátást, illetve a szociális szféra hatókörébe tartozik a pszichiátriai és addiktológiai páciensek közösségi ellátása, amelyet a szociális törvény rögzít (Magyar Országgyűlés, 1993). Korábbi szerzők már utaltak arra, hogy megvalósítható az integrált ellátás az addiktológiai betegek körében is. Az alapvetően kórházcentrikus ellátás helyett törekedni kell új megoldások alkalmazására (Bodrogi, 1998). A közösségi ellátás főbb szolgáltatásai a jogszabály alapján: a lakókörnyezetben történő segítségnyújtás, a meglévő képességek megtartása, fejlesztése, kapcsolattartás a házi- és kezelőorvossal, továbbá pszichoszociális rehabilitáció, szociális és mentális gondozás, megkereső programok szervezése. A törvény a háromdimenziós, holisztikus szemléletű modell felől tekint a pszichiátriai betegekre, megjelenítve azt a komplexitást, amely szükségszerű a szakellátásban. A legfrissebb szakmai ajánlás így definiálja a közösségi ellátás célját: „A közösségi ellátás esetében a közösségi kifejezés arra utal, hogy az érintettek ellátása eredeti lakókörnyezetükben, közösségükben történik, s nem az érintett kiemelésével, intézményi keretek között. A lakókörnyezetben nyújtott szolgáltatás biztosítja, hogy az érintett ott kapjon segítséget problémáira, ahol azok keletkeztek, javítva ezzel a segítséghez jutás esélyét és az igénybevételi hajlandóságot” (EMMI, 2018: 5). A relapszusok megelőzésének közvetlen, modern terepe mindenképpen a beteg saját környezete, és nem a pszichiátriai fekvőbetegosztály (Fallon et al., 1998). Az egészségügyi és a szociális alrendszer között léteznek ugyan laza, főleg informális szakmai kapcsolatok, ám a hatékony, közös szempontrendszer alapján végzett esetkezelés, az indikátortényezők meghatározása, valamint a hatékonyság keresztmetszeti vagy longitudinális mérése az elmúlt évtizedekben nem tudott szervezőelvvé válni, annak ellenére, hogy számos jó gyakorlat kialakulását katalizálták mértékadó szaktekintélyek, például az Ébredések Alapítvány és a Forrásház Gondozási Központ munkatársai (Harangozó et al., 1998), akik évtizedek óta sikeresen alkalmazzák az integrált pszichiátriai ellátás (IPE) modelljét. A bio-pszicho-szociális pillérek dinamikus együttműködése a hatékony ellátásszervezés kulcsa (Fallon et al., 1998). Ian R. H. Fallon és munkatársai összekapcsolták a kórházi kezelésre építő modell és a közösségi ellátáson alapuló keretrendszer előnyeit, így teremtették meg az integrált pszichiátriai ellátás vízióját. A jelen kutatás megszervezésekor is szembesülhettünk azzal, hogy mindkét szféra több olyan szereplővel is dolgozik, akik vonatkozásában egyértelműen érződik az igény az ellátástípusok összekapcsolására. A 2018-ban kiadott szakmai ajánlás említi a gondozókkal való koordinátori kapcsolattartás szükségességét, de a munkaanyagban részletesebb iránymutatást nem adnak az egészségügyi és a szociális ágazati szereplők együttműködésének szükségességéről: „A pszichoedukációs tevékenység kompetenciahatárait felismerve képes a közösségi gondozót segíteni, folyamatosan együttműködve a pszichiáter gondozóorvosokkal” (EMMI, 2018: 29). Több ágenssel találkoztunk, akik a saját területüket védelmezik, sokszor a hatékonyság rovására. Erre a jelenségre és a párhuzamosságra többek között Légmán Anna mutatott rá (Légmán, 2011: 80).

Hazánkban a hagyományos ambuláns, illetve gondozóhálózati ellátás továbbra is medikális szemléletű, gyógyszerközpontú; nem teszi lehetővé a betegek kísérését, hatékony monitorozását, valamint szociális utánkövetését. Bár vannak törekvések arra, hogy a gondozókon belül biztosítva legyen pszichológus és szociális munkás álláshely, továbbá kellő számú és képzettségű szakdolgozó (gondozó), az ellátások minősége a vezetői, illetve szakdolgozói készségektől, attitűdöktől, leterheltségtől függ. Korábbi interjús kutatásunk során a volt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI, „Lipótmező”) dolgozó, a szakterületükön ma is aktív kollégák elmondták, hogy több intézményben nincs mód a klasszikus kijárós gondozásra, például mert az útiköltségek elszámolása több helyen nem megoldott (Dobai et al., 2024a). Nincsenek egységes járóbetegstandardok a nem medikális ellátásra, a gondozói kapacitástól függően egy-egy páciensre viszonylag kevés idő jut (jellemzően 15–20 perc, amely kizárólag az adminisztrációra és esetleg néhány kérdésre elég). A krónikus betegek utánkövetése, figyelemmel kísérése elmarad a nemzetközi színtéren tapasztalt lehetőségektől, gyakorlatoktól.

1990-től a hazai pszichiátriai ellátórendszer jelentős átalakuláson ment keresztül (Dobai et al., 2024b). A változások első hullámában 1990 és 2007 között számos fővárosi intézmény bezárt, amelyek integrált szemléletű, a betegek állapotát hatékonyan monitorozó terápiás rezsimek voltak. Az elérhető ellátások körét ez az intézkedés jelentős mértékben szűkítette. Az OPNI megszüntetésével a legfőbb módszertani (tanácsadó) és mintaintézmény felszámolását éltük meg. Bár sok kritika érte a kórházi kapacitásokat biztosító intézményt – leginkább éppen a szociális indikációval „megőrzött” betegek miatt (Bugarszki, 2003) –, paradox módon éppen az OPNI sokszínűsége alkalmas lehetett volna az egységes pszichiátriai gyakorlatok monitorozására és a jelentős szervezeti megújulásra (Dobai et al., 2024a); sőt, az egész pszichiátria megújulásával kecsegtetett ez az időszak (Erőss–Veér, 2002), mely a hazai pszichiátria „reneszánsza” volt. A másik legnagyobb veszteség a Szent Rókus Kórház Goldschmidt Dénes, majd Bódog Gyula főorvos által vezetett Pesthidegkúti Pszichiátriai és Pszichoterápiás Osztályának felszámolása volt. Itt a betegek az állapotukhoz igazodva részesülhettek különböző gondozásban, utánkövetésben, amelynek fontos pillére volt a bejárós közösségnek szervezett, célzott terápiás tevékenység.

Egyedül a fővárosban még megközelítőleg hat önálló pszichiátriai osztály bezárására vagy jelentős átalakítására került sor, összevonásokra és költöztetésre, valamint a Palatinus utcai Fővárosi Pszichoterápiás Módszertani Központ (Nagy, 2007) korábbi megszüntetése is idekapcsolható. A szociálpszichiátriai ellátási változatok (Füredi, 2007: 187), rezsimek működéséhez fűződő, könnyen elérhető ambuláns ellátás, a bejárósok számára rendelkezésre álló nappali kórház, a Lipótmezőn üzemeltetett éjszakai szanatórium olyan átmeneti ellátási formák voltak, amelyek jelenleg szűkösen vagy egyáltalán nem állnak a páciensek rendelkezésére; ez a tendencia 1990 óta szinte semmit sem változott (Füredi, 2007: 186). Így teremtődött meg a legsérülékenyebb pszichiátriai/addiktológiai beteg hajléktalan populáció növekedése, hiszen az említett átmeneti ellátások fenntartásával, a biztonságérzet megteremtésével a reszocializációs esélyeket növelni lehetne.

A kórházi ellátás biztonságosságáról szóló források ellentmondásosak. Nyilvánvalóan nem korszerű egy totális rendszerű pszichiátriai intézmény (Dobai, 2023), ahol a paternalisztikus viszonyrendszer jellemző. Az alapvető jogok sérelme sokszor elkerülhetetlen az ilyen intézményekben. A forgóajtó-jelenség miatt a hosszan tartó hatékonyság is megkérdőjelezhető (Dobai, 2023). Az OPNI mint az egyik legnagyobb hazai zárt intézmény megújulása látványos volt a rendszerváltás utáni évektől. Egyre több miliőterápiás műhely alakult benne, a pszichiátriai osztályok egy része megújult, a nappali kórházi és ambuláns, pszichoterápiás kapacitások növelésével, a betegek terápiás célú foglalkoztatásával a reszocializáció lehetősége nyílt meg a megőrző jellegű (kusztodiális) osztályok helyett. Az alacsonyküszöbű szolgáltatások hozzáférhetőbbek, ezeket az ellátásokat a beteg otthonában is végzik (Fallon et al., 1998). (A szakirodalmi fogalomhasználattól eltérően a pszichiátriai betegek közösségi ellátását is a könnyebben hozzáférhető csoportba soroljuk, különösen azért, mert a felvételi kérelem, pszichiáter, illetve neurológus igazolása a vonatkozó szabályozás szerint szükséges ugyan az igénybevételhez, mégis könnyebben hozzáférhető ez a forma, mint például a várólistás gondozói ellátás; SZCSM, 1999). A sokszakmás szolgáltatások humánerőforrás-igénye nagyobb, az ellátáshoz elvárt szakképzettségeket és személyi minimumfeltételeket a vonatkozó rendelet szabályozza (SZCSM, 2000).

