Absztrakt

A serdülőkori szerhasználat kialakulásában komplex, egymásra épülő pszichés, szociális és környezeti tényezők játszanak szerepet; kiemelt rizikófaktort jelentenek az ártalmas gyermekkori élmények (ACE), amelyek kapcsolatot mutatnak a későbbi szerhasználati problémákkal. Kutatásunk célja a szülők alkoholfogyasztással kapcsolatos attitűdjének, valamint a megelőzésre vonatkozó nézeteiknek a feltárása, továbbá a PARTY-program (Prevent Alcohol and Risk-related Trauma in Youth) relevanciájának vizsgálata hazai kontextusban. Jelen tanulmány a szülői nézőpontokon keresztül közelíti meg a (12–14 éves) fiatalok kortárshatásait és az iskolai prevenciós gyakorlatokat. A tíz szülővel készített félig strukturált interjúk kvalitatív elemzésének következtetéseként megerősítést nyert, hogy a PARTY-program hazánkban hozzájárulhat a fiatalok tudatos döntéshozatalának erősítéséhez, a kockázatvállaló magatartás csökkentéséhez és a hosszú távú társadalmi érzékenyítéshez.

Kulcsszavak: serdülőkori alkoholfogyasztás, prevenció, családi és kortárs-hatás, élményalapú tanulás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.9

A serdülőkori alkoholfogyasztás a modern társadalmak egyik legösszetettebb közegészségügyi problémája, amelynek hátterében biológiai, pszichológiai és szociokulturális rizikótényezők egyaránt állhatnak, így ezen háttértényezők vizsgálata kiemelt fontosságú a fiatalokat illetően. Az ESPAD (European School Survey Project on Alcohol and Other Drugs, 2024) legfrissebb adatai szerint a 15–16 éves európai fiatalok körében az alkoholfogyasztás aránya ugyan csökkenő tendenciát mutat az elmúlt évtizedben, a serdülőknek több mint a fele legalább egyszer már fogyasztott alkoholt, és minden ötödik diák számolt be epizodikus, nagy mennyiségű italfogyasztásról. A magyarországi alkoholfogyasztásra vonatkozó adatok az európai átlaghoz közelítenek, ami arra utal, hogy az alkoholfogyasztási szokások a fiatalok identitásformálódásának és társas integrációjának továbbra is jelentős elemei. A kockázatos alkoholfogyasztás azonban nem csupán viselkedéses kérdés, hanem szorosan összefügg a korai életeseményekből eredő pszichoszociális sérülékenységgel (Kaló, 2025).

Az Adverse Childhood Experiences (ACE) Study 1995-ben indult kutatásának eredményei paradigmaváltást hoztak az orvostudományban (Felitti et al., 1998). Az ACE Study rámutatott, hogy a gyermekkori ártalmak több egymással összeadódó és egymás hatását erősítő káros tényezőből állhatnak, nem pedig egyetlen traumából fakadnak (Hughes et al., 2017). A gyermekkorban átélt bántalmazás, elhanyagolás vagy családi diszfunkció kumulatív módon növeli a felnőttkori testi és lelki problémák, köztük a szerhasználat, a depresszió, a kardiovaszkuláris betegségek és a korai halálozás kockázatát (Felitti el al., 1998). Az ACE-modell alapvetése, hogy a gyermekkori traumák nemcsak pszichésen, hanem neurobiológiai szinten is befolyásolják a stresszszabályozás, az impulzuskontroll és a kötődési minták alakulását – mindezek pedig közvetlenül hozzájárulhatnak a problémás viselkedések, így a korai alkoholfogyasztás megjelenéséhez (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020).

A kutatások azt is igazolták, hogy a gyermekkori ártalmas élmények jelentősen növelik annak esélyét, hogy felnőttkorban valaki szerhasználati vagy mentális problémákkal küzdjön (Hughes et al., 2017; Kovács-Tóth–Kuritárné, 2023). Így hangsúlyoznunk kell, hogy a megelőzésnek és a korai intervencióknak rendszerszinten kell megjelenniük, különösen az oktatás és az egészségfejlesztés területén. Az ACE-modell így a prevenciós stratégiák új dimenzióját jelenti: a traumainformált megközelítést, amely nem csupán a viselkedést, hanem eredendő okait is kezeli (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020; Kaló, 2025).

Magyarországon a gyermekkori ártalmas élmények és a felnőttkori egészségi állapot közötti kapcsolat mind az epidemiológiai, mind a mentálhigiénés kutatásokban visszatérő mintázat (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020). A traumatikus gyermekkor gyakran jár alacsonyabb iskolai teljesítménnyel, gyengébb társas támogatással és nagyobb valószínűséggel a szerhasználati szokások kialakulásával már serdülőkorban (Kaló, 2025). A magyar kontextusban ezért a traumainformált szemléletnek nem csupán pszichológiai, hanem társadalompolitikai jelentősége is van: a szociális, oktatási és egészségügyi rendszerek integrált válaszát teszi szükségessé.

A prevenciós gyakorlatban az utóbbi években előtérbe került az élményalapú tanulás és a traumaérzékeny nevelés koncepciója, amely a kognitív ismeretátadás helyett a személyes bevonódást és az érzelmi tapasztalatokat helyezi a középpontba. Ennek egyik nemzetközileg is elismert modellje a Prevent Alcohol and Risk-Related Trauma in Youth (P.A.R.T.Y.) program (Francis et al., 2022), mely a kórházi és sürgősségi osztályokon szerzett élettapasztalatok közvetítésével segíti a fiatalokat a kockázatérzékelés és az empátia fejlesztésében. A kutatásunk szerint az ilyen típusú, interaktív, élmény-szerű prevenció hosszú távon hatékonyabb a pusztán információátadáson alapuló kampányoknál, mivel a tanulási folyamat emocionális bevonódással párosul, és mélyebb attitűdváltozást eredményez.

Összességében a nemzetközi és hazai kutatások egyaránt azt jelzik, hogy a serdülő-kori alkoholfogyasztás megértéséhez és megelőzéséhez elengedhetetlen az élettörténeti és pszichoszociális tényezők integrált vizsgálata. Az ACE-koncepcióra épülő, traumainformált, élményalapú prevenciós programok új irányt képviselhetnek az egészségnevelésben: a cél ezekben nem csupán a rizikóviselkedés csökkentése, hanem a reziliencia, az önreflexió és az egészségtudatos döntéshozatal erősítése (Kovács-Tóth–Kuritárné, 2023). E szemléletmód beépítése a hazai prevenciós gyakorlatba kulcsfontosságú lépést jelenthet a serdülők mentális jóllétének és hosszú távú egészségi kimeneteleinek javításában.

A PARTY-program

A PARTY-program nemzetközi prevenciós kezdeményezés. Célja, hogy a fiatalokat segítse a felelősebb döntéshozatalban, különösen az alkoholfogyasztással és a kockázat-vállaló magatartással kapcsolatban. A program Kanadából indult el, de azóta számos országban, köztük Ausztráliában, Németországban és részben már Magyarországon is adaptálták.

A program különlegessége, hogy nem hagyományos iskolai előadásként működik, hanem élményalapú tanulást kínál. Azért számít innovációnak a hagyományos megelőzési programokhoz képest, mert élményalapú, érzelmileg is megérinti a résztvevőket, és nem csupán információt közöl. Hatékonysága és különlegessége több tényezőből adódik: valós helyszíneken ad valós élményt, tehát nem tanteremben vagy frontális oktatásként zajlik, hanem például kórházban, sürgősségi osztályokon, ahol a fiatalok közvetlenül láthatják például a balesetek következményeit. A hatékonyság másik fontos tényezője az érzelmi bevonás: a fiatalok közvetlenül az érintettekkel beszélgethetnek, akik elmesélhetik, miként változott meg az életük a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt, mit okozott számukra testileg, lelkileg és szociális kapcsolataikban. Az így kiváltott érzelmi hatás sokkal hatékonyabb a megelőzést tekintve, mint egy „száraz” előadás. A részt vevő fiataloknál érzékelhető volt a kockázatvállaló magatartás csökkenése (Francis et al., 2022), így a program viselkedésváltozást idézhet elő, nem csak tudást adhat.

A program multidiszciplináris megközelítésű, mivel a megelőzésbe orvosok, ápolók, mentősök, rendőrök, érintettek és rehabilitációs szakemberek is bekapcsolódhatnak. Ebből is látható, hogy a szenvedélybetegség nemcsak az érintettekre vonatkoztatható, hanem a közösséget érintő probléma. A cél az, hogy a diákok testközelből szembesüljenek a kockázatvállalás, például az ittas vezetésnek vagy a biztonsági öv mellőzésének a súlyos következményeivel. A program egyik legmegrázóbb, mégis leghatékonyabb eleme, amikor a fiatalok találkoznak olyan „sérülésnagykövetekkel”, akik súlyos, maradandó sérüléssel (például agy- vagy gerincvelő-sérüléssel) élnek. Az ő személyes történetük, tapasztalataik és kitartásuk segít abban, hogy a résztvevők átérezzenek valamit abból, milyen maradandó hatása lehet egy-egy pillanatnyi rossz döntésnek. Kutatások szerint a program hatása hosszú távon is érződhet: a résztvevők közül sokan még hónapokkal később is tudatosabban viszonyulnak az alkoholfogyasztáshoz, biztonságosabb közlekedési szokásokat alakítanak ki, és csökken a kockázatos viselkedés előfordulása (Francis et al., 2022). Magyarországon a program még kevéssé ismert, de kutatásunk eredményei is azt mutatják, hogy hasonló élményalapú megközelítésre nagy szükség van, különösen hátrányos helyzetű térségekben, ahol a fiatalokat fokozottan érhetik negatív társas hatások, és kevés a hiteles, illetve saját élményre építő prevenciós eszköz.

A családi és társas hatások vizsgálata

Empirikus kutatásunk fókuszában egy dél-alföldi kistérségben élő, 12–14 éves gyermekeket nevelő szülők alkoholfogyasztással kapcsolatos attitűdjei és prevencióval kapcsolatos elképzelései állnak. A vizsgálat célja annak feltárása volt, hogy a kistelepülési környezetben milyen tényezők befolyásolják a szülők viszonyát az alkoholfogyasztáshoz és az arról való kommunikációhoz, hogy milyen mintát közvetítenek gyermekeik felé, valamint hogyan látják a megelőzés lehetőségeit.

A vizsgálatban tíz 35 és 42 év közötti, kistelepülésen élő szülő vett részt (nyolc édesanya és két édesapa), akik serdülő gyermeket nevelnek. Toborzásuk iskolai felkérés útján zajlott: az intézmény pedagógusai közvetítették a kutatásról szóló tájékoztatót, és az érdeklődők önkéntesen jelentkezhettek. A beválasztási kritériumok közé tartozott, hogy a szülő legalább egy 12–14 éves gyermeket neveljen, valamint a család életvitelszerűen éljen a településen.

A résztvevőkkel online platformon félig strukturált interjú készült. Az interjúkról, melyek 45–60 percesek voltak, hangfelvétel született a résztvevők írásos beleegyezésével. Az interjúkérdések fő témakörei közé tartoztak a szülők személyes tapasztalatai és attitűdjei az alkoholfogyasztással kapcsolatban, a gyermeküket érintő, általuk észlelt kortárshatás szerepe, az alkoholfogyasztásról való családi kommunikáció megjelenése és az általuk eddig látott iskolai prevenciós lehetőségek tapasztalatai.

Az interjúkat kvalitatív tartalomelemzéssel dolgoztuk fel. A tematikus elemzés módszerével a visszatérő mintázatok, attitűdök és jelentésstruktúrák azonosítására kerülhetett sor (Rácz et al., 2023). Az elemzés során induktív kódolást alkalmaztunk, azaz a témák az adatokból emelkedtek ki, nem pedig előre meghatározott hipotézisek alapján. Az adatelemzést egymástól függetlenül végeztük, majd a kódolásokat konszenzusos megbeszéléseken egyeztettük a megbízhatóság növelése érdekében.

A kutatás a tudományos etikai normák betartásával zajlott. A résztvevők önkéntesen csatlakoztak, és a vizsgálat megkezdése előtt tájékozott beleegyező nyilatkozatot írtak alá. Biztosítottuk az anonimitást és az adatbiztonságot, az interjúk során sem nevet, sem más azonosításra alkalmas adatot nem rögzítettünk. A kutatás kismintás, kvalitatív jellege miatt az eredmények nem általánosíthatók a teljes populációra, ugyanakkor a részletes narratívák és a mélyinterjúk lehetővé tették a szülői attitűdök, értékrendek és az általuk észlelt kortárshatások mélyebb megértését, amely alapot teremthet további kvantitatív vagy vegyes módszertanú vizsgálatokhoz.

A kutatások korábbi megközelítései kiemelik, hogy a feldolgozatlan traumák és pszichés sérülések gyakran összefüggenek a szerhasználattal, így az alkoholfogyasztás korai megjelenésével is (Kaló, 2025). A vizsgálatok hangsúlyozzák, hogy az élményalapú, csoportos foglalkozások hatékonyabban szólítják meg a fiatalokat, mivel ezekben lehetőségük van saját élményeik megosztására és valódi érzelmi támogatás megtapasztalására (Francis et al., 2022).

A szülői attitűdök, értékrendek és nézőpontok megjelenése

Az interjúalanyok többsége kiemelte, hogy első találkozásuk az alkohollal a családhoz köthető – gyakran ünnepekhez vagy hétköznapi eseményekhez kapcsolódóan. Két fő mintázatként meghatározhatjuk, hogy a megkérdezettek körében megjelent az engedékeny, normalizáló attitűd, tehát az egyes családokban az alkohol fogyasztása természetes és elfogadott része a mindennapoknak. Ezekben a családokban az alkohol jelenléte nem tabu, viszont hiányzott az egyértelmű határkijelölés és a kritikus beszélgetés a veszélyekről. „Majd ha erősödik a kortársak vonzereje, beszélünk róla, ha nincs baj, addig minek?” – fogalmazott az egyik szülő. Többen közülük úgy vélték, hogy az alkoholról és mértéktelen fogyasztásáról elegendő egy későbbi életkorban beszélgetniük.

A támogató, kontrollált alkoholfogyasztási minták is felbukkantak, hat interjúalanynál is megjelent a kifejezés, miszerint „a szülőnek hiteles példát kell mutatnia”. E szülői válaszokban a szociális, mértékkel és ünnepkor megjelenő alkoholfogyasztás volt a mérvadó. Ezekben az esetekben a családi környezetben hangsúlyosabbak voltak a szabályok, a következmények kommunikálása és a példamutatás szerepe. Fontos, hogy ezeknél az interjúalanyoknál tudatosabb volt az alkoholfogyasztáshoz való viszony, továbbá úgy vélték, attitűdformáló hatással vannak gyermekükre, „hiszen a minta én vagyok előtte” – vélték többen.

A kortársak szerepére irányuló kérdéscsoportnál valamennyi résztvevő megerősítette, hogy az első alkoholfogyasztás szempontjából meghatározó életszakasz a serdülőkor, amikor a kortársi kapcsolatrendszernek döntő befolyása van. „Kipróbálni a barátaimmal próbáltam, szerintem egy buli alkalmával gyermekeink is így tesznek, de erről mi legfeljebb utólag értesülünk” – foglalta össze az egyik édesanya. Főként serdülőkorban jellemző a nyomásgyakorlás, amikor a csoporthoz tartozás igénye felülírhatja az egyéni meggyőződést. A kortársak viselkedése és beszédmódja alapján alakul ki a normaalkotás arra vonatkozóan, hogy mi számít helyesnek az alkoholhasználat terén. E ponton különösen fontos, hogy a mértéktelen és felelőtlen alkoholfogyasztást miként közelíthetik meg a fiatalok. A szülők beszámoltak kortárstámogatásról is, pozitív példák is megjelentek, amikor a baráti kör támogatta a józanságot vagy a mértékletességet, ami segített ellenállni a nyomásnak. Az interjúk alapján világossá vált, hogy a kortárscsoport hatása különösen erőteljes abban az időszakban, amikor a családi kontroll csökken, de még nem alakult ki teljesen a saját belső értékrend.

A résztvevők vegyes tapasztalatokról számoltak be a megelőzési programokat illetően. A legtöbben emlékeztek iskolai kampányokra, de ezek gyakran túl elméletinek tűntek számukra. Az egyik édesapa így emlékezett vissza a megelőzést segítő programokra: „Nem volt érdekes, egy rendőr arról mesélt, ittas vezetésért milyen börtönbüntetés vár majd, fel sem fogtuk, csak azt, hogy az biztos nem lesz jó, vártuk, hogy vége legyen az órának…” A programok hatékonyságát a szülők sem a saját tapasztalataik alapján, sem gyermekeiket érintve nem látják erőteljesnek, maradandónak. „Valami volt pedig nekünk is, de nem emlékszem. A gyermekeméknél osztályfőnöki órán beszélgettek róla, és kisfilmet néztek, ennyit mesélt nemrég” – fogalmazott az egyik édesanya.

Az élményalapú programokat, amelyek során interaktív eszközökkel (például szimulációk, valós történetek, szerepjátékok) dolgoztak, sokkal hatásosabbnak tartották a szülők. Ezek az alkalmak jobban megérintették őket vagy a gyermekeiket, különösen ha személyes történeteken keresztül mutatták be az alkoholfogyasztás következményeit. Fontos elemként jelent meg a relevancia és a hitelesség, tehát a szülők azokat a programokat tartották hasznosnak, amelyekben nemcsak a tiltás, hanem a döntéshozatal, az önismeret és a felelősségvállalás is előtérbe került. A serdülőkorú gyermekek szülei szerint az élményalapú megközelítés képes érzelmi szinten is hatni, és ezáltal maradandóbb nyomot hagyni.

Az élményalapú, valós történeteken alapuló megelőzési programok – különösen a PARTY-program – komplex választ adnak a fent említett tényezőkre. Nem csupán információt közvetítenek, hanem érzelmi bevonódást és társas reflexiót is lehetővé tesznek, ezáltal növelve a prevenció hosszú távú hatékonyságát.

Következtetések

A PARTY-program a szülők által megjelölt élményalapú prevenciós program kategóriájába illeszkedik. A program során a fiatalok közvetlenül találkoznak súlyos közlekedési és az alkoholhoz köthető traumát átélt személyekkel, valamint egészségügyi szakemberek és rendvédelmi dolgozók segítségével ismerhetik meg az alkoholfogyasztás és a kockázatvállalás következményeit. Az ilyen típusú prevenció képes érzelmi azonosulást, belső reflexiót és viselkedésbeli változást is kiváltani, szemben a frontális ismeretátadással.

Kutatásunk résztvevőinek többsége arról számolt be, hogy a közösségi élet eseményeihez – a családi ünnepekhez, a falunapokhoz, sporteseményekhez – szorosan kapcsolódik az alkoholfogyasztás, amely így már serdülőkorban a „felnőtté válás” és a közösségi elfogadás implicit szimbólumává válik. Ezzel összhangban az ESPAD (2024) eredményei szerint is a fiatalok alkoholfogyasztása szorosan kötődik a társas kapcsolatokhoz és az észlelt normákhoz: a legtöbb serdülő az első alkoholfogyasztási élményt kortársak jelenlétében, közösségi helyzetben szerzi.

A szülők beszámolói alapján a kortárscsoport hatása kettős természetű. Egyrészt a serdülők szociális integrációjának feltétele, másrészt a leggyakoribb kockázati tényező a kísérletező alkoholfogyasztásban. Többen hangsúlyozták, hogy bár felismerik a veszélyt, eszköztáraik korlátozottak gyermekeik befolyásolására. Ez a tehetetlenségérzés összefüggésbe hozható az ACE-koncepcióban (Felitti et al., 1998; Hughes et al., 2017) leírt transzgenerációs mintázatokkal: az olyan szülők, akik maguk is diszfunkcionális családi környezetben nőttek fel, gyakran bizonytalanok a határok kijelölésében és a nevelési stratégiákban. Hazai kutatások is megerősítik, hogy a gyermekkori ártalmas élmények hosszú távon befolyásolják a felnőttkori kapcsolati mintázatokat és áttételesen a szülői kompetenciákat is (Ujhelyiné–Kuritárné, 2020).

A kutatási eredmények arra is rávilágítottak, hogy a szülők többsége nem rendelkezik konkrét prevenciós ismeretekkel, és elsősorban a tiltásra, illetve a morális érvelésre épít kommunikációja során. A nyílt, bizalmi párbeszéd ritkán jelenik meg, ugyanakkor a szülők kifejezték igényüket arra, hogy jobban bevonják őket az iskolai és közösségi prevenciós programokba. Ez az igény összhangban van a traumainformált megközelítés alapelveivel (Kaló, 2025), amelyek szerint a hatékony prevenció feltétele a családok bevonása, a múltbeli sérülékenységek felismerése és a támogató kapcsolatok megerősítése (Hughes et al., 2017).

A vizsgálat eredményei szoros párhuzamot mutatnak a PARTY-program (Francis et al., 2022) alapelveivel. E programban az élményszerű, érzelmi bevonódást kiváltó tapasztalatok – például valós baleseti helyzetek és túlélők történeteinek megismerése – segítik a fiatalokat abban, hogy a  kockázatvállalás  következményeit  személyes szinten értsék meg. Az interjúkban a szülők is azt hangsúlyozták, hogy a puszta információátadás nem elegendő: „A gyereknek át kell éreznie, mi történhet” – mondta egyikük. Ez a szemlélet lényegében az élményalapú tanulás és a traumainformált prevenció szintézisét tükrözi, amely a hagyományos, direktív nevelési megközelítéseknél mélyebb hatást érhet el.

A kutatás tapasztalatai alapján a traumainformált, élményalapú prevenció kistelepülési környezetben különösen ígéretes megközelítés lehet. A kisebb közösségek erősebb társas kohéziója lehetőséget ad arra, hogy a szülők, pedagógusok és helyi intézmények együttműködve, közösségi szinten reagáljanak a szerhasználati kockázatokra. Az ACE-modell szemléletében ez nem csupán a rizikóviselkedés csökkentését célozza, hanem a reziliencia, az érzelmi biztonság és a közösségi kötődés fejlesztését is – ezek ugyanis a legfontosabb védőfaktorok a serdülők mentális jólléte szempontjából.

Összefoglalás

Kutatásunk rámutatott, hogy a szülők attitűdjei, a kortárshatások és a traumatikus élettapasztalatok egyaránt meghatározó szerepet játszanak a serdülők alkoholfogyasztásában. Az eredmények megerősítik a nemzetközi és hazai szakirodalom következtetéseit, és alátámasztják a traumainformált, élményalapú prevenciós programok bevezetésének szükségességét a kistelepülési közösségekben. A PARTY-programhoz hasonló kezdeményezések adaptálása a hazai kontextusra – iskolai, családi és egészségügyi együttműködésben – hatékony eszköz lehet a serdülők egészségtudatos döntéshozatalának és rezilienciájának erősítésében.

Ezen tapasztalatokra reflektálva elemezték (Francis et al., 2022) a nemzetközi PARTY-programot, amely interdiszciplináris megközelítéssel mutatja be a kockázatos alkoholfogyasztás következményeit. A program hatékonyan integrálja az érzelmi bevonódás folyamatát, a valós traumák feldolgozását és a közösségi tanulást, így képes pozitív kortársnormát kialakítani és tudatos döntéshozatalra ösztönözni. Nagyon fontos, hogy a programban részt vevőkkel utólag, akár pedagógus vagy pszichológus segítségével a tapasztaltakat feldolgozzák.

Kutatásunk alapján a PARTY-program magyarországi bevezetése indokolt és releváns, akár egy pilotprogram keretén belül. A program nem csupán a serdülők kockázatérzékenységét és felelősségvállalását növeli, hanem hosszú távon hozzájárulhat az egészségügyi és társadalmi negatívumok csökkentéséhez is, kiemelt hangsúlyt fektetve a serdülőkori alkoholfogyasztással kapcsolatos érzékenyítésre.

Absztrakt

Nincsenek pontos adataink arról, hány roma nő él ma Magyarországon, milyen csoportokban és környezetben. A többségi társadalom gyakran kollektív képet alkot róluk, de ahogy nem beszélhetünk homogén cigányságról, úgy homogén női szerepekről sem. Empirikus kutatásom során életútinterjúk segítségével a FETE-programhoz tartozó Dombpusztán vizsgáltam a helyi roma szegregátumban élő nők szerepvállalásait. Tapasztalataim alapján a roma nők a társadalmi elnyomás több szintjével néznek szembe, és gyakran egyedül maradnak problémáikkal. Eredményeim szerint a Dombpusztán élő roma nők a női-anyai szerepeken túl a férfiak hiánya miatt sokszor a hagyományos férfiszerepeket is magukra vállalják. Ez szerepkonfliktust eredményez, amelyet generációkon át örökítenek, a tanult tehetetlenséghez hasonlóan, melyet az anya-lánya kapcsolatok elemzésével mélyebben is vizsgáltam. Meglepő eredményem, hogy a közösség tagjai ugyan követik hagyományaikat, de nem mindig ismerik fel azok valódi jelenlétét a mindennapokban.

Kulcsszavak: cigány nők, cigány családok, nemi szerepek, szegregátum

DOI: 10.56699/MT.2025.3.6

A roma nőkről ugyan számos kutatás készült már, állandó aktualitásukkal mégis szinte kifogyhatatlan témát biztosítanak. Ehhez hozzájárul, hogy a társadalomban többnyire valami mellett vagy valakihez viszonyítva tűnnek fel, amivel az a fő probléma, hogy átsiklunk az egyének felett, és megpróbálunk kollektív képet alkotni, amely alá minden roma nőt be kívánunk vonni. Ennek oka a könnyebb megértésre törekvés társadalmunk egy olyan részéről, amelyről túl keveset tudunk. Tanulmányom célja a szegregátumban élő roma nők életének bemutatása az egyének szintjén, közelebb hozva őket a többségi társadalomhoz.

Terepmunkámat egy Nógrád vármegyei községben végeztem, amelyre a továbbiakban Dombpuszta néven fogok hivatkozni, ezzel őrizve a kutatásban szereplők anonimitását. A település részt vesz a Felzárkózó települések programban, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi megvalósításával.

Szakirodalmi áttekintés

A cigányság

A „cigányság” olyan többjelentésű szó, amely magában foglalja a roma népcsoport tagjait, kultúráját, valamint a velük kapcsolatos külső, igencsak sokszínű szemléletet. A fogalomnak nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott meghatározása. Tanulmányomban és kutatói munkám során a roma és a cigány megnevezést szinonimaként használom – ahogyan interjúalanyaim is tették.

A cigány népesség számát csak becsülni tudjuk, ezért több vélemény is van a pontos számokat illetően: hét-nyolc millió fő (Bottlik, 2012) vagy akár tíz-tizenkét millió fő is lehet (Lukács, 2018). A romák Európa legnépesebb kisebbsége és a világ legismertebb diaszpórája. Jellegzetességük, hogy vallásilag és nyelvileg is nyitottak környezetükre, éppen ezért egyik tényező sem meghatározó az identitásukban. A fő csoportképző tényező az, hogy társadalmi és földrajzi szempontból a periférián helyezkednek el (Bottlik, 2012).

A magyarországi cigányság demográfiai adatainak nyomon követése és megértése a 19. század második fele óta foglalkoztatja mind a társadalmi, mind a tudományos közösséget (Pénzes et al., 2018). A Központi Statisztikai Hivatal 2022-ben készített országos népszámlálása alapján 209 909 személy vallotta magát romának. Ahhoz, hogy ezt az adatot értelmezni tudjuk, fontos kiemelni, hogy 1 086 223 ember nem válaszolt a nemzetiséghez tartozó kérdésekre. „A cigányok önbevallása az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében változik” (Pénzes et al., 2018: 6). Pénzes János és munkatársai (2018) a cigányság területi viszonyait felmérni kívánó két kutatás (az 1984–1987-es CIKOBI-felmérés és a Debreceni Egyetem 2010–2013-as felmérésének) összevetése alapján 876 000 főre becsülik a magyarországi romák számát, s ezzel a teljes népességen belüli arányuk 8,8 százalék. Magyarországon a cigányság a tizenhárom elismert nemzetiség közé tartozik, azon belül is a legnépesebb etnikum. Magyarországon főként romungro, oláh- és beás cigány csoportok találhatók, melyek mind különböző kulturális és nyelvi háttérrel rendelkeznek.

„Nem létezik homogén cigányság […] a különbözőség vált a cigányság egyik »közös« tulajdonságává […] a különböző csoportoknak mind megvan a maguk »csoportidentitása« – ez segítette a fennmaradásukat” (Demsa, 2015: 24).

A cigány családok

Lukács J. Ágnes Roma/cigány családok című munkájában bemutatja a hagyományos cigány családok normáit – ennek alapján ismertetem a legfőbb jellemzőiket. A roma családokban a közösségi létnek kiemelkedő szerepe van. A családok jellemzően több generációt foglalnak magukban, biztosítva egymás számára a szociális támogatást és a hagyományok átadását. Az idősek tiszteletének kiemelt fontossága jellemző a roma családokban, melyekben általában a legidősebb férfi a döntéshozó. Ezzel szemben a nők többnyire alárendelt szerepet töltenek be a férfiakhoz képest. E közösségekben az idő kezelése sajátos: a nagyfokú szabadság és a hagyományok miatt nehezebben alkalmazkodnak a társadalmi intézményekhez, és gyakran nincs hosszú távú jövőképük. A „jóravaló cigány nő” elsősorban a család gondozásáért és támogatásáért felel. Házasodásra esetükben a többségi társadalomhoz képest fiatalon kerül sor – akár kiskorúként –, és nem feltétlenül jelent törvényes polgári házasságot, ugyanis a közösségen belül a lányok „megszöktetését” házasságként értelmezik. A házasság bekövetkezésével a nő a férfi családjához kerül, és minden téren alkalmazkodnia kell az ott megszokott rutinhoz, szigorúan az anyós iránymutatásával, aki a szárnya alá veszi (Lukács, 2018).

Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs Nevelési mintázatok roma családok körében című tanulmányukban kisgyermeket nevelő roma és nem roma szülők válaszait vetették össze a családi nevelés témájában. A válaszok alapján a roma szülők nagy jelentőséget tulajdonítanak a család összetartásának és a gyermekek tiszteletre nevelésének, de a tekintélyelvűség és a szigor is jellemző nevelési elem. A gyerekekkel szemben támasztott elvárások közt megjelenik az engedelmesség, az idősebbek tisztelete és a közösségi normák követése. A tanulmány kitér a szegénység és a marginalizált helyzet hatására is: a roma gyerekek korai önállóságra szocializálódnak, ez pedig összefügg a családi munkamegosztással (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Nemi szerepek

Tanulmányom konceptualizálása érdekében elengedhetetlen kitérnem a nemi szerepek fontosságára, illetve arra, hogy mit is tekintek nemi szerepeknek. Vizsgálódásom alapjául először az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményeit veszem: a nemi szerepekről Ádám Szilvia és Rosta Andrea írt. Szerintük ezek a kultúra és a biológia termékei, amit az is bizonyít, hogy a különböző kultúrák különböző módon határozzák meg őket. Ezeket a szerepeket hosszas szocializációs folyamatban sajátítjuk el. Míg a történelem során rögzült női szerepek főként a családdal kapcsolatosak, addig a férfiak szerepei kiterjednek a foglalkozási és közéleti területekre, valamint a családfenntartásra. Emellett több olyan családi szerepet is betöltenek, amely az otthoni környezetben válik teljessé (például férj, apa). A nemi szerepek változása az ipari forradalom idején kezdődött, amikor új női szerepek jelentek meg, melyek a férfiak szerepeit is átalakították. A nemi szerepek változása napjainkban is tart (Ádám–Rosta, 2010). Hasonló kérdéseket tárgyal Pongrácz Tiborné Nemi szerepek társadalmi megítélése című tanulmánya is. Szerinte a nők felgyorsult munkavállalása a 20. század második felétől kettős terhet ró rájuk, mivel a keresőtevékenység mellett megmaradt a reprodukciós és ellátó funkciójuk is. Kiemeli, hogy a magyar nők erős leterheltségét több időmérleg-kutatás is alátámasztja: közel háromszor annyi időt fordítanak háztartási munkára, mint a férfiak, még akkor is, ha mindketten napi nyolc órában dolgoznak. A szerző hozzáteszi: „A magyar társadalom a nők és a férfiak alapvető feladatát, funkcióit tekintve kimagaslóan tradicionális beállítottságú” (Pongrácz, 2005: 85). Orosz Adrienn Az apák családon belüli szerepei című munkájában mutatja be a férfi nemi szerepeket. Az apaszerepek két típusát nevezi meg: „hagyományos” és „modern”. A hagyományos apát a kenyérkereső szerep és a család biztonságáért való felelősség, míg a modern apaképet az otthoni munkákban való egyenlő részvétel és a gyermeknevelés jellemzi (Orosz, 2024). A szerző értékkutatásában a megkérdezettek szerint az anyák fő feladata a gyermeknevelés és a gondoskodás, míg az apáké a család anyagi biztonságának megteremtése. Orosz továbbá kiemeli a magyarok tradicionális gondolkodását, különös tekintettel az anyaszerepekre. A European Values Study 2020-as elemzése szerint „Magyarországon (51%) inkább egyetértenek azzal, hogy a család életét megsínyli, ha a nő teljes munkaidőben dolgozik” (Orosz, 2024: 43).

A cigány nők

Lydaki Anna Cigány nők című írásában rávilágít a roma nők kiemelkedő jelentőségére a romakutatások területén. Szerinte a többségi társadalom és a cigányság kapcsolatát leginkább a roma nők helyzetének vizsgálatával lehet bemutatni. A cigány nőket a tudomány, az irodalom és a köznyelv is számtalan módon mutatja be. Gyakran túlromantizált ideáltipikus kép él az emberekben velük kapcsolatban, de a másik szélsőség is sokszor megjelenik, amikor is a gyengébb, elnyomott nemként hivatkoznak rájuk. A szerző szerint a „nyilvános” és a „személyes” tér megjelenése fontos a roma nők kutatását illetően. Ez a roma kultúra sajátos és érdekes eleme, ugyanis a cigány nőkre más szabályok vonatkoznak attól függően, hogy melyik térben mozognak. Ezért az életüket ebből a két szemszögből lehet vizsgálni, de ahogy a szerző is kiemeli, a kutatások többsége csak a „személyes” terükre összpontosít a komplex kép helyett (Lydaki, 2006).

A magyarországi cigány nők helyzetéről Huszár Ágnes A hiány helye: a roma nők című írásában beszél. Ő is kiemeli a definiálás nehézségét, és hozzáteszi, ennek az áll a hátterében, hogy a roma nők a magyarországi közgondolkodásban is háttérbe szorulnak, „valamiféle kollektív vakfoltra” (Huszár, 2015: 21). A KSH 2011-es adatai alapján Magyarországon nagyjából 155 939 roma nő él. Iskolai végzettségük általában alacsonyabb, mint a roma férfiaké, hiszen többségük csak az általános iskola nyolcadik osztályáig jut el. Főiskolai vagy egyetemi végzettséggel mindössze 1288 roma nő rendelkezik.

Demsa Andrea kiemeli, hogy a hagyományőrző családokban a nőknek már kiskorukban meg kell tanulniuk azokat a viselkedésükre vonatkozó szabályokat, amelyek a „tisztátalan dolgokkal” és az emberekkel szemben érvényesek. „A pubertás beköszöntével azonban olyan lény lesz belőle, aki maga is a tisztátalanság állapotába képes hozni másokat” (Demsa, 2015: 24). Ez a fajta misztikus vonzerő megjelenik Judith Okely Cigány nők című tanulmányában is, amely európai vándorcigányok világát mutatja be. Európa-szerte a cigány nők és lányok képe gyakran az érzékiség, a szexuális vonzerő és a csábítás köré szerveződik, ezt a többségi társadalom vetíti rájuk. A feleség társadalmi megbecsülése gyakran attól függ, hogy hány gyermeket hoz a világra (Okely, 1996).

Demsa a cigány nők kettős hétköznapi elnyomásáról ír. „Beszélni kellene ezekről a köztünk élő hétköznapi »szenvedőkről«, és árnyalni az oly sokak által közkedvelt elromanticizált cigányképet roma honfitársainkról” (Demsa, 2015: 28). Huszár pedig kiemeli, hogy napjainkban a roma társadalom jelentős változáson megy keresztül, ami a női szerepek módosulását is eredményezi.

A szegregátum

Tekintettel kutatásom helyszínére mindenképp tisztázni szeretném, pontosan mit is értünk szegregátumon. Vizsgálódásom ezen részének alapjaként Rácz Attila Szegregáció a fejekben… című tanulmányát tekintem, amely a KSH által használt értelemben vizsgálja a szegregáció fogalmát és formáit (Rácz, 2014). A szerző azt mondja, hogy a szegregátumok a társadalmi rétegek térbeli elkülönülései. Egy meghatározott városrész társadalmi struktúráján belül egy bizonyos réteg – városi arányához képest – mérhető túlsúlya. Továbbá hozzáteszi: „A KSH a 2001-ben végzett népszámlálás adatai alapján azokat a területeket nevezi szegregátumoknak, ahol az aktív korú népességen belül a legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezők és a rendszeres munkajövedelemmel nem rendelkezők aránya mindkét mutató esetében magasabb, mint 50 százalék” (Rácz, 2014: 41).

A tanulmányom alapját képező kutatómunkám során legalább akkora nehézség volt hiteles forrást találni a magyarországi szegregátumokról, mint pontos adatokra lelni a magyarországi romák számáról. Mindkét témáról elmondható, hogy nincsenek megbízható adataink, ezért kénytelenek vagyunk feltételezésekbe bocsátkozni. Rozgonyi-Horváth Ádám így fogalmaz doktori disszertációjában: „Magyarország 823 településén és 10 fővárosi kerületében, de többnyire falvak határában, vagy városi külterületeken található 1633 szegregált telepen körülbelül 300 ezer ember él…” (Rozgonyi-Horváth, 2019: 17).

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia – Mélyszegénység, gyermekszegénység, romák (2011–2020) című dokumentuma szerint a roma népesség túlnyomó része vidéki, falusias környezetben él, gyakran szegregált területeken és kedvezőtlen lakáskörülmények között. Országszerte körülbelül száz település tekinthető már most is súlyos szegénységben élő, elkülönült közösségnek, és további mintegy kétszáz településen valószínűsíthető ennek a folyamatnak a folytatódása a közeljövőben (KIM, 2011).

A fenti becsléseket alátámasztja egy későbbi, országos léptékű, szisztematikus azonosításon alapuló vizsgálat is, amely részletes adatokkal szolgált a szegregátumok számáról és az ott élők demográfiai jellemzőiről. A Társadalmi Riport 2020 adatai szerint Magyarországon 2071 szegregátumot azonosítottak 955 településen, amelyekben 283 876 felnőtt – 139 507 férfi és 144 369 nő – élt 2019-ben (Sándor et al., 2020).

Az említett adatok megerősítik, hogy a szegregációs jelenségek, amelyek empirikus kutatásom helyszínén is megfigyelhetők, országos léptékű problémát jelentenek.

A kutatás módszertani jellemzői

Célok és kérdések

Kutatásom célja, hogy bemutassam a Dombpusztán élő roma nők élethelyzetét és mindennapi tapasztalatait a női szerepek mentén, különös tekintettel arra, hogyan élik meg szerepeiket a társadalmi elvárások, kulturális hagyományok és helyi társadalmi viszonyok metszéspontjában. A vizsgálat célja továbbá, hogy rávilágítson, milyen módon strukturálják életüket ezek a nők, milyen szerepeket töltenek be a családban, a közösségben és a munka világában. A kutatás színesítése érdekében három családban anya-lánya párosokat is vizsgáltam, generációk közötti összehasonlítást végezve a hagyományokhoz való viszonyulásuk tekintetében. E kutatás keretében arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen szerepeket töltenek be ezek a nők, megjelenik-e életükben szerepkonfliktus, hogyan nevelik gyermekeiket, és miként öröklődnek tovább a női szerepminták a generációk között.

A kutatás körülményei

Kutatásom terepmunkáját tehát Dombpusztán végeztem. A fantázianév megalkotásával nem csupán a település anonimitásának megőrzése volt a célom, hanem egy olyan kifejező név megalkotása, amely magában foglalja a helyszín sajátosságait. A „domb” szó a település elhelyezkedéséből adódó festői tájra utal, míg a „puszta” szó az ottani kopár és kietlen életkörülményeket eleveníti fel. Dombpuszta felé haladva az lehet a benyomásunk, hogy egy békés és rendezett kis falu fogad majd, azonban a településre érve ez az idilli kép hamar megváltozik. A település ezernyolcszáz fős lakosságának 70 százaléka roma származású, és közel ötöde tizennyolc év alatti. Dombpuszta egyik központi problémája a munkanélküliség: „A faluban a relatív munkanélküliség aránya (11,54%) háromszorosa az országos átlagnak (3,9%)” (FETE, é. n.). Továbbá Dombpusztán kiemelt probléma a bűnözés és a kábítószer-használat, ez meglátszik a település hangulatán is, és mély nyomot hagy mind a közösség, mind az odalátogatók életében. Empirikus kutatásom során az életútinterjú módszerét választottam, amelynek segítségével bepillantást nyerhettem Dombpuszta roma szegregációjának mindennapjaiba. A településen való jelenlétem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem falukutató táborának köszönhető. Hálás köszönet az egyetemnek és a tábort szervező tanáraimnak a kutatás és a feldolgozás során nyújtott szakmai és emberi támogatásukért.

A minta bemutatása

Terepmunkámat 2023 nyarán végeztem, amikor közel egy hetet töltöttem a településen. Ez idő alatt összesen tizenegy életútinterjút készítettem. Kizárólag nőkkel beszélgettem, mivel ebben a kutatásban kifejezetten az ő szemüvegükön keresztül szerettem volna látni a világot, amelyben élnek. Az előreláthatóan alacsony mintaszám miatt igyekeztem szem előtt tartani a sokszínűséget. Szerettem volna minél több különböző korcsoportú, foglalkozású nővel beszélni. A résztvevők kiválasztásához a hólabdamódszert alkalmaztam, vagyis az első megkérdezettek ajánlásai alapján értem el a további interjúalanyokat. A korcsoportot illetően 17–60 évesek voltak az alanyaim. Két megkérdezett kivételével mind tartós házasságban vagy párkapcsolatban éltek. Foglalkozásukat tekintve volt köztük varrónő, roma önkormányzati vezető, tanuló, máltás dolgozó, gyári munkás, védőnő, háztartásbeli, takarító, közfoglalkoztatott. Kutatásomban cigány származásúnak tekintek mindenkit, aki annak vallotta magát. Egy kivételével minden alany roma származású, és többségük dombpusztai lakos. Az egyetlen kivétel a település védőnője, aki azért került be a mintába, mivel negyven éve foglalkozik a településen élőkkel. Úgy gondolom, külső szemlélőként ő lát bele leginkább a helyi családok életébe, ezért fontosnak tartottam, hogy vele is készítsek életútinterjút. Mivel azonban feldolgozó munkám során kizárólag a településen élőkről adott tapasztalatait használtam fel, utólagosan „szakértőként” tekintek rá. Iskolai végzettségüket tekintve az interjúalanyok jellemzően alacsonyan iskolázottak voltak: többségük az általános iskola vége felé vagy a középiskola első éveiben hagyta abba tanulmányait. Roma alanyaim közül azonban ketten már középkorúként felsőfokú végzettséget is szereztek. Mindketten hosszabb ideje a helyi Jelenlét ponton dolgoztak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alkalmazásában, adminisztratív munkakörben. A továbbiakban az interjúrészletek idézésekor az alany életkorát és foglalkozását adom meg.

