Absztrakt

Jelen recenzió az Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége? című kötet szellemi hátterét vizsgálja, és amellett érvel, hogy a globális világrend átrendeződésének elemzéséhez elengedhetetlen a hazai tudományos közösség önálló értelmezői teljesítménye. Az esszé-recenzió kiemeli, hogy a kötet – amelyet Vörös Zoltán és Tarrósy István szerkesztett – a magyar geopolitikai gondolkodás érettségét bizonyítja azáltal, hogy a nagy elméleti vitákat a régiós tapasztalatokkal kapcsolja össze. A recenzió hangsúlyozza a „gondolkodás szuverenitásának” fontosságát: az a külpolitikai cselekvőképesség előfeltétele, és a hazai kutatói közösség kollektív tudása alapozza meg. A bemutatott kötet így nem pusztán elméleti reflexió, hanem olyan stratégiai tudáskorpusz, amely a magyar külpolitika számára használható keretet kínál a globális átalakulások értelmezéséhez.

Kulcsszavak: világrend, pólusok elmélete, unipolaritás, nemzetközi kapcsolatok

DOI: 10.56699/MT.2026.1.9

Globalizált, egyszerre összekapcsolt és széttartó világunkban ma már közhelynek számít az elnagyolt politikai summázat, hogy „valami véget ér”. Az egypólusú korszak magabiztossága, a szabályalapú rend magátólértetődősége vagy épp az a hit, miszerint a gazdasági összefonódás automatikusan mérsékli a geopolitikai rivalizálást. Nehezebb viszont jól megfogalmazni (különösen megírni), hogy mi jön mindennek a helyére; főleg úgy, hogy a nagy elméleti viták ne lebegjenek a földrajzi-térségi valóság fölött, hanem találkozzanak vele. Az Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége? című, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent tanulmánykötet pontosan erre tesz kísérletet: elméleti iránytűt ad, régióról régióra haladva mutatja be, hogyan zajlik a világrend átrendeződése az egyes térségekben és kulcsszereplőknél.

A Vörös Zoltán és Tarrósy István által szerkesztett kötet fontos – bár nem kimondott – erénye, hogy magyar szerzői közösség kollektív tudásából építkezik. Abban a tudományos térben, amelyben a globális világrend változásait leggyakrabban angolszász vagy nagyhatalmi nézőpontokból értelmezik, ez a munka saját jogon szólal meg. Nem fordítás, nem átvétel és nem „viszonthangzás”, hanem önálló intellektuális hozzájárulás, amely a hazai kutatói műhelyek tapasztalatait és elemzői hagyományát teszi láthatóvá. Ez a „magyar hang” nem valamiféle bezárkózó pozíciót jelent, épp ellenkezőleg: nyitott kapcsolódást a nemzetközi diskurzushoz, érzékenyen a közép-európai tapasztalatra, a térség sajátos történeti ritmusára és stratégiai dilemmáira. A szerzők közös teljesítménye abban is megjelenik, hogy a globális folyamatokhoz nem kívülről, hanem belülről megélt régiós tudással közelítenek – ez pedig a világrendelemzésben ma különösen értékes. A kötet így egyszerre nemzetközi igényességű és hazai gyökerezettségű: olyan mű, amely a magyar geopolitikai gondolkodás érettségét és önbizalmát mutatja fel, s méltó módon szól hozzá az átalakuló világ értelmezéséhez.

A magyar geopolitikai gondolkodás története mindig is kettős vonzásmezőben zajlott: az ország szuverén létezését, mozgásterét és biztonságát egyszerre határozta meg a nyugati integráció csábító stabilitása és a keleti térségek közelségének, történeti tapasztalatainak realitása. Ez az ország földrajzi helyzetéből fakadóan sosem pusztán politikai választás kérdése volt, hanem olyan strukturális adottság, amely újra és újra értelmezésre kényszerítette a magyar külpolitikai gondolkodást. A magyar geopolitikai útkeresés ezért mindig kétirányú volt. Egyfelől élni kívánt a Nyugat felé nyitó modernizációs és intézményi lehetőségekkel, másfelől tudatában volt annak, hogy történelmi időtávon rendszerint két világerő, birodalom, blokk, kulturális tér határán kell berendezkednie. Ebből fakad a magyar gondolkodás sajátos, kettős érzékenysége: a térségünket formáló nagyhatalmi logikák józan megértése és az a felismerés, hogy a külpolitikai szuverenitás értéke nem elvont, hanem mindennapi kényszerhelyzetekben mérhető. Ez az útkeresés ugyanakkor nem pusztán védekező pozíciókat szült. A 20–21. század fordulójára egyre világosabbá vált, hogy Magyarország akkor tud stabil és kiszámítható külpolitikai pályát építeni, ha saját elemzői és tudományos kapacitásai is képesek értelmezni a környező világ gyors változásait. A geopolitika hazai művelése ezért az elmúlt két évtizedben fokozatosan vált importált elméletek befogadásából önálló gondolati teljesítménnyé. Éppen ebbe a folyamatba illeszkedik a Vörös Zoltán és Tarrósy István által szerkesztett kötet. Azáltal, hogy magyar szerzők közösen, összehangolt szerkezetben és nemzetközi mércéket szem előtt tartva írják le az átalakuló világrend dinamikáit, a kötet megerősíti azt a törekvést, hogy a magyar külpolitikai gondolkodás ne pusztán alkalmazkodó, hanem kezdeményező és értelmező erejű legyen. A kötet implicit üzenete így az, hogy a magyar külpolitika – és tágabban a magyar stratégiai gondolkodás – nemcsak reagálni kíván a globális erőtér átrendeződésére, hanem saját jogon kívánja alakítani azt a keretet, amelyben pozícióit meghatározza. Az önálló tudományos hozzájárulás annak a szellemi környezetnek a létrehozása, amelyben Magyarország nem kettős függések kiszolgáltatott terepe, hanem tudatos, reflektív és szuverén szereplő lehet.

A külpolitikai cselekvőképesség kérdése az átalakuló világrendben nem pusztán az erőforrások mennyiségéről szól, hanem arról, hogy egy állam miként képes presztízst szerezni, azt intézményesíteni és hosszú távon fenntartani a nemzetközi térben. A tanulmánykötet azért helyezi új megvilágításba ezt a kérdést, mert a presztízst nem statikus adottságként, hanem a világrend szerkezetének változásával összefüggő dinamikus jelenségként értelmezi. Az 1990-es években kialakult unipoláris rendszerben a presztízs jelentős részben a globális vezető pozícióból fakadt. Az Amerikai Egyesült Államok dominanciája normateremtő erővel párosult: nem csupán katonai és gazdasági fölényt jelentett, hanem azt is, hogy képes volt meghatározni a nemzetközi diskurzus kereteit. A presztízs ebben az időszakban részben strukturális eredetű volt: a rendszer csúcsán álló szereplő számára a tekintély magától értetődőbbnek tűnt. A kötet egyik fontos állítása azonban az, hogy az „unipoláris pillanat” lezárulásával a presztízs forrásai sokkal összetettebbé váltak. A relatív erőátrendeződés – Kína felemelkedése, regionális közép-hatalmak aktivizálódása, a Globális Dél növekvő önérvényesítése – azt eredményezi, hogy a presztízs többé nem kizárólag a rendszerhierarchia csúcsához kötődik. A multipoláris irányba mozduló világban az államoknak aktívan kell dolgozniuk tekintélyük felépítésén.

E folyamatban három tényező különösen hangsúlyossá válik. Elsőként a stratégiai következetesség. Egy ország presztízse jelentős mértékben attól függ, mennyire kiszámítható és koherens külpolitikát folytat. A nemzetközi partnerek bizalma olyan tőke, amely hosszú távon erősíti a pozíciókat. A kötet esettanulmányai rámutatnak, hogy azok az államok képesek növelni befolyásukat, amelyek világos regionális és globális stratégiával rendelkeznek, és azt intézményi eszközökkel is alátámasztják. Másodszor a normateremtés és narratívaépítés válik kulcstényezővé. A presztízs nem csupán materiális erőből fakad, hanem abból a képességből is, hogy egy ország saját értelmezési keretet tud kínálni a globális folyamatokra. A világrend átalakulásáról szóló vitákban azok a szereplők válnak meghatározóvá, akik képesek alternatív fejlődési modelleket, regionális együttműködési formákat vagy biztonságpolitikai koncepciókat felmutatni. A presztízs így a diskurzus feletti befolyásból is táplálkozik. Harmadszor a koalícióépítés és intézményi beágyazottság szerepe erősödik. A kötet több fejezete hangsúlyozza, hogy a jelenlegi világrendben a regionális szervezetek, multilaterális fórumok és tematikus együttműködések felértékelődnek. Egy ország presztízsét növeli, ha képes kezdeményezőként fellépni, mediátori szerepet vállalni vagy hidat képezni eltérő geopolitikai blokkok között. Az ilyen közvetítői pozíciók nem feltétlenül járnak együtt domináns katonai erővel, mégis jelentős reputációs előnyt biztosítanak.

A presztízs megszerzésének további fontos dimenziója a gazdasági és technológiai innováció. A globális verseny egyre inkább a magas hozzáadott értékű ágazatokban dől el: digitalizáció, zöld átállás, mesterséges intelligencia, energetikai transzformáció. Azok az országok, amelyek e területeken élen járnak, nem csupán piaci előnyöket szereznek, hanem normateremtő pozícióba is kerülnek. A kötet rámutat, hogy a világrend strukturális átalakulása a technológiai hatalom új formáit hozza felszínre, amelyek a presztízs új forrásaivá válnak. Ugyanakkor a presztízs megőrzése legalább olyan kihívás, mint a megszerzése. A fragmentálódó nemzetközi rendszerben az államok folyamatosan alkalmazkodásra kényszerülnek. A túlzott konfrontáció reputációs veszteséggel járhat, míg a túlzott passzivitás marginalizációhoz vezethet. A könyv egyik implicit tanulsága, hogy a sikeres külpolitikai cselekvőképesség az egyensúlykeresés művészete: egyszerre kell határozott érdekérvényesítést és együttműködési készséget demonstrálni. Az átalakuló világrend tehát nem csupán a hatalmi centrumok közötti versenyről szól, hanem arról is, hogy az államok miként képesek újrapozicionálni magukat ebben a versenyben. A presztízs ebben a kontextusban relációs jellegű: más szereplők elismeréséből, visszacsatolásából és együttműködési hajlandóságából táplálkozik. Nem elegendő tehát erőforrásokkal rendelkezni, hatékonyan kell kommunikálni és intézményesíteni őket.

A kötet azért különösen értékes, mert a világrend elméleti kérdéseit konkrét regionális példákkal köti össze. Így válik világossá, hogy a presztízs nem kizárólag nagyhatalmi privilégium. Középhatalmak és regionális aktorok is képesek növelni nemzetközi tekintélyüket, ha aktív diplomáciát folytatnak, kezdeményező szerepet vállalnak, és rugalmasan reagálnak a strukturális változásokra. A külpolitika akkor képes tartósan és következetesen működni, ha nem csupán reagál a világ eseményeire, hanem be is építi működésébe mindazt a tudást, amelyet az elméleti szakemberek, kutatók és elemzők állítottak elő. Ez a kapcsolat azonban – bármennyire természetesnek tűnik – nem magától értetődő, és nem is automatikusan jön létre. A tudományos gondolkodás és a diplomáciai gyakorlat közötti átjárás mindig is külön figyelmet, intézményesítést és szellemi munkát igényelt. A mindenkori külpolitikák előtt ma az a kihívás áll, hogy képesek-e olyan folyamatokat kialakítani, amelyekben a stratégiakutatás, a geopolitikai elemzés és világértelmezés valóban hatással van a döntésekre. Ehhez nem elég, ha a tudomány megírja a maga elemzéseit. Szükséges az is, hogy a külpolitikát formálók nyitottak legyenek ezek befogadására, és megtalálják azokat a kereteket, amelyek közt az elméleti tudás a gyakorlat nyelvére fordítható: a tudomány és a külpolitika közötti híd megépítése elsősorban a döntéshozókra vár. Ők azok, akik képesek átlátni, hogy a gondolkodói közösség eredményei (tanulmányok, kötetek, régiós elemzések, stratégiai diagnózisok) nem kísérőjelenségek, hanem a külpolitikai cselekvőképesség előfeltételei. A politikai döntéshozatal számára ezek az intellektuális alapozások biztosíthatják a koncepcionális stabilitást, a hosszú távú tájékozódási pontokat és azt a kompetenciát, amely kapaszkodó lehet a globális térben. A folyamat nem egyszerű, és nem is gyors. Időt, nyitottságot és elmélyült figyelmet igényel mindkét oldalon.

Mindezek fényében különösen fontos felismerni, hogy a szóban forgó kötet – amely méltó folytatása a Publikon Kiadónál 2013-ban megjelent, Az átalakuló világrend küszöbén című vállalkozásnak – teljesítette létrehozóinak vállalt küldetését. A szerzői közösség nem egyszerűen újraírta a korábbi diagnózisokat, hanem a megváltozott globális környezetben friss, megalapozott és összehangolt értelmezést adott a világrend átalakulásáról. Ez a teljesítmény azért is figyelemre méltó, mert nem csupán egy újabb tanulmánykötet született, hanem olyan tudáskorpusz, amely egyszerre átfogó, strukturált és módszeresen felépített. Olyan szellemi alap, amelyet beépítésre és gyakorlati használatra érdemes fordítani. A kötet tehát nem lezár, hanem megnyit: teret ad annak, hogy a szakpolitikák alkotói a saját gondolkodási rendszereikbe integrálják mindazt, amit ez a munka felhalmozott. A világrend átalakulását elemző magyar szerzői teljesítmény immár készen áll arra, hogy a külpolitikai cselekvés egyik alaprétegévé váljon. Hiszen egy szuverén külpolitika csak akkor lehet igazán önálló, ha van mire támaszkodnia. Most ez a tudáskorpusz felfedezésre, mérlegelésre és használatra vár.

Vörös Zoltán – Tarrósy István (szerk.): Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége?

Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2024

Absztrakt

Afrika, amelyet többen a jövő kontinensének is tartanak, a mindennapokban rendkívül sok kihívással néz szembe, amelyek meghatározzák működését, illetve a nemzetközi térben való elhelyezkedését. Ennek tekintetében a kontinens joggal tarthat igényt problémáinak tudományos jellegű megfogalmazására – többek között akadémiai, gazdasági, illetve biztonságpolitikai kutatások formájában – és a nehézségek megoldását célzó javaslatcsomagokra. Jelen recenzió arra vállalkozik, hogy bemutassa Kiss Judit és Tarrósy István szerkesztők Afrikáról szóló, tíz tanulmányból álló kötetét, amelyet a néhai Biedermann Zsuzsánna Afrika-kutató emlékének szenteltek.

Kulcsszavak: Afrika, afrikanista, nemzetközi kapcsolatok, társadalomtudományok

DOI: 10.56699/MT.2026.1.10

Széles körben elterjedt elképzelés, hogy „Afrika a jövő kontinense”, és előszeretettel hivatkoznak rá újságcikkek, szakirodalmi művek és közszereplők is (African Development Bank Group, 2015; French, 2025; Mkandawire–Soludo, 1998). Ez az idea annak köszönhető, hogy a kontinensen hatalmas természeti erőforrás-lelőhelyek találhatók, gyors ütemben növekedik a népesség – ezáltal egyre inkább fiatalodó társadalom fejlődik –, erősödik a digitális infrastruktúra, amely ösztönzi a növekvő gazdasági potenciált is. Noha a népességnövekedés jelentős munkaerőt biztosít, az afrikai kontinensnek olyan problémákkal kell szembenéznie, mint a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek, a jó kormányzás hiánya, a terrorizmus és a migráció, az országok földrajzi elhelyezkedéséből fakadó gondok vagy akár a szárazság elleni küzdelem és az ételellátás biztosítása a kontinens java részén, illetve a dekolonizáció és a neokolonizáció hatásai. Ez csak egy rövid lista arról, hogy Afrikának milyen típusú kihívásokkal kell szembesülnie a mindennapokban, és közülük egyet-egyet kifejtenek a szerzők a Kiss Judit és Tarrósy István által szerkesztett tanulmánykötetben, melyet tragikusan korán elhunyt afrikanista kollégájuk, Biedermann Zsuzsánna emlékére állítottak össze.

