Absztrakt

Donald J. Trump amerikai elnök második ciklusának egyik első momentuma az amerikai segélyezéspolitikát gyökeresen átalakító és a USAID-et leépítő lépése volt. A tanulmány a körülmények és az amerikai megfontolás bemutatása mellett elsősorban a lépés nemzetközi segélyezésre gyakorolt hatásaira és emellett kiemelten a geopolitikai következményekre fókuszál, ismertetve, hogy az amerikai lépéssel olyan pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuum alakul ki, melyet még a legjelentősebb nemzetközi szereplők és a tanulmányban kiemelt Kína sem képes betölteni.

Kulcsszavak: USAID, világrend, nemzetközi segélyezés, Egyesült Államok, Kína, OECD

DOI: 10.56699/MT.2026.1.5

Donald J. Trump második elnöksége az amerikai segélyezési politika radikális és hirtelen átalakításával vette kezdetét, a USAID (U.S. Agency for International Development) megszüntetése alapjaiban rengetheti meg azt a nemzetközi segélyezési rendszert, amelynek vezető szereplője volt Washington. A lépés finanszírozási hiányt, intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok (Kína, az EU, Japán) csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség.

A USAID MEGSZÜNTETÉSE

Donald J. Trump második ciklusának első heteit az elsöprő lendületű elnöki rendeletalkotás és a kormányzati kiadások átvilágítására és megvágására létrehozott új kormányzati testület, az Elon Musk által fémjelzett DOGE aktív működése jellemezte. A kiadások felülvizsgálata és a külpolitikai prioritások átgondolása mellett a USAID egyik napról a másikra történő megbénítása és leépítése volt jelentős esemény az új adminisztráció első hónapjaiban. Donald Trump 2025. január 20-án egy elnöki rendelettel három hónapra (kilencven napra) szólóan felfüggesztette a szervezet tevékenységét (The White House, 2025), majd március 10-én bejelentették, hogy megszüntetik a USAID szerződéseinek 83 százalékát (Demirjian, 2025).

Az elmúlt évtizedek amerikai kül- és fejlesztéspolitikáját meghatározó szervezet honlapját már 2025 februárjában leállították (Knickmeyer, 2025), elérhetetlenné téve archív és aktuális projektinformációkat, adatokat. Az 1961 novemberében, a sors furcsa fintoraként egy elnöki rendelettel létrehozott szervezet az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökök által is alkalmazott fejlesztéspolitikáját igyekezett szervezett keretek közé terelni (Kennedy, 1961).

Az első lépéseket követő hónapokban az is világossá vált, hogy számtalan bírósági ítélet ellenére (Kates et al., 2025) a USAID csökkentett méretű és fókuszú tevékenységét az Egyesült Államok Külügyminisztériuma (Department of State) alá rendelik, és a 2026-os pénzügyi év tervezését is ennek megfelelően kezdték el, de ahogy azt számos esetben kiemelték, átgondolt szerepvállalás mentén, már a USAID intézményi struktúrája és munkavállalói nélkül képzelik el a szóban forgó segélyezési formát.

2023-ban az Egyesült Államok 71,9 milliárd dollárt fordított nemzetközi segélyezésre, ebből 43,8 milliárd, azaz a segélyre fordított összegek körülbelül 61 százaléka a USAID-en keresztül jutott el a fogadó államokhoz és szervezetekhez – a USAID struktúrájára és több ezer dolgozójára, szakértőjére támaszkodva (DeSilver, 2025). Az a tanulmány írásának pillanatában sem egyértelmű, hogy mi történt vagy fog történni a dolgozókkal és szakértőkkel. Az biztosan látszik, hogy az intézkedések nyomán számos szerződést felbontottak, és a személyi állományt drasztikusan csökkentették, a dolgozók jelentős részét adminisztratív szabadságra helyezték, és csak korlátozott számú kritikus feladatkört tartottak meg – de a pontos számokról az információhiány mellett azon bírósági ítéletek miatt sem beszélhetünk, melyek a szerződés alapján járó összegek kifizetésére és a dolgozók munkahelyükre való visszaengedésére kötelezték a kormányzatot. Éppen ezért a tanulmány a USAID státuszával kapcsolatban következetesen a leépítés és nem a megszüntetés kifejezést használja, figyelembe véve egyrészt az említett bírósági ítéleteket, másrészt azt a tényt, hogy jogilag a szervezet nem szűnt meg, bár egyelőre kevés kézzelfogható információval rendelkezünk arról, hogy a Külügyminisztérium alá rendelve milyen tevékenységet végezhet az elmúlt hónapok döntéseit strukturálisan megszenvedő USAID. A tanulmányban leépítésen tehát nem kizárólag a költségvetési csökkentést értjük, hanem a kapacitás, a programportfólió, a földrajzi jelenlét és az intézményi koordináció együttes gyengülését is. Ennek azért van jelentősége, mert a segélyezés geopolitikai hatása nem pusztán a kihelyezett forrás nagyságából, hanem a végrehajtási hálózatból, a partnerségi struktúrákból és a feltételrendszerből is következik.

KUTATÓI KÉRDÉS ÉS ÁLLÍTÁS

Kutatói kérdésem az volt, hogy az Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre, és ez milyen geopolitikai következményekkel jár, továbbá hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán vagy akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt.

A tanulmány fő állítása, hogy a USAID megszüntetése nem csupán finanszírozási hiányt, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség – még abban az esetben sem, ha e donorok érdekeltek lennének abban, hogy az Egyesült Államok helyébe lépjenek minden olyan térségben és országban, ahonnan az segélyezési tekintetben kivonul.

A leépítés hatásairól azért hármas megközelítésben beszélünk, mert külön értelmezzük a finanszírozási sokkot, az intézményi-szakértői kapacitásvesztést és az Egyesült Államok külpolitikájához is kapcsolódóan a legitimációs veszteséget a segélyezési ökoszisztémában.

MÓDSZERTAN, FOGALMI KERETEK ÉS FELÉPÍTÉS

Az elemzés módszertanilag kvalitatív dokumentumelemzésre és másodlagos (deskriptív) adatelemzésre támaszkodik, valamint a fő donorok helyettesítési potenciálját három összevetési szempont mentén – finanszírozási kapacitás, intézményi/végrehajtási kapacitás, legitimációs-normatív illeszkedés – strukturált módon értékeli. A dokumentum-elemzés célja a USAID leépítéséhez vezető út, illetve annak értelmezése, hogy a lépés miért generál vákuumo(ka)t. A forráskorpusz kormányzati és intézményi dokumentumokból, állásfoglalásokból, továbbá szakpolitikai és kutatási anyagokból, illetve sajtóforrásokból áll – utóbbiak a gyorsan változó események kronológiai bemutatását, továbbá a nyilvános narratívák azonosítását segítik. Az elemzés az amerikai fordulatot megelőző és közvetlenül követő időszakra koncentrál, így már összehasonlítható esettanulmányok helyett egyelőre potenciális űrkitöltő donorokat vizsgál a három elemzett szempont alapján. Az elemzett folyamat több esetben még zajló jogi, pénzügyi és intézményi átalakulás, a tanulmány ezért elsősorban a mechanizmusok feltárására, valamint a donorok helyettesítési potenciáljának bemutatására törekszik.

A tanulmányban a segélyezés kifejezés gyűjtőfogalomként utal az Egyesült Államok külföldi támogatási tevékenységére (foreign assistance), amely magában foglalja a humanitárius segítségnyújtást, a fejlesztési támogatást és biztonsági-katonai jellegű forrásokat (Ingram, 2024; McCabe–Brown, 2024). A fókuszban lévő USAID miatt az elemzés elsősorban humanitárius és fejlesztési komponensekre fókuszál. A donorstatisztikák, -adatok esetében a tanulmány a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) OECD DAC által megfogalmazott definícióját veszi alapul: „…állami (hivatalos) forrásokat biztosító szereplők által a kedvezményezetteknek (alacsony és közepes jövedelmű országoknak) nyújtott pénzügyi támogatás, olyan területeken, mint az egészségügy, a közegészségügy és higiénia, az oktatás és az infrastruktúra. Többnyire vissza nem térítendő támogatásokból vagy »kedvezményes« (lágy feltételekkel nyújtott) hitelekből áll, és a legkevésbé fejlett országok számára rendelkezésre álló külső finanszírozás több mint kétharmadát teszi ki” (OECD, é. n.).

A tanulmány a segélyezést elsődlegesen nemzetközi világrendi és hatalmi-politikai keretben értelmezi, és a segélyezéspolitikai részleteket a geopolitikai hatások megértésének szolgálatába állítja, ami azért is releváns, mert ahogy Alberto Alesina és David Dollar megállapították, „a külföldi segélyek irányát legalább annyira diktálják politikai és stratégiai megfontolások, mint a kedvezményezettek gazdasági szükségletei és politikai teljesítménye” (Alesina–Dollar, 2000).

A dolgozat először az amerikai segélyezési politika jelentőségét, majd projektjeit mutatja be, hogy értelmezhetővé váljon, miért beszélhetünk pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuumról a USAID megszűnése kapcsán. Ezt követően a lépés politikai-geopolitikai megfontolásait tekintjük át, hogy aztán megvizsgáljuk, képes lesz-e bármelyik egyéb donor állam belépni a Washington által hagyott vákuumba.

AZ AMERIKAI SEGÉLYEZÉSI POLITIKA JELENTŐSÉGE

A USAID leépítéséig Washington messze a világ legnagyobb humanitárius adományozója volt (1. ábra), miközben az Egyesült Államok költségvetésének bőven kevesebb mint egy százalékát költi el külföldi segélyezésre és fejlesztésre (Roy, 2025). Mindamellett, hogy a teljes kiadáshoz képest eltörpül ez az összeg, az Egyesült Államok egyike volt azon országoknak, melyek kötött segélyeket biztosítottak, tehát az összegek elköltése során saját beszállítókra és szállítókra támaszkodtak – azaz üzletet generáltak amerikai cégeknek.

Egy 2021-es adat alapján a USAID-del szerződésben álló cégek 86,4 százaléka amerikai. (Ilasco, 2022). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Biden-adminisztráció alatt, kiemelten Ukrajna vonatkozásában a direkt, nem kötött segélyek is szerepet kaptak (USAID Office of Inspector General, 2023). Az Egyesült Államok kiemelten alkalmazott bilaterális együttműködéseket fejlesztési segélyeihez, azaz a segély „nyújtását, modalitását, feltételeit, kedvezményezettjeit [az Egyesült Államok] motivációja, gazdasági és politikai érdekei közvetlenül” határozták meg (Kiss, 2024: 9).

Tehát miközben Washington kiemelt szereplő a segélyezési szegmensben, gazdaságilag nem volt számára megterhelő a hozzájárulás, az amerikai gazdaságot is segítették a különböző programok, ráadásul az Egyesült Államok a saját érdekei mentén folyamatosan kontroll alatt tartotta a célországokat.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy miközben a segélyezés kiterjedt volt, bizonyos elemzések arra is rámutatnak, hogy az „Egyesült Államok kormánya sikeresen használta fel a külföldi segélyprogramokat, hogy külpolitikai engedelmességet érjen el az ENSZ-ben olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak Amerika nemzeti érdekei szempontjából” (Wang, 1999: 199).

1. ábra: A tíz legnagyobb OECD-DAC-donorállam segélyköltése 2019 és 2023 között

Forrás: A Carnegie Africa elemzése az OECD, a Donor Tracker Focus2030 és a Devex adatainak felhasználásával.