Az interjúk bemutatása és módszertana

A kutatásom során készített életútinterjúk átlagosan egy-másfél órásak voltak. Egy anya-lánya interjú esetében páros interjú készült – az alanyok kérésére. Az elemző munkám első lépése az átiratok elkészítése és többszöri újraolvasásuk volt, egészen addig, amíg már nem találtam számomra új információt, viszont ismétlődő mintákat igen. Bár nincs két egyforma interjú, visszatérő elem volt, hogy az alanyok szinte mindig a konyhában ültettek le, ahol gyerekek és férfiak nélkül tudtunk beszélgetni, amihez én is ragaszkodtam. Többeket először megrémített a hangfelvétel – amit minden interjúról készítettem, természetesen a beleegyezésükkel –, de ez a gát a legtöbb esetben hamar átszakadt, tudván, hogy anonimitásukat megőrzöm.

Interjúim készítése, majd feldolgozása során az élettörténeti módszert alkalmaztam Bögre Zsuzsanna (2003, 2024) munkái alapján. Bögre (2024) szerint egy interjúhelyzetben az alany „történetei készletéből” válogat élettörténete elmesélése során, és sorrendet állít fel az emlékei – történetei – között, amely az idő előrehaladtával változhat. Továbbá fontos, hogy „kutatóként tisztában kell lennünk az élettörténetek folyamatjellegével, amelyben kisebb változások visszamenőlegesen is mindig bekövetkezhetnek” (Bögre, 2003: 156). Kutatásom során szem előtt tartottam, hogy az életútinterjúkat konstrukcióknak tekintjük, mivel tényszerű történések személyes interpretációját halljuk bennük, és valójában erre is vagyunk kíváncsiak. Úgy gondolom, kutatóként képesnek kell lennünk megfigyelni, hogy az, akit megkérdezünk az életéről, milyen képet kíván mutatni nekünk. Bögre (2024) szerint „az emlékek identitásunk részévé válnak, s tudatos vagy tudattalan módosulásokon mennek keresztül. Tehát nem az az igazi kérdés, hogy hazudik-e vagy sem az illető, többre jutunk, ha arra keressük a választ, hogy miért mutatja úgy be az életét, ahogyan teszi. Az élettörténet tehát nem más, mint az egyén konstrukciója önmagáról” (Bögre, 2024: 17).

A kutatási eredmények

A település fő problémája

Dombpusztán meghatározó nehézség a dizájner – vagy szintetikus – drogok elterjedése a faluban. A dizájner drogok olyan új pszichoaktív anyagok, amelyeket kémiailag úgy módosítanak, hogy a már tiltott szerek hatását utánozzák, de megkerülik a jogi szabályozást. Ezek az anyagok gyakran ismeretlen összetételűek és kiszámíthatatlan hatásúak, ami komoly egészségügyi kockázatot jelent a használók számára (Ujváry, 2020). Ez a probléma szinte minden réteget érint, fiatalokat – sok esetben gyerekeket – és felnőtteket egyaránt. Gyors terjedésének legfőbb oka a könnyű elérhetőség, nem is akármilyen mennyiségben. Az egyik interjúmban a drogok jelenlétéről érdeklődtem a településen:

„V.: Mindig is volt, lesz is. Olyan tizenkét család árul körülbelül, tizenkettő. – K.: Tizenkettő? Ilyen kicsi faluban? – V.: Hát mér’? Kettő dohányosbolt van… Akkor drogárus csak kettő legyen?” (negyvenéves gyári munkás).

A településen tapasztalt drogproblémák nem tekinthetők elszigetelt jelenségnek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2019-es tereptanulmánya szerint a szegregált közösségekben élő gyerekek és fiatalok már korán – akár óvodáskorban – találkoznak kábítószer-használó családtagokkal vagy kortársakkal, a közösségi házak munkatársai pedig rendszeresen számolnak be szintetikus drogokra utaló tünetekről és viselkedésmintákról. A szegregált településeken szerzett tapasztalataik alapján kiemelik:

„A kábítószerek fogyasztása mint probléma különböző mértékű, de országos jelenléttel bír” (Tóth, 2019: 2). A kábítószerek elterjedése mély hatást gyakorol a családok életére, mivel a szülők szerhasználata közvetlenül kihat gyermekeikre, ahogy azt egy „drogmentes” édesanya is kiemelte: „A fiatalok meg azért olyanok, mert sok szülő drogozik, nem törődik a gyerekkel, úgy nő fel, hogy ezt lássa, hogy a szülő nem megy dolgozni, felkelnek, ahogy esik, úgy puffan… a szülő elmegy, drogozik…” (negyvenhét éves nőiruha-készítő).

Egy 2020-as országos kutatás rámutat, hogy a szegregátumokban élő, halmozottan hátrányos helyzetű csoportok körében a szerhasználat nemcsak gyakoribb, hanem súlyosabb formákat is ölt, mint a teljes népességben. Az alkohol, dohány és nyugtatók rendszeres fogyasztása mellett kiemelkedően magas az új pszichoaktív szerek használata is, gyakran napi rendszerességgel, orvosi javaslat nélküli gyógyszerszedéssel párosulva (Csák et al., 2020). Alanyaim elmondása szerint a probléma oly mértékű, hogy már nem szívesen hagyják el otthonukat, kerülnek bizonyos közterületeket, sőt napszakokat is. Ezt támasztotta alá az egyik édesanya: „Átvette a sötétség ezt a falut, kábítószer, rablás, verekedés, folyamatos nyomás, stressz. Ilyen kisgyerekeknek nem való, ami már itt folyik. Meg még nekünk se” (huszonhárom éves kétgyermekes anyuka).

Hol vannak a férfiak?

Kutatásom egyik fő megállapítása, hogy a férfiak nincsenek jelen a dombpusztai roma családok életében, akkor sem, ha fizikailag ott vannak. Természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben igaz, és hangsúlyozom, hogy én kizárólag a nők oldaláról láttam a helyzetet. Azonban az biztos, hogy szinte minden interjúmban visszaköszönt a férfiak hiánya. Ennek viszont számos oka lehet. A roma családok életében is általános probléma a válás és szélsőséges véglete, amikor is a férj szinte teljesen eltűnik a család életéből, és szó sincs közös gyermekfelügyeletről. Az interjúk során többször felmerült a „lézengés” kifejezés, amelyet a településen élő céltalan munkanélküliekre használnak a helyiek. Ezek az emberek többnyire közterületen tengetik mindennapjaikat, társasági életet élnek, amellyel szorosan összefonódik a közös bűnelkövetés és kábítószer-fogyasztás mint „program”. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy a „lézengőkről” úgy beszélnek a helyi nők, mintha viselkedésük a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze az ő életükben végtére az is. Érdekesség, hogy Bakó Boglárka (2017) Tisztamunka – A látható cigányok című könyvében az 1968 és 1973 közötti felmérések alapján a dolgozni nem akarókra a „kóborló” kifejezést használja, ami jelentésében megegyezik az általam megfigyelt „lézengő” szóval.

Ugyan a drogprobléma mindkét nemet érinti, ez is oka a nők magukra maradásának. Több nővel is beszéltem, aki közvetlen közelről tapasztalta meg, milyen az élet egy függő mellett. Egy biztos: a függő nemétől és családi szerepétől függetlenül szerhasználata az egész családra terhet ró, és visszafordíthatatlan károkat okoz. Ebben az esetben a férfiak jelen vannak fizikailag, azonban igazi minőségükben nincsenek ott. Ugyanez igaz azokra is, akik tartós betegség folytán nem képesek eleget tenni a családdal járó kötelezettségeiknek. Az utolsó – általam rögzített és az interjúk során többször visszaköszönő – ok a férfiak távollétére a munka. Ezen belül is több kategória tért vissza újra és újra. Az első eset az egész napos munka, amikor is a férfiak szó szerint hajnaltól estig dolgoznak. Ez a „legkedvezőbb” helyzet, mivel legalább az éjszakákat otthon tölthetik. Ennél sokkal nehezebb azok helyzete, akik időszakos munkát végeznek. Az ilyen munkák jellemzően fizikai vagy kereskedelmi jellegűek, többnyire Budapesten. A legnehezebb kategóriát az időszakos külföldi munkavállalás jelenti, emiatt a férfiak akár három-négy hónapig is távol vannak, s ebben az időszakban a nőkre hárul minden otthoni feladat. Az ilyen munkák leginkább gyári vagy fizikai jellegűek, és a keresetet az így dolgozó férfiak jellemzően hazaküldik. Fontos kiemelni, hogy az említett öt távolléti ok – családelhagyás, „lézengés”, drogfüggőség, tartós betegség, munka – közül egyedül ez utóbbi jár hosszas fizikai távolléttel, de egyik esetben sem beszélhetünk a férfiak családon belüli minőségi szerepvállalásáról.

Eszerint a férfiak távolléte nemcsak fizikai, hanem funkcionális hiányt is jelent a családok életében. A férfiszerepek hiányos ellátása a nők vállára helyezi a család fenntartásának és irányításának terhét, ami szerepkonfliktust és túlterhelést eredményezhet. Ez a jelenség összhangban van Raffael Mónika tanulmányával, amelyben a szerző kiemeli: a tradicionális családokban élő roma nők kizárólag nőtársaiktól várhatnak segítséget (Raffael, 2021).

A helyi cigány nők

A dombpusztai roma nők szerepköreinek egyedisége éppen abban rejlik, hogy a férfiak nem vállalnak minőségi szerepet a családjuk életében, ezért sok esetben a hagyományos értelemben vett férfiszerepeknek is a nők tesznek eleget. Erre a legáltalánosabb példa a pénzkeresés, amely a romák körében tradicionálisan a férfiak feladata. A megfigyelt családmodellben, amelyben gyakran csak a nő keres, azonban koránt sincs szó egyenlő otthoni munkamegosztásról – ahogyan azt már a „nemi szerepek” című részben bemutattam. Csupán az történik, hogy a tradicionális értelemben vett női szerepköröket (például háztartási munka, főzés, gyereknevelés) kiegészítik a tradicionális férfiszerepek (például a pénzkeresés) is. Ez az életmód oda vezet, hogy a nők túlterheltté válnak, folyamatosan romlik az önbecsülésük, hiszen saját maguk számára ők állnak a legutolsó helyen. Egy helyi édesanya példáján keresztül jól szemléltethető ez a jelenség. Férje a vesebetegsége miatt nem dolgozhat, és kétnaponta dialízisre szorul. Emiatt a nő takarítói munkát vállal, hogy biztosítsa gyermeke számára az élhető környezetet. Arra a kérdésemre, hogyan bírja el egyedül ezt a terhet, így válaszolt: „Nagyon rossz nekem, hogy így van. De nem azért, hogy ő beteg… Engem az nem is érdekel, ha meg is halna már… komolyan nem… Hanem az, hogy a kislányomnak nem tudom megadni azt, amire tényleg szüksége van… Tehát én má’ nem vagyok lényeges, csak a kislányomnak jó legyen… nekem elsőbb a családom, mint saját magam” (harmincnégy éves takarító). A tényleges férfijelenlét hiányában tehát a nőkre hárulnak a férfi- és női feladatok is, ami a nők egyfajta szerepkonfliktusba kényszerüléséhez vezet. A szerep tulajdonképpen az a viselkedési technika, amely egy pozíció betöltéséhez szükséges. Az emberek életük során párhuzamosan több szerepet is képesek betölteni – például anyai szerep és munkavállalói szerep –, azonban van, hogy olyan szerepeket veszünk magunkra egy időben, amelyek egymással ellentétesek. Ilyen esetekben beszélhetünk szerepkonfliktusról, pontosabban szerepek közötti szerepkonfliktusról. A dombpusztai cigány nők esetében a szerepkonfliktus akkor jelenik meg, amikor nemcsak a pénzkeresést – e hagyományosan férfiszerepet –, hanem a családfői és apai feladatokat is ők látják el a férfiak távollétében. Ez összecseng Demsa Andrea (2015) tapasztalataival: „Egy tradicionális cigány családban élő nőt olyanná transzformálnak, amilyennek láttatni akarja a férfidominancia” (Demsa, 2015: 28). Ez a jelenség a nők nagyfokú teherbírását és alkalmazkodását jelzi – hasonlóan ahhoz, amit saját kutatásomban is tapasztaltam. Demsa továbbá kiemeli, hogy míg a férfiak szabadon mozoghatnak a világban, addig a nők mozgástere korlátozott.

A roma kultúrában az alanyaim elmondása alapján a nőktől finomságot és anyaságot várnak el, ami nem egyezik meg az apáktól elvárt szereppel, amilyen például az apai szigor, keménység, a család irányítása és a pénzügyek kezelése. Az egyik interjúalanyom példájával szeretném szemléltetni megállapításomat. Az alany éppen a volt férjével való házasságáról mesélt nekem: „Volt benne jó, jó időszakok is voltak, amikor mindenki a helyén volt. Apa apa volt, anya anya volt. Aztán mikor jöttek a gondok, akkor az anya apa is volt, meg minden volt, csak nő nem” (negyvenéves gyári munkás).

Az interjúrészletből egyértelmű, hogy ez esetben az anyai és az apai szerepek összemosódva egy emberre hárulnak – a nőre –, és ez hozza létre a szerepkonfliktust. Ez jól mutatja, hogy a tradicionális nemi szerepek a szegregált közösségekben sem szűnnek meg, de átalakulva gyakran egyenlőtlenebb teherelosztást eredményeznek a nők kárára.

Gyermeknevelés

A dombpusztai roma nők gyermekneveléséről a település védőnője tudott külső átfogó képet adni, hiszen több évtizedes helyi tapasztalattal rendelkezik, és közvetlen kapcsolatban áll a családokkal. Ahogyan már említettem, ő volt az egyetlen nem roma interjúalanyom. Külső szakértői nézőpontja azonban fontos kiegészítő adatforrásként szolgált a roma szülők önjellemzései mellett. Ő „életviteli problémákat” fogalmazott meg. Ezt a témát egy családlátogatás alkalmával tapasztalt történettel szemléltette:

„Emlékszem rá, egy csütörtöki nap mentünk ki. Patentre. Csillogott-villogott minden, élére állítva a rojtok a szőnyegen. Egy hét múlva kimentem, ugyanolyan kupi volt. Nem tudja, nem érti, hogy mit akarok tőle… Ő megeteti a gyereket, ő felöltözteti a gyereket, ő megfürdeti a gyereket. Ő a maga módján ki is mos arra a gyerekre, akkor én miért kötekedek vele? Tehát az ő fogalmai szerint ő ellátja azt a gyereket, és tulajdonképpen el is látja, de nem az én mércém szerint” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő arra mutat rá, mekkora különbség figyelhető meg a többségi társadalom, illetve a helyi roma családok által alkotott otthonkép között. Ez szemléletes példa a társadalmi együttélés egyéb színterein mutatkozó problémákra is, vagyis arra, hogy a különböző közösségekben más a mérce. Vizsgálatom során felmerült a gyermeknevelésben alkalmazott határok és szabályok kérdése is. A védőnő szerint ezek hiánya a gyermekek későbbi iskolai beilleszkedését is befolyásolhatja:

„Tehát agyon vannak ajnározva ezek a gyerekek, és akkor négy-öt éves korra nem tud szinte parancsolni a gyerekre. Nem szab neki határokat. És a gyereknek nem jó úgy, hogy nincsenek határok” (hatvankét éves védőnő).

A védőnő tapasztalatai szerint a gyermekek számára kialakított szabályrendszer és következetesség hiánya problémát jelenthet, különösen iskolába lépéskor, amikor a gyerekek merevebb intézményi keretekkel szembesülnek. Ő úgy véli, ha addig nem tanulnak meg szabályozott környezetben viselkedni, ez később nehézségeket okozhat az integrációjuk során. Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban felmerülhet az összefüggés a korai iskolaelhagyással is. Ez összhangban van a Vargáné Nagy Anikó és Molnár Balázs (2018) tanulmányában leírtakkal, miszerint a korai életszakaszban nyújtott segítség elengedhetetlen a gyermekek beilleszkedéséhez és későbbi sikerességéhez. Az elsődleges szocializációs színtéren tapasztalható hiányok miatt az intézményi környezetnek kiemelt szerepe lehet e készségek pótlásában és a korai iskolaelhagyás megelőzésében (Vargáné Nagy – Molnár, 2018).

Kutatásom során felmerült a szoros szülő-gyermek kötődés kérdése is. Az egyik interjúalany a családi összetartás és a leválás problémáját így fogalmazta meg: „Mi soha nem válunk el a szülőktől. Soha, de soha, de soha. Majd ha meghalnak a szülők, akkor válnak le itt a gyerekek” (negyvenhat éves varrónő).

Az első nagyobb leválási pontként az óvoda jelenik meg, ahol teljes napközbeni felügyeletet biztosítanak. Ennek ellenére több anyuka inkább rövidített ideig hagyja ott a gyermekét:

„K.: Délben vége van az óvodának? – V.: Hát háromig van, de ő csak délig. – K.: Hogyhogy? – V.: Mert nem akarom őt ott hagyni olyan sokáig” (huszonhárom éves háztartásbeli).

Az óvodai leválástól való tartózkodás a szoros szülői kötődést jelezheti, amely korlátozhatja a gyermekek intézményes szocializációját, és lerövidítheti első közösségi élményeiket. Ez a mintázat megjelenik Raffael Mónika kutatásában is: azokban az esetekben is, amikor az anyák felismerik, hogy például gyermekük továbbtanulása alapvető lenne egy sikeresebb életút eléréséhez, az idegenbe való elengedésük nagymértékű félelmet és aggodalmat idéz elő bennük. Ezáltal gyakran visszatartják a gyermekeket, így elzárva előlük a fejlődési lehetőségeket (Raffael, 2021).

Anyák és lányaik

Tanulmányom színesítése érdekében három anya-lánya párost is meginterjúvoltam, aminek a célja az volt, hogy generációs szempontból is megvizsgáljam a helyi roma nők életútját. Két esetben külön-külön beszélgettem az anyákkal és lányaikkal, egy alka lommal pedig egyszerre adtak interjút. A beszélgetések során visszatérő elemként jelent meg az életesemények ismétlődése, amely jól leírható Pierre Bourdieu (1987) habitusfogalmával. A habitus társadalmi normákból és az előző generációk tapasztalataiból eredő, ismétlődő viselkedési mintákat jelent. Bourdieu a habitust az egyén gondolkodását, döntéshozatalát és viselkedését strukturáló rendszerként írja le, amely az előző nemzedékek kulturális tőkéje által formálódik. Kutatásomban az egyik ismétlődő központi minta a korai iskolaelhagyás volt, jellemzően közvetlenül a tanköteles kor vége – azaz a tizenhatodik életév betöltése – után. Bár az anyák gyakran hangsúlyozták, hogy szeretnék, ha gyermekeik továbbtanulnának, tapasztalataik és a helyi lehetőségek korlátozott volta miatt kevés pozitív példát ismernek. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek gyakran követik szüleik mintáját az iskolaelhagyásban. Az interjúk ugyanakkor azt is jelezték, hogy az alanyok felnőttként már felismerik az iskolai végzettség előnyeit a munkaerőpiacon.

A másik meghatározó, generációkon átívelő minta a korai házasság és gyermekvállalás volt, amelyről több alany is megbánással beszélt. Egyiküket a tizenöt évesen kötött házasságáról kérdeztem: „Nagyon bánom… a mai napig is vele vagyok, de már nem akarok… Meg még más férfi sem volt az életemben” (negyvenhat éves varrónő). Ezt a tapasztalatomat Raffael Mónikának a roma nők gyermekvállalási attitűdjeit vizsgáló kutatása is visszatükrözi: interjúalanyainak jelentős része számolt be arról, hogy édesanyja korán és tervezetlenül esett teherbe, majd némi intelem után számukra is erősebbnek bizonyult az otthon látott minta hatása. Raffael – Durst Judit (2006) kutatását idézve – a tanulási motivációra is kitér a fiatalon anyává vált lányok esetén. Szerinte „nem a motiváció hiányát kell feltételezni, hanem döntési helyzetként kell értelmezni, ahol a lányok a számukra elérhető lehetőségek alapján mérlegelnek” (Raffael, 2021: 78).

Az ismétlődő életútminták a gyereknevelésben gyökereznek. Ebben a tanult tehetetlenség jelenik meg: a passzív beletörődés, amely szerint az egyén nincs hatással a helyzetekre. Bár felnőttként már másképp látják fiatalkori döntéseiket, ezek a minták továbböröklődnek lányaik életében.

A generációs különbségek is kirajzolódtak: az idősek számára a hagyományok és a szégyenérzet fontos nevelőeszközök voltak, míg a középkorú nők gyakran próbáltak változtatni szüleik mintáin, de sok esetben ezt nem tudták következetesen megvalósítani. A fiatalabb nők már tudatosabban kérdőjelezik meg a hagyományokat. Legfiatalabb interjúalanyom így utalt a nemi szerepek újragondolására: „Ugye anya azt akarná, hogy én kiszolgáljam, de én nem fogom… Mert hogy náluk a fiúkat kiszolgálják… Szerintem ez nem jó. Mert ők is ugyanolyanok, mint mi… Szerintem úgy, hogy a fiúk kivételesebbek számukra. Számomra nem” (tizenhét éves tanuló). A fiatal alany már másképp viszonyul a hagyományokhoz, mint édesanyja, aki (ahogy a vele készült interjúmból kiderült) már eltért a hagyományoktól – például diplomát szerzett, amit családja nem nézett jó szemmel. A lánya még inkább elutasítja a tradíciókat, új mintát teremtve a következő generáció számára.

Összegzés

Kutatásom eredményei azt mutatják, hogy a dombpusztai roma nők nemcsak a hagyományos női szerepeket töltik be, hanem gyakran a férfiak feladatait is ellátják, mivel a férfiak szerepvállalása korlátozott vagy hiányzik. Ez szerepkonfliktust idéz elő, hiszen a pénzkereső és családfői feladatok gyakran nem egyeztethetők össze a hagyományosan elvárt anyai és gondoskodó szereppel. A minták generációk közötti átörökítése megerősíti a tanult tehetetlenséget, így a nők gyakran hasonló életutat járnak be, mint az édesanyjuk – lányaiknak mégis mást szánnak. Az eredmények ugyanakkor generációs különbségeket is jeleznek: míg az idősebbek erősebben ragaszkodnak a hagyományokhoz, a fiatalabbak már kritikusabban viszonyulnak hozzájuk, bár a tradicionális értékek hatása továbbra is érezhető. A kutatás rávilágít arra is, hogy a roma nők kulcsszerepet játszanak családjuk működésében és a közösség fenntartásában, még ha a hagyományos mintákat gyakran nem is tudatosan követik. Fontos hangsúlyozni, hogy a kutatás eredményei az adott közösségre érvényesek, és nem céljuk az általánosítás, ugyanakkor értékes kiindulópontot kínálnak a téma további vizsgálatához és összehasonlító elemzésekhez.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A társadalmi felzárkózási programok során a komplexitást a pályázati felhívások és a narratívák a problémák együttes kezeléseként definiálják. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi volt előbb. Itt a település földrajzi zártságától a társadalmi leszakadásig, a lakhatási kiilleszkedésig és a lehetséges gazdaságfejlesztési megoldásokig számos tényezőt kiemelhetünk.

Elgondolásunk szerint a komplex problémák eltérő cél- és megvalósítási folyamatot, illetve társadalmi dinamikát jelentenek, amelyek során a helyi közösségeknek eltérő befogadási időt kell adni, hogy a felzárkózási folyamatok hatékony mobilitási utat eredményezzenek. Ezért alkalmazzuk tanulmányunkban az átmeneti terek fogalmát egyfajta társadalmi pufferként, és ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi felzárkózás felelősségét nem lehet a kistelepülési aktorokra hárítani, hanem létre kell hozni egy olyan mezoszintet, amely esélyt jelenthet egy felzárkózási települési klaszter működtetésére.

Kulcsszavak: átmeneti terek, szegregált terek, periféria, külterület, zsákfalvak, társadalmi felzárkózás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.5

A tanulmány megírásával az volt a szándékunk, hogy képet adjunk arról, hogy egy zárt közösség hogyan fogadja be azokat a lakosait, akik a község külterületén élnek, főként a belterületen működő közfoglalkoztatási programban dolgoznak, és a faluközpont lakóival számos kerti és egyéb mezőgazdasági munkaterületen, valamint közösségi terekben (orvosi rendelő, óvoda, kereskedelmi terek) érintkeznek.

Milyen közösségi kezdeményezések lehetnek arra, hogy sikeres legyen a szóban forgó külterületfelszámolási projekt? Vajon mennyiben tekinthető településtörténeti értelemben – Vigvári András szociológus, etnográfus fogalmát kölcsönözve – átmeneti térnek a külterület? (Vigvári, 2023). Fontos megtárgyalni, hogy a külterület és a zártkertek társadalma között milyen hasonlóság és különbség fedezhető fel.

Összességében az elemzés célja annak feltárása, hogy egy külterületi szegregátum felszámolása – az ott élő családok belterületre költöztetésén keresztül – milyen társadalmi következményekkel jár a beköltözők és a fogadó közösség számára. Vizsgáljuk a lakhatási mobilitás területi és társadalmi dimenzióit, az ehhez kapcsolódó konfliktusokat, befogadási mechanizmusokat, valamint azt, hogy miként lehet közösségi fórumok, szociális munka és önkormányzati eszközök révén elősegíteni a konfliktusmentes együttélést és a társadalmi beágyazódást. A tanulmány célja továbbá, hogy egy empirikus esettanulmányon keresztül hozzájáruljon a felzárkózási programok hatásmechanizmusainak jobb megértéséhez, különösen a földrajzi és társadalmi perifériával veszélyeztetett térségekben.

Településtörténeti és módszertani bevezető

A tanulmány keretét az EFOP-1.6.1-VEKOP-16-2016-00001 számú, „Felzárkózási együttműködések támogatása” elnevezésű projekt jelentette, amely 2021 és 2023 között valósult meg egy Ózd környéki településen. A tanulmányban a vizsgált külterületet/belterületet anonimizáltan jelenítem meg.

A munka során felhasználtuk a projekt társadalmasításához kapcsolódó két falugyűlés hanganyagát és a közel százfős empirikus települési felmérés – néhány megküzdési stratégia társadalmi lehetőségeire utaló – adatait is, valamint azokat az interjúkat is elemeztük, amelyek a leköltözött családokkal készültek a projekt lezárása után, 2024 tavaszán.

A szóban forgó külterület fénykora az 1960-as évekre tehető, ekkor bolt, iskola, óvoda és munkahely (bánya és varroda) is volt itt. De Magyarországon a szénbányászat mint ágazat megszűnt. Innentől nagyot változott a világ és a közösségi jövőkép, mert a külterülethez önmagában már nem kapcsolódott gazdasági-foglalkoztatási kényszer. Felmérésünk idején a külterületen alig ötven fő élt. A hatvanas évek elején ez a szám négyszázötven volt (Alabán, 2018).

A külterület lakóépítményei bányatelepként funkcionáltak Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye északi részén, Ózd vonzáskörzetében. A külterület a falu (amely maga is zsákfalu) központjától közel négy kilométerre, egy völgyben található. Ezek a „zárványhelyzetek” a periféria jellemzőit tükrözik. Az ismert, „klasszikus” zárványtársadalmak mellett újak is kialakulnak, ezek helyzetét intézményrendszerük és a térség (település) humánerőforrásainak hátrányos vonásai tovább rontják (Kulcsár, 2009). Az erőforrások tartós szűkössége pedig erősíti a térségen és a településszerkezeten belüli megosztottságot. A külterületi szegregátum fenntartását, üzemeltetését az önkormányzat a falugondnoki szolgálat keretén belül végezte, a falugondnoki feladatokat egy önkormányzati képviselő látta el. Így a külterületfelszámolási program egyszerre tűnt önkormányzati költségcsökkentő programnak, illetve a külterületi turisztikai beruházást támogató projektnek. A turisztikai beruházásra vonatkozó elképzelés a világjárvány kitörése előtt jutott el az önkormányzathoz.

A tanulmányban szereplő külterület a bányászat felfuttatásának idején élte virágkorát. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, akkor a terület volt a centrum, a mai belterület pedig a foglalkoztatási központ dinamikájához tudott csak kapcsolódni. Évtizedek alatt ez megváltozott. Így a kitagolás, a beköltöztetés egyfajta irányított dzsentrifikációs folyamatnak is tekinthető, hiszen a korábban lakófunkciót is ellátó külterületnek már nem foglalkoztatási és lakhatási, hanem kizárólag új gazdasági-kereskedelmi funkció keresendő.

Az átmeneti terek jellemzői, a kertségek társadalmi világa

A bevezető tükrében érdemes összehasonlítanunk a zártkertek lakhatásával kapcsolatos véleményeket azokkal, amelyeket a külterületről beköltözők mondtak az interjúk során. Vigvári András Zártkert-Magyarország című kötetében (Vigvári, 2023) az átmeneti tér benépesüléséről szóló fejezetben ír erről a témáról, mely fontos kutatási kérdésre utal: miért tekinthető átmeneti térnek a zártkertek világa és a szegregátumok miliője?

Mező Barna Hajdúböszörmény szegregációs viszonyairól íródott kötetében azt fogalmazza meg, hogy a zártkertek és a szegregátumok világát az elszegényedésből és a bizonytalanságból (vö. a maslow-i piramis alappillérei) fakadó területi migrációs folyamatok alakítják. Az érkező és a költöző társadalmi csoportok alacsony iskolai végzettségűek, foglalkoztatási helyzetük nem stabil. Így ezekről a családokról a települési önkormányzatnak kell gondoskodnia társadalompolitikai és infrastrukturális fejlesztési szempontból (Mező, 2014).

Vigvári szerint is a kertekbe érkezett közösségek „bizonytalan lakhatási és egzisztenciális körülmények” (Vigvári, 2023: 95) közül jönnek. A zártkertekre jellemző a biztonságos (hitelmentes) lakhatás és az alacsony lakásfenntartási költségek, valamint a nyugodt, szabad, természetközeli élet. Ezért érdekes az, hogy – bár ellentétes lakásmobilitási utat írhatunk le – a külterületek és a zártkertek jellemzése esetében egyetérthetünk a zártkerteket kutató szerző megállapításával: a mindennapi élet szervezése erős kompromisszumokat kíván a várostól/településtől távol eső, földutakon vagy kátyúkkal teli aszfaltúton elérhető, gyéren közművesített területeken (Vigvári, 2023).

Az azonos értékek az ellentétes lakásmobilitási út kontextusaiban keresendők. A külterületről érkezők kiszámítható, de alacsony komfortfokozatú lakhatási térből költöznek a belterületre (a perifériáról a centrumba), a zártkerti társadalmi terek viszont városi árnyékhelyzetben kialakult kényszerű, de biztonságot adó (a jövőben talán megerősödést is jelentő) élethelyzetet nyújtanak, amelyben újra átgondolhatók a mobilitási célok (centrumból a perifériába).

Fontos azonban megjegyezni, hogy az átmeneti tér taszítóés vonzereje nemcsak térbeli, hanem társadalmi egyenlőtlen helyzetet is mutat, hiszen ez a lét egyszerre jelent a (nagy)város és a térség közötti kapcsolatot, illetve emelkedést vagy lecsúszást a társadalmi szerkezetben.

A bizonytalan munkaerőpiaci viszonyrendszer, a munkanélküliségtől való félelem, az elszálló rezsiárak, a hitelektől való függés és a családalapítási kényszer a kockázati társadalom egyenlőtlenségi tényezői. Így az átmeneti terek (a külterületek és a zártkertek) azt a célt is szolgálják, hogy az egyének és közösségek alkalmazkodjanak a megváltozott gazdasági viszonyokhoz, és céljaikat újratervezve később újra belépjenek a területi és társadalmi mobilitási útra.

Érdekes társadalmi-élethelyzeti különbség, hogy a zártkertek társadalmának kialakulásában a lakáspiacot érintő hitelválság komoly szerepet játszott, így elmondhatjuk, hogy ez a csoport periferikus, leszakadó (talán alsó középosztálybeli) társadalmi státuszból folyamodott kedvező (devizaalapú) hitelek kihelyezésével lakásvásárláshoz. A külterületi csoportok körében ez az előrehozott fogyasztás főként az áruhitelekre volt jellemző.

A két csoportban közös jellemző, hogy a hitellel finanszírozott, előrehozott fogyasztás fenntarthatatlan, és a következmények, a végrehajtói oldalról elindult behajtások is mindenkit érintettek.

Komoly különbség a két társadalmi csoport között, hogy a kertekbe költözők körében sokan voltak olyanok, akik a területtel semmiféle kapcsolatban nem álltak korábban (Vigvári, 2023). A tanulmányunkban szereplő külterületen viszont olyan társadalmi közösség élt, amelynek tagjai a bánya bezárása után lettek „röghöz kötöttek”, anyagi és kulturális tőke hiányában nem tudtak elindulni a területi mobilitási folyamatban, azonban a település központjával élénk (kereskedelmi, oktatási, foglalkoztatási, hitéleti, egészségügyi stb.) kapcsolatban állnak.

A két tér társadalmának foglalkoztatási lehetőségeit a bizonytalan (fekete vagy rövid, folyamatosan hosszabbított, határozott időtartamú) munkaszerződések jellemzik. A prekariátusnak nevezett (Ferge, 2012) társadalmi osztály számára jobb foglalkoztatási lehetőségeknek a (közeli városbeli) bérmunkapiac alsó szegmensei számíthatnak.

A külterületről beköltözők között is megjelent az a stratégia, amelyet a kertségekben láttunk: a stabil bérmunka hiányát (és a rezsikötelezettséget) saját háztartási (kerti) erőforrásaik mozgósításával tudják ellensúlyozni, illetve kiegészíteni (Vigvári, 2023). Így volt ez a külterületen is: az előkertek művelésére, virágpalánták ültetésére büszkén és a belterületen is követendő példaként emlékeznek a beköltözők.

A hasonlóságok sorában megemlítjük, hogy a külterületet és a lakóközösséget a falugyűlésen sokszor említették másodrangú kontextusban, számos alkalommal éreztették, hogy a történelem cserben hagyta az ottlakókat, nehezen férnek hozzá a mindennapi élethez elengedhetetlen közszolgáltatásokhoz. Amíg a zártkertek társadalma a politikai önszerveződéstől számíthat változásokra, a külterület társadalmának a jóléti intézkedések és társadalmi felzárkózási programok jelenthetnek előrelépést. Ez utóbbiak támogatása azonban helyi konfliktusokat eredményezhet, hiszen egy zsákfalu társadalmának esélyei összességében közel egyformák, s a külterületi közösségek területi mobilitásának kiemelt támogatása a kockázati társadalomban megszokott nyomás alá helyezi a sérülékeny társadalmi csoportokat.

Pszichológiai nyomás egyébként abban is megmutatkozik, hogy az átmeneti terek társadalmát hogyan és hova sorolják be a településközpont véleményformálói. Vigvári András szerint a tősgyökeres (anonim elnevezéssel élve) „kelemenszegieknek” semmilyen tapasztalatuk nincs a kertek változásáról, a folklór negatív jelzőket ragaszt az ott élőkre (Vigvári, 2023). Az átmeneti terekre ugyanis az ismeretlenség a jellemző. És mivel átmenetiek, nem is kell velük foglalkozni. Az itteniek megmaradhatnak a fővárosból kitiltott rosszéletűeknek, lecsúszott devizásoknak, pesti bevándorlóknak és betolakodóknak. Egyszóval „nem vagy egyenértékű ember” – mondja egy interjúalany a kertekből (Vigvári, 2023: 121).

Ez tulajdonképpen egyfajta kommunikációs sablon, helyi politikai szempontból települési narratíva, amely a többségi társadalom és a helyi önkormányzat védelmére szolgál, hiszen így könnyen gondolhatunk arra, hogy a zártkertekben élők számára az önkormányzati fejlesztések (a település egészéből nézve) inkább a pazarlás kategóriájába tartoznak.

A stigmatizálás kirekesztő gyakorlata a közbeszédben a külterületeken élők körére is kiterjeszthető. Beluszky Pál még 1982-ben fogalmazott úgy, hogy a kertségek tulajdonképpen megfelelnek a szegregátum követelményeinek, a gazdasági-életmódbeli átmeneti tér napszámosok, zsellérek, alkalmi munkások, városi szegények, pénztelen pályakezdők gyülekezőhelye (Beluszky, 1982: 326).

A települési falufórum tapasztalatai: a morális pániktól a lehetséges megoldásokig

2021 júniusában két falufórum valósult meg a helyi polgármesteri hivatal udvarán. A fejezet az ott elhangzottak szöveghű átiratából készült.

A hozzászólások tartalmából képet kapunk arról, hogy a falufórum résztvevői közvetlen tapasztalataik alapján hogyan látják az elmúlt harminc év helyi történéseit, a külterületi közösség lakhatási körülményeinek javítása tükrében a helyi társadalmat érintő döntések értékeit, dimenzióit, narratíváit.

Azért használjuk ezt az anyagot, mert hűen tükrözi, hogy a települési honlapokon, Facebook-csoportokban zajló kommunikáció kényelmes, gyors, de sokszor egyoldalú, gyakran félremegy az információ és az értelmezés. Nincs oda-vissza csatolás, a kommunikációs csatorna leegyszerűsödött. Jellemző, hogy az egyik résztvevő a fórumon ezt kérdezte: „Ez most egy közlés velünk?” Mindez az inkluzív önkormányzat mint működési keretrendszer hiányára világít rá (Farkasné Gasparics – Számadó, 2021).

Összességében érzékelhető volt a közösségben a morális pánik. A település a várható külterületi leköltözés előtt összezár, közös félelmeit, évtizedes problémáit és megoldási javaslatait is megosztja egymással (Kitzinger, 2000).

Az egyéni és a közösségi/települési érdek összekapcsolódását (egyfajta mindenkire ható közjót) hangsúlyozta a projekt megvalósítója:

„…abban tudunk majd segíteni önöknek, hogy egyfajta kontrollált módon, számos segítő szakember bevonásával olyan fejlesztést tudnánk véghez vinni ennek a településnek az életében, ami mindenkinek jó lehetne. Tehát a településnek azért, mert felszabadul az a terület, és lehet vele valamit kezdeni, tehát hogy ez anyagi forrást is jelentene. Másrészt azoknak, akik ott laknak, pedig foglalkoztatáshoz jutást, képzéshez jutást és beilleszkedést nyújthatna.”

A projekt munkatársainak a „mindenki jól jár” helyzetet támogató kommunikáció fenntartása volt a célja:

„Mivel nagyon kevés buszjárat jár, onnan bejárni a településre, hogy innen el tudjanak menni dolgozni, nyilván egy nagyobb kihívást jelent, mint azoknak, akik itt bent laknak. Ez az egyik fele. A másik fele, azt hiszem, hogy azért összességében alacsonyabb végzettségű emberek laknak ott, ebben is tudnánk segíteni, hogy valamiféle képzéshez jussanak vagy képzettséghez jussanak, amivel foglalkoztathatóvá válnak. Ebben is szeretnénk szerepet vállalni, hogy az ő foglalkoztatásukat beindítsuk. Tehát nem a település érdekei ellen szeretnénk mi dolgozni, és mindenképpen azért is szerettük volna ezt a mai fórumot, hogy lássák, hogy önöket is szeretnénk ebbe bevonni. Tehát hogy nem az önök döntése ellenére szeretnénk itt tevékenykedni, meg szeretnénk bármit csinálni, hanem közösen szeretnénk, hogyha ezek az emberek is bekapcsolódhatnának a település életébe még inkább, mert azért közmunkában, ha jól tudom, elég sokan dolgoznak itt a településen.”

Milyen tapasztalatok, negatív sztereotípiák, hiedelmek, pletykák akadályozhatják ezt a win-win helyzetet?

Egyrészt a település múltjához kapcsolódó bánya megszüntetése. Azt mondják a résztvevők, hogy „nem kellett volna megszüntetni harminc éve a bányát, akkor nem lenne problémánk”. Mások azt gondolták, hogy „ezzel nem fog megoldódni a kérdés. Az ember mindegy, hogy hol lakik, ha valamit akar csinálni, azt csinálja. Ha meg nem akar, akkor az Istennek se fogja csinálni”.

Idekapcsolódik az is, hogy rendezni kell a településhez való kötődést is, az illegális lakásfoglalást meg kell szüntetni. „Először ki kell takarítani azokat, akik semmiféle jogviszony nélkül csak lefoglalták a lakásokat, és ide semmi közük nincsen.”

A negyvennyolc ember több éve be van oda jelentve, mert az önkormányzatnak úgy tíz éve van olyan határozata, hogy senkit nem enged be lakni. Ezek az emberek ott laknak, ott laktak a szüleik, oda születtek a gyerekek – mondta a polgármester asszony arra a lakossági véleményre, hogy „hoppá, hoppá, az nagyon sok”.

Az elhangzó nézetek között tulajdonképpen a munka mint szocializációs keretrendszer határozza meg azt, hogy ki tartozik a településhez, és ki nem: „És akkor aki akar dolgozni, az dolgozzon, aki meg nem akar dolgozni, az meg oda megy, ahova akar. Az már senkit nem érdekel.”

A lakhatási jogviszony témája után a projektmunkatársak a „kié a szegény?” klasszikus felelősségkérdésére igyekeztek rávilágítani:

„Most van egyedüli lehetősége a településnek arra, hogy ne a település költségéből kelljen ezeket az embereket behozni a településre, hanem európai uniós költségből meg tudják ezt oldani. Ha belegondolnak abba, hogy ezek az emberek kint maradnak hosszú távon, nem lesz munkájuk, nem fognak tudni miből élni, az a településre nézve rettentő sok költséggel jár. Az, hogy onnan őket be kell hordani, iskolába kell hordani a gyerekeket, ott azért időközönként, mivel önkormányzati tulajdonúak az ingatlanok, kell valami fejlesztést végezni, merthogy az önkormányzat meg a település felelős azokért az ingatlanokért. Ha ott történik valami baleset, a település meg az önkormányzat lesz azért felelős. Tehát mindenképpen meg kell hogy oldódjon ezeknek az embereknek a helyzete. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy ez minél konfliktusmentesebben és minél inkább őket és a település lakóit is felkészítve menjen végbe.”

Azonban a település rendszerváltás utáni történetét a szinte minden családot érintő elvándorlás is jellemzi, így nem csoda, hogy a falugyűlés véleményei között ez a mobilitási út is markánsan szóba kerül:

„Mennyi fiatal elment, aki dolgozó, akinek van szakképesítése. Mert nem tud ezen a környéken. Mert a pénzeket ilyenekre költik, és nem munkahelyteremtésre. És a fiataloknak el kell menni Budapestre, külföldre. Maguk nyilván nem tudják, hogy valószínűleg egy olyan helyen élnek. De ha a maguk szomszédságában, szomszéd épületében történne meg ez, valószínűleg ön sem akarná, hogy a gyerekét így nevelni, és elmenne. És ezek a fiatalok… arra kellene szerintem inkább ennek a többszörösét is akár rákölteni, de legalább ilyen költséget, hogy ezeket a fiatalokat próbáljuk meg visszacsalni ide, akik innen származnak el. És értékes munkaerő lenne, és ők teremtenek már értéket. Ezzel nem értéket teremtenek, hanem egy újabb telepet fognak csinálni a falunkból.”