Az említett kórházi intézmények megszűnésével egy időben számos kötet jelent meg az intézményreform témájáról. A szerzők bíztak abban, hogy van remény az egységes, átfogó reformra, ahogy ez Nyugat-Európában és Észak-Amerikában megvalósulhatott (Bugarszki, 2003), illetve többen szükségét érezték szakmai összefoglalók, emlékkönyvek kiadásának (például Gádoros, 2023; Nagy, 2022; Bánki M. – Arató, 2008; Oriold, 2008; Füredi, 2007; Németh–Sümegi, 2005). 2007-ben lezárult egy korszak a hazai pszichiátria történetében, megkezdődött az átalakulás.

A továbbiakban röviden összefoglaljuk a szektort jellemző alapvető problémákat. Amikor a pszichiátria érdekérvényesítő képességéről beszélünk, nem lehet a szociális ellátórendszert leválasztva szólni a kérdésről, márpedig számos erre irányuló törekvést lehetett megfigyelni. Ha a klienseket, a problémát „szociális esetként” kezelik (Bugarszki, 2006), az alapvetően egy korszerűnek tűnő zsákutcát jelent. A pszichiátriai betegek szociális szükségleteinek kielégítése a társadalmi térben, illetve a mikroközösségekben megragadott problémakezelés elengedhetetlen.

A tisztán medikális szemlélet és a kizárólag szociális ellátásokon nyugvó, már-már „antipszichiátriai” nézőpont – ez a klinikai pszichiátriában is súlyos zavarokat okozott – nem megfelelő attitűd a betegekkel kapcsolatban, szembemegy az érdekeikkel. Annak ellenére, hogy hazánkban az orvostudományon belüli minden más szakágat megelőzve jött létre a korszerű szakorvosképzés (Füredi, 2007: 183), a pszichiátriai szakterület az orvostudományon belül – hasonlóan a betegekhez – sajnálatos módon sajátos perifériahelyzetben van, illetve negatív diszkriminációnak van kitéve (Füredi, 2007: 183), a kulturális másik pozíciójába lép, perifériára kerül (Dobai et al., 2024b). Ebből a pozícióból rendkívül nehéz anyagi eszközökhöz és humánerőforráshoz jutni. A szétválasztás abszurditására jól rámutat, hogy meglátásunk szerint a hazai közösségi pszichiátriai ellátás bölcsője mindenképpen a védelmet nyújtó terápiás kisközösség, az „Aranyketrec” (Benedek, 2007), ahol az egészségügyi rendszeren belül felszabadultan, mégis terápiás korlátok között megtörténik a meglévő szociális képességek, illetve a megromlott egészségi állapot mellett is az egyénben rejlő lehetőségek kiaknázása. Az intézmények mindenkinek egyformán biztosítottak ilyen szolgáltatásokat, a modern szemlélet szerint pedig mindenkinek a számára legszükségesebb ellátást kell nyújtani (Bugarszki, 2012). Ideális esetben az otthon biztosítja azt a közeget, amely korábban a terápiás közösség próbált lenni. Így a páciensek természetes közegében történhet meg állapotuk stabilizálása, javítása. A célokat, az elveket és a víziót a valóság árnyai elhomályosítják. A pszichiátriai betegek egyéni motivációjának hiánya, a családi kapcsolatok töredezettsége nem kedvez az ellátás közösségi megvalósításának. Amennyiben a társadalmi térben a családok mutatnak is hajlandóságot arra, hogy a pszichiátriai beteg érdekében együttműködjenek a különböző intézményekkel, a szakemberhiány, a kapacitások egyenlőtlensége, az összefésült, jól működő intézményrendszer hiánya nem jó táptalaja a hazai közösségi ellátási rendszernek.

Az intézménybezárásokkal egy időben világszerte megnőtt az igény a korszerű ellátási formák kialakítására, illetve a gazdaságosság monitorozására. A különböző programok célja a kórházi kezelés elkerülése, a kliensek diagnózisához alakított legjobb egészségkimenetel, valamint az önállóság elérése és fenntartása lett. A felsoroltakon túl növekvő igény mutatkozik a hatékony állapotmenedzselésre, amely a siker utáni kifizetések (pay for success) ösztönző finanszírozási rendszerével jól működtethető. Ezen keresztül a multidiszciplináris team érdekeltté tehető a kórházi kezelés redukálásában (Nagy–Túri, 2021: 167). Fontos volna a szakdolgozók korai bevonása az ellátásba, a pszichiátria mint hiányterület jobb megismertetése az új generációkkal. Az egyik mértékadónak tekinthető kutatásban még képzésben lévő ápolók közösségi pszichiátriai ellátóhelyekre való beosztásával kísérleteztek. Ez segítheti az adott betegpopuláció jobb megismerését és a diszkrimináció kiküszöbölését, s az új ápológenerációk motiváltabbá válhatnak arra, hogy később a szektorban vállaljanak munkát (Mngomezulu et al., 2023).

Az Európai Unió mentálisegészségügyi stratégiájáról szóló Zöld Könyv megfogalmazott olyan irányelveket, amelyek az EU-ban végbement intézménytelenítési hullám társadalmi hatásainak kiküszöbölését, az ellátórendszer hatékonyságának növelését célozzák (Európai Bizottság, 2005).

1. Az intézménytelenítés az elkülönülő, nagy létszámú elmeintézetek kiváltására irányuló A bentlakásos forma ennek nyomán nem szűnik meg, hanem kisebb létszámú és léptékű lesz.
2. Az intézménytelenítés nem jelenti szükségszerűen az állam kivonulását a szektorból. Az egészségügyi és szociális szolgáltatások megszervezésére rugalmas, változatos formában kerül sor.
3. Az intézménytelenítés valódi célja nem csupán a földrajzi átrendeződés az ellátórendszeren belül az érintettek távoltartása helyett, hanem a reszocializáció, az integrálás, a társadalomhoz közelebb hozás szellemének érvényesülése is (Bugarszki, 2011).

Hazánkban a fenti irányelvekkel ellentétben nem valósult meg az egységes pszichiátriai ellátórendszer fejlesztése, kisebb-nagyobb összegek álltak (állnak) rendelkezésre minimális reformtörekvések, partikuláris, ideig-óráig működő programok megvalósítására.

Az integrált pszichoszociális ellátás vonatkozásában a határterületi kórképpel rendelkező, például epilepsziás betegségben szenvedő emberek komprehenzív ellátásának is hiányzik a centrumszerű működése, amely alapvető igénye e betegségcsoportnak, ahogy azt a WHO már a 68. Genfi Közgyűlésén is indítványozta; az epilepsziaellátás magas szintű centrumainak létrehozását sürgetve (Halász–Békés, 2022).

Jelen írás elsősorban a pszichiátriai és addiktológiai páciensekről szól, de a komorbid betegek nehézségeire is szükséges rávilágítani. Az egészségügyi és a szociális ellátásokat egységesen kellene szemlélni. Annak a háromdimenziós modellnek az integrációja, mely lehetővé teszi a pszichiátriai betegeket, valamint az össztársadalmi érdekeket figyelembe vevő reszocializációt, a jelenlegi gondozók, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó szociális kapacitások bázisán a területi igények felmérése mellett elengedhetetlen lenne a továbblépéshez. Terepkutatásunkból is nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül nehezített a betegek utánkövetése; a szociális ellátások az egyes kerületi önkormányzatok szakpolitikai szándékain, a lokálisan rendelkezésre álló anyagi eszközökön, illetve a humánerőforráson múlnak. Így még a fővároson belül is jelentős területi egyenlőtlenségek keletkeznek az ellátás és a szolgáltatások tekintetében.

Célkitűzés

Munkánk a kvalitatív irányzathoz tartozó, a keresztmetszeti vizsgálatok hagyományából merítő trianguláció (Denzin, 2015) segítségével, félig strukturált interjúk, illetve dokumentumok, webes tartalmak elemzésével vizsgálja az összefüggést a nappali formában nyújtott szolgáltatások és a pszichiátriai ellátórendszer között, annak érdekében, hogy a hálózatokon belüli kapcsolatok megértésén keresztül reális keresztmetszeti képet alakíthassunk ki a szociális és az egészségügyi rendszer határmezsgyéjén elhelyezkedő ellátóhelyekről, és rámutathassunk strukturális problémákra. A pszichiátriai betegek számára nyújtott szolgáltatások széttagoltak, a fővároson belül is jelentős egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. A szakirodalomra és kutatási kérdéseinkre is reflektálunk a valóság(re)konstrukciók segítségével. A terepen szerzett tapasztalataink alkalmasak voltak releváns konzekvenciák levonására.