A kötet szerkesztői Magyarország kiemelkedő Afrika-kutatói. Kiss Judit – aki 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia doktora – az International Business School professzoraként, az MTA KRTK Világgazdasági Intézet kutatóprofesszoraként, illetve a Debreceni Egyetem címzetes egyetemi tanáraként dolgozik. Kutatási területe a nemzetközi és fejlődés-gazdaságtan, Afrika gazdasága, a világ mezőgazdasága és élelmezésbiztonsága, a nemzetközi segélyezés és a világkereskedelem.

Tarrósy István a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének egyetemi tanára, a PTE Nemzetközi Igazgatóság igazgatója, a pécsi Afrika Kutatóközpont vezetője, a világ több egyetemének vendégprofesszora. Kutatási témái közé tartozik többek között a geopolitika, Afrika a 21. században, az afrikai regionális együttműködések, az afroázsiai kapcsolatok, valamint az afrikai migráció.

A könyv, melynek valamennyi tanulmánya primer és szekunder forrásokon alapuló kutatási munka, és kizárólag ebben a könyvben jelent meg, négy részre tagolódik. Az első Afrika helyének és fejlődési útjainak értelmezésére fókuszál a változó világrendben, különös tekintettel a fejlesztő állam koncepciójára és dilemmáira. Az első rész szerzői és tanulmányaik címe: Vörös Zoltán – Tarrósy István: Africa, Central and Easter Europe and the changing world order; Ricz Judit: Africa’s renewed quest for (new) developmental state; Pásztor Szabolcs: Ethiopia: Building developmental state or just overheating the economy?; Solymári Dániel – Czirják Ráhel: Dilemmas of international development and development policies around African urban segregates from the post-development perspectivei.

A könyv második része a szubszaharai Afrikát érintő, de globális összefüggésekbe ágyazott kihívásokat vizsgálja, különösen a pénzügyi transzferek, a migráció és az élelmezésbiztonság tekintetében. E rész szerzői és munkáik: Búr Gábor: Grain for Africa? The war in Ukraine and the continent’s food supply; Marsai Viktor: African irregular migration towards Europe: a geographic indicator for a possible EU grand strategy?; Kiss Judit: The balance of remittances: The case of Sub-Saharan Africa.

A tanulmánykötet harmadik részének tematikus egysége Biedermann Zsuzsánna kedvenc régiójáról, az afrikai Nagy-Tavak térségéről, azon belül Ruandáról szól, nyelvpolitikai, politikai és társadalmi kérdésekre összpontosítva. E rész szerzői és munkáik: Bagi Judit – Tarrósy István: Gender equality in Rwanda: A real success story or a well-established brand?; Lator Anna: Sexual violence in the African Great Lakes region: Patterns of peacetime and wartime; T.Horváth Attila: Language policy and use in Rwanda: the case of English and Swahili. A könyv utolsó része Biedermann Zsuzsánna munkásságát foglalja össze.

A kötet tíz tanulmánya tehát különböző témákat dolgoz fel, ezért e sokszínűségre és a recenzió szűkös karakterszámára tekintettel az alábbiakban az első három rész egy-egy véletlenszerűen kiválasztott írását ismertetjük röviden: Vörös Zoltán és Tarrósy István közös munkáját, amely politikatudományi megközelítésből vizsgálódik; Kiss Judit kutatását, amely társadalom- és közgazdaság-tudományi szempontok alapján íródott, illetve

1. Horváth Attila tanulmányát, amely nyelvpolitikai megközelítést alkalmaz.

Vörös és Tarrósy – Africa, Central and Easter Europe and the changing world order – három lehetséges világrend-forgatókönyvet ismertet, majd az afrikai geopolitikára összpontosít, és megvizsgálja Kelet-Közép-Európa lehetséges szerepét az afrikai külpolitikában. Ezt követően azt veszi górcső alá, hogy a kelet-közép-európai országok – amióta az Európai Unió tagjaivá váltak – hogyan integrálták külpolitikájukba az Afrika-kérdést. A tanulmány az Európa–Afrika-kapcsolatok mozaikdarabjaként szolgál a változó világrend tükrében, amely globális kihívások elé állítja a szereplőket. Az Európai Unió az Afrika Unió tagállamaival karöltve kézzelfogható megoldásokat keres ezekre a nagy horderejű problémákra.

Kiss Judit írása – The balance of remittances: The case of Sub-Saharan Africa – a migráció, a fejlődés és a pénzátutalások kereszteződésében vizsgálja a transzferek mikro- és makrogazdasági hatásait a szubszaharai afrikai térségben. Rávilágít, hogy a pénzátutalások mögötti motivációk – elsősorban az altruizmus és az önérdek –, a migrációs mintázatok, illetve a portfóliómegfontolások jelentősen alakítják az utalások volumenét, gazdasági következményeit és a beáramlás nagyságát. Ezt a migránsok egyéni jellemzői és státusza, illetve az anya- és fogadó országok politikai-gazdasági környezete is befolyásolja. A szerző a pluralista fejlesztéselméleti iskola megközelítése alapján vizsgálja az évente mintegy ötvenmilliárd dollárnyi afrikai pénzátutalás pozitív és negatív hatásait. Kiss Judit következtetése szerint a kontinensnek támogatnia kell e források fenntartását és bővülését, miközben mérsékelni kell az ehhez kapcsolódó kockázatokat, illetve erősíteni a növekedési, beruházási és társadalmi jóléti előnyöket.

1. Horváth Attila tanulmánya – Language policy and use in Rwanda: The case of English and Swahili – áttekinti Ruanda nyelvpolitikájának történeti mérföldköveit, a legújabb kutatási eredményeket és a globalizáció által támasztott kihívásokat. Elemzi a ruandai kormány nyelvpolitikai döntéseinek motivációit, különösen az angol és a szuahéli nyelv hivatalos státuszának megítélését a jogalkotás és az oktatás kontextusában. Rámutat, hogy bár a lakosság túlnyomó többsége beszéli a kinyarwanda nyelvet, az angol dominanciája az 1994 utáni politikai elit érdekeit szolgálja, miközben az anyanyelvi oktatás fejletlensége és a gyakori nyelvpolitikai változások strukturális nehézségeket okoznak az oktatási rendszerben. A forráshiány tovább mélyíti ezeket a problémákat, ami korlátozza a nyelvpolitika hatékony megvalósítását.

A kötet egészéről megállapítható, hogy valamennyi tanulmánya szorosabb vagy közvetettebb módon kapcsolódik Biedermann Zsuzsánna tudományos örökségéhez: több szerző hivatkozik munkásságára, míg mások a számára kiemelten fontos – szívéhez közel álló – tématerületeket dolgoztak fel. A hazai afrikanisták viszonylag szűk szakmai közösséget alkotnak, és e közeg meghatározó tagjai közül sokan szerepelnek a kötet szerzői sorában. Tanulmányaik érdeme, hogy új empirikus eredményekkel és elméleti nézőpontokkal gazdagítják az Afrika-kutatás különböző részterületeit, releváns tudást kínálva mindazok számára, akik a kontinens társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális folyamatait vizsgálják. A mainstream afrikanisztikai kutatások tematikailag rendkívül sokszínűek és interdiszciplináris jellegűek – felölelve többek között az állam és kormányzás kérdéskörét, a politikai rezsimek elemzését, a fejlődéselméleteket, a biztonságpolitikát, a migrációt, a geopolitikai összefüggéseket, a terrorizmust, valamint a környezeti és klímaváltozással kapcsolatos kihívásokat –, és a szóban forgó kötet tanulmányai e kutatási irányokkal részben vagy egészben kapcsolódást mutatnak. A mű különösen ajánlható mindazoknak, akik tudományos igényességgel kívánnak mélyebb betekintést nyerni Afrika egyes régióinak problémáiba, kihívásaiba és sokrétű valóságába.

Kiss Judit – Tarrósy István (szerk.): Selected African Studies in Memory of Zsuzsánna Biedermann, Newcastle upon Tyne, United Kingdom, Cambridge Scholars Publishing, 2024

Absztrakt

Napjainkban a statisztikák globális mértékű közegészségügyi problémára hívják fel a figyelmet: világszinten négyből egy ember magányosnak érzi magát, ötből egy felnőtt úgy érzi, senkire nem számíthat, a fiatal Z generáció pedig a legmagányosabb korcsoporttá vált. Kasley Killam kanadai–amerikai kutató abban látja a megoldást, hogy az egészségről való gondolkodásba beemeljük a társas egészség (social health) eddig alábecsült dimenzióját. The Art and Science of Connection [A kapcsolódás tudománya és művészete] című, 2024-ben megjelent könyvének fő üzenete, hogy a hosszú, egészséges élet és jóllét támogatása érdekében a társas egészség megteremtésére és megőrzésére éppen olyan prioritásként kell tekinteni, mint az egészség fizikai és mentális dimenziói esetében, mind egyéni, mind társadalmi szinten. A mű összefoglalást nyújt a társas egészség területén felhalmozott elméleti és gyakorlati tudásról, a kapcsolódás és közösségépítés lehetőségének számos területén végigvezetve az olvasót.

Kulcsszavak: társas egészség, kapcsolathálózatok, közösségfejlesztés, társas támogatás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.10

Kasley Killam „tanulmányait tekintve társadalomtudós, a gyakorlatban újító, a szíve mélyén pedig összekötő”, napjaink egyik kiemelkedő szakértője a társas egészség (social health), az emberi kapcsolatok és a magány témaköreinek. Szakmai karrierje és a társas egészség témája iránti elkötelezettsége eredményeként napjainkra népszerű előadó és számos díj tulajdonosa. Állami és nonprofit szervezetekkel működik együtt a fogalom népszerűsítése és annak támogatása érdekében, hogy minél szélesebb körben (például az oktatás színterein, a munkahelyeken és szomszédságokban) valósulhassanak meg a társas egészségre irányuló kezdeményezések. Ez utóbbiakat igyekszik előmozdítani a 2020-ban általa létrehozott Social Health Labs nevű nonprofit szervezet is.

A szerző első könyve The Art and Science of Connection [A kapcsolódás tudománya és művészete] címmel jelent meg 2024-ben. Alapvetően Killam eddigi munkásságát, tizenöt év kutatási és gyakorlati tapasztalatait összegzi, és rövid időn belül széles körű népszerűségre tett szert. Tudományos megalapozottsága mellett szórakoztató, közérthető stílusa nemcsak az adott szakterületen jártas olvasóközönség, hanem a laikus érdeklődők számára is érthetővé és a mindennapi életben gyakorolhatóvá teszi a társas egészség fejlesztését.

A könyv egyik legfontosabb üzenete a társas egészség fogalmának beemelése az egészségről való gondolkodás alappillérei közé, a fizikai és mentális egészség dimenziói mellé. Killam hangsúlyozza, hogy bár az egészségről való komplexebb gondolkodás eredményeképpen a kapcsolatok jelentősége egyre gyakrabban kerül előtérbe a mentális jóllét révén, a társas kapcsolatokról való gondolkodás nem kap elég hangsúlyt, ha csupán a mentális egészség egyik dimenziójaként tekintünk rá. A hosszú, egészséges élet (longevity) szempontjából a társas egészség témájára a fizikai és mentális egészséggel azonos jelentőségű alappillérként kell tekintenünk. Killam számos különböző tudományterületen végzett kutatással bizonyítja, hogy a társas egészség nem kielégítő állapota (amely jelenthet objektív kapcsolati izolációt, de társas magányt vagy felszínes kapcsolódások okozta túlterheltséget is) összefüggésbe hozható olyan fizikai és mentális betegségek megemelkedett kockázatával, mint a stroke, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a diabétesz, a demencia, a depresszió és a korai halál. A magány, a kapcsolati izoláció növeli az öngyilkosság kockázatát is. A szerző hangsúlyozza, hogy a társas egészség kedvezőtlen mutatói globális szintű közegészségügyi problémára hívják fel a figyelmet: világszinten ötből egy ember úgy érzi, senkinek a segítségére sem számíthat, háromszázharmincmillió felnőtt több mint két hétig nem beszélt egyetlen számára fontos személlyel sem, négy emberből egy pedig magányosnak érzi magát. A magány napjainkra az idősebb populáció mellett a fiatalokat is érinti. A könyv apropóján készült egyik interjúban Killam felhívja a figyelmet, hogy a Z generáció (az 1995 és 2008 között születettek) a legmagányosabb korosztály, és az iskolai közösségekben magányos serdülők száma 2012 és 2018 között megduplázódott. Ennek okai között az állandó online jelenlétet (hyperconnected), a jelentőségteljes kapcsolódást nélkülöző „pörgetést” (scrolling), valamint az AI-barátok és -párkapcsolatok napjainkban egyre aggasztóbb mértékű, mentális betegségekkel és tünetekkel is összefüggésbe hozható jelenségét szintén említi.

A társas egészség kifejezést és definícióját először Robert D. Russel (1973) alkalmazta, hogy a WHO egészségdefiníciójával összhangban tisztázza és beemelje a kapcsolatok szerepének jelentőségét az egészségről való gondolkodásba. Néhány további hivatkozástól eltekintve azonban a fogalom elveszítette önálló jelentőségét, és inkább a magányosságkutatással hozták összefüggésbe, így sem az akadémiai kutatások, sem a mindennapi diskurzusok középpontjába nem került. Killam hangsúlyozza: ahogyan a fizikai fittség megőrzéséhez is szükséges preventív egészségmegőrző gyakorlatokat beépíteni a mindennapokba (például testmozgást végezni), úgy a társas egészség támogatása sem csak akkor lényeges, amikor már megjelenik egy „tünet”, például az, hogy az egyén magányosnak érzi magát, vagy izolált. A hosszú, egészséges élet és jóllét támogatása érdekében az egészség e dimenziójának megteremtésére és megőrzésére éppen olyan prioritásként kell tekinteni, mint a fizikai és mentális szempontok esetében, mind egyéni, mind társadalmi szinten.

A könyv célja egy mozgalom elindítása is: a szerző nemcsak a témában jártas szakembereket és döntéshozókat, de a laikus olvasót is arra buzdítja, hogy vállaljon felelősséget, és cselekedjen a saját, majd közvetlen és tágabb környezete társas egészségének fejlesztéséért.

A fentiek érdekében Killam arra vállalkozik, hogy gyakorlati útmutatót nyújtson, először az egyéni „interakciós stílus” feltérképezésében és egy személyre szabott „edzésterv” kialakításában, majd abban, hogy miként lehet a gyakorlatba átültetni az elméletet, mind az egyén, mind a közösség társas egészségének fejlesztése és támogatása céljából. A gyakorlati lépések ismertetése során két fontos vezérelvet szem előtt tartva vezeti az olvasót: egyrészről az egyediséget hangsúlyozva arra invitál, hogy ismerjük meg saját kapcsolati mintázatainkat (beleértve a meglévő erőforrásokat és hiányokat), majd gondoljuk át igényeinket, és eszerint alakítsuk ki egyedi stratégiánkat. Másrészről a hasonlóságot hangsúlyozza abban, hogy a pozitív interakciók minden ember (és nem csak az extrovertáltak) előnyét szolgálják, s néha mindenkinek érdemes kilépnie a komfortzónájából, és kipróbálni, ha csak a „tudományos kísérletezés” kedvéért is, egy-egy kevésbé jellemző kapcsolódási stratégiát.

A fentieknek megfelelően a könyv három fő részből áll: az első a társas egészség elméleti aspektusát járja körül, a második a gyakorlati elemekre koncentrál, a harmadikban pedig a fogalom mint a kapcsolódó mozgalom neve kerül előtérbe.