Egy kiemelt célcsoportokat támogató felzárkózási programnak fontos, hogy legyen megfogható – mindenki számára elérhető – területfejlesztő hatása is:

„Nekünk mint faluban élőknek ebből mi előnyünk származhat? Bocsánat, most a saját helyzetemet tudom felhozni. Nekem lesz helyben munkahelyem, nem kell ingázni? Vagy tudok még itt olyan embereket mondani, akik helyben ingáznak, akár autóbusszal reggeltől estig úton vannak, gyári munkások.”

Azonban sokan feltették a kérdést: „Miről beszélünk, ha nincs munkahely? Sem a faluban, sem a környéken nincs munkahely. Az embereknek munkahely kell, ami fenntartható.”

A projekt által alkalmazott szociális munka tulajdonképpen az egyéni szándékok, motivációk, élethelyzetek aktiválásán alapul, így juthatunk el a közösségi támogató cselekvésig.

A realitások azt erősítették, hogy a külterület aktív munkásainak napszámosmunkájára szükség van az elöregedő faluban:

„Ezek az emberek nap mint nap itt dolgoznak, itt élnek velünk. Hívjuk őket kaszálni, segíteni, kapálni a kertben. Nem félünk tőlük. Ha beköltöznek, mindenki irtózik. Ezek az emberek nem leprásak. Nagyon sok embernek a háza rosszabbul néz ki itt bent a faluban, mint a külterületen.” A résztvevők hangsúlyozták, hogy a programban a külterületi üres ingatlanokat „le kell túratni”. Az építőipari árak elszabadulása miatt le kellett mondani erről a projekt kezdetén még tervben lévő elemről. A fórumon előkerült, hogy helyieket kellene megbízni ezzel a munkával. A válaszban a hazai pályázati viszonyokat jól ismerő mondat is elhangzott: „Idegenek csinálják. Én meg itt fizetem az iparűzési adót, és még én nem kapok semmi munkát se. Harminc éve, de nem panaszkodom, mert én megértem.”

A projekt felzárkózási/településfejlesztési módszertanában egy jövőműhely és egy önkormányzati elfogadásra is számító fejlesztési koncepció szintén szerepel. Ebbe a meg- lehetősen komplex módszertanba illeszkedik majd a külterület sorsa és más helyi gazdaság- és közösségépítő elképzelések sora is.

De a racionális tervezés lépései előtt az együttélés szabályairól, a közösségi keretekről kell szólni, hiszen a (külterület-településmag viszonylatra vonatkozó) költözéshez kapcsolódó igekötőnk a fórumon leginkább a „be” vagy a „le” volt, és a melléköltözés miatt nemcsak az érkezők, hanem a fogadó közösség felkészítése is fontos. A közös célunk az volt, hogy ne legyenek „idegenek” a külterületről érkezők. A közösen megélt múlt titkokat, sérelmeket is felszínre hoz: „Egyrészt nagyon sok ember nem jött le ide erre a gyűlésre, és megmondom azt is, hogy miért nem jöttek le az emberek, mert a külterületet mindig lenézték a faluban.”

„Minden település más. Nincsenek örök receptjeink. Mindenhol más emberek vannak, de integráltan gondolkodunk, vagyis sok oldalról megpróbáljuk azoknak az embereknek a jövőjét megközelíteni, akik ott elveszítik a lakhatási lehetőségüket, mert szinte már el is veszítették. Megpróbáljuk őket emberi, normális körülmények közé hozni, és megpróbáljuk a befogadó közeget is olyan közegbe hozni, olyan viszonyok közé hozni, hogy az együttélés minél zavartalanabb legyen, minél jobban működjön.”

A fórumon egy nagyon fontos szakpolitikai mozzanat is előkerült. Mégpedig az, hogy számítsunk arra, hogy bármilyen jó szándékunk van is, a projektet úgy kell elnevezni, hogy ne teremtsünk kétségeket a céljaink felől a kedvezményezett csoportok körében.

A „kivel van baj?” kérdés alapvetően csoportközi, társadalmi, sablonszerű együttélési témákat vet fel (és nem csak a konkrét költöző és fogadó közösségekre jellemző):

„Mert mi nem is titeket bántunk, akik élni (és dolgozni) akartok, hanem azokat, akik nem akarnak a közösségbe beilleszkedni, nem akarnak velünk együtt lenni.” „De akkor nem úgy kéne kifejezni, hogy mindenkit egy kalap alá vesztek.”

Ez a párbeszéd az elmúlt évtizedek elosztási-támogatási gyakorlatának a lenyomata. A saját erőből mobilis családok jobban elfogadottak a helyi szinteken, míg a támogatott lakhatás inkább kivételezést, pozitív diszkriminációt sugall (pedig a területi és kulturális mobilitás értékvezérelt cselekvésnek, közös ügynek tekinthető).

„És azt is tudjátok, hogy ebben a faluban, hogy hányan költöztek le külterületről a faluba? És akkor morogtatok, igaz? Egy kicsit, mert idejöttek, és azóta is itt élnek. Így van?” „Így van.”

„És akkor most mondjátok a magatokét, hogy az az ötven fő, aki le akar jönni, hogy most miért jönnek azok ide.”

A be- vagy leköltözői szándékot a falu elöregedő korszerkezete is erősíti. Az üres házak lehetséges felújítása és a telepfelszámolásoknál történő alkalmazása (községmegújítás) már 1990 előtt is szándék volt hazánkban:

„Vannak üres házak. Van hetven olyan özvegyasszony, aki nyolcvan-kilencven éves, köszönöm szépen, mi lesz ezekkel a házakkal? Most laknak benne. Azt hiszitek, hogy a gyerekei idejönnek? Fenét! Akkor ki fog ideköltözni, mert megveszik mondjuk a holland emberek. Az nem baj, hogy ők megveszik.”

Egy terület, egy település a történelem során is sokszor szűnt meg lakófunkció szempontjából. Most úgy áll a helyzet – mondta egy programmegvalósító, hogy a „kapitalizmusban negyven-ötven embernek szolgáltatást, boltot, iskolát, orvost nem lehet csinálni, nem lehet helybe vinni.

Olcsóbb, ha őket »mozgatjuk« a térben. Tehát a gyönyörű környezet adott, némi kevés közmű is van ott, mert köves út is van, meg kellene találni azt a hasznosítási módot, amely sokkal jobban szolgálja az egész települést vagy a térség életét, gazdasági eredményeit, mint az, hogy lakóterület legyen, nagyon rossz állapotú vagy mindenképpen nagyon szegényes körülményeket biztosító lakásokkal.”

A leköltözött családokról

A faluba költözést követő hónapokban (2024 első félévében) a külterületről érkező családok körében minden interjúalanyunk (öt családdal készült interjú) emlékezett a falugyűlésre, amelyen élénk vita kísérte ezt a szociálpolitikai projektet. Sokan arról számoltak be, hogy a vita folytatódott, de inkább már a Facebookra, a települési oldalra/ fórumra tevődött át. Tulajdonképpen internetes bullying valósult meg, amelyet szerencsére kezeltek a családok és a segítők.

A leköltözők érzelmileg komolyan kötődnek a külterülethez: „Ott éltünk, ahol én magam abban a házikóba születtem, ahova hazavittek.” „Engem megviselt a költözés. Megmondom őszintén, úgy lefogytam. Most kezdem magam visszaszedni, mert hát csak ott nőttünk, akármilyen volt az a telep, ott növekedtünk fel, oda kötöttek a szép emlékek.”

A volt külterületi családok közös megküzdési stratégiája volt az, hogy elengedik a sértéseket, mert „ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki”. A településközpontban élő hangadó közösség nehezen fogadta el azt, hogy a külterületet nem lakóhelyként kell továbbfejleszteni (pedig a külterület történetében a lakófunkció mellett a foglalkoztatási funkció is közel ugyanannyi ideig volt jellemző). A külterületi közösségnek pedig meg kell tanulni, hogy a lakás nem csupán fizikai tér, hanem beágyazottság is a lakókörnyezetbe. Mindez egyfajta középosztályosodási értéknek is tekinthető, emeli az egyéni/családi presztízst is.

„Vannak ezek a bántások, de úgy gondolom, hogy elsősorban is ismerjenek meg minket, hiába, hogy a nap huszonnégy órájában előtte is itt dolgoztunk meg az emberek közt voltunk, de hát mindennek eljön a maga ideje.”

Az alapvető egyenlőségeszme mellett a lakhatás minősége hozott mobilitásélményt, amely erősíti a közösségi jóllétet és így a konfliktusmentes együttélést is. Ennek a minőségi váltásnak kell megőrizni a lendületét.

„Közelebb vagyunk a bolthoz, óvodához, Ózdra bejárni, egyszóval mindenhez, ami a mindennapokban fontos.” „Meg kell mutatni mindenkinek, hogy igenis startvonalra tudunk állni. Itt rajtunk múlik minden, persze mindent akarni kell, el kell menni dolgozni, és meg kell mutatni, hogy nem félünk, ki tudjuk fizetni a rezsit.”

Ez az interjúalanyunk azt is kifejtette, hogy nemcsak a minőségileg más lakás- és életkörülményekkel kell együtt élni, hanem az ezekből adódó életmódváltással is. A szükségletekről való gondoskodás nem kényelmesíti el az embert, a faluközpontban azonban más a helyzet:

„Megfőzzük azt a kis ebédet, utána ülünk, tévézünk, elmegy az erő, nincs erőnk. Kint meg fizikai munkákat végeztünk, lugast rendeztünk, újra kapálhattunk, gyalog jártunk, kinti kútról hordtam a vizet húszliteres kannákban. Itt is szeretnék én csirkéket nevelni, meg disznót.”

Az új lakásokkal kapcsolatban a tereprendezés elmaradása, a kerítés hiánya merült fel kritikaként, de ezt a válaszadók saját erőből megoldják.

Az interjúkból arról is képet kapunk, hogy a szegénység és a periferikus élethelyzetek igen drágák. Hiszen pénz nélkül, autó nélkül, hiányos menetrenddel (sok esetben a buszjegyre is máshonnan kell előteremteni a költséget) nehezen lehet megoldani krízishelyzeteket (akár csak egy olyat, hogy miként mész a lázas gyerekedért az óvodába, és hogyan hozod vissza, ha csak magadra számíthatsz napközben).

A téli költözés jelentett olyan kihívást, hogy most akkor mennyi lesz a rezsi, mennyibe fog kerülni a fűtés. Ezt a családok nem tudták, nem volt tapasztalatuk, hogyan spóroljanak. A külterületen tudták, hogy a gyűjtött/kapott tűzifa meddig elég, és milyen meleget ad. Itt a „gázlánggal” kapcsolatban az első időszakokban még nem volt kész a magatartásrendszer.

„Ha engem kérdeztek volna, én tényleg lehet, hogy nem októberben költöztettem volna. Majd nyáron kiforrja magát.”  „Ha jobban állunk, veszek egy nagyobb fatüzeléses kandallót.”

A válaszadók megállapították: ha nem indult volna el a projekt, akkor a külterületiek zöme fent maradt volna, mert önállóan nem tudtak volna leköltözni a faluba.

Társadalmi-mobilitási zártság, a fejlesztések mint közös térségi célok

Számos szociológiai mutató mellett, amely a szegregált élethelyzetet jelöli (például a nyolc osztályt végzettek száma, a tartós munkanélküliek aránya), dinamikusabb mutatót jelent az, ha megnézzük az ottlakók családi, rokoni, baráti és szomszédsági kapcsolatait. Hiszen ez a leginkább ciklusérzékeny, mert mikrokörnyezetben is jobban reagál az aktuális időszak felívelő vagy éppen hanyatló makrotörténéseire.

A szociális háló maslow-i értelemben is fontos eleme az ember komplex biztonságérzetének. A száz fő tizennyolc évnél idősebb települési (belterületen, illetve külterületen élő) válaszadót elérő kérdőíves terepkutatásunk során harmincöt konkrét és általános szakmát, foglalkoztatási státuszt, szerepet soroltunk fel, hogy kiderüljön, a válaszadó tudna-e hozzájuk fordulni valamilyen gond, probléma esetén. E szakmák művelői lehet- tek a kérdezett családtagjai, rokonai, ismerősei is.

Ebből a foglalkozási kínálatból a belterületen élők átlagosan 23,3-et, a külterületi lakosok 18,6-et említettek meg. Jelentős különbség van a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők javára.

Az érettségivel és szakmával rendelkezők huszonhetet, a diplomások huszonötöt jelöltek be, a legfeljebb nyolc osztályt végzettek pedig tizenkilencet. A szakmai támogató kapcsolati háló ismertsége a legkevésbé jellemző a visszaköltözőkre (tizenhat említés). A tősgyökeresek huszonhárom szakmát kötöttek személyhez.

Ha a szakmák képviselőinek ismertségét nézzük, azt látjuk, hogy a település közös ipari/foglalkoztatási múltját megtestesítő bányászok ismertsége magas, szinte valamennyi családra jellemző. Így van ez szinte minden más munkával, amelyek a mindennapok biztonságérzetéhez kapcsolódnak. Idesorolhatjuk a kereskedelmet, a helyi választott tisztségviselőket és a hivatali dolgozókat, az óvodapedagógusokat, a védőnőt, a tanárt, a tanítót. A lelki támogató (plébános) ismertsége is magas, sokan ismernek családsegítőt, és néhányan segélyszervezeti munkatársat is. Magasabb presztízsű szakmák, hivatások (bankár, sebész, építész, ügyvéd, katona, politikus, mérnök stb.) ismertsége azonban inkább a belterületen élők szociális hálójára jellemző (1. táblázat).

Izgalmas feltevéseket indíthat el e kérdés további elemeinek részletes kidolgozása, hiszen egyértelmű az is, hogy a személyes kapcsolatok gazdagsága és minősége az egyéni életút egyengetésében, támogatásában ilyen kis közösség esetében is elengedhetetlen, s látszik az is, hogy a zártabb szociális kapcsolatok milyen hátrányt jelentenek egy zsáktelepülésen.

No de milyen hátrány érheti azokat, akik kevésbé jó térkapcsolati adottságokkal rendelkező településen élnek? Az interjúk összességében a kereskedelmi-foglalkoztatási beágyazottság hiányát emelik ki ezzel kapcsolatban.

Az ennek hátterében lévő kirekesztettség a közlekedésből legegyszerűbben úgy fogalmazható meg, hogy „az adott személy nem képes oda és akkor elutazni, ahová mások nehézségek nélkül el tudnak jutni” (Lieszkovszky, 2018: 90–91).

Tiner Tibor Borsod-Abaúj-Zemplén megyében végzett kutatásában foglalkozik azon célokkal, irányokkal, melyekért a lakosok elhagyják a lakóhelyüket, elutaznak. Ilyenek a munkába járás, a tanulással, vásárlással vagy a lakossági szolgáltatásokkal összefüggő, illetve az egyéb típusú utazások (például egészségügyi, fakultatív vagy közigazgatási célú utak) (Tiner, 1983).

Manapság is megfogalmazhatjuk ezt az állítást: a közlekedési árnyékhelyzet gyakran lehet akadálya annak, hogy az esélyteremtési-fejlesztési folyamat eredményei (új tudás vagy szakma megszerzése, részvétel az elsődleges munkaerőpiacon, egészségügyi kontroll) gyökeret verjenek az életmódban (2. táblázat).

1. táblázat: A szociális háló – szakmák ismertsége (%) a településen (n = 101) (saját kutatás, 2021)

2. táblázat: Közösségi közlekedési térkapcsolatok, 2021 (Balcsók István geográfus, egyetemi adjunktus szerkesztése)

A helyi közösségben mindazok, akiknek korábban is voltak jó gondolataik, de nem voltak helyzetben, és egyedül érezték magukat felismeréseikkel, most a többiekkel együtt a helyi mozgásokból inspirációt nyernek a közös gondolkodásra, majd cselekvésre. A rendszeres kommunikáció révén fokozatosan mind többen a sokakat érintő ügyek mellé állnak, s ha közössé válik a cél, elkezdődik a „megkomponálás”, „keretbe foglalás” folyamata (Vercseg, 2020).

A településen élők mindennapjaiban megjelennek a lakosság körében jellemző alapvető szükségletek. Ezek dinamizálják a viselkedést, és megszabják irányát, az aktuálisan érzékelt szükséglet ugyanis kihat a cselekvési cél megválasztására. Életmódunkat nagyban meghatározzák szükségleteink, melyek egyfajta hierarchiát, fontossági sorrendet is alkotnak.

A községben élő emberek a korcsoportok legnagyobb szükségének a munkalehetőségek, a működő általános iskolák, a helyi gazdaság fejlesztésének és a közösségi közlekedés javításának, továbbá a gyermekprogramok és az egészségügyi szűrések hiányát érezték. Ez a felsorolás a társadalompolitika/felzárkózáspolitika összetettségét is mutatja a periféria világában. Emellett minden korcsoportban kiemelten fontos számukra több anyagi támogatás biztosítása, különös tekintettel az idősebb korosztályra.

Az eredmények tükrében a helyben élők között a felmérés pillanatában egység mutatkozott. Nem feltétlenül egy kiemelt, külterületen élő célcsoport támogatása, hanem a települési periférialét komplex társadalompolitikai oldása érdekében, tehát alapvetően egy szakmaiságon és szolgáltatási jelenléten alapuló, alulról jövő fejlesztési út és operatív programcsomag megvalósításával kapcsolatban érzékelhettünk közös nevezőt. Összességében a lakhatási körülmények fejlődése közép- vagy inkább hosszú távú változást jelent a beköltözött családok életében. Válaszadóink azonban inkább a biztonságos és fenntartható lakhatás komplex körülményeit szerették volna viszontlátni a programokban, nem csak a fizikailag átadható ingatlanokat.

„Az eredeti elképzelések szerint a lakhatás javítása önmagában előrelépést jelentett volna a résztvevők életében, de hamar kiderült, hogy ez nem elég. Az új környezethez való alkalmazkodás mellett sok családnak az önálló megélhetés is komoly kihívást jelentett. Hiába költöztek jobb lakókörülmények közé, a munkaerőpiacon nem nyíltak meg előttük új lehetőségek, sok esetben a helyi vállalkozások sem voltak nyitottak az érkezők fogadására. A gazdasági stabilitás hiányában a lakhatás önmagában nem hozott gyökeres változást” (Tóth-Ádám, 2025: 37). Ezt a szakdolgozói értékelést erősítette meg korábban a Máltai Tanulmányokban megjelent recenziójában Ditzendy Arisztid: az infrastruktúra fontos, azonban önmagában kevés, ez látszódik az elmúlt harminc év szegénységcsökkentő beruházásainak sok esetben kontraproduktív eredményein (Ditzendy, 2024: 150).

A megállapítás helyi munkaerőpiaci részét érintő pályázati adat azonban azt mutatja, hogy helyben nem sok lehetőség van a közfoglalkoztatásból való kikerülésre. Megjegyezzük, hogy a www.palyazat.gov.hu adatai szerint 2004 és 2020 között a községbe tizenhárom pályázat érkezett összesen 334 millió forint értékben. Hét esetben a községi önkormányzat volt a támogatások kedvezményezettje. Vállalkozók számára alapvetően a Vidékfejlesztési Programból érkezett támogatás. Ez az adat is arra utal, hogy a társadalmi felzárkózási programok esetében alapvetően térségi szinten szabad értelmezni a munkaerőpiaci lehetőségek fejlesztését.

Kockázat, bizonytalanság, verseny: modernizációs forgatókönyvek

A közel három évtizede lezajlott magyar (és tágabban kelet-közép-európai) rendszerváltás (mivel felülről érkező modernizációs kényszer volt) a periféria társadalmát, gazdaságát, közös fejlesztési irányait nem vette (talán nem is vehette) figyelembe. Pedig Andor Mihály Néma forradalom című kötetében 1989-ben azt hangsúlyozta, hogy „a település népességmegtartó ereje mögött egy paternalisztikus állameszme húzódik meg, amely az újraelosztás sakkjátszmájában báboknak tekinti az embereket és sakktáblának a települési struktúrát. Ha ezt idetesszük, onnan azt elvesszük, akkor az emberek ott maradnak vagy lépni kényszerülnek. Holott a településeket emberek hozták létre, és örömmel maradnak, ha körülményeiket (térhasználat, társadalmi igény) maguk alakítanák” (Andor, 1989: 21).

Ezt a folyamatot azonban meghatározza az elmúlt évtizedeket jellemző állami hatáskörök és feladatok átalakulásának kevéssé átlátható és alapvetően ciklikus mozgása, amelyben a periferikus, erőforráshiányos települések alapvetően vesztes helyzetbe kerültek. Erre a társadalmi-gazdasági helyzetre adott választ stratégiai, közösségi tervezési és megvalósítási szinten is a Magyar Máltai Szeretetszolgálat komplex tevékenységéhez kapcsolódó – azóta kormányprogrammá vált – Felzárkózó települések (FETE) program (Kovács, 2021).

A közösségépítés, a professzionális segítés/támogatás (a gondoskodástól a diplomás kompetenciákkal rendelkező szociális munkásig) nagyon fontos fejlesztőmunka, hiszen egyszerre segíti a családokat és a közösségeket, így a település számára nyújt esélyteremtő lehetőségeket.

Ez a munka lényegében az elzártságot és annak érzését csökkenti. Az elzártságból, a zsáktelepülés elhelyezkedéséből adódó lakossági reakciók, megküzdési stratégiák nem hatékonyak és nem is tarthatók fenn, ha egyéni szinten kell megvívni a küzdelmeket a mindennapokban. Idesorolhatjuk az életmódhoz kapcsolódó rugalmas eljutást a társadalmi mobilitást támogató intézményekhez, az elsődleges munkaerőpiaci foglalkoztatási lehetőségekhez, illetve a nagyobb kereskedelmi és humánszolgáltató intézményekhez.

Az egyéni stratégiák ugyan felmutathatnak sikeres életutakat, de ha a település közösségének többsége nem tud csatlakozni ehhez, akkor a közösségben erősödhet a kognitív disszonancia érzése, ami újra leszakadáshoz, a periférián maradáshoz és így végső soron területi-társadalmi egyenlőtlenséghez vezet.

A felzárkózás szociológiájának fontos kérdése az, amit Szűcs Jenő (1981) korszakos munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról című írás alapján fogalmazhatunk meg. Itt nem is feltétlenül a változtatások mikéntje a kérdés, hanem az, hogy zárt(abb) vagy nyitott(abb) társadalomban valósulnak-e meg. Az egyéni élethelyzetek azonban a kockázati társadalom világában individualizálódnak. Vagyis ugyanazon társadalmi szereplők, amelyek a felzárkózási folyamatot támogatják, elősegítik, szabványosodást is teremtenek a társadalmi alrendszerek terén, de itt közös jellemző az, hogy a felzárkózás során létrejövő új egyéni élethelyzetek (munkaerő)piacfüggők (Beck, 2003: 237).

Ennek a komplex munkának a kulcsszavai egyfelől a közösségi reaktiváció és a tervezés, a térségi programban való együttműködés és a kiszámíthatóság, másfelől pedig az „alulról is nyitott jóléti erkély”. Ez a szókép tulajdonképpen olyan visszacsatolási mechanizmust jelent, amelyben az urbánus középosztály tagjai (akik a felzárkózás szakpolitikai irányítói) elfogadják a periféria érdekérvényesítő csoportjainak területi-társadalmi kiegyenlítődést célzó térségspecifikus javaslatait (Szarvák, 2018).

A középosztály tagjai lehetnek a „lokálisan integráltak” 5 százalékos csoportja a magyar társadalom szerkezetében. Körükben a legmagasabb a kisebb településeken élők aránya (76%), átlag feletti arányban jellemző a felsőfokú végzettség és a diplomás apa a családban, illetve a legmagasabb a (bevallott) havi nettó bevételük. A lokálisan integráltak 7 százaléka roma. Széles kapcsolati hálóval rendelkeznek, mind a nexusdiverzitást, mind a bizalmas kapcsolatok számát tekintve (Gerő et al., 2020: 72).

Ha a periféria térségeiben a társadalmi-gazdasági ágensekhez való hozzáférés nem intézményesül, a fejlődés/fejlesztés több ponton elakadhat, lelassulhat, aránytalanná válhat, a kívánt prioritások felé haladás helyett a társadalmi-gazdasági polarizáció növekedése s így a tradicionális, örökölt problémák továbbgörgetése valószínű (Szarvák, 2022).

A már idézett kutatás (Gerő et al., 2020: 77) azt emeli ki, hogy a magyar társadalom közel harmadában egyetlen integrációs mechanizmus sem működik (normaszegő dezintegráltak: 20 százalék, kirekesztett alulintegráltak: 8 százalék). Inkább a dezintegrációs mechanizmus működése rögzíthető ezekben a társadalmi csoportokban. Alacsony a kapcsolati háló, az iskolai végzettség, a munkaerőpiaci és civil szervezeti jelenlét szintje, relatíve magas viszont a normaszegéssel kapcsolatos elfogadás értéke. A két csoport tagjainak 19 százaléka roma. Zömmel kisebb városokban és községekben élnek, de a kirekesztett alulintegráltak negyede fővárosi. Rendkívül magas körükben a kirekesztettség érzése.

Átmeneti terek: egy dinamikus szegregátumfogalom felé

Az ország életében mindig voltak fölérendelt célok (Csepeli, 2003). Most ez a periferikus térségek (el)zártságának a csökkentése. Hiszen így újra aktívnak számolhatunk el már partvonalra került gazdasági-társadalmi erőforrásokat. Állításunkat a regionalista Nemes Nagy József is alátámasztja, szerinte ugyanis a centrum-periféria viszony nem statikus; a perifériák függése és autonómiája dinamikusan változhat (Nemes Nagy, 1996). Ehhez viszont a narratíváinkat, fogalmi rendszereinket, szakpolitikai kereteinket is módosítanunk kell.

Fontos, hogy a diagnóziscélú településbejárás csak akkor működhet valóban eredményesen, ha az általános standardok (például az emberhez méltó lakhatás minimális feltételei) mérhetővé tétele mellett figyelembe vesszük a gazdasági-társadalmi térszerkezetben – éppen a centrum-periféria viszonyrendszer révén is – szignifikánsan jelentkező különbségek hatását.

Vagyis bár a komfort nélküli lakás mindenhol azonos kategóriát jelent, a településen belüli megítélése (a helyiek mentális térképe, szubjektív kirekesztettségérzete alapján) jelentősen függ attól, hogy kuriózumként jelenik-e meg, vagy éppen az átlagot képviseli.

Fontos kiemelnünk, hogy a szegregátum kifejezést így tágabb értelemben használhatjuk, nem csak a KSH módszertana alapján kijelölhető, munkaerőpiaci és alacsony iskolai végzettség szerinti megközelítéssel (és nem etnikai elkülönítéssel) létrejött szegény, társadalmi kiilleszkedést mutató területeket értve rajta.

A fenti tartalmi keret biztosítja azt, hogy a szegregátumok világát is átmeneti tereknek tekintsük. Olyan társadalmi és térbeli pufferzónának (mezoszintnek), amelyben folyamatos kapcsolódási lehetőség adódik az intézmények és a segítő, humánszakemberek jelenlétéhez és munkájához.

A szűkös erőforrások miatt mindez persze azt is jelenti, hogy a fenti modellt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a felzárkózási programok nem településszintűek lesznek, hanem a szubszidiaritás elvét a területi-igazgatási hierarchiában feljebb, de a járásnál alacsonyabb szintre emeljük, és településpárokban, települési tengelyekben, mikrotérségekben, felzárkózási (fejlesztési) klaszterekben gondolkodunk.

Zárógondolatok

Az összegzésben szólnunk kell a falufórumról mint a projekt elindításának, társadalmasításának egyik legfőbb eszközéről. A megszólalások jól tükrözték az egyéni élethelyzetek bizonytalanságait, a lehetséges települési, közösségi kockázatokat. Tulajdonképpen minden résztvevő a kapaszkodót (másként fogalmazva a közös bizalmi hálót) kereste.

A főbb konfliktuspontokat az jelentette, hogy a falu központi részén lakók saját igényeik kielégítésére igénybe veszik a külterület munkaképes lakóinak szolgálatait. De ez saját (szabad) akaratot jelent a faluban lakók részéről, és nem annak elfogadását, hogy egy támogatott lakhatási projekttel megszüntetik az évtizedes társadalmi status quót.

A fórum dinamikája jól jelezte, hogy a helyi hatalommal való párbeszéd milyen előnyöket jelent mindenkinek. De azt is mutatja, hogy az egyeztetés elmaradása, a társadalmi (partneri) párbeszéd hiánya súlyos cselekvési blokkokhoz, közös tehetetlenségi állapothoz vezet.

Jelen tanulmány következtetései közül azt kell kiemelnünk, hogy a felzárkózási programok kialakítása és végrehajtása során teret kell engedni a települési (mikrotérségi, járási) inkluzivitásnak, a befogadó társadalompolitikai gyakorlatnak. A felzárkózáspolitikának mint szakpolitikának a helyi megvalósítását célszerű a településnél nagyobb igazgatási szinten véghez vinni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a lakhatási minőségben történő előrelépés a felzárkózási programokkal támogatott mobilitás fizikai bázisa lehet. Ehhez azonban olyan fejlesztéspolitikai gyakorlat kell, amely az átmeneti tereknek a településekhez kapcsolódó fogalmát, az abban rejlő vonzó és taszító dinamikát definiálja. Láttuk, hogy az átmeneti terekben (zártkertekben, külterületi/belterületi szegregátumokban) a családok/egyének a társadalmi szerkezetben alacsony pozíciót töltenek be. E pozíciók fejlesztése a bourdieu-i tőketípusok együttes megerősítésével történhet hatékonyan. Ez a munka azonban nem szabványosítható, nem egységesíthető. A település és a (mikro)térség közösségének együtt kell formálódnia.

A periferikus vidékekre jellemző tanult tehetetlenségből (L. Ritók, 2024) viszont az következik, hogy ezt a felzárkózási folyamatot a helyi hatalmi és érdekviszonyoktól független szakmának kell vezetnie. E munka az európai uniós fejlesztéseket kialakító és menedzselő projektosztály (Kovách, 2012) feladata lehet, a munka jellege pedig a periferikus élethelyzetek csökkenését eredményezheti.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Félig strukturált interjúk elemzésével vizsgáljuk a kapcsolatot a nappali szolgáltatások és a pszichiátriai ellátórendszer között, annak érdekében, hogy a hálózatokon belüli kapcsolatok megértésén keresztül reális keresztmetszeti képet alakíthassunk ki a szociális és az egészségügyi rendszer határán mozgó ellátóhelyekről, s rámutathassunk strukturális problémákra. A pszichiátriai betegek számára nyújtott szolgáltatások széttagoltak, városon belül is jelentős egyenlőtlenségeket találunk. A valóság(re)konstrukciók segítségével a szakirodalomra és a kutatási kérdéseinkre is reflektálunk; terepen szerzett tapasztalatainkkal releváns konzekvenciákra jutottunk. A kódok és alkódok kialakításával a szöveg egyre mélyebb rétegeit tárhattuk fel. Valamennyi (multikódolt) adatot MAXQDA 2024 felhasználói környezetbe integráltuk. Jelen triangulált kvalitatív elrendezés új szempontokat adhat a területi problémák definiálására, különösen a helyi (munka)közösségek aktuális helyzetének, a működési rendellenességeknek a feltárására.

Kulcsszavak: közösségi pszichiátria, intézménytelenítés, Budapest, kitagolás

DOI: 10.56699/MT.2025.2.6

A pszichiátriai betegek ellátása két alrendszerben valósul meg, elsődlegesen az egészségügy nyújt fekvő- és járóbeteg-szakellátást, illetve a szociális szféra hatókörébe tartozik a pszichiátriai és addiktológiai páciensek közösségi ellátása, amelyet a szociális törvény rögzít (Magyar Országgyűlés, 1993). Korábbi szerzők már utaltak arra, hogy megvalósítható az integrált ellátás az addiktológiai betegek körében is. Az alapvetően kórházcentrikus ellátás helyett törekedni kell új megoldások alkalmazására (Bodrogi, 1998). A közösségi ellátás főbb szolgáltatásai a jogszabály alapján: a lakókörnyezetben történő segítségnyújtás, a meglévő képességek megtartása, fejlesztése, kapcsolattartás a házi- és kezelőorvossal, továbbá pszichoszociális rehabilitáció, szociális és mentális gondozás, megkereső programok szervezése. A törvény a háromdimenziós, holisztikus szemléletű modell felől tekint a pszichiátriai betegekre, megjelenítve azt a komplexitást, amely szükségszerű a szakellátásban. A legfrissebb szakmai ajánlás így definiálja a közösségi ellátás célját: „A közösségi ellátás esetében a közösségi kifejezés arra utal, hogy az érintettek ellátása eredeti lakókörnyezetükben, közösségükben történik, s nem az érintett kiemelésével, intézményi keretek között. A lakókörnyezetben nyújtott szolgáltatás biztosítja, hogy az érintett ott kapjon segítséget problémáira, ahol azok keletkeztek, javítva ezzel a segítséghez jutás esélyét és az igénybevételi hajlandóságot” (EMMI, 2018: 5). A relapszusok megelőzésének közvetlen, modern terepe mindenképpen a beteg saját környezete, és nem a pszichiátriai fekvőbetegosztály (Fallon et al., 1998). Az egészségügyi és a szociális alrendszer között léteznek ugyan laza, főleg informális szakmai kapcsolatok, ám a hatékony, közös szempontrendszer alapján végzett esetkezelés, az indikátortényezők meghatározása, valamint a hatékonyság keresztmetszeti vagy longitudinális mérése az elmúlt évtizedekben nem tudott szervezőelvvé válni, annak ellenére, hogy számos jó gyakorlat kialakulását katalizálták mértékadó szaktekintélyek, például az Ébredések Alapítvány és a Forrásház Gondozási Központ munkatársai (Harangozó et al., 1998), akik évtizedek óta sikeresen alkalmazzák az integrált pszichiátriai ellátás (IPE) modelljét. A bio-pszicho-szociális pillérek dinamikus együttműködése a hatékony ellátásszervezés kulcsa (Fallon et al., 1998). Ian R. H. Fallon és munkatársai összekapcsolták a kórházi kezelésre építő modell és a közösségi ellátáson alapuló keretrendszer előnyeit, így teremtették meg az integrált pszichiátriai ellátás vízióját. A jelen kutatás megszervezésekor is szembesülhettünk azzal, hogy mindkét szféra több olyan szereplővel is dolgozik, akik vonatkozásában egyértelműen érződik az igény az ellátástípusok összekapcsolására. A 2018-ban kiadott szakmai ajánlás említi a gondozókkal való koordinátori kapcsolattartás szükségességét, de a munkaanyagban részletesebb iránymutatást nem adnak az egészségügyi és a szociális ágazati szereplők együttműködésének szükségességéről: „A pszichoedukációs tevékenység kompetenciahatárait felismerve képes a közösségi gondozót segíteni, folyamatosan együttműködve a pszichiáter gondozóorvosokkal” (EMMI, 2018: 29). Több ágenssel találkoztunk, akik a saját területüket védelmezik, sokszor a hatékonyság rovására. Erre a jelenségre és a párhuzamosságra többek között Légmán Anna mutatott rá (Légmán, 2011: 80).

Hazánkban a hagyományos ambuláns, illetve gondozóhálózati ellátás továbbra is medikális szemléletű, gyógyszerközpontú; nem teszi lehetővé a betegek kísérését, hatékony monitorozását, valamint szociális utánkövetését. Bár vannak törekvések arra, hogy a gondozókon belül biztosítva legyen pszichológus és szociális munkás álláshely, továbbá kellő számú és képzettségű szakdolgozó (gondozó), az ellátások minősége a vezetői, illetve szakdolgozói készségektől, attitűdöktől, leterheltségtől függ. Korábbi interjús kutatásunk során a volt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI, „Lipótmező”) dolgozó, a szakterületükön ma is aktív kollégák elmondták, hogy több intézményben nincs mód a klasszikus kijárós gondozásra, például mert az útiköltségek elszámolása több helyen nem megoldott (Dobai et al., 2024a). Nincsenek egységes járóbetegstandardok a nem medikális ellátásra, a gondozói kapacitástól függően egy-egy páciensre viszonylag kevés idő jut (jellemzően 15–20 perc, amely kizárólag az adminisztrációra és esetleg néhány kérdésre elég). A krónikus betegek utánkövetése, figyelemmel kísérése elmarad a nemzetközi színtéren tapasztalt lehetőségektől, gyakorlatoktól.

1990-től a hazai pszichiátriai ellátórendszer jelentős átalakuláson ment keresztül (Dobai et al., 2024b). A változások első hullámában 1990 és 2007 között számos fővárosi intézmény bezárt, amelyek integrált szemléletű, a betegek állapotát hatékonyan monitorozó terápiás rezsimek voltak. Az elérhető ellátások körét ez az intézkedés jelentős mértékben szűkítette. Az OPNI megszüntetésével a legfőbb módszertani (tanácsadó) és mintaintézmény felszámolását éltük meg. Bár sok kritika érte a kórházi kapacitásokat biztosító intézményt – leginkább éppen a szociális indikációval „megőrzött” betegek miatt (Bugarszki, 2003) –, paradox módon éppen az OPNI sokszínűsége alkalmas lehetett volna az egységes pszichiátriai gyakorlatok monitorozására és a jelentős szervezeti megújulásra (Dobai et al., 2024a); sőt, az egész pszichiátria megújulásával kecsegtetett ez az időszak (Erőss–Veér, 2002), mely a hazai pszichiátria „reneszánsza” volt. A másik legnagyobb veszteség a Szent Rókus Kórház Goldschmidt Dénes, majd Bódog Gyula főorvos által vezetett Pesthidegkúti Pszichiátriai és Pszichoterápiás Osztályának felszámolása volt. Itt a betegek az állapotukhoz igazodva részesülhettek különböző gondozásban, utánkövetésben, amelynek fontos pillére volt a bejárós közösségnek szervezett, célzott terápiás tevékenység.

Egyedül a fővárosban még megközelítőleg hat önálló pszichiátriai osztály bezárására vagy jelentős átalakítására került sor, összevonásokra és költöztetésre, valamint a Palatinus utcai Fővárosi Pszichoterápiás Módszertani Központ (Nagy, 2007) korábbi megszüntetése is idekapcsolható. A szociálpszichiátriai ellátási változatok (Füredi, 2007: 187), rezsimek működéséhez fűződő, könnyen elérhető ambuláns ellátás, a bejárósok számára rendelkezésre álló nappali kórház, a Lipótmezőn üzemeltetett éjszakai szanatórium olyan átmeneti ellátási formák voltak, amelyek jelenleg szűkösen vagy egyáltalán nem állnak a páciensek rendelkezésére; ez a tendencia 1990 óta szinte semmit sem változott (Füredi, 2007: 186). Így teremtődött meg a legsérülékenyebb pszichiátriai/addiktológiai beteg hajléktalan populáció növekedése, hiszen az említett átmeneti ellátások fenntartásával, a biztonságérzet megteremtésével a reszocializációs esélyeket növelni lehetne.

A kórházi ellátás biztonságosságáról szóló források ellentmondásosak. Nyilvánvalóan nem korszerű egy totális rendszerű pszichiátriai intézmény (Dobai, 2023), ahol a paternalisztikus viszonyrendszer jellemző. Az alapvető jogok sérelme sokszor elkerülhetetlen az ilyen intézményekben. A forgóajtó-jelenség miatt a hosszan tartó hatékonyság is megkérdőjelezhető (Dobai, 2023). Az OPNI mint az egyik legnagyobb hazai zárt intézmény megújulása látványos volt a rendszerváltás utáni évektől. Egyre több miliőterápiás műhely alakult benne, a pszichiátriai osztályok egy része megújult, a nappali kórházi és ambuláns, pszichoterápiás kapacitások növelésével, a betegek terápiás célú foglalkoztatásával a reszocializáció lehetősége nyílt meg a megőrző jellegű (kusztodiális) osztályok helyett. Az alacsonyküszöbű szolgáltatások hozzáférhetőbbek, ezeket az ellátásokat a beteg otthonában is végzik (Fallon et al., 1998). (A szakirodalmi fogalomhasználattól eltérően a pszichiátriai betegek közösségi ellátását is a könnyebben hozzáférhető csoportba soroljuk, különösen azért, mert a felvételi kérelem, pszichiáter, illetve neurológus igazolása a vonatkozó szabályozás szerint szükséges ugyan az igénybevételhez, mégis könnyebben hozzáférhető ez a forma, mint például a várólistás gondozói ellátás; SZCSM, 1999). A sokszakmás szolgáltatások humánerőforrás-igénye nagyobb, az ellátáshoz elvárt szakképzettségeket és személyi minimumfeltételeket a vonatkozó rendelet szabályozza (SZCSM, 2000).

Az említett kórházi intézmények megszűnésével egy időben számos kötet jelent meg az intézményreform témájáról. A szerzők bíztak abban, hogy van remény az egységes, átfogó reformra, ahogy ez Nyugat-Európában és Észak-Amerikában megvalósulhatott (Bugarszki, 2003), illetve többen szükségét érezték szakmai összefoglalók, emlékkönyvek kiadásának (például Gádoros, 2023; Nagy, 2022; Bánki M. – Arató, 2008; Oriold, 2008; Füredi, 2007; Németh–Sümegi, 2005). 2007-ben lezárult egy korszak a hazai pszichiátria történetében, megkezdődött az átalakulás.

A továbbiakban röviden összefoglaljuk a szektort jellemző alapvető problémákat. Amikor a pszichiátria érdekérvényesítő képességéről beszélünk, nem lehet a szociális ellátórendszert leválasztva szólni a kérdésről, márpedig számos erre irányuló törekvést lehetett megfigyelni. Ha a klienseket, a problémát „szociális esetként” kezelik (Bugarszki, 2006), az alapvetően egy korszerűnek tűnő zsákutcát jelent. A pszichiátriai betegek szociális szükségleteinek kielégítése a társadalmi térben, illetve a mikroközösségekben megragadott problémakezelés elengedhetetlen.