Módszer

A kutatás elrendezése és a résztvevők

A főváros kerületeiben működő, nappali és közösségi pszichiátriai ellátást nyújtó intézmények munkatársaival készített kvalitatív interjúk segítségével árnyaltabb képet kaptunk a munkavállalók pályaszocializációjáról, az OPNI bezárásának észlelt kihatásairól, az intézményekben jelenleg alkalmazott szolgáltatásokról, gyakorlatokról, a napi praxisban felmerülő nehézségekről, az intézmények belső kohéziójáról és az ellátórendszer anticipált jövőjéről. A félig strukturált interjú (Brinkmann–Kvale, 2015) lehetőséget adott arra, hogy alaposabb betekintést nyerjünk az intézmények közösségi szolgáltatásaiba, valamint az ellátóhelyek munkaközösségének belső kapcsolatrendszerébe. Kiemelten lényegesnek tartottuk, hogy a dolgozók szabadon megoszthassák véleményüket, így minden kérdésre a saját szavaikkal reagálhattak.

Az elemzést a Grounded Theory (Sallay–Martos, 2018) segítségével egy új elmélet keretében értelmezhettük (1. ábra). A módszerre jellemző eljárásokat, amelyeket Barney Glaser és Anselm Strauss (2017) dolgozott ki, korábbi empirikus tapasztalatok alapján megbízhatónak ítéltük az általunk feltárni kívánt terület vonatkozásában. A kérdéseinken dinamikusan változtattunk az alanyok válaszait figyelembe véve, azonban ügyeltünk arra, hogy tartalmilag ne sérüljön a kérdéssor eredeti céliránya (Sallay–Martos, 2018).

1. ábra: A pszichiátriai ellátórendszer jelenlegi helyzete a Grounded Theory alapján (saját szerkesztés)

Az interjúkat 2024-ben vettük fel, az esetek többségében az interjúalanyok munkahelyén, elzárt, csendes környezetben. Az egyik alanynak, akinél a helyszíni interjúztatást nem lehetett megoldani, online videóhívásban tettük fel a kérdéseket.

A hangfelvételekből anonimizált átiratok készültek, tárolásuk jelszóval védett számítógépen történt, melyhez egyedül a kutatás vezetője fért hozzá. Az interjúkérdések az táblázatban olvashatók.

1. táblázat: A kutatási interjú kérdései (saját szerkesztés)

A Budapesten működő közösségi pszichiátriai ellátóhelyeket toborzó e-mailen keresztül kerestük fel, amelyben tájékoztattuk őket affiliációnkról, kutatási célunkról és az adatgyűjtés lefolyásának módjáról. Tizenhat intézménynek küldtük el ezt az e-mailt, a végleges mintába öt intézmény tizenkét dolgozója került be. A résztvevők jellegzetességeit a 2. táblázatban gyűjtöttük össze.

2. táblázat: A kutatás résztvevőinek jellegzetességei (saját szerkesztés)

Adatelemzés

Az adatok kódolását a MAXQDA2024 szoftver segítségével végeztük el, amely lehetővé tette, hogy az MP3 formátumú fájlok alapján valós időben kódoljunk. A számítógépes programok által támogatott kvalitatív adatelemzés és a trianguláció összefüggései az utóbbi években népszerű témaként jelentek meg a nemzetközi tudományos diskurzusban (Rädiker–Kuckartz, 2020). Az interjúk kódolása előzetesen egyeztetett kódrendszer alapján történt. Igyekeztünk kifejezni a kiemelkedő eredmények azonosságait és eltéréseit. A kódolási folyamat mellett a MAXQDA szoftver segítségével a legfrissebb szakirodalmat is feldolgoztuk, ami hozzájárult az elméleti háttér és az eredmények értelmezéséhez, valamint kontextusba ágyazásukhoz. Az eredményeket külön-külön és az összefüggések figyelembevételével is vizsgáltuk, majd a Grounded Theory keretrendszerében elemeztük és értelmeztük (Sallay–Martos, 2018).

Etikai megfontolások

A kutatást az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kutatásetikai Bizottságának előzetes engedélye alapján kezdtük el, amelyet a bizottság a 2024/70. szám alatt hagyott jóvá, és a 2024. március 5-től 2026. december 31-ig terjedő időszakra adott ki. Felvételük, feldolgozásuk és tárolásuk során a GDPR szabályait figyelembe véve anonimizálva kezeltük a személyes adatokat, beleértve a hangzó adatokat is, az etikai engedély szerint. Az interjúalanyok előzetesen átfogó tájékoztatást kaptak a kutatás tárgyáról és céljáról, valamint külön kérésre biztosítottuk számukra a hozzáférést az egyéni interjúk átirataihoz.

Eredmények

Jelenkép – Keresztmetszeti kép

Az elemzések során, szemléletünknek megfelelően, a közösségi pszichiátria, illetve az addiktológia műhelyeit komparatív módon egymás mellett vizsgáltuk. Közelképünk a szociális ellátórendszer felől mutat rá az ellátórendszer egészére. Az elméleti részben utaltunk már a szakirodalomra, a következőkben pedig az interjúk részleteiből közlünk reflexiókkal kísért fontosabb gondolatokat.

Az interjúk elsősorban a jelenlegi állapot felmérésére irányultak. A szakirodalomból is körvonalazódik, hogy az ellátórendszer nehezen elérhetővé vált a betegek számára, különösen 1990 után. Erről így vall az egyik interjúalanyunk: „Azóta több kórház is bezárt, központosítások. Nagyon kevés az orvos, itt még, Budapesten még viszonylag be lehet jutni, de hosszú a várakozási idő… Ha itt nálunk a kerületben pszichiátriára bejelentkezik valaki, akkor 5-6 hét, hogy az orvoshoz bekerüljön” (egy szociális munkás). Az interjúalanyok kiemelik, hogy az első beszélgetésre még könnyű bekerülni a szociális szférában is, viszont a pszichológushoz való eljutás már sokkal nehezebb: „Tehát közel 15-20-an vannak most a várólistánkon. De ilyen térítésmentes ellátás nagyon kevés van” (egy szociális munkás).

A másik sarkalatos probléma a szakterületek közötti átjárhatóság és kommunikáció hiánya. Többen utaltak rá, hogy alapvetően nem jó a viszonyuk a helyi pszichiátriai gondozóval vagy a fekvőbetegosztállyal: „Az együttműködés az változó. A gyermekpszichiáterrel nagyon jó az együttműködésünk. A felnőtt pszichiáterekkel kevésbé” (egy szociális munkás). Saját korábbi tapasztalataink is azt mutatják, hogy sajnálatos módon vannak olyan pszichiátriai osztályok, ahol a gyógyszerek kiosztásán kívül nem folyik érdemi terápia, az orvosok, illetve a pszichológusok vagy leterheltek, vagy nem biztosítanak lehetőséget a pácienseknek terápiás beszélgetésekre: „Nincs terápia, nincs semmi. Ott izé, tengenek-lengenek, jó gyógyszerbeállításhoz ez is kell, csak… És akkor van a nappali kórház, oda is néha szoktak bemenni” (egy szociális munkás). Nappali kórházban klasszikusan a pszichológus és szociális munkás által szolgáltatott szociálterápiák érhetők el.

A szociális ellátási formát a pszichiátriai ellátórendszerben felmerült igény hozta létre a múltban. A már jobb állapotú betegeket a kórházi ellátást követően úgy lehet monitorozni, hogy hazajárhatnak aludni, de a védőháló még biztonságot nyújt, s a relapszusok elkerülése érdekében kezelőorvosi, terápiás kontrollt biztosítanak számukra. A különböző pszichiátriai intézmények bezárásának legnagyobb vesztesei a család nélkül élők voltak, akik végül hajléktalanságba estek; ők a leginkább kitaszítottak: „Azok jártak a legrosszabbul, akik hajléktalanok lettek valamilyen oknál fogva. Nekik abszolút nincs, szinte abszolút nincs ellátórendszer” (egy szociális munkás). A gondozóhálózat elégtelen működéséről is többen nyilatkoztak. „Ez alapján nem tudok képet alkotni erről. De ha az egész pszichiátriai ellátórendszerről van szó, próbálnak minőségi munkát végezni, de hogy amikor 4-5 perc jut egy személyre, akkor szerintem ott nem lehet” (egy szociális munkás).