Az első nagyobb egységben a szerző a társas egészség fogalmának és jelentőségének a szakirodalom által megalapozott tárgyalása után az egyéni kapcsolathálózat feltérképezésére invitálja az olvasót. A kapcsolatok előhívására használt „névgenerátorok” elsőként a bizalmas, erős kapcsolatokra fókuszálnak, majd a gyengébb, „érzelmileg valamelyest közeli” (Wellmann, 1979) kötődésekre. A könyvben használt módszer előnye, hogy a szerző a pozitív előjelű kapcsolatok mellett a negatív kötéseket is figyelembe veszi. Ezek vonatkozásában hangsúlyozza, hogy „a negatív vagy ambivalens kapcsolódások nem építik, hanem rombolják az egészséget” (44), és egy dunbari gondolatot behozva (Dunbar, 2018; Albert et al., 2020) a rendelkezésre álló idő végessége miatt fel-hívja a figyelmet a kapcsolati szelekció fontosságára. Az egyéni kapcsolódások felmérését a különböző közösségekhez tartozás vizsgálata követi: ez szociológiai szempontból az integrációs folyamatok egyik indikátorának is tekinthető (Dávid et al., 2016; Dávid et al., 2024), pszichológiai szempontból pedig Urie Bronfenbrenner szociális ökológiai elméletébe (Bronfenbrenner, 1986; Goldenberg–Goldenberg, 2008) simul bele. A harmadik és utolsó vizsgált csoportot az olyan „egyéb kapcsolatok” jelentik, amelyek közé például a spirituális vagy bármilyen egyéb jelentőségteljes kapcsolódás tartozhat. A szerző által az egyéni kapcsolathálózat feltérképezése céljából kidolgozott eszközt gyakorlati szakemberek a kliensek társas erőforrásainak, kapcsolati elakadásainak és személyközi integrációs szintjének megismerésére használhatják, de kutatási célból is alkalmazható.

A kapcsolatok felsorolása és értékelése után (számosságuk, minőségük és érzelmi közelségük szempontjából) a szerző négy lehetséges stratégiát („edzéstervet”) javasol a társas fittség fejlesztése vagy megőrzése érdekében. Ezeket a társas egészséget megőrző stratégiákat szellemesen sportmetaforákkal szemlélteti. A „stretching” („nyújtás”) a kapcsolatháló méretének növelését célozza, a „rest” („pihenőnap”) a szociális túltelítődés, társas kimerültség utáni regenerálódást szolgálja, a „tone” („szálkásítás”) a „társas mélyizmokra” koncentrál, a kapcsolatok elmélyítésével, a minőségi kapcsolódások előtérbe helyezésével, a „flex” („feszítés”) stratégia pedig azok kiváltsága, akik jelen pillanatban elégedettek a társas egészségükkel, mind a kapcsolatok számát, mind a minőségét és a találkozási gyakoriságot illetően. A fejezet végén a szerző öt olyan alapelvet határoz meg, amelyet fontosnak tart a társas egészség szempontjából. Ezek a kapcsolatok reciprocitását („kettőn áll a vásár”), közelségét („minőség a mennyiség felett”), a közösségek szerepét („egy mindenkiért, mindenki egyért!”) és az eltérő egyéni igényeket („ki-ki saját belátása szerint”) hangsúlyozzák. Az ötödik, szintén kiemelkedően fontos alapelv („egyszer fent, egyszer lent”) a kapcsolathálózatok természetes időbeli változására is utal (Kahn–Antonucci, 1980).

Killam arra bátorítja az olvasót, hogy egyéni igényeit figyelembe véve gondolja át, mennyire fontos számára a kapcsolattartási gyakoriság és a kapcsolódás minősége. A két szempontot egymást metsző skálákon ábrázolva négy jellemző „társas egészségi stílust” különböztet meg: „Pillangó – Butterfly”, „Nebáncsvirág – Wallflower”, „Örökzöld – Evergreen” és „Szentjánosbogár – Firefly”. Ezeknek a könyv további részeiben is fontos szerepük van: a szerző a praktikus stratégiák megosztásakor gyakran visszautal arra, melyik típus számára lehet hasznos az adott stratégia vagy tevékenység kipróbálása.

A második nagyobb egység a „Cselekedj! A társas egészség gyakorlata” címet viseli, amely tökéletesen összefoglalja a fókuszt. A szerző egyéni példák ismertetésén keresztül vezeti be a könyv további részében egyre jellemzőbbé váló személyesebb hangvételű stílust, majd a mindennapokban is alkalmazható ajánlásokat fogalmaz meg a társas egészség fejlesztése érdekében.

A könyv harmadik nagyobb egységének középpontjában a közösségépítés áll. Killam történetekkel és jó gyakorlatokkal ösztönzi az olvasót, hogyan tehet a pozitív kapcsolódások kialakulásáért a lakókörnyezetében, a munkahelyén vagy az online közösségekben. A helyi közösségekről szóló fejezet olyan fontos témákat is érint, mint a településtípus és a közösségi terek létének vagy hiányának hatásai a kapcsolatok formálódására (Killam–Kawachi, 2022), valamint hosszabban is foglalkozik az online kapcsolatokkal, kitérve az egyre nagyobb számban előforduló AI-„kapcsolatok” megjelenésének okaira és veszélyeire. A harmadik egység utolsó fejezetei a társas egészség szélesebb körű kiterjesztésével foglalkoznak például az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika területein. A zárófejezetben a szerző a társas egészség mozgalmának fontosságát hangsúlyozza, visszautalva arra, hogy elindításában és fenntartásában mindannyiunknak felelősségünk van.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy az olvasók széles köre számára teszi elérhetővé a társas egészség területén felhalmozott elméleti és gyakorlati tudást. A kapcsolathálózatok és az általuk elérhetővé váló társas támogatás feltérképezésére használt módszer kutatásokban és a kliensekkel folytatott munka során is hasznos eszköz lehet, a könyv második fejezetétől előtérbe kerülő jó gyakorlatok pedig ötleteket adhatnak közösségi szociális munkát végzőknek, szociális vállalkozásokban dolgozó szakembereknek, de az egyéb szakterületeken (például az egészségügyben, az oktatásban, illetve az üzleti életben) vagy magánemberként az ügyért tenni akaró önkénteseknek is. A kötet a kapcsolódás és a közösségépítés számos területén vezeti végig az olvasót. Az ezekhez tartozó saját gyakorlatokon túl a törzsszövegben is hivatkozik az emberi kapcsolatok javításával foglalkozó néhány könyvre, így a közösségépítő technikák szinte kifogyhatatlan eszköztárát kínálja. Killam műve lelkesítő gyakorlati útmutató is, ugyanakkor viszonylag felszínesen érinti a kapcsolat- és közösségépítés során valószínűleg felmerülő kudarcokkal és elutasítással való megküzdés témakörét (például egy új kulturális közösségbe való beleilleszkedés során). A könyvet illető kritikák közül egyetértek Harit K. Agroia (2025) meglátásával, aki szerint a mű értékét tovább növelte volna, ha első részében a szerző kicsit mélyebben foglalkozik a társas egészség koncepcióját megalapozó tanulmányok bemutatásával, akár pszichológiai, akár szociológiai szempontból. Mindent egybevetve a könyv hiánypótló, széles körű empirikus eredményekre alapozott összefoglaló munka a társas egészség témájáról. Mind a szakmai közönség, mind a laikus érdeklődők számára értékes elméleti és gyakorlati tudást kínál.

Kasley Killam: The Art and Science of Connection. Why Social Health Is the Missing Key to Living Longer, Healthier, and Happier, New York, HarperCollins Publisher, 2024

Absztrakt

Balázs András 2021-es kötete a budapesti Józsefváros Magdolna-negyedének társadalmi világát vizsgálja, a szegénység és szegregáció összetett jelenségeit feltárva. Balázs négyéves etnográfiai terepmunkán alapuló monográfiája arra a kérdésre keresi a választ, hogy tekinthető-e gettónak a Magdolna-negyed. A könyv rávilágít a helyi roma családok informális támogató hálózatainak kettős szerepére: egyszerre segítik a túlélést, és korlátozzák az egyéni mobilitást.

Kulcsszavak: szegregáció, gettósodás, Magdolna-negyed, mélyszegénység, roma közösségek

DOI: 10.56699/MT.2025.3.7

Balázs András szociológus Család és szomszédság a Magdolna-negyedben – Gettó-e a szegregátum? című kötete 2021-ben jelent meg, és egy budapesti városrész példáján vizsgálja a mélyszegénységben élő közösségek világát. A szerző a Debreceni Egyetemen megvédett doktori disszertációja alapján írta meg a könyvet, amely provokatív címmel utal egy központi kérdésre: vajon gettónak tekinthető-e a Józsefváros hírhedt Magdolna-negyede? A téma időszerű és kiemelten fontos, hiszen a nagyvárosi nyomornegyedek, a roma közösségek marginalizációja és a gettósodás problémája régóta foglalkoztatja a hazai és nemzetközi szociológiát. A szegregáció hatásainak vizsgálata a hazai szociológiai diskurzusban is folyamatosan napirenden van, legyen szó területi elkülönülésről vagy intézményi szinten megvalósuló elkülönítésről. Különösen az oktatási szegregáció következményei kerültek a figyelem középpontjába az elmúlt években, mivel ezek hosszú távon is konzerválhatják a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezzel összefüggésben Bihari Ildikó (2021) vizsgálata meggyőzően rávilágított, hogy az iskolai elkülönítés jelentősen rontja a hátrányos helyzetű (jellemzően roma) gyermekek életkilátásait, hozzájárulva ezzel a szegregáció újratermelődéséhez. Balázs András monográfiája ebbe a tudományos közegbe illeszkedik: kutatása elméleti szinten hozzájárul a szegregáció fogalmának árnyalásához, és empirikus adatokkal gazdagítja ismereteinket a városi szegény közösségek társadalmi struktúrájáról.

A kötet első fejezetei széles irodalmi bázisra támaszkodva áttekintik a szegregáció és a „gettó” fogalmának elméleti keretét. A szerző felidézi a chicagói városszociológia klasszikusait (Robert Park és Ernest Burgess koncentrikus övezeteit), Louis Wirth gettódefinícióját, valamint William Julius Wilson és Loic Wacquant amerikai gettóelméleteit. A kötet foglalkozik a „hipergettó” fogalmával (Wacquant) és (Wilson nyomán) az underclassvitával, illetve a nyugati modellek hazai értelmezhetőségével. Balázs ismerteti a magyarországi szegregációs kutatások főbb eredményeit is: hivatkozik Ladányi János és Szelényi Iván korábbi városszociológiai munkáira, valamint Virág Tünde esettanulmányaira a vidéki „gettófalvakról”. Ez a gazdag elméleti háttér nem öncélú: keretet ad a Magdolna-negyed vizsgálatához, és megalapozza a fő kutatási kérdést, miszerint a fizikai és társadalmi határok mennyire esnek egybe ebben a szegregált városrészben.

A könyv módszertani fejezete részletesen bemutatja a kvalitatív kutatás felépítését. Balázs négy éven át végzett etnográfiai terepmunkát a Magdolna-negyedben, heti rendszerességgel jelen volt a helyszínen. Összesen ötven félig strukturált interjút készített 18 és 58 év közötti, alacsony iskolai végzettségű helyi lakosokkal, akiket hólabdamódszerrel választott ki. Az interjúk a családi és szomszédsági kapcsolathálókra, a megélhetési stratégiákra és a mindennapi erőforrás-gazdálkodásra fókuszáltak. A résztvevő megfigyelés keretében a szerző mintegy háromszáz órát töltött a negyedben, beleértve az informális beszélgetéseket és a közösségi eseményeken való jelenlétet. Innovatív módszertani elemként tíz önkéntes alany egyhetes „kapcsolati és fogyasztási naplót” vezetett, amelyben rögzítették napi érintkezéseiket és kisebb tranzakcióikat (szívességek, kölcsönök, közös étkezések stb.). Emellett a kutató interjúkat készített a közösségen kívüli releváns szereplőkkel is (helyi boltosok, szociális munkások), és felhasznált statisztikai adatokat a kerület szociális mutatóira vonatkozóan. Ez a sokrétű módszertan biztosította, hogy a vizsgálat mélyrehatóan tárja fel a negyed társadalmi hálózatait és életmódját.

A monográfia eredményei átfogó képet adnak a Magdolna-negyedben élő szegény, többségében roma családok társas viszonyairól. Az egyik kulcsmegállapítás a „nagyháztartás” jelensége: a hagyományos családi kereteket kitágítva szomszédok és barátok kvázirokoni hálózata alakul ki, amelyben a tagok folyamatosan gazdasági segítséget nyújtanak egymásnak. Ezek a kiterjedt háztartások közös erőforrás-gazdálkodási egységet alkotnak, megosztva a rendelkezésükre álló jövedelmet és javakat. A kölcsönös szívességek hálója biztonságot nyújt: a viszonosság biztosítja, hogy senki sem marad teljesen magára a bajban.

Bár a Magdolna-negyed erősen szegregált, a kutatás rámutat, hogy nem hermetikusan zárt világ. A lakók egy része kapcsolatot tart rokonokkal, barátokkal vagy segítő intézményekkel más kerületekben, jóllehet mindennapi életterük így is erősen korlátozott: Budapest nagy része számukra továbbra is „fehér folt” marad. Fontos új felismerés, hogy a bezáródás okai inkább belső közösségi mechanizmusok, mintsem külső korlátok. Az informális segítő hálózat egyszerre áldás és teher:

védelmet nyújt a nélkülözésben, ugyanakkor a viszonosság elve révén lojalitást és maradást követel meg. A kölcsönös függés paradox módon az egyéni kitörést is akadályozhatja.

A közösség sem egységes egész: a negyed több kisebb rokoni-baráti klaszterre tagolódik, nincs mindenkire kiterjedő, erős kohéziójú lakóközösség. A kötet a városrehabilitáció hatásait is kritikusan szemléli: a fizikai környezet javítása mellett a régi lakóközösségek egy részének felbomlásához vezetett, amikor házakat ürítettek ki, vagy új lakók érkeztek a negyedbe. Balázs András munkája több szempontból is újszerű hozzájárulás a hazai szegénységkutatás terén. Egyrészt egyesíti a makroszintű városszociológiai nézőpontot a mikroszintű antropológiai megközelítéssel: a strukturális tényezők bemutatása mellett az értekezés mély empirikus részletekkel szolgál a mindennapi életről. A szerző tudatosan kerüli a kulturális sztereotípiákat és stigmatizáló címkéket: a roma származást nem „problémaként” kezeli, hanem a strukturális szegénység részeként, ezáltal elkerülve a hibáztatás csapdáit. Új szemlélet jele, hogy a kötet a hiányok és devianciák hangsúlyozása helyett a túlélési stratégiákra és az alternatív erőforrásszerzési módokra fókuszál. Ez közelebb visz a mélyszegénység belső logikájának megértéséhez, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nemzetközi szakirodalomban is a szegénységre egyre inkább mint racionális alkalmazkodási folyamatra tekintenek. Módszertanilag is példaértékű e könyv: a hosszan tartó, bizalmi viszonyokon alapuló terepmunka Magyarországon ritka, Balázs kutatása pedig bizonyítja, hogy ezzel a megközelítéssel új, árnyalt eredmények érhetők el. A kapcsolati naplók használata különösen érdekes újítás, amely számszerűsíthetővé tette az informális interakciók egy részét, gazdagítva a kvalitatív megfigyeléseket. A kapott eredmények gyakorlati hasznosíthatósága is említést érdemel: a kötet tanulságai figyelmeztetik a döntéshozókat, hogy a szegregált városrészek fejlesztésekor (akár lakhatási rehabilitáció, akár szociális programok formájában) tekintettel kell lenni a meglévő informális hálózatokra, különben a beavatkozás könnyen gyengítheti azokat a struktúrákat, amelyek a közösség tagjait eddig megtartották (Szarvák, 2022). A könyv tehát nemcsak elméleti szempontból jelentős, hanem a társadalompolitika számára is releváns felismeréseket kínál a felzárkózási folyamatok tervezéséhez.