A tisztán medikális szemlélet és a kizárólag szociális ellátásokon nyugvó, már-már „antipszichiátriai” nézőpont – ez a klinikai pszichiátriában is súlyos zavarokat okozott – nem megfelelő attitűd a betegekkel kapcsolatban, szembemegy az érdekeikkel. Annak ellenére, hogy hazánkban az orvostudományon belüli minden más szakágat megelőzve jött létre a korszerű szakorvosképzés (Füredi, 2007: 183), a pszichiátriai szakterület az orvostudományon belül – hasonlóan a betegekhez – sajnálatos módon sajátos perifériahelyzetben van, illetve negatív diszkriminációnak van kitéve (Füredi, 2007: 183), a kulturális másik pozíciójába lép, perifériára kerül (Dobai et al., 2024b). Ebből a pozícióból rendkívül nehéz anyagi eszközökhöz és humánerőforráshoz jutni. A szétválasztás abszurditására jól rámutat, hogy meglátásunk szerint a hazai közösségi pszichiátriai ellátás bölcsője mindenképpen a védelmet nyújtó terápiás kisközösség, az „Aranyketrec” (Benedek, 2007), ahol az egészségügyi rendszeren belül felszabadultan, mégis terápiás korlátok között megtörténik a meglévő szociális képességek, illetve a megromlott egészségi állapot mellett is az egyénben rejlő lehetőségek kiaknázása. Az intézmények mindenkinek egyformán biztosítottak ilyen szolgáltatásokat, a modern szemlélet szerint pedig mindenkinek a számára legszükségesebb ellátást kell nyújtani (Bugarszki, 2012). Ideális esetben az otthon biztosítja azt a közeget, amely korábban a terápiás közösség próbált lenni. Így a páciensek természetes közegében történhet meg állapotuk stabilizálása, javítása. A célokat, az elveket és a víziót a valóság árnyai elhomályosítják. A pszichiátriai betegek egyéni motivációjának hiánya, a családi kapcsolatok töredezettsége nem kedvez az ellátás közösségi megvalósításának. Amennyiben a társadalmi térben a családok mutatnak is hajlandóságot arra, hogy a pszichiátriai beteg érdekében együttműködjenek a különböző intézményekkel, a szakemberhiány, a kapacitások egyenlőtlensége, az összefésült, jól működő intézményrendszer hiánya nem jó táptalaja a hazai közösségi ellátási rendszernek.

Az intézménybezárásokkal egy időben világszerte megnőtt az igény a korszerű ellátási formák kialakítására, illetve a gazdaságosság monitorozására. A különböző programok célja a kórházi kezelés elkerülése, a kliensek diagnózisához alakított legjobb egészségkimenetel, valamint az önállóság elérése és fenntartása lett. A felsoroltakon túl növekvő igény mutatkozik a hatékony állapotmenedzselésre, amely a siker utáni kifizetések (pay for success) ösztönző finanszírozási rendszerével jól működtethető. Ezen keresztül a multidiszciplináris team érdekeltté tehető a kórházi kezelés redukálásában (Nagy–Túri, 2021: 167). Fontos volna a szakdolgozók korai bevonása az ellátásba, a pszichiátria mint hiányterület jobb megismertetése az új generációkkal. Az egyik mértékadónak tekinthető kutatásban még képzésben lévő ápolók közösségi pszichiátriai ellátóhelyekre való beosztásával kísérleteztek. Ez segítheti az adott betegpopuláció jobb megismerését és a diszkrimináció kiküszöbölését, s az új ápológenerációk motiváltabbá válhatnak arra, hogy később a szektorban vállaljanak munkát (Mngomezulu et al., 2023).

Az Európai Unió mentálisegészségügyi stratégiájáról szóló Zöld Könyv megfogalmazott olyan irányelveket, amelyek az EU-ban végbement intézménytelenítési hullám társadalmi hatásainak kiküszöbölését, az ellátórendszer hatékonyságának növelését célozzák (Európai Bizottság, 2005).

1. Az intézménytelenítés az elkülönülő, nagy létszámú elmeintézetek kiváltására irányuló A bentlakásos forma ennek nyomán nem szűnik meg, hanem kisebb létszámú és léptékű lesz.
2. Az intézménytelenítés nem jelenti szükségszerűen az állam kivonulását a szektorból. Az egészségügyi és szociális szolgáltatások megszervezésére rugalmas, változatos formában kerül sor.
3. Az intézménytelenítés valódi célja nem csupán a földrajzi átrendeződés az ellátórendszeren belül az érintettek távoltartása helyett, hanem a reszocializáció, az integrálás, a társadalomhoz közelebb hozás szellemének érvényesülése is (Bugarszki, 2011).

Hazánkban a fenti irányelvekkel ellentétben nem valósult meg az egységes pszichiátriai ellátórendszer fejlesztése, kisebb-nagyobb összegek álltak (állnak) rendelkezésre minimális reformtörekvések, partikuláris, ideig-óráig működő programok megvalósítására.

Az integrált pszichoszociális ellátás vonatkozásában a határterületi kórképpel rendelkező, például epilepsziás betegségben szenvedő emberek komprehenzív ellátásának is hiányzik a centrumszerű működése, amely alapvető igénye e betegségcsoportnak, ahogy azt a WHO már a 68. Genfi Közgyűlésén is indítványozta; az epilepsziaellátás magas szintű centrumainak létrehozását sürgetve (Halász–Békés, 2022).

Jelen írás elsősorban a pszichiátriai és addiktológiai páciensekről szól, de a komorbid betegek nehézségeire is szükséges rávilágítani. Az egészségügyi és a szociális ellátásokat egységesen kellene szemlélni. Annak a háromdimenziós modellnek az integrációja, mely lehetővé teszi a pszichiátriai betegeket, valamint az össztársadalmi érdekeket figyelembe vevő reszocializációt, a jelenlegi gondozók, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó szociális kapacitások bázisán a területi igények felmérése mellett elengedhetetlen lenne a továbblépéshez. Terepkutatásunkból is nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül nehezített a betegek utánkövetése; a szociális ellátások az egyes kerületi önkormányzatok szakpolitikai szándékain, a lokálisan rendelkezésre álló anyagi eszközökön, illetve a humánerőforráson múlnak. Így még a fővároson belül is jelentős területi egyenlőtlenségek keletkeznek az ellátás és a szolgáltatások tekintetében.

Célkitűzés

Munkánk a kvalitatív irányzathoz tartozó, a keresztmetszeti vizsgálatok hagyományából merítő trianguláció (Denzin, 2015) segítségével, félig strukturált interjúk, illetve dokumentumok, webes tartalmak elemzésével vizsgálja az összefüggést a nappali formában nyújtott szolgáltatások és a pszichiátriai ellátórendszer között, annak érdekében, hogy a hálózatokon belüli kapcsolatok megértésén keresztül reális keresztmetszeti képet alakíthassunk ki a szociális és az egészségügyi rendszer határmezsgyéjén elhelyezkedő ellátóhelyekről, és rámutathassunk strukturális problémákra. A pszichiátriai betegek számára nyújtott szolgáltatások széttagoltak, a fővároson belül is jelentős egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. A szakirodalomra és kutatási kérdéseinkre is reflektálunk a valóság(re)konstrukciók segítségével. A terepen szerzett tapasztalataink alkalmasak voltak releváns konzekvenciák levonására.

Módszer

A kutatás elrendezése és a résztvevők

A főváros kerületeiben működő, nappali és közösségi pszichiátriai ellátást nyújtó intézmények munkatársaival készített kvalitatív interjúk segítségével árnyaltabb képet kaptunk a munkavállalók pályaszocializációjáról, az OPNI bezárásának észlelt kihatásairól, az intézményekben jelenleg alkalmazott szolgáltatásokról, gyakorlatokról, a napi praxisban felmerülő nehézségekről, az intézmények belső kohéziójáról és az ellátórendszer anticipált jövőjéről. A félig strukturált interjú (Brinkmann–Kvale, 2015) lehetőséget adott arra, hogy alaposabb betekintést nyerjünk az intézmények közösségi szolgáltatásaiba, valamint az ellátóhelyek munkaközösségének belső kapcsolatrendszerébe. Kiemelten lényegesnek tartottuk, hogy a dolgozók szabadon megoszthassák véleményüket, így minden kérdésre a saját szavaikkal reagálhattak.

Az elemzést a Grounded Theory (Sallay–Martos, 2018) segítségével egy új elmélet keretében értelmezhettük (1. ábra). A módszerre jellemző eljárásokat, amelyeket Barney Glaser és Anselm Strauss (2017) dolgozott ki, korábbi empirikus tapasztalatok alapján megbízhatónak ítéltük az általunk feltárni kívánt terület vonatkozásában. A kérdéseinken dinamikusan változtattunk az alanyok válaszait figyelembe véve, azonban ügyeltünk arra, hogy tartalmilag ne sérüljön a kérdéssor eredeti céliránya (Sallay–Martos, 2018).

1. ábra: A pszichiátriai ellátórendszer jelenlegi helyzete a Grounded Theory alapján (saját szerkesztés)

Az interjúkat 2024-ben vettük fel, az esetek többségében az interjúalanyok munkahelyén, elzárt, csendes környezetben. Az egyik alanynak, akinél a helyszíni interjúztatást nem lehetett megoldani, online videóhívásban tettük fel a kérdéseket.

A hangfelvételekből anonimizált átiratok készültek, tárolásuk jelszóval védett számítógépen történt, melyhez egyedül a kutatás vezetője fért hozzá. Az interjúkérdések az táblázatban olvashatók.

1. táblázat: A kutatási interjú kérdései (saját szerkesztés)

A Budapesten működő közösségi pszichiátriai ellátóhelyeket toborzó e-mailen keresztül kerestük fel, amelyben tájékoztattuk őket affiliációnkról, kutatási célunkról és az adatgyűjtés lefolyásának módjáról. Tizenhat intézménynek küldtük el ezt az e-mailt, a végleges mintába öt intézmény tizenkét dolgozója került be. A résztvevők jellegzetességeit a 2. táblázatban gyűjtöttük össze.

2. táblázat: A kutatás résztvevőinek jellegzetességei (saját szerkesztés)

Adatelemzés

Az adatok kódolását a MAXQDA2024 szoftver segítségével végeztük el, amely lehetővé tette, hogy az MP3 formátumú fájlok alapján valós időben kódoljunk. A számítógépes programok által támogatott kvalitatív adatelemzés és a trianguláció összefüggései az utóbbi években népszerű témaként jelentek meg a nemzetközi tudományos diskurzusban (Rädiker–Kuckartz, 2020). Az interjúk kódolása előzetesen egyeztetett kódrendszer alapján történt. Igyekeztünk kifejezni a kiemelkedő eredmények azonosságait és eltéréseit. A kódolási folyamat mellett a MAXQDA szoftver segítségével a legfrissebb szakirodalmat is feldolgoztuk, ami hozzájárult az elméleti háttér és az eredmények értelmezéséhez, valamint kontextusba ágyazásukhoz. Az eredményeket külön-külön és az összefüggések figyelembevételével is vizsgáltuk, majd a Grounded Theory keretrendszerében elemeztük és értelmeztük (Sallay–Martos, 2018).

Etikai megfontolások

A kutatást az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kutatásetikai Bizottságának előzetes engedélye alapján kezdtük el, amelyet a bizottság a 2024/70. szám alatt hagyott jóvá, és a 2024. március 5-től 2026. december 31-ig terjedő időszakra adott ki. Felvételük, feldolgozásuk és tárolásuk során a GDPR szabályait figyelembe véve anonimizálva kezeltük a személyes adatokat, beleértve a hangzó adatokat is, az etikai engedély szerint. Az interjúalanyok előzetesen átfogó tájékoztatást kaptak a kutatás tárgyáról és céljáról, valamint külön kérésre biztosítottuk számukra a hozzáférést az egyéni interjúk átirataihoz.

Eredmények

Jelenkép – Keresztmetszeti kép

Az elemzések során, szemléletünknek megfelelően, a közösségi pszichiátria, illetve az addiktológia műhelyeit komparatív módon egymás mellett vizsgáltuk. Közelképünk a szociális ellátórendszer felől mutat rá az ellátórendszer egészére. Az elméleti részben utaltunk már a szakirodalomra, a következőkben pedig az interjúk részleteiből közlünk reflexiókkal kísért fontosabb gondolatokat.

Az interjúk elsősorban a jelenlegi állapot felmérésére irányultak. A szakirodalomból is körvonalazódik, hogy az ellátórendszer nehezen elérhetővé vált a betegek számára, különösen 1990 után. Erről így vall az egyik interjúalanyunk: „Azóta több kórház is bezárt, központosítások. Nagyon kevés az orvos, itt még, Budapesten még viszonylag be lehet jutni, de hosszú a várakozási idő… Ha itt nálunk a kerületben pszichiátriára bejelentkezik valaki, akkor 5-6 hét, hogy az orvoshoz bekerüljön” (egy szociális munkás). Az interjúalanyok kiemelik, hogy az első beszélgetésre még könnyű bekerülni a szociális szférában is, viszont a pszichológushoz való eljutás már sokkal nehezebb: „Tehát közel 15-20-an vannak most a várólistánkon. De ilyen térítésmentes ellátás nagyon kevés van” (egy szociális munkás).

A másik sarkalatos probléma a szakterületek közötti átjárhatóság és kommunikáció hiánya. Többen utaltak rá, hogy alapvetően nem jó a viszonyuk a helyi pszichiátriai gondozóval vagy a fekvőbetegosztállyal: „Az együttműködés az változó. A gyermekpszichiáterrel nagyon jó az együttműködésünk. A felnőtt pszichiáterekkel kevésbé” (egy szociális munkás). Saját korábbi tapasztalataink is azt mutatják, hogy sajnálatos módon vannak olyan pszichiátriai osztályok, ahol a gyógyszerek kiosztásán kívül nem folyik érdemi terápia, az orvosok, illetve a pszichológusok vagy leterheltek, vagy nem biztosítanak lehetőséget a pácienseknek terápiás beszélgetésekre: „Nincs terápia, nincs semmi. Ott izé, tengenek-lengenek, jó gyógyszerbeállításhoz ez is kell, csak… És akkor van a nappali kórház, oda is néha szoktak bemenni” (egy szociális munkás). Nappali kórházban klasszikusan a pszichológus és szociális munkás által szolgáltatott szociálterápiák érhetők el.

A szociális ellátási formát a pszichiátriai ellátórendszerben felmerült igény hozta létre a múltban. A már jobb állapotú betegeket a kórházi ellátást követően úgy lehet monitorozni, hogy hazajárhatnak aludni, de a védőháló még biztonságot nyújt, s a relapszusok elkerülése érdekében kezelőorvosi, terápiás kontrollt biztosítanak számukra. A különböző pszichiátriai intézmények bezárásának legnagyobb vesztesei a család nélkül élők voltak, akik végül hajléktalanságba estek; ők a leginkább kitaszítottak: „Azok jártak a legrosszabbul, akik hajléktalanok lettek valamilyen oknál fogva. Nekik abszolút nincs, szinte abszolút nincs ellátórendszer” (egy szociális munkás). A gondozóhálózat elégtelen működéséről is többen nyilatkoztak. „Ez alapján nem tudok képet alkotni erről. De ha az egész pszichiátriai ellátórendszerről van szó, próbálnak minőségi munkát végezni, de hogy amikor 4-5 perc jut egy személyre, akkor szerintem ott nem lehet” (egy szociális munkás).

Sok esetben előkerült az egészségügyi és a szociális alrendszer közötti kommunikáció elégtelensége, a megfelelő színvonalú és mélységű szakmai egyeztetések hiánya. „Szerintem az egyik legnagyobb gond, hogy az orvosi és a szociális ellátórendszerek sokkal kevesebbet kommunikálnak egymással a páciensek érdekében” (egy pszichológus). Az egyik fővárosi mintaintézményben alapvető gondok körvonalazódtak az integrált pszichiátriai ellátással kapcsolatban, mégpedig a modell öndefiníciós problémái, illetve a szakmai kategóriarendszereken belüli helye. Ebből az derül ki, hogy az intézmény által nyújtott interdiszciplináris ellátás mindkét alrendszerhez tartozik, de igazán egyikbe sem sorolható. Véleményünk szerint a rendszer hiányosságai vagy az öndefiníciós nehézségek egyetlen keretrendszerrel, illetve jogszabállyal, a finanszírozás átláthatóvá tételével kiküszöbölhetők lennének. „Igen, hát azt mondanám erre, hogy ugye… ez egy ilyen köztes terület. Köztes terület. Vitatott, hogy mennyiben tartozik ez a… mindenképpen az egészségügy, ugye az egészségügy rendszerébe és a szociális rendszerben működik. Hát vitatott, hogy mennyiben ugye orvosi terület, mennyiben szociális terület, és hát ebben vagyunk mi is” (egy terápiás munkatárs).

Összességében az látszik, hogy egyes speciális betegcsoportok teljesen kizáródnak az elérhető szolgáltatásokból: „Nem hatékonyak [az egyes addiktológiai ellátások], sok benne a stigmatizáció, sok betegcsoport van, aki talán kiszorul, vagy nem kap megfelelő ellátást. Kiemelném itt például a fiatalkorú szerhasználókat, akiknek, hogyha valamilyen komorbid zavara van” (egy pszichológus). A szerhasználók esetében az utánkövetés a legnagyobb probléma az alacsonyküszöbű ellátásoknál: „…nem kell hála Istennek elküldenünk ideggondozóba vagy pszichiátriai gondozóba a klienseinket, ha igen, akkor az itt meg tud történni, ennek a gyógyszernek a beállítása, és akkor aztán ennek a monitorozása, hogy ez rendben van-e, ezek a tünetek így elmennek, vagy akkor így eltűnnek, tehát akkor így hatnak a gyógyszerek” (egy szociális munkás).

A fizikai kapcsolatokon túl a virtuális térben megjelenő információk is kiemelkedően fontosak, ugyanakkor a betegek sokfélék, a papíralapú brosúrák sem mellőzhetők, egyeseknek jobban elmagyarázhatók. Az ellátóhelyek többségének van statikus webhelye. Anyagi erőforrások hiányában néhány általunk vizsgált intézmény felülete nem mondható felhasználóbarátnak, de vannak dinamikusabb, grafikusan is alaposan megszerkesztett felületek. A közösségimédia-felületek használata is rendkívül sokszínű képet mutat. Jellemzően a munkatársak egyéni adottságai, készségei és időbeosztása szab gátat az online tér intenzív használatának. A digitális világban a különböző platformokon való jelenlét elkerülhetetlen, ez a pszichoedukáció kiemelt színtere, a pácienseket el kell érni a modern technika eszközeivel is.

Perspektívák

Egyértelmű igény mutatkozik arra, hogy a társadalmi térben is érezhető változások történjenek, például a fogyatékos és pszichiátriai betegek gördülékenyebb foglalkoztatása, amelyre a XII. kerületben két pozitív példát is említettek: „…munkahely is itt a környéken, ami rehab munkahely, az egyik egy pékség, ez a Bake My Day, a másik pedig egy Ízlelő nevű vendéglő” (egy szociális munkás). A helyi vállalkozások bevonása mérföldkő lehetne a területi ellátásban, de egyelőre a páciensek a stigmatizáció miatt visszautasításoktól szenvednek.

A Kispesti Forrásház az Ébredések Alapítványhoz hasonló szolgáltatásokat kínál, a fizikai térben megvalósítva az egyes ellátások integrációját. „A szociális, egészségügyi és a foglalkoztatási. Akkor így teljeskörűen tudunk a legrászorultabbaknak segíteni” (egy szociális menedzser). Az addiktológiai ellátásban is több helyen látjuk a hárompilléres, bio-pszicho-szociális ellátásszervezés megvalósulását: „Van a pszichoszociális ellátási formákat nyújtó részleg, ami tulajdonképpen maga a szociális munka, az addiktológiai konzultáció, a kliensek esetmenedzselése, az esetvitel, amit szociális munkások, okleveles pszichológusok, addiktológiai konzultánsok …mert ugye ilyet diplomával végzünk. Ugye ez szociális ellátás, közösségi szenvedélybeteg-ellátás és alacsonyküszöbű szolgáltatásokat takarhat. A másik részleg az a klasszikus járóbeteg-ellátás, amiben klinikai szakpszichológus, illetve pszichiáter addiktológus szakorvos dolgozik, tehát hogy mondjuk így, az egészségügyi tevékenységet azt ők végzik. És akkor van még egy harmadik, mondjuk egyszemélyes szolgáltatás, az az ingyenes jogi tanácsadás, amit pedig ügyvéd végzettségű munkatárs végez” (egy szociális munkás). A társadalom és a páciens oldaláról is egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy a rendszer alkalmas legyen valódi változásokat generálni az egyén életében, visszavezetve őt a munkaerőpiacra. Még mindig megoldatlan problémát jelent e tekintetben a pszichiátriai betegekkel szemben táplált társadalmi előítéletek miatt a magasabb hozzáadott szellemi értéket nyújtó kliensek megfelelő munkához jutása.

Fókuszban a közösségi pszichiátria szolgáltatásai

Ebben az alfejezetben kiemelünk néhány szolgáltatást, amely megteremti a kereteket az egyes ellátóhelyeken, vagy éppen újszerűnek mutatkozik. A közösségi pszichiátria szolgáltatásaihoz való hozzáférés számos helyen az esetmenedzsereken keresztül lehetséges, a szükségletek és az elérhető lehetőségek felmérésére irányuló első beszélgetés, tájékozódás nyomán: „Hivatalosan itt a munkatársak többsége, tehát a szakmai team, ugye terápiás munkatársak vagyunk, azt jelenti, hogy ez a hivatalos a jogszabály szerint. Mint mondjuk, hogy esetmenedzser, tehát az összes ügyfél tartozik valakihez, mint esetmenedzser, tehát egyéni beszélgetések. Mint szakmai vezető, helyettes, sokkal több feladatom is van. És hát mellette csinálok, igen, pár- és családterápiát…” (egy szociális munkás). Egyes szolgáltatások az online térben is elérhetők, ez leginkább a Covid–19-pandémia által kiváltott csendes digitális forradalom következtében valósulhatott meg. „Egy másik héten pedig Zoomon van. Én a zoomos csoportban veszek részt. Igen. És akkor van ugyanúgy kéthetenként a hozzátartozói csoport is Zoomon” (egy terápiás munkatárs).

A kliensek mobilitása betegségcsoportonként eltérő lehet, illetve sokszor a hozzátartozók számára is könnyebbség egy online terápiás/közösségi alkalom. „Az alacsonyküszöbű ellátáson belül be lehet hozzánk térni, illetve az alacsonyküszöbűhöz szoktam most már sorolni az internetes ilyen pszichoedukációt” (egy pszichológus). Az internet segítségével jóval több pszichiátriai vagy addiktológiai beteghez lehet eljutni, programokat kínálni számukra. Az egyik fővárosi intézmény hírlevélben értesíti a klienseket az elérhető szolgáltatásokról, programokról. A szolgáltatások nem egységesek; egyes helyeken a fizikai szükségletek kielégítésétől a magasabb rendű mentálhigiénés szolgáltatásokig terjed a spektrum, a kliensek vezetése tudatos program szerint, a szükségleteikhez igazodva zajlik: „Igen, van egy mosógép. Igen, igen, hozhatják a saját ruháikat, lehet tisztálkodni igény szerint, vagy van erre egy helyiség. Hát ilyen szociálisat, ami egy szociális munkás dolga, azt itt mind csináljuk. Tehát elkísérjük, kitöltjük a papírt, lebeszéljük, letelefonáljuk, családdal tartjuk a kapcsolatot, hogy ha kell, ismerősökkel, egészségügyi ellátást szervezünk, tehát ezért így ezek, amik így amúgy is megvannak. Tartjuk” (egy szociális munkás).

Az általunk felkeresett egyik addiktológiai közösségi ellátóhely is rendszeresen tart online alkalmakat: „Nálunk szakmai vezetésű hozzátartozói csoport van, jelen pillanatban online formában működik, minden szerdán este 6-tól 8-ig, amit kedves kollégám, tehát szakmai vezetésű, az XYZ tart, és egy felépülő hozzátartozó, aki ezt a problémát úgy jó alaposan végigjárta, és megküzdött vele, tehát ők ketten tartják, és akkor becsatlakoznak a Zoom-felületen a hozzátartozók, 10-15-20 ember, azért jó az online itt is, merthogy akár Angliából is be lehet” (egy szociális munkás). A járványhelyzet új igényeket ébresztett fel, amelyek szükségszerűen beépültek az ellátásba (a szolgáltatásokat bővítették, az online térben számos új szolgáltatás jelent meg).

Diszkusszió

Tanulmányunkban kvalitatív vizsgálat segítségével látleletet kívántunk nyújtani a hazai közösségi pszichiátriai és a fővárosi addiktológiai ellátás néhány műhelyéből. Kutatási kérdéseinkkel és vizsgálatunkkal rá kívántunk tekinteni a pszichiátriai betegek jelenlegi helyzetére. Az OPNI 2007-es bezárása, számos fővárosi egészségügyi intézmény mellett az utolsó zászlóshajó megszüntetése mérföldkövet jelentett: új reményeket adott a szakterületnek, a közösségi ellátások, a védett lakhatás elérhetővé válásának ígéretével kecsegtetett az akkor kezdődő időszak. Joggal érezhették többen is, hogy bár a korszerűnek sok tekintetben nem mondható OPNI megújulása nem fejeződhetett be, új fejezet nyílhat a pszichiátriai betegek ellátásában. Az elhibázott, átgondolatlan döntések sorozata végül széttöredezett, számos problémával együtt élő rendszert eredményezett, következetlenségekkel és jelentős szakemberhiánnyal. Fent idézett interjúinkból is jól látható, hogy az egyes közösségek alapvetően leterheltek, de helyileg jól szervezettek, a körülményekhez képest igyekeznek mindent megtenni a hozzájuk forduló kliensek reszocializációjáért, családi és emberi kapcsolataik javításáért. A pszichiátriai betegeket stigmatizáló társadalmi légkör, az őket övező előítéletek, az akkreditált foglalkoztatóknál is tapasztalt hátrányos megkülönböztetés, a speciális szolgáltatások (például az éjszakai szanatórium teljes és a támogatott lakhatás részleges) hiánya, a szükséges, tapasztalt szakemberek elégtelen létszáma jelentős űrt képez a szektorban. A kliensek megkeresése, a családok bevonása is nagy nehézségekbe ütközik.

Sürgető feladat lenne az integrált pszichiátriai ellátás megteremtése a gondozóintézetek bázisain (amit az Ébredések Alapítvány is évek óta szorgalmaz), a rászoruló krónikus pszichiátriai és addiktológiai betegek holisztikus szemléletű, egységes rendszerben zajló gyógyítása, a kapacitások koncentrálása. Vannak fővárosi helyek, ahol a fizikai integráció ugyan jól működik, de a szociális és az egészségügyi ellátás néhány formális vagy informális kapcsolatot leszámítva elszigetelten létezik egymás mellett. A hatékony együttműködéshez közös esetmegbeszélőkre és összehangolt teamekre lenne szükség. Álláspontunk szerint továbbra is égető fontosságú egy átgondolt, a forráselosztás tekintetében is egységes, integrált ellátórendszer kialakítása, amely az egészségügyi és a szociális alrendszer egységes kezelésével és pszichiátriai centrumok kialakításával lehetővé tenné a korszerű betegvezetést és ellátásszervezést, minőség-ellenőrzést, monitorozható szolgáltatások nyújtását. A pszichiátriában jelenleg stagnál az ellátórendszer átalakítása, a „kitagolásra”, illetve átalakításra irányuló kezdeti dinamikus tendenciák a konzerválás irányába mozdultak el. A katarzis eddig elmaradt, de még türelmesen várjuk.

Absztrakt

A tanulmány szakirodalmi összefoglalóként Böszörményi-Nagy Iván elméleteire és munkásságára épít, a transzgenerációs terhek traumatikus örökségként való megjelenését vizsgálja. Célja feltárni, hogyan adódnak tovább a családi hiányok, traumák és beteljesületlen elvárások generációról generációra, és hogy ezek a transzgenerációs küldetések miként formálják a családi dinamikákat. A publikáció az irodalomkutatás és -értelmezés eszközével él. Böszörményi-Nagy Iván elméletei például a méltányossággal, a kapcsolati tőkével és a destruktív jogosultsággal kapcsolatban alapvető szerepet játszanak az örökség és hagyaték fogalmának megértésében. A tanulmány a családi megbízatás fogalmát és hatásait is vizsgálja, beleértve a traumák, hiányok és beteljesületlen elvárások öröklődését, valamint az ezek kezelésére alkalmazható stratégiákat. Továbbá elemzi, hogyan válhat a családi küldetés teherből konstruktív hagyatékká. Az intergenerációs kapcsolatok kiegyensúlyozása érdekében javasolt megközelítések közé tartozik a családterápia, az önismereti munka és a méltányosság elveinek alkalmazása, amelyek segíthetnek a destruktív jogosultságok és az örökségi terhek kezelésében.

Kulcsszavak: Böszörményi-Nagy Iván, kontextuális családterápia, transzgeneráció, méltányosság, jogosultság, parentifikáció

DOI: 10.56699/MT.2025.2.7

A szülők és a nagyszülők kulcsfontosságú szerepet játszanak az új generációk életében, harmóniájában és kiegyensúlyozottságuk megalapozásában. A megtartó kapcsolatok előnyös érzelmi hatást fejtenek ki a gyermekek fejlődésére. A pozitív és negatív transzgenerációs hatásokat, a traumákat és sokszor a teljesíthetetlen elvárásokat, generációról generációra örökítik tovább a családok. Mit tehetünk a családunk által ránk ruházott „küldetéseinkkel”? Miként alakíthatjuk át, tehetjük előnnyé transzgenerációs terheinket? Léteznek olyan traumaokozó örökségek, melyek egy egész közösségre, nemzetre képesek hatni? Írásomban körbejárom a transzgenerációs terhek traumatikus örökségként való megjelenését. Szeretném feltárni, hogyan öröklődnek generációról generációra a családi terhek, traumák és a beteljesületlen elvárások, illetve láttatni, hogy a transzgenerációs küldetések miként formálják a családi dinamikákat. A tanulmány Böszörményi-Nagy Iván munkásságát és koncepcióját veszi alapul, vizsgálva a méltányosság, a lojalitás, a destruktív jogosultság, a kapcsolati etika, a családi megbízatás és az örökség fogalmait is. Válaszokat próbál találni, hogyan válhat a családi küldetés teherből konstruktív hagyatékká, amely nemcsak csökkenti a következő generációkra nehezedő terheket, hanem elő is segíti a családi kapcsolatok és az egyéni fejlődés pozitív irányú változását. Szeretnék hozzájárulni a családi dinamikák és a transzgenerációs problémák jobb megértéséhez, valamint gyakorlati megoldásokat nyújtani a nehéz családi örökség pozitív átformálásához.

Böszörményi-Nagy Iván életrajzának áttekintése után ismertetem a kapcsolati tőke és a kapcsolati etika fogalmát, valamint a családi tőke, a lojalitás és a destruktív jogosultság Böszörményi-Nagy által meghatározott jelentéstartalmát. Mint minden elmélettel, a kontextuális családterápiával kapcsolatban is megfogalmazódtak kritikák, amelyek közül néhányat szintén megemlítek. Az összefoglalás után röviden szólok a transzgenerációs minták tudatosításának hasznosságáról.

Böszörményi-Nagy Iván rövid életrajza és munkássága

Böszörményi-Nagy Iván liberális gondolkodású római katolikus családban született 1920-ban, vallásosnak azonban soha nem tartotta magát. Családja mind apai, mind anyai ágon magasan képzett felmenőkkel büszkélkedhetett (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Böszörményi-Nagy 1944 után már pszichiáterrezidensként dolgozott Magyarországon. Később Chicagóban Virginia Satir mentorává is vált, mielőtt az a Palo Altó-i Mental Research Institute csapatához csatlakozott volna (Hanna, 2021). Külföldre költözése után ismerkedett meg jobban Georg Friedrich Hegel és Martin Buber gondolataival, amelyek hatással voltak rá. Hegel szerint, aki filozófusként kísérletet tett az ellentétes jelenségek összeegyeztetésére, ha egy tézis szembekerül egy antitézissel, végül szintézist hoz létre, tehát a két álláspont metszetét. Hegel a hierarchikus kapcsolatokat is vizsgálta, kifejezetten a gazdák és a szolgák viszonyát. Kutatta, miként lehetne feloldani a személyes kapcsolódásokat gátló hatalmi viszonyokat. Úgy vélte, hogy az önmagunkra irányuló tudatosság úgy képes szárba szökkenni, ha képesek vagyunk egy másik ember szempontjából látni magunkat. Hegel gondolatai megjelennek Böszörményi-Nagy családtagokkal folytatott munkájában. Ő az ellentétes nézőpontokat meghallgatva olyan beszélgetéseket facilitált, melyekben a két vagy több vélemény összeegyeztethetővé vált (Hanna, 2021). Martin Buber gondolkodásának egyik legfontosabb eleme az alapvető emberség felismerése az egyénekben. A két filozófus idézett gondolatai Böszörményi-Nagynál a többirányú részrehajlás gyakorlatában érhetők tetten. Ő a felmerülő nehézségeket a család minden tagjával átbeszélte az ülések során. Próbálta megérteni a különböző nézőpontokat, és érvényt szerezni nekik. Így tudta létrehozni azt a közeget, amely szükséges volt a szembehelyezkedő nézetek feloldásához. Az így kialakult új szintézisben megszűnni látszott egymás hibáztatása. A szülők és a gyermekek kihívásai, nehézségei is megértésre találtak. A szülők így saját szüleiket is képesek voltak felmenteni magukban, mert rendszerszintű empátia alakult ki a terápia résztvevőjében (Hanna, 2021). Böszörményi-Nagy úgy fogadta el a konzultációban részt vevők problémáit, ahogy elé tárták, illetve tartózkodott a megdöbbenéstől vagy az érezhető sajnálkozástól, amely negatívan befolyásolja a terápiás légkört (Zimbardo, 2018).

Kapcsolati tőke és kapcsolati etika

Gyermekkorunk legelső kapcsolatai a szüleinkhez fűződnek. Ezek minősége már a fogantatástól fontos mindannyiunk számára. Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink és valamennyi ősünk számára is ezek voltak a legmeghatározóbbak. Sok-sok nemzedék kincsei és terhei kapnak helyet a lelkünkben, adódnak át generációról generációra. Böszörményi-Nagy családi kódexnek nevezte azokat az érdemeket, előnyöket, felelősségeket és kötelezettségeket, amelyeket a családi történeteink által tanulunk meg (Schützenberger, 2016). Családterápiás eszköztárának lényeges eleme a kapcsolati etika, amelyet semmiképpen sem erkölcsi útmutatóként vagy morális előírások összességeként kell elképzelnünk. Böszörményi-Nagy inkább a lét rendjének buberi fogalmát fejtette ki, amely szerint mindannyiunkban megszólítható az igazságosság igénye. Méltányosságról és megbízhatóságról értekezik, köztünk és mások között lévő kapcsolatról, kontextusról. Arról a kapcsolati szövetről, melynek valamennyien a tagjai vagyunk, benne élünk, adunk és fogadunk el, figyelve „belső mérlegünkre”, jó esetben távolságot tartva az egy oldalú adástól, amely könnyen kihasználhatóvá vagy bűntudatkeltővé válik (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Böszörményi-Nagy „láthatatlan főkönyve” szerint a család tagjai akár hivatásuk, munkájuk megválasztásával is megpróbálhatják törleszteni az előző nemzedékek adósságát. Fontos a családok tagjai, a párok számára segítséget kapni ahhoz, hogy kapcsolataik működését a többi résztvevő szemszögéből is átláthassák. Így kiépülhet a bizalom és a megértettség érzete a másik irányában. A szülők, nagyszülők például megérthetik, hogy a család legfiatalabb tagjának negatív jogosultsága lehet, mert amire természetes joga lett volna, ahhoz nem jutott hozzá, a hiány pedig negatív viselkedést szült. Fordított esetben megértheti a gyermek, hogy az ő felmenői sem kapták meg a megérdemelt figyelmet és törődést, ezért ők is képtelenné váltak arra, hogy adjanak ebből. A felismerések, a nehézségek kimondása, elismerése pozitív változást hozhatnak a családok dinamikájában. Fontos hozzátenni, hogy ez a folyamat nem azonos a hibáztatással vagy a felelősség hárításával. Egy családtag önreflexióra való képessége és rossz döntéseinek megváltoztatása sokszor kéz a kézben jár saját működésének megértésével.

Minden nemzedéknek lehetősége van más utat választania, mint az előzőnek. Képviselője hiába is okolná a megelőző generációt, hogy saját tetteinek felelőssége alól kibújhasson. Az emberi kapcsolatok azon terhét, amely nemzedékeken ível át, Böszörményi-Nagy „forgószámlának” nevezte el. Ez arra utal, hogy azok az emberek, akik nélkülöztek családi kapcsolataikban, vagy akikkel igazságtalanul bántak szeretteik, etikai szempontból jogosulttá válnak a nélkülözésük tárgyára, sérelmeik elismerésére (Michielsen et al., 2010). A segítségek elégtelensége miatt viszont e destruktív jogosultság könnyen destruktív cselekvéssé válhat. Miközben a nehéz örökség a jövő nemzedékét tönkre is teheti, hatalmas lehetőséget is rejt, hiszen esélyt és erőt adhat egy jobb út megválasztására (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Ezt nevezzük konstruktív jogosultságnak. Mindenki képes lehet felülemelkedni a sérelmein, miután felismerte őket. Viselkedésünk tehát soha nem megmásíthatatlanul determinált. Van lehetőségünk másképp dönteni. A szabadság és a felelősség dimenziója az emberi létezésben lehetőség számunkra (Meulink-Korf–Rhijn, 2009). Amit az igazságosság diktálna nekünk, azt képesek vagyunk felülírni emberséggel, nagylelkűséggel, egyrészt saját magunk lelki egészsége, másrészt az elkövetkező generációk érdekében. Megelőző jellege is van tehát a „küldetés” (legacy) „hagyatékká” (delegacy) alakításának, ami megkönnyíti gyermekeink, unokáink életlehetőségeit is. Az idősebb generációk sokszor érzik úgy, hogy egyik életfeladatuk útmutatásokkal és intelmekkel ellátni utódjaikat. Gyermekként lojalitásunk következtében mindannyian szeretnénk beteljesíteni a szülői küldetéseket (Angster et al., 2019). Böszörményi-Nagy „küldetésnek” nevezi azt a folyamatot, melynek során szüleink tudatosan vagy tudattalanul áthelyezik ránk önös érdeküket, amely könnyen elhatalmasodik az életünkön, döntéseinken. „Hagyatéknak” pedig azt az etikai elköteleződést nevezi, amelyet az előző nemzedék hagyott ránk, s a magunk és utódaink érdekében kamatoztathatjuk. A kapcsolati modellről gondolkodva elmondhatjuk, hogy minden ember egy csomópont a kapcsolatok hálóján. Mindenki egyedi és megismételhetetlen. A múlt, a jelen és a jövő idősíkján vertikálisan bennünk élnek a családtagjaink, horizontálisan pedig a kollégáink, ismerőseink és barátaink. Minél inkább magukra találnak az emberek ebben a kapcsolati hálóban, annál több esély mutatkozik a minőségi dialógusokra.

Családi főkönyv

Böszörményi-Nagy kidolgozott egy sajátos „főkönyvi rendszert”, mely lehetővé teszi a családterápiában, hogy a családok hangot adjanak az igazságossággal kapcsolatos személyes megéléseiknek. A családi főkönyv képes megjeleníteni azt a személyes igazságérzetet, melyet mindannyian magunkban hordozunk. A családi főkönyvek sokszor tele vannak olyan szubjektív, belső hiedelmekkel, amelyeket mind a szülők, mind a gyermekek követnek, sokszor tudtukon kívül. A terápiás vagy önismereti munkában képesek lehetünk feltárni a család szereplőinek hozzájárulásairól keletkezett észleléseket. Ennek nyomán más észlelések és élmények jelennek meg az igazságossággal kapcsolatban, a családtagok tudatosabban figyelnek az adás és az elfogadás egyensúlyára. A terápia vagy az önismereti út során az igazságtalanság érzései feloldhatóvá válnak, ha hangot adunk nekik, és a középpontba állítjuk őket (Hanna, 2021). A modell nem csak egy generációra vonatkoztatható. A méltányosággal és az igazságossággal kapcsolatos nehézségek több generáción is átnyúlhatnak, sőt még a társadalomra is hatással lehetnek. Böszörményi-Nagy elméletalkotása során az elszegényedett és magukra hagyott nukleáris családok társadalomban elfoglalt helyét is vizsgálta (Boszormenyi-Nagy–Ulrich, 1981). Úgy gondolta, bármilyen szinten és társadalmi szférában történjen is meg az igazságtalanság, minden esetben a méltányos meghallgatással oldható fel. Csak így érhető el a helyreállítás, a megbékélés, így valósulhat meg az igazságosság. Azt is érdemes megjegyezni, hogy nem csak egyéni főkönyv létezik. Minden család több generáción átívelő saját számvetést tudhat magáénak. Ha továbbgondoljuk ezt az elméletet, egészen a nemzetig juthatunk el. Ha egy nép tartósan úgy érzi, hogy a világ igazságtalanul bánt vele, az mindenképpen hat a világlátására. Könnyen érezheti úgy, hogy joga van az igazságtételre és a kárpótlásra is (Mogyorósy-Révész–Vaskor, 2023).

Lojalitás

A lojalitást sokféleképpen meghatározhatjuk. Definiálható morális, politikai, filozófiai és pszichológiai fogalmakkal, de vizsgálhatjuk akár az egyén szemszögéből is, mint képességet vagy motivációt. Értelmezhetjük a rendszerszemlélet szerint, mint a kapcsolataink eredményét vagy a kapcsolatainkra kifejtett hatásként. Meghatározható úgy is, mint az egyén pozitív, megbízható viselkedése azok iránt, akikkel szemben lojális. De értelmezhetjük „ragasztóanyagként” is, mely összetartja a csoportok és az egyének kapcsolatait, feltételezve egy mindenki számára elfogadott elvárást, melyhez a csoport összes tagja igazodni tud (Boszormenyi-Nagy–Spark, 2018). A szülők és a gyermekek között létrejövő egzisztenciális kapcsolat szétválaszthatatlan. A gyermek életet kap szüleitől, ami kölcsönös kötelességet és jogot hoz létre közöttük. Érdemek és adósságok kikerülhetetlen köteléke ez, mely körbefonja kapcsolatukat. A köztük lévő kapcsolódás akkor is így működik, ha ezt valamelyik fél nem akarja, vagy eltartja magától. Megtagadni lehet, de eltépni nem. A lojalitást ebben a kontextusban nem érzésként definiálhatjuk, hanem a létezés velejárójaként. A gyermeknek joga van a szeretetre, a nevelésre és a gondoskodásra. A szülők felelősséggel tartoznak gyermekük iránt, és fáradozásuk, szeretetük következtében még több lojalitást érdemelnek ki tőle. Az egzisztenciális lojalitás így szerzett lojalitással egészül ki. Ha a gyermek bántalmazás, elhanyagolás áldozata lesz, vagy a szülők el is hagyják, negatív érzései alakulnak ki a szülei iránt, mégis lojális marad, mert az életet tőlük kapta (Michielsen et al., 2010).