Sok esetben előkerült az egészségügyi és a szociális alrendszer közötti kommunikáció elégtelensége, a megfelelő színvonalú és mélységű szakmai egyeztetések hiánya. „Szerintem az egyik legnagyobb gond, hogy az orvosi és a szociális ellátórendszerek sokkal kevesebbet kommunikálnak egymással a páciensek érdekében” (egy pszichológus). Az egyik fővárosi mintaintézményben alapvető gondok körvonalazódtak az integrált pszichiátriai ellátással kapcsolatban, mégpedig a modell öndefiníciós problémái, illetve a szakmai kategóriarendszereken belüli helye. Ebből az derül ki, hogy az intézmény által nyújtott interdiszciplináris ellátás mindkét alrendszerhez tartozik, de igazán egyikbe sem sorolható. Véleményünk szerint a rendszer hiányosságai vagy az öndefiníciós nehézségek egyetlen keretrendszerrel, illetve jogszabállyal, a finanszírozás átláthatóvá tételével kiküszöbölhetők lennének. „Igen, hát azt mondanám erre, hogy ugye… ez egy ilyen köztes terület. Köztes terület. Vitatott, hogy mennyiben tartozik ez a… mindenképpen az egészségügy, ugye az egészségügy rendszerébe és a szociális rendszerben működik. Hát vitatott, hogy mennyiben ugye orvosi terület, mennyiben szociális terület, és hát ebben vagyunk mi is” (egy terápiás munkatárs).

Összességében az látszik, hogy egyes speciális betegcsoportok teljesen kizáródnak az elérhető szolgáltatásokból: „Nem hatékonyak [az egyes addiktológiai ellátások], sok benne a stigmatizáció, sok betegcsoport van, aki talán kiszorul, vagy nem kap megfelelő ellátást. Kiemelném itt például a fiatalkorú szerhasználókat, akiknek, hogyha valamilyen komorbid zavara van” (egy pszichológus). A szerhasználók esetében az utánkövetés a legnagyobb probléma az alacsonyküszöbű ellátásoknál: „…nem kell hála Istennek elküldenünk ideggondozóba vagy pszichiátriai gondozóba a klienseinket, ha igen, akkor az itt meg tud történni, ennek a gyógyszernek a beállítása, és akkor aztán ennek a monitorozása, hogy ez rendben van-e, ezek a tünetek így elmennek, vagy akkor így eltűnnek, tehát akkor így hatnak a gyógyszerek” (egy szociális munkás).

A fizikai kapcsolatokon túl a virtuális térben megjelenő információk is kiemelkedően fontosak, ugyanakkor a betegek sokfélék, a papíralapú brosúrák sem mellőzhetők, egyeseknek jobban elmagyarázhatók. Az ellátóhelyek többségének van statikus webhelye. Anyagi erőforrások hiányában néhány általunk vizsgált intézmény felülete nem mondható felhasználóbarátnak, de vannak dinamikusabb, grafikusan is alaposan megszerkesztett felületek. A közösségimédia-felületek használata is rendkívül sokszínű képet mutat. Jellemzően a munkatársak egyéni adottságai, készségei és időbeosztása szab gátat az online tér intenzív használatának. A digitális világban a különböző platformokon való jelenlét elkerülhetetlen, ez a pszichoedukáció kiemelt színtere, a pácienseket el kell érni a modern technika eszközeivel is.

Perspektívák

Egyértelmű igény mutatkozik arra, hogy a társadalmi térben is érezhető változások történjenek, például a fogyatékos és pszichiátriai betegek gördülékenyebb foglalkoztatása, amelyre a XII. kerületben két pozitív példát is említettek: „…munkahely is itt a környéken, ami rehab munkahely, az egyik egy pékség, ez a Bake My Day, a másik pedig egy Ízlelő nevű vendéglő” (egy szociális munkás). A helyi vállalkozások bevonása mérföldkő lehetne a területi ellátásban, de egyelőre a páciensek a stigmatizáció miatt visszautasításoktól szenvednek.

A Kispesti Forrásház az Ébredések Alapítványhoz hasonló szolgáltatásokat kínál, a fizikai térben megvalósítva az egyes ellátások integrációját. „A szociális, egészségügyi és a foglalkoztatási. Akkor így teljeskörűen tudunk a legrászorultabbaknak segíteni” (egy szociális menedzser). Az addiktológiai ellátásban is több helyen látjuk a hárompilléres, bio-pszicho-szociális ellátásszervezés megvalósulását: „Van a pszichoszociális ellátási formákat nyújtó részleg, ami tulajdonképpen maga a szociális munka, az addiktológiai konzultáció, a kliensek esetmenedzselése, az esetvitel, amit szociális munkások, okleveles pszichológusok, addiktológiai konzultánsok …mert ugye ilyet diplomával végzünk. Ugye ez szociális ellátás, közösségi szenvedélybeteg-ellátás és alacsonyküszöbű szolgáltatásokat takarhat. A másik részleg az a klasszikus járóbeteg-ellátás, amiben klinikai szakpszichológus, illetve pszichiáter addiktológus szakorvos dolgozik, tehát hogy mondjuk így, az egészségügyi tevékenységet azt ők végzik. És akkor van még egy harmadik, mondjuk egyszemélyes szolgáltatás, az az ingyenes jogi tanácsadás, amit pedig ügyvéd végzettségű munkatárs végez” (egy szociális munkás). A társadalom és a páciens oldaláról is egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy a rendszer alkalmas legyen valódi változásokat generálni az egyén életében, visszavezetve őt a munkaerőpiacra. Még mindig megoldatlan problémát jelent e tekintetben a pszichiátriai betegekkel szemben táplált társadalmi előítéletek miatt a magasabb hozzáadott szellemi értéket nyújtó kliensek megfelelő munkához jutása.

Fókuszban a közösségi pszichiátria szolgáltatásai

Ebben az alfejezetben kiemelünk néhány szolgáltatást, amely megteremti a kereteket az egyes ellátóhelyeken, vagy éppen újszerűnek mutatkozik. A közösségi pszichiátria szolgáltatásaihoz való hozzáférés számos helyen az esetmenedzsereken keresztül lehetséges, a szükségletek és az elérhető lehetőségek felmérésére irányuló első beszélgetés, tájékozódás nyomán: „Hivatalosan itt a munkatársak többsége, tehát a szakmai team, ugye terápiás munkatársak vagyunk, azt jelenti, hogy ez a hivatalos a jogszabály szerint. Mint mondjuk, hogy esetmenedzser, tehát az összes ügyfél tartozik valakihez, mint esetmenedzser, tehát egyéni beszélgetések. Mint szakmai vezető, helyettes, sokkal több feladatom is van. És hát mellette csinálok, igen, pár- és családterápiát…” (egy szociális munkás). Egyes szolgáltatások az online térben is elérhetők, ez leginkább a Covid–19-pandémia által kiváltott csendes digitális forradalom következtében valósulhatott meg. „Egy másik héten pedig Zoomon van. Én a zoomos csoportban veszek részt. Igen. És akkor van ugyanúgy kéthetenként a hozzátartozói csoport is Zoomon” (egy terápiás munkatárs).

A kliensek mobilitása betegségcsoportonként eltérő lehet, illetve sokszor a hozzátartozók számára is könnyebbség egy online terápiás/közösségi alkalom. „Az alacsonyküszöbű ellátáson belül be lehet hozzánk térni, illetve az alacsonyküszöbűhöz szoktam most már sorolni az internetes ilyen pszichoedukációt” (egy pszichológus). Az internet segítségével jóval több pszichiátriai vagy addiktológiai beteghez lehet eljutni, programokat kínálni számukra. Az egyik fővárosi intézmény hírlevélben értesíti a klienseket az elérhető szolgáltatásokról, programokról. A szolgáltatások nem egységesek; egyes helyeken a fizikai szükségletek kielégítésétől a magasabb rendű mentálhigiénés szolgáltatásokig terjed a spektrum, a kliensek vezetése tudatos program szerint, a szükségleteikhez igazodva zajlik: „Igen, van egy mosógép. Igen, igen, hozhatják a saját ruháikat, lehet tisztálkodni igény szerint, vagy van erre egy helyiség. Hát ilyen szociálisat, ami egy szociális munkás dolga, azt itt mind csináljuk. Tehát elkísérjük, kitöltjük a papírt, lebeszéljük, letelefonáljuk, családdal tartjuk a kapcsolatot, hogy ha kell, ismerősökkel, egészségügyi ellátást szervezünk, tehát ezért így ezek, amik így amúgy is megvannak. Tartjuk” (egy szociális munkás).