Balázs András könyve kiváló és hiánypótló munka, méltó helyet foglal el a magyar szociológiai szakirodalomban. A „Gettó-e a szegregátum?” kérdésre a szerző árnyalt választ ad: a Magdolna-negyed nem egyértelműen gettó, inkább sajátos átmeneti állapotú szegregátum, ahol a fizikai és társadalmi elkülönülés részlegesen érvényesül. A lakók kapcsolathálói bizonyos mértékig kifelé is nyitottak, ugyanakkor erős belső kötelékek tartják össze a közösség magját. A kötet egyik legnagyobb érdeme, hogy ezt a kettősséget (a kirekesztettség és összetartás dialektikáját) érzékletesen mutatja be. A szöveg stílusa alapvetően akadémiai, de a terepmunka során megismert élethelyzetek bemutatása emberközelivé és olvasmányossá teszi. A könyv elsősorban a szociológiai és antropológiai szakma képviselőinek, egyetemi hallgatóknak és a társadalompolitika alakítóinak szól, de a téma iránt érdeklődő laikusok is értékes felismeréseket meríthetnek belőle. Balázs András monográfiája egyszerre tudományos teljesítmény és társadalmi tükör, amely elősegíti, hogy jobban megértsük a városi periférián élő közösségek mindennapjait, és ezáltal közelebb kerülhessünk problémáik megoldásához.

Balázs András (2021): Család és szomszédság a Magdolna-negyedben – Gettó-e a szegregátum? Budapest, Balassi Könyvkiadó

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

Ha az értékek nem ébrednek, nem támadnak fel, akkor soha nem látott katasztrófába rohan az emberiség. A Magyar Szociológiai Társaság volt elnöke a társadalmi együttélés alapkérdéseit társadalom-lélektani, szociológiai és filozófiai alapokon vizsgálja 2023-ban megjelent művében. Csepeli György Értékek ébresztése című könyvének recenziója az Isten utáni iszonytató űrről: korunk kihívásairól és a lehetséges megoldásokról.

Kulcsszavak: értékek, nemzet, modernitás, Kelet-Közép-Európa

DOI: 10.56699/MT.2025.1.8

A társadalmak évszázadokon, ha nem évezredeken át hagyományokat követve éltek. Az emberek, családok, törzsek, kisebb-nagyobb politikai szerveződések a hagyományt követték, a hagyományba való bekötöttségük jelentette a tájékozódási és döntési alapot. Valamikor az 1960-as évek környékén egyfajta kataklizmának lehettünk tanúi, amely a hagyományok követése helyébe a döntés kényszerét állította. Egyrészt felszabadította az egyént és az emberi közösségeket a hagyomány járszalagjából, másrészt megterhelte a saját tájékozódás, döntés és a következmények kezelésének kötelezettségeivel. Peter L. Berger, a 20. század egyik legnagyobb vallásszociológusa ezt a paradigmatikus váltást az „eretnekség kényszerének” nevezte. A saját döntések meghozatalának súlyos feltételei vannak. Tájékozódási és kommunikációs képességre, tudásokra, flexibilitásra stb. van szükség, hogy a körülmények és a saját meggyőződések mérlegelését követően döntést hozzunk. A döntési kényszerek felszabadító és egyben fárasztó korszakát modernitásnak nevezhetjük. Az utóbbi évtizedek ellenben azt mutatják, hogy az emberi közösségek és a nagy intézmények is belefáradtak a kutatás, értelmezés és következtetés munkálataiba. Megkérdőjeleződött a tiszta ész, a kritikus tudomány és a közjót kereső társadalmi diskurzus. Valamiképpen sorsszerűen vagy a történelem nehezen érthető széljárásai következtében az egyéni és közösségi orientáció alapja a divatok, trendek és a védettség buborékjai lettek, amelyekben már sem a hagyomány, sem a mérlegelő értelem nem játszik szerepet. Más szóval a hagyomány és az értelmet kereső racionális diskurzus által képviselt és fenntartott értékek jelentősége eltűnni látszik. Egy bibliai képpel: Jézus alszik a viharos tengeren hánykolódó csónakban, a tanítványok rettegnek, és felébresztik a Mestert: „Uram, elveszünk!” (vö. Mk 4,35–38).

Csepeli György is ébreszteni akar könyvével, értékeket ébreszteni, mert a kortárs társadalmi viszonyok elemzései során arra jut, hogy ha az értékek nem ébrednek, nem támadnak fel, akkor soha nem látott katasztrófába rohan az emberiség, amelynek apokaliptikus kimenetele a gondolkodó ember számára aligha kétséges. Akik követik a szerző munkássá- gát, tudhatják, hogy társadalom-lélektani, szociológiai és filozófiai alapokon állva minden jelentősebb könyvében a társadalmi együttélés alapkérdéseit feszegeti. Rendelkezik azzal a műveltséggel és bátorsággal, hogy nagy kérdéseket tegyen fel, anélkül, hogy beleveszne az értelmezések és felvetések sokaságának bozótosába. Jelen kötetében olyan szerzőkre alapozza megfontolásait, mint Hankiss Elemér, Bibó István, az imént említett Peter L. Berger vagy Geert Hofstede. Ők azonban ritkán láttak ki saját diszciplínájuk határain túlra. Az általuk is inspirált Csepeli azonban nemcsak túllép a társadalomelmélet határain, hanem olyan transzdiszciplináris tárgyalásmódot alkalmaz, amelyben a természettudományok, a mechanika, a környezettudomány felvetései organikusan illeszkednek a következetesen végigvitt gondolatmenetekbe.

Csepeli könyve elején leszögezi: „Az értékek paradox ontológiai státusza lehetőséget ad arra, hogy áthidalható legyen a természet- és társadalomtudományokat egymástól elválasztó érvezredes szakadék” (47).

A fő problémát vagy fő kérdést, amelyre választ keres, Nietzschére hivatkozva így fogalmazza meg: folytathatatlanná vált az emberi élet a földön, mert az ember által megölt Isten után iszonytató űr keletkezett, amelyben az ember elveszítette tájékozódóké- pességét. „Új értékekre” lesz szüksége (11). A könyv első fejezete (Az értékek ébresztése) végigveszi azokat a kortárs kihívásokat, amelyek arra szorítják a gondolkodó főket és a másokért felelősséget viselő – s remélhetőleg vállaló – embereket, hogy újra megalapozzák az együttélés értékrendszerét. A digitalizációtól a járványokon, a menekültválságon és a populizmuson át a létfelejtésig terjed korunk látlelete.

A következő fejezetekben – összesen tizenötben – egy-egy értékekre vonatkozó, azokkal szoros kapcsolatban álló dimenziót mutat be a szerző. Szabadság, evolúció, megismerés, vallás, kultúra stb. Minden ilyen, tíz oldal körüli fejezet olybá tűnik számomra, mint a Via Appia nagy járókövei, amelyeken lépkedve egész Itáliát átszelhette az utazó. Robusztus kövekről van szó, melyek lehetővé teszik, hogy a közlekedő, a menetelő, a zarándok vagy a menekülő haladjon, elérje célját. De egyik ilyen kőből sem lehet várat vagy hajlékot építeni, amelybe beköltözhetnénk, felhagyva a haladással. És amint a Via Appiáról mondják, hogy a kövei olyanok, mintha összenőttek volna, úgy ezekre a fejezetekre is igaz, hogy önmagában mindegyik fontos és nélkülözhetetlen, de magát a választ, az értékek ébresztését összenőve kínálják az olvasónak.

Számos olyan mondattal találkozhat a kötet olvasója, amely megszólítja, megfogja, és amelyet szívesen jegyez fel magának, vagy posztol a közösségi média valamelyik platformján. Az egyik ilyen összefoglaló állítás így hangzik: „Az értékek a tudatos, kritikusan gondolkozó, autonóm ember eszközei, melyek révén ellenállhat a külső és belső kényszerekkel szemben.” (31). Az értékek tehát létezhetnek ugyan a Bibliába, Szókratészbe, Shakespeare-be vagy éppen a nemzeti és nemzetközi emlékezet hőseibe vésve, ám az értékekkel való kapcsolatfelvételre csak az képes, aki érdeklődik, akinek a megélt valóságával szemben kérdései merülnek fel, és aki nem akarja vagy nem akarja többé, hogy egyszerűen bólogasson mások szavára, és arra menjen, amerre sodorják az események. Drámai látni, hogy a „modernizáció vesztesei a világ sok pontján a vallási fundamentalizmust választva elutasítják a szekuláris önérvényesítést” (53). Ebben az állításban jelen van a vallás árnyalt értelmezése, amelynek már semmi köze a sötét középkorhoz vagy a jelen klerikalizmusához, hanem a vallást transzcendens forrásnak és támasznak látja az értékekkel való találkozáshoz. A „szekuláris” pedig a lehető legtávolabb van attól a vallás- és egyházellenes politikai programtól, amely a saját hatalmi érdekeinek érvényesítése elől kívánta eltakarítani a vallási akadályokat, a francia forradalomtól a fasizmuson át a kommunizmusig.

A kötet viszonylag hosszan tárgyalja a világ és benne a magyar társadalom értékrendszerének jellegzetességeit és változásait. Bőségesen támaszkodik a World Value Studies kutatási hagyományaira és eredményeire, melyeket a 2021-ben elhunyt amerikai szociológus, Ronald Inglehart munkássága fémjelez. Ha csak Európára koncentrálunk, az eredmények azt támasztják alá, hogy viszonylag jelentős eltérés mutatkozik a kontinens különböző régiói között. Csepeli György Szűcs Jenő középkorral foglalkozó történész Európa történelmi régióiról írott esszéjére hivatkozva magyarázza, miként és miért léteznek és miért olyan tartósak az értékpreferenciák közötti regionális különbségek. A szerző ebben és más vonatkozásban is vissza-visszautal Hankiss Elemér írásaira.

A magyar társadalom értékrendszerének bemutatásában és értelmezésében újra találkozhatunk azokkal a felvetésekkel és állásfoglalásokkal, melyeket Csepeli korábbi műveiből már ismerhetünk. Az európai értékrendszer-kutatás adataira is alapozva mutatja be a szerző a „magyar nyomorúságot” és a negativizmus kínzó jelenlétét (84–111). A negativizmus nyolc dimenzióját dolgozza ki. Az első a magyarrá tett tér, a Nagy Magyar Alföld virágzása és török általi elpusztítása, amelynek következménye a „pusztai lét metafizikai üressége” (90). A második a Pató Pál-i ráérés. A harmadik a kollektív Másik tagadása, amely létrehozza és fenntartja az alapvető és idegesítő „egyedül vagyunk” élményt, és amelyet persze sikeresen lovagolhat meg mindenféle populista politika, de akár bármely intézményi vezetés is. Ehhez kapcsolódik a nyelvbezártság alaptapasztalata, minthogy a magyar nyelv minden szempontból magányos sziget az indoeurópai és szláv nyelvek tengerétől körülvéve. A negyedik dimenzió a test tagadása és destruálása, amely az öngyilkosságban és az egyéni egészségmegőrzés semmibevételében nyilatkozik meg. Az ötödik a „sarcmentalitás”, amely a hitelmentalitás ellentéte. Előbbi a kiszolgáltatottsági viszonyrendszert és kultúrát stabilizálja, utóbbi pedig a bizalom és együttműködés modelljét. A hatodik dimenzió a közösség tagadása abban az értelemben, hogy a magyar közgondolkodás tipikusan nem ad esélyt a saját erőből való fölemelkedésnek. A Himnusz a legjobb példa erre a magába forduló és mindennek teljességgel kiszolgáltatott kollektív depresszióra (94–95). A hetedik dimenzió az „üres individualizmus”, melyet Hankiss nevezett így. A senkire tekintettel nem lévő ember túlélési stratégiája ez, amely nem támaszkodik sem értékekre, sem mások figyelembevételére. Végül a nyolcadik a Bibó által elemzett „hamis realizmus”, amely a kollektív emlékezetben átörökített téveszméket tekinti valóságnak, ami azzal a következménnyel is jár, hogy nem valós kérdésekre keres válaszokat, hanem további illúziókat kerget, és – ha szabad egy németes szójátékkal élni – Lösungok helyett Losungokat, azaz megoldások helyett jelszavakat gyárt.

A kötet zárófejezetétől azt várhatná az olvasó, hogy összefoglal és kiemel. Hogy megmondja nekünk vagy akár helyettünk a választ korunk legfontosabb kérdésére: mit tudunk a trónusáról eltávolított Isten hiányára válaszolni? A szerző azonban erre nem vállalkozik, következetesen ragaszkodva ahhoz a reményéhez, hogy olvasói autonóm gondolkodó emberek, akik maguk keresnek és találnak választ a kötet értékek körül tapogatódzó állításai és inspirációi mentén. Ugyanakkor talán mégsem tekinthetjük jelentés nélkülinek azt a tényt, hogy a kötet utolsó, tizenhetedik fejezete az altruizmusról szól. Csepeli ugyan nem szereti a túlzó kifejezéseket, alig használja a „leg-” előtagot, ez a fejezet mégis – legalábbis számomra – azt sugallja, hogy itt a legfontosabb, legalapvetőbb értékről van szó.

Ebben a fejezetben a szerző megkülönbözteti a parokiális altruizmust a kiterjesztett altruizmustól. Az altruizmus lényege az, hogy az egyén vagy éppen egy közösség lemond saját érdekeiről, hogy a másik, illetve a másik közösség túlélhessen. Hősiességről van szó, amely azonban nem vak és irracionális. Aki lemond a saját érdekeiről, abban a tudatban teszi, hogy ezzel valamely nagy érték mellett tesz tanúságot, és a saját hátránya mások előnyére szolgál. A parokiális kifejezés rokonságot, nyelvi vagy más érdekközösséget jelent. A kiterjesztett altruizmus ezen túllép. „A kiterjesztett altruisták a memetikai úton közvetített kulturális rátermettség növeléséhez járulnak hozzá” (200). Itt tehát másról van szó, mint a saját közösség túlélésének áldozathozatallal történő elősegítéséről.

Arról van szó, hogy általános értékek mellett törünk lándzsát olyanok érdekében is, akik csak áttételesen tartoznak hozzánk, akiknek csak a puszta emberségünk alapján vagyunk rokonai. Mindkét altruizmusra számos történelmi példa adható, és ma sem hiányoznak ezek teljesen, de ha értékek ébresztéséről van szó, akkor a könyv gondolatmeneteit követve elsősorban az altruizmus válfajainak az ébresztésére gondolhatunk.

Az altruizmus szűkebb és tágabb köreinek elkülönítése mellett a fejezet egy másik altruizmusdimenziót is tárgyal. Csepeli itt is két típust különböztet meg: az autochton és a mindennapi altruistákat. Előbbiek olyan regionális vagy a közelebbi közösséghez tartozó hősök és szentek, akik az emberi együttélés alapértékeiből valamit hősies fokon képviseltek és valósítottak meg, s ezért ugyan saját életükkel fizettek, de áldozatukkal a közösség emlékezetébe vésték az adott értéket. Ezek a példák halhatatlanok, mert a különböző korok gondolkodói valahogy újra és újra rátalálnak egyikre-másikra, és újra emlékezetbe idézik őket. E hősök vállán, az általuk hitelesen és meggyőzően képviselt értékekhez igazodva élnek közöttünk a mindennapi, halandó altruisták. Őket talán csak a közvetlen környezetük ismeri (el), mégis nekik köszönhető, hogy az emberi megértés, szolidaritás és irgalom értékei és mintái nem vesztek ki teljesen érdekvezérelt és kiüresedett társadalmainkból.

Csepeli könyvét el kell olvasniuk azoknak, akik nemcsak érteni szeretnék a kortárs kulturális és társadalmi változásokat, hanem el is szeretnének igazodni köztük, és cselekvésük számára értékorientációt keresnek. Ám csak lassan, türelmesen és egymással beszélgetve, vitatkozva szabad olvasni, hogy a felvetett szempontok gazdagsága a maga mélységében is elérhesse azokat, akik szeretnének felébredni, az értékek jelentőségére ráébredni.