Mi a különbség a lojalitás és a kötődés között? A biztonságos kötődés alapot teremt az emberek számára, ahonnan elindulhatnak, és biztos háttérrel fedezhetik fel a világot, adaptív válaszokat adhatnak a környezetükre (Johnson, 2016). A lojalitás összefügg a kötődéssel, de ezek nem egyszerűen rokon értelmű szavak. Pszichológiai aspektusa szerint egyfajta belső késztetésről van szó, melynek megfelelően bizonyos kapcsolatokat előnyben részesítünk másokkal szemben. Mindig választás előzi meg, melyik kötelék fontosabb számunkra. A kötődés ezzel szemben annál erősebb, minél intenzívebb a kapcsolódás két ember között. A lojalitás akkor is létrejön szüleink, őseink iránt, ha nem is ismerjük őket, vagy ha nem kötődünk hozzájuk (Ducommun-Nagy, 2014). Lojalitásunk az eredeti családunk iránt a legtöbb esetben láthatatlanul van jelen, és életünk végéig hordozzuk. Az általunk alapított család iránti lojalitásunk a döntéseink által jön létre (Böszörményi-Nagy–Spark, 2018). A láthatatlan lojalitás kialakulásához olykor a nyílt lojalitás ellehetetlenülése vezet, ekkor valami oknál fogva meg kell tagadnunk a lojalitást (Michielsen et al., 2010). Az eredeti családunkban elfoglalt pozíciót nem tudjuk igazán megosztani másokkal. Személyiségünk és egyediségünk forrása ez, érzelmi képességeink és terheink alapvető eleme (Friedman, 2008). Az ebből következő lojalitás választott későbbi családunkban is sok konfliktust okozhat. A lojalitás kiegyensúlyozott, harmonikus működése lehetővé teszi, hogy a családok intim közösséggé váljanak, amire más rendszerek nem adnak lehetőséget. A családok eleve személy- és viszonyorientált rendszerek (Simon, 2015). Az életciklus-változások azonban magukkal hozzák azokat a normatív kríziseket, amelyek állandó változást és egyensúlytalan állapotot generálnak (Goldenberg–Goldenberg, 2008). Ezeket a nehézségeket egy harmonikus családi rendszer képes átvészelni, és újra egyensúlyi állapotba állni. A paranormatív krízisek azonban a jól működő családokat is kikezdhetik, patológiás módon deformálhatják működésüket. A traumáktól és a súlyos, váratlan konfliktusoktól a családok szövete sokszor megsérül, a nagy teherbírású famíliákban azonban még jobban megerősödnek a kapcsolatok.

Destruktív jogosultság

Amikor a gyermek egzisztenciális szükségletei nem elégülnek ki, a jogai sérülnek, nem kapja meg a biztonságot a családjától, nem tanul meg adni, nem ismerik el, akkor destruktív jogosultság jön létre. A folyamat károsan hat az egyén jelenlegi és jövőbeni kapcsolataira. Az így felnövekvő gyermek később gyakran próbálkozik azzal, hogy az elszenvedett hiány miatt egy harmadik, ártatlan fél bevonásával kárpótolja magát. Sokszor a házastársán vagy a gyermekén hajtja be a hátralékot. A társadalommal szemben megnyilvánuló agresszív viselkedés mögött is általában ez a mechanizmus érhető tetten. Megfelelő segítség és önismeret nélkül sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érintett romboló módon próbálja másokon érvényesíteni jogosultságát. A destruktív jogosultság ellehetetleníti, hogy a személy képes legyen kívülről látni magát, és felismerni a jogtalanságot, amelyet most ő követ el úgy, ahogy korábban vele tették (Michielsen et al., 2010). Fontos azt is figyelembe venni, hogy a feltárás során a destruktívan jogosult személy legtöbbször dühöt és haragot vált ki a hozzá közel álló családtagokból (Böszörményi-Nagy–Krasner, 2001). A legjobban úgy lehet könnyíteni ezen a nehézségen, ha több nemzedék életét is figyelembe vesszük. Így elosztható a teher és a hiányok generálta adósság fájdalma, hiszen jobban meg tudjuk érteni, hogy adott esetben már a dédszülők továbbadták terheiket a nagyszülőknek, akik továbbadták ezeket a saját gyermekeiknek. Fontos eszköz lehet akár az önismereti folyamatban, akár a terápiás térben a genogram, amely nem azonos az egyszerű családfakutatással. A genogram ugyanis a származási tények mellett képes feltárni az érdemek és a felelősségvállalás elemeit is (Tóth, 2017). Különbséget kell azonban tenni a transzgenerációs örökségek és az önös szülői delegációk, intergenerációs hatások között. A szülők delegációja sokszor önző, tudatos vagy tudattalan problémamegoldás, amellyel parentifikálják saját gyermeküket. A parentifikáció (szülősítés) abban az esetben destruktív, ha a gyermek erőforrásait és bizalmi tartalékát kezdi használni. Leginkább akkor jön létre, amikor a szülők manipulálni kezdik utódaik lojalitását a saját érdekük kiszolgálása céljából (Böszörményi-Nagy–Krasner, 2001). A parentifikáció fogalmát több szerző is érinti a családterápiás szakirodalomban. Walter Oppenoorth (2008) főként a negatív következményeivel foglalkozik, míg Salvador Minuchin és Böszörményi-Nagy Iván a konstruktív és destruktív oldalát egyaránt megvilágítja. Böszörményi-Nagy a szülők és a gyermekek közötti adás és elfogadás mérlegének egyensúlyából vezeti le a fogalmat. Abból indul ki, hogy a gyermek, egzisztenciális lojalitásából fakadóan, gondját szeretné viselni szüleinek. A szülők és a gyermek közötti viszony aszimmetrikus, a kapcsolat felelősségét a szülők viselik. Ezt az aszimmetriát hagyják figyelmen kívül a parentifikáció során. Elvárják a gyermektől, hogy szülői szerepet töltsön be, olyan feladatokat és terheket hordozva, amelyek nem felelnek meg az életkorának és a családban elfoglalt státuszának. Életkori kihívásai így érdektelenné és teljesíthetetlenné válhatnak. Amennyiben a gyermek erején felül ad és teljesít a szüleinek, vagy nem ismerik el ezt az erőfeszítését, az destruktív parentifikációhoz is vezethet (Michielsen et al., 2010). A destruktív jogosultság megértése és felfedése nem azért fontos, hogy bűnösnek kiálthassuk ki a család felnőtt tagjait. A probléma tudatosítása abban segít, hogy az érintett felek „meggyógyulhassanak”. Az ok és az okozat helyett a cél elérésére kell áthelyezni a fókuszt, hogy a destruktív jogosultság konstruktívvá formálódjon. Konstruktív jogosultságnak nevezzük azt, amikor az egyén annak ellenére is gondoskodik a másikról, hogy róla nem gondoskodott senki. Nem vár érte köszönetet, mégis érdemnek érzi a tevékenységét (Michielsen et al., 2010).

A családterápia modelljeinek táblázatos összehasonlítása

1. táblázat: A családterápia különböző modelljeinek összehasonlítása 1.

2. táblázat: A családterápia különböző modelljeinek összehasonlítása 2.

A kontextuális családterápia kritikái

A kontextuális terápia számos értékes fogalmat és módszert adott a családterápiának, azonban indokolt lehet a kritikája is, különösen mai szemmel tekintve rá, s figyelembe véve a családterápiás gyakorlat sokszínűségét. A kontextuális irányzat központi fogalmainak, a kapcsolati etikának, a lojalitásnak, a jogosultságnak és az igazságosságnak erős etikai dimenziójuk van (Hanna, 2021). Azonban az etikai keretezés túlzottan moralizálóvá és intellektualizálóvá válhat a terápiában részt vevők számára. Böszörményi-Nagy implicit feltevése, hogy a kliensek képesek morális reflexióra és komplex családi dinamikák átlátására, nem minden esetben állja meg a helyét: súlyos pszichiátriai zavarokkal, kognitív sérüléssel élő és komplex traumát átélt személyekkel való munka során nem feltétlenül bizonyul adekvátnak. A lojalitás és a destruktív jogosultság fogalmait a feminista kritika több szempontból is problematikusnak tartja, különösen az áldozathibáztatás szempontjából. Hozzá kell tenni, hogy a feminista kritika a rendszerszemlélet funkcionális és diszfunkcionális szempontjait is ugyanezen az alapon utasítja el. Képviselőinek véleménye szerint ahogy Böszörményi-Nagynál a destruktív jogosultságot, úgy a rendszerszemlélet esetében a funkcionalitást az áldozatok hibáztatására, a bántalmazók felmentésére lehet használni (Murray, 2006).

Miben segíthet a kontextuális szemlélet?

A transzgenerációs irányzatok előretörésével a hazai pszichológiai szakma és a pszichológiával foglalkozó közönség számára is egyre inkább kirajzolódik, hogy a felnövekvő nemzedékek legnagyobb gátjai a feldolgozatlan családi és közösségi traumák. Mind a segítő szakma, mind az egyének felelősek azért, hogy az élettörténeteket feldolgozzák. A kontextuális családterápia abban segíthet, hogy az érintettek tudatosítsák a transzgenerációs sérüléseket, megértsék eredetüket, és végül feldolgozzák őket.

A transzgenerációs minták és sérülések tudatosítása

Mintázatok tudatosítása

A terápia és az önismereti munka első lépése, hogy a családtagok felismerjék a generációkon átívelő mintákat, érzelmi terheket és traumákat. Gyakran előfordul, hogy a transzgenerációs sérülések, például veszteségek, elhanyagolás, hűtlenség vagy más traumák tudattalanul öröklődnek tovább, és befolyásolják az egyén életét, párkapcsolatait, szülői szerepeit.

Elismerés adása

Fedezzük fel az értékeket, és tárjuk őket a másik elé. „Az elismerés vagy méltánylás tényszerű igazság […]. A partnerek közötti elismerés módot ad a közöttük lévő szabályrendszer vagy egyensúly igazságosságának helyreállítására. A terápiás elismerés inkább didaktikus jellegű” (Böszörményi-Nagy–Krasner, 2001: 395).

Többirányú elköteleződés

A jelen lévő és a jelen nem lévő családtagok nézőpontját is figyelembe kell venni. Természetes, hogy mindenki a saját szemszögéből figyeli a világot. Az igazságot így a saját érdekéhez igazítja. Mindenkinek mindig meglesz a maga igazsága. A kontextuális szemléletben dolgozó segítőnek az összes érintett pártját kell fognia, figyelembe véve valamennyi érdeket, mégis megfelelő távolságot tartva, így kerülve el az azonosulás veszélyét (Meulink-Korf–Rhijn, 2009).

Etikai dimenzió

A kontextuális terápia egyik fontos pillére az etikai dimenzió, mely a kapcsolatban szükséges igazságosságra és méltányosságra helyezi a hangsúlyt. Az etikát Böszörményi-Nagy nem a jó vagy a rossz egyetemes viszonyában értelmezte. Azt tartotta fontosnak, hogy a családi kapcsolatban élők határozzák meg, mi az, ami igazságos, és mi az, ami igazságtalan a viszonyaikban. A hangsúly az igazságosságra, az adok-kapok egyensúlyára és a kölcsönös felelősségvállalásra helyeződik. A terápia során lehetőség nyílik a sérülések átkeretezésére, amely az igazságosság és a kiegyenlítés felé vezeti a családot (Michielsen et al., 2010).

A transzgenerációs terhek feloldása

Böszörményi-Nagy elmélete szerint a transzgenerációs sérülések sokszor terhelik túl a következő generációkat. A családtagok kötelességet éreznek egy másik generáció iránt, még akkor is, ha ez a saját jóllétük rovására megy. Egy gyermek önkéntelenül is szenvedhet szülei vagy nagyszülei traumáitól, ha úgy érzi, lojalitással tartozik az ő fájdalmukért. A terápia lehetőséget ad arra, hogy a láthatatlan lojalitások felszínre kerüljenek, és az egyén – megértve motivációját – csökkentse transzgenerációs terheit. Fontos rálépni arra az útra, mellyel családunk és a társadalom jóllétét oly módon szolgáljuk, hogy az ránk nézve se legyen romboló hatással (Ducommun-Nagy, 2014).

A transzgenerációs örökség integrálása

Az érzelmi gyógyulás egyik fontos lépése, hogy az egyén anélkül legyen képes integrálni a múlt generációk történeteit és tapasztalatait, hogy negatív hatással lennének jelenlegi életére. A kontextuális terápia abban segít, hogy az egyén saját erőforrásként tudjon tekinteni családja múltjára, nem pedig olyan tehertételként, amely megakadályozza élete kiteljesedését. Ez az integráció elősegíti az önállóságot és az érzelmi stabilitást.

Új kapcsolati egyensúly létrehozása

A terápia hosszú távú célja az, hogy a családi kapcsolatokban új, egészséges egyensúlyt teremtsen. A transzgenerációs terhek és érzelmi adósságok feldolgozásával a családtagok között erősebb és harmonikusabb kötelék alakulhat ki, s így a jövő generációi mentesülhetnek a korábbi traumák hatásaitól. Az új kapcsolati egyensúly lehetővé teszi a családtagok számára, hogy szabadabban és egészségesebben viszonyuljanak egymáshoz.

A kontextuális terápia jövője

A kontextuális irányzatot világszerte ismerik és alkalmazzák, azonban más családterápiás megközelítésekhez képest kevesebb figyelmet kapott. Ennek egyik oka valószínűleg a bonyolultsága és szakirodalmának összerendezetlensége. Ugyanakkor úgy vélem, Böszörményi-Nagy Iván terápiás elgondolásaiban van még kiaknázatlan lehetőség. Az integratív megközelítés szerint az elméletalkotó dimenziókra épülő modellje lehetővé teszi a jövőbeli hozzájárulások, például a genetika, az idegtudományok, a pszichológia és a társadalomtudományok eredményeinek integrálását, anélkül, hogy elveszítené belső koherenciáját. Ezen túl a kontextuális terápia egyedülálló erőforrásokat kínál fel az elszenvedett kapcsolati és helyzeti igazságtalanságok következményeinek kezelésére (Ducommun-Nagy, 2024).

Összefoglalás

Minél tudatosabban látjuk saját működésünket, s figyeljük meg, miként függ össze származási családunk működésével, annál több esélyünk van arra, hogy a rendszert átlátva a saját javunkra tudjuk fordítani a hátrányokat (Sinkó, 2023). Írásomban Böszörményi-Nagy életrajza után a kapcsolati etika, a családi főkönyv, a lojalitás, a destruktív és konstruktív jogosultság fogalmait jártam körbe. A kapcsolatok mélyebb rétegeit vizsgálva láthattuk, hogy a negatívan ható erők működésének megismerése által kulcsot kaphatunk pozitívba fordításukhoz. A jövő nemzedékei és a magunk érdekében is a legjobb, amit tehetünk, hogy számolunk azzal, milyen jövőt hagyunk örökül utódainknak. A jó hír az, hogy az első lépés rajtunk múlik, és az önismeretünkön végzett munkával tehetjük meg.

Absztrakt

A segítő szakemberektől hosszan tartó, intenzív szellemi koncentrációt, érzelmi bevonódást és aktív beavatkozást követel munkavégzésük, miközben a látványos eredmények, pozitív visszajelzések és a hasznosság, sikeresség megélése esetükben viszonylag ritka. A kiégési kutatások a jelenséggel kapcsolatban döntően a szervezeti/munkahelyi kiváltó okokra koncentrálnak, azonban újabb vizsgálatok eredményei szerint az egyén maladaptív tulajdonságai, diszfunkcionális attitűdjei is fontos szerepet játszanak a kimerülésben. A tanulmányban épp ezért térek ki a hitre, amely a segítő személyének lehet mentális támasza, de gátló tényezője is a kiégés felismerésében és időbeni kezelésében. Egyéni életünknek meghatározó része a társas támogatás, amely a kiégés folyamata során nagymértékben csökkenhet. A szupervizor és a szupervizált kapcsolata megelőzheti a segítő szakember teljes kimerülését és elszigetelődését egy elmagányosodott állapotban. Megállapításaim szupervíziós és mentori eseteim feldolgozásán alapulnak.

Kulcsszavak: szupervízió, kiégés, hit, segítés, szerepek

DOI: 10.56699/MT.2024.3.10

„A hajó, amelyik éveket tölt a tengeren, ezernyi kagylót gyűjt össze. A kagylók rátapadnak az aljára, és végül olyan súlyt képeznek, amely veszélyezteti az egész szerkezet biztonságát. A hajónak szüksége van arra, hogy megszabadítsák a kagylóktól, aminek a legolcsóbb és legkönnyebb módja, ha lehorgonyozzák egy édesvízi kikötőben, ahol nem érheti sós víz. A kagylók hamarosan maguktól fellazulnak az oldalán, és lepotyognak. A hajó, terhétől megszabadulva, újra kifuthat a tengerre.”

(Sean Covey)

Tapasztalatom szerint a segítő munka velejárója, hogy – a fent idézett képet használva – akaratlanul is kagylók tömkelege rakódik láthatatlanul a felszín alatt lévő hajótestünkre. Ha a munkánkba fektetett energia és a visszakapott energia aránya felborul, megjelenhet bennünk a kétely önmagunkban és a munkánk hasznosságát illetően. Motivációnkat, elhivatottságunkat és önmagunkat is elveszítjük, megfeneklünk ha erőfeszítéseinkre nem kapunk visszajelzést, elismerést, megerősítést. Csüggedésünk adódhat akár a kliensekkel végzett munkából, akár a terhelt munkatársi közegből, a rendszer működésének zavaraiból vagy a vezetői támogatás hiányából. Épp ezért a kiégés megelőzése érdekében a legjobb szakembernek is szüksége van időről időre az édesvízi kikötésre.

Szupervizorként teret biztosíthatunk a hozzánk érkezőnek, ahol megállhat, és időt kaphat a „kagylói elvesztésére”. Fő feladatunk a keretek biztosítása, melyek között a segítő szakember nyíltan megélheti érzéseit, reflektálhat szakmaiságára és újratervezhet. Közel sem biztos, hogy a folyamat során a „hajó mindegyik kagylótól meg tud válni”, de nem is ez a cél, hiszen szakmai személyiségünk fejlődése folyamatos önismereti munkát feltételez. A szupervízió során a szupervizor megteremtheti az „édesvízi kikötőt” mindössze annyival, hogy a szupervizálttal türelmesen kivárja, míg lehullanak a hajótestről azok a kagylók, amelyekhez el tudnak jutni a felmerülő kérdések mentén. Így könnyebbé és stabilabbá válik a hajó, s újra ki tud futni a tengerre. Ez sok esetben lassú és láthatatlan folyamat, amelybe nem lehet erőszakkal beavatkozni a gyorsítás szándékával, mert akkor – a hajótest esetéhez hasonlóan – kárt tehetünk a hozzánk érkező kollégában.

Írásomban azt szeretném bemutatni, hogy szupervizorként hogyan válhatunk „édesvízi kikötővé”, s hogyan kísérhetjük és segíthetjük a szupervizáltat „kagylói elvesztésében”.

A megfeneklett hajó

A segítői munka során számtalan külső és belső konfliktussal, hatással és stresszel kell megküzdenünk. A hosszan tartó és elhúzódó érzelmi megterhelés hatására egyre kevésbé tudunk saját mentális állapotunkra figyelni. A kialakuló érzelmi, mentális és fizikai kimerülés lassan hatni kezd a társas interakcióinkra, környezetünkre. „Lassan az egyének nem képesek reálisan megítélni sem önmagukat, sem a környezetükben lévő személyek viselkedését, teljesítményét, és kialakul a kiégés szindrómája” (Mihálka, 2015: 9).

A kiégés során az ember testileg, lelkileg elfárad, nem képes kapcsolódni másokhoz, és sok esetben munkaképtelenné válik, éppúgy, ahogy Illés próféta a Hóreb hegy felé vezető úton (1Kir 19,13).

A segítő szakmában dolgozók kimerülési folyamatának legismertebb bemutatása Herbert J. Freudenberger és Gail North (Ónody, 2001) nevéhez fűződik. E kutatók tizenkét szorosan egymásra épülő lépcsőt határoztak meg:

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig: az egyén célja, hogy ideális segítővé váljon, amit a környezet meg is jutalmaz.
2. Fokozott erőfeszítés: a tökéletesség jegyében a segítő mindent kézben akar tartani, mindent kontrollálni akar, mindent maga csinál, ez fáradtsághoz és a teljesítmény csökkenéséhez vezet.
3. A személyes igények elhanyagolása: a személy életében eluralkodik a munka, ott- hon is ezzel foglalkozik, a személyes életét elhanyagolja, megfeledkezik az ezzel kapcsolatos dolgokról.
4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása: a kimerültség fokozódik, amit környezete előtt titkol, túlteljesítéssel kompenzál, a fáradtság fokozódik.
5. Az értékrend megváltozása: a sok lemondás következtében az értékrend is megváltozik, a helyzetek percepciója, megítélése ennek megfelelően torzul, a baráti kapcsolatok
6. A fellépő problémák tagadása: a feladaton, teljesítésen kívül minden más megszűnik, teher, az érdeklődés beszűkül, a kapcsolatok megszakadnak.
7. Visszahúzódás: a környezet iránti érdeklődés megszűnik, az egyén elmagányosodik, az ettől való félelem szorongást vált ki.
8. Magatartás- és viselkedésváltozás: a környezet pozitív jelzéseit nem veszi, a negatív jelzésekre túlérzékeny, jelentősen módosul a személy viselkedése, szélsőségesség
9. Deperszonalizáció: az önérzékelő képesség elvész, idegennek érzi a saját testét, a veszélyérzet eltűnik.
10. Belső üresség: diagnosztizálható tünetek, pszichés zavarok alakulnak ki (például pánikroham, klausztrofóbia).
11. Depresszió: az egyén belső késztetése elfogy, nehéz bármit is csinálni, fáradtság és kétségbeesés jellemzi, az életet értelmetlennek tartja.
12. Teljes kiégettség: a szomatikus és a pszichés veszélyeztetettség egyidejűleg jelentkezi.

Freudenberger a kiégést a következőképpen definiálta: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális ki- merülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Ónody, 2001: 82)

A kiégés folyamatában elindult segítő szakember sok esetben nem érzi, nem látja értelmét a munkájának, nem tud megújulni, töltődni, erőt meríteni sehonnan. Érdektelenné, rezignálttá válik. Christina Maslach szerint a kiégést három fő jel kíséri, melyek segíthetnek a felismerésében: érzelmi kimerültség (exhaustion), deperszonalizáció (elszemélytelenedés) és csökkent teljesítőképesség (inefficiency) (Rézsó, 2016: 22). A folyamat során az érintett elkötelezettsége csökken a rábízottak, a munkatársai, általában a személyes kapcsolatai iránt. Az elszemélytelenedés legtöbbször közömbös, cinikus hozzáállásban nyilvánul meg másokkal, a munkájával vagy az élettel kapcsolatban is. Sorozatossá válik, hogy belső és külső konfliktusokkal küzd. Elveszíti a hitét önmagában, a környezetében, a motivációját, és negatív gondolkodásmóddal reagál a körülötte lévő helyzetekre. A kiégés során az egyén elszigetelődik, elmagányosodik.

Ha nem talál segítséget, mint láttuk, a hosszan tartó kimerítő állapot fizikai és mentális tüneteket is eredményezhet. Ebben az állapotban a „kagylóink” ledobása létkérdéssé válik, hiszen ahogy a hajó megfeneklik a sok kagyló súlya alatt, az érintett segítő szakember is megakad a munkafolyamataiban, és idővel elveszíti a támogató, megtartó munkatársi, kapcsolati hálót maga körül. A segítségkérés egyik formája lehet ezen a ponton az egyéni szupervízió kezdeményezése.

A szupervízió, avagy a kikötő

Varga Szabolcs megfogalmazásában a szupervízió „önreflektív, öntanulási folyamat, ahol az egyén célja elősegíteni a saját szakmai tevékenységének, működésének hatékonyságát” (Varga, 2016: 242). Ez a folyamat olyan speciális tanulási teret hoz létre, amelyben az ülések során felismerhetjük és megtapasztalhatjuk érzéseinket, szükségleteinket és másokra gyakorolt hatásukat. Feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek közelebb visznek tehetetlenségünk, toporgásunk megértése felé, és segíthetnek az egyes esetekkel, személyekkel, döntéseinkkel kapcsolatos érzéseink azonosításában.

A szupervízió reaktívan segíthet a stressz feldolgozásában, és megelőzheti a kiégést. Támogatást adhat szakmai szerepeink, kompetenciáink és felelősségünk átgondolásában, valamint lehetőséget biztosíthat számunkra a „hajó új útvonalának” megtervezésében és a folytatáshoz szükséges motiváció megtalálásában. Nagyon fontos azonban leszögezni, hogy a szupervízió nem direkt tanácsadó, nem krízisintervenciós vagy problémamegoldó közeg. Az a hely, ahol olyan kérdésekkel foglalkozunk, foglalkozhatunk, amelyekre „nincs időnk” a rohanó hétköznapokban.

A szupervízió keretes szerkezetű, eklektikus műfaj, a szupervizor e sajátos tér megteremtéséhez számtalan módszert alkalmazhat. Alapmódszere minden esetben a reflektivitás és a kérdezés. A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson van: a szupervizált a szakmai tapasztalataival, kapcsolódásaival, kérdéseivel és megéléseivel dolgozik. Az ülések során újra meg újra visszakérdezve visszatérünk arra, hogy a szupervizált éppen „hol tart”. Folyamatosan reflektáltatjuk a kérdése alakulására és változására. Segítjük az úton, összefoglalunk, átfogalmazunk, kiemelünk és értelmezünk. Reflektív jelenlét nélkül – amelynek mind a szupervizort, mind a szupervizáltat jellemeznie kell – a folyamat elképzelhetetlen.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy szakmai személyiségünk nem választható el egyediségünktől és megnyilvánulásainktól. Szakmai jelenlétünk a munka során akaratlanul is összefonódik a személyiségünkkel, és ebből adódóan a szupervízióban elért személyiségfejlődési eredmények nemcsak a szakmai személyiségünkre hatnak, hanem a személyes létünkre is. A szupervízióban a szupervizáltnak lehetősége nyílik a biztonságos érzelmi munkára. E közös munkának az alapja a szupervizált belső elhatározása és elköteleződése a folyamat mellett. A szupervízió eklektikussága teszi lehetővé, hogy személyre szabottan tudjuk kísérni a szupervizáltat a személyiségfejlődés útján.

A szupervizáltat a szupervizor a kérdéseken túl leggyakoribb kiegészítő módszerként a pszicho-, a művészet- és a drámaterápia, illetve különböző tréningtechnikák eszköztárából merítve segíti, támogatja a folyamatban. A technika kiválasztásában két döntő tényező játszik szerepet. Az egyik, hogy a szupervizált kérdése, személyisége mely technikát hívja elő a szupervíziós ülés során. A másik pedig, hogy a szupervizor korábbi szupervíziós munkájában és egyéb szerepeiben melyik módszert alkalmazta a legbiztonságosabban. A technika kiválasztásánál nem szabad elfelejtenünk, hogy a szupervizor elsődleges feladata a biztonságos, támogató légkör megteremtése, hogy az alkalmazott verbális, szituatív vagy vizuális technikák segítsék a szupervizáltat abban, hogy szabadon kifejezhesse szakmai dilemmáit, félelmeit, hibáit, és képessé váljon fejleszteni érzelmi és szociális alkalmazkodóképességét, valamint megküzdési stratégiáit.

Mindezek együttesen tehetik a szupervíziót olyan reflektív térré, amelyben a szakember más szemszögből tekinthet elakadásaira, és ahonnan „hajója” ismét kifuthat.

„Itt és most”, avagy értelem és érzelem

A szupervízió során az itt és mostban dolgozunk. Ehhez a legfontosabb, hogy a szupervizált lássa az itt és most valóságát. Ehhez a „látáshoz hozzátartozik, hogy a szupervizált érzékel, hipotéziseket készít és elenged, rendszerben szemléli a hallottakat és látottakat, valamiképpen stratégiát fogalmaz meg, és igyekszik magában a semlegességet kiművelni, fenntartani” (Tomm, 1990: 112). De az itt és mostnak része az érzelmek beazonosítása és kimondása is, amely lehetővé teszi a szupervizált számára, hogy meglássa a most pillanatában a külső tényezők és a belső érzelmi világa közötti ok-okozati összefüggéseket, hatásokat. Ez elvezetheti helyzete kognitív megértéséhez, és lehetőséget biztosít számára szükségletei beazonosításához.

A jelenleg elfogadott érzelemelméletek mind megegyeznek abban, hogy az érzelmek megjelenése során (előttük, velük egy időben vagy őket követően) mindig történik kognitív információfeldolgozás, mindig megjelennek a fiziológiai és viselkedésváltozások (arckifejezés, metakommunikáció, fizikai aktivitás), majd legvégül mindezen hatások eredőjeként a szubjektív érzelmi észlelés. Ez a folyamat jelenik meg Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter logoterápiás elméletében, amely az emberi létezést és értelemkeresést három szintre tagolja (Varga, 2015: 405):

1. A szomatikus (testi) szint a biofizikai működés, kémiai és fizikai folyamatok mentén írja le az emberi létezést.
2. A pszichikai vagy lelki szint a kognitív megértés és az emocionális megnyilvánulások szintje, ahol az érzelmek és a megértés van a fő fókuszban.
3. A noétikus vagy szellemi szinten tudjuk az önálló akarat, döntések, az alkotás, a vallásosság és hit, a lelkiismeret, a szeretet és az értékfelfogás oldaláról értelmezni a létezésünket. Ez a szint az emberiség sajátja.

Az ember a szellemi-noétikus dimenzió révén képessé válik az önelhatárolásra és az öntranszcendenciára. Az önelhatárolás által másoktól különálló lénynek éli meg magát, akinek szabadsága van dönteni. A szupervizált ebben a dimenzióban megélheti, hogy egyedi és megismételhetetlen létező. „Az öntranszcendencia azt jelenti, hogy az ember élete nem önmaga körül forog, az emberlét valami olyanra utal, ami nem önmaga” (Szili, é. n.). Az önátadás révén pedig az ember valakinek vagy valaminek a javára lemond

„önmagáról”. Ez a valami lehet egy ügy, például egy személy segítése, szeretete (ahol egy másik ember) vagy a hit (ahol Isten szolgálata áll az egyén létezésének középpontjában). Az önállóság és önzetlenség kettősségéről van szó. Ahogy Martin Buber mondja: az én csak a te révén válik énné (vö. Buber, 1990). Ez a létértelmezés segítheti a leginkább a szupervizáltat. Az önálló akarati döntések mögött meghúzó- dó érzelmek és értékek, mint például a szeretet, keresztyén fogalmak (megbocsátás, testvériesség), jó alapot, kiindulási pontot adhatnak a szupervizált önmagára tekintésének, létezésének és az itt és most megértésének. Ez a reflektív értelmezés lehetőséget ad az egyén továbbfejlődésére.

A szupervízióban a kezdeti kérdésektől elindulva, ezek mentén haladva próbáljuk tudatosítani a külső képet és a belső érzelmi viszonyulást. A binokuláris (mindkét szemmel) látás segítheti a szupervízió során a szupervizáltat helyzete azonosításában. A folyamatban képessé válik az itt és mostban külső szemlélőként meglátni saját helyét és szerepét a munkahelyén, és ez teszi lehetővé, hogy a helyzetben felismerje belső érzelmi viszonyulásait (Siba 2015: 167).

Kesserű Péter azt mondja: „A szupervizor feladata az, hogy támogassa és képessé tegye az esethozót arra, hogy miközben az távolodik jelenlegi helyzetétől, megfigyelje az állapotává vált érzések, érzelmek történetként kavargó-forgó áradatát” (Kesserű, 2015: 178).

Az érzelmeinkkel való tudatos munka közelebb vihet minket a megértéshez. Az érzelmi intelligencia szakértője, Daniel Goleman szerint öt kompetencia határozza meg érzelmeink tudatos azonosítását és használatát:

1. Önismeret (self-awareness): saját aktuális érzéseink ismerete, tudatosítása, érzelmi preferenciáink érvényesítése döntéseink meghozatalánál.
2. Önuralom (self-regulation): érzelmeink kezelése úgy, hogy segítsék és ne akadályozzák feladataink elvégzését, lelkiismeretesség, gyors talpra állás érzelmi hullámvölgyek után.
3. Motiváció (motivation): alapvető preferenciánk mozgatórugóként való felhasználása kezdeményezéseinknél és törekvéseinknél, akadályok leküzdésénél, kudarcok elviselésénél.
4. Empátia (empathy): mások érzelmeinek felismerése, helyzetük, nézőpontjuk átér- zése, másokkal való harmónia, összehangolódás.
5. Szociális készségek (social skills): az érzelmek értelmes kezelése az emberi kapcsolatokban, társasági helyzetek és hálózatok érzékelése, súrlódásmentes együttműdödés, az ilyen képességek felhasználása a vezetésben, mások meggyőzésében, viták rendezésében, az együttműködésben és a csapatmunkában (Tomka–Bőgel, 2010: 277).

Az érzelmeinkkel való kognitív munka eredményessége nagymértékben függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek a fenti kompetenciákat készségszinten megélni és integrálni.

„Az érzések az emberi psyché válaszai az észlelésekre és tapasztalatokra” (Weiß, 2011: 80). Annak következtében, hogy a szupervíziós folyamatban nem elmaszkoljuk az érzelmeket, hanem transzparenssé tesszük őket, a szupervizált képessé válik arra, hogy elfogadja saját érzéseit, és tovább tudjon lépni a kognitív megértés szintjére. A teljes folyamatban az érzelmek tudatosulása és kimondása segíti a szakembert szakmai szerepének újrapozicionálásában és „kagylói ledobásában”.

„Jutalom, hogy tehetem”

A szupervízióban a hangsúly a szakmai önreflektivitáson alapuló tanuláson van, de mint említettük, szakmai személyiségünk nem választható el személyiségünk egyéb (lelki, magánéleti, társas) vonatkozásaitól. A két dimenzió hat egymásra, és egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Önmagunk definiálása tapasztalataink és a mások által adott visszajelzések alapján fejlődik. Azonban azt, hogy mely visszajelzések lesznek hitelesek számunkra, és hogyan kezeljük ezeket, melyek lesznek formáló vagy romboló hatással ránk, azt az egyéni életünkben kialakított viszonyrendszerek és értékek határozzák meg. Péter azzal keresett meg, hogy szakmai vezetőként úgy érzi, nem tudja jól végezni a munkáját, és cserben hagyja a kollégáit. Péter keresztyén családból származik. Édesapja lelkész és tanár volt, akinek életében a szolgálat volt az első, a család a második, és önmaga szerepelt a legutolsó helyen. Péter ebbe nőtt bele, ez volt az apai mintája. Egyházi iskolába járt, munkahelyei egyházi intézmények voltak. Munkája mellett presbiterként szolgál a gyülekezetében, szabadidejében annak munkáját segíti. A munka és a szolgálat számára sok esetben egy és ugyanaz.

Péter értékei, szokásai a keresztyén alapelvekre épülnek, és önmaga értelmezése kizárólag ezen a szűrőn át valósítható meg. Épp ezért a szupervizált kérdései tekintetében fontos, hogy szupervizorként legyen „terepismeretünk”, értsük a fogalmakat, a kérdések mögött meghúzódó összefüggéseket és a hozzájuk kapcsolódó dilemmákat. Péter esetében a szakmai elakadások terén is mindig jelen van a keresztyén gondolkodás, etika. A vele végzett munka során nagyon sokat jelentett, hogy – szakmai és egyéni tapasztalataim miatt – értettem, mit jelent számára a szolgálat, és hogy tisztáztuk, az ő olvasatában mit jelent keresztyénnek lenni.

Az egyházi közegben a munka és a szolgálat sok esetben összemosódik. „Jutalmam, hogy tehetem” – szól a diakónusok jelmondata, és ez Péter alapeszméje a munkával kapcsolatban. A keretek, kompetenciahatárok nem rajzolódnak ki egyértelműen. Az egyházi intézményekben gyakran a másutt szokásos munkarendtől, munkatempótól eltérően kell dolgozni. A rendszeres, természetes életmód ezekben a munkakörökben gyakran felborul: a rendszeres esti, hétvégi alkalmak és a váratlan élethelyzetek (például halálesetek, betegségek, ad hoc egyházi szolgálatok) lehetetlenné teszik az egyéni ritmus- hoz való igazodást.

„A mentálhigiéné tekintetében a vallásgyakorlás szignifikáns kapcsolatban áll a depresszió, reménytelenség és szorongás alacsonyabb fokával. Védőfaktor az önkárosító magatartásformákkal szemben. Egyes kutatók a vallásosságnak a lelki egészségre gyakorolt pozitív hatásával hozzák összefüggésbe a hála, áhítat, remény, tisztelet megélését. Például a hála érzésének megtapasztalása az emberi kapcsolatokat – legyen az kollegiális, baráti vagy magánjellegű – pozitív irányba befolyásolja. A mentálhigiéné és vallásosság témájával foglalkozva azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a megbetegítő és patológiás formákat, következményeket sem. Elsőnek megemlítendő a társas kirekesztettség érzése, mely azoknál jelentkezik, akik életmódjukkal nem tudnak megfelelni vallásuk normarendszerének, vagy a szigorú erkölcsi előírásokhoz mérten érzik magukat értéktelennek. Előfordul, hogy egyes vallási tanítások nyomán az attól való félelem, hogy bűnt követett el s megszégyenül, dominánssá válik a mindennapokban, ami a lelki egészség szempontjából károssá válhat” (Ferencz, 2018: 33).

Péter esetében jellemzőek voltak a tervezhetetlen munkafolyamatok, a kompetenciahatárok elmosódása, a folyamatos lelki és szellemi próbatétel, amelyek idővel stresszforrássá váltak. Ehhez társult még, hogy vezetői szerepének értelmezésében „tabuvá” váltak valós érzései és megélései. Mint mondta: „A vezető nem lehet gyenge.” Vezetői attitűdjének alapelvei – az, hogy a vezető hűséges, bizakodó, hívő, őszinte, szavahihető, becsületes, megbízható, engedelmes – a szerepéből adódó elvárások miatt sérültek. Ehhez társult még, hogy saját felettese kiszámíthatatlan, nem érhető el a megbeszélt időben, Péter nem kap tőle megfelelő iránymutatást, főnöke kihátrál a döntései mögül, és a konfliktusokban őt teszi felelőssé szakmai vezetőként. Péter vezetőjének viselkedése nagymértékben eltér a Péter által elképzelt keresztyén vezető normarendszerétől.

Péter szakmai személyisége tudja, hogy vezetője több olyan döntést hoz, amelyek szakmailag és etikai szempontból megkérdőjelezhetők. Ezek eredményezik Péter elakadásait, de ő személyes keresztyén szerepében hisz, erre támaszkodik, nem ítélkezik, és elmondása szerint engedelmesen végrehajtja főnöke utasításait. A Bibliában talál is ehhez megerősítést: „Engedelmeskedjetek vezetőiteknek, és maradjatok az ő fennhatóságuk alatt! Hiszen ők felelősek értetek, és figyelmesen vigyáznak rátok és a lelketekre” (Zsid 13,15).

Ehhez társul, hogy Péter fiatalkora óta ismeri felettesét, nemcsak kollégák, hanem barátok is, és e szerepeikben erős kötődést alakítottak ki egymással. Barát, kolléga, keresztyén testvér, beosztott – e szerepek mind jelen vannak az egyes döntési folyamatok során. Ütközésük fékezi Pétert a csoportja melletti elköteleződésben és szakmai döntéseinek meghozatalában, felvállalásában a felettesével szemben. Szakmailag tudja, hogy nem jó ez az irány, de keresztyén emberként alázatos és engedelmes, barátként pedig kitart a vezetője mellett. Ez folyamatos belső konfliktust és stresszt eredményez. E folyamatos feszültség miatt merül fel benne újra meg újra a kérdés, hogy jól végzi-e a munkáját, itt van-e a helye, alkalmas e vezetőnek, és emiatt érzi magát folyamatosan kimerültnek és betegnek.

Rövid távon Péter döntései helyesnek tűnnek, hiszen ezekkel elkerülhető a konfrontáció. Hosszú távon azonban maladaptív hatásúak, hiszen komoly belső konfliktusokat eredményeznek, és folyamatosan rombolják önértékelését, vezetői hitelességét önmaga előtt.

Szabadság és döntés

Az „akarat szabadsága” a determinista felfogással ellentétben azt fogalmazza meg, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, amelyet Istentől kapott. Ezt az akaratszabadságot betegség, éretlenség, szenilitás korlátozhatja ugyan, de megléte nem vonható kétségbe. Erre alapozható az, hogy bárki képes a változásra. Ez minden tanácsadási folyamat – így a szupervízió – és terápia alapja. „Az emberi szabadság nem jelent mentesülést a körülményektől, hanem olyan álláspontok megszerzésére szolgál, amelyek által képesekké válunk a körülményekkel való szembesülésre” (Lukas, 2011: 17). Az ember szabadsága korlátozott, hiszen nem független a körülményeitől, azonban adott a lehetősége arra, hogy ezekkel kapcsolatban hogyan foglal állást. „Végső soron rajta áll a döntés, hogy aláveti-e magát a körülményeknek, vagy a körülmények maguk alá gyűrik-e őt” (Frankl, 1996: 52).

Péter esetében az új munkalehetőségnél érkeztünk el ehhez a ponthoz. A döntés nem volt teljesen magától értetődő. Péter kérdései az alábbiak voltak: Mi lesz a beosztottjaimmal? Mi lesz azzal, amit eddig felépítettem? Mit csinálhattam volna máshogy, hogy a vezetőm elégedett legyen?

Paul Tillich német-amerikai teológus, egzisztencialista filozófus szerint az ember élete nemcsak adomány, kötelezettség is. „Felelősek vagyunk az életünkért. Előbb vagy utóbb fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit kezdtünk magunkkal, az életünkkel? Vezetőként ehhez a dilemmához kapcsolódik a másokért való felelősség. Ezt a kérdést hallva bűntudat okozta szorongást érezhetünk, önelutasítást vagy önelítélés okozta szorongást” (Farkas, 2023).

A fejlődés nagyon sok esetben valaminek az elengedésével kapcsolódik össze, valaminek a végét és valaminek a kezdetét jelenti. Azonban az új út, az ismeretlen felé haladva szembe kell néznünk legmélyebb félelmeinkkel, önmagunkkal, és vissza kell tekintenünk, mit hagyunk magunk mögött. Ilyenkor akaratlanul is értékelni kezdjük a veszteségeinket és a lehetőségeinket. Segítő szakemberként a másokért vállalt felelősség a hitelességünk alapja. Szakmaiságunk sokszor megnehezíti a saját magunkért hozott döntéseinket, hiszen hiába látjuk a számunkra helyes utat, nem léphetünk rá mindaddig, míg nem tudjuk szakmailag hitelesen elvégezni, lezárni a már megkezdett munkát. Péternek a szupervíziós folyamat abban segített, hogy képes legyen levetni a szerepeiből adódó láncokat. Azáltal, hogy az egyes konkrét döntési helyzetekben azonosította érzéseit, megértette, milyen kérdések feltétele teszi szabaddá. Képessé vált a szükségletei megfogalmazására, és ezáltal a tanult tehetetlensége megszűnt. Az új munkahelyen „kevesebb kagylóval” képessé vált újra önmagát megőrizve másokat szolgálni.