Az általunk felkeresett egyik addiktológiai közösségi ellátóhely is rendszeresen tart online alkalmakat: „Nálunk szakmai vezetésű hozzátartozói csoport van, jelen pillanatban online formában működik, minden szerdán este 6-tól 8-ig, amit kedves kollégám, tehát szakmai vezetésű, az XYZ tart, és egy felépülő hozzátartozó, aki ezt a problémát úgy jó alaposan végigjárta, és megküzdött vele, tehát ők ketten tartják, és akkor becsatlakoznak a Zoom-felületen a hozzátartozók, 10-15-20 ember, azért jó az online itt is, merthogy akár Angliából is be lehet” (egy szociális munkás). A járványhelyzet új igényeket ébresztett fel, amelyek szükségszerűen beépültek az ellátásba (a szolgáltatásokat bővítették, az online térben számos új szolgáltatás jelent meg).

Diszkusszió

Tanulmányunkban kvalitatív vizsgálat segítségével látleletet kívántunk nyújtani a hazai közösségi pszichiátriai és a fővárosi addiktológiai ellátás néhány műhelyéből. Kutatási kérdéseinkkel és vizsgálatunkkal rá kívántunk tekinteni a pszichiátriai betegek jelenlegi helyzetére. Az OPNI 2007-es bezárása, számos fővárosi egészségügyi intézmény mellett az utolsó zászlóshajó megszüntetése mérföldkövet jelentett: új reményeket adott a szakterületnek, a közösségi ellátások, a védett lakhatás elérhetővé válásának ígéretével kecsegtetett az akkor kezdődő időszak. Joggal érezhették többen is, hogy bár a korszerűnek sok tekintetben nem mondható OPNI megújulása nem fejeződhetett be, új fejezet nyílhat a pszichiátriai betegek ellátásában. Az elhibázott, átgondolatlan döntések sorozata végül széttöredezett, számos problémával együtt élő rendszert eredményezett, következetlenségekkel és jelentős szakemberhiánnyal. Fent idézett interjúinkból is jól látható, hogy az egyes közösségek alapvetően leterheltek, de helyileg jól szervezettek, a körülményekhez képest igyekeznek mindent megtenni a hozzájuk forduló kliensek reszocializációjáért, családi és emberi kapcsolataik javításáért. A pszichiátriai betegeket stigmatizáló társadalmi légkör, az őket övező előítéletek, az akkreditált foglalkoztatóknál is tapasztalt hátrányos megkülönböztetés, a speciális szolgáltatások (például az éjszakai szanatórium teljes és a támogatott lakhatás részleges) hiánya, a szükséges, tapasztalt szakemberek elégtelen létszáma jelentős űrt képez a szektorban. A kliensek megkeresése, a családok bevonása is nagy nehézségekbe ütközik.

Sürgető feladat lenne az integrált pszichiátriai ellátás megteremtése a gondozóintézetek bázisain (amit az Ébredések Alapítvány is évek óta szorgalmaz), a rászoruló krónikus pszichiátriai és addiktológiai betegek holisztikus szemléletű, egységes rendszerben zajló gyógyítása, a kapacitások koncentrálása. Vannak fővárosi helyek, ahol a fizikai integráció ugyan jól működik, de a szociális és az egészségügyi ellátás néhány formális vagy informális kapcsolatot leszámítva elszigetelten létezik egymás mellett. A hatékony együttműködéshez közös esetmegbeszélőkre és összehangolt teamekre lenne szükség. Álláspontunk szerint továbbra is égető fontosságú egy átgondolt, a forráselosztás tekintetében is egységes, integrált ellátórendszer kialakítása, amely az egészségügyi és a szociális alrendszer egységes kezelésével és pszichiátriai centrumok kialakításával lehetővé tenné a korszerű betegvezetést és ellátásszervezést, minőség-ellenőrzést, monitorozható szolgáltatások nyújtását. A pszichiátriában jelenleg stagnál az ellátórendszer átalakítása, a „kitagolásra”, illetve átalakításra irányuló kezdeti dinamikus tendenciák a konzerválás irányába mozdultak el. A katarzis eddig elmaradt, de még türelmesen várjuk.

Absztrakt

A tanulmány szakirodalmi összefoglalóként Böszörményi-Nagy Iván elméleteire és munkásságára épít, a transzgenerációs terhek traumatikus örökségként való megjelenését vizsgálja. Célja feltárni, hogyan adódnak tovább a családi hiányok, traumák és beteljesületlen elvárások generációról generációra, és hogy ezek a transzgenerációs küldetések miként formálják a családi dinamikákat. A publikáció az irodalomkutatás és -értelmezés eszközével él. Böszörményi-Nagy Iván elméletei például a méltányossággal, a kapcsolati tőkével és a destruktív jogosultsággal kapcsolatban alapvető szerepet játszanak az örökség és hagyaték fogalmának megértésében. A tanulmány a családi megbízatás fogalmát és hatásait is vizsgálja, beleértve a traumák, hiányok és beteljesületlen elvárások öröklődését, valamint az ezek kezelésére alkalmazható stratégiákat. Továbbá elemzi, hogyan válhat a családi küldetés teherből konstruktív hagyatékká. Az intergenerációs kapcsolatok kiegyensúlyozása érdekében javasolt megközelítések közé tartozik a családterápia, az önismereti munka és a méltányosság elveinek alkalmazása, amelyek segíthetnek a destruktív jogosultságok és az örökségi terhek kezelésében.

Kulcsszavak: Böszörményi-Nagy Iván, kontextuális családterápia, transzgeneráció, méltányosság, jogosultság, parentifikáció

DOI: 10.56699/MT.2025.2.7

A szülők és a nagyszülők kulcsfontosságú szerepet játszanak az új generációk életében, harmóniájában és kiegyensúlyozottságuk megalapozásában. A megtartó kapcsolatok előnyös érzelmi hatást fejtenek ki a gyermekek fejlődésére. A pozitív és negatív transzgenerációs hatásokat, a traumákat és sokszor a teljesíthetetlen elvárásokat, generációról generációra örökítik tovább a családok. Mit tehetünk a családunk által ránk ruházott „küldetéseinkkel”? Miként alakíthatjuk át, tehetjük előnnyé transzgenerációs terheinket? Léteznek olyan traumaokozó örökségek, melyek egy egész közösségre, nemzetre képesek hatni? Írásomban körbejárom a transzgenerációs terhek traumatikus örökségként való megjelenését. Szeretném feltárni, hogyan öröklődnek generációról generációra a családi terhek, traumák és a beteljesületlen elvárások, illetve láttatni, hogy a transzgenerációs küldetések miként formálják a családi dinamikákat. A tanulmány Böszörményi-Nagy Iván munkásságát és koncepcióját veszi alapul, vizsgálva a méltányosság, a lojalitás, a destruktív jogosultság, a kapcsolati etika, a családi megbízatás és az örökség fogalmait is. Válaszokat próbál találni, hogyan válhat a családi küldetés teherből konstruktív hagyatékká, amely nemcsak csökkenti a következő generációkra nehezedő terheket, hanem elő is segíti a családi kapcsolatok és az egyéni fejlődés pozitív irányú változását. Szeretnék hozzájárulni a családi dinamikák és a transzgenerációs problémák jobb megértéséhez, valamint gyakorlati megoldásokat nyújtani a nehéz családi örökség pozitív átformálásához.

Böszörményi-Nagy Iván életrajzának áttekintése után ismertetem a kapcsolati tőke és a kapcsolati etika fogalmát, valamint a családi tőke, a lojalitás és a destruktív jogosultság Böszörményi-Nagy által meghatározott jelentéstartalmát. Mint minden elmélettel, a kontextuális családterápiával kapcsolatban is megfogalmazódtak kritikák, amelyek közül néhányat szintén megemlítek. Az összefoglalás után röviden szólok a transzgenerációs minták tudatosításának hasznosságáról.