Csepeli György: Értékek ébresztése, Budapest, Kocsis Kiadó Zrt., 2023

DOI: 10.56699/MT.2025.2.8

Dr. Széman Zsuzsanna professor emerita a magyar idősügyi kutatás és szociálpolitika egyik meghatározó alakja volt, aki életének és szakmai pályájának csaknem teljes egészét annak szentelte, hogy tudományos igényességgel vizsgálja az idősödés társadalmi, egészségügyi, pszichológiai és technológiai vonatkozásait, valamint aktívan hozzájáruljon az idősek életminőségének javításához Magyarországon és nemzetközi szinten egyaránt.

Pályafutása 1976-ban indult a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében, ahol először tudományos titkárként dolgozott, majd 1991-től már tudományos kutatóként, később, 1996 és 2016 között tudományos főmunkatársként végezte munkáját. 1991-ben szerezte meg a szociológiai tudomány kandidátusa címet, amely mérföldkőnek bizonyult nemcsak egyéni karrierje, hanem a magyarországi gerontológiai és szociálpolitikai kutatások szempontjából is. Elkötelezettsége és tudományos érdeklődése elsősorban az idősödéssel, az öregedés társadalmi szerepével, az időskori marginalizációval, az idősellátás formáival, valamint az infokommunikációs technológiák idősgondozásban betöltött szerepével kapcsolatos kérdésekre fókuszált.

Széman Zsuzsanna úttörő szerepet vállalt olyan komplex, innovatív programok kidolgozásában és megvalósításában, amelyek az idősek önállóságát és társadalmi beágyazottságát hivatottak támogatni. Kiemelkedő példa erre a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal együttműködésben bevezetett „jelzőrendszeres házi segítségnyújtás” és a „Skype Care” program, amelyek célja a fizikai távolságban élő családtagokkal való kapcsolattartás biztosítása volt infokommunikációs eszközök segítségével. Az „idősbarát lakás” programja pedig a lakókörnyezet átalakítását célozta meg az időskori biztonság és kényelem érdekében. Ezek a kezdeményezések nemcsak a magyar idősellátásban hoztak szemléletváltást, hanem európai viszonylatban is figyelmet érdemeltek.

Akadémiai tevékenysége mellett Széman Zsuzsanna mindig nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra és a tudásátadásra. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében, ahol 2014-től egyetemi tanárként, 2022-től pedig professor emerita címmel dolgozott, kulcsszerepet vállalt az „Aktív idősödés” szakirányú továbbképzés megalapításában. Számos, az idősödéssel kapcsolatos tantárgy – például „Demográfia”, „Idősbarát lakás”, „Idősbarát város, idősbarát település” – tantárgyfelelőse volt, ahol mindig arra ösztönözte hallgatóit, hogy a társadalom idős tagjait ne teherként, hanem aktív, értéket képviselő közösségi tagokként lássák.

Széman Zsuzsanna munkásságának jelentős része nemzetközi színtéren is kibontakozott, különösen az idősödéssel, idősgondozással és a gondoskodási rendszerek nemzetközi összehasonlításával foglalkozó kutatások terén. Kiemelt szerepet vállalt számos európai uniós és nemzetközi projektben, ahol nemcsak résztvevőként, hanem sokszor vezető kutatóként vagy koordinátorként is tevékenykedett. Az ENABLE-AGE projekt keretében például az idősek lakókörnyezetének biztonságát és függetlenséget támogató jellemzőit vizsgálta öt európai ország részvételével. A MOBILATE programban az idős emberek mobilitását és társadalmi aktivitását kutatta interdiszciplináris szemlélettel. A EUROFAMCARE projektben a családi gondozók európai helyzetét és támogatási lehetőségeit feltáró kutatásban Magyarországot képviselte, hozzájárulva a gondozási modellek európai szintű összevetéséhez. Az INNOVAGE keretében az idősödéshez kapcsolódó szociális innovációkat kutatta, és több nemzetközi „jó gyakorlatot” adaptált magyar környezetbe. Ezeken túl Széman Zsuzsanna aktív tagja volt az EUROCARERS európai gondozói hálózatnak, valamint a Nemzetközi Szociológiai Társaság (ISA) „Ageing” kutatócsoportjának, ahol rendszeresen tartott előadásokat nemzetközi konferenciákon. Munkája hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a kelet-közép-európai régióból megbízható partnerként és tudományos szereplőként kapcsolódjon be az idősgondozással és idősödéssel kapcsolatos nemzetközi párbeszédbe. Törekedett arra, hogy a magyar valóság és kihívások elérhetőek legyenek a nemzetközi szakmai közösség számára, ugyanakkor a nyugati modellek kritikus, de nyitott adaptálásával gazdagította a hazai szakpolitikát és szolgáltatásfejlesztést. Munkássága során mindvégig különös érzékenységgel fordult az idős emberek valóságos élethelyzetei felé, miközben kutatásait soha nem öncélúan végezte. Az elméleti eredményeket és következtetéseket mindig gyakorlati alkalmazásra alkalmas, társadalmilag hasznos programokká és kezdeményezésekké formálta. Egyéni és szakmai hitvallása abban gyökerezett, hogy minden ember – életkora ellenére – méltósággal, közösségben, biztonságban és társadalmi elismerés mellett élhesse meg az öregedést.

Széman Zsuzsanna nemcsak kutatóként és oktatóként, hanem emberként is sokak számára volt példakép. Személyisége nyitott, sokszínű, érdeklődő és empatikus volt. Szenvedélyes utazóként rengeteget látott és tapasztalt a világból, amit kutatásaiba is beépített. Kollégái és tanítványai szemében nemcsak tanárként és kutatóként, hanem mentorként is fontos szereplő volt – olyan ember, aki hitelesen képviselte az élethosszig tartó tanulás értékét. Még időskorában is folyamatosan képezte magát, új módszereket keresett, és aktívan részt vett a szakmai közéletben.

Zsuzsanna munkássága maradandó nyomot hagyott a hazai idősellátási rendszer fejlesztésében, az idősek társadalmi szerepének újragondolásában, valamint a szociális szakemberek és hallgatók gondolkodásmódjában. Ő volt az, aki nemcsak kutatta az öregedést, hanem példát is mutatott arra, miként lehet azt aktívan, méltósággal, értékteremtő módon megélni. Ezt díjazta a Semmelweis Egyetem is 2021-ben is, amikor Széman Zsuzsának a Pro Universitate érdemrendet adományozta. Életútja és szellemi hagyatéka egyaránt inspirációként szolgál mindazok számára, akik a jövőben az idősödés kérdéseivel foglalkoznak – tudományosan, szakmailag vagy emberileg. Mindezeken túl Zsuzsanna rendszeresen publikált a „Máltai Tanulmányok” című tudományos folyóiratban is. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Semmelweis Egyetem személyéhez kapcsolódó közös programjai és publikációi hozzájárultak az idősgondozás és az idősügyi kutatások fejlődéséhez Magyarországon, valamint erősítették a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a tudományos közösség közötti együttműködést.

2025. március 17-én bekövetkezett halála nagy veszteség a hazai és nemzetközi tudományos élet számára. Távozása nem csupán egy életpálya végét, hanem egy meghatározó korszak lezárulását is jelenti az idősügyi kutatások történetében. Ugyanakkor szakmai és emberi öröksége tovább él azokban a projektekben, tanulmányokban, kezdeményezésekben és emberi kapcsolatokban, amelyeket hátrahagyott.

Absztrakt

A Ferenc pápa migrációs politikájáról szóló, Úton egy jobb világ felé című könyv rávilágít a 20. és 21. századi katolikus egyházfők között megfigyelhető tanbeli folytonosságra, s ily módon segítséget nyújt Ferenc pápa alakjának és tanítá­sának pontosabb megértéséhez. Bemutatja a menekültek világnapján mondott pápai beszédek történelmi kontextusát, rávilágít az argentin pápa nemzetközi tevékenységének földrajzi mintáira, és alkalmazott módszerének segítségével bemutatja a pápai szövegek rejtett jelentésrendszerét.

Kulcsszavak: migráció, Ferenc pápa, tanbeli folytonosság, szinódus, Solymári Dániel

DOI: 10.56699/MT.2023.4.10

Azzal együtt, hogy a menekültek és a migránsok kérdése az elmúlt nyolc évben különös hangsúlyokkal jelent meg a nyilvánosságban, olyan tényezőt jelent, amely rendkívül világosan tanúsítja a folytonosságot a 20. század pápáinak gondolkodása és Ferenc pápa üzenete között. Solymári Dániel nemcsak hiánypótló, de bizonyos téves beidegződések lebontásában és a kortárs pápai tanítóhivatal pontosabb megértésében is segítséget nyújtó, Úton egy jobb világ felé című könyve maga is kidomborítja ezt a folytonosságot, amikor például XII. Piusz Exsul familia kezdetű enciklikájára hivatkozik, de éppúgy hivatkozhatott volna II. János Pál pápára is, aki szerint „a katolicitás nemcsak a megkereszteltek testvéri közösségében fejeződik ki, hanem az idegenek iránt tanúsított vendégszeretetben is, függetlenül attól, milyen a vallási hovatartozásuk, elutasítva minden kirekesztést és faji alapú diszkriminációt”.

A 2023 októberében tartott püspöki szinódus során a katolikus egyházfő kitüntetett témává tette meg a migráció kérdését, és október 19-én mondott beszédében egészen konkrét és figyelmeztető szándékú üzenettel fordult az egész világegyházat reprezentáló római esemény résztvevőihez: „Hány testvérünk és nővérünk van ma ugyanabban a helyzetben, mint a[z irgalmas szamaritánusról szóló] példabeszédben szereplő úton lévő? Nagyon sokan! Hányat rabolnak ki, vetkőztetnek le és vernek meg útközben? Az emberek útnak indulnak, mert gátlástalan emberkereskedők becsapják őket. Aztán árucikként eladják őket. Bezárják, fogságba vetik, kizsákmányolják és rabszolgasorba taszítják őket. Megalázzák, megkínozzák és megerőszakolják őket. Sokan, nagyon sokan meghalnak anélkül, hogy valaha is célba érnének. Korunk migrációs útvonalait sebesült és félholtan magukra hagyott férfiak és nők népesítik be, testvéreink és nővéreink, akiknek fájdalma Istenhez kiált. Sok esetben háború és terrorizmus elől menekülő emberek, ahogyan azt sajnos ezekben a napokban is látjuk.” A pápa szavai nem hagynak kétséget afelől, hogy a migránsok és a menekülők helyzete iránti érdeklődése semmit sem vesztett erejéből az elmúlt tíz év folyamán, sőt azóta, hogy 2013 júliusában ellátogatott Lampedusa szigetére, talán még fokozódott is.

E tíz évben a migráció kérdése olyan politikai, társadalmi és társadalomtudományi viták fókuszába került, amelyek rendkívül nehézzé teszik a jelenség józan és körültekintő megítélését. Ezért szerencsés körülmény, hogy Solymári Dániel könyve elsődlegesen annak a józanságnak a szolgálatában áll, amely magukra a pápai állásfoglalásokra és üzenetekre kíván figyelni, s minden külső ideológiai vagy gazdasági megfontolástól függetlenül a katolikus egyházfő eredeti meggyőződéseire kíván rávilágítani. Ez a fajta megközelítésmód lehetővé teszi, hogy a migrációval összefüggésben rámutasson a pápai tanítóhivatal töretlen folytonosságára, ami azért is lényeges, mert Ferenc pápaságával kapcsolatban talán éppen a folytonosság kérdése merül fel leggyakrabban, az a probléma, hogy tevékenysége és tanítása vajon folytonos-e elődeiével, vagy pedig törést hoz magával a modern pápaság történetében. Nem véletlen, hogy ugyanez a kérdés a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban is ugyanígy fogalmazódik meg immár hat évtizede, s ahogyan egyesek szemében a zsinat megtöri a katolikus folytonosságot, mások szerint a hagyomány továbbszövésének egyetlen hiteles garanciája. Ferenccel végső soron az önmagát a második világháború után új módon meghatározni próbáló katolikus egyház kitüntetett eseménye, a zsinat értelmezése lép új szakaszba – és ennek óriási jelentősége van.

De mégis mi indította el Ferenccel kapcsolatban a folytonosságot érintő vitákat? Bizonyos külsőségek a megválasztása utáni percektől fogva szembetűnők voltak. Egyszer csak megjelent az erkélyen az egyszerű fehér ruhát viselő, valószínűleg kevesek által ismert latin-amerikai püspök, és a lehető legszokványosabb köszöntéssel üdvözölte az összesereglett sokaságot; az emberek imáit kérte, és hangsúlyosan püspöknek mondta magát. Nem költözött be a pápai lakosztályba, viseltes cipőben jár-kel, és szerény autókkal utazik. Már júliusban elutazott Lampedusára, a kétségbeesett migránsoknak átmeneti tartózkodási helyet biztosító olasz szigetre. És aztán elkezdtek sorjázni a szokatlan gesztusok, a börtönben fogva tartottak lábának megmosásától az egymással versengő dél-szudáni politikai vezetők lábának spontán megcsókolásáig. Az emberek olyan megnyilvánulásokat kezdtek tapasztalni a pápa részéről, amilyeneket korábban elképzelni sem tudtak volna.

Nem túlzás azt állítani, hogy ezek a külső gesztusok egyháztörténeti jelentőségűek voltak. Mi sem természetesebb, hogy a meghökkentő tetteket a tanítás és az állásfoglalások terén is szokatlan megnyilvánulások kísérik. A teremtett világnak ártó tevékenységformákat Ferenc pápa nem habozik bűnnek nevezni (Laudato si’ enciklika), aggasztja a bezárkózó nacionalizmus, és fájdalommal tölti el, hogy az új keletű populizmus számító politikai célok szolgálatába állítja a nép egész kultúráját, a társadalmak legalantasabb hajlamait szolgálja ki, és saját országa látszólagos védelmében gyűlöletet kelt más népek ellen (Fratelli tutti enciklika). Ferenc pápa írásai közvetlen hangvételük ellenére is a globális történelem szintjén mozognak, és olyan közelről veszik szemügyre a világ jelenségeit, mint egykor II. János Pál dokumentumai.

Legalább két olyan válság kötődik Ferenc pápaságához, amelyre határozottan reagálnia kellett, és mindkét reakciója arról tanúskodik, hogy pápaságával a katolikus egyház határozott lépésekkel haladt előre a tényleges valóság elfogadásához vezető útján. Az első az egyházban elkövetett szexuális bántalmazásokkal összefüggő botrány volt, amellyel szembesülve a teljes őszinteség mellett döntött. Akik még emlékeznek például a chilei egyháznak írt levelére, tudják, hogy az áldozatokat helyezte a középpontba, a szörnyű jelenség gyökereinek feltárását szorgalmazta, és kiemelte, hogy a botrányos esetek „elleplezésének kultúrája” összeegyeztethetetlen az „evangélium logikájával”.

A másik válság a Covid-járvánnyal függött össze. A beteg világról és az egyház kívánatos stratégiáiról mondott pápai beszédek megerősítették azt, ami kezdettől sajátja volt Ferencnek: azt a meggyőződést, hogy az egyháznak végre ki kell lépnie szűk világából, el kell indulnia az emberek tényleges életvilága felé, s nem foroghat állandóan önmaga körül, elítélve másokat, és melodramatikus áldozati szerepbe merevedve. Ki tudná elfelejteni azokat a megválasztása előtti napon mondott szavait, hogy Krisztus kopogtat az egyház ajtaján, csakhogy belülről, mert ki akar menni? A legnagyobb bezártság idején, a pandémia hónapjaiban a magányos Ferenc igazi megjelenítője lett e kilépési kultúrának.