Hit és szupervízió

Ahogy Péter esetében is fontos volt szerepeinek a tudatosítása, úgy ez számomra is döntő kérdés. „Segítőként magunk felelünk szerepeink tudatosításáért, eszközként való alkalmazásukért a kapcsolat érdekében” (Tésenyi–Joób, 2013: 264). Véleményem szerint ez tehet minket professzionális segítőkké. Ahhoz, hogy szupervizorként definiálni tudjam magam, fontos tudnom, mit is jelent ez a szerep számomra. Tornay Krisztina vizsgálta a keresztény hit és a szupervízió kapcsolatát, és nyolc olyan kapcsolódási pontot is talált, amely összefoglalja mindazt, aminek a segítségével talán a legjobban leírhatom keresztyén szupervizori szerepvállalásomat:

1. Szabadság: A szupervizált szabadsága, a szabad akarat és felelősség mint alapérték és kiindulási pont.
2. Személyközpontúság: A szupervizált tisztelete, egyedisége és a folyamat egyedi volta, mindig kitalálhatatlan újdonsága: a sémákkal és rutinnal szembeforduló irány.
3. Testvériség: Egyik embernek a másikra való rászorultsága, egy közösség, emberi testvériség képe a háttérben: amennyiben a szupervízió, a rálátás egy másik személy vagy csoport közreműködésével, a »személyes találkozás aktualitásában« jön létre.
4. Áldozatvállalás: A szupervizor figyelmében bizonyos értelemben »meghalasztja« saját személyes működését, háttérbe szorítja, és aszketikusan, magáról lemondva a másiknak adja idejét és figyelme teljességét, még azt a kettős figyelmet is, amelynek egyik ága saját, a folyamathoz kapcsolt történéseit figyeli.
5. Kegyelem: A folyamatban való tényleges előrehaladás kegyelmi működés, amely kívül esik az irányíthatóság területén.
6. Szeretet: Aminek nem az érzelmekhez van köze, hanem a másik feltétel nélküli elfogadása, bizalom ajándékozása, ami feltétele a közös munkának, a folyamat megtartója, biztos alap, amelynek megléte a szupervizor részéről bátorságot ad a szupervizáltnak, hogy maga is szeretettel nézze saját történéseit.
7. Nyitottság: A hipotézisekkel és reflexióval való munka állandó nyitottságot jelent, a meglátások újraértelmezésének esélyét teszi lehetővé, változásra tesz képessé a változásnak mint a folyamat alapjellemzőjének tapasztalatával. Nyitottság a folyamat előre nem tervezhetősége miatt a váratlanra, a kontrollálhatatlanra, meglepőre. Bizalom és nyitottság egymás felé, amely a kiszámíthatatlanság ellenére ráhagyatkozásban jelenik meg.
8. Hit: Abban az értelemben szükséges a szupervízió folyamatához, hogy a közös munka során elkerülhetetlenek a sötét szakaszok, sőt, a teljes elbizonytalanodás és akár a szupervizor részéről is bekövetkező zavar. E szakaszok fontosak, és hozzátartoznak a komoly belső munkához. Ugyanakkor a sötétség, káosz beállásakor semmi más fogódzó nincs a továbbhaladáshoz, mint a nyitott figyelem és a sötétség kitartó elviselése, annak biztos tudatában, hogy ez a sötétség tovább- visz, vezet valahová. E pillanatokban nincs semmi támpont, csupán a szupervizor hite és a szupervizáltak bizalma, illetve hite abban, hogy van valami, ami működik, sőt, éppen így működik, a káoszon át. Bátorság szükséges a sötétséghez, s e bátorságnak az alapja az, amit itt hitnek nevezek” (Tornay, 2011: 49–50).

Ezek az alapelvek azok, amelyek „szentjánosbogárként” vezetnek engem mint szupervizort a folyamatban, melyben a szupervizálttal együtt várjuk kagylói lehullását. Az ezen a területen eltöltött immár húsz év alatt számomra is fontos volt, hogy megálljak és számot adjak. A szupervízió során megélt őszinte elfogadás, a szupervizorom „nyelveken szólása” és áldozatvállalása tette hitelessé ezt a műfajt, és segített abban, hogy megújuljak. Ami bizonyossá vált számomra segítői pályafutásom során, hogy a szupervizor és a szupervizált szerepei, érzelmei és szükségletei a másik ember hiteles, őszinte elfogadása révén, a közös gondolkodás és megélések által kapcsolódnak egymáshoz. A szupervízió segíthet megállítani, visszafordítani a kiégés folyamatát, még mielőtt elérne a végére. A folyamatban jelen lévő tudatosítás, kérdezés, szünetek és csendek biztosítják azt a teret, amelyben megélhetjük az elmélyülést az itt és mostban. A belső világra fókuszáltatás pedig lehetőséget ad a szupervizáltnak érzései megélésére, tudatosítására, és arra, hogy egyénként megélje az Istentől kapott döntés szabadságát.

Absztrakt

A hipertónia magas aránya figyelhető meg időskorban. Hátterében számos ok húzódhat, s az esetek jelentős részében súlyos szövődményekkel jár. A tanulmány egészségügyi perspektívából közelíti meg a bentlakásos idősotthonban élő hipertóniás ellátottak helyzetét. Kitér a hozzátartozók kompenzáló viselkedésére, melynek hátterében gyakran túlzott aggódás, lelkiismeret-furdalás is állhat, s ennek pszichológiai aspektusát is vizsgálja. A tanulmány fókuszában az idősotthoni szolgáltatást igénybe vevők életvitele, tápláltsági állapota, étkezési szokásainak és a hozzátartozók által hozott élelmiszereknek, ételeknek a megfigyelése áll. Az intézmény egészségügyi csapatának célja a gondozottak jobb életminőségének biztosítása, a szövődmények kialakulási esélyének csökkentése és az edukáció biztosítása. Az ismertetett kutatás kvalitatív, keresztmetszeti, leíró jellegű volt, és saját szerkesztésű online kérdőív összeállításával, dokumentumelemzéssel, személyes kommunikációval, valamint heteroanamnézissel zajlott.

Kulcsszavak: hipertónia, fehérjeszegény/sószegény diéta, prevenció, életminőség

DOI: 10.56699/MT.2025.1.6

A jelen tanulmányban ismertetett vizsgálat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza – Időskorúak Otthona Hegyfalu intézményében zajlott, amely 2002 óta működik idősek otthonaként, és száznegyven időskorú személy teljes körű ellátását, ápolását, gondozását biztosítja. A kastélyépületben húszfős demensrészleget alakítottak ki, ahol fokozott felügyeletre szoruló súlyos demens lakóinknak nyújtunk ellátást. Jelenleg negyvenhat demenciában szenvedő idős ember lakik itt.

A hipertónia több mint másfél milliárd embert érint világszerte. Definíció szerint akkor beszélünk magas vérnyomásról, ha a szisztolés vérnyomás magasabb 140 Hgmm-nél és/vagy a diasztolés vérnyomás meghaladja a 90 Hgmm-t. A betegek többségének (90–95%) rendkívül heterogén, „esszenciális” vagy primer hipertóniája van, melynek génkörnyezeti etiológiája többtényezős. A hipertóniában szenvedő betegeknél megfigyelhető a családi anamnézis. Suzanne Oparil és munkatársai (2018) vizsgálatai azt mutatják, hogy 35–50 százalék esély van az öröklődésre, míg Worapaka Manosroi és Gordon H. Williams (2019) szerint az öröklődési becslések 25 és 60 százalék között mozognak az általános populációkban.

A magas vérnyomás, amely az otthonunkban élő gondozottak 87 százalékánál figyelhető meg, illetve a krónikus veseelégtelenség szorosan összefügg, és ezt a lakók egészségügyi dokumentációja is erősen igazolja. A globális népesség 15 százalékát érinti és növekvő tendenciát mutat a krónikus vesebetegség (CKD) előfordulása, ami csökkenti a várható élettartamot (Nyman et al., 2024). Az intézmény szempontjából ez rendkívül fontos, hiszen a krónikus veseelégtelenségben alkalmazandó fehérjeszegény diéta bevezetése indokolt lehet. Bár a vese az aggyal és a szívvel ellentétben ellenállóbb a károsító behatásokkal szemben, és állományának kétharmados vesztesége mellett is képes megfelelő szinten tartani működését, glomerulusainak száma az életkor előrehaladásával csökken, az azokat alkotó membrán megvastagszik, és az erekben fibroticus, valamint scleroticus folyamatok indulnak be. Ez további glomerulusok pusztulását eredményezi, a negyvenedik életévtől évi körülbelül egyszázalékos mértékben (Kiss, 2005).

Célunk, hogy a jövőben az étkezésre való odafigyelésnek, illetve az életmód-változtatásnak köszönhetően (rendszeres kontrollvizsgálat, mozgás, táplálkozás) csökkenjen a hipertóniában szenvedő lakók aránya. Az intézményben jelenleg biztosított étrendek kibővítése magas vérnyomás esetén is alkalmas étrenddel kulcsfontosságú a szekunder, valamint a tercier prevenció szempontjából. Itt szeretném felhívni a figyelmet a hozzátartozók – kompenzáló viselkedésüknek betudható – élelmiszer-vásárlásainak a veszélyeire. Fontos megjegyezni, hogy nem bizonyos élelmiszerek tiltásán van a hangsúly, sokkal inkább a mérték a lényeg.

Felmérésünk további célja a figyelemfelkeltés, amely arra fókuszál, hogy a gondozottak szerettei által érzett lelkiismeret-furdalás és kompenzáló viselkedésük nemcsak az intézménybe szállított étellel, hanem másfajta megközelítésből is ellensúlyozható.

Anyagok, módszerek

A kutatás kvalitatív, keresztmetszeti, leíró jellegű volt. A vizsgálat saját szerkesztésű online kérdőívvel zajlott, amelyet személyes konzultáció során, valamint a fizikai állapot függvényében heteroanamnézissel töltöttünk ki. A kérdőív huszonöt kérdésből áll, melyek a következőkre tértek ki: nem, kor, testmagasság, jelenlegi testsúly, vérnyomásnapló használata, családi anamnézisben lévő hipertónia, intézmény által szervezett mozgásterápiában való részvétel, élelmiszer-fogyasztási szokások (FFQ-kérdőív), diagnosztizált krónikus veseelégtelenség megléte, GFR-érték változása a beköltözést követően, hozzátartozók élelmiszer-behozatala, a behozott élelmiszer mennyisége, hozzátartozók látogatásának gyakorisága, gyógyszerkészítmények fogyasztása, társbetegségek megléte. A kitöltést megelőzte a dokumentumelemzés, amely pontos információk megszerzése érdekében elhagyhatatlan volt. A demenciában szenvedő, romlott fizikai állapotú lakók szűrését elvégeztük az MMSE-kérdőív segítségével, amely harminc pontból álló kognitív teszt. Így a kis elemszám ellenére a megkérdezett lakók válaszainak értékelése validnak tekinthető.

A kutatás tervezése, megvalósítása, valamint az adatok áttekintése nem volt akadályozott, létrehozásához pénzügyi támogatásra, egyéb kötelezettségre nem volt szükség.

A hipertónia és más betegségek kapcsolata

Az elhízás és a magas vérnyomás között is található összefüggés. Obezitás esetén a zsírsejtek számos hormont (például adiponektint, leptint és angiotenzint) szintetizálnak és szabadítanak fel, amelyek aktiválják a szimpatikus idegrendszert, a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszert, az oxidatív stresszt és a szisztémás gyulladást, ez pedig a nitrogén-monoxid-szintézis csökkenéséhez vezet, ami endothel-diszfunkciót és vaszkuláris hipertrófiát okoz (Werneck et al., 2018). A hasi elhízás tehát befolyásolja az endokrin és az immunrendszer működését, valamint nagyobb kockázatot jelent a cukorbetegség és az inzulinrezisztencia kialakulása (El-Meouchy et al., 2022).

A magas vérnyomásban szenvedők 85–90 százalékánál a betegségnek nincs konkrét oka. Ezt nevezik primer (elsődleges) magas vérnyomásnak. A magas vérnyomás szív- és érrendszeri betegségeket okozhat, idesorolhatjuk a szívkoszorúér-betegséget, a szívelégtelenséget, a stroke-ot, a szívinfarktust, a pitvarfibrillációt és a krónikus vesebetegségeket. Ha a vérnyomást más állapot idézi elő, például primer aldoszteronizmus, a mellékvese vagy más neuroendokrin szövetek daganata, azt szekunder magas vérnyomásnak nevezik. A vérnyomást általában a szisztolés és diasztolés vérnyomás arányában fejezik ki.

A 40–69 éves személyeknél a szisztolés vérnyomás 20 Hgmm-es vagy a diasztolés vérnyomás 10 Hgmm-es emelkedése, függetlenül a kiindulási értékektől, a stroke vagy a szívkoszorúér-betegség halálozási kockázatának több mint kétszeresével jár együtt, míg ha a szisztolés vérnyomás 5 Hgmm-es csökkenése figyelhető meg, akkor az 14 százalékkal csökkentheti a stroke-os halálozást és 9 százalékkal a szív- és érrendszeri eredetű mortalitást (Oparil et al., 2018).

A veseelégtelenség is kapcsolatban áll a hipertóniával, lehet oka és következménye is. A vesebetegségek progressziójával összefüggő főbb klinikai szövődmények (amelyek a legelterjedtebbek is) a következők: vérszegénység, metabolikus acidózis, metabolikus csontbetegség és magas vérnyomás. Yukako Isobe-Sasaki és munkatársainak (2017) tanulmánya bebizonyította, hogy a magas éjszakai vérnyomás lehetővé teszi a huszonnégy órás nátriumegyensúly fenntartását, ha a veseműködés károsodott. Kimutatták, hogy veseelégtelenség során csökken a nátriumkiválasztás, az albuminuria és a vérnyomás ezzel párhuzamosan emelkedik az éjszaka folyamán. Egy randomizált keresztezett vizsgálatban, amelyet húsz magas vérnyomású, 3. és 4. stádiumú kardiovaszkuláris betegségben szenvedő felnőttön végeztek, alacsony nátriumtartalmú diéta mellett a vérnyomás szignifikánsan alacsonyabb volt. Kevesebb só bevitele a vérnyomás csökkentése mellett fokozza a vérnyomáscsökkentő gyógyszerkészítmények hatását. A legújabb európai irányelvek szerint a vérnyomás küszöbértéke a krónikus vesebetegségben szenvedők hipertóniakezelésében 140/90 Hgmm, az ajánlott cél pedig 130–140 Hgmm szisztolés, illetve 70–80 Hgmm diasztolés vérnyomás (Polychronopoulou et al., 2021). A vérnyomás gyógyszeres terápiával csökkenthető, ez szív- és érrendszeri betegségben szenvedők számára különösen fontos. Esetükben a cél a vérnyomás standard célértékek alá csökkentése. Azok, akiknek a kórelőzményében megfigyelhetők kardiovaszkuláris betegségek, magas kockázatú populációt képviselnek. A vérnyomásérték csökkentése a megbetegedések és a mortalitás abszolút csökkenését idézi elő, de összefüggésbe hozható a nemkívánatos események abszolút növekedésével. Sripal Bangalore és munkatársai (2020) arról számoltak be, hogy koszorúér-betegségben szenvedőknél az alacsony vérnyomás (kevesebb mint 110–120 Hgmm / 60–70 Hgmm) a jövőbeni kardiovaszkuláris események kockázatával jár. 2007-ben a European Society of Hypertonia és a European Society of Cardiovascular Guidelines az artériás hipertónia kezelésére azt javasolta, hogy a vérnyomást 140/90 Hgmm alá kell csökkenteni. A legutóbbi frissítés szerint 120–129 Hgmm-es vérnyomásérték a cél, a 130–139 Hgmm-es cél idősebbeknél figyelhető meg (Mancia et al., 2007). Luis Carlos Saiz és munkatársai (2022) kutatásának az volt a célja, hogy megvizsgálják, érdemes-e szigorúbb vérnyomáscélt javasolni kardiovaszkuláris betegségben szenvedőknél, azonban e témának számos aspektusát illetően továbbra is fennáll a bizonytalanság. Jelenleg nem ismert az optimális vérnyomáscél a magas vérnyomásban és a szív- és érrendszeri betegségben szenvedők morbiditásának és mortalitásának csökkentése érdekében. További tanulmányok várhatóan segítik majd a dilemma megoldását. Lewis Dahl (1965) kutatása szerint ha az immunrendszerünk nem működik megfelelően, ez szerepet játszhat a magas vérnyomás kialakulásában. A magas vérnyomás korai szakaszában indukált gyulladásos citokinek megváltoztat- hatják a vese véráramlását, a nátrium transzporter expresszióját és aktivitását, hogy ezzel elősegítsék a vese nátrium-visszatartását. Éppen ezért hipertóniás betegekben a vérben keringő valamennyi gyulladásos citokin szintje emelkedett (Lu–Crowley, 2022).

Intézményben lévő gondozottak és hozzátartozóik pszichés terhelése

Fontos megemlíteni az idősotthon lakóinak mentális egészségügyi állapotát is, hiszen szociális intézményben nemcsak a szervezetet érintő egészségügyi problémák, hanem lelkileg is megviselő krízishelyzetek alakulhatnak ki, amelyek a gondozottat és a hozzátartozót is érinthetik. Ezzel foglalkozó interjúkat készítettek Helena Rosén és munkatársai (2019). Kutatásuk a svédországi Lundi Regionális Etikai Ellenőrző Testület által jóváhagyott KUPA-projekt részeként valósult meg. Hozzátartozók szemszögéből vizsgálták meg, hogy szerettük idősotthonba kerülésekor milyen mentális nehézségeken mentek keresztül. Nagy megkönnyebbülést éreztek, és a biztonságérzetük növekedett, mert addig folyamatosan rendelkezésre kellett állniuk, hogy megfeleljenek az idős személy igényeinek, ez pedig egyfajta feszélyezettséget okozott számukra. Az idős rokonnál való látogatás javarészt a gyakorlati segítségnyújtásról szólt, azonban beköltözés után öröm volt a találkozás. A beköltözés első napjaiban az idős ember folyamatosan a közeli hozzátartozóira gondolt, ami szorongást eredményezett benne. A rokonoknál is megfigyelhető volt ilyen magatartás, nem szerették volna, hogy drasztikusan romoljon szerettük állapota.

„Amikor éppen elmegyek valahová, például ezen a hétvégén, arra gondolok: Ó, csak addig ne történjen semmi, amíg távol vagyok” (egy gondozott lánya) (Rosén et al., 2019: 5). Az állandó aggodalom oka ebben az esetben az volt, hogy nehéznek bizonyult bármilyen felelősséget átruházni más családtagra, aki szívesen segített volna.

A svéd interjúk során más érzelemre is fény derült, ez pedig a lelkiismeret-furdalás volt. Különösen akkor mutatkozott, amikor az idős személy „rosszul viselkedett” a demencia miatt. Néha a hozzátartozók már kommunikálni sem tudtak idősebb rokonukkal. Ez nagy megpróbáltatás és elszomorító lehet a legközelebbi hozzátartozók számára, ami lelkiismeret-furdalást okozott.

„Nem az a baj, hogy anya öregszik. Ami igazán gondot okoz, az az, hogy nem tud sokáig beszélgetni. Legtöbbször, amikor kérdezek tőle valamit, azt mondja, hogy »jó«, csak ennyit tud mondani: »rendben«.” (egy gondozott lánya) (Rosén et al., 2019: 7).

Máskor a rokonok azért is éreztek bűntudatot, mert lett volna idejük elmenni az idősek otthonába, mégsem tették meg, mert más elfoglaltságot találtak helyette. Amikor hozzátartozójuk fizikailag rosszabb állapotba került, frusztráltnak érezték magukat, kiszolgáltatott helyzetnek ítélték meg, hogy nem tudnak segíteni. A harag érzelme szintén megmutatkozott, ennek oka pedig az volt, hogy a lakó nem úgy gondoskodott magáról, ahogy kellett volna. Megfigyelhető volt az is, hogy egy gondozott lánya nem tudta rávenni édesanyját a cukorbetegség kezeléséhez szükséges életmódbeli változásokra, ez pedig negatív hatással volt a kapcsolatukra.

Az idősotthoni ellátás minőségére is kitér a svéd tanulmány: a hozzátartozók arról számoltak be, hogy a személyzet időhiány miatt nem tudott kimenni sétálni az idős emberekkel, nem rendeztek olyan programokat, amelyek fejlesztenék, kimozdítanák a gondozottakat. Ehelyett segédeszközöket, például rollátort biztosítanak számukra. Emiatt nemtetszésüket fejezték ki a rokonok, hiszen úgy vélték, hogy ezzel passzívvá teszik a szerettüket. A legközelebbi hozzátartozók számára gyötrelmet jelentett végignézni, hogy az idős ember élete utolsó szakaszában nem részesült megfelelő palliatív ellátásban.

„Tudom, hogy idős és minden tekintetben beteg, de a végén még mindig joga van a megfelelő ellátáshoz” (egy fiú nyilatkozata) (Rosén et al., 2019: 9).

Az életmód és a magas vérnyomás

Az életmódbeli változtatások szabályozhatják a vérnyomást, javíthatják a szív- és érrendszeri, valamint az általános egészségi állapotot is.

A hipertónia okozója lehet a magas nátriumfogyasztás, ami 5 gramm vagy egy teáskanálnyi mennyiséget jelent. A magas sótartalmú étkezés negatív hatásai összefüggésbe hozhatók az érrendszeri diszfunkcióval is, függetlenül a vérnyomás hatásaitól, ami arra utal, hogy a só által kiváltott vérnyomás-emelkedés nem előfeltétele a szív- és érrendszeri egészség romlásának (Ratchford et al., 2019). Feldolgozott élelmiszerekkel is, de javarészt sózással visszük be a szervezetünkbe a nátriumot. A globális átlagos nátriumbevitel becslések szerint körülbelül 6 gramm naponta, ami 1,89 millió halálesetet okozott, ezért a tanulmány szerinti ajánlás napi 2 grammnál kevesebb nátriummennyiség. A WHO javaslata szerint 2025-ig 30 százalékkal csökkenteni kell a lakosság átlagos sóbevitelét, amit az Egészségügyi Világközgyűlés is támogat. Ajánlott még a káliumfogyasztás is: a nátrium-klorid 25 százalékos kálium-kloriddal való helyettesítése csökkenti a stroke, a szív- és érrendszeri betegségek és a halálozás kockázatát. Felnőttek számára napi 4,7 grammot meghaladó káliumbevitelt javasol a National Academies of Sciences and Medicine. A magas káliumtartalmú ételek közé tartozik a főtt fehér cannellini bab (1200 mg/csésze), a sózatlan főtt spenót (840 mg/csésze), az avokádó (708 mg/csésze) és a banán (450 mg / közepes gyümölcs). A magas rostbevitel 15–30 százalékkal csökkenti a vérnyomást. A szív- és érrendszeri betegségekre gyakorolt hatása főként annak köszönhető, hogy a bélmikrobióta nagymértékben fermentálja a rostot, aminek eredményeként rövid szénláncú zsírsavak szabadulnak fel, amelyek immunfüggő és -független mechanizmusokra hatnak, például az értágulatra. Naponta 25–29 grammnyi rostmennyiség ajánlott, de a 30 gramm feletti bevitel további pozitív előnyökkel jár.

A magas vérnyomás és az alkohol közti összefüggés is említésre méltó. Az alkoholfogyasztás szokásai nagyon változatos képet mutatnak világszerte. Globálisan az egy főre jutó tiszta alkohol éves átlagfogyasztása 6,18 liter, ami 12 százalékos alkoholtar talomnak és heti egy liter bornak felel meg. A Cseh Köztársaságban ez két literre nő. A mértéktelen alkoholfogyasztás definíció szerint legalább 60 gramm tiszta alkohol vagy hat szokásos alkoholos ital elfogyasztását jelenti egy alkalommal az elmúlt harminc napban. A mértéktelen alkoholfogyasztás (Közép- és Nyugat-Afrika egyes részein, valamint Oroszországban gyakoribb nemzetközi szinten) hipertóniás hatását a szakirodalom és kutatási adatok is megerősítik (Schutte et al., 2021).

Korábbi megfigyelési adatok azt sugallták, hogy a szív- és érrendszeri betegségek aránya csökkent enyhe ivás esetén, viszont a mendeli randomizációs vizsgálatok nem támasztják alá a mérsékelt alkoholfogyasztás állítólagos protektív hatásait, és arról számoltak be, hogy bármilyen mennyiségű alkohol egyenes arányban növeli a vérnyomást.

A koffein pszichoaktív szer, amelyet a világ lakosságának 80 százaléka fogyaszt naponta kávé, tea vagy élelmiszer formájában. Régen a koffeint a vizelet mennyiségének növelésére használták. Akut hatása ugyan növeli a vérnyomást és a pulzusszámot, krónikus hatása viszont megakadályozza az inzulinrezisztenciát, a zsírtömeg csökkentésén keresztül pedig mérsékeli a metabolikus szindrómát. Hao Yu és munkatársai (2016) azt tesztelték, hogy a hosszú távú koffeinfogyasztás milyen hatást gyakorol a szervezetünkre.

Az első három napra alacsonyabb víz- és táplálékfelvétel volt jellemző, a tizenkettedik naptól kezdve pedig testsúlycsökkenés következett be. A koffein kezdetben növelte a szívfrekvenciát és a mozgási aktivitást (ez a szimpatikus idegendszer aktiválódásával függ össze), de a későbbiekben már nem volt szignifikáns különbség a pulzusszám és a mozgási aktivitás között. A koffein vesére gyakorolt krónikus hatását ritkán vizsgálják, azonban tanulmányok kimutatják, hogy a koffein vízhajtó hatása rövid ideig tart, és könnyen kialakul a tolerancia. Kiszáradást nem figyeltek meg az állandó kávéfogyasztók körében (Yu, 2016).

Az alacsony nátriumtartalmú diéta (DASH) és a mediterrán diéta az elismertebb vérnyomáscsökkentő diéták közé tartozik. Általánosságban elmondható róluk, hogy alacsony telített zsírtartalmú, alacsony sótartalmú, magas rosttartalmú és megfelelő mennyiségű sovány fehérjét tartalmaznak. Fadi J. Charchar és munkatársai (2024) kutatása szerint a vegetáriánus étrendet alacsonyabb vérnyomás jellemzi, glutaminsav- és növényi eredetű fehérjearánya miatt. A vegetáriánus étrend több mechanizmuson keresztül is – a renin-angiotenzin és a szimpatikus idegrendszer megváltoztatásával, antioxidáns és gyulladáscsökkentő tulajdonságával, valamint a bél mikroflóratelepének és -törzsének megváltoztatásával – csökkenti a vérnyomást, beleértve a vér viszkozitásának, az értágulatnak és az inzulinérzékenységnek a javítását.

A hipertónia csökkentésében szerepet játszik a testmozgás is, ennek értágító hatása köztudott. A rendszeres fizikai aktivitás javítja a kardiorespiratorikus állapotot, csökkenti a gyulladást a szervezetben, javítja a test habitusát, valamint pozitív hatást gyakorol a kardiometabolikus szindrómára. Charchar és munkatársainak tanulmánya szerint hatvanöt éves kor felett legalább harmincperces fizikai tevékenységet kell végezni, mérsékelt intenzitással, lehetőleg mindennap. Ha ez nehézséget okoz, napi egyszer vagy kétszer tíz perccel javasolt kezdeni a testmozgást, majd fokozatosan kell növelni az időtartamot.

Eredmények

A Gondviselés Háza – Időskorúak Otthona Hegyfalu intézményben végeztük kutatásunkat, melynek során ötvenkilenc év feletti és kilencven év alatti, hipertóniában szenvedő férfiakat és nőket vizsgáltunk saját szerkesztésű kérdőívünk segítségével. Az anamnézis-felvétel heteroanamnézissel, dokumentumelemzéssel, illetve személyes konzultáció során valósult meg. A száznegyven lakó közül összesen százhuszonegy gondozott felelt meg a beválasztási kritériumnak, azonban középsúlyos és súlyos demencia, valamint fokozottan leromlott fizikai állapot miatt végül harmincnyolc idős ember véleményét tudtuk felhasználni a felmérésben.

Az intézmény hipertóniás lakóinak átlagéletkora 81,14 év (SD: 5,69), kilencvenegy éves a legidősebb és hatvankét éves a legfiatalabb magas vérnyomásban szenvedő lakó. A kérdezettek 34 százaléka (n = 13) férfi és 66 százaléka nő, ami visszavezethető arra, hogy a férfiak mortalitása minden korcsoportban magasabb, mint a nőké.

A férfiak várható élettartama ma már minden országban alacsonyabb, mint a nőké. Ez legfőképpen biológiai okokkal és életmódbeli különbségekkel magyarázható (Zhao– Crimmins, 2022). A Body Mass Index átlagértéke 40,12 kg/m2, amely harmadfokú el- hízást jelent. Ez további felmérést igényel, amely a lakók tápláltsági állapotát figyelné, valamint az intézményben lévő étkezés kérdését boncolgatná. Megfigyelhető, hogy az esetek 55 százalékában (n = 21) mérték a vérnyomásukat az otthonukban, azonban a minta 68 százaléka (n = 26) nem használt vérnyomásnaplót, így a nyomon követést nem tudtuk figyelemmel kísérni. A családban előforduló magas vérnyomás 53 száza- lékban (n = 20) jellemezte a lakókat, ami alátámasztja Suzanne Oparil és munkatársai tanulmányát. Mint fentebb már említettük, s só visszaszorítása pozitív hatással van a magas vérnyomásra, ezért is fontos intézményünkben a sószegény diéta, hiszen szá- mos lakót érint a hipertónia diagnózisa.

Rákérdeztünk a hozzátartozók élelmiszer-behozatali szokásaira, hiszen kulcsfontosságú az ő szerettük iránt megnyilvánuló támogatásuk, empátiájuk, kedvességük, odafigyelésük. Az ellátottak 82 százalékának (n = 32) a hozzátartozója látogatáskor hoz magával élelmiszert, tehát az edukáció esetükben nagyon fontos. Az olyan lakók, akiket a távolság, rossz viszony, esetleg egyedüllét miatt nem látogatnak hozzátartozók, saját maguk biztosítják vásárlással a számukra megfelelő élelmiszert. Az élelmi- szer-behozatal sokrétű, konzervek, befőttek, üdítők, tejtermékek, húskészítmények (szalonna, füstölt kolbász) is megfigyelhetők, de a gyümölcsök, főételek, házi sütemények jellemzőbbek voltak. A gondozottak hozzátartozóinak 44 százaléka (n = 17) sós snackekkel érkezik. Az esetek 33 százalékában (n = 13) hetente egyszer kerül sor a látogatásra, és 69 százalékban (n = 27) minden alkalommal hoznak élelmiszert a rokonok. Összességében a mennyiséget tekintve 49 százalékban (n = 19) egy-két darab élelmiszer behozatala figyelhető meg.

Az ellátottak 61 százaléka (n = 23) fogyaszt, 39 százaléka (n = 15) nem fogyaszt koffeintartalmú italt. E téren a kávéfogyasztás figyelhető meg, a minta 49 százaléka (n = 19) hosszú kávét, 5 százaléka (n = 4) presszókávét iszik. A magas vérnyomás mellett a lakók többségénél a cukorbetegség említhető társbetegségként, de számos más betegséggel is találkoztunk: például arthrosis, osteoporosis, asthma, COPD, Parkinson-kór, heveny szívizomelhalás, cardiomegalia, stroke, atherosclerosis.

Hipotézisünk szerint a lakók az intézménybe költözés előtt nem jártak rendszeresen kontrollvizsgálatra a magas vérnyomás ellenőrzése céljából. Itt szignifikáns kapcsolatot találtunk (p < 0,05), a hipotézist elfogadtuk. Az intézménybe költözés előtt a gondozottak 54 százaléka (n = 20) nem járt vissza orvoshoz kontrollvizsgálatra (1. ábra). A szociális intézményben rendszeresen van vérnyomásmérés. Ha egy olyan lakónál, aki vérnyomáscsökkentő gyógyszerkészítményt alkalmaz, a normál tartománytól eltérő vérnyomásértéket észlelnek, esetleg panasz jelentkezik nála, akkor megfigyelőlap vezetése és a paraméterek ellenőrzése szükséges.

1. ábra: Kontrollvizsgálatra való visszajárás (n = 38) (saját szerkesztés)

Intézményünkben lehetőség van részt venni mozgást biztosító programokban. Feltételeztük, hogy az ellátottak nem használják ki ezt a lehetőséget, de nem találtunk szignifikáns kapcsolatot (p > 0,05): a lakók 53 százaléka (n = 20) részt vesz az intézmény által biztosított mozgásterápiában, 24 százalékuk (n = 9) nem, és 24 százalékuk (n = 9) különböző egészségügyi okok miatt néha vesz részt benne.

A magas vérnyomásban szenvedő gondozottak 79 százalékánál (n = 29) diagnosztizáltak krónikus veseelégtelenséget, míg 23 százalékuknál (n = 9) nem. Enyhén beszűkült vesefunkcióval is találkoztunk, ez esetben a GFR-érték 88,09 mmol/min/1,73 m2 volt, a legalacsonyabb érték azonban 22 mmol/min/1,73 m2 volt. A lakók 53 százalékánál (n = 20) mértünk GFR-értékcsökkenést az intézménybe költözés óta, két GFR-értékmérés között egyéves intervallumot néztünk, az így kapott átlagos csökkenés 10 mmol/min/1,73 m2 volt.

A felmérésből kiderült, hogy az intézménybe költözés előtt az ellátottak 53 százaléka (n = 20) egyáltalán nem tartotta a magas vérnyomásnak megfelelő diétát, valamint 16 százalékuk (n = 6) nem is tudta, milyen diéta alkalmazandó ilyen esetben (2. ábra). Megnéztük, hogy annak a gondozottnak, aki otthon tartotta a magas vérnyomás esetén alkalmas diétát, romlott-e a GFR-értéke, vagy sem. A kérdőív kitért a betegség esetén alkalmazandó diéta betartása és a GFR-érték változása közötti kapcsolatra; négy válaszlehetőség közül választhattak a lakók (igen; nem; néha; nem tudom, milyen diéta alkalmazandó). A 2. ábrán látható, hogy a hipertóniára alkalmazandó diéta betartása esetén nem romlott a GFR-érték.

2. ábra: Magas vérnyomásra való diéta alkalmazása (n = 38) (saját szerkesztés)

Feltételeztük, hogy a lakók GFR-értéke csökkent az intézménybe költözés óta: szignifikáns kapcsolatot találtunk (p < 0,05), így a hipotézis igazolódott (3. ábra). A vizsgált harmincnyolc lakó közül húsz veseelégtelenségben szenved, az ő esetükben romlott a GFR-érték, kilenc fő kivételével, náluk nem figyelhető meg a GFR-érték csökkenése. Kilencen nem szenvednek veseelégtelenségben, náluk nem látható a GFR-érték romlása.

3. ábra: A GFR-érték csökkenése az intézménybe költözés óta (n = 38) (saját szerkesztés)

Világszerte körülbelül több mint nyolcszázötvenmillió felnőtt szenved valamilyen vesebetegségben. Ilyenkor is nagyon fontos a megfelelő táplálás, hiszen ezzel a klinikai eredmények javítása és az életminőség optimalizálása érhető el (4. ábra). A táplálékkiegészítő szedése pozitívan hat a hosszú távú dialízisben részesülő betegeknél, javítja az energia- és fehérjehomeosztázist (Wang et al., 2022). Az állati eredetű fehérjék a sav-bázis egyensúly felborulását okozzák, mivel savasító hatásuk van, a savas közeg pedig fokozhatja a vesék kalciumkiválasztását, vagyis növeli a vesekő kialakulásának esélyét. Veseelégtelenség esetén fehérjeszegény diéta javasolt, mivel a tejsavófehérje és más állati fehérjekiegészítők fokozott vesemunkát igényelnek, ez pedig glomerularis hiperfiltrációt okoz. A hiperfiltráció a glomerulusok visszafordíthatatlan károsodásával járó folyamat. A maradék nefronok funkcionális és szerkezeti hipertrófián mennek keresztül, vagyis sejtnövekedési és -differenciálódási zavar következik be. Eközben törekednek arra, hogy a teljes vese szűrését és reabszorpcióját a normál tartományon belül tartsák (Tonneijck et al., 2017) (4. ábra).

4. ábra: Az étrendi fehérjebevitel tartományai vesebetegség esetén

Konklúzió

Az idősotthon célja, hogy a hipertóniában szenvedő lakók aránya életmód-változtatással (rendszeres kontrollvizsgálat, mozgás, táplálkozás) csökkenjen. Felmérésünk során kiderült, hogy a Body Mass Index alapján a vizsgált lakók 50 százaléka harmadfokú elhízással él. Ez a magas zsír- és szénhidrátfogyasztással magyarázható, amely része a magyar gasztronómiának. Időskorban a táplálkozás ízlésvilágát már nagyon nehéz megváltoztatni, és nem is ez a célunk. A hozzátartozók élelmiszer-behozatali szokásaira is rákérdeztünk vizsgálatunkban, és kiderült, hogy olyan élelmiszert is hoznak szeretteiknek, amely nem diétakompatibilis. A rokonok hozzáállása valószínűleg a kompenzációs hiedelmek elméletével magyarázható, mely szerint a kompenzáló viselkedés cselekvőjének meglátása az, hogy bizonyos viselkedés vagy esetleg érzés negatív hatása kompenzálható vagy semlegesíthető egy másik pozitív viselkedéssel. Bin Yin és Yong Shen (2023) kutatása szerint a kompenzációs hiedelmek elméletében a kognitív disszonancia (a kogníciók közötti eltérés észlelése, amely negatív állapotot generál a személyben) az egyén kielégülés iránti vágya és a hosszú távú egészségügyi célok közötti ellentmondásból adódik. Amikor ilyennel szembesülnek az emberek, és felismerik a kognitív disszonanciát, három lehetőség adódik. Az első az, hogy tagadásban élnek, és kísértésbe esnek; a második lehetőség: felismerik, hogy kompenzáló viselkedést produkálnak, ezért ellenállnak; a harmadik lehetőség pedig az, hogy felismerik ugyan a kompenzáló magatartást, de az csökkenti a negatív érzéseket, viselkedést, ezért folytatják. Intézményünk gondozottjai kihasználják a mozgásos terápia lehetőségét, ami a kognitív funkciók fenntartása céljából fontos, emellett pedig hasznos időtöltés számukra. A vizsgálat során kiderült, hogy nagyon sok lakónknál a hipertónia mellett krónikus veseelégtelenség is megfigyelhető, ráadásul az intézménybe költözés óta romlottak a vesefunkcióik.

Javaslatok

Az emberi élet első három éve a legmeghatározóbb a szokások kialakítása szempontjából. A 12-13. életévig az egészséges életmód és étkezés megtanítása, valamint az egészségtudatosság kialakítása kulcsfontosságú lenne. A magas vérnyomásra sószegény diéta alkalmazandó, a vonatkozó EMMI-rendelet szerinti 5, legfeljebb 12 gramm só helyett napi 2 grammnál kevesebbet kell tartalmazniuk az ételeknek. A társuló krónikus veseelégtelenség megfelelő táplálkozási kezelése a fehérjeszegény diéta, melynek célja a hipertrófia megakadályozása, de nagymértékű GFR-értékcsökkenés esetében a tercier prevenciót szolgálná, vagyis a krónikus veseelégtelenség stabilizálása, a kialakult állapot fenntartása a prioritás.

Dietetikai szempontból nagyon fontos lenne a hozzátartozók edukációja is, felhívva a figyelmüket arra, hogy komolyabb betegségekben milyen élelmiszerek megszorítása szükséges. A kompenzációs viselkedés kialakulhat többek között egy trauma miatt is. Kivédése érdekében pszichoterápiás beavatkozások pozitív hatást gyakorolhatnak. Például a kognitív viselkedésterápia, melynek során a negatív, automatikusan torzított gondolatokat, inadaptív viselkedéseket és reakciókat felismerik, majd megtanulnak változtatni rajtuk a páciensek. Pszichológus segítségével lehetséges a gondozott és szerette közötti kapcsolat, a háttérben meghúzódó sérelmek feltárása és orvoslása.

Absztrakt

Kutatásunk célja a demenciával élő időseket támogató családtagok gondozói szerepének feltárása a változó gondozási folyamatban. Kvalitatív kutatásunkban tíz olyan családi gondozó szerepinterpretációit tártuk fel mélyinterjúkon keresztül, akiknek a gondozottjait felvették idősek otthonába. Elemzésünkben ezeknek a családi gondozói szerepeknek a változásait és azok jelentőségét igyekszünk bemutatni, egy általunk kialakított szociológiai gondozási modell, a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modell dimenzióján keresztül. A kutatás az aktuális társas támogatók, jelen esetben a családtagok és a gondozásban részt vevő szakemberek közötti interakciók során konstruálódó családgondozói szerepfelfogásokat igyekezett megragadni, melyek hatással vannak a gondozás alakítására, az idősek és gondozóik jóllétére. A családi gondozók által nyújtott segítség megfelelő szakpolitikai támogatással erőforrásként vonható be az idősotthonban a demenciával élő idősek gondozásába.

Kulcsszavak: demencia, családi gondozó, gondozási modell, idősek otthona

DOI: 10.56699/MT.2025.1.7

A demencia pszichiátriai kórkép, amely fokozatos mentális és fizikai leépülést jelent. Három fázisa ismert: az enyhe, a középsúlyos és a súlyos demencia. Az Európai Unióban 2018-ban 9,1 millió hatvan év feletti demenciával élőt tartottak nyilván (Alzheimer’s Disease International, 2015). Becslések szerint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet országaiban 2021-ben több mint huszonegymillió ember szenvedett demenciában (OECD, 2021: 256), melynek egyik fő okaként az időskort említhetjük (Kiss, 2017). Ha ez a növekedési tendencia folytatódik, 2050-re a létszámuk a duplájára emelkedhet. Magyarország népességén belül a hatvanöt évesnél idősebbek aránya a KSH adatai szerint 19,34 százalék volt 2019-ben, 19,88 százalék 2020-ban, 20,54 százalék 2022-ben, és 2050-re a 31,21 százalékot is elérheti (KSH, é. n.). Hazánkban a demenciával élők száma 136 ezer és 250 ezer fő közé tehető (Szabó, 2015; Kopasz, 2020).

Tekintettel az idősek, azon belül pedig a demenciával élők számának növekedésére, a róluk való gondoskodás kialakításának érdekében a jövőbeli kutatásoknak nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az őket körülvevő gondozói háló együttműködésére (Kane, 2001). Kapcsolódó kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a családtagok bevonása a gondozási folyamatba mind a gondozás megszervezése, mind az idősek jólléte szempontjából kiemelt jelentőségű. A családi gondozók nemcsak otthon látnak el gondozói feladatokat, hanem az idősek otthonában is, kiegészítve a formális gondozást, ugyanakkor hatással vannak az idősek bio-pszicho-szociális állapotára is. Huszonnyolc ápolást-gondozást végző intézmény 298 lakója adatainak elemzése alapján azoknál az időseknél, akiket ritkán vagy nem látogattak, gyakoribbak voltak a betegségek, és ez hosszú távon a mortalitásra is hatott (Greene–Monahan, 1982). A hozzátartozók bevonása a formális gondozási folyamatba erősíti a családi összetartozás érzését, hozzájárulva az érintettek jóllétéhez (Montgomery, 1982).