Böszörményi-Nagy Iván rövid életrajza és munkássága

Böszörményi-Nagy Iván liberális gondolkodású római katolikus családban született 1920-ban, vallásosnak azonban soha nem tartotta magát. Családja mind apai, mind anyai ágon magasan képzett felmenőkkel büszkélkedhetett (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Böszörményi-Nagy 1944 után már pszichiáterrezidensként dolgozott Magyarországon. Később Chicagóban Virginia Satir mentorává is vált, mielőtt az a Palo Altó-i Mental Research Institute csapatához csatlakozott volna (Hanna, 2021). Külföldre költözése után ismerkedett meg jobban Georg Friedrich Hegel és Martin Buber gondolataival, amelyek hatással voltak rá. Hegel szerint, aki filozófusként kísérletet tett az ellentétes jelenségek összeegyeztetésére, ha egy tézis szembekerül egy antitézissel, végül szintézist hoz létre, tehát a két álláspont metszetét. Hegel a hierarchikus kapcsolatokat is vizsgálta, kifejezetten a gazdák és a szolgák viszonyát. Kutatta, miként lehetne feloldani a személyes kapcsolódásokat gátló hatalmi viszonyokat. Úgy vélte, hogy az önmagunkra irányuló tudatosság úgy képes szárba szökkenni, ha képesek vagyunk egy másik ember szempontjából látni magunkat. Hegel gondolatai megjelennek Böszörményi-Nagy családtagokkal folytatott munkájában. Ő az ellentétes nézőpontokat meghallgatva olyan beszélgetéseket facilitált, melyekben a két vagy több vélemény összeegyeztethetővé vált (Hanna, 2021). Martin Buber gondolkodásának egyik legfontosabb eleme az alapvető emberség felismerése az egyénekben. A két filozófus idézett gondolatai Böszörményi-Nagynál a többirányú részrehajlás gyakorlatában érhetők tetten. Ő a felmerülő nehézségeket a család minden tagjával átbeszélte az ülések során. Próbálta megérteni a különböző nézőpontokat, és érvényt szerezni nekik. Így tudta létrehozni azt a közeget, amely szükséges volt a szembehelyezkedő nézetek feloldásához. Az így kialakult új szintézisben megszűnni látszott egymás hibáztatása. A szülők és a gyermekek kihívásai, nehézségei is megértésre találtak. A szülők így saját szüleiket is képesek voltak felmenteni magukban, mert rendszerszintű empátia alakult ki a terápia résztvevőjében (Hanna, 2021). Böszörményi-Nagy úgy fogadta el a konzultációban részt vevők problémáit, ahogy elé tárták, illetve tartózkodott a megdöbbenéstől vagy az érezhető sajnálkozástól, amely negatívan befolyásolja a terápiás légkört (Zimbardo, 2018).

Kapcsolati tőke és kapcsolati etika

Gyermekkorunk legelső kapcsolatai a szüleinkhez fűződnek. Ezek minősége már a fogantatástól fontos mindannyiunk számára. Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink és valamennyi ősünk számára is ezek voltak a legmeghatározóbbak. Sok-sok nemzedék kincsei és terhei kapnak helyet a lelkünkben, adódnak át generációról generációra. Böszörményi-Nagy családi kódexnek nevezte azokat az érdemeket, előnyöket, felelősségeket és kötelezettségeket, amelyeket a családi történeteink által tanulunk meg (Schützenberger, 2016). Családterápiás eszköztárának lényeges eleme a kapcsolati etika, amelyet semmiképpen sem erkölcsi útmutatóként vagy morális előírások összességeként kell elképzelnünk. Böszörményi-Nagy inkább a lét rendjének buberi fogalmát fejtette ki, amely szerint mindannyiunkban megszólítható az igazságosság igénye. Méltányosságról és megbízhatóságról értekezik, köztünk és mások között lévő kapcsolatról, kontextusról. Arról a kapcsolati szövetről, melynek valamennyien a tagjai vagyunk, benne élünk, adunk és fogadunk el, figyelve „belső mérlegünkre”, jó esetben távolságot tartva az egy oldalú adástól, amely könnyen kihasználhatóvá vagy bűntudatkeltővé válik (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Böszörményi-Nagy „láthatatlan főkönyve” szerint a család tagjai akár hivatásuk, munkájuk megválasztásával is megpróbálhatják törleszteni az előző nemzedékek adósságát. Fontos a családok tagjai, a párok számára segítséget kapni ahhoz, hogy kapcsolataik működését a többi résztvevő szemszögéből is átláthassák. Így kiépülhet a bizalom és a megértettség érzete a másik irányában. A szülők, nagyszülők például megérthetik, hogy a család legfiatalabb tagjának negatív jogosultsága lehet, mert amire természetes joga lett volna, ahhoz nem jutott hozzá, a hiány pedig negatív viselkedést szült. Fordított esetben megértheti a gyermek, hogy az ő felmenői sem kapták meg a megérdemelt figyelmet és törődést, ezért ők is képtelenné váltak arra, hogy adjanak ebből. A felismerések, a nehézségek kimondása, elismerése pozitív változást hozhatnak a családok dinamikájában. Fontos hozzátenni, hogy ez a folyamat nem azonos a hibáztatással vagy a felelősség hárításával. Egy családtag önreflexióra való képessége és rossz döntéseinek megváltoztatása sokszor kéz a kézben jár saját működésének megértésével.

Minden nemzedéknek lehetősége van más utat választania, mint az előzőnek. Képviselője hiába is okolná a megelőző generációt, hogy saját tetteinek felelőssége alól kibújhasson. Az emberi kapcsolatok azon terhét, amely nemzedékeken ível át, Böszörményi-Nagy „forgószámlának” nevezte el. Ez arra utal, hogy azok az emberek, akik nélkülöztek családi kapcsolataikban, vagy akikkel igazságtalanul bántak szeretteik, etikai szempontból jogosulttá válnak a nélkülözésük tárgyára, sérelmeik elismerésére (Michielsen et al., 2010). A segítségek elégtelensége miatt viszont e destruktív jogosultság könnyen destruktív cselekvéssé válhat. Miközben a nehéz örökség a jövő nemzedékét tönkre is teheti, hatalmas lehetőséget is rejt, hiszen esélyt és erőt adhat egy jobb út megválasztására (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Ezt nevezzük konstruktív jogosultságnak. Mindenki képes lehet felülemelkedni a sérelmein, miután felismerte őket. Viselkedésünk tehát soha nem megmásíthatatlanul determinált. Van lehetőségünk másképp dönteni. A szabadság és a felelősség dimenziója az emberi létezésben lehetőség számunkra (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Amit az igazságosság diktálna nekünk, azt képesek vagyunk felülírni emberséggel, nagylelkűséggel, egyrészt saját magunk lelki egészsége, másrészt az elkövetkező generációk érdekében. Megelőző jellege is van tehát a „küldetés” (legacy) „hagyatékká” (delegacy) alakításának, ami megkönnyíti gyermekeink, unokáink életlehetőségeit is. Az idősebb generációk sokszor érzik úgy, hogy egyik életfeladatuk útmutatásokkal és intelmekkel ellátni utódjaikat. Gyermekként lojalitásunk következtében mindannyian szeretnénk beteljesíteni a szülői küldetéseket (Angster et al., 2019). Böszörményi-Nagy „küldetésnek” nevezi azt a folyamatot, melynek során szüleink tudatosan vagy tudattalanul áthelyezik ránk önös érdeküket, amely könnyen elhatalmasodik az életünkön, döntéseinken. „Hagyatéknak” pedig azt az etikai elköteleződést nevezi, amelyet az előző nemzedék hagyott ránk, s a magunk és utódaink érdekében kamatoztathatjuk. A kapcsolati modellről gondolkodva elmondhatjuk, hogy minden ember egy csomópont a kapcsolatok hálóján. Mindenki egyedi és megismételhetetlen. A múlt, a jelen és a jövő idősíkján vertikálisan bennünk élnek a családtagjaink, horizontálisan pedig a kollégáink, ismerőseink és barátaink. Minél inkább magukra találnak az emberek ebben a kapcsolati hálóban, annál több esély mutatkozik a minőségi dialógusokra.

Családi főkönyv

Böszörményi-Nagy kidolgozott egy sajátos „főkönyvi rendszert”, mely lehetővé teszi a családterápiában, hogy a családok hangot adjanak az igazságossággal kapcsolatos személyes megéléseiknek. A családi főkönyv képes megjeleníteni azt a személyes igazságérzetet, melyet mindannyian magunkban hordozunk. A családi főkönyvek sokszor tele vannak olyan szubjektív, belső hiedelmekkel, amelyeket mind a szülők, mind a gyermekek követnek, sokszor tudtukon kívül. A terápiás vagy önismereti munkában képesek lehetünk feltárni a család szereplőinek hozzájárulásairól keletkezett észleléseket. Ennek nyomán más észlelések és élmények jelennek meg az igazságossággal kapcsolatban, a családtagok tudatosabban figyelnek az adás és az elfogadás egyensúlyára. A terápia vagy az önismereti út során az igazságtalanság érzései feloldhatóvá válnak, ha hangot adunk nekik, és a középpontba állítjuk őket (Hanna, 2021). A modell nem csak egy generációra vonatkoztatható. A méltányosággal és az igazságossággal kapcsolatos nehézségek több generáción is átnyúlhatnak, sőt még a társadalomra is hatással lehetnek. Böszörményi-Nagy elméletalkotása során az elszegényedett és magukra hagyott nukleáris családok társadalomban elfoglalt helyét is vizsgálta (Boszormenyi-Nagy–Ulrich, 1981). Úgy gondolta, bármilyen szinten és társadalmi szférában történjen is meg az igazságtalanság, minden esetben a méltányos meghallgatással oldható fel. Csak így érhető el a helyreállítás, a megbékélés, így valósulhat meg az igazságosság. Azt is érdemes megjegyezni, hogy nem csak egyéni főkönyv létezik. Minden család több generáción átívelő saját számvetést tudhat magáénak. Ha továbbgondoljuk ezt az elméletet, egészen a nemzetig juthatunk el. Ha egy nép tartósan úgy érzi, hogy a világ igazságtalanul bánt vele, az mindenképpen hat a világlátására. Könnyen érezheti úgy, hogy joga van az igazságtételre és a kárpótlásra is (Mogyorósy-Révész–Vaskor, 2023).