Solymári Dániel azt mutatja be, hogyan nyilvánul meg ez a kilépési kultúra azok irányában, akik kényszerűségből léptek ki életük megszokott keretei közül. A könyvnek legalább három jellegzetes vonása érdemel külön említést. Elsődlegesen az, hogy a viszonylag szűk terjedelmi keretek ellenére árnyalt és összetett kontextust rajzol meg Ferenc pápa elvándorlók és menekültek világnapján mondott beszédeinek megértéséhez. A katolikus egyházfők migrációval kapcsolatos állásfoglalásainak bemutatásán túl ehhez a kontextushoz tartozik magának a világnapnak a története, de ennek felvázolásánál nagyobb jelentősége van annak, ahogyan Ferenc pápa hivatalos („apostoli”) útjait tekinti át és elemzi a szerző. Az áttekinthető táblázatban is összefoglalt utazási adatok olyan következtetések levonását teszik lehetővé, amelyek még a vatikáni külpolitikát közelebbről ismerők számára sem feltétlenül magától értődők: az olvasó tájékoztatást kap arról, hogy Ferenc látogatást tett a Közép-afrikai Köztársaságba, s ezzel ő lett az első egyházfő, aki aktív háborús területre utazott. Felkeresett olyan országokat, amelyekben korábban nem járt pápa, például Bahreint és Dél-Szudánt, de előtte még az Arab-félszigeten sem fordult meg Róma püspöke. Ezek az utak Ferenc pápa globális tudatának lenyomatai, és teljes összhangban van velük, hogy még a legünnepélyesebb alkalmakkor, karácsonyi és húsvéti beszédeiben is kíméletlen őszinteséggel tekinti át a Föld tényleges helyzetét, számba véve a háborúkat és fegyveres konfliktusokat. Talán megemlíthető, hogy a könyv megjelenésének is közvetlen alkalmát jelentő 2023. áprilisi magyarországi útjával összefüggésben minden jel szerint pontosan az Úton egy jobb világ felé adatai és elemzései segítettek sokak számára Ferenc nemzetközi tevékenységének áttekintésében, s ily módon a könyv meglátásai szerves részévé váltak a pápai látogatást övező érdeklődés nyomán kidolgozott mediális elemzések eszköztárának.

A könyv másik jellegzetes vonása az elemzésekhez használt módszerben jelölhető meg. A kritikai diskurzuselemzés kvalitatív elemzési stratégiái révén az Úton egy jobb világ felé egészen közel hajol az elvándorlók és úton levők világnapján mondott pápai beszédek konkrét szövegéhez, s nem egyszerűen csak nagy vonalakban rekonstruálja vagy összefoglalja a beszédek tartalmát, hanem az alkalmazott kifejezésekre, a vissza-visszatérő fordulatokra, sőt a szavak és kifejezések között megfigyelhető kapcsolatokra is figyelve kibontja a szövegek belső összefüggésrendszerét, azt a szavakból, jelentésekből és utalásokból szövődő hálót, amelyre az „egyszerű” olvasás egyszerűen nem tud felfigyelni. Egy ilyen jelentésrendszer érzékletes bemutatása nem éppen bevett eleme a teológiai gyakorlatnak, ám a könyv egyértelművé teszi, hogy a társadalomtudomány módszertana ebben az esetben termékenyen mozdítja elő a teológiai tartalom megértését, mi több: megmutatkozását. A könyvnek ezt az érdemét csak fokozza, hogy a szerző rámutat: a pápai beszédek nem maradtak minden jelentőségük ellenére is csupán pontszerű megnyilvánulások, hanem a Vatikán részéről egészen konkrét menekültpolitika kidolgozásának alapjául is szolgáltak, azaz olyan következményekkel jártak, amelyek közvetlenül formálták a hivatalos szentszéki szemléletet egy fokozódó figyelemben részesülő területen.

Végezetül érdemes kiemelni, hogy Solymári Dániel semmiféle ideológiai vagy szekuláris tengelyen sem kívánja elhelyezni Jorge Mario Bergoglio migrációval és migránsokkal kapcsolatos állásfoglalásait. Arra a kérdésre, hogy valóban progresszív, már-már radikális-e a pápa „menekültpolitikája”, végső soron a könyv utolsó oldalán adja meg a választ, úgy fogalmazva, hogy Ferenc pápa „nem liberális”, de nem is „konzervatív”, hanem „radikálisan keresztény”. A könyv ennek az evangéliumi radikalitásnak az egyik igen jellegzetes elemét és vetületét mutatja be. Akik pedig figyelemmel kísérték a 2023 októberében zajló szinódusi eseményeket, alighanem felfigyeltek arra, hogy a befogadás, a védelmezés és az integráció programját hangsúlyozva Ferenc töretlenül folytatta korábbi migrációs „politikáját”. Ennek beható diakrón megismertetésével Solymári Dániel minden magyar érdeklődő számára lehetővé tette, hogy ne szakadjon el a globális katolicizmus folyamataitól és hangsúlyaitól, s még ha saját országában a katolikus állásfoglalástól különböző véleményekkel találkozik is, módja nyíljon arra, hogy érintkezésben maradjon a katolikus egyház globális tudatával. Ki ne lenne hálás ezért?

Solymári Dániel: Úton egy jobb világ felé. Ferenc pápa menekültpolitikája, Budapest, Vigilia, 2023

Absztrakt

Bart van der Sloot új könyve kiváló összefoglalást ad arról a négy technológiáról, amelyek jelenleg a technológiai fejlődés élvonalában vannak: a humanoid robotokról, a mélyhamisításról, a kiterjesztett és a virtuális valóságról. A könyv szabályozásközpontú: a főszöveg 226 oldalából több mint száz annak magyarázata, hogyan képezi le a jelenlegi jogi paradigma a négy technológiát, harminc oldal a könyv végén pedig ajánlás a döntéshozók számára.

Kulcsszavak: mesterséges intelligencia, szintetikus tartalmak, technológia-szabályozás, EU Mesterséges Intelligencia Jogszabály

DOI: 10.56699/MT.2024.4.9

Bart van der Sloot, a Tilburgi Egyetem Jogi, Technológiai és Társadalmi Intézetének docense Regulating the Synthetic Society – Generative AI, Legal Questions and Societal Challenges [A szintetikus társadalom szabályozása – Generatív MI, jogi kérdések és társadalmi kihívások] című, idén megjelent legújabb könyvének az a kiindulópontja, hogy a témáját adó négy technológia – a humanoid robotok, a mélyhamisítás, a kiterjesztett és a virtuális valóság – a mesterséges intelligencia segítségével a valóságot egyre inkább közvetítik, befolyásolják, megváltoztatják és helyettesítik, valamint hogy ezek a közeljövőben valószínűleg sikeresek lesznek, és széles körben elterjednek. Ezért fontos kérdés, hogy miképpen hatnak a világra, és hogyan lehet a jogi rendszert adaptálni a hatásuk megfelelő kezelésére.

A könyv jellegzetessége, hogy szemben a jelenleg nagyon divatos „végítéletváró” művekkel, amelyek leginkább a jámbor hétköznapi emberek és politikai döntéshozók ijesztgetésére alkalmasak, higgadtan és reálisan kezeli ezeket a technológiákat. A szerző két fejezetet szentel a négy technológia mélyebb bemutatásának. A második fejezet az új technológiákat írja le felhasználási esetek segítségével, főként médiajelentések alapján. A harmadik fejezet véleményem szerint az egyik legértékesebb része a könyvnek. Címe: „A motorháztető alatt”. Ez átfogó és pontos leírás, amelyen keresztül jobban megérthetjük például a generatív versengő hálózatok (Generative Adversarial Network) működését, vagy azt, hogy melyik az a négy tényező, amely meghatározza a robotok „humanoidságát”, ha az emberi képességeket tekintjük viszonyítási alapnak. Nem tisztán technikai leírásokról, hanem a működés laikusok számára is érthető magyarázatáról van szó.

A negyedik fejezet a négy technológia hosszú távú társadalmi hatásaival foglalkozik. Azzal az őszinte megjegyzéssel kezdődik, hogy egyrészt „a hosszú távú hatások nagymértékben meghatározatlanok és ismeretlenek” (59), másrészt pedig hogy nehéz megjósolni a tárgyalt technológiák összes hatását. A szerző ebben a fejezetben megfogalmazott előrejelzései és megfigyelései ezért a jövőbeli hatások korlátozott perspektíváját képviselik, és négy területet fednek le: igazság és bizalom, emberi elismerés és társadalmi interakció, autonómia és egyenlőség, valamint a technológiai szabályozás semlegességének kérdése. Ebből a fejezetből példaként két rendkívül érdekes megfigyelést emelek ki. Az egyik esetben a szerző azzal érvel, hogy a mélyhamisított (deepfake) videók még akkor is károsak lehetnek, ha nyilvánvalóan mindenki tudja, hogy nem valódiak, mert (tudatos vagy tudattalan szinten) megváltoztatják az adott személy megítélését a közösségében. Iskolai környezetben ha egy lány fejét egy pornósztár testéhez illesztik, erről mindenki tudja, hogy hamis, de az osztálytársai akkor is másképp néznek majd rá. Egy másik fontos észrevétel a fejezet végéről: a szerző bírálja a „technológiasemleges” liberális paradigmát, amely szerint a technológiák önmagukban nem jók vagy rosszak, csak az emberek használják őket ilyen vagy olyan célokra. E tekintetben Sloot merőben más álláspontot képvisel: a technológiák szerinte „bizonyos célokra vannak kialakítva”, és mindig léteznek „leggyakoribb használati esetek”. A jogi szabályozásnak figyelembe kell vennie ezt az „alapértelmezett tervezési és használati esetet” (82).

Az ötödik fejezet alkotja a könyv gerincét: azzal foglalkozik, hogy „a jelenlegi jogi paradigma hogyan illeszkedik a négy technológiához” (91), és öt szabályozási területet térképez fel: adatvédelem, (néhány kiválasztott) alapjog, például a szólásszabadság, a (szellemi) tulajdonra gyakorolt hatás, a négy technológia helye a technológiai szabályozási keretben, míg az ötödik alfejezet felelősségi és eljárási kérdéseket tárgyal. Az alfejezetek mindegyike tartalmaz friss és eredeti meglátásokat. Itt azt a részt emelném ki, amely a négy technológiát próbálja elhelyezni az európai technológiai szabályozás térképén. Ez nemcsak azért figyelemre méltó, mert a könyv leghosszabb alfejezete, hanem azért is, mert egy olyan normacsoportot elemez, amely legtöbbször elkerüli a mesterséges intelligencia szabályozási kérdéseivel foglalkozók figyelmét: ez pedig az európai termékmegfelelőségi előírások területe. Ezek a szabványszerű normák különböző típusú termékekre vonatkozó megfelelőségi követelményeket határoznak meg, és jelentőségüket az adja, hogy az európai Mesterséges intelligencia jogszabály (AI Act) egyenes leszármazottja ezeknek a normáknak. E szabályok felsorolása után a szerző közvetlenül ismerteti az Európai Bizottság által 2018-ban létrehozott mesterséges intelligenciával foglalkozó magas szintű szakértői csoport (AI HLEG) mesterséges intelligenciával kapcsolatos etikai irányelveit.

Végső következtetése: nem lehet tudni, hogy ezek a szabályok „pontosan mit jelentenek a különféle szintetikus technológiákra alkalmazva, mivel vagy általában a mesterséges intelligenciára, vagy még tágabb értelemben a termékekre és gépekre vonatkoznak” (147). Hozzá kell tenni, hogy az AI Actig minden termékmegfelelőségi szabályt olyan fizikai termékekre modelleztek, amelyek szinte kizárólag az egészséget, a biztonságot és a fizikai környezetet veszélyeztették. Azonban a mesterséges intelligenciának általában és a fent felsorolt négy technológiának két további fontos, egymással is összefüggő jellemzője van: az egyik, hogy nem maga a technológia, hanem annak kimenetei (szintetikus tartalom, döntések, ajánlások) veszélyesek. Mivel pedig az MI-re általában jellemző a jól ismert „black-box” jelenség, ezek a kimenetek néha egyszerűen nem számíthatók ki. Ráadásul nemcsak az emberi életre vagy egészségre, hanem a „puha” alapvető jogokra, az emberi szempontokra vagy az olyan elvont értékekre is veszélyt jelentenek, mint a szólásszabadság vagy a demokrácia. A szerző mindenesetre megállapítja, hogy a jelenlegi technológiai szabályozási keretek nem alkalmasak a leírt négy technológia szabályozására. A kérdés már csak az, hogy ha a termékmegfelelési szabályok nem alkalmasak az itt felmerülő kérdéseknek a kezelésére, akkor mi a helyzet az AI Acttel.

A fejezet egy különösen impozáns táblázatsorozattal zárul, amelyben a szerző szabályozási területenként vizsgálja a szintetikus technológiák, valamint a jelenlegi szabályok és jogi doktrínák kapcsolatát. Négy táblázatba rendezi meglátásait, amelyek az ilyen kapcsolatok négy típusát fedik le. Az első táblázatban azokat a jogi doktrinális konstrukciókat láthatjuk, amelyek egyértelműen szabályozzák és korlátozzák a szintetikus technológiákat. Példa erre az adatvédelem célhozkötöttséget kimondó elve. A második táblázatnál nem egyértelműen az a helyzet, hogy a jogszabályi rendelkezések korlátozzák a technológiákat, mert esetenként eltérő jogi eredményekre juthatunk. Például ez a helyzet a „magánélet sérthetetlensége mint személyiségi jog” esetében: „az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke széles körű jogot biztosít a magánélethez, [de] hogy ez mennyiben vonatkozik a szintetikus technológiákra, azt eseti alapon értékeljük” (195). A harmadik táblázat azokat a rendelkezéseket gyűjti össze, amelyek értelmezése a szintetikus technológiákkal és médiával szemben nem egyértelmű. Itt találjuk a felelősségi szabályokat is, illetve az eljárásjogban például a hiteles bizonyítás szabályait, amelyeket erősen kikezd a könnyedén konstruálható elektronikus bizonyítékok (hamisított hang-, kép- és videófájlok) új világa. Végül az utolsó táblázat azokat a jogi rendelkezéseket és fogalmakat tartalmazza, amelyeket „a szintetikus technológiák tükrében esetleg újra kell gondolni” (197). A szerző ezek közé sorolja például a GDPR automatizált döntéshozatalra (ADM) vonatkozó szabályait. Ehhez érdemes hozzátenni, hogy ez a felülvizsgálat már elkezdődött abban az értelemben, hogy egy sor ágazati jogszabályba bekerültek az ADM-re vonatkozó lex specialisok. Így például az AI Act megmagyarázhatósági előírásai, a kisvállalkozásokat a nagy piactérplatformokon védő úgynevezett Platform-to-Business-rendelet rangsorolással kapcsolatos szabályai vagy a készülő munkaplatform-irányelvben az algoritmikus menedzsmentet szabályozó normák mind ilyen leges specialisként értelmezhetők.

A kötet „Kellemetlen kérdések és tökéletlen megoldások” címet viselő utolsó fejezete egyfajta összefoglalást ad az előző fejezetekből, és „bepillantást enged abba, ami előttünk áll” (199). Legérdekesebb részében a szabályozó dilemmáiról olvashatunk. Ezek első csoportja az általános dilemmák változatos gyűjteménye, idetartozik például a jól ismert Collingridge-dilemma, amelynek lényege, hogy amíg egy technológia új, addig könnyű szabályozni, de nem ismerjük a kockázatait és a társadalmi hatásait, amikor pedig már széles körben elterjedt, és ismerjük ezeket a hatásokat, akkor a társadalmi beágyazottság miatt nagyon nehéz szabályozni, különösen korlátozni. A szerző a közösségi médiát hozza példaként e dilemmára: ha tudtuk volna, hogy a közösségi média miként hathat negatívan a gyermekek egészségére, hogyan növeli a polarizációt és a szegregációt, és teremti meg az igazság utáni (post-truth) társadalmat, akkor sokkal szigorúbb szabályokat határoztunk volna meg. De találhatunk itt olyan kevésbé elvont dilemmákat is, mint például azt, hogy miként lehet egyszerre tükrözni a mélyhamisítás előnyeit és hátrányait a szabályozásban. Ezzel kapcsolatban a szexrobotok problémáját említi a könyv. „A HR-szexrobot növeli az ember autonómiáját azzal, hogy megadja neki mindazt a szexet, amire vágyik, ugyanakkor aláássa a lehetőségét egy érett emberi kapcsolat kialakítására” (220).

Végül a szerző tíz pontban fogalmaz meg ajánlást a döntéshozók számára. Ezek közül hármat emelek ki. (1) „Európai és nemzeti szinten a legtöbb politikus és döntéshozó nem rendelkezik elegendő tudással ahhoz, hogy megfelelően átlássa ezeket a technológiákat, még kevésbé hogy szabályozza őket. Ez lehetővé teszi a lobbisták és a technológiai cégek képviselői számára, hogy jelentős befolyást gyakoroljanak a jogalkotási folyamatra” (222). (2) Óriási kihívás, amellyel meg kell küzdeni, a külföldi hatalmaktól és technológiai vállalatoktól való nagy függőség. „Ennek megszüntetése érdekében a szabályozónak fontolóra kell vennie, hogy szárnyai alá veszi a generatív mesterséges intelligencia fejlesztését azáltal, hogy magához vonja az újító szerepét” (222). (3) A szerző fontos következtetése, hogy a szabályozónak nem kell félnie konkrét technológiai szabályok bevezetésétől, mert a jelenlegi gyakran általános szabályozás jogbizonytalanságot szül.

A könyv könnyen olvasható és rendkívül informatív összefoglalója a négy „valósághajlító” technológiának és az e technológiák körül felmerülő szabályozási dilemmáknak. Nemcsak a témával foglalkozó szabályozóknak ajánlható, hanem minden olyan szakembernek és jogásznak, aki érdeklődik a mesterséges intelligencia új kihívásai iránt, és nem utolsósorban kiváló tankönyvként szolgálhat az egyre növekvő számú MI-kurzusok szabályozási vagy társadalmi hatásokat taglaló tantárgyaihoz.

Bart van der Sloot: Regulating the Synthetic Society: Generative AI, Legal Questions and Societal Challenges, Oxford, Hart Publishing, 2024

Absztrakt

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára 2020. május 8-án felhívást tett közzé a weboldalán, hogy a koronavírus időszakában készült feljegyzéseket, naplókat és beszámolókat küldjék be szerzőik a levéltár számára, hogy kutathatóvá váljanak e rendkívüli időszak hatásai az egyénre, a társadalomra, az oktatásra, a szórakozásra és a mindennapi életre. Míg nemzetközi szinten a hasonló felhívások legtöbbször sikeresnek nevezhetők, addig a magyar kérés szinte válasz nélkül maradt. Ez a szerencsétlen körülmény irányított az online felületeken fellelhető írások felé, hiszen a napló krízisműfaj, így feltételezhető, hogy egy ekkora válság írásra, dokumentálásra készteti az embereket. Három indoka lehet a naplóírásnak: az öndokumentálás, hiszen a szerzők történelmi eseményt éltek át, ezért az utókor számára rögzítették tudatosan az eseményeket, a terápiás célok és az önreflexió. Ezeket az indokokat kiegészítettem kettővel: a kapcsolattartás és -teremtés vágyával, hiszen a naplókra van visszajelzés, ami a szerzőknek örömforrást is jelentett.

Kulcsszavak: koronavírus, napló, közösségi média

DOI: 10.56699/MT.2024.3.12

A koronavírus-járvány gyors terjedése új, korábban ismeretlen helyzetet teremtett: a világ egységesen ugyanazt a történelmi eseményt élte át. Ezért a tudományos és művészeti intézetek felhívásokat tettek közzé, hogy az emberek dokumentálják ezt a válságot a jövő kutatói számára. Olyan országokban, ahol a naplóírásnak, főleg az autobiográfiaíró-versenyeknek nagyobb hagyományuk van, például Lengyelországban, ahol a Lengyel Tudományos Akadémia és a Varsói Egyetem fiatal szociológusai is tettek közzé felhívásokat lengyelül, angolul és ukránul, ezek sikeresek voltak, számos olyan egodokumentummal gyarapodtak a kutatók, amelyek a járványidőszakról számolnak be (Rodak–Malusà, 2020). Hiába csatlakozott e nemzetközi felhíváshullámhoz a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára is „Írjon Ön is történelmet!” címmel, az alacsony részvételi szám miatt a gyűjtés sikertelennek bizonyult (Horváth, 2022). Ez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az emberek vezettek hagyományos értelemben vett naplót, több oktatási intézmény is kiadta a tanulóknak házi feladatként a járványhelyzet dokumentálását, illetve a Pécsi Tudományegyetem egyik kurzusán a szociális munkás szakos hallgatók a saját naplóikat elemezték (Bakos et al., 2020).

Az emberek természetesen a közösségi médiában (például Facebook, Instagram) is aktívan dokumentálták a karantén- és járványidőszakot, elég csak arra gondolni, hogy ekkorra esik a TikTok népszerűvé válása is. A közösségi média átvette a személyes blogok szerepét, és ez a folyamat erősen megnehezítette az adatok gyűjtését és archiválását, illetve további felhasználását. Jill Walker Rettberg már egy 2020-as tanulmányában rámutatott, hogy a közösségi média kiszorította a személyes blogokat, olyan változásokat hozva, mint például a naplóíró anonimitásigényének – és -lehetőségének – a megszűnése. A közösségi média felületei már helyettünk vezetik a „naplónkat”, de az érzelmi vagy a vallomásos kontextus helyett a kvantitatívabb cselekvéseinkre koncentrálnak (Rettberg, 2020). Esszémben épp egy ebből a szempontból kivételes helyzetet szeretnék bemutatni, hiszen az általam vizsgált „koronaplók” főleg a közösségi médiában jelentek meg. Szerzőik a személyes profiljukat használták e célból, a nyelvezetük közelebb áll a mindennapi beszéd stílusához, az írások rövidek, töredezettek, de visszatért bennük a blogok esszéisztikus, vallomásos jellege is.

Kutatási problémák

A vizsgált időszakot a fellelt írások dátumai határozták meg: az általam eddig az írásos közösségi médiában felgyűjtött 184 magyar nyelvű naplóbejegyzés – amelyben a szerző koronaplóként (vagy a Covid–19-járványhoz kapcsolódó naplóként) definiálta írását – 2020 márciusa és 2021 decembere között íródott. Ez az első két hullám időszaka volt, amikor a legtöbben fertőződtek meg, és a legszigorúbb rendelkezések voltak érvényben. Jelenleg az adatbázisom leghosszabb naplója kilencvenhét bejegyzéses, és száztíz napot ölel fel 2020 márciusától kezdve.

A szövegeket eleinte a Facebook kulcsszavas keresőjének segítségével gyűjtöttem. Népszerűek voltak a #koronapló, #koronanapló, #karanténnapló, #virusdiaries hashtagek. Utóbbi csalóka eredményeket hozott a nemzetközi használat miatt, hiszen ebben a kutatásban csak magyar nyelvű szövegeket vizsgáltam. További naplószövegek gyűjtését jelenleg az is nehezíti – már-már lehetetlenné teszi –, hogy a Facebook a korona- vírussal kapcsolatos hashtageket letilthatta vagy korlátozhatta, mert már semmilyen kulcsszavas keresésnél nem adnak ki találatot. A szövegeket adatbázisba gyűjtöttem, dátummal, eredeti szöveggel és a szövegek archivált linkjével, mert ahogy már több nap- lókutatással foglalkozó szakember is megfogalmazta, a szerzők az online térben is átélhetik a „napló széttépését” egy egyszerű törléssel. A naplóbejegyzéseket a szerző megjelölése és a szöveghez vezető direkt link nélkül a zenodo.org oldalra töltöttem fel, változtatások nélkül (Horváth, 2023). A szövegekben szereplő személyeket a szerzők maguk „titkosították”, nem írtak ki teljes nevet, általában kezdőbetűkkel vagy beceneveken említették az ismerőseiket.

Miért vezettek naplót?

Az emberek leggyakrabban tinédzserkorban és/vagy válsághelyzetben kezdenek naplót írni, különböző okok miatt. Önmaguk kifejezése, a gondolataik papírra – vagy ez esetben az online térbe – vetése eltávolítási technika: kiírják magukból a problémákat és a gondokat, kiöntik a szívüket. Ezzel párhuzamosan a szerző önreflexióra készteti magát írás közben, ami krízishelyzetben elengedhetetlen, ez adja a krízisnaplók velejét, hiszen a naplóvezetés célja a megoldás keresése, és ennek eredménye maga a napló. Nem elhanyagolható cél a dokumentálás, az emlékek megőrzése a jövő számára. A krízisnaplók tanúvallomásként is kezelhetők, hiszen történésük közben rögzítik az eseményeket (Lejuene, 2009). Még egy indokot szeretnék említeni, amely már kifejezetten a digitális korszakra igaz: a naplók a kommunikáció és a visszajelzés öröméért születnek, annak érzéséért, hogy fontos valakinek a szerző, vannak olvasói, érdeklődnek iránta, gyorsan kap visszacsatolást.

„Nem vagyok egy nagy naplóíró, meg hát így a karanténban elég véges mennyiségű dolog tud az emberrel történni, hogy minden napra jusson egy bejegyzés, de miután többen is érdeklődtek ma is a hogylétem felől, akikkel tegnap már beszéltem, lehet hogy elindítottam valamit a tegnapi bejegyzéssel, és aggódnak a daily update hiányában…” (Facebook-bejegyzés, 2020. március 11.)

„Reggel fejfájásra ébredtem. Pánik. Elkaptam volna?”

Az eddigi forrásaim alapján a járványidőszakban főleg olyanok fogtak naplóvezetésbe, és tartottak ki huzamosabb ideig mellette, akik amúgy is aktívabbak voltak a közösségi médiában, és szeretnek írni. Sok egy-két bejegyzéses, videós próbálkozást találtam, amelyek gyorsan elhaltak, mert a szerzőben nem volt meg a kellő kitartás, nem volt fontos számára, hogy írásban rögzítse az eseményeket. Az általam fellelt legkorábbi bejegyzés 2020. március 9-éről számol be, ami gyors reagálásra utal, hiszen az első „hivatalos megbetegedést” március 4-én regisztrálták. Az első bejegyzések egységesen a bizonytalanságról, a lehetséges megbetegedésről és a jelentkező tünetekről szólnak. Rögtön szembetűnik, hogy a naplóírás elkezdése tudatos döntés eredménye volt a szerzők részéről, önmagukra és a jövőre gondolva.

„Nagyon úgy tűnik, elkaptam a »nemlétező« COVID-19-et (innen is üzenem az összes vírustagadónak, hogy b****ák meg), szóval gondoltam megosztom az élményeimet, ha már úgyis felszabadult a következő 10 napom. Hátha tanulságos lesz valakinek, meg persze a mai világban mit ér az ember, ha nincs kellően szosölmédiázva élete minden pillanata?” (Facebook-bejegyzés, 2020. március 9.)

Nem meglepő, hogy több naplóíró a koronavírust elkapva pontosan vezette betegségének a lefolyását, így betegségnaplóként is definiálhatjuk ezeket az írásokat.

„1. nap: kicsit változtak a tünetek, az általános izomgyengeség nagyjából elmúlt, ahogy a fejfájás is (bár lehet, hogy csak ennyi hatalma van a fejfájásnak az üres kobakom felett), ahogy a hideg sem ráz már annyira (inkább egy állandósult hőemelkedésnek tűnik, de nincs lázmérőm), ellenben a köhögés már hurutos, és pluszban az orrom is folyik. A leizzadt éjszaka utáni reggeli zuhanyt követően irány a tesztközpont, szerencsére nincs messze, egy metrómegálló, meg némi séta (a maszk persze véletlenül sem kerül le egy pillanatra se).” (Facebook-bejegyzés, 2021. március 9.)

Ezek a leírások gyakran összekapcsolódnak a félelemmel is, hiszen a szövegek főleg az első két hullám idején íródtak, amikor még ismeretlen volt maga a vírus és a helyzet is. A tájékoztatás a koronavírus-járvány kezdete óta akadozott, kezdve a magas tudományos bizonytalansággal, a dezinformáció gyors áramlásával, és zárva az emberi faktorral, az ellenállással. A naplónak ebben a szituációban az az elsődleges feladata, hogy teret nyújtson az érzelmek kieresztésének, így az írás maga is megbirkózási mechanizmus.

„#koronapló 15.

Április 9., csütörtök

Ma egy vita kapcsán érvek helyett megkaptam, hogy gyökér vagyok, a koronaplós bejegyzéseim depressziós nyavalygások, amit be kéne fejezzek, keresve valami értelmes elfoglaltságot. […] Vissza a depressziós nyavalygáshoz. Én magam ezt az egészet csak azért írom, javarészt magam- nak, hogy ha egy év múlva majd feldobja a facebook, mint emlék, visszagondolva erre a pokoli bezártságra többre tudjam majd azt a szabadságot értékelni, ami majd akkor újra körbevesz.” (Facebook-bejegyzés, 2020. április 9.)

Azzal, hogy a naplóírók kifejezték komoly aggályaikat az eseményekkel kapcsolatban, túlléptek az önreflexión, s ezzel visszatérünk a napló mint tanúvallomás lehetőségéhez, hiszen a szerzők átélik, megélik, megfigyelik az eseményeket, és diskurzust indítanak róla, amihez a közösségi média kifejezetten jó táptalajt nyújt.

„Egyre nehezebb írni ezt a naplót, egyre több dolog kavarog bennem, aminek semmi köze a járványhoz, a karanténhoz.”

Nem meglepő módon a koronaplók egy ponton minden másról szólnak, csak a koronavírus-járványról nem, hiszen az már a mindennapok részévé vált. Emiatt az írásokban olyan témák is megjelennek, amelyek egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen kapcsolódnak a pandémiához. Az egyértelmű, hogy a naplóvezetés keretet ad a szerző napjainak – bár gyakori, hogy csúszással, visszaemlékezve írják le és osztják meg az élményeiket –, de az időérzékelés a bezártság miatt nehezebbé vált a karanténidőszakban. Egy szerző utal arra, hogy utólag számozta át a bejegyzéseit, mert már ő sem biztos, mikor kezdődött a karanténja, egy másik pedig az n+1 matematikai művelettel jelezte, hogy már nem tudja, mióta tart ez a helyzet.

„23 napja otthon…leírni és furcsa. Sosem voltam még ennyire »bezárva« a saját életemben! Kicsit összefolynak a napok. Ha nem lenne a naptár a hűtőnkön, amin mindennap kihúzok egy napot, amikor véget ért, nem tudnám, milyen nap van. Tényleg nem. Három hete még csak az utcára sem mentem ki, maximum a postaládánkig és a kertbe.” (Facebook-bejegyzés, 2020. április 3.)

A szürke, bezárt mindennapokat az ünnepek néha megtörték – erre az időszakra esett a húsvét, anyák napja és a ballagás –, de nem szerves részei a naplóbejegyzéseknek, csak az említés szintjén jelennek meg.

„Ez a húsvét nagyon más mint az eddigiek. Nem idegeskedem a locsolók miatt, ugyanúgy festettünk tojást, csak maradtunk otthon, és a kertben vártuk a nyuszit, aki persze a maga módján készült, hozott meglepetést a család többi tagjától is.” (Facebook-bejegyzés, 2020. április 12.)

A legtöbb szerző külön kiemeli a környezetét, a lakás takarítását, a kertben végzett munkákat, hol megnyugtató cselekvéssorozatként – hiszen a legtöbben ekkor karanténban voltak otthon, néha teljesen egyedül –, hol problémaként.

„Csináltam edzést, ma elértem a 10 percet, aztán még fel is porszívóztam a házat. Sok macska-, de főleg kutyaszőr volt. Most megy a mosás, ezekkel tudtam ma elfoglalni magam, egyedül.” (Facebook-bejegyzés, 2020. április 25.)

A kert az alkotás tere is lehet, ami megszakítja az unalmat, és kiragadja a naplóírót a bezártságból.

„Ültettem kétfajta paradicsomot, hátha még kicsírázik. A kinti cserepekbe szórtam a tavaly nyáron begyűjtött virágmagokból. Időm van kísérletezni. Ha nem jön újabb tél, akkor húsvétkor talán szedhetek spenótot és retket. És lassan bazsalikomot, snidlinget. Szeretem ezt a minioázist. Szeretem, ahogy a sivár balkonládák és cserepek lassan megtelnek élettel. Amikor ott vagyok, egy kicsit kitárul a világ.” (Facebook-bejegyzés, 2020. március 28.)

Természetesen a popkultúra, a film- és sorozatnézés, illetve a könyvolvasás is megjelennek a naplókban, mint unaloműző tevékenységek. Főleg azoknak a szerzőknek a szövegeiben szerepelnek markánsan, akik egyedül töltötték a karanténidőszakot. A gyorsan fejlődő streamingszolgáltatók segítségével a film- és sorozatnézés lehetett közösségi élmény – már ha működött éppen a szolgáltatás.

Hogyan fejeződnek be a koronaplók?

A krízisnaplók jellemzője – ahogy már említettem – a megoldáskeresés, ami önmagában rejti a naplóírás befejezését is, hiszen, ha megszűnik a válsághelyzet, az írás indokolatlanná válik. A WHO 2023. május 5-én kihirdette, hogy a Covid–19 mára kialakult és folyamatosan fennálló egészségügyi probléma, amely már nem jelent nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetet (WHO, 2023). A naplók végét mégsem ez a dátum jelzi, hanem általában az határozza meg, hogy a naplóíró személyes – és nem a világ – krízishelyzete mikor fejeződött be. A járvány harmadik hullámának idejére már meg- alkották a vakcinákat, aminek nyomán a szabályozások enyhültek, a járványhelyzet kezelhetővé vált, a járvány már nem volt többé (személyes) krízis.

„[…] a maszk, mint olyan, ismeretlen fogalom. Gyógyszertári eladóktól kérdeztem, hogy nekik nem kell ilyet hordani? A válasz az volt, minek, a vírus elmúlt.” (Facebook-bejegyzés, 2020. június 3.)

De hogyan is fejeződnek be ezek a naplók? Philippe Lejeune több lehetséges lezárást figyelt meg: (1) A szerző egyszerűen befejezi, de nem semmisíti meg a naplót. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően olvashatjuk még mindig az írásokat a közösségi médiában. (2) A szerző befejezi és meg is semmisíti a naplót. Ez energetikus és végleges lezárás, amely bármikor megtörténhet. Vannak az adatbázisomban olyan szövegek, amelyek már nem érhetők el. (3) A naplóíró újraolvassa és szerkeszti addigi írását (utólagos megjegyzés, tartalomjegyzék, indexelés). (4) Végül lezárást jelent a publikáció is (Lejuene, 2009). Példa erre Benedek Ágota Rumbarumbamm című kötete (Benedek, 2023), amely karanténblogból született, amit a könyv megjelenésekor a szerző törölt is az online világból.

„Minden kezdődik és végződik valahol. Ez a karanténnapló itt és most, a maradjotthon hatodik hetének első napján véget ér. Nagyon köszönöm, hogy olvastátok, remélem szerettétek. Egy abszurd helyzetben kezdtem el írni minden cél nélkül. Aztán egyre több visszajelzést kaptam arról, hogy este olvassátok, várjátok. Ezért nem tudok elég hálás lenni!” (Facebook-bejegyzés, 2020. április 20.)

Összegzés

A koronaplók kiváló, de ritka forrásai egy olyan időszaknak, amelyben a karantén és a korlátozások miatt a mindennapi élet addigi ritmusa megszűnt, és az emberek egy válsághelyzetben keresték az új normalitás lehetőségét. Ennek ellenére általános új rutint nem tudtak kialakítani a naplóírók. A források szerény száma miatt nem lehet átfogó következtetéseket levonni belőlük, ráadásul a naplók rövid időszakot ölelnek fel, s inkább csak jelzésszinten érzékeltetnek pár mintát, például az időérzékelés megzavarodását. A nemzetközi példáktól eltérően a magyar naplók nem versenyre vagy külső hatásra készültek, hanem belső indíttatásból. Ez alól kivételt képeznek a házi feladat gyanánt született írásgyakorlatok, amelyek összegyűjtése még várat magára; ha sikerülne, kivételes szövegkorpusz keletkezne.

Absztrakt

Elfoglalható-e középutas álláspont a migráció összefüggésében? Létezik-e objektív és célszerű migrációs szakpolitika? Hogyan tekinthetünk úgy a menekültkérdésre, hogy pragmatikus, életszerű képet formálva megfeleljünk a helyi és nemzetpolitikai szempontoknak, elvárásoknak? Ezekre a kérdésekre keresi a választ, mint írja, elfogulatlanul, Hein de Haas How Migration Really Works: A Factful Guide to the Most Divisive Issue in Politics [Hogyan működik valójában a migráció: Tényszerű kalauz a politika legmegosztóbb kérdéséhez] című új könyvében. Munkája erősségei és hiányosságai ellenére is a téma fontos irodalmához tartozik. Sikeres a vállalása, hogy a nemzetközi migrációt kiegyen- súlyozottan, politikai értékítélet nélkül, globális összefüggésbe állítva mutassa be. Ugyanakkor ez a kritikája is lehet elemzésének: a migrációt olyan széles látószögbe helyezve vizsgálja, hogy abban olykor elvész a helyi, nemzeti szint és érdek.

Kulcsszavak: migráció, integráció, befogadás, Hein de Haas

DOI: 10.56699/MT.2024.2.12

A menekültkérdés és a migráció témájának egyik kétségtelenül fontos munkája Hein de Haas 2023-ban megjelent How Migration Really Works: A Factful Guide to the Most Divisive Issue in Politics [Hogyan működik valójában a migráció: Tényszerű kalauz a politika legmegosztóbb kérdéséhez] című kötete, amely tulajdonképpen a már kilenc kiadást megélt The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World [A migráció kora: Nemzetközi népességmozgások a modern világban] című monográfia gondolati folytatásának is tekinthető. De Haas holland szociológus, az Amszterdami Egyetem tanára, az International Migration Institute korábbi vezetője, migrációkutató jelen munkájában negyvenöt ország bevándorlási adatait vizsgálva fogalmaz meg huszonkét olyan fontos szempontot – mint könyvében szerepel: mítoszt –, amelyet részletesen elemez és árnyalni törekszik. Ahogyan írja, könyve nem ideológiai alapokon nyugszik, és a migrációval összefüggésben nem közöl szemléletbeli megközelítéseket, így megoldási javaslatokat sem fogalmaz meg; ehelyett a migráció természetét igyekszik megértetni, alapvetően tudományos alapon. Egyfajta ismeretterjesztő misszió az övé, hogy a téma iránt érdeklődőt segítse eligazodni a politikai diskurzus útvesztőjében.

Mindezzel együtt de Haas sem akarja elkerülni, hogy feloldandó kérdéseket érintsen. Például ezt: Miért van az, hogy miközben egyes nyugati országok folyamatosan növelték a határvédelemre szánt adópénzeket, nem tudták vagy nem akarták megfékezni az európai irányú migrációt? Így míg a migrációs politikák egyre liberálisabbá váltak, a határellenőrzés erősödött, és például a Frontex, az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség költségvetése is drasztikusan növekedett. Az adatokat nézve igaz de Haas megfigyelése: míg 2005-ben a Frontex éves költségvetése hatmillió euró volt, addig 2011 és 2015 között száz-százötven millió, 2023-ra pedig 845 millió euróra emelkedett. A szerző jogosan teszi fel a kérdést, hogy a politikai ígéretek ellenére az embercsempészet miért virágzik és tesz szert emberi ésszel alig felfogható haszonra, és eközben az egyes európai államok miért vallanak kudarcot az illegális migránsok által okozott problémák megfékezésében. De Haas valóban szeretne leszámolni a migrációval kapcsolatos leegyszerűsítő bevándorláspárti és bevándorlásellenes megközelítéssel, és valódi érveket, mögöttes tényeket igyekszik felmutatni. Egyik gondolati alapállása, hogy az európai migrációs politikák megbuktak, mert nem voltak képesek kilépni az ígéretek, ideák és téves prekoncepciók világából. Az egyik legsúlyosabb problémának azt látja, hogy az európai integrációs törekvések csődöt mondtak, és mára képtelenek a menekülteket a többségi társadalmakba illeszteni. Sőt, számos országban kontraproduktívvá is vált az integrációs folyamat, a rossz modellek ellenkező hatást váltottak ki a bevándorlókban. A szerző hosszabban elemzi a mára különösen a napi politikai közbeszédből ismert jelenséget: a „nyugati” országok radikálisan befogadáspártiak, a migrációt inkább elutasítókkal, szabályozókkal szemben pedig negatív a politikai légkör. Ebben az összefüggésben migrációs „trilemmának” nevezett háromszögben a kevesebb migráció / az emberi jogok tisztelete / nyitott gazdaságpolitika feloldhatatlan problémáját tárja elénk.

A könyv alapvetően három részre tagolódik. Az első a migrációval kapcsolatos, tudományos tényeken nyugvó adatokról, kutatási beszámolókról szól; a második a kibocsátó és befogadó országok és társadalmaik kihívásait elemzi, körüljárva azt a kérdést, hogy egyes integrációs törekvések miért működnek, mások pedig miért nem; végül a migrációval összefüggő társadalmi beidegződéseket tekinti át, és értékeli a megközelítésmódokból fakadó eltéréseket. Mindezt huszonkét fejezetbe rendezve mutatja be, mindegyikben egy-egy mítoszra helyezve a hangsúlyt. Szól a határvédelemről, a kibocsátó országokban zajló fejlesztési segélyezés jelentőségéről, a bevándorlók munkaerőpiaci helyzetéről, a befogadó országok integrációs felelősségéről, a Globális Észak idősödő társadalmairól, az embercsempészetről, valamint a klímaváltozás és a migráció kapcsolatáról.

De Haas hosszan elemzi a jellemzően liberális gazdaságpolitikát folytató nyugati államok alapélményét. Ezek az országok három politikai elvárásnak igyekeznek egyszerre megfelelni (és így egyfajta ellentmondásban élnek): egyrészt az a céljuk, hogy nyitott maradjon a piacuk, amihez bevándorló munkavállalókra van szükségük, hogy orvosolni tudják a belső munkaerőpiaci hiátust; másrészt – ebből is fakadóan – arra törekszenek, hogy védelmet nyújtsanak e munkavállalóknak; harmadrészt pedig az is céljuk, hogy figyelembe vegyék a befogadó országban élő azon állampolgárok véleményét, akik alapvetően ellenzik a bevándorlást, de legalábbis csökkenti kívánnák a mértékét. A probléma, miként de Haas figyelmeztet, hogy e három célkitűzésből egyszerre csak kettőt lehet koherens módon megvalósítani. A szakember megállapítása a 2015-ös migrációs válságot követő európai politikai diskurzussal kapcsolatban, hogy a migráció összefüggésében azért áll fenn feloldhatatlannak tűnő ellentmondás, mert még a legkisebb, elvileg közeli vagy éppen azonos világnézeti alapokon működő emberi közösségekben, családi, baráti társaságokban is más-más módon viszonyulunk e problémához. Napi szintű annak veszélye (vagy már be is következett), hogy a mai kor embere egyszerűen a bevándorláspárti vagy éppen bevándorlásellenes táborba sorolódik, ami pedig megakadályozza, hogy a migráció kérdését reálisan szemléljük.

De Haas munkájának egyik fő erénye, hogy a migráció jelenségét globális összefüggésében vizsgálja, és nem elsősorban a helyi formáira fókuszál. Ez ugyanakkor a kritikája is lehet: ugyanis (bár közhelyszerű a megállapítás) a migráció vonatkozásában a globális egyszerre mindig lokális is, hiszen a menekülttel, bevándorlóval kapcsolatban azonnal jelentős feladat hárul a befogadó országra (és persze magára a menekültre): adminisztratív, rendészeti, szociális, egészségügyi, nyelvi, kulturális és még megannyi más teendő. Egyszóval: az integráció. De Haas a nemzetközi migrációs adatokra vonatkozó megállapításokat is kritikusan kezeli. Szerinte ugyanis nem igaz, hogy a migráció korát élnénk, ugyanis a globális, interkontinentális migrációban részt vevők száma a második világháború óta a világ összlakosságához képest stabilan magas, ezért szerinte megfontoltabban kellene globális menekültválságról beszélni. Ebben a tekintetben vitatkozik azokkal a kutatókkal (így például Paul Collierrel), akik „exodusról”, történelmi jelentőségű eseményekről beszélnek. Pontosabban szerinte folyamatos, kisebb-nagyobb menekülthullámokról kellene beszélnünk, elsősorban a hidegháborút követő időszakban. De Haas „mítosztörő” munkájában a migráció irányáról is hosszan beszél. Elemzésében hangsúlyos a Globális Délről Európába tartó bevándorlás kérdése. Mindazonáltal ma már tudjuk, magyar nyelven mások mellett Tarrósy István munkája nyomán (Magyar Tudomány, 2019/1., 79–89), hogy például az afrikai migráció jelentős része éppen az afrikai kontinensen belül zajlik. Interkontinentális szinten pedig az afrikaiak növekvő része már elsősorban nem Európát veszi célba, amikor meghozza a migrációs döntést, hanem sokan Ázsiába, azon belül is Kínába, Indiába tartanak.

Mi lehet hát e kettősségek és ellentmondások feloldása? Hiszen nem lehet ugyanazzal a mozdulattal befogadni és falakat építeni, a kapukat egyszerre kinyitni (a munkaerőpiacot erősítő „Willkommenskultur”) és bezárni („no migration”). Nem állítható, hogy az egyes országok lakosságára nézve a migráció ne hordozna veszélyeket, és azt sem mondhatjuk, hogy a szélesre nyitott ajtók politikája lenne a kizárólagosan helyes út. De az sem elfogadható, ha a humanitárius szempontokat háttérbe szorítjuk, és minden más megelőzi a segítségre szoruló embertársunkhoz fordulást. Hiszen mi más volna „felvilágosultnak”, „nyugatinak”, urambocsá „európainak” (vagy pusztán emberségesnek) mondott civilizációs vívmányunk, ha nem az, hogy nagyobb „szeretettel vagyunk egymás iránt”… S nem állíthatjuk, hogy az Európában élő, mértéktartó becslések szerint húsz-, mások szerint akár negyvenmilliós muszlim népesség többsége (vagy jelentős része) radikálisan Európa- vagy keresztényellenes lenne, ahogyan a világviszonylatban százmilliót is meghaladó otthonából elűzött ember többsége sem potenciális terrorista. Nehéznek, a politikai döntéshozói gondolkodást szemlélve egyenesen lehetetlennek tűnik az ellentmondások feloldása az egyes megközelítésmódok között. Különösen úgy, hogy egymással összeegyeztethetetlenek…

Hein de Haas munkájának rengeteg erényét állapíthatjuk meg, és kétségtelenül a téma egyik fontos forrása. Pontosan azonosítja a bevándorlással kapcsolatos főbb társadalmi kihívásokat, aktuális és reális képet alkotva róluk. A könyv árnyalt és tudományos pontossággal megrajzolt migrációs térképet tár az olvasó elé. Sikeres a szerző vállalása, hogy a nemzetközi migrációt kiegyensúlyozottan, politikai értékítélet nélkül, globális összefüggésbe állítva mutassa be. Ugyanez azonban a kritikája is lehet elemzésének. A migrációt olyan széles látószögbe helyezve vizsgálja, hogy abban olykor elvész a helyi, a nemzeti szint és érdek. A kiegyensúlyozott globálisra törekvésnek az az ára, hogy időnként alulreprezentáltan jelennek meg az egyes országok saját igényei. Ez persze természetes velejárója ennek a vizsgálódási fókusznak, és így igazságtalanság lenne országspecifikus aspektust elvárni a könyvtől. Ugyanakkor ebből is következik, hogy mi- közben de Haas igyekszik megértetni a migráció egészének természetét, kevésbé számol a befogadó országok sokszínű helyi igényeivel, nemzetpolitikai céljaikkal. Végül is azzal a ,,személyes” karakterrel, amely szerint az egyes országok kénytelenek önállóan, saját érdekeik és választópolgáraik akarata alapján értelmezni és szabályozni a bevándorlást.

Hein de Haas: How Migration Really Works: A Factful Guide to the Most Divisive Issue in

Politics, London, Penguin Books, 2023