A kutatás elméleti háttere, modelljei

Az egyéneket támogató társas kapcsolatok feltérképezése érdekében kutatásunk az úgynevezett konvojmodellre támaszkodott. A modell megalkotói három koncentrikus körben helyezték el, hogy az egyének körül kik a közeli, közelebbi és a legközelebbi személyek (Kahn–Antonucci, 1980). A társas konvoj kifejezés arra utal, hogy az életkor előrehaladtával az összes lehetséges kapcsolatot és támogatási formát figyelembe veszzük, keresve azokat, akik akkor vannak jelen az egyén életében erőforrásként, amikor éppen szükséges a segítségnyújtás. A gondozás konvojának modellje Candace L. Kemp és munkatársai (2013) kutatásaiban a konvojmodellre építve előrehaladó együttműködést feltételez a gondozás érintettjei, vagyis az informális/családi és formális gondozók, valamint a gondozást igénybe vevő között. A gondozásba bekapcsolódó személyeknek erősebb vagy gyengébb kapcsolatuk lehet a gondozottal, illetve egymással, és különféle típusú tevékenységekkel támogathatják az idős embert.

Kutatásunkban a családi gondozókat mint erőforrást szeretnénk láthatóvá tenni a gondozási folyamatban. A demenciával élő időseket otthonukban körülvevő támogató kapcsolatok az idősek mentális és fizikai leépülésének súlyosbodásával változhatnak, kiegészülhetnek formális (intézményesült) gondozókkal. Az idős ember intézménybe költözésével felcserélődnek ezek a gondozói szerepek. A családtagok szerepe mind az otthoni, mind az ápolást-gondozást nyújtó intézményekben kevésbé kutatott téma. Az 1. ábrán a demens idős személyeket körülvevő lehetséges támogató kapcsolati hálót szemléltetem otthoni, valamint a gondozói háló szereplőinek változása esetén intézményi gondozásban.

1. ábra: A demens időseket támogató gondozói háló időbeli változásai (saját szerkesztés)

Az otthoni gondozás során az egyéneket körülvevő társas támogatók (családtagok) között alkufolyamatok zajlanak azzal kapcsolatban, hogy kinek milyen feladat jut az idős hozzátartozó gondozásában. Ennek eredményeként kiválasztódnak a primer és szekunder gondozók. A primer gondozókat 80 százalékban az idősek lányai jelentik (Tróbert, 2019), az általuk végzett gondozás sokszor láthatatlan, fizetés nélküli tevékenység (Larsen, 2017). Ennek feladatait nehezen tudják összeegyeztetni a saját családjukban betöltött szerepükkel, illetve a munkavállalásukkal. A demenciával élők egészségi állapotának romlása pedig egyre több gondozási időt és egészségügyi ismeretet követel a gondozóktól, különösen a súlyos demenciával élők esetén, akiknek huszonnégy órás felügyeletre, ellátásra van szükségük. Ezeket az otthoni gondozásban a családi gondozók nem tudják igényelni a szociális szolgáltatások keretén belül. Állandó felügyeletük és hosszú távú ápolási szükségleteik kielégítésére a demenciával élőknek bentlakásos intézményekben van lehetőségük (Gaálné Szabó, 2022a). Az idősek otthonában a bentlakók teljes körű komplex ellátását, gondozását lehet igénybe venni, a fizikai, egészségügyi ellátástól a mentálhigiénés és terápiás célú foglalkoztatásig (Magyar Országgyűlés, 1993). E szakellátást nyújtó intézményekbe Magyarországon a négy órát meghaladó gondozási szükségletű idősek költözhetnek be (SZMM, 2007). A gondozásra szoruló idősek 20 százaléka él ápolást-gondozást nyújtó, szakellátást biztosító intézményekben (KSH, 2019). A többség tehát a saját otthonában él, és róluk a családjaik gondoskodnak.

A családban zajló támogatást meghatározza a családi gondozók egyéni felfogása a maguk és mások (a formális gondozók) gondozási szerepéről, illetve a gondozásról való tudásuk. E szerepfelfogás feltárásához a szociális konstrukcionizmus elméletét vesszük alapul, mely szerint a személyek tudásán és az érintettek közötti interakciókon keresztül formálódnak az egyének cselekvései, jelen esetben meghatározva a gondozás alakítását (Szőllősi, 2012; Berger–Luckmann, 2016; Symonds, 1998; Weicht, 2015; Cronin, 2018). A gondozó által a gondozott számára a formális és informális kapcsolat keretében nyújtott gondozás olyan folyamat, melynek során személyek cselekednek az őket körülvevő kontextus keretei között, saját szerepértelmezéseik alapján. Vizsgálatunk annak megértésére irányult, hogy a családi gondozók számára mit jelent a gondozás, hogyan konstruálódik a támogatói feladat a gondozás előrehaladtával, pontosabban amikor az otthon gondozott demenciával élő személy beköltözik az idősek otthonába. Feltételeztük, hogy a gondozók által alkotott, illetve birtokolt interpretációk tükrözik cselekvéseik motívumait, illetve azok kifelé megfogalmazott magyarázatait, amelyek az idősek gondozását meghatározó tényezők.

Kutatásunkban a fent említett modelleket (konvojmodell és szociális konstrukcionizmus) felhasználva alakítottuk ki saját gondozási modellünket, a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modelljét. Ennek fontosságát az adja, hogy a szakpolitikai folyamatokban nem látható az időseket gondozók tudása, szerepkonstrukciói, amelyek azonban a legtöbb esetben meghatározhatják a gondozást. A modell ezeket a gondozói szerepinterpretációkat helyezi a figyelem fókuszába (2. ábra).

2. ábra: A Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modellje (saját szerkesztés)

A Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modellje a demenciával élő idősekről gondoskodók interakcióinak feltárásán túl felhasználható azokon a szakterületeken is, amelyeken a gondozotti csoport cselekvőképtelenségéből fakadóan a társas támogatók (informális és formális) szerepkonstrukcióinak, a gondozási szükségletnek és a szakpolitikának kiemelt jelentősége van a gondozottak jóllétének alakításában. Ilyen szociális professzióhoz kapcsolódó szakterület lehet a gyermekek, fogyatékos személyek vagy pszichiátriai betegek gondozása. Ezenkívül a modell bármely társadalomtudományi területen hasznosítható keretet kínál társadalmi jelenségek (párkapcsolati választásaink, pályaválasztás, migráció stb.) mikroszociológiai vizsgálatához, ugyanis feltételezéseink szerint választásainkat, cselekvéseinket befolyásolják a támogató társas konvoj tagjaival folytatott interakcióink, alkufolyamatok, ezáltal az életminőséget, jóllétet is alakítva.

Modellünk jelen értelmezése szerint tehát az idős embert támogató társas kapcsolatok – formális és informális gondozók – cselekvéseit és magát a gondozás alakulását meghatározzák a gondozók szerepkonstrukciói a maguk, illetve a másik fél gondozói szerepéről. Ezeket a szerepkonstrukciókat befolyásolják a demenciával élő idősek személyes jellemzői, a gondozási szükségletük, illetve társadalmi események, valamint a gondozás szakpolitikai keretei. Ezek együttesen határozzák meg az idősek gondozását, jóllétét.

A modell dimenziói:

1. A támogató társas konvoj gondozói szerepértelmezéseinek statikus és dinamikus formái: az aktuális gondozási helyzetben, illetve az időben változó támogató kapcsolatok szerepkonstrukciói.
2. A gondozók (formális és informális) szerepkonstrukcióinak hatása a maguk és egymás cselekvéseire, a gondozásra.
3. Az idősek jólléte, életminősége.

A kutatás kérdései

A fent ismertetett probléma feltárásához az alábbi kérdéseket fogalmaztuk meg:

• A családi gondozók hogyan interpretálják a demenciával élő idősek családból idősotthonba költözését, otthoni gondozói szerepeik változásait, e szerepek átadását a formális gondozóknak?
• A családi gondozók hogyan értelmezik a formális gondozók feléjük megnyilvánuló szerepviszonyulásait az intézményi gondozásban, és azok hogyan hatnak a cselekvéseikre, az idősek jóllétére?

Minta és módszer

Egy Győr-Moson-Sopron vármegyei idősotthonban élő tíz idős személy családi gondozóját vontuk be a kutatásba szakértői mintaválasztással, 2022. december és 2023. június között. A tanulmány szerzője és az adatfelvételben részt vevő terápiás munkatárs az intézmény dolgozója. Az intézményi gondozás során az adatfelvételben közreműködő családi gondozókkal bizalmi viszony alakult ki, amely segítette az interjúk felvételét. Igyekeztünk feltárni a családi gondozók felfogását saját gondozói szerepük változásáról, a formális szakemberekkel zajló együttműködésük jellemzőit és azok hatásait a döntéseikre, cselekvéseikre. A családi gondozók az interjú felvétele előtt tájékoztatást kaptak a kutatás céljáról, illetve beleegyező nyilatkozatukkal hozzájárultak a felméréshez. A beszélgetésekre a családi gondozók otthonában került sor. Ragaszkodtunk e terephez, mivel otthoni környezetben személyes, bensőséges beszélgetésre van lehetőség. A beszélgetések eltérő hosszúságú időt (0,5–3 óra) vettek igénybe. Volt, aki bővebben fejtett ki egy-egy témakört, vagy épp a saját élettörténetével egybeszőve mesélt a gondozói tevékenységéről.

Az interjúkról hangfelvételt és jegyzeteket, ezekről pedig átiratot készítettünk, és az információkat tematikusan elemeztük. Elemzésünk a Társas kapcsolatok konstrukcionista gondozási modelljének fentebb leírt első dimenzióján belül készült (a családi gondozók saját szerepükről és a formális gondozói szerepről alkotott interpretációi a változó gondozási folyamatban). Mikroszociológiai kutatásunk a mélyinterjúk alacsony száma miatt nem reprezentatív, azonban ezeken az adatokon keresztül megismerhetjük a demenciával élő idősek gondozói konvojának alakulását, szerepkonstrukcióit, a hazai szociális ellátórendszerrel való összefüggéseit. Ez a demenciával élő idősek gondozásának alakítása, fejlesztése szempontjából nélkülözhetetlen.

Eredmények

A kutatásban részt vevő gondozók és támogatott idősek szociodemográfiai adatai

A családi gondozók (n=10) átlagéletkora 54,80 (±9,750) év volt. Átlagosan három és fél évig tartott a gondozott idős személy intézményi felvételét megelőző otthongondozási idő (a legkevesebb két év, a legtöbb tizenkét év volt). Az időseket látogató családi gondozók mind nők voltak, nyolc esetben az idős személyek lányai, egy meny és egy testvér. A gondozott idősek átlagéletkora 81,41 (±9,442) év volt, megoszlásuk a demencia súlyossága szerint: négyen enyhe, négyen középsúlyos és ketten súlyosan demensek voltak a családtagok elmondása szerint. A látogatásra négy idős ember esetében kétnaponta, hármuknál hetente egyszer, kettejük esetében havonta és egyvalakinél naponta került sor. A látogatás öt fő esetében átlagosan három órát vett igénybe, három fő esetében két órát, két fő esetében pedig átlagosan egy órát töltöttek a családi gondozók az otthonban látogatásaik idején.

Családgondozói interpretációk a demenciával élők idősotthoni elhelyezéséről

 Az egészségügyi állapot romlása, az állandó felügyelet hiánya

A demenciával élő idősek egészségügyi állapotának rosszabbodását fogalmazták meg a családi gondozók annak fő motivációjaként, hogy kezdeményezték az idősek intézményi elhelyezését. A nehezedő ápolási-gondozási helyzetben a családi gondozók saját erőforrásai, munkahelyi kötelezettségeik, lakhatási viszonyaik nem teszik lehetővé az idősek otthoni gondozását. Voltak olyan gondozók, akik akár tíz évig is végezték az otthongondozási feladatokat, azonban a formális segítségnyújtás hiánya vagy elégtelensége, a szakápolási feladatok sűrűsödése arra késztette őket, hogy idősek otthonában kezdeményezzék az idős további gondozását. „A szüleim a házi segítségnyújtást vették igénybe, azonban amikor édesapám egészségi állapota is megromlott anyu ápolása mellett, telefonált nekünk, hogy nem bírja tovább” (a gondozott negyvennyolc éves lánya).

A demencia súlyosbodása, illetve egyéb pszichiátriai betegséggel való társulása esetében az állandó felügyelet szükségessége volt az egyik meghatározó tényező, amely miatt idősek otthonába került az idős személy: „Amikor gyógyszer-túladagolás miatt a pszichiátrián feküdt, édesapám egészen ágyban fekvő lett. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy idősek otthonába kerüljön, de be kellett lássam, hogy nem tudjuk biztonsággal otthon ellátni. Az első hónapok nehezek voltak mindenkinek, az elválás” (a gondozott negyvenhat éves lánya). „Térben és időben nem tudott tájékozódni, egy alkalommal elment sétálni, és késő este találtuk meg, mert nem talált haza; 0–24 órás felügyeletre volt szüksége” (a gondozott negyvenhét éves lánya). „Hónapról hónapra súlyosbodott a demenciája, nem lehetett egyedül hagyni. A kórházban, mikor bent fogták állapotromlás miatt, nem viselte jól az ottlétet. Egy alkalommal megszökött, és egy éjszaka hálóingben egy játék babával járta az utcákat. Elindítottam a gondnokság alá vételi folyamatot, és kérelmeztük a felvételét az idősek otthonába” (a gondozott hatvanhét éves menye).

Családi gondozók saját szerepértelmezései a gondozói feladataikról, azok változásáról

A gondozás elengedése, átadása formális gondozóknak

Nemcsak az intézménybe költöző időseknek okoz nehézséget a beköltözés, hanem a családi gondozók számára is. Némelyikük ezt az elválást, krízist megfelelően tudja kezelni: „Megkönnyebbültem, mikor felvették az otthonba, mert a huszonnégy órás felügyeletet már nem tudtam vállalni. Tudtam, hogy ott folyamatos felügyelet alatt van, vigyáznak rá, jó helyen van. Folyamatosan látogatjuk felváltva a fiammal, legkisebb testvérét ritkán el tudjuk hozzá vinni. Jó idő esetén lemegyünk vele az udvarra sétálni. Beszélgetni sajnos nem tudunk, csak néha megmosolygom, amikor vicceset mond az ő kis képzelt világából” (a gondozott hatvanhét éves menye).

Más családi gondozónak problémát okoz az idős családtag beköltözése esetén a gondozói feladat átadása. A szégyen, az önvád, hogy demens családtagját idősotthonba költözteti, az üresség sokszor konfliktus formájában nyilvánul meg a formális gondozókkal szemben: „Miután felvették aput az otthonba, tehetetlenséget és ürességet éreztem. Nehéz volt elengedni, kérdések sorozata volt bennem: Vajon be tud-e illeszkedni? Nem fog-e visszaesni az állapotában? Megkapja-e azt az ápolást, amit én adtam neki itthon?” (a gondozott negyvenegy éves lánya). „Nehezen engedtem el a gondozását. Megviselt, hogy nincs lehetőségem tovább gondozni, és hogy nem a saját otthonában van. Ezt enyhítette a tudat, hogy az intézmény dolgozójaként naponta láthattam. Súlyos állapota miatt ápolói képesítés nélkül tovább nem tudtam otthon ellátni” (a gondozott ötvennyolc éves nevelt lánya). Még abban az esetben is lelkiismeret-furdalást éreznek családi gondozók, ha tudják, hogy a saját családjukban kell helytállniuk. „Az otthonba kerülés után nyugalmat éreztem, mert tudtam, hogy ott éjjel-nappal figyelnek rá, amit én nem tehettem meg. Valahol mégis mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy betettem egy otthonba… Sokan próbálták ezt az érzést bennem tompítani, ott volt a férjem, a három gyerek, akiknek ugyanúgy szükségük volt rám. Ezt az érzést úgy kompenzáltam, hogy mindennap bementem kezdetben az anyuhoz, segítettem, amiben csak tudtam a nővéreknek a gondozásban (a gondozott negyvenhét éves lánya).

Némelyik családtag csak részben volt képes elengedni otthoni gondozási szerepét, aminek az oka az idős esetleges fizikai-egészségi állapotrosszabbodása miatt érzett aggodalom, féltés volt: „A gondozását csak részben tudtam elengedni – a körömvágás, pelenkacsere, felfekvések folyamatos kontrollálása –, nem szeretném elengedni. Ez az én lelkemnek is nagyon fontos. A látogatásaim is emiatt hosszúak, két-három órásak, mert ha igényli, még egy kicsit meg is tornáztatom, átmasszírozom krémmel. Fontos, hogy odafigyeljek a lelkére is, hiszen a halál torkából gyógyult fel, még ha nem teljesen is. Mivel szellemileg friss, sokat beszélgetünk, kivesézünk egy-egy aktuális témát. Köszönet ezért a nővéreknek, hogy hagyják, hogy a gondozásban részt vegyek, ha csak minimálisan is” (a gondozott negyvenegy éves lánya). Utóbbi interjúrészeletből láthatjuk, hogy egy enyhén demens idős ember egészségi állapotának romlása is súlyos fizikai terhet jelentett az otthoni gondozásban a család- tagok számára, ami arra enged következtetni, hogy az egészségi állapot romlása enyhe vagy esetleg nem demens idősek esetében is intézményi szolgáltatás igénybevételéhez vezet.

Vannak olyan családi gondozók, akiknek nem okoz krízist a felügyelet, a gondoskodás átadása, azonban a feladatokból így is megtartanak néhányat, ami inkább az összetartozást jelképezi az idős és családi gondozója között: „Édesapám ahogy bekerült az intézménybe, megkönnyebbülést éreztem, hogy jó helyen, biztonságban van. Teljesen el tudtam engedni a gondozást, egy minimális gondoskodás maradt meg csak: hajvágás, borotválás, körömvágás. Ezek inkább apu kérésére, megszokásból és bizalomból: »Az jó, ahogy te csinálod« – mondta. Minden héten látogatom, leviszem az udvarra, jó idő esetén néha édesanyám is jön velem, aki anyagi helyzetünk miatt még nem tud hozzá beköltözni” (a gondozott hatvanhárom éves lánya).

A gondozás átalakulása a fizikai szükségletek kielégítéséről a mentálhigiénés támogatásra

A családi gondozók otthon végzett feladatai átalakulnak a gondozott idősotthonba költözésekor. „A gondozási szerepek a kisebb ápolási feladatok mellett főleg a mentális egészség megőrzésére tevődnek át. Nagyon fontosnak tartom a rendszeres látogatást, segítségnyújtást” (a gondozott negyvenhat éves lánya). Az otthoni gondozás során elsősorban a fizikai szükségletek kielégítésére helyeznek hangsúlyt, míg az idősek otthonában a mentálhigiénés támogatás kerül az első helyre a családi gondozók részéről: „A gondozás inkább lelki gondozás, ami megmaradt a látogatásokkor. Az odafigyelés, hogy mire van szüksége” (a gondozott hatvanöt éves testvére).

Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat a feladatokat, melyeket elmondásuk szerint otthon végeztek a családi gondozók, és azokat, amelyeket az idősotthonba költözést követően a saját értelmezésük miatt fontosnak tartottak elvégezni vagy folytatni (1. táblázat).

1. táblázat: A családi gondozók feladatainak időbeli változásai (n = 10) (saját szerkesztés)

Családi gondozók interpretációi a formális gondozói szerepekről, illetve azok hatásai a felfogásukra és a gondozásra

A családi gondozóktól szerettük volna megtudni, hogy az intézményben a gondozást kiegészítő feladataik elvégzésekor milyen interpretációik vannak a formális gondozói szerepekről, illetve ők hogyan értelmezik azokat a közös gondozás során.

Információáramlás, bizalom és bizalmatlanság

Az intézmény öt részlegének élén részlegvezető ápoló szervezi a szakmai munkát. Némelyik részleg vezetője és dolgozói megfelelő információáramlást biztosítanak mind a saját tagjaik, mind a családi gondozók felé, ami a bizalom kialakulását eredményezte, de van olyan részleg is, ahol ennek az ellenkezője volt tapasztalható: „A részlegen, ahol a J. bácsit elhelyezték, bizalmi kapcsolat alakult ki a gondozókkal. Bármit kértem, figyelmesen hallgatták, informálták egymást és engem. A minimális gondozási feladatokat ellátták, ami nekem is kellett, hogy biztonságban tudhassam” (a gondozott ötvennyolc éves nevelt lánya). Egy másik részlegen a formális gondozók elzárkózása az aggódó családi gondozótól bizalmatlansághoz vezetett: „Mindig jeleztem az ápolóknak, hogy milyen feladatokat végeztem el az apunál. Gyakran adódott problémám, ha kértem valamit pl. katétercsere, gyógytornász […] nem szeretném, ha hanyagság miatt fertőzést kapna az apu. Ezért a bizalmam is megrendült a gondozókban, tisztelet a kivételnek” (a gondozott negyvenegy éves lánya). Az interjúkban azok a szervezeti változások is megjelennek, amelyek külső tényezőként a gondozói konvoj munkamegosztására, kommunikációjára, minőségére hatnak. Az intézmény életében bekövetkezett szervezeti átalakítások és vezetőváltás hatásairól így vall az egyik családi gondozó: „Az otthonban a kezdeti időszakban végtelen empátiával, gondoskodással találkoztam, elégedett voltam az ellátással. Sajnos ez az idő rövid volt, ugyanis a vezetőváltás után lassan minden megváltozott. Nem kaptunk információkat, eltitkolták a problémákat […] érdektelenségbe ütköztem. Kialakult bennem egy bizalmatlanság” (a gondozott negyvenhat éves lánya).

A kommunikáció és a munkaerőhiány értelmezése

A családi gondozók belelátnak az intézmény napi feladatellátásába, és próbálják megérteni a helyzeteket, konfliktusokat. Úgy értelmezik a kommunikációs problémákat, hogy azok az ápolói létszámhiányból erednek: „A kommunikáció elég nehézkes, aminek több oka is lehet. Elsősorban kevés a személyzet, és eszközproblémák vannak. Ha megborotváltam az apukámat, mert már nem tudta maga megcsinálni, támadásnak, kritikának vették a gondozók, pedig nem volt szándékomban” (a gondozott negyvennyolc éves lánya). A családi gondozók szembesülnek az idősotthonok munkaerőhiányával, és saját szerepfelfogásuknak megfelelően alakítják a közös munkát. Némelyek igyekeznek ezt toleránsan kezelni, kisegíteni a feladatellátást, partnerként tekinteni egymásra. „Az ápolókkal nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki, segítettünk egymásnak. Annyit megjegyeznék, hogy se megbecsülve, se megfizetve nincsenek, kevesen is vannak, ami az ellátási munka rovására megy. Csak a napi rutin, az ágyazás, etetés, pelenkázás, fürdetésre van idő, pedig nagyon fontos lenne a lelki ápolás is, amire alig jut idő” (a gondozott negyvenhét éves lánya). „Semmi negatív érzés nincs az otthonban dolgozókkal [kapcsolatban] bennem, megbízom bennük. Látom, hogy az emberhiány ellenére feszített tempóban dolgoznak, és így is kedvesek az idősekhez. Amit hiányolok, az alapos takarítás, amelyre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni” (a gondozott hatvanhárom éves lánya).

Együttműködés

Vannak olyan családi gondozók is, akik a velük kapcsolatban lévő formális gondozókkal jó együttműködést tudtak kialakítani. Ehhez egymásra figyelésre és kölcsönös segítségnyújtásra van szükség. A gondozók viszonyulása egymás szerepének fontosságához meghatározza a kapcsolatot, a gondozás minőségét, az idősek és gondozóik jóllétét. „Az intézményben a dolgozókkal nagyon jó kapcsolat alakult ki. Kérésemet mindig meghallgatták, ha tudták, teljesítették. Külön köszönet, hogy a Covid ideje alatt videós kapcsolatteremtést biztosítottak a családtagok és lakók között” (a gondozott hatvanöt éves testvére).

Megjelent az interjúkban a formális és informális gondozók közötti szakmai együttműködés is. Az intézményi orvos a családi gondozóknak információt és mentálhigiénés támaszt nyújtott az egyik legnehezebb élethelyzetben: „Az intézet orvosa sokat segített, mikor apukámnál daganatot diagnosztizáltak. Felkészített minket a folyamatokra, és lelki támogatást nyújtott. Együttműködést, jó információáramlást mondhatok az ezen az osztályon dolgozók között. Bizalmasan kezeltek minden kényesebb kérdést, mint pl. apukám inkontinenciáját és demenciáját” (a gondozott negyvennyolc éves lánya).

Az intézményben dolgozó mentálhigiénés munkatársak és szociális munkások a társas és mentális támogatásban különösen nagy erőforrásai az ellátottaknak, ennek eredménye pedig a családi gondozók elégedettsége és a kölcsönös megbecsülés: „Külön köszönettel tartozom a foglalkoztatóknak, mert anyut ki tudták mozdítani a szobájából. Előtte legtöbbször csak az ágyában feküdt, nem ment sehová. Nem tudom, hogy csinálták, de az én depressziós anyum kávéházba járt, kreatív foglalkozásra, udvarra is kiment. Ezért hálás köszönet” (a gondozott hatvanöt éves lánya).

Összefoglalás és megbeszélés

Kutatásunk demenciával élő idősek családi gondozóinak szerepkonstrukcióit tárta fel egy általunk kialakított gondozási modell dimenzióján keresztül. Demenciával élő időseket gondozó családtagokkal készített mélyinterjúk adatait elemezve azt láthatjuk, hogy a demencia következtében fellépő mentális és fizikai egészségromlás következményeként, az állandó felügyelet hiánya, illetve a szakápolási feladatok megjelenése miatt kerültek gondozottjaik idősek otthonába. A demenciával élő idősek intézménybe költözése után a családi gondozók szerepváltozásaikat különbözőképpen értelmezik. Némelyek megkönnyebbülést éreznek, hogy biztonságban tudhatják szeretteiket, míg mások nehéz lelki teherként élik meg a váltást, és időre van szükségük megváltozott szerepeik kialakításához. Vannak, akik könnyen tudtak alkalmazkodni az új helyzethez, míg másoknak nem sikerült elengedniük a korábbi gondozói feladatokat, látogatásaik alkalmával tovább végezték őket, vagy a gondozási helyzetet értelmezve új feladatokat jelöltek ki maguknak.

Kvalitatív kutatások félig strukturált interjúkkal családtagok látogatásának motivációit tárták fel speciális ápolási intézményekben, és a mieinkhez hasonló eredményekre jutottak. Harminc véletlenszerűen kiválasztott családtag azért látogatta a hozzátartozóját, mert korábban nagyon közeli kapcsolatban álltak egymással, illetve a formális ellátásról alkotott negatív interpretációik, bizalmatlanságuk motiválta őket a további gondozásra (Kelley et al., 1999). Találkozhattunk olyan családi gondozókkal is, akik napi gyakorisággal a látogatási idő minden percét kihasználják. Ők azok, akik követik az idős emberek formális gondozását, amelyet ők a saját, korábbi otthoni gyakorlatuk szerint egészítenek ki (Naleppa, 1996; Utley-Smith et al., 2009). Az otthonukból intézményi ellátásba került idősek családi gondozói továbbra sem feledkeznek meg idős családtagjukról, hanem rendszeresen látogatva továbbra is a család tagjának tekintik őket (Keefe–Fancey, 2000). A családi gondozók sokszor élnek át bűntudatot, haragot, tehetetlenséget, amiért idős családtagjuk idősek otthonába kerül, ezért érzelmi, mentális támogatásukra nagy szükség lenne. Kutatások szerint a családtagok intézményi látogatásaik alkalmával bizonyítani szeretnék, hogy nem „kidobták” az időseket otthoni környezetükből, ezért hetente legalább egyszer felkeresik az idősek 61 százalékát, 25 százalékukat ritkábban, és csupán 11 százaléknak nem volt látogatója (Ross et al., 1997). Félig strukturált interjúval végzett elemzésekből láthatjuk, hogy tizennégy családi gondozónak a saját interpretációjuk szerint milyen motivációik vannak a gondozásra: a családi élet folytatásának illúzióját szeretnék továbbra is fenntartani; nem tudják abbahagyni korábbi gondozói feladatukat; csak ők tudják, leginkább mire van szüksége idős családtagjaiknak; több esetben pedig az idős ellátása miatt érzett aggodalom jelentette a látogatások okát (Kellett, 1998, 1999).

Az idősotthonban a családi gondozók bevonását a gondozásba meghatározza mind a családi, mind a formális gondozók viszonyulása, együttműködése. Olykor a családi gondozók konfliktushelyzetet generálnak kompetenciahatáraik átlépésével (például sebkötözés, diétás beteg étkeztetése). A formális gondozókkal való kommunikáció, interakciók néha segítették e konfliktusok feloldását, azonban a szakemberek között voltak olyanok is, akik nem tekintették a gondozás szereplőinek a családi gondozókat, így a konfliktusok fennmaradtak. Családi gondozók megfogalmazása szerint ugyanazon intézményben különbözően viszonyulnak hozzájuk a formális szakemberek (Bauer et al., 2014). Hasonlókat tapasztaltunk mi is a kutatásunk során: például az intézményi erőforrások hiányosságai, változásai – munkaerőhiány, strukturális változások, különböző vezetői stílusok, tárgyi feltételek hiánya – más-más módon hatottak a formális és informális gondozók felfogására, cselekvéseire.

A családi gondozók felfogása a közös gondozásról egészen eltérő eredményekre vezethet: bizalmatlanság, elzárkózás vagy ennek az ellenkezője is előfordulhat. Volt olyan családi gondozó, aki pótolni szerette volna a hiányzó gondozási elemeket, azonban a szakemberek viselkedése, elfordulása miatt a nyitott hozzáállású együttműködés nem valósult meg, bizalmatlanság, keserűség vette át a segítő szándék helyét. A formális gondozók kooperációját vizsgáló kutatások az európai idősgondozási rendszerekben túlnyomóan az ápolók és orvosok közötti együttműködéssel foglalkoznak. Fellelhetők azonban olyan modellek is, amelyek az adott szervezeten belüli szakmaközi kooperáción kívül a szervezet és környezete együttműködését is figyelembe veszik. Németországban a formális gondozók szakszerű közeledése az informális gondozókhoz javította az együttműködést a gondozási folyamatban. A formális szakemberek egyértelmű akadálynak vélték a gondozók egymás közötti versengését, illetve az állandó kapcsolattartó, esetmenedzser hiányát (Stephan et al., 2015). Nemzetközi gondozási modellek legfőbb jellemzője a személyközpontú gondozás kialakítására való törekvés a családi erőforrások bevonásával. Ez a demenciával élő idősek és családjaik életminőségének és jóllétének javítását célozza. B. R. Bonder és munkatársai (1991) szerint a konfliktusok a legtöbb esetben a szerepek tisztázatlanságából fakadnak, amikor nem egyértelmű, hogy kinek mi a feladata.

Következtetések

Az idős ember intézménybe kerülése után a családi gondozók szerepei átalakulnak, feladataik megváltoznak. E gondozói szerepkonstrukciókat egy általunk kialakított gondozási modell dimenzióján keresztül vizsgáltuk, ami lehetőséget adott arra, hogy a családtagok a gondozásra vonatkozó saját tapasztalataikat interpretálják. A családi gondozói szerep tisztázása a gondozási folyamatban több pozitív hatással lehetne a gondozásra a bentlakásos intézményekben: ellensúlyozhatná a munkaerőhiányt, csökkenthetne a formális és családi gondozók közötti konfliktusokat, ami az érintettek jóllétéhez járulhatna hozzá.

Kutatásunk kiemeli azt is, hogy a gondozás mint soktényezős konstruktum minőségének javítása érdekében nem csupán a személyi és tárgyi feltételek hiányosságain fontos javítani, hanem a gondozói konvoj hatékonysága szempontjából hasonló horderejű a szemléletformálás, az oktatás, az együttműködés kialakítása a családi és az informális gondozók körében. Demenciával élők esetén különösen lényeges a kooperáció folyamatossága, ugyanis a demens idősek mentális hanyatlásuk következtében rá vannak utalva arra, hogy szükségleteiket a gondozóik értelmezzék, s e szükségletek kielégítéséhez mind a formális, mind az informális gondozókra szükség van (Cruz et al., 2011; Fetherstonhaugh et al., 2021). Ezért a családi gondozók helyének és szerepének meghatározása, koordinálása az ápolást-gondozást nyújtó intézményekben szakpolitikai feladat.

A kutatás jelentőséges, további kutatási irányok

A demenciával élő idősek gondozásának feltárását olyan szempontok szerint végeztük el, amelyek egyedülálló eredményekkel járulnak hozzá a hazai demenciakutatáshoz: egy új gondozási modell kialakítása, valamint a családi gondozók szerepkonstrukciónak feltárása idősek otthonában hiánypótló a hazai kutatások között. Ezek az eredmények lehetővé teszik a változó gondozási szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlen erőforrások, vagyis a családi gondozói szerepek feltárását, beépítésüket az időspolitikába.

Feltételezhetjük, hogy a gondozás vállalását vagy nem vállalását, teljesítésének alakulását a gondozottat körülvevő konvoj (egy adott időpontban jelen lévő, a személyt időben végigkísérő támogatóhálózat), valamint a személyek cselekvéseit befolyásoló viszonyulások komplex vizsgálata alapján lehet teljesebben értelmezni. A gondozás konvoja keretében végzett és végzendő longitudinális kutatások hozzájárulhatnak a gondozói szerepek mélyebb megértéséhez, a demenciával élő idősek gondozási módszereinek fejlesztéséhez.

Absztrakt

A Kínai Népköztársaság az elmúlt évtizedek növekvő gazdasági sikerei következtében egyre kiemeltebb szerepet tölt be a nemzetközi rendszerben. Csupán az elmúlt évtizedben olyan központi kínai kezdeményezések születtek, mint a 2013-ban indított Övezet és Út kezdeményezés. Az ilyen lépések miatt Kínára számos ország tekint kihívásként, aminek részben oka lehet, hogy a politikai célok megértésének egyik kulcsát jelentő kulturális elemek nem teljeskörűen ismertek. Annak érdekében, hogy a kínai célok a nyugati keretrendszerben is érthetőbbé váljanak, a tanulmány egyrészről ismerteti az Övezet és Út kezdeményezés hivatalosan megfogalmazott elveit, másrészről megvizsgálja a nemzetközi kapcsolatok kínai iskolájának egyik központi, Csin Ja-csing politológus által megfogalmazott elméletét. Végezetül megfigyeli, hogy a kínai iskola elmélete potenciálisan megjelenhet-e az Övezet és Út kezdeményezésben.

Kulcsszavak: Kína, Övezet és Út kezdeményezés, konfucianizmus, kínai iskola, Csin Ja-csing

DOI: 10.56699/MT.2024.2.10

A Kínai Népköztársaság (Csunghua Zsenmin Kunghokuo, Zhonghua Renmin Gongheguo中华人民共和国, KNK) egyre inkább foglalkoztatja a tudományos és politikai köröket, valamint a médiát. Ennek oka, hogy Kína napjainkban a nemzetközi rendszer egyik kiemelkedő alakja, hiszen olyan nagyhatalomról van szó, amely a világ második legnagyobb gazdasága. Az, hogy főként a nyugati országok egyre inkább ki- hívást látnak Kínában (Morris–Sárvári, 2021), több okra vezethető vissza. Egyrészről Hszi Csin-ping (Xi Jinping 习近平) 2013-as hivatalba lépése óta Kína újfajta külpolitikai irányt vett, amelynek megfelelően egyre inkább hangsúlyozza nézeteit és véleményét, valamint szuverenitásának fontosságát. Mindez összefügg azzal, hogy Kína egyre inkább felvállalja nagyhatalmi szerepét (Zeng–Breslin, 2016; Eszterhai, 2021). Az azonban, hogy egyre több állam kezeli Kínát kihívásként, részben abban is gyökerezik, hogy a jelenlegi liberális nemzetközi rendszernek nyugati gyökerei vannak. A liberális nemzetközi rendszer és Kína kapcsolatának meg- értéséhez fontos hangsúlyozni azokat az álláspontokat, amelyek kiemelik, hogy a nyugatitól eltérő értékrendű fejlődő hatalmak idővel a nemzetközi rendszer átformálására törekednek (Mazarr et al., 2016). A fentiek fényében levonható a következtetés, hogy Kína jelenlegi státusza alkalmas lehet arra, hogy formálja a nemzetközi rendszert, továbbá valószínűsíthető, hogy vannak ilyen törekvései. A nemzetközi rendszerben jelen lévő értékrendek megértéséhez elsősorban a kultúrát, valamint a kulturális különbségeket érdemes figyelembe venni, amelyek Kína politikai szándékainak meg- értését is befolyásolhatják (Qin, 2010).

A fentebb említettek az Övezet és Út kezdeményezés (Jitaj jilu, Yidai Yilu 一带一路, Belt and Road Initiative, BRI) megítélésére is hatással lehetnek. A 2023-ban a tizedik évfordulóját ünneplő kínai kezdeményezéshez mára már több mint százötven ország csatlakozott, ami részben oka lehet annak, hogy a tudományos és politikai körök figyelmét is felkeltette. A BRI megítélése rendkívül sokszínű, és mivel céljai kifejezetten nem részletezettek a hivatalosnak tekinthető dokumentumaiban, teret ad a különböző feltételezéseknek. A BRI megértését az is nehezíti, hogy több dimenzióban is vannak hatásai, így például a külgazdasági kapcsolatok alakítása éppúgy lehet célja, mint a kínai belpolitikai helyzetek megoldásainak keresése (Baranyi et al., 2020). A külpolitika tekintetében egyes szerzők kiemelik a BRI regionális együtt- működések erősítésében játszott szerepét (Bábosik, 2021), az Európa, Afrika és Ázsia közötti kapcsolatok átformálását (Eszterhai, 2021), a gazdasági célokon túl megjelenő politikai célkitűzések fontosságát (Callahan, 2016), valamint az eurázsiai régió feletti hatalom megszerzését is (Harper, 2019).

Ahhoz azonban, hogy a BRI mögött potenciálisan meghúzódó politikai célok valamennyivel érthetőbbé váljanak, lényeges a már említett értékrendbeli és kulturális különbségeknek is figyelmet szentelni. Ugyanis szem előtt kell tartani, hogy a kínai külpolitikai döntéseket más logika határozza meg, mivel a politikai elitet és így a politikai döntéshozatalt másféle, a kínai kulturális elemeket magában foglaló világkép befolyásolhatja, amely eltér a nyugati keretrendszertől (Kissinger, 2012; Pan, 2016; Eszterhai, 2019; Horváth, 2022). Ennek alapján a tanulmány arra vállalkozik, hogy először bemutatja a vitatott kínai nemzetközi kapcsolatok elmélete iskolájának Csin Ja-csing (Qin Yaqing秦亚青) politológus által megfogalmazott, a kapcsolatokra hangsúlyt fektető elméletét. Másodszor bemutatja a hivatalos kínai álláspontot a BRI elveivel kapcsolatban, valamint igyekszik megfigyelni a BRI-t az említett elmélet tükrében.

A tanulmány a kínai neveket és fogalmakat magyaros átírással, első előfordulásukkor pedig a pinjinnel és az egyszerűsített kínai karakterrel együtt közli.

Az Övezet és Út kezdeményezés

Hszi Csin-ping kínai elnök 2013 októberében, kazahsztáni látogatása során említette először nyilvánosan az úgynevezett Selyemút Gazdasági Övezetet (Szecsou cse lu csingcsi taj; Sichou zhi lu jingji dai 丝绸之路经济带; Silk Road Economic Belt), majd egy hónappal később Indonéziában bemutatta a 21. századi Tengeri Selyemutat (21 sicsi hajsang szecsou cse lu; 21 Shiji haishang sichou zhi lu 21世纪海上丝绸之路; 21st century Maritime Silk Road). Még abban az évben a „Selyemút Gazdasági Övezet és 21. századi Tengeri Selyemút” (Szecsou cse lu csingcsi taj ho 21 sicsi hajsang szecsou cse lu; Sichou zhi lu jingji he 21 shiji haishang sichou zhi lu 丝绸之路经济带和21世纪海上丝绸之路) Kína hivatalos külpolitikai célkitűzésévé vált (He, 2020), és megkezdte pályafutását. A BRI-hez mára több mint százötven ország csatlakozott, de fejlődése nem csupán ebben mérhető. Az évek során az eredeti két (szárazföldi és tengeri) selyemutat magában foglaló kezdeményezés további selyemútformákat is eredményezett, többek között a Zöld Selyemutat, a Légi Selyemutat és a Digitális Selyemutat (Horváth, 2022). Mind a szárazföldi, mind a tengeri selyemutaknak több gazdasági folyosójuk van: hat fő szárazföldi (Új Eurázsiai Híd; Kína–Mongólia–Oroszország gazdasági folyosó; Kína–Pakisztán gazdasági folyosó; Kína – Közép- és Nyugat-Ázsia gazdasági folyosó; Banglades–Kína–India–Mianmar gazdasági folyosó; Kína–Indokínai-félsziget gazdasági folyosó) és három fő tengeri (Kína–Indiai-óceán–Afrika–Földközi-tenger útvonal; Kína–Óceánia–dél-csendes-óceáni útvonal; Kína–Jeges-tenger–Európa útvonal) gazdasági folyosót különböztetünk meg, amelyek a főbb földrajzi központokat jelzik. Bár a kezdeményezést 2013 szeptemberében mutatták be, részletesebb fejlesztésére csak később került sor. 2014-ben hozták létre az eredetileg kifejezetten a BRI-projektek támogatására szolgáló Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot (Asian Infrastructure Investment Bank, AIIB) és a Selyemút Alapot (Silk Road Fund), végül 2015-ben nevezték ki a BRI koordinálásával megbízott vezetőket (Small Leading Group), és adták ki a BRI-vel kapcsolatos első dokumentumot, amely az alapelvekre is kitért. Az eredetileg a kínai Nemzeti Fejlesztési és Reformbizottsághoz, a Külügyminisztériumhoz és a Kereskedelmi Minisztériumhoz tartozó (He, 2020) kezdeményezés az említetteken túl az Országos Kínai Nyelvoktatási Tanácshoz is kötődik (Csikó, 2020), aminek révén a BRI-hez csatlakozott országok többségében számos Konfuciusz Intézet jött létre. Ezek elsősorban a kulturális programokért, a nyelv- oktatásért és a tudományos-kutatási tevékenységekért felelnek.

Mindebből jól látható az is, hogy noha a BRI valóban számos új gazdasági kapcsolatot eredményezhet, amelyek Kína, valamint a vele együttműködő országok gazdasági fejlődését is támogathatják, a mögötte lévő elképzelés messze nem csak erről szól. A BRI elveit magában foglaló 2015-ös dokumentum (FMPRC, 2015) például kiemeli az Európa, Ázsia és Afrika közötti kapcsolatok erősítésének fontosságát, valamint a kulturális különbségekből fakadó félreértések és konfliktusok enyhítésének jelentőségét is. A 2023-as BRI-fórum keretében kiadott dokumentum (BRF, 2023) emellett az országok sokszínűségét, valamint közös érdekeiket és felelősségüket hangsúlyozza. Noha több olyan dokumentum is létezik, amely a BRI elveit részletezi, ezek csak kevés olyan állítást tartalmaznak, amelyek a külpolitikai célok pontos meghatározását segítenék. Ebből jól látható, hogy noha a BRI-nek láthatóan sokféle tevékenység a része, céljai nem teljesen tisztázottak, éppen ezért a pontos célkitűzéseket, a BRI megvalósulásának határidejét, valamint a kezdeményezésre szánt összeget sem határozták meg (Eszterhai, 2021). Lévén hogy a célokat egyik dokumentum sem világítja meg teljeskörűen, ez nemcsak a BRI-ben részt vevőknek ad rugalmasságot, hanem a kezdeményezés formálásának is. A lehetséges politikai célok mentén való alakításra példa lehet, hogy amint mások rámutattak, a BRI a kínai gazdasági problémákra is megoldást igyekszik keresni, aminek hatására alapelveinek a hangsúlya máshova kerülhet, és került is az elmúlt évek alatt (Baranyi et al., 2020).