Lojalitás

A lojalitást sokféleképpen meghatározhatjuk. Definiálható morális, politikai, filozófiai és pszichológiai fogalmakkal, de vizsgálhatjuk akár az egyén szemszögéből is, mint képességet vagy motivációt. Értelmezhetjük a rendszerszemlélet szerint, mint a kapcsolataink eredményét vagy a kapcsolatainkra kifejtett hatásként. Meghatározható úgy is, mint az egyén pozitív, megbízható viselkedése azok iránt, akikkel szemben lojális. De értelmezhetjük „ragasztóanyagként” is, mely összetartja a csoportok és az egyének kapcsolatait, feltételezve egy mindenki számára elfogadott elvárást, melyhez a csoport összes tagja igazodni tud (Boszormenyi-Nagy–Spark, 2018). A szülők és a gyermekek között létrejövő egzisztenciális kapcsolat szétválaszthatatlan. A gyermek életet kap szüleitől, ami kölcsönös kötelességet és jogot hoz létre közöttük. Érdemek és adósságok kikerülhetetlen köteléke ez, mely körbefonja kapcsolatukat. A köztük lévő kapcsolódás akkor is így működik, ha ezt valamelyik fél nem akarja, vagy eltartja magától. Megtagadni lehet, de eltépni nem. A lojalitást ebben a kontextusban nem érzésként definiálhatjuk, hanem a létezés velejárójaként. A gyermeknek joga van a szeretetre, a nevelésre és a gondoskodásra. A szülők felelősséggel tartoznak gyermekük iránt, és fáradozásuk, szeretetük következtében még több lojalitást érdemelnek ki tőle. Az egzisztenciális lojalitás így szerzett lojalitással egészül ki. Ha a gyermek bántalmazás, elhanyagolás áldozata lesz, vagy a szülők el is hagyják, negatív érzései alakulnak ki a szülei iránt, mégis lojális marad, mert az életet tőlük kapta (Michielsen et al., 2010).

Mi a különbség a lojalitás és a kötődés között? A biztonságos kötődés alapot teremt az emberek számára, ahonnan elindulhatnak, és biztos háttérrel fedezhetik fel a világot, adaptív válaszokat adhatnak a környezetükre (Johnson, 2016). A lojalitás összefügg a kötődéssel, de ezek nem egyszerűen rokon értelmű szavak. Pszichológiai aspektusa szerint egyfajta belső késztetésről van szó, melynek megfelelően bizonyos kapcsolatokat előnyben részesítünk másokkal szemben. Mindig választás előzi meg, melyik kötelék fontosabb számunkra. A kötődés ezzel szemben annál erősebb, minél intenzívebb a kapcsolódás két ember között. A lojalitás akkor is létrejön szüleink, őseink iránt, ha nem is ismerjük őket, vagy ha nem kötődünk hozzájuk (Ducommun-Nagy, 2014). Lojalitásunk az eredeti családunk iránt a legtöbb esetben láthatatlanul van jelen, és életünk végéig hordozzuk. Az általunk alapított család iránti lojalitásunk a döntéseink által jön létre (Böszörményi-Nagy–Spark, 2018). A láthatatlan lojalitás kialakulásához olykor a nyílt lojalitás ellehetetlenülése vezet, ekkor valami oknál fogva meg kell tagadnunk a lojalitást (Michielsen et al., 2010). Az eredeti családunkban elfoglalt pozíciót nem tudjuk igazán megosztani másokkal. Személyiségünk és egyediségünk forrása ez, érzelmi képességeink és terheink alapvető eleme (Friedman, 2008). Az ebből következő lojalitás választott későbbi családunkban is sok konfliktust okozhat. A lojalitás kiegyensúlyozott, harmonikus működése lehetővé teszi, hogy a családok intim közösséggé váljanak, amire más rendszerek nem adnak lehetőséget. A családok eleve személy- és viszonyorientált rendszerek (Simon, 2015). Az életciklus-változások azonban magukkal hozzák azokat a normatív kríziseket, amelyek állandó változást és egyensúlytalan állapotot generálnak (Goldenberg–Goldenberg, 2008). Ezeket a nehézségeket egy harmonikus családi rendszer képes átvészelni, és újra egyensúlyi állapotba állni. A paranormatív krízisek azonban a jól működő családokat is kikezdhetik, patológiás módon deformálhatják működésüket. A traumáktól és a súlyos, váratlan konfliktusoktól a családok szövete sokszor megsérül, a nagy teherbírású famíliákban azonban még jobban megerősödnek a kapcsolatok.

Destruktív jogosultság

Amikor a gyermek egzisztenciális szükségletei nem elégülnek ki, a jogai sérülnek, nem kapja meg a biztonságot a családjától, nem tanul meg adni, nem ismerik el, akkor destruktív jogosultság jön létre. A folyamat károsan hat az egyén jelenlegi és jövőbeni kapcsolataira. Az így felnövekvő gyermek később gyakran próbálkozik azzal, hogy az elszenvedett hiány miatt egy harmadik, ártatlan fél bevonásával kárpótolja magát. Sokszor a házastársán vagy a gyermekén hajtja be a hátralékot. A társadalommal szemben megnyilvánuló agresszív viselkedés mögött is általában ez a mechanizmus érhető tetten. Megfelelő segítség és önismeret nélkül sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érintett romboló módon próbálja másokon érvényesíteni jogosultságát. A destruktív jogosultság ellehetetleníti, hogy a személy képes legyen kívülről látni magát, és felismerni a jogtalanságot, amelyet most ő követ el úgy, ahogy korábban vele tették (Michielsen et al., 2010). Fontos azt is figyelembe venni, hogy a feltárás során a destruktívan jogosult személy legtöbbször dühöt és haragot vált ki a hozzá közel álló családtagokból (Böszörményi-Nagy–Krasner, 2001). A legjobban úgy lehet könnyíteni ezen a nehézségen, ha több nemzedék életét is figyelembe vesszük. Így elosztható a teher és a hiányok generálta adósság fájdalma, hiszen jobban meg tudjuk érteni, hogy adott esetben már a dédszülők továbbadták terheiket a nagyszülőknek, akik továbbadták ezeket a saját gyermekeiknek. Fontos eszköz lehet akár az önismereti folyamatban, akár a terápiás térben a genogram, amely nem azonos az egyszerű családfakutatással. A genogram ugyanis a származási tények mellett képes feltárni az érdemek és a felelősségvállalás elemeit is (Tóth, 2017). Különbséget kell azonban tenni a transzgenerációs örökségek és az önös szülői delegációk, intergenerációs hatások között. A szülők delegációja sokszor önző, tudatos vagy tudattalan problémamegoldás, amellyel parentifikálják saját gyermeküket. A parentifikáció (szülősítés) abban az esetben destruktív, ha a gyermek erőforrásait és bizalmi tartalékát kezdi használni. Leginkább akkor jön létre, amikor a szülők manipulálni kezdik utódaik lojalitását a saját érdekük kiszolgálása céljából (Böszörményi-Nagy–Krasner, 2001). A parentifikáció fogalmát több szerző is érinti a családterápiás szakirodalomban. Walter Oppenoorth (2008) főként a negatív következményeivel foglalkozik, míg Salvador Minuchin és Böszörményi-Nagy Iván a konstruktív és destruktív oldalát egyaránt megvilágítja. Böszörményi-Nagy a szülők és a gyermekek közötti adás és elfogadás mérlegének egyensúlyából vezeti le a fogalmat. Abból indul ki, hogy a gyermek, egzisztenciális lojalitásából fakadóan, gondját szeretné viselni szüleinek. A szülők és a gyermek közötti viszony aszimmetrikus, a kapcsolat felelősségét a szülők viselik. Ezt az aszimmetriát hagyják figyelmen kívül a parentifikáció során. Elvárják a gyermektől, hogy szülői szerepet töltsön be, olyan feladatokat és terheket hordozva, amelyek nem felelnek meg az életkorának és a családban elfoglalt státuszának. Életkori kihívásai így érdektelenné és teljesíthetetlenné válhatnak. Amennyiben a gyermek erején felül ad és teljesít a szüleinek, vagy nem ismerik el ezt az erőfeszítését, az destruktív parentifikációhoz is vezethet (Michielsen et al., 2010). A destruktív jogosultság megértése és felfedése nem azért fontos, hogy bűnösnek kiálthassuk ki a család felnőtt tagjait. A probléma tudatosítása abban segít, hogy az érintett felek „meggyógyulhassanak”. Az ok és az okozat helyett a cél elérésére kell áthelyezni a fókuszt, hogy a destruktív jogosultság konstruktívvá formálódjon. Konstruktív jogosultságnak nevezzük azt, amikor az egyén annak ellenére is gondoskodik a másikról, hogy róla nem gondoskodott senki. Nem vár érte köszönetet, mégis érdemnek érzi a tevékenységét (Michielsen et al., 2010).