Washington segélyei viszonylag széles skálán mozogtak, ami jól látható a nyilvánosan hozzáférhető információk alapján. Az egyik legjobb összefoglalást a Pew Research Center készítette, amely a 2023-as adatokat vizsgálva mutatta be, hogyan is állt össze az abban az évben 71,9 milliárdos segélyezési összeg (2. ábra). Miközben azt a kutatóintézet is megjegyzi, hogy nem minden kategória esetében egyértelmű a költés jogcíme (köszönhetően annak, hogy a USAID mellett a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és többek között az Egészségügyi és Szociális Minisztérium is folyósított fejlesztési támogatásokat), látszanak világos trendek.

• Az adatok értelmében az összegek 27 százaléka ment gazdasági jellegű fejlesztésre, mely döntően Ukrajna pénzügyi támogatását jelentette.

• Humanitárius segítségnyújtásra és katasztrófaelhárításra az összegek 21,7 százalékát költötték, itt az éhínség elleni harcot és például a konfliktuszónák melletti menekülttáborokat, az alapvető szolgáltatások biztosítását kell kiemelni.
• Az összegek 22,3 százaléka egészségügyi segélyként érkezett azokba az országokba, ahol szükség volt erre: HIV/AIDS (a teljes éves összeg 14,7 százaléka), kolera, malária, oltási programok, a fejlődő világ számára biztosított modern egészség-ügyi szolgáltatások.

• Az összegek 14,2 százaléka a béke és biztonság kategóriában sokszor katonai segélyek folyósítását jelentette (Ukrajna mellett itt Izrael és Egyiptom szerepe is kiemelhető).
• Voltak a környezet címszó alatt elköltött összegek (1,9%), továbbá azok a kiadások (a teljes összeg mintegy 3,2 százaléka), amelyek miatt a USAID sok országban címlapra került az elmúlt időszakban: a demokrácia, emberi jogok és kormányzás címszó alatt futó projektek (DeSilver, 2025).

2. ábra: Az Egyesült Államok által a 2023-as pénzügyi évben minden kategóriában folyósított külföldi segélyek aránya

Forrás: ForeignAssistance.gov (letöltve: 2025. január 28.)

A programokról tehát látható, hogy a segélyek döntő többsége humanitárius segítségnyújtásként rászoruló egyéneket, csoportokat, illetve országokat és régiókat célzott, és az is kitűnik, hogy (Ukrajna mellett) elsősorban a fejlődő térségek, országok és régiók részesültek a USAID támogatásaiból, így a leállásból fakadó esetleges következmények is ezekben az államokban lesznek jelentősebbek (3. ábra).

3. ábra: A USAID segélyprogramjai, 2014–2023 (a 2023-as USD-árfolyam szerint)

Forrás: Roy, 2025

KIALAKULT VÁKUUM(OK)?

Azt, hogy az amerikai hozzájárulás megváltozása mekkora űrt hagy maga után, az amerikai segély kiemelkedően magas volumene mellett az elmúlt évek aggasztó tendenciái is befolyásolják. Látható folyamat, hogy globálisan „egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek, ugyanakkor ezzel nem tud lépést tartani a finanszírozási képesség” (Kiss, 2024: 7) – a nyomás többek között a klímaváltozás, a pandémia, a különböző konfliktusok és válságok miatt vált jelentősebbé az elmúlt években, a USAID leépítése kapcsán ezért beszélhetünk pénzügyi kérdésről, illetve esetleges vákuumról.

Tehát olyan ponton válnak kérdésessé az amerikai pénzügyi támogatások, amikor amúgy is növekszik az igény az ilyen jellegű segélyekre. És nem csupán az amerikai összegek kiesése okoz problémát: futó projektek, a helyi viszonyokhoz évek-évtizedek óta alkalmazkodó megoldások és szakemberek, a szakmai tudás és kompetencia tűnhetnek el, tűnnek el, tűntek el egyik napról a másikra. És mindezek helyreállítása nem oldható meg egyik vagy másik ország nagyobb pénzügyi szerepvállalásával, hisz mindegyik állam érdekelt a saját szervezetei mellett a saját szakemberei alkalmazásában, hogy a saját maguk által definiált projektek támogassák nemzeti érdekeik megjelenését vagy megvédését. A USAID mögött évtizedes tapasztalat és szakértelem áll, melynek felépítése nem történhet meg rövid idő alatt. Andrew S. Natsios szerint „a sikeres fejlesztési programok, amelyek valódi változást eredményeznek, tíz–húsz éves időhorizontot igényelnek ahhoz, hogy gyökeret eresszenek, növekedjenek, és önfenntartóvá váljanak” (Natsios, 2020: 114). Az intézményi vákuum is fontos kérdés, de nem csupán a szaktudás leépítése, hanem a rendszer fragmentálódása miatt is. Még több párhuzamos és kevesebb koordinált megoldás „hatalmas adminisztrációs költségekkel jár mind a kedvezményezettek, mind a donorok számára” (Fuchs et al., 2015: 255).

Ha figyelembe vesszük az előző részben említett pénzügyi elemeket és a gazdasági sajátosságokat (például az amerikai gazdaság bekötöttségét), a USAID úgy volt Washington puha diplomáciai eszköze, hogy közvetlen amerikai politikai és pénzügyi érdekeket is szolgált, és hasznot is hajtott – nem véletlen, hogy a szervezet a hidegháborús szembenállás, versenyfutás terméke. John F. Kennedy elnök így fogalmazott mindennek a szükségességéről: „Nincs menekvés a kötelezettségeink elől: erkölcsi kötelezettségeink bölcs vezetőként és jó szomszédként az egymásra utalt szabad nemzetek közösségében – gazdasági kötelezettségeink a leggazdagabb emberekként egy olyan világban, ahol túlnyomórészt szegény emberek élnek, olyan nemzetként, amely már nem függ a külföldi hitelektől, melyek egykor segítettek nekünk saját gazdaságunk fejlesztésében – és politikai kötelezettségeink a legnagyobb ellenállásként a szabadság ellenfeleivel szemben” (Kennedy, 1961). Kennedy tehát nem csupán Washington felelősségét, de a segélypolitika által biztosított előnyöket is látta a nagyhatalmi versenyfutás tekintetében.

Leo Michel (2017) Joseph Nye tézise nyomán amellett érvel, hogy a puha erő kulcsa a legitimáció: ha egy állam hatalmát legitimnek látják, kisebb ellenállásba ütközik, és ennek köszönhetően ritkábban kényszerül költséges kényszerítésre, kemény eszközök használatára. Ehhez szorosan kapcsolódik G. John Ikenberry (2018) intézményesített hegemóniáról szóló elmélete is, amely kiemeli, hogy a nagyhatalmaknak azért is lehet érdekük intézmények és normák létrehozása, mert ebben nem csupán saját cselekvési szabadságuk korlátozását látják, hanem hatalmuk kiterjesztését is – és ez a két folyamat csak látszólag mond ellent egymásnak, teszi hozzá a szerző. Ezek az intézmények és normák egyrészt „bebetonozzák” a kívánatos politikai orientációt más államokban, másrészt növelik a rend legitimitását azáltal, hogy kiszámíthatóvá és szabályhoz kötötté teszik a hegemón hatalomgyakorlást (Vörös–Tarrósy, 2026). Ezek a struktúrák „segíthetnek egy államnak hiteles korlátokat és kötelezettségeket felállítani a saját hatalmára vonatkozóan, ami megkönnyíti az együttműködést, és nagyobb legitimitást ad a rendnek. Más államok nagyobb valószínűséggel üzletelnek veled – azaz melléd állnak (bandwagoning), ahelyett, hogy ellened egyensúlyoznának (balancing) –, ha hitelesen bizonyítani tudod, hogy betartod az elfogadott szabályokat és normákat” (Ikenberry, 2018: 8).

Mindezen logika alapján tehát a USAID leépítése legitimációs vákuumot is okozhat. Nem csupán a kiemelkedő pénzügyi hozzájárulás vész el, hanem gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs szerepe is – amely Washington számára megkönnyítette a koalícióépítést és a partnerekkel való együttműködést. Leo Michel már Trump első ciklusában a soft power leértékelődését látta (Michel, 2017), és e folyamat a második ciklusban folytatódott.

Mielőtt áttérnénk e vákuumok esetleges betöltésére, ki kell emelnünk, hogy a soft power-ellenesség – vagy inkább a soft powerbe vetett bizalom csökkenése – mellett konzervatív körökben régóta kritizálják a USAID szervezetét és általánosságban az Egyesült Államok segélyezési politikáját, ami világossá vált a The Heritage Foundation által összeállított politikai projektterv, a Project 2025 létrehozásával. Az úgynevezett globális progresszív baloldal támogatására fordított összegek, a kiadások nagysága, a Kínával szembeni fellépés szükségessége, a klímavédelmi, az esélyegyenlőséghez, a sokszínűséghez és befogadáshoz kapcsolódó kiadások felülvizsgálata mind-mind jelen voltak és vannak a konzervatív közbeszédben (Primorac, 2023).

POSZTHEGEMÓN ŰR?

A USAID-et érintő amerikai lépés nem egyedülálló és nem is feltétlenül meglepő az Egyesült Államok globális szerepét és helyzetét tekintve, és egy világos narratívában, az úgynevezett poszthegemoniális világfelfogásban azt jelenti, hogy amennyiben a poszthegemón szereplő, az Egyesült Államok nem képes működtetni az általa formált, dominált vagy létrehozott struktúrákat, akkor nem is biztos, hogy érdekelt azok fenntartásában (Tálas, 2021). Ez viszont azt is feltételezi, és erre is látunk példákat, hogy a USAID nem az egyetlen szereplő, a nemzetközi segélyezés pedig nem az egyetlen terület, amellyel kapcsolatban Washington átértékeli a szerepét, adott esetben a hozzájárulását. E folyamat az átalakuló világrenden belül úgy is értelmezhető, hogy az eddigi pólus, az unipoláris világrend stabilitásáért, a feltörekvő államok fejlődéséért is felelős Egyesült Államok már nem kívánja fenntartani azon szolgáltatásokat, melyek a multipolaritásban és a multilaterális megoldásokban érdekelt államok igényeit és érdekeit szolgálták (Vörös–Tarrósy, 2024).

Amikor tehát azon gondolkozunk, hogy a USAID helyére, ebbe a hármas vákuumba megérkezhet bármelyik, akár fejlett, akár feltörekvő szereplő, akkor érdemes abban a kontextusban értelmezni ezt, hogy a USAID kivonulása által okozott űr csak az egyik pénzügyi űr, melyet Washington maga után hagy: az Egészségügyi Világszervezetből való kilépés hasonló nehézségeket, pénzügyi hiányokat, valamint pótolhatatlan infrastrukturális és szakmai veszteségeket jelent, de idesorolható az UNESCO és (esetlegesen) a (közel)jövőben egyéb szakosított ENSZ-intézmények, illetve szervezetek helyzete is: 2026. január 7-én Washington egyszerre hatvanhat nemzetközi, köztük harmincöt ENSZ-hez köthető szervezetből lépett ki Trump elnöki rendeletével. Ahogy Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere fogalmazott: „Nem fogjuk tovább pazarolni erőforrásainkat, diplomáciai tőkénket és részvételünk legitimáló súlyát olyan intézményekben, amelyek irrelevánsak, vagy ellentétesek az érdekeinkkel” (USDOS, 2026).

Ha az Egyesült Államok nem hajlandó tovább finanszírozni e globális szervezeteket, szolgáltatásokat, akkor a potenciálisan nagyobb felelősséget vállaló államoknak számos ponton, területen és szervezetben kell nagyobb pénzügyi hozzájárulást biztosítani akár csak az elköltött összegek eddigi szintjének fenntartásához is. Tehát hatalmas lehet a segélyezés és a multilaterális megoldások mellett kiálló államokra nehezedő anyagi teher.

KÖVETKEZMÉNYEK

Bármilyen lépéseket tesz is a nemzetközi közösség, a USAID-et érintő változásoknak lesznek egyértelmű vesztesei, negatív következményei. A teljesség igénye nélkül az alábbiakat mondhatjuk el ezekről a kimenetekről:

• Egyéni szinten a különböző segély- és fejlesztési programokból közvetlenül részesülő rászorulók, betegek és szegények mögül esik/eshet ki a támogatás – és miután a leépítésre a nemzetközi közösség felé kommunikált hatásvizsgálat nélkül került sor, nehéz felmérni a valódi következményeket. Az egyik legsúlyosabb és rögtön látható hatással a HIV/AIDS-programok haszonélvezői szembesültek: a gyógyszereikre napi szinten rászorulók, a kezeléseket kapó egyének és az azokat biztosító szervezetek. A UNAIDS adatai alapján a HIV/AIDS elleni fellépés legjelentősebb támogatója a USAID volt, 73 százalékát adva az eddigi globális költségeknek (UNAIDS, 2025), és bár Marco Rubio kilenc nappal később kivette a tiltás alól az életmentő gyógyszereket, orvosi ellátásokat, az ételt és menedéket nyújtó szolgáltatásokat (Becker, 2025), a segélyszervezet dolgozóit a munkájuk leállítására felszólító elnöki rendelet megakasztotta a globális projekteket, és a globális segélyszervezetek többsége már jelezte, hogy megérzik a USAID felfüggesztését (UNAIDS, 2025).

• Az egyének hátrahagyása ugyanakkor a fejlődő államokra is kihat: vagy nagyobb terhet vállalnak ezen egyének, csoportok, rétegek támogatásában (ami nehezen valószínűsíthető, hiszen éppen az állami beavatkozások hiánya, elégtelen szintje miatt volt szükség donorok támogatására), vagy magukra maradnak nehézségeikkel az amúgy is számos kihívással szembesülő társadalmakban. A következmények, bármelyik szcenárió válik is valóra, szerteágazók lehetnek: az állami pénzügyi beavatkozás más területektől von el forrásokat, az érintettek hátrahagyása pedig a szegénységet, a leszakadást, adott esetben a munkaerőpiaci tevékenységeket befolyásolná negatív irányba, minden esetben további kockázatokkal terhelve a fejlődő társadalmakat – gondoljunk akár a radikalizálódás jelentette veszélyre is.

• A fejlődő világban kialakuló és növekvő kockázatok ugyanakkor globalizált világunkban nem maradnak lokálisak, akár közvetlen, akár – például konfliktusok következtében, menekülteken keresztül – közvetett módon, de hatással lesznek a nemzetközi közösségre, a fejlett világ államaira is.

• Bár vélhetően csak rövid távon, de a USAID megszüntetésével az amerikai adófizetők nyerhetnek az eddig külföldön elköltött pénzek még nem ismert elképzelések szerinti hazai felhasználásával. Ugyanakkor az amerikai fejlesztéspolitika már ismertetett működése miatt amerikai vállalkozások és munkahelyek kerülnek veszélybe,1 ráadásul a segélyszervezettel együtt az Egyesült Államok puha hatalmának gerincét adó imázsépítő, -támogató projekteknek is búcsút mondhatnak.

Arra a tényre is érdemes kitérni, hogy a globális fejlesztéspolitikák soha nem voltak tökéletesek – bár sok esetben a donor államok egyéni érdekei voltak ezért felelősek. Többször felmerült az az elképzelés, hogy érdemes olyan projekteket megvalósítani és támogatni, melyek a helyi szereplők mellett a fenntarthatóságot és a segélyektől való függés megszüntetését is célozzák. Bár a Trump-adminisztráció döntésének nem ez volt a kommunikált célja, a szűkülő források akár arra is késztethetik mind a donor, mind a fogadó államokat, hogy a kevesebb forrást hatékonyabb módon költsék el.

E lehetséges következmények azt a globális – és helyi – igényt vetíthetik előre, hogy a kiesett projektek helyére más donor államok kezdeményezései érkezzenek. E tekintetben az a kérdés, vajon beszélhetünk-e olyan államokról, melyek nyertesei lehetnek az amerikai lépéseknek. A segélypolitika ugyanis geopolitikai tényezővé vált. Natsios kiemeli, hogy a nagyhatalmi rivalizálás az elmúlt évtizedben „átlépett” a nemzetközi fejlesztési térbe, miközben a poszthidegháborús fejlesztési rend „felbomlóban” van (Natsios, 2020: 101). E keretben az intézményi visszalépések stratégiai jelentőségűek, mert „a fejlesztési tér nem szereti a vákuumot” (Natsios, 2020: 107), és ez Natsios véleménye szerint lehetőséget teremt más szereplők számára.

KI TÖLTHETI KI A VÁKUUMO(KA)T?

A sajtóban (Wolf, 2025) és politikusi körökben (Dent, 2025) viszonylag gyorsan megszületett az a narratíva, mely szerint Kína lehet a jelenlegi helyzet nyertese, számos térségben és országban átvéve a USAID helyét és szerepét. Natsios is Kína szerepét emelte ki tanulmányában (Natsios, 2020). Ugyanakkor annak vizsgálata, hogy ez valóban megtörténhet-e, komplexebb kérdést vet fel, hiszen az átalakuló világban nem csupán Kína, hanem több középhatalom, feltörekvő állam is érdekelt a status quo megváltoztatásában (Tarrósy–Vörös, 2019) és az amerikai hegemónia megtörésében – elméletileg tehát érdekeltek lehetnek az Egyesült Államok pozícióinak átvételében.

Kína

Kína nemzetközi segélyezésről alkotott véleménye jelentősen eltér az OECD-államok és az Egyesült Államok normáitól és felfogásától, és az ázsiai ország inkább tekinti e tevékenységét partneri kapcsolatnak a Dél–Dél-kooperáció részeként, amelyben a fogadó államok érdekei is megjeleníthetők (Dreher et al., 2018; Vörös, 2024). Peking tehát inkább a fejlesztési együttműködést preferálja, melyben vegyíti a segélyezést a befektetésekkel, a kereskedelemmel és a különböző fokú együttműködésekkel, sőt hitelekkel – a segélyezés szempontjából kevésbé átlátható módon. Tehát az figyelhető meg, hogy „a kínai segélypolitika nehezen elválasztható a kereskedelem- és a beruházáspolitikától, a három terület összefonódása megmutatkozik a segélyezés céljaiban, eszközeiben és formáiban, valamint intézményrendszerében egyaránt” (Vári, 2016: 79). Mindez azt is jelenti, hogy a klasszikus segélyezés nem része Kína segélyezési portfoliójának, a gazdasági hasznot hajtó együttműködések vonzóbbak a kelet-ázsiai állam számára – így nem arról kell beszélni, hogy például a HIV/AIDS-programok finanszírozását folytatná, átvenné Kína, hanem arról, hogy Peking rövid (és vélhetően közép)távon nem is rendelkezik azokkal az infrastrukturális adottságokkal (szervezeti felépítés, szakembergárda), melyek lehetővé tennék az ilyen jellegű segélyprogramok akár csak részleges átvételét.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy globális imázsát, a „felelős Kína” képét építve Peking nyerhet olyan projektek támogatásával, melyek a fejlődő, rászoruló államok igényeire reagálnak, és Kínát olyan szereplőként festik le, amely egy jobb világ megteremtésén dolgozik. A multilaterális együttműködéseket támogató és azoknak elsőbbséget adó szereplőként ez nem állna távol Kína külpolitikai-geopolitikai-stratégiai céljaitól. Ennek okán elképzelhető, hogy bizonyos zászlóshajóprojektek, globálisan jól kommunikálható esetek kapcsán Peking tesz majd lépéseket. Talán nem véletlen, hogy Kambodzsa, Pápua Új-Guinea és Nepál neve is felmerült (Wolf, 2025) olyan államként, ahol Kína rögtön megjelenhet. Ezen értesülések közül azonban egyelőre egyiket sem lehet megerősíteni. Például a kambodzsai aknamentesítő projektet érintő kínai hozzájárulásról szóló döntés már jóval az amerikai felfüggesztés előtt megszületett – igaz, a USAID leállása miatt az amerikai pénzek valóban nem érkeztek meg (Chheng, 2025).

Ráadásul, ahogy arra már kitértünk, az amerikai visszalépés miatt nagyobb nyomás nehezedhet Kínára egyéb globális programok, például a WHO vonatkozásában is, így az évek óta a gazdasági kihívásainak orvoslásával elfoglalt kelet-ázsiai államnak számos területen át kellene vállalnia az amerikaiak által eddig vitt terheket. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár Kína nyerhet a USAID drasztikus mértékű zsugorodásán, amennyiben ezt a nyereséget pusztán a nemzetközi megítélésben mérjük, viszont nem lesz képes az űr kitöltésére, az Egyesült Államok helyettesítésére, így viszont Pekingnek globális értelemben, esetleges biztonsági konfliktusok során akár számottevő károkkal is szembe kell néznie.

További középhatalmak nyerhetnek teret?

Ahogy fentebb már volt róla szó, a USAID körüli helyzet egyéb szereplők érdeklődését is felkeltheti, az átalakuló világrendben számos ilyen államról beszélhetünk, melyek akár Kínához hasonló érdekekkel és megfontolásokkal jelentkezhetnek – ennek már jóval Trump döntését megelőzően is voltak jelei. Az úgynevezett csendes forradalom részeként számos ilyen új donor állam tűnt fel az elmúlt időszakban: például a multipolaritásban érdekelt államok elitklubjaként is definiálható BRICS-et kell megemlítenünk (Kiss, 2024), és így akár Oroszország is kiemelhető a témában érdekelt szereplőként.

A Kínára vonatkozó megállapítások ezen államokkal kapcsolatban is igazak lehetnek, és egy gyors körkép segíthet felmérni az elképzelések valószínűtlenségét: a BRICS-államok egy része maga is segélyre szorul, például a legújabb tag, Indonézia inkább foglalkozik azzal, hogy az ő esetükben ki helyettesítheti a USAID segélyeit (Widianto, 2025), semmint hogy miképpen lennének képesek globálisan kiváltani az amerikai segélyeket, de az egyik alapító tag, Brazília is hasonló problémákkal néz szembe. Jelenlegi gazdasági helyzetében Moszkva ugyan nem lenne képes helyettesíteni Washingtont, de rövid távú hasznokról, politikai megfontolásokról Pekinghez hasonlóan orosz oldalon is beszélhetünk, és a volt keleti blokk országaiban, illetve a volt szovjet tagköztársaságok területén az amerikai alternatíva eltűnése részükről üdvözölt esemény lehet.

Érdemes volna még az Öböl-államok, Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy Katar esetleges szerepvállalását is vizsgálni, de az valamennyi esetben látható, hogy egyik feltörekvő szereplő sem képes az amerikai összegek helyettesítésére. Rövid távú, regionálisan fókuszált, imázst segítő bejelentésekre készülhetünk, de átfogó, globális programokra egyik ilyen jellegű szereplőnek sincs anyagi vagy szervezeti, strukturális lehetősége.

Az Európai Unióról se feledkezzünk el

Az Egyesült Államokat követően (és Kína mellett) a legjelentősebb donorok az OECD-államok, a fejlett államok, például az európai szereplők. Az Egyesült Államok visszaszorulása kifejezetten a hagyományos segélyezési struktúrákban pedig azt eredményezheti, hogy az évtizedekkel ezelőtt megkezdett programok és célok megvédése érdekében ezek az országok növelik hozzájárulásukat. Itt kell kiemelni az Európai Uniót mint olyan globális szereplőt, amely már csak földrajzi okokból is érdekelt(ebb) lehet a kelet-európai, dél-kaukázusi, afrikai és közel-keleti kihívások kezelésében. Az EU 2021-ben alakította át globális segélyezési rendszerét, és igyekezett hatékonyabbá tenni: a Szomszédsági, Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Eszköz – Globális Európa (NDICI – Globális Európa) nevet kapó új kezdeményezés célja, hogy az összes harmadik országgal folytatott együttműködést fedezze, s földrajzi, tematikus és úgynevezett gyors reagálású pilléreken nyugszik. A tematikus pillérről szólva az EU kiemelte, hogy „a tematikus programok az emberi jogokra és a demokráciára, a civil társadalomra, a stabilitásra és a békére, valamint az olyan globális kihívásokra összpontosítanak majd, mint az egészség, az oktatás és képzés, a nők és a gyermekek, a munka, a szociális védelem, a kultúra, a migráció és az éghajlatváltozás” témája (Council of the European Union, 2021), így az látszik, hogy az Európai Unió lehet a legérdekeltebb a USAID által hátrahagyott űr kitöltésében. Ugyanakkor, ahogyan Kína esetében, úgy itt is meg kell említenünk, hogy nem ez az egyetlen terület, amelyen nagyobb szerepvállalásra lenne szükség az európai szereplők részéről, és az nem is várható, hogy egyedül képesek vagy akár hajlandók lennének teljes egészében pótolni a USAID által biztosított segélyösszegeket. Mindez az Európa biztonságáról szóló közös európai gondolkodás témájában is világossá vált – kiemelve egy újabb olyan területet, amelyre az európai államoknak a jövőben többet kell fordítaniuk.

ÖSSZEGZÉS

Összességében elmondhatjuk, hogy a USAID felfüggesztése, majd szerződésállományának drasztikus visszavágása nem pusztán egy amerikai belpolitikai, illetve költségvetési lépés volt, hanem olyan döntés, amely már rövid távon is érzékelhetően kezdi átformálni a nemzetközi segélyezési rendszert és az arról szóló gondolkodást. Bár a tanulmány írásának pillanatában a jogi procedúrák még tartanak, és nem teljesen egyértelmű, mely programok és projektek folytatódnak, az már most látszik, hogy egy ilyen jellegű – és ilyen hosszú – leállás nem csak „szünetet” jelent: a futó programok működése, a partnerekkel való együttműködés és a terepi végrehajtás is sérül, miközben a következmények felméréséhez valószínűleg hosszabb időre lesz szükség.

A kutatói kérdés első része arra vonatkozott, hogy az Amerikai Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre. A tanulmány fő állítása mentén erre az a válasz, hogy a USAID leépítése nem csupán finanszírozási hiányt okoz, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is létrehoz. Finanszírozási értelemben az amerikai forráskiesés önmagában is óriási lyukat üt a rendszeren, különösen egy olyan időszakban, amikor – a klímaváltozás, pandémiák, konfliktusok és humanitárius válságok miatt – eleve egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek. Intézményi értelemben pedig nem egyszerűen pénz tűnik el, hanem a USAID mögött álló évtizedes tapasztalat, terepi jelenlét, szakértői kapacitás és végrehajtó infrastruktúra is: azok a működési megoldások és helyi viszonyokhoz alkalmazkodó szakmai tudás, amely egyik napról a másikra nem pótolható. Végül legitimációs értelemben gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs súlya a segélyezési ökoszisztémában, ami a koalícióépítést és a partneri együttműködéseket is nehezíti.

A kutatói kérdés második része a geopolitikai következményekre irányult. A tanulmány alapján itt is az a fő következtetés, hogy a segélyezés ebben az értelemben nem mellékes fejlesztéspolitikai kérdés, hanem a világrendi és hatalmi-politikai mozgások része. A USAID a hidegháborús versenyfutás termékeként egyszerre szolgált humanitárius és fejlesztési célokat, és működött Washington puha diplomáciai eszközeként: úgy adott mozgásteret az Egyesült Államok számára, hogy közben nemzetközi jelenlétet, reputációt és együttműködési hálózatokat is épített. A visszalépés geopolitikai értelemben azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nemcsak „pénzt” von ki, hanem azt a képességét is csökkenti, hogy intézmények és normák mentén kiszámíthatóan, legitim módon alakítsa a nemzetközi együttműködéseket. Mindez az átalakuló világrendben abba a tágabb folyamatba is illeszkedik, amelyben Washington több területen átértékeli szerepét és adott esetben a hozzájárulását, miközben a rendszer többi szereplőjének alkalmazkodnia kell egy egyre inkább rendezetlen, kevésbé stabil és kiszámítható környezethez.

A kutatói kérdés harmadik eleme az volt, hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán, illetve akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt. A tanulmány válasza itt egyértelműen az, hogy részlegesen és/vagy szelektíven lehet szó helyettesítésről, de Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség. Kína kapcsán a sajtóban gyorsan megszületett narratíva, hogy Peking „készen áll” átvenni az amerikai szerepet, ugyanakkor az elemzés rámutatott, hogy a kínai modell nem a klasszikus segélyezésre, hanem a fejlesztési együttműködés és a gazdasági hasznot is hozó együttműködések keverésére épül, így sem tematikusan, sem intézményi kapacitásában nem reális, hogy például a humanitárius és egészségügyi programok nagy részét átvegye. Peking bizonyos zászlóshajóprojektek és jól kommunikálható esetek mentén nyerhet reputációs hasznot, de a teljes pénzügyi és intézményi kiesés pótlása, valamint az amerikai globális hálózat helyettesítése nem várható tőle. Hasonló logika mentén a középhatalmak és feltörekvő szereplők esetében is legfeljebb regionális fókuszú, rövid távú, imázstámogató bejelentések képzelhetők el, átfogó és globális programokra azonban sem anyagi, sem szervezeti, strukturális lehetőségük nincs.

Az Európai Unió e szereplők közül a leginkább „kézenfekvő” alternatíva, hiszen intézményesített fejlesztési együttműködési keretekkel és tematikus fókuszokkal is rendelkezik, valamint földrajzi okokból is érdekelt lehet több válságtérség stabilizálásában. Ugyanakkor a tanulmány alapján az is látszik, hogy az EU előtt sem egyetlen probléma jelenik meg, hanem egyszerre több területen nő a felelősségvállalási kényszer (biztonságpolitika, multilaterális intézmények finanszírozása, regionális válságkezelés). Ezért bár elképzelhető hozzájárulás-növelés, a teljes amerikai kiesés átvállalása és a USAID által képviselt globális infrastruktúra kiváltása európai oldalról sem reális.

Mindezek fényében a tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a USAID leépítése olyan hármas – finanszírozási, intézményi és legitimációs – vákuumot hoz létre, amelyet a nemzetközi rendszer többi szereplője legfeljebb részleteiben, szelektíven és saját érdekei szerint tud majd kezelni. A nemzetközi segélyezésre ugyanakkor a jövőben is szükség lesz, és miközben a folytatással vagy az alternatív donorok szerepvállalásával kapcsolatban egyelőre sok a bizonytalanság, a negatív következmények már most láthatóan súlyosbodhatnak – különösen ott, ahol a segélyezés nem „plusz”, hanem alapfeltétel az egészségügyi, humanitárius és társadalmi stabilitás fenntartásához.

Absztrakt

Irán regionális pozíciója az utóbbi években példátlan kihívásokkal néz szembe, így Irak egyre inkább az „utolsó bástya” szerepét tölti be az Ellenállás Tengelyében. A tanulmány azt vizsgálja, hogyan alakítják az iraki belpolitikai folyamatok és Szaúd-Arábia törekvései Teherán mozgásterét. Különös figyelmet kap a síita politikai szövetségek, a milíciák, valamint a civil mozgalmak hatása is. Szaúd-Arábia gazdasági, diplomáciai és infrastrukturális alternatívái fokozzák az Iránra háruló nyomást. Teheránnak ugyan vallási-ideológiai közelsége révén továbbra is jelentős befolyása van Bagdadban, Rijád szerepe egyre inkább növekvő tendenciát mutat az országban. A 2025-ös iraki választások nem csupán Irak jövőjét, de Irán regionális presztízsét is alapvetően befolyásolják, mivel az ország politikai tere fokozatosan átalakul, amit jelentős részben Szaúd-Arábia térnyerése mozgat.

Kulcsszavak: Irán, Irak, Szaúd-Arábia, Ellenállás Tengelye, regionális befolyás

DOI: 10.56699/MT.2026.1.4

Irán regionális pozíciója az elmúlt években fokozatosan gyengült, szövetségesei belső válságokkal és katonai vereségekkel küzdenek, ami jelentősen szűkíti Teherán mozgásterét a Közel-Keleten.

Ezzel egyidejűleg Irak jelentősége felértékelődött, hiszen ez maradt az „utolsó bástya”, ahol Irán még érdemben képes politikai és társadalmi befolyást gyakorolni.

A tanulmány kitér az iraki–iráni síita politikai szövetségekre, a milíciák szerepére, a civil társadalom és a fiatal választók attitűdjére. Emellett kiemelt szerepet kap a tény, hogy Irak nemcsak síita többségű állam, hanem arab ország is, amely reintegrálódni akar az arab világba, különösen Szaúd-Arábia aktív diplomáciai és gazdasági törekvésének köszönhetően. Rijád gazdasági beruházásokkal, az arab nacionalista logika

hangsúlyozásával és regionális integrációs ígéretekkel kívánja magához közelíteni Irakot, ami vonzó alternatívát jelent a konfliktusos, szankciók sújtotta iráni modellhez képest. Az iraki társadalom fiatal, globalizált generációi számára mindinkább a gazdasági stabilitás és az arab identitás kerül előtérbe, ami új kihívások elé állítja Teherán törekvéseit.

A tanulmány a 2025-ös iraki választásokig rendelkezésre álló információkra támaszkodik, és kiindulópontot kíván nyújtani az ezt követő fejlemények értelmezéséhez. Rávilágít, hogyan változik Irán mozgástere a belső válságok és külső tényezők hatására, vagyis miért tekinthető Irak „utolsó bástyának”. Az elemzés elméleti keretét az iráni kül- és biztonságpolitikai diskurzusban az elmúlt években központi fogalommá vált

„előretolt elrettentés” (forward deterrence) adja, amely Irán katonai doktrínájának egyik alapvető pillére. Bár a doktrína részletes, hivatalosan kodifikált formában nem ismert, a nyilatkozatok és a gyakorlat alapján lényege, hogy Teherán a fenyegetések kezelését nem a saját területén, hanem azon kívül, az ellenfelek stratégiai környezetében igyekszik megvalósítani. A doktrína a stratégiai mélység és az elrettentés logikájára épül, vagyis célja, hogy a potenciális konfliktusok földrajzilag Irán határain kívül maradjanak, miközben az ellenfelek közvetlen biztonsági környezetében jelenjen meg az iráni nyomásgyakorlás lehetősége (Szabó, 2022: 47).

Bár a tanulmány középpontjában a szaúdi–iráni rivalizálás áll, Irak jelenlegi geopolitikai helyzete ennél komplexebb. Az elmúlt években Törökország, valamint az izraeli–emírségekbeli együttműködés is egyre láthatóbb tényezővé vált az ország körüli regionális befolyási versenyben. A tanulmány e szélesebb kontextuson belül értelmezi Rijád és Teherán törekvéseit.

AZ „UTOLSÓ BÁSTYA”: IRÁN POZÍCIÓJÁNAK GYENGÜLÉSE A KÖZEL-KELETEN

Ahhoz, hogy Irak jelentőségét lássuk Irán szempontjából, előbb fontos megvizsgálni, hogy a térségben milyen események vezettek odáig, hogy Irak valóban ennyire kiemelkedő szerepben jelenjen meg Teherán külpolitikájában.

Az iráni befolyás iraki kiterjesztésének legfőbb kiindulópontja a 2003-as amerikai beavatkozás, amely fordulópontot jelentett Irán regionális pozíciói szempontjából, mivel Szaddám Huszein rendszerének megdöntésével megszűnt Teherán addigi egyik legfontosabb regionális ellensúlya. Az iraki államapparátus összeomlása és az új politikai rend kialakulásának folyamata lehetővé tette Irán számára, hogy hosszú távon mély politikai, vallási és biztonsági beágyazottságot építsen ki Irakban.

Az elmúlt egy-két év eseményeinek fényében elmondható, hogy Irán regionális befolyása a Közel-Keleten fokozatosan gyengülni látszik. Irán számára a szíriai polgárháború 2024. decemberi fordulata komoly veszteséget jelentett: az 1970 óta hatalmon lévő Aszad-rezsim – amelyet előbb Háfez el-Aszad, majd 2000-től fia, Bassár el-Aszad vezetett, és amelyet Teherán több mint egy évtizeden át katonailag és pénzügyileg is

támogatott – összeomlott az iszlamista militáns Haját Tahrír al-Sám (HTS) és a törökök által támogatott Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) offenzívájával szemben, Bassár el-Aszad pedig Moszkvába menekült (crf.org). A széttagolt harcok pedig Szíriában teret adnak annak, hogy az önmagát Iszlám Államként proklamált szervezet fenntartsa jelenlétét, és újabb támadásokat hajtson végre. Emellett Izrael rendszeresen csap le iráni és szíriai katonai célpontokra, a 2023. októberi Hamász-akció óta fokozta a támadásokat, többek között a damaszkuszi és aleppói repülőterek ellen (Campa et al., 2025). A tizenkét napos izraeli–iráni háborúban a szíriai iráni milíciák nem vettek részt, ami Aszad bukása óta Irán befolyásának jelentős visszaesését mutatja. Bár Teherán megpróbálhatná újjászervezni hálózatát Szíriában, kapacitásai ehhez jelenleg korlátozottak, mivel Irán elsődleges célja belső stabilitásának és elrettentő képességének helyreállítása.

Az Ellenállás Tengelyének fontos részét képező libanoni síita szervezet, a Hezbollah, amely Irán egyik legfontosabb eszköze az Izrael elleni nyomásgyakorlásban, mára súlyos problémákkal küzd. 2023-ban a Hamász támogatása céljából beavatkoztak a gázai konfliktusba, amire válaszul Izrael folyamatosan csapásokat mér Libanonra, ami nagyrészt teljesen leköti a Hezbollah főbb katonai kapacitásait. A szervezet korábbi, hosszú ideig hatalmon lévő vezetőjének, Naszrallahnak a likvidálása súlyos csapás volt a síita csoport és Irán számára is, mert az esemény megingatta a szervezet kohézióját, és gyengítette Teherán legfontosabb regionális bástyáját. Az utódjául kijelölt Naím Kászim későbbi nyilatkozata – amelyben kiemelte, hogy Libanon „jelenleg a nemzet védelméért felelős” (Daoud, 2025) – tükrözi, hogy a Hezbollah számára elsődleges prioritássá vált saját erejének megszilárdítása és a belső védelmi kapacitások erősítése. A tizenkét napos háborúba sem avatkoztak bele nyíltan, csupán nyilatkozatokban ítélték el Izrael támadásait Irán ellen (Blanford, 2025). Mindebből látszik, hogy a Hezbollah jelenleg megosztott, és erőforrásai lekötöttek: a vezetői veszteségek, a libanoni belső politikai és gazdasági válság, valamint a regionális kötelezettségek együttesen korlátozzák katonai fellépési lehetőségeit, miközben politikai és katonai pozícióit igyekszik fenntartani a hazai színtéren. Ez arra utal, hogy a szervezet immár nem elsősorban Irán regionális befolyásának eszközeként működik, hanem saját belső stabilitásának megőrzése vált elsődleges feladatává, ami gyengíti Teherán azon képességét, hogy a Hezbollahra a korábbi mértékben támaszkodjon.

A Hamász esete szintén rámutat Irán korlátozott lehetőségeire. A gázai szervezet hosszú ideje részesül iráni támogatásban, azonban a gázai konfliktus következtében egyre inkább a túlélésre és saját fennmaradására koncentrál. Bár továbbra is igényli Teherán támogatását, a kapcsolat aszimmetrikussá vált: ma már döntően nem Irán erősíti a Hamászt, hanem inkább a Hamász próbál Irán segítségébe kapaszkodni. Fontos kiemelni azonban, hogy a Hamász támogatása Irán által nem a síita vallási közösségvállalás logikájába illeszkedik, hanem alapvetően pragmatikus stratégiai érdekeken nyugszik Teherán részéről. Tekintettel arra, hogy a Hamász ideológiai értelemben szunnita gyökerű mozgalom, a teheráni rezsim nem a síita tengely vallási részeként, hanem az Ellenállás Tengelyén belüli szövetségesként tekint a szervezetre.

A jemeni húszik helyzete ugyancsak kettős. Bár a tizenkét napos háborúban az egyetlen olyan csoportnak bizonyultak, amely nyíltan kiállt Teherán mellett (ideológiai és politikai szolidaritásból), és katonai támadást is intéztek Izrael ellen, a jemeni polgárháború és az állami struktúrák gyengesége évek óta leköti fő erejüket (Toomey, 2025), ennek következtében katonai és politikai mozgásterük is jelentősen korlátozott. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy stratégiai elhelyezkedésük, különösen a Báb el-Mandeb szoros kapcsán, geopolitikai lehetőségeket biztosít számukra. A Vörös-tenger térségében zajló csapások, valamint az Izrael és az Öböl menti államok elleni rakéta- és dróntámadások nem csupán szimbolikus szolidaritást fejeznek ki Teherán irányába, hanem illeszkednek Irán előretolt elrettentés stratégiájába, amelynek lényege, hogy a közvetlen konfrontáció helyett az állam proxy szereplőkön keresztül képes regionális instabilitást generálni, és nyomást gyakorolni ellenfeleire. Ennek ellenére a húszik továbbra sem jelentenek olyan mértékű politikai és társadalmi beágyazottságot Irán számára, mint az iraki síita hálózatok vagy a Hezbollah Libanon-ban, így geopolitikai értékük elsősorban katonai-stratégiai, nem pedig strukturális befolyási dimenzióban ragadható meg.

Mindezek a folyamatok nem pusztán egyes szövetségesek elszigetelt meggyengüléseként értelmezhetők, hanem Irán előretolt elrettentési stratégiájának strukturális visszaszorulásaként: az Ellenállás Tengelyének perifériáin csökken Teherán azon képessége, hogy proxy szereplőkön keresztül regionális nyomást gyakoroljon riválisaira. Az események következtében világosan kirajzolódik, hogy Irak különleges jelentőségű Irán számára, mivel ez maradt az egyetlen olyan viszonylag stabil állam, amelyen keresztül Irán még érdemben érvényesítheti befolyását a régióban, a vallási-ideológiai közelség révén. Ennek fényében fontos megvizsgálni, hogy milyen szálak kötik Bagdadot a síita államhoz, amiből egyértelműen kiderül a kapcsolat komplexitása.

AZ IRAKI–IRÁNI KAPCSOLATOK MÉLYSÉGE

Az Iráni Iszlám Köztársaság bizonyos értelemben természetesnek tekinti Irak pártfogását a síita többségű (61–64%) lakosságra hivatkozva (The World Factbook). Az 1979-es iráni alkotmány alapján a mindenkori vezetés feladata „az iszlám testvériség és a közösségi együttműködés terjesztése és erősítése […] kötelezettségvállalással minden muszlim irányába” (Iran constitution, 1979: 3, 15–16). E lefektetett elvek alapján az iraki államot Teherán elsődleges platformként használja regionális befolyásának kiterjesztésére.

A síita nagyhatalom iraki befolyása nagyrészt a soft power szerepének köszönhető: a két ország közötti vallási kapocsnak a régmúltra visszanyúló és mélyreható gyökerei vannak. Irak legfőbb vallási személye, a nyolcvannyolc éves Ali al-Szisztáni nagyajatollah maga is iráni származású, és 1951-ben költözött Nadzsafba (Watkins, 2020: 14). Irán soft powerjének egyik leglátványosabb eszköze az iráni–iraki vallási zarándoklatok rendszere, amely a kétoldalú kulturális kapcsolatok központi eleme. Évente akár kilencmillió iráni zarándok utazik Irakba, közülük a legnagyobb számban az Arbain fesztiválra, amely Karbalában rendszeresen kétmillió iránit vonz. Ezeknek az eseményeknek nem csupán vallási jelentőségük van, hanem kulturális dimenziójuk is: a fesztiválokon perzsa nyelvű könyvek és zenék jelennek meg, valamint iráni jótékonysági gyűjtések zajlanak. Irán kormányzati szinten is ösztönzi a részvételt, például 2019-ben kölcsönös vízummentességről állapodott meg Irakkal a zarándoklatok erősítésére. Teherán emellett aktívan fektet be az iraki szent városok infrastrukturális fejlesztésébe, Nadzsafban, Karbalában és más városokban több mint kétszáz helyreállítási projektet indított, amelyekben 2018-ban több mint négyezer iráni munkavállaló vett részt (Watkins, 2020: 13). Ezek az intézkedések lehetővé teszik Irán számára, hogy a vallási legitimáción keresztül kulturális és társadalmi befolyást gyakoroljon Irakban, miközben a síita közösségek támogatásával saját geopolitikai pozícióját is megszilárdítja. Ezenfelül a vallási jótékonysági hálózat erősítése is kiemelt fontosságú. Az 1979-ben alapított Imám Khomeini Se-gélyalap (IKRA) – amely 2006 óta működik Irakban – 2014-ben mintegy tizenegyezer rászorulót támogatott, köztük hétezer árvát, és mezőgazdasági, varrási, illetve szövési szakmai képzéseket kínált. Emellett hivatalos megállapodásokat kötött az iraki munkaügyi minisztériummal, valamint a sport- és ifjúsági minisztériummal is, jelezve, hogy tevékenysége nemcsak karitatív, hanem az állami intézményekkel is szoros együttműködésen alapul (Watkins, 2020: 15–17). Irán első idegen nyelvű, napi huszonnégy órában sugárzó nemzetközi hírcsatornája, az arab nyelvű Al-Alam 2003-ban kezdte meg adását, elsősorban Irak felé irányulva (Wastnidge, 2015: 372). Összességében jól látható, hogy a vallási zarándoklatok, a szent helyek helyreállításába fektetett jelentős erőforrások, a jótékonysági hálózat, valamint a médiacsatornák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Teherán vallási, kulturális és társadalmi szinten is befolyást gyakoroljon Irakban.

Fontos kiemelni, hogy a soft power mellett Irán politikai kapcsolatainak is köszönheti befolyását. A síita állam még az 1980-as években megkezdte szövetségi hálójának kiépítését Irakban, a jelenleg Iraki Iszlám Legfelsőbb Tanács néven ismert politikai frakció támogatásával, valamint a Hizb al-Da’wa al-Iszlámijja párttal (a továbbiakban: Da’wa Párt) fenntartott kapcsolatain keresztül (Rostoványi, 2010: 365). E politikai szereplők már az iraki–iráni háború idején kapcsolatban álltak a teheráni rezsimmel, így látható, mennyire régi és komplex a kapcsolat a két állam politikai rendszere között. Az említett két párt azóta is jelen van az iraki politikai palettán, annak változékonysága és fragmentáltsága ellenére is prominens szereplők. A régióban a párt fogalma eltér a nyugati értelmezéstől, hiszen ezek a frakciók szorosan összefonódnak a vallással is, kapcsolatban állnak a síita közösségekkel, így nemcsak a politikai, de a társadalmi befolyásuk is jelentős mértékű. Ennek eredményeképp Irán olyan fontos szereplők támogatását élvezi, amelyeknek a soft power ereje is jelentős a bagdadi államban (Shanahan, 2004). A Da’wa Párt egyik vezető politikusa, Núri al-Máliki, aki az iraki miniszterelnöki posztot is betöltötte 2006 és 2014 között, olyan nyilatkozatot tett, hogy ő „elsődlegesen síita, csupán másodsorban iraki” (Fraihat, 2020: 68), vagyis a síita nagyhatalom a vallási-ideológiai szempontok jelentőségét teljes mértékben ki tudja használni a kapcsolatépítésben Irak irányába.

Ha Irán iraki befolyásáról beszélünk, mindenképp ki kell emelnünk a síita milíciákat tömörítő ernyőszervezet, a Népi Mozgósítási Erők (Popular Mobilization Forces, a továbbiakban: PMF) megerősödését. A szervezet legtöbb milíciája az Iszlám Állam visszaszorítására jött létre, iráni támogatással. A PMF iraki társadalmi bázisa jelentős, mivel az országban élő muszlimok többsége mártírként tekint a harcosokra, akik feláldozzák életüket az állampolgárok és Irak védelmében. Bár a PMF milíciái 2016 óta hivatalosan az iraki miniszterelnök fennhatósága alá tartoznak, egyes meghatározó csoportokat Irán nemcsak támogat, hanem közvetlenül irányítása alatt is tart (Mansour–Jabar, 2017: 3). A tagok kiképzéséért, felfegyverzéséért a közvetlenül az iráni ajatollah, Ali Hámenei irányítása alá tartozó Forradalmi Gárda Kudsz Erők egysége felel (Sáfrán, 2020: 128). A biztonsági-katonai szempontok mellett az ernyőszervezet a politikai befolyás terén is jelentős szereplő, mivel számos síita milícia a 2018-as választásoktól a Fatah koalícióba tömörülve politikai pályára lépett, s ezzel újabb iráni nézőpontot képviselő szervezet jelent meg az iraki belpolitikai folyamatokban (Wagner, 2021: 6). A síita milíciák támogatásával Teherán nemcsak a vallási közösség védelmét erősíti, hanem olyan politikai és biztonsági környezetet is teremt, amely saját stratégiai érdekeit szolgálja. A PMF tagjai lojalitással hálálják meg az Irántól kapott támogatást, ami lehetővé teszi, hogy Teherán közvetett, mégis hatékony módon befolyásolhassa Irak belpolitikai folyamatait. Ennek révén a PMF nem pusztán katonai erőként jelenik meg, hanem a síita hegemónia és az iráni befolyás egyik legfontosabb pilléreként is.

2020-ban az Amerikai Egyesült Államok a bagdadi repülőtéren likvidálta az iráni Forradalmi Gárda Kudsz Erők egységének vezetőjét, Kászem Szolejmánit, valamint Abu Mahdi al-Muhandiszt is, az iraki PMF egyik akkori jelentős vezetőjét (Knights et al., 2023: 1). Az esemény szimbolizálta Irak proxyjellegű szerepét az iráni–amerikai konfliktusban, valamint óvatosabb magatartásra is késztette a milíciák erőit az USA-val szemben. Hosszabb távon Irán a közvetlen katonai irányítás helyett egyre inkább az intézményi, politikai és gazdasági csatornákon keresztül érvényesülő befolyásgyakorlás felé mozdult el. A 2021-es választásokon a Fatah-koalícióban képviselt, PMF-hez köthető milíciák parlamenti jelenléte 31-ről 20 százalékra mérséklődött, ami elsősorban az Iszlám Állam elleni aktív harcok csökkenésének tudható be. A reprezentáció visszaesését azonban gyorsan kompenzálták, mivel 2022-ben létrejött a Muhandis General Company nevű vállalat, amelynek célja önálló, állami erőforrásokra támaszkodó gazdasági háttér kiépítése a milíciák számára. A vállalat kivételes jogosítványokkal rendelkezik, például közvetlen hozzáférése van állami földekhez, tőkéhez és projektekhez, ami a PMF szerepét a klasszikus fegyveres biztonsági funkción túl gazdasági és intézményi dimenzióval bővíti (Knights et al., 2023: 15). Ez a struktúra lehetővé teszi, hogy az Iszlám Állam elleni aktív katonai műveletek lezárulását követően is fennmaradjon a PMF politikai súlya, ami közvetve Irán számára is tartós befolyási csatornákat biztosít Irakban a nyílt katonai jelenlét visszaszorulása mellett. A Szudáni-kormány 2023 júniusában elfogadott, három évre szóló, jelentősen megnövelt költségvetése érdemben bővítette a PMF állami finanszírozását és intézményi mozgásterét. A hivatalosan nyilvántartott állomány létszáma csaknem megduplázódott, a tagok hosszú távú állami juttatásokban részesültek, bővült a PMF polgári és ipari tevékenységi köre, valamint olyan hírszerzési-adatgyűjtési kapacitások erősödtek meg, amelyek a civil ellenőrzésen kívül működnek (Knights et al., 2023: 12). A fentiek eredményeként a PMF szerepe a fegyveres dimenzión túl az állami struktúrákhoz kötődő beágyazottság irányába tolódott el a 2020 utáni időszakban, ami a békeidőben is fenntartható iráni jelenlétet segíti elő Irakban.

A PMF megerősödése az iráni előretolt elrettentési stratégia egyik legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása Irakban, mivel lehetővé teszi Teherán számára, hogy államközi konfrontáció nélkül tartson fenn katonai nyomásgyakorló erőt a térségben. Az Egyesült Államok a PMF-et szintén az előretolt elrettentési stratégia egyik kulcselemeként értelmezi, és ezért következetesen követeli a szervezet jelenlegi formában való felszámolását, illetve a milíciák autonómiájának megszüntetését (Salih, 2025). Ez a külső nyomás Bagdad számára egyszerre jelent szuverenitási kihívást és belpolitikai kockázatot, mivel a PMF mély társadalmi beágyazottsága miatt felszámolásának komoly destabilizáló hatása lehet.

Röviden összefoglalva a fontosabb szempontokat látható, hogy szövetségesei közül Irán éppen Irakban képes leginkább érvényesíteni kulturális, vallási és politikai beágyazottságát. Ennek hátterében egyrészt a közös síita identitás, másrészt a földrajzi közelségből fakadó gazdasági és biztonsági függés áll. Ezek együtt olyan stabil alapot teremtenek, amely lehetővé teszi Teherán számára, hogy hosszú távon is kihasználja az iraki politikai élet strukturális sajátosságait, és ezzel megerősítse regionális pozícióját. Bár a 2021-es és később a 2025-ös választásokon is az általa támogatott politikai erők szerezték a legtöbb szavazatot (data.ipu.org), a síita táboron belüli fragmentáltság és a közvélemény változó attitűdjei olyan repedéseket mutatnak, amelyekre Szaúd-Arábia egyre inkább stratégiai lehetőségként tekint. Rijád ezeket a törésvonalakat kihasználva képes lehet alternatívát kínálni, és így fokozatosan erősíteni saját pozícióját Irakban miközben Irán dominanciája formálisan fennmarad, a valóságban mégis folyamatosan kihívásokkal szembesül.

SZAÚD-ARÁBIA TÉRNYERÉSE IRAKBAN

A szaúdi királyság aktív iraki tevékenysége inkább a 2015 utáni időszakra datálható. A szunnita nagyhatalomnak elsődleges célja lenne régi riválisa, az Iszlám Köztársaság visszaszorítása Irakban. Szaúd-Arábia a muszlim világban a szunniták védelmezőjeként pozicionálja magát, de külpolitikájában a vallási dimenziónál sokkal hangsúlyosabb az arab identitás.

Fontos kiemelni, hogy a szaúdiaknak is megvan a saját, erős soft power elemük: a pánarabizmus eszméjére hivatkozva olyan etnikai kapcsolatot tudnak hangsúlyozni, amilyenre perzsa gyökerei miatt Irán nem képes. Rijád az etnikai összetartozás alapján tekinti Irakot az arab világ részének, és saját vezető szerepét az iraki reintegráció előmozdításában látja. Ez a törekvés a 2016-ban meghirdetett Saudi Vision 2030 programban is megjelenik, amely a királyság modernizációját, regionális hegemóniájának megerősítését célozza, valamint kiemeli, hogy bővíteni kell a külkapcsolati irányokat olyan országok felé, amelyekben eddig nem volt szoros a viszonyrendszer (Saudi Vision 2030). Természetesen ebbe a kategóriába tartozik az iraki állam is.

Az 1945-ben létrejött Arab Liga alapító tagja volt Irak és a térség legfőbb hatalma, Szaúd-Arábia is, így ez a legrégebbi kapocs, amely összefűzi a két országot. Az iraki állam jogilag ugyan azóta is tag, de belső instabilitása miatt szerepe sokkal inkább kívülállónak mondható. Ennek következtében a bagdadi politikai célok egyike reintegrálódni az arab világba, visszatérve a 2003 előtti állapothoz. Ebben Szaúd-Arábia is érdekelt, hiszen minél több kapcsolat teremtése az arab világgal ellensúlyozná Irán jelentőségét az iraki állam számára. 2025 májusában, 2012 után először, Bagdad adhatott otthont az Arab Liga csúcstalálkozójának. „Bagdad, az arab gondolkodás és a közös arab történelem fővárosa, kitárja kapuit az Arab csúcs előtt” – jelentette be al-Szudáni, a jelenlegi iraki miniszterelnök, ezzel hangsúlyozva az arab identitást és fontosságát. Továbbá kijelentette, hogy „az arab nemzetbiztonság közös cél”, vagyis hogy Irak a biztonságot az arab közösségen belül képzeli el, valamint a regionális stabilitás érdekében ebbe az irányba kell megtenni a szükséges lépéseket (al-Sudani, 2025).

Az arab világba való reintegráció mellett a szaúdi–iraki kapcsolatok másik fontos pillére az, hogy Rijád úgy közelíti meg Bagdadot, hogy erősítse az iraki nacionalista logikát. Szaúd-Arábia számára már az is stratégiai eredménynek számítana, ha csökkenne az iráni befolyás, ami valójában lehetővé tenné, hogy Rijád fokozatosan a saját irányába terelje Irakot. Ez a megközelítés egyszerre szolgálja Szaúd-Arábia stratégiai érdekeit és az iraki politikai elit céljait: Rijád csökkentené az iráni befolyást, miközben legitim keretet biztosítana az iraki nacionalista törekvéseknek, támogatva ezzel Irak fokozatos önállósodását, anélkül hogy közvetlen kontrollt kellene gyakorolnia.

A fent említettek mellett Szaúd-Arábia befolyása Irakban gazdasági és infrastrukturális szempontból a legjelentősebb. A Közel-Kelet legnagyobb gazdasági hatalma képes olyan beruházásokra, amelyekkel újjáépíti Irak gazdasági relevanciáját, ami persze saját érdekükben is áll, hiszen így gazdaságilag leginkább a szaúdiak felé lesz kiszolgáltatott az iraki állam. Ezzel pedig hangsúlyozni tudja, mennyire szüksége van Iraknak a szaúdi segítségre a talpra álláshoz, amivel saját irányába próbálja terelni a bagdadi politikai figyelmet Iránnal szemben, amelyre „romboló befolyásként” hivatkozik (al-Saud, 2013: 39). Ennek megértéséhez két példát fontos említeni az utóbbi idők szaúdi kezdeményezései közül.

Az egyik az iraki áramellátás stabilizálására fókuszáló projekt, amely 323 kilométer hosszú, 400 kV-os távvezetékkel kapcsolja össze Kuvaitot Irakkal (GCCIA). A vezetékek Szaúd-Arábián keresztül haladnak át, lehetővé téve, hogy Irak az Öböl menti államoktól importálhasson villamos energiát, vagyis a szaúdi királyság egyre inkább stratégiai pozícióba kerül az iraki energiabiztonság biztosításában. Ez hosszabb távon nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is átalakíthatja a térség erőviszonyait, hiszen Irak külpolitikai mozgástere az új energiafüggőség mentén alakulhat.

A másik példa a Fejlődési Út Projekt (Development Road Project), amely jól mutatja Irak geopolitikai átrendeződését: célja, hogy az országot az Öböl, Törökország és Európa között húzódó logisztikai csomóponttá tegye, és ezzel mérsékelje az iráni függőséget. A tizenhétmilliárd dolláros beruházás központi eleme a Grand Faw kikötő, ahonnan vasút- és úthálózat vezet egészen a török határig, majd onnan az európai piacokra kapcsolódik. A projekt nemcsak az ázsiai–európai áruforgalom felgyorsítását célozza, hanem illeszkedik olyan globális kezdeményezésekhez, mint a kínai Övezet és Út vagy az India–Közel-Kelet–Európa Gazdasági Folyosó (IMEC) (Alaaldin, 2024). Szaúd-Arábia számára ennek kiemelt stratégiai jelentősége, hogy a fejlesztés alternatívát nyújt az Iránon átvezető tranzitfolyosók helyett: ha Irak nyugat és észak felé nyitott stabil kereskedelmi központtá válik, Rijád könnyebben építhet gazdasági és politikai szövetségeket Bagdadban. Fontos azonban kiemelni, hogy a Fejlődési Út Projekt nem kizárólag Szaúd-Arábia regionális stratégiájának kontextusában értelmezhető, a kezdeményezés elsődleges geopolitikai haszonélvezője Törökország, amely Irakot tranzitállamként kapcsolja össze Európával, ezáltal Ankara gazdasági és politikai befolyása látványosan növekszik. Irán regionális pozícióinak visszaszorulása e folyamatot közvetetten tovább erősíti, mivel az alternatív észak–nyugati útvonalak felértékelődnek Teheránnal szemben. A projekt tehát egyszerre jelent gazdasági lehetőséget és geopolitikai áttörést, ugyanakkor végrehajtását az iraki belpolitikai instabilitás és Teherán befolyása az ország politikájába továbbra is veszélyezteti.

Bár Szaúd-Arábia iraki kapcsolatai esetében a politikai befolyás össze sem hasonlítható az iráni kapcsolatok összetettségével, fontos figyelmet szentelni a szaúdi–iraki együttműködés folyamatos változásaira. A szunniták támogatásával a királyság a kisebbségi arány miatt nem tud előrelépni a bagdadi parlamentben, de annak felismerésével, hogy ebben a szférában is fel lehet használni a pánarabizmust, már jobb kapcsolatokat képes építeni. Rijád támaszkodhat a síitákon belüli fragmentáltságra, így olyan síita csoportokhoz tud közeledni a pánarabizmusra hivatkozva, amelyek szintén az iráni befolyás mérséklésére törekednek.

Az iraki Szadr Mozgalmat Mohamed Szádek asz-Szadr vallási vezető alapította az 1990-es években. Elsősorban arab népi vezetőként pozicionálta magát, célja pedig egy olyan vallási vezetés kialakítása volt, amely aktívan részt vesz a társadalmi és politikai életben (Hasan, 2021). A politikai csoportot jelenleg a fia, Muktada asz-Szadr vezeti, aki hosszú idő után először 2017-ben látogatott el Rijádba, és találkozott a szaúdi koronaherceggel. Mindez arra utal, hogy Szaúd-Arábia igyekszik kapcsolatot építeni azokkal az iraki síita politikai erőkkel, amelyek inkább az iraki nacionalizmusnak, mintsem Irán befolyásának elkötelezettjei (al-Rasheed, 2017). A Szadr Mozgalomnak a 2021-es iraki választásokon a legtöbb mandátumot sikerült megszereznie (73-at a 329-ből) (data.ipu. org). Bár 2022-ben a mozgalom vezetője bejelentette visszavonulását az intézményes p-litikai életből, és nem alakított kormányt, a mozgalom társadalmi bázisa továbbra is nagyon jelentős maradt, ami asz-Szadr vallási tekintélyének köszönhető. A 2025-ös választások előtt kérdéses volt, hogy a Szadr Mozgalom indul-e a parlamenti részvételért. Egyes előrejelzések alapján ismét nekik jósolták a legtöbb mandátumot (Penn, 2025), azonban a mozgalom vezetője végül újra a választások bojkottjára szólította fel támogatóit. Mindebből az látszik, hogy Szaúd-Arábiának sikerült olyan politikai kapcsolatot kiépítenie Irakban, amely jelentős társadalmi és politikai bázissal rendelkezik, s ezáltal Rijád a választási folyamatok alakulására is hatással lehet.

Mindemellett 2024 novemberében Szaúd-Arábia és Irak megállapodott a katonai együttműködés megerősítéséről, amelynek célja a közös biztonsági kihívások kezelése. A megállapodás hangsúlyozza a két ország közötti védelmi kapcsolatok erősítését és a regionális stabilitás előmozdítását (amwaj.media). Ez azt jelzi, hogy Szaúd-Arábia a biztonsági együttműködés révén is igyekszik erősíteni befolyását Irakban.

A regionális nagyhatalmak iraki jelenléte nem csupán politikai szinten érezhető, hanem a társadalmi vélemény terén is jelentős hatást gyakorol. Az Arab Barometer felmérései szerint az irakiak nagyobb arányban szimpatizálnak Szaúd-Arábia külpolitikai lépéseivel (41%), mint Irán legfelsőbb vezetőjével (37%). Az adatok alapján az iraki közvélemény 70 százaléka Irán, 54 százaléka pedig Szaúd-Arábia regionális politikai be-folyását tartja kritikus nemzetbiztonsági fenyegetésnek, ami arra utal, hogy bár mindkét állam szerepe aggasztja a társadalmat, Irán befolyása lényegesen nagyobb fenyegetésként él a köztudatban (Arab Barometer). Ebből látszik, hogy amellett, hogy az iraki társadalom a külföldi befolyás csökkentése és a függetlenség mellett áll ki, a szaúdi vezetés a társadalmi szférában is képes felvenni a versenyt Teheránnal.

Szaúd-Arábia az iraki nacionalista retorikát arra használja, hogy legitimálja saját beavatkozását, miközben a „védelem Iránnal szemben” narratíva mögött valójában befolyásának kiterjesztése áll, amely a társadalmi szimpátia tudatos erősítésével láthatóan eredményesen halad előre. A szaúdi befolyás erősödése Irakban nem választható el attól a tágabb geopolitikai kontextustól, amelyben Rijád a nyugati hatalmakkal együttműködve igyekszik ellensúlyozni Irán regionális térnyerését. A pánarab és szunnita identitáspolitikai elemek mellett Szaúd-Arábia iraki jelenléte így egy olyan stratégiai egyensúlyozási logika részévé válik, amely a teheráni befolyás további visszaszorítását célozza.

IRÁN JELENLEGI AKTIVITÁSA IRAKBAN

Irak geopolitikai jelentőségének növekedése nem csupán az iráni–szaúdi rivalizálás erősödéséből fakad, hanem egy tágabb, többszereplős regionális verseny kontextusában értelmezhető. Törökország az elmúlt években gazdasági, infrastrukturális és biztonságpolitikai eszközökkel egyre aktívabban van jelen Irakban, miközben az Izrael és az Egyesült Arab Emírségek közötti normalizációs folyamat közvetett hatásai szintén új dimenziókat nyitnak meg Bagdad regionális kapcsolatrendszerében. E fejlemények azt jelzik, hogy Irak nem egyetlen rivalizálás terepe, hanem több párhuzamos hatalmi projekt metszéspontja, ahol Irán, Szaúd-Arábia, Törökország és közvetetten az izraeli–emírségekbeli együttműködés egyszerre próbál pozíciókat építeni.

Irán számára jelenleg Irak az egyedüli olyan stabil regionális partner, ahol még képes megőrizni érdemi befolyását. Éppen emiatt politikai, társadalmi és biztonsági eszköztárának teljes skáláját igyekszik mozgósítani, hogy fenntartsa pozícióját, ugyanakkor közvetlen versenyben áll a szaúdi befolyás erősödésével. A kérdés így az, hogy Teherán miként próbálja megőrizni befolyását a kialakult szaúdi–iráni versenyhelyzetben.

2021-ben – a tömegtüntetések hatására – Irakban új választási rendszert vezettek be, amelynek megfelelően a tartományok lakosságának arányában osztják ki a parlamenti mandátumokat. Ez továbbra is a síitáknak kedvez, ugyanakkor javít a szunniták marginalizációján, mivel képviseleti arányuk csaknem a kétszeresére nőtt a korábbiakhoz képest (data.ipu.org). A következő választásra 2025 novemberében került sor, amelynek eredményei továbbra is mutatják, hogy a síita politikai erők meghatározó súllyal rendelkeznek az iraki parlamentben. A jelenlegi ügyvivő miniszterelnök, Mohammed al-Szudáni vezette koalíció, a Koordinációs Keret negyvenhat mandátummal az első helyen végzett. Ugyanakkor a választások nem hoztak egyértelmű politikai fordulatot, mivel a parlamenti erőviszonyokat még mindig a fragmentált pártrendszer és az elhúzódó kormányalakítás határozza meg (Azizi–Werenfels, 2026). A legnagyobb gócpont a PMF státuszát érintő kérdéskör, amely stratégiai fontosságú Irán számára, mivel a választások egyik legfontosabb tétje éppen az volt, hogy a PMF-hez tartozó milíciák státusza tisztázódjon: milyen jogi és fegyveres szerepet kapnak, hogyan integrálódnak az állami struktúrába, kihez tartozzon az irányításuk, és milyen feladatköreik lesznek (Penn, 2025). E kérdések végleges rendezése azonban várhatóan csak a kormányalakítási folyamat lezárását követően válik egyértelművé, mivel a milíciák intézményes státusza szorosan összefügg az új kormány politikai irányvonalával. Teherán szempontjából a jelenlegi politikai helyzet kedvezőnek tekinthető, hiszen a miniszterelnöki pozícióért elsősorban a síita politikai tábor két meghatározó szereplője, Mohammed al-Szudáni és Núri al-Máliki versenyez, ami alapvetően biztosítja a síita politikai dominancia fennmaradását. Irán számára politikailag kiszámíthatóbb forgatókönyvet jelentene Máliki visszatérése,

tekintettel a Teheránnal korábban kialakított szoros politikai kapcsolatrendszerére (Azizi–Werenfels, 2026). A 2025-ös választások eredményei azt mutatják, hogy Irak továbbra is a szaúdi–iráni rivalizálás egyik legfontosabb színtere maradt, azonban a szaúdi és iráni befolyás mértékének jövőbeni alakulása nagymértékben függ az iraki kormányalakítás kimenetelétől. Egy dolog azonban továbbra is világos: az Irak és Irán közötti stratégiai együttműködés fennmaradása rövid távon nem kérdőjeleződik meg.

Az iraki társadalmi dinamikák szintén meghatározók Irán befolyása szempontjából. A fiatalok körében egyre erősebb az átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igény, valamint a politikai reformok követelése. Mint említettük, a társadalom többsége Irán befolyását továbbra is fenyegetésként éli meg, ami lehetőséget teremt Szaúd-Arábia számára, hogy erősítse a feléjük irányuló szimpátiát, és fokozza az Irán-ellenes közhangulatot. Több mint egymillió új szavazót regisztráltak Irakban, akik változást akarnak. A fiatal generáció esetében hangsúlyosabb az iraki nacionalista logika, elutasítják a nagyhatalmi befolyást, ami Irán esetében a jövőre nézve jelentős korlátnak bizonyulhat (Dlar, 2025). Mindezek ellenére a szaúdi befolyás sem kerülhet előtérbe automatikusan, mivel az iráni soft power vallási és kulturális kötődései továbbra is mélyen gyökereznek az iraki társadalomban, s ezek olyan strukturális tényezők, amelyek nehezen ellensúlyozhatók.

Ezenkívül amikor 2025 augusztusában kinevezték Ali Láridzsánit az iráni Nemzet-biztonsági Tanács élére, első diplomáciai útja Irakba vezetett, ami önmagában is jól mutatja Bagdad kiemelt szerepét Teherán szövetségesei között. Az iraki látogatás utólag még fontosabbnak bizonyult Irán számára, mint korábban hitték, annak fényében, hogy a libanoni kormány nem fogadta Láridzsánit, s ez a feladat a Hezbollahra hárult. Az iraki al-Hákimmal történő egyeztetés kapcsán Láridzsáni kiemelte, hogy „a jelenlegi körülmények között kézzelfoghatóbbá kell tenni a két állam együttműködését” (Asharq al-Awsat). A látogatás egyik konkrét eredménye a Szudáni miniszterelnökkel aláírt határbiztonsági megállapodás volt, amely inkább szimbolikus, de jelzi Irán szándékát a közös határ stabilizálására és a fegyveres csoportok mozgásának ellenőrzésére (IranWire, 2025). Ugyanakkor Irakban továbbra is élénk vita zajlik a PMF jövőjéről, mivel Bagdad szeretné megerősíteni az állami kontrollt az Iránhoz közel álló síita milíciák felett, ami kihívást jelent Teherán számára (Middle East Eye). Láridzsáni látogatása ezért egyszerre jelképezi Irán törekvését befolyása fenntartására, és azt a korlátot, amelyet az iraki szuverenitás és belpolitikai nyomások jelentenek. A gazdasági szankciók és a regionális konfliktusok közepette Irán számára pragmatikus, kevésbé konfrontatív együttműködésre van szükség, aminek kapcsán Irak kulcshelyszínné válik. Ez a komplex helyzet jól illusztrálja, hogy bár Irak továbbra is az ellenállási tengely része, a bagdadi vezetés egyre aktívabban érvényesíti saját állami érdekeit, és nem csupán Teherán stratégiai céljainak végrehajtója kíván lenni.

Mindebből világosan látszik, hogy Irán prioritásként kezeli Irakot regionális befolyásának fenntartásában. Irak a fent említett kihívások ellenére is szorosan kötődik Iránhoz, és Teherán aktívan igyekszik fenntartani befolyását, kiváltképp regionális szerepének gyengülése miatt, amelynek következtében Irak az „utolsó bástya” szerepét tölti be számára.

KONKLÚZIÓ

Irak a Közel-Kelet jelenlegi erőviszonyai között kulcsszereplővé vált: mivel Irán hagyományos szövetségesei meggyengültek, vagy lekötötték őket belső válságaik és külső katonai fenyegetettségük, Bagdad maradt az egyetlen olyan állam, ahol Teherán még képes széles körű befolyást érvényesíteni. Irak felértékelődése nem csupán geopolitikai tény, hanem az iráni előretolt elrettentési stratégia átalakulásának következménye is. Miközben Teherán regionális proxyhálózatának periferikus elemei meggyengültek, Bagdad az egyetlen olyan tér maradt, ahol az elrettentésnek nem pusztán katonai, hanem strukturális, vagyis társadalmi és politikai dimenziója is van. Az iráni soft power eszköztára – vallási kapcsolatok, jótékonysági hálózatok, kulturális jelenlét – mélyen beágyazódott Irak társadalmába, kiegészülve a politikai szövetségekkel és a síita milíciákra épülő biztonsági befolyással. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy Irak egyoldalúan Teherán érdekszférájához tartozna.

Az utóbbi években felerősödött iraki nacionalizmus, a fiatal generáció külföldi befolyást elutasító attitűdje és a Szaúd-Arábia által kínált alternatív gazdasági, infrastrukturális és diplomáciai lehetőségek komoly kihívást jelentenek Irán számára. Bagdad arab identitásának hangsúlyozása, az Arab Ligában betöltött aktívabb szerep és a regionális integráció igénye mind azt jelzi, hogy Irak nem kíván pusztán az Ellenállás Tengelyének része lenni, hanem önálló regionális szereplőként igyekszik pozíciójának erősítésére.

Mindezek fényében Irak valóban Irán „utolsó bástyája”, de olyan geopolitikai ütközőtér is, ahol a szaúdi–iráni versengés következő évtizedének alapvető irányai rajzolódhatnak ki. Ha Teherán nem tudja rugalmasabban kezelni Irak szuverenitásának és arab identitásának igényeit, fennáll a veszély, hogy elveszíti legfontosabb regionális támaszát. Ugyanakkor ha Szaúd-Arábia képes tartósan megerősíteni jelenlétét, Irak akár új erőközponttá is válhat az arab világban, ami hosszú távon átalakíthatja a Közel-Kelet geopolitikai térképét.

A 2025-ös iraki választások politikai következményei elsősorban a kormányalakítás lezárultával rajzolódnak majd ki, különösen abban a tekintetben, hogy Irak mennyire képes megőrizni szuverenitását a regionális hatalmi verseny közepette. Ennek részletes vizsgálata azonban túlmutat a jelen tanulmány keretein. Az elemzés kiindulópontként szolgál az iraki belpolitikai erőviszonyok későbbi újraértékeléséhez. Ugyanakkor fontos látni, hogy a szaúdi–iráni rivalizálás dinamikái arra utalnak, hogy Bagdad cselekvési tere a jövőben is jelentős külső nyomás alatt marad.

Absztrakt

Az írás a kortárs geopolitika, geoökonómia és technológiai fejlődés diskurzusában két fő nézőpontból vizsgálja az afrikai kontextust. Egyrészt arra keresi a választ, „mit akar Afrika”, vagyis milyen célok és prioritások jelennek meg az Afrikai Unió stratégiai dokumentumaiban, különösen az Agenda 2063 keretében. Másrészt azt elemzi, „mit akarnak a külső szereplők”, például Kína, az Egyesült Államok vagy az Európai Unió, különös tekintettel az afrikai digitális és kibervédelmi szektor fejlődésében vállalt szerepükre. Konkrét példák – így például Ghána 2020-as kiberbiztonsági törvénye – rámutatnak az egyes afrikai államok politikai megfontolásaiban értelmezhető kezdeményezésekre. A tanulmány tárgyalja a nagyhatalmi stratégiákat, egyúttal az Agenda 2063 által hangsúlyozott tudás-, technológia- és innovációközpontú fejlődési víziót veszi alapul. E perspektívából kritikai módon elemzi a lehetőségeket és korlátokat, az afrikai cselekvőképességet hangsúlyozó, „afrorealisztikus” megközelítésben.

Kulcsszavak: technológia, kiberbiztonság, geopolitika, afrikai ágens, fejlődés, Agenda 2063

DOI: 10.56699/MT.2026.1.6

A 21. századra, minden ellentmondásával, az afrikai kontinens a globális figyelem középpontjába került. Számos külső szereplő, nem csupán a korábbi gyarmattartó hatalmak, hanem a Globális Délről országai és nem állami szereplők is érdeklődést mutattak az afrikai térségek – különösen az afrikai piacok – meghódítása iránt, magas várakozásokkal az „új határterületeken a tőkefelhalmozás és a profitszerzés korlátlan lehetőségeivel” kapcsolatban (Taylor, 2014: 1). E „határterület” koncepciója „széles körben kapcsolódik Afrika növekvő fontosságához a nemzetközi kapcsolatokban és a globális gazdaságban” (Bach, 2013: 1), főként a média és a vállalati szereplők megváltozott percepciója miatt. Az „Africa Rising” („Afrika felemelkedőben) narratívát azonban kritikusan kell vizsgálni, mivel a mindennapokban tetten érhető egyenlőtlenségek nőttek, és „a kontinens lakossága egyre nagyobb számban él szegénységben”. Az afrikai fenntartható fejlődés egyik legnagyobb akadálya az igazságtalan nemzetközi kereskedelem, egyfajta „kereskedelmi csapda”, amely sok esetben „alacsony értékű nyersanyagok exportjából áll, cserébe magasabb hozzáadott értékű feldolgozott termékekért” (Carmody et al., 2022a: 4). Természetesen az elmúlt évtizedekben a magas hozzáadott értéket képviselő nyersanyagok, így például a ritkaföldfémek „elvitele” is az egyenlőtlen kereskedelem része lett.

A földrajz döntő jelentőségű, mivel feltárja a jobb vagy rosszabb összeköttetési lehetőségek fizikai feltételeit. A szárazföldi országok, amelyek közvetlenül nem férnek hoz-zá tengeri útvonalakhoz, csapdába kerülnek; Paul Collier hangsúlyozza, hogy a tengeri kijárat nélküli állapot túlnyomórészt afrikai probléma (Collier, 2008: 54). Nem meg-lepő tehát, hogy az afrikai szereplők fő törekvése – az egyes államoktól a regionális gazdasági közösségekig (REC-ek) és az Afrikai Unióig (AU) – az összekapcsoltság vagy geopolitikai konnektivitás növelése, ezzel integráltabbá és – elméletileg – egyenlőbbé válva a globális folyamatokban. Ezzel Afrika szereplői végleg „megkérdőjelezi[k] azo-kat a koloniális ábrázolásokat, amelyek Afrikát a világpolitika tárgyaként, nem [pedig] alanyaként mutatják be” (Power, 2019: 37). A regionális integráció kulcsfontosságú az afrikai ágensszerep erősítésében, amely szerep valójában „az Afrikában működő po-litikai, gazdasági, társadalmi és biztonsági szereplők azon képességét és tevékenységét jelenti, ahogyan a kontinensen és a globális politikában befolyást gyakorolnak, [illetve saját pragmatikus döntéseket hoznak], ahelyett, hogy pusztán mások cselekvéseinek passzív célpontjai vagy áldozatai lennének” (Shaw, 2016: 109).

A jobb globális összekapcsoltság egyik kulcsfontosságú dimenziója a virtuális szektor és a hozzá tartozó kibervédelem. Itt nemcsak az új technológiák, hanem a fizikai összeköttetési lehetőségek megléte vagy hiánya is szerepet játszik, „amiben egyes helyek relatív elszigeteltsége, az infrastruktúra sűrűsége, valamint a fizikai akadályok – így a csatornák, szorosok, hegységek – korlátai érvényesülnek” (Agnew, 2023: 6). Az információs és kommunikációs technológiákat (IKT) kritikus fontosságúnak tekintik a fejlődés szempontjából, és a világ egyre inkább összekapcsolódik e technológiák révén. Bár Afrika IKT-infrastruktúrája 2000 óta nőtt, „Afrika jelentősen kevésbé »csatlakoztatott« [bekötött], mint a világ többi része, [illetve] az elérhető szolgáltatások minősége és a költségek tekintetében is elmarad. […] Az afrikai IKT-növekedés kulcskérdése a megfizethetőség” (Corrigan, 2020: 5–6). Takalani Esther Netshitenzhe már 2011-ben hangsúlyozta, hogy „régóta itt az idő, hogy a kormányok demisztifikálják az IKT-t a tudatosság növelésével, és […] integrálják az IKT-t a nemzeti