A külpolitikai dimenziónál maradva: míg a kínaiak alapvetően a konnektivitás, az együttműködések és a gazdasági kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák a BRI kapcsán, valamint a politikai elit elveti annak gondolatát, hogy a kezdeményezés geopolitikai törekvés lenne, addig a Nyugat töretlenül a geopolitikai ambíciókat keresi benne. Noha a jelen tanulmány kiemelten fontosnak tartja a kulturális elemek figyelembevételét, a BRI jelenlegi helyzetét és számos ponton meglévő tisztázatlanságát szem előtt tartva kiemeli, hogy a kezdeményezés láthatóan külpolitikai-stratégiai célokat is szolgál. E célok, ahogy arra például Horváth Renátó (2021) is rámutatott, nem feltétlenül a BRI-vel kezdődtek, ám a kezdeményezés ezek egyik következő lépése vagy eszköze lehet. Az azonban, hogy az említett külpolitikai stratégia pontosan milyen célokat szolgál, továbbra sem világos. Egyes kutatók rámutatnak, hogy a kezdeményezés az eurázsiai térséget is jelentősen érinti, ezáltal Kína státuszát erősítheti e régióban (Szilágyi, 2021). Ez a biztonságpolitikai törekvésekkel is összhangban lehet. Ahogy némelyik szerző hangsúlyozza, a BRI arra is alkalmas lehet, hogy egyes területek támogatásával esetlegesen stabilizálja a térségeket, így növelve Kína saját biztonságát vagy nyersanyagokhoz való hozzáférésének lehetőségét (Baranyi et al., 2020; Morris–Sárvári, 2021).

Ezek mellett azonban szükséges kiemelni, hogy a BRI azt a célt is szolgálhatja, hogy az egyes államokat befolyásolja, és ezáltal végső soron a nemzetközi rendszert is formálja. Ennek oka a már említett jelenlegi liberális nemzetközi rendszer természetében, valamint az ehhez való viszonyulásban is keresendő, ugyanis az egyes országok, köztük – de nem kizárólagosan – Kína is, további fejlődési lehetőségekhez kívánnak jutni. Az is említésre méltó, hogy a már tárgyalt, eredetileg a BRI-hez köthető AIIB nem csupán az eredeti feladatát látja el, de napjainkra már a nemzetközi színtéren betöltött szerepe is kiemelkedő, ezáltal pedig alternatívát nyújt a liberális nemzetközi rendszerben gyökerező olyan társaival szemben, mint a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Ennek értelmében talán helytálló kijelenteni, hogy a BRI hasonló helyzetben van, vagyis érdemes így is szemlélni, hiszen alternatívát nyújthat a világnak az elmúlt évtizedekben kínálkozó, főként nyugati gyökerű kezdeményezések mellett. Ezt olyan elméleti háttérrel teszi, amely a nyugatitól nagyban eltér, ezáltal annak keretrendszerében nem teljesen definiálható. E háttérnek megfelelően a hivatalos kínai dokumentumok és politikai szereplők kiemelik a BRI inkluzív voltát, s hogy Kína számos országgal kapcsolatban nyitott az együttműködésre. Noha mindez összhangban van a BRI alapelveivel, fontos figyelembe venni, hogy az alternatíva létrehozásán túl a BRI-nek, ahogy arról már szó esett, további céljai is vannak: mivel az alternatívák népszerűvé válásával az eredeti kezdeményezések és intézmények egy idő után elgyengülhetnek, a BRI a nemzetközi rend- szer átformálásának egyik eszköze lehet.

A BRI-vel kapcsolatos hivatalos kommunikáció alapján arra következtethetünk, hogy a kezdeményezés elvei közé tartozik a harmónia, a béke, a fejlődés, az együttműködések, valamint a win-win kapcsolatok kialakítása. Ezek az elvek azonban a nyugati nemzetközi kapcsolatok elméleti iskoláinak keretrendszereiben mint külpolitikai célok nem azonosíthatók. Ehhez tartozik az is, hogy a kínai dokumentumokban szereplő elvek politikai-geopolitikai értelemben nem részletezettek. Ezért kiemelten fontos megfigyelni a nemzetközi kapcsolatok kínai elméletének megközelítéseit, amelyek által a nyugati keretrendszerben is értelmezhetőbbé válhatnak a fent említettek. A tanulmány a továbbiakban a kínai iskola specifikus elméletét vizsgálja meg, ezen belül a kínai külpolitikai döntések és ambíciók mögött meghúzódó logika feltárása és a nyugati keretrendszerben való értelmezése a cél.

A nemzetközi kapcsolatok kínai megközelítése

Ahhoz, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletének úgynevezett kínai iskolája, vala- mint annak jelentősége érthetővé váljon, először a nemzetközi kapcsolatok elmélete iskoláinak Kínába érkezését kell megvizsgálni, amely Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping邓小平), a KNK volt vezetőjének „reform és nyitás” politikájához köthető (Qin, 2007). Ennek hatására ugyanis a Nyugat felé minden értelemben megnyíló Kínába megérkeztek azok a nyugati teóriák is, amelyek a nemzetközi kapcsolatok elméletének alapjait képezik, és amelyek máig tartó vitát eredményeztek a kínai akadémiai körökben. Egyesek ugyanis azt hangsúlyozzák, hogy a kínai kulturális elemek nem értelmezhetők teljes egészében a nyugati keretrendszerben, emiatt pedig szükséges kidolgozni a nemzetközi kapcsolatok új elméletét, amely magában foglalja a kínai kulturális sajátosságokat. Ezzel párhuzamosan számos kínai kutató alkalmasnak tartotta a nyugati elméleteket, és ellenezte a különálló kínai iskola létrejöttét (Wang–Buzan, 2014; Eszterhai, 2019). Az úgy- nevezett kínai iskola végül létrejött, bár kiemelendő, hogy nem teljes körben elfogadott, tételei a kínai és a nyugati kutatók körében is vitatottak. Lényeges különbség ugyanis, hogy míg a nyugati keretrendszeren nyugvó kínai megközelítések tételeikbe bevonják a kínai kulturális sajátosságok egyes aspektusait, a kínai iskola kizárólag ezekre fókuszál. A kínai iskola, amelynek egyik fő képviselője Csin Ja-csing politológus, elméletének középpontjába a tradicionális konfuciánus családmodellt és társadalmi hierarchiát állította. Ahhoz, hogy a Csin által központivá tett konfuciánus kapcsolatok modern külpolitikában való megjelenése érthető legyen, először a konfuciánus családmodellt és társadalmi hierarchiát szükséges ismertetni.

Ezekre a tradicionális kapcsolatokra legfőképp az úgynevezett kuanhszi (guanxi 关系) gyakorol hatást. A kuanhszi konfuciánus fogalma kapcsolatot, pontosabban az egyének közötti kapcsolatok minőségét és az arra vonatkozó szabályokat foglalja magában. E szabályrendszer a konfuciánus családon belül fennálló és végezetül a társadalomban is megjelenő elvrendszert veszi alapul. Fontos, hogy a konfuciánus családmodellben kétféle kapcsolatot különböztetünk meg: a házastársak, valamint a szülő és a gyermek közti kapcsolatot (Yao, 2000). Ezek közül a fontosabb, a társadalmi hierarchiára is erősen hatást gyakorló kapcsolat a gyermek és a szülők közti viszony, azon belül is az úgynevezett hsziao (xiao 孝). A kifejezést Tőkei Ferenc például a „szülők tiszteletének” (Tőkei, 2005: 57) és „fiúi szeretetnek” (Tőkei, 2005: 59), míg Várnai András „szülőtisztelőnek” (Várnai, 2011: 3) fordítja, jelentése ezekkel párhuzamosan a gyermekek szülők felé tanúsított, a konfuciánus családmodellben elvárt tisztelete (Gao, 2015). E kapcsolat azonban kétoldalú; noha a gyermektől elvárják, hogy a tisztelet jegyében engedelmeskedjen szüleinek, a szülőknek is vannak kötelezettségeik, így például az, hogy gondoskodjanak gyermekeikről (Kormány, 2018). A társadalmi hierarchia hasonló módon épül fel, meg- különböztetve a különböző természetű kapcsolatokban a beosztásuknál, koruknál vagy helyzetüknél fogva alacsonyabb, illetve magasabb pozícióban lévőket (Hong Van, 2020). A hierarchia a családmodellben látottak szerint alakul; az alacsonyabb pozícióban lévő tisztelettel és engedelmességgel tartozik a felette állónak, míg a magasabb pozícióban lévőnek kötelessége emberséggel bánni az alatta lévővel, és feladatkörét megfelelően ellátni (Gao, 2015). Mindebből jól látható, hogy a konfucianizmusban az emberek közti kapcsolatokat szigorú szabályok jellemzik, amelyeknek szerepmeghatározó erejük van: ennek alapján az egyén megszűnik egyénnek lenni, helyette inkább a kapcsolati rend- szerben betöltött szerepköre s az ahhoz tartozó kötelezettségek és szabályok határozzák meg. Ez a rendszer nem marad meg a társadalom szintjén, hanem kihat a kormányzásra is (Yao, 2000): a nép a családmodell gyermekéhez hasonlóan tisztelettel és kötelezettségekkel tartozik a kormánynak, míg annak teljesítenie kell azokat a kötelezettségeket, amelyekkel a nép jólétét biztosítja (például megélhetés, béke). Ennek megfelelően az sem meglepő, hogy idővel ez az elmélet a kínai külpolitikára is hatást gyakorolt. A kínai kutatók számára nem idegen, hogy a kuanhszit a külpolitikai stratégiák vonatkozásában is alkalmazni kezdjék (lásd Pan, 2016). A hagyományos kapcsolatoknak a modern kínai külpolitikai stratégiában való megjelenéséről, azaz a kuanhsziról mint külpolitikai modellről a magyar szakirodalomban egyedülálló módon Eszterhai Viktor (2019) írt.

Ahhoz, hogy jól érthető legyen Csin elmélete, fontos megemlíteni a kínai filozófia sajátosságait is. Csin gondolatai a kínai univerzumelmélethez vezetnek vissza, amelynek középpontjában a jin és a jang (yin és yang 阴阳) áll (Qin, 2016). Ezek a minőségek, noha egymásnak ellenpólusai, együtt léteznek, és egyesülésük esetén jön létre a csi (qi 气), amely felépíti az univerzumot. Következésképp kijelenthető, hogy bár a kínai világképnek része a dualitás, az a nyugati látásmóddal szemben nem végérvényes ellentéteket hoz létre, hanem olyanokat, amelyek együttműködése végső soron a világot is alkotja. Ahogy azt Csin is írja, a nemzetközi kapcsolatok nyugati elméleti iskolái a nyugati, azon belül is a hegeli filozófián alapszanak, amelyben az ellentétek kizáró jellegűek (Qin, 2016). Vagyis amikor két különböző kulturális háttérrel rendelkező nemzetközi szereplő találkozik, az a nyugati „vagy-vagy” logika alapján konfliktushoz vezet (Qin, 2010). Csin szerint a kínai világnézet sokkal inkább a „mindkettő”, illetve „és” logikán alapszik (Qin, 2016), tehát inkluzív természetű (Qin, 2014). A politológus azt is erre vezeti vissza, hogy a nyugati politikát az önazonosság vezérli, míg a kínai inkább kapcsolati körökben gondolkodik, amelyeket a hajlamok, érdekek mentén, az úgynevezett tendencia (si; shi势) fényében alakítanak ki. E kapcsolati körökben az egyén a kapcsolati háló többi tagjához kötődik, ami természetét, kötelezettségeit, valamint szerepkörét is meghatározza (Qin–Nordin, 2019). Ennek következtében az egyén mint egyén megszűnik létezni, megismeréséhez pedig a továbbiakban a kapcsolati kört szükséges vizsgálni (Qin, 2016). Csin szerint azok a szereplők, akik nem tartoznak kapcsolati körökhöz, nem azonosíthatók szereplőként, hiszen kapcsolati háló nélkül nincs létező (Qin, 2010). Az elmélet szerint a nemzetközi rend is ilyenformán működik – a nemzetközi szereplők nem különíthetők el egymástól. Mindazonáltal a nemzetközi színtér szereplőit a „folyamatban levés” állapotával jellemzi, mivel a kapcsolati körök alakulásával a szereplő is folyamatos változásban van. Az elmélet szerint a kormányzás és általában a szabályok valójában az ilyesfajta kapcsolatokat hivatottak harmonizálni, a nemzetközi színtéren is (Qin, 2010), ezzel pedig Csin a nemzetközi rendszer lehetséges felépítését a konfuciánus kormányzáshoz hasonlítja (Qin, 2011). Következésképp Csin számára egy ország helyzetének felmérése mindenképpen kapcsolati hálójának a vizsgálásával kezdődik.

Mivel a nemzetközi rendszert érzékeny kapcsolatok hálójaként képzeli el, Csin elméletének középpontjában értelemszerűen a harmónia kialakításának fontossága áll (Qin, 2014). Ez azzal is összhangban van, hogy mivel a szereplők a kapcsolati körök függvényében folyamatosan változnak, a múltbéli konfliktusok felejthetők lesznek. Más szóval a kapcsolati körök finomítása által az államok közötti konfliktusok is feloldódhatnak. Az elméletben a BRI-nél is kiemelt közös elvek kapnak erős hangsúlyt, amelyeket Csin a konfuciánus rítus (li 礼) szóval ír le (Qin–Nordin, 2019). A teória azt is hangsúlyozza, hogy a kapcsolati körökön belüli kapcsolatoknak prioritást kell élvezniük a szereplők részéről, megkülönböztetve azokat más, nem a kapcsolati körbe tartozó szereplőktől. Mindez hozzájárul az „arc” (mience; mianzi 面子) létrejöttéhez is, amely egyfajta reputációként is elképzelhető, s a kapcsolati háló mennyiségét és minőségét foglalja magában. A nagyobb „arccal” rendelkező szereplők nagyobb hatalommal és befolyással rendelkeznek, azonban arányosan több a felelősségük is (Qin, 2016). A felelősség ebben az esetben úgy értelmezendő, hogy a szereplő számára fontos a kapcsolati kör (és tagjainak) jóléte, hiszen annak bármilyen romlása a szereplő arcának, reputációjának csökkenésével is járhat. Tehát a kapcsolati körök tagjai közös elvek és értékrendek mentén alapuló harmonikus együttműködésének kiemelt jelentősége van.

A kínai iskola elméletének megfigyelése az Övezet és Út kezdeményezésben

A fentiek alapján a kapcsolatokat középpontba helyező Csin-féle elmélet kiemelt jellemzői a következők: (1) inkluzív; (2) harmóniára törekszik; (3) az ellentétek (békés) együttműködését, együttélését hangsúlyozza; (4) a szereplők folyamatosan változnak; (5) kapcsolati köröket alkotnak; (6) közös elvek mentén működnek együtt.

Az előző két fejezet arra mutatott rá, hogy a BRI elvei és a kínai iskola elmélete számos ponton egyeznek. A BRI egyik kiemelt tétele a közös elvek mentén való együttműködés és fejlődés. Amennyiben azt feltételezzük, hogy a BRI mint kezdeményezés össze- tartó erő, avagy Csin szavaival élve kapcsolati kör, akkor a szereplői, vagyis a BRI-hez csatlakozó országok közös elvek mentén működnek együtt, és egymás „arcát” formálják. A közös elvek valójában a békés és harmonikus, jólétet biztosító együttműködésre való szándékot foglalják magukban, ám ezen elvek vagy „célok” nem értelmezhetők a nemzetközi kapcsolatok nyugati iskoláinak elméleti keretei között.

A fontosabb elemekre kitérve azonban látható, hogy napjainkban a fejlett országok egyre kevésbé kívánnak együttműködni Kínával a BRI-n belül, amihez a politikai szándékok tisztázatlansága, valamint a különböző értékrendek egyre hangsúlyosabbá válása is hozzájárul. Noha ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, megjegyzendő, hogy Kínának a fejlődő országokhoz fűződő kapcsolata valószínűleg nem csupán erre vezethető vissza, hanem stratégiai célokat is érint. A BRI-hez csatlakozott jó néhány állam Nyugaton (az USA vagy az EU által) szankcionált vagy rosszabb megítélésű. Emellett az is jól látható, hogy a Kínával vagy más országokkal való esetleges múltbéli konfliktusok sincsenek figyelembe véve az együttműködések során, ami szintén a Csin-féle kapcsolati körök alakulásának jellemzője. Látható, hogy Kína kezdeményezése valóban inkluzív, s a távol-keleti állam ennek keretei között együttműködést kezdeményez olyan országokkal is, amelyek esetlegesen rossz megítélésűek, szankcionáltak vagy szegényebbek. Ennek mérlegelése során természetesen figyelembe kell venni Kína már tárgyalt viszonyát a fejlett országokkal, de azt is, hogy az érintett fejlődő régiók milyen nyersanyagokban gazdagok, valamint stabilitásuk milyen mértékben érintheti vagy akár segítheti Kínát.

A BRI legalapvetőbb elve a kínai kommunikáció szerint az, hogy a világ országainak egy céljuk van: az, hogy a társadalmak békében és jólétben élhessenek. Jól látható azonban, hogy az ilyen célkitűzések a nyugati keretrendszeren belül nem azonosíthatók. Ezért fontos figyelembe venni Csin elméletét, amely összhangban van a BRI egyes elveivel, és amelynek keretein belül a BRI szerinti kínai ambíciók más fénybe kerülhetnek, s a nyugati keretben is könnyebben értelmezhetővé válnak.

Arra is fontos kitérni, hogy Csin a kapcsolati hálók és az „arcok” nagyságától függően kiemeli az úgynevezett kapcsolati erőt (relational power) mint a kemény (hard) és puha (soft) hatalom melletti harmadik hatalmat (Qin, 2016). A kapcsolati erő a kapcsolati körök legnagyobb „arcú” szereplőjének azon tevékenységét jelenti, amely során a kapcsolati kör többi tagját, ezáltal pedig az egész kapcsolati hálót befolyásolja. Ezt annak érdekében teszi, hogy a kapcsolati kör, valamint szereplőinek viselkedése úgy alakuljon, hogy az számára a legkedvezőbb legyen. Más szóval, noha a BRI-ben foglaltak nem teljes mértékben azonosíthatók a nyugati keretrendszerben, ez nem azt jelenti, hogy a hatalom valamilyen fajta gyakorlásának kérdését mellőzné a BRI. Csin elmélete ugyanis arra mutat rá, hogy a BRI-n belüli kapcsolati hálók alkalmasak arra, hogy az egyes államok manipulálhassák a többieket. Ahogy Eszterhai (2022) is rávilágít, ez a kapcsolatok aszimmetrikus alakulásához vezethet, amely által az egyes államok függővé válhatnak a nagyobb „arccal” rendelkezőtől, és kiszolgáltatottak lehetnek neki. Míg például egyes kutatások rámutattak, hogy Kína kapcsolatai a fejlődő országokkal azon a megfontoláson alapulnak, mely szerint a stabilitás és a jólét biztosítása a társadalmak megfelelő értékeinek megtalálásához is szükséges, tehát végső soron a harmónia és a béke kialakítását szolgálja (Bunskoek–Shih, 2021), addig a kapcsolati erő szempontjából érdemes figyelembe venni az olyan ténylegesen puha hatalmi törekvéseket, amelyek által a gazdaságilag támogatott országok megismerik és esetlegesen prioritásként is kezelhetik a kínai értékeket. Ez a kapcsolatok, valamint a bennük részt vevők manipulálásával lehet egyenlő, aminek következtében végül a Kína által gazdaságilag támogatott államok a kínai (politikai, eszmerendszeri) mintát részesíthetik előnyben.

Mindezek jelentősége abban rejlik, hogy Kína mint a nyugatitól eltérő értékrendű nagyhatalom jól láthatóan törekszik a jelenlegi liberális nemzetközi rendszer átformálására. Ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy Kína, valamelyest felvállaltan, az Amerikai Egyesült Államokkal szemben foglal állást. Ahogy arra Eszterhai (2022) is rámutatott, Kína gazdasági nagyhatalomként a gazdasági fejlődésére és az ebből fakadó kiemelkedő kapacitásaira építve, a létrejött kapcsolati körök és tagjaik manipulálásával igyekszik elérni céljait. Mindez összhangban van a Csin által megfogalmazott elmélettel és a benne részletezett kapcsolati erővel is. Ezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy megalapozott a feltételezés, miszerint Kína a gazdasági kapcsolatait, valamint az ilyen jellegű együttműködéseiből adódó partnerségi kapcsolatait igyekszik a saját érdekei mentén alakítani (a Csin által is ismertetett „arc” fogalma tükrében), s kiemelendő, hogy ezt valószínűsíthetően az egyéni törekvései, illetőleg a nemzetközi rendszer átalakítása érdekében teszi.

A fentiek nyomán megállapítható, hogy a Csin által felvázolt elméletnek létjogosultsága van. Egyrészről bizonyos aspektusait a BRI elveit magukban foglaló dokumentumok, valamint az általános kínai kommunikáció is megfogalmazza. Másrészről a BRI-t megfigyelve is feltételezhető a kapcsolatokra fókuszáló megközelítések, valamint a kapcsolati erő használata. Ez azt is jelenti, hogy a Csin által leírtak nem csupán a BRI-ben jelennek meg, hanem valószínűsíthetően a kínai külpolitikai stratégiának is alapvető részei, amelyek a geopolitikai víziókat és ambíciókat is formálják. Mindez alátámasztja azt a lényeges meglátást, hogy a kínai külpolitikai és geopolitikai víziók és célok vizsgálatakor a nyugati keretrendszer mellett a konfuciánus értékrend figyelembevétele is kiemelt fontosságú, hiszen ennek megértésével az említett kulturális különbségek okozta félreértések is felszámolhatók, valamint Kína azon módszerei is tisztázódnak, amelyek a nyugati keretrendszerben nem teljes mértékben azonosíthatók.

Összegzés

A jelen tanulmány arra vállalkozott, hogy megvizsgálja a BRI alapvetéseit és elveit, feltárja a nemzetközi kapcsolatok kínai iskolájának Csin Ja-csing által megfogalmazott elméletét, végül pedig megfigyelje a kínai gyökerekből fakadó, a kapcsolatokat és a kapcsolati köröket hangsúlyozó elmélet feltételezhető jelenlétét a BRI elveiben.

A tanulmány első fejezetében a BRI elveit és a kezdeményezésre vonatkozó vélekedéseket vizsgálva kiderült, hogy a BRI dokumentációja a pontos tervek tekintetében homályos, kiemelten gazdasági-politikai terveket nem részletez. Megfogalmazott elvei és a hivatalos álláspontok alapján a BRI inkluzív, nyitott, az országok közötti harmonikus, közös fejlődés és együttműködés fontosságát hangsúlyozza, ezek azonban a nyugati keret- rendszerben nem értelmezhető célkitűzések. A tanulmány második fejezete a nemzetközi kapcsolatok kínai iskolája témájának vonatkozásában is népszerűvé vált politológus, Csin Ja-csing hagyományos kínai kapcsolatokat középpontba állító elméletét vizsgálta. Megállapítható, hogy Csin elgondolása a kapcsolati hálókat kiemelő olyan külpolitikai elmélet, amely a hagyományos kínai családmodellt és társadalmi hierarchiát a kuanhszihoz hasonlóan, arra erőteljesen támaszkodva, ám annak jelenleg ismert módszertanától kissé eltérően állítja középpontba.

A tanulmány eredményei alapján megállapítható, hogy a kapcsolatokat és kapcsolati köröket középpontba állító Csin-féle kínai külpolitikai-stratégiai megközelítés helyt- álló, és kiemelt fontosságú, hogy a nemzetközi kapcsolatok nyugati elméletei mellett ezt is figyelembe vegyük a kínai külpolitikai stratégiák vizsgálatakor. Az elmélet némely aspektusa megfigyelhető a BRI hivatalos kommunikációjában, valamint egyes részei a BRI bizonyos értelmezéseiben részben vagy egészben feltételezhetően megjelennek. Ezek feltárása azonban a BRI működését mélyebben elemző további kutatásokat igényel. A tanulmány rámutatott, hogy a kínai külpolitikai döntések valószínűsíthetően a nyugatitól eltérő mentalitás és logika alapján születnek. Ezért a kínai külpolitikai és geopolitikai ambíciók vizsgálatát is a kínai álláspontok és mentalitás hangsúlyos figyelembevételével kell elvégzeni, ami segítheti a további kutatásokat és a politikai döntéshozatalt a Kínával kapcsolatos kérdésekben.

Ennek megfelelően a további kutatásokban kiemelt fontosságot kell tulajdonítani a hagyományos kínai kapcsolatoknak, illetve a külpolitikai és geopolitikai nézőpontokat és törekvéseket befolyásoló olyan tradicionális eredetű elméleteknek is, mint a tienhszia (tianxia 天下) rendszer, a kuanhszi, valamint ezek esetleges összevonása. A tanulmányban felvázoltak alapján a jövőben a Csin által megfogalmazott elmélet és a kuanhszi vizsgálatának, ezek hasonlóságainak és különbségeinek is jelentős hangsúlyt kell kapniuk, hiszen ezen elméletek összekapcsolása és megértése nagy eséllyel biztosíthatja a kínai politikai működés jobb megértését.

Absztrakt

A cikk egy szegénységben élő közösség életének jellemzőit mutatja be. E közösség legfontosabb rendezőelve a puszta megélhetés megteremtése. Ez lefoglalja fizikai és mentális kapacitásuk jelentős részét. A létért való küzdelem, a bizonytalanság mentális állapotuk romlásához vezet. A társadalmi intézményekkel laza a kapcsolatuk, bizalmatlanok. Alacsony az önértékelésük, kívülről várják a segítséget. A társadalom elfordult tőlük, gyengült a szolidaritás. Gyakoriak a súlyos, kezeletlen betegségek, a korai halál. Az iskolai karrierjük korán megszakad, ezért a lányok már gyermekkorban megszülik gyermekeiket. Helyzetük generációkon át halmozottan termelődik újra.

Kulcsszavak: szegénység, gyermekvállalás, életmód

DOI: 10.56699/MT.2023.3.8

Egy Budapesttel szomszédos agglomerációs településen negyven év intervallumában (kezdetben a gyermekvédelmi pártfogó, családsegítő szolgálat, majd egy civil szervezet szemszögéből) követjük nyomon a generációs mélyszegénység kialakulását. Azt a folyamatot kívánjuk bemutatni – a terepen tapasztaltak alapján –, amelynek során bekövetkezik a családok szegénységbe csúszása, és annak következményeit az életvitelre. Fontosnak tartjuk, hogy a cikk hozzájáruljon a kérdéskör jobb megértéséhez, ezáltal a szóban forgó élethelyzetek társadalmi elismeréséhez, amely megalapozhatja számukra a szolidaritás erősödését. Emellett szeretnénk megosztani a problémacsoport strukturális megoldásához egy szűk körű (egy intézményre vonatkoztatható), de trendjét tekintve egyértelmű irányba mutató megoldási lehetőséget. Az írás terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy minden következtetésünket példákkal támasszuk alá, ezért általunk fontosnak tartott területeket választottunk ki.

A nyolcvanas években a viskókból álló nyomortelep lakói közül több éve tartó munkaviszonyuk következtében tucatnyian hitelképessé váltak. A helyi tanács ingyen bocsátott rendelkezésükre építési telkeket. A családok felvették a hiteleket, és felépültek a házak, összesen tizenkettő. A korábbi magas gyermekszám folyamatosan csökkenni kezdett, két, legfeljebb három gyermek született. A családok nagyon büszkék voltak saját tulajdonú házaikra, amelyeket szép rendben tartottak. Ha meglátogattuk őket, örömmel fogadtak, beszéltek az életükről, terveikről. Többek között azt mondták, hogy csak két gyermeket akarnak vállalni, mert többet nem tudnak eltartani. Sok tervük volt a jövőt illetően. A helyi társadalom befogadta, sokszor segítette őket. A gyermekek iskoláztatását a családok fontosnak tartották, nagyon büszkén mutatták bizonyítványaikat. Szépen gyarapodtak, volt, aki jogosítványt szerzett és gépkocsit vásárolt. Már némi tartalékot is tudtak képezni. A rendszerváltás időszakában bezártak azok a gyárak, üzemek, ahol dolgoztak. Mivel betanított munkát végeztek, ez a tudás elértéktelenedett, ezért hosszú ideig tartó munkanélküliség következett.

A gyermekszám ismét növekedni kezdett (átlagosan négy-öt gyermek született), mára legalább három-négy generáció él együtt, a lakások leromlottak, sufnikkal bővültek, a fürdőszobából, kamrából lakószoba lett, a gyermekek többsége még az általános iskolát sem fejezi be. Olyan nyomortelep jött létre, ahol a lakók száma hét-nyolcszáz fő, és tizenéves leányok is több gyermeket nevelnek. Szörnyű lett a nyomor, amelyből nem látják a kiutat.

Már a gyermekek körében is hódítanak a tudatmódosító szerek, a vagyon elleni bűncselekmények száma hihetetlenül megemelkedett, az önkormányzat a rendőrségtől várja a megoldást. A korábban szolidáris lakosság elfordult a mélyszegénységben élőktől, elképesztő gyűlölettel beszélnek róluk, kizárólag őket hibáztatják sorsuk alakulása miatt. („Ezek nem érdemelnek segítséget, tegyenek magukért valamit, én is azt tettem…”)

Most, hogy lenne munkahely (elsősorban az építőiparban), egészségi, mentális állapotuk miatt csak kevesen képesek dolgozni. Egy-két ember tudott csak kimenekülni a gettóból. Akik elmentek, elmondják, hogy ott nem lehet rendes emberi életet élni, de nincs kiút a nyomorból.

Az évek során az itt élők nem kaptak semmilyen lényegi segítséget sorsuk rendezésére. Időközben a családok életében tragédiák, korai halálesetek történtek. A nyári szünidőben a kicsi gyerekek a közeli patak büdös pocsolyáiban fürdenek. Úgy nőnek fel, hogy a településről ki sem teszik a lábukat. Reményvesztett, elkeseredett, dühös, beteg, folyamatos konfliktusokkal küzdő emberek sokasága él ezen a szebb napokat látott helyen. Ha meglátogatjuk a temetőt, felszisszenünk annak láttán, hogy milyen fiatal korban halnak meg a nyomortelepen lakók. Ennek a generációkon átívelő mélyszegénységnek a hatására formálódott ki az a sajátos szociális, mentális, kulturális alakzat, érték- és normarendszer, amely meghatározza az adott élethelyzetben levők szokásait, gondolkodását, magatartásformáit, életmódjukat. Olyan készségeket „alakít ki” a mélyszegénység, amelyek az élet puszta fenntartását, az elsődleges szükségletek kielégítését szolgálják. Az említett érték- és normarendszer a szegénységből való kilépést követően is sokáig fennmarad. A nyomortelep egyik korábbi lakója elmondta: „A szegénységből kikerültem, de a gettó bennem maradt.”

Az itteniek életének jellemzője a folyamatos hiány, egyetlen szükségletüket sem tudják megfelelően kielégíteni. Óriási mértékű eladósodás, folyamatos büntetések akadályozzák a legális munkavállalást. (A letiltások miatt évtizedekig alig kapnának fizetést.) Mindennap meg kell küzdeniük a túlélésért, nincs holnap, nincs mire tervezni a jövőt, ezért a célok teljes hiánya látható. Csak olyan munkákat tudnak elvállalni, amelyeknek a bérét naponta (vagy legfeljebb hetente) megkapják, hiszen semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek. Ebből következik a biztonság, a stabilitás hiánya. Egyetlen céljuk az életben maradás és a gyermekeik megtartása, amelyért mindenre képesek. A biztonság hiánya folyamatos feszültséget, krónikus stresszállapotot, instabil személyiséget eredményez. Feszültségeik oldására ma már nem az alkoholt (az túl drága), inkább olcsó és könnyen hozzáférhető szereket használnak intenzíven. Ha jövedelemhez jutnak, az állandó nélkülözés miatt azonnal elköltik azokra a termékekre (leginkább élelmiszerre), amelyek hiányát megszenvedték.

A rossz helyzetből való kitörés kudarcait követően elvesztették a reményüket, önértékelésük mélypontra került, beletörődtek alávetett sorsukba. Problémáik megoldását kívülről várják. Azon ügyeikhez is segítséget kérnek, amelyeket egyébként képesek lennének elintézni. A sorozatos megaláztatások miatt egyre távolabb kerülnek a társadalomtól, sokszor ellenséges érzületet táplálnak a jobb sorsúak iránt. Gyakran halljuk tőlük, hogy számukra „minden mindegy”, nem számolnak tetteik következményeivel. Az egészségtelen életmód, a kezeletlen betegségek következtében körükben magasabb a mortalitás. A mentális zavarok dinamikus növekedése is tapasztalható. Rendezetlen körülmények, lezáratlan ügyek, párkapcsolatok. Sok esetben kaotikus, áttekinthetetlen háztartásvezetés. Lakásaik gyakran elhanyagoltak, az udvaron hatalmas mennyiségű szemét van felhalmozva. Családi jogállásuk sokszor rendezetlen. Számukra csak az a tudás fontos, amely a túlélést szolgálja. A gyermekek nem rendelkeznek az iskola diktálta előfeltételekkel: belső késztetések ellenőrzése (önkontroll), fegyelmezettség, rendszeresség, motiváltság a műveltség befogadására, ezért még az alapvető iskolázottság is nehezen érhető el számukra. Az iskolában gyakran féktelenek, nehezen nevelhetők, erőszakosak. (Korábban országos esemény volt a Magyar Gárda megjelenése a településen, hogy eltávolítsák az iskolából a rossz magaviseletű gyermekeket.) És ezek az élethelyzetek generációkon át öröklődnek. Ha az érintettek rövid időn belül nem tudnak kilépni a mélyszegénységből, akkor ez az állapot tartóssá válik, kialakul a generációkon átívelő mélyszegénység, amelybe a gyermekek már beleszületnek.

A szegény családok fizikai és mentális kapacitásának döntő részét lefoglalja a szegénységgel való küzdelem, a ma túlélése, másra nem marad erőforrásuk. Nagyon gyakori jelenség a korai (akár tizenkét-tizenhárom éves korban bekövetkező) gyermekvállalás. A közvélemény erre szokta mondani, hogy „megélhetési gyermekek”. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a korai gyermekvállalás mögött nincs tudatosság. A családi mintázat – az édesanya is hasonló korban szülte gyermekeit – fontos tényező, mégsem ez a domináns. Mivel a gyermekeknek nagyon hamar félbeszakad a kudarcokkal teli iskolai karrierjük, a serdülő lányok előtt más út nem kínálkozik.

Anna is nagyon korán szülte meg első gyermekét. Nagy nehézségek árán fejezte be az általános iskolát, a nyolcadik osztályban bekövetkezett bukása miatt az igazgatója nem engedélyezte számára a ballagást, holott a családnak ez fontos ünnep lett volna, nagyon készültek rá. Végül az iskola fenntartójának közbenjárására ballaghatott el. A középiskola kudarcokkal kezdődött. Eltévedt a városban, rossz járműre szállt fel, elkésett volna, emiatt szorongott, nem mert bemenni. Másnap elkísértük az iskolába, de az osztály, az új környezet idegen volt számára. Számonkérték rajta a hiányzást, az osztálytársak barátságtalanok voltak, senki nem beszélt vele, amit elutasításként élt meg. Többet nem volt hajlandó abba az iskolába menni. Kerestünk egy másikat, ahol hasonló folyamat játszódott le. A gyakorlati tanára az osztály előtt súlyosan megalázta, ami után be is fejeződött Anna iskolai karrierje. A kudarcot követően nem találta a helyét a világban, a pszichológiai segítség sem vezetett eredményre. Rövid időn belül állapotos lett, amit traumaként élt meg a családja. Anna ragaszkodott a babához, a család ellenezte, végül mellette döntöttek. Tudták, hogy az apára nem számíthatnak, mivel szerhasználó, pszichiátriai gondokkal küzd, nincs munkaviszonya, a családi élete kaotikus, az apja súlyosan bántalmazó, alkoholbeteg. A várandósságot Anna nagy türelemmel, odafigyeléssel élte meg. A baba megszületését kitörő örömmel fogadta az egész család. Az édesanyja úgy látja, hogy Anna boldog, kiegyensúlyozott, megtalálta „élete értelmét”. Önmegvalósításának kiteljesedését a baba megszületése hozta el.

Más esetekben is látjuk, hogy a szegénységben élő családoknál az önmegvalósítást nem a szakmai karrier, a társadalmi pozíció jelenti (az számukra elérhetetlen), hanem a gyermek. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy azoknál a gyermekeknél, akiknek sikeres az iskolai karrierjük, és eljutnak a középiskola befejezéséhez, a gyermekvállalás későbbre tolódik el. Esetükben már nem kizárólagosan a gyermek jelenti az önmegvalósítás csúcsát, és a családi minták követése is gyengébb hatású. A gyermek számukra mindenekfelett álló érték. „Akkor hogyan fordul elő nemegyszer, hogy mégis elhanyagolják őket?” – merül fel gyakran a kérdés. De ez csak a külső szemlélő számára elhanyagolás, ők sokszor nem is értik, mi a probléma. A családok szerepének felértékelődése is látványos tendencia. A szegénységben élő családok nagy stabilitáshiányban szenvednek. Az érzelmi alapon szövődő párkapcsolatok nagyon labilisak, a legkisebb válság vagy egy „új szereplő” megjelenése felborítja őket. Ezért látjuk gyakorta, hogy az édesanya valamennyi gyermekének más az édesapja. A külön élő apáknak sokszor nincs vagy nagyon gyenge a kapcsolatuk a gyermekeikkel. Gyermektartás fizetését alig tapasztaljuk. Ezt a helyzetet az édesanyák „természetesnek” fogadják el, semmit nem kérnek számon az apákon. A telefonjaik tele vannak társkereső oldalakkal, gyorsan párt keresnek maguknak, ami vagy sikerül, vagy nem. Ezeket a kapcsolatokat nem az érzelmi kötődés, hanem a gazdasági szükséglet hozza létre. Társ nélkül nincs megélhetés. Ha e próbálkozások sikertelenek, maradnak a szülők, nagyszülők, akik feltétel nélkül befogadják családtagjaikat. Így jönnek létre az „élhetetlen” lakáskörülmények, szobánként akár tíz-tizenkét fővel. Ez a szocializációs közeg is okozója a helyzetből való kimenekülés esélytelenségének. Családi támogatás nélkül nincs megélhetés, a kilépést tekintve pedig a közeg visszatartó erőt jelent. A családok által elszenvedett folyamatos hiány, a túlélésért folytatott küzdelem lefoglalja valamennyi tag pszichés és fizikai energiáját, a gyermekekkel való foglalkozásra, törődésre sem marad kapacitásuk.

A fentiekből látható, hogy a generációkon átívelő mélyszegénység láncolatának megszakítására az érintettek önerőből nem képesek, ezért társadalmi szintű beavatkozásra van szükség. Az is nyilvánvaló, hogy a ma létező beavatkozások (felzárkóztató programok, tanodák, gyermekházak stb.) rendkívül fontosak, de a probléma strukturális megoldására nem alkalmasak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy az egyedüli megoldás a biztonságot jelentő folyamatos jövedelem. A családok átmeneti otthonába került mélyszegény családok működéséről szerzett húszévi tapasztalatunk azt mutatja, hogy amíg elsődleges szükségleteik kielégítetlenek, nem tudnak másra koncentrálni. A biztonság létrejötte (lakhatás, rendszeres, kiszámítható jövedelem) után az első időszakban a számukra addig hiányt jelentő fogyasztás növekszik meg (minden pénzüket jó ételekre fordítják), majd a stabilitás szakaszában már megjelennek a magasabb rendű szükségletek, több figyelem jut a gyermekekre, a társadalomba való bevonódásra, majd következik a tudatos tervezés, a célok meghatározásának időszaka és a takarékoskodás. Ez hosszabb, többéves folyamat eredménye lehet. Tisztán látható, hogy a legnagyobb motiváló erőt a munkavállalásra a stabilitás, a biztonság jelenti. Ezért az alkalmi juttatások, segélyek csak a nagyobb krízisek elhárítására elegendők. A nyomorból való kilábalás felé a biztos jövedelem, ennek hiányában az alapjövedelem, valamint a kiszámítható szolgáltatások jelenthetnék az egyetlen utat. Jobban össze kellene hangolni a munkavégzés és a szolgáltató intézmények nyitvatartását (aki reggel hat órára megy dolgozni, nem tudja bölcsődébe, óvodába vinni a gyermekét), befogadóbbá kell válniuk az intézményeknek velük szemben (például az érintett településen a Biztos Kezdet Gyermekházat alig látogatják), elérhetővé kellene tenni a munkahelyeket a közlekedés szempontjából, és a nyári gyermekfelügyelet megoldása is sok nehézséget jelent az itt élők számára.

A fentiek megerősítik, hogy a mélyszegénység kialakulása nem egyéni „hiba”, felelőtlenség, munkakerülés vagy rossz gazdálkodás következménye, hanem a társadalom működésének zavara. Tuba Iván teológusprofesszor a következőképpen fogalmazott:

„…azok a személyek, akik a társadalmi kooperációban nem találhatják az eszközöket és esélyeket, hogy az adott körülmények között emberjogi státusuk szerint emberhez méltóan éljenek, a közjó megvalósításában disztributív igazságtalanságot jeleznek. Szegénységük egyszersmind megkérdőjelezi a jól szituáltak jogi pozícióit, és sürgeti azok új legitimálását a közjó alapján” (Tuba, 2000: 204). És a jelzett folyamat elől nincs menekülés: mindazoknak, akik a fentebb szemléltetett élethelyzetbe kerültek, hasonlóan változott a működésmódjuk az általunk bemutatott közösségben. A nyomortelepen a születésszabályozásra tett erőfeszítések szinte hatástalanok, viszont a jobb szociális helyzetbe került családok esetében a kérdés „magától” megoldódott. Hasonlók a tapasztalataink az iskoláztatással, a gyermekneveléssel és az életmóddal kapcsolatban is. A javuló szociális helyzet, a biztos jövő jelentősen növeli a legális munkavállalási motivációt is. Ahogy már említettük, a családok számára az alapvető biztonság (elsősorban a folyamatos bevételi forrás), a szükségleteikhez igazodó közszolgáltatások és a társadalmi befogadás jelenti azt az alapot, amely lehetővé teszi az életükben a kívánatos és tartós változásokat.