A családterápia modelljeinek táblázatos összehasonlítása

1. táblázat: A családterápia különböző modelljeinek összehasonlítása 1.

2. táblázat: A családterápia különböző modelljeinek összehasonlítása 2.

A kontextuális családterápia kritikái

A kontextuális terápia számos értékes fogalmat és módszert adott a családterápiának, azonban indokolt lehet a kritikája is, különösen mai szemmel tekintve rá, s figyelembe véve a családterápiás gyakorlat sokszínűségét. A kontextuális irányzat központi fogalmainak, a kapcsolati etikának, a lojalitásnak, a jogosultságnak és az igazságosságnak erős etikai dimenziójuk van (Hanna, 2021). Azonban az etikai keretezés túlzottan moralizálóvá és intellektualizálóvá válhat a terápiában részt vevők számára. Böszörményi-Nagy implicit feltevése, hogy a kliensek képesek morális reflexióra és komplex családi dinamikák átlátására, nem minden esetben állja meg a helyét: súlyos pszichiátriai zavarokkal, kognitív sérüléssel élő és komplex traumát átélt személyekkel való munka során nem feltétlenül bizonyul adekvátnak. A lojalitás és a destruktív jogosultság fogalmait a feminista kritika több szempontból is problematikusnak tartja, különösen az áldozathibáztatás szempontjából. Hozzá kell tenni, hogy a feminista kritika a rendszerszemlélet funkcionális és diszfunkcionális szempontjait is ugyanezen az alapon utasítja el. Képviselőinek véleménye szerint ahogy Böszörményi-Nagynál a destruktív jogosultságot, úgy a rendszerszemlélet esetében a funkcionalitást az áldozatok hibáztatására, a bántalmazók felmentésére lehet használni (Murray, 2006).

Miben segíthet a kontextuális szemlélet?

A transzgenerációs irányzatok előretörésével a hazai pszichológiai szakma és a pszichológiával foglalkozó közönség számára is egyre inkább kirajzolódik, hogy a felnövekvő nemzedékek legnagyobb gátjai a feldolgozatlan családi és közösségi traumák. Mind a segítő szakma, mind az egyének felelősek azért, hogy az élettörténeteket feldolgozzák. A kontextuális családterápia abban segíthet, hogy az érintettek tudatosítsák a transzgenerációs sérüléseket, megértsék eredetüket, és végül feldolgozzák őket.

A transzgenerációs minták és sérülések tudatosítása

Mintázatok tudatosítása

A terápia és az önismereti munka első lépése, hogy a családtagok felismerjék a generációkon átívelő mintákat, érzelmi terheket és traumákat. Gyakran előfordul, hogy a transzgenerációs sérülések, például veszteségek, elhanyagolás, hűtlenség vagy más traumák tudattalanul öröklődnek tovább, és befolyásolják az egyén életét, párkapcsolatait, szülői szerepeit.

Elismerés adása

Fedezzük fel az értékeket, és tárjuk őket a másik elé. „Az elismerés vagy méltánylás tényszerű igazság […]. A partnerek közötti elismerés módot ad a közöttük lévő szabályrendszer vagy egyensúly igazságosságának helyreállítására. A terápiás elismerés inkább didaktikus jellegű” (Böszörményi-Nagy–Krasner, 2001: 395).

Többirányú elköteleződés

A jelen lévő és a jelen nem lévő családtagok nézőpontját is figyelembe kell venni. Természetes, hogy mindenki a saját szemszögéből figyeli a világot. Az igazságot így a saját érdekéhez igazítja. Mindenkinek mindig meglesz a maga igazsága. A kontextuális szemléletben dolgozó segítőnek az összes érintett pártját kell fognia, figyelembe véve valamennyi érdeket, mégis megfelelő távolságot tartva, így kerülve el az azonosulás veszélyét (Meulink-Korf–Rhijn, 2009).

Etikai dimenzió

A kontextuális terápia egyik fontos pillére az etikai dimenzió, mely a kapcsolatban szükséges igazságosságra és méltányosságra helyezi a hangsúlyt. Az etikát Böszörményi-Nagy nem a jó vagy a rossz egyetemes viszonyában értelmezte. Azt tartotta fontosnak, hogy a családi kapcsolatban élők határozzák meg, mi az, ami igazságos, és mi az, ami igazságtalan a viszonyaikban. A hangsúly az igazságosságra, az adok-kapok egyensúlyára és a kölcsönös felelősségvállalásra helyeződik. A terápia során lehetőség nyílik a sérülések átkeretezésére, amely az igazságosság és a kiegyenlítés felé vezeti a családot (Michielsen et al., 2010).

A transzgenerációs terhek feloldása

Böszörményi-Nagy elmélete szerint a transzgenerációs sérülések sokszor terhelik túl a következő generációkat. A családtagok kötelességet éreznek egy másik generáció iránt, még akkor is, ha ez a saját jóllétük rovására megy. Egy gyermek önkéntelenül is szenvedhet szülei vagy nagyszülei traumáitól, ha úgy érzi, lojalitással tartozik az ő fájdalmukért. A terápia lehetőséget ad arra, hogy a láthatatlan lojalitások felszínre kerüljenek, és az egyén – megértve motivációját – csökkentse transzgenerációs terheit. Fontos rálépni arra az útra, mellyel családunk és a társadalom jóllétét oly módon szolgáljuk, hogy az ránk nézve se legyen romboló hatással (Ducommun-Nagy, 2014).

A transzgenerációs örökség integrálása

Az érzelmi gyógyulás egyik fontos lépése, hogy az egyén anélkül legyen képes integrálni a múlt generációk történeteit és tapasztalatait, hogy negatív hatással lennének jelenlegi életére. A kontextuális terápia abban segít, hogy az egyén saját erőforrásként tudjon tekinteni családja múltjára, nem pedig olyan tehertételként, amely megakadályozza élete kiteljesedését. Ez az integráció elősegíti az önállóságot és az érzelmi stabilitást.

Új kapcsolati egyensúly létrehozása

A terápia hosszú távú célja az, hogy a családi kapcsolatokban új, egészséges egyensúlyt teremtsen. A transzgenerációs terhek és érzelmi adósságok feldolgozásával a családtagok között erősebb és harmonikusabb kötelék alakulhat ki, s így a jövő generációi mentesülhetnek a korábbi traumák hatásaitól. Az új kapcsolati egyensúly lehetővé teszi a családtagok számára, hogy szabadabban és egészségesebben viszonyuljanak egymáshoz.

A kontextuális terápia jövője

A kontextuális irányzatot világszerte ismerik és alkalmazzák, azonban más családterápiás megközelítésekhez képest kevesebb figyelmet kapott. Ennek egyik oka valószínűleg a bonyolultsága és szakirodalmának összerendezetlensége. Ugyanakkor úgy vélem, Böszörményi-Nagy Iván terápiás elgondolásaiban van még kiaknázatlan lehetőség. Az integratív megközelítés szerint az elméletalkotó dimenziókra épülő modellje lehetővé teszi a jövőbeli hozzájárulások, például a genetika, az idegtudományok, a pszichológia és a társadalomtudományok eredményeinek integrálását, anélkül, hogy elveszítené belső koherenciáját. Ezen túl a kontextuális terápia egyedülálló erőforrásokat kínál fel az elszenvedett kapcsolati és helyzeti igazságtalanságok következményeinek kezelésére (Ducommun-Nagy, 2024).

Összefoglalás

Minél tudatosabban látjuk saját működésünket, s figyeljük meg, miként függ össze származási családunk működésével, annál több esélyünk van arra, hogy a rendszert átlátva a saját javunkra tudjuk fordítani a hátrányokat (Sinkó, 2023). Írásomban Böszörményi-Nagy életrajza után a kapcsolati etika, a családi főkönyv, a lojalitás, a destruktív és konstruktív jogosultság fogalmait jártam körbe. A kapcsolatok mélyebb rétegeit vizsgálva láthattuk, hogy a negatívan ható erők működésének megismerése által kulcsot kaphatunk pozitívba fordításukhoz. A jövő nemzedékei és a magunk érdekében is a legjobb, amit tehetünk, hogy számolunk azzal, milyen jövőt hagyunk örökül utódainknak. A jó hír az, hogy az első lépés rajtunk múlik, és az önismeretünkön végzett munkával tehetjük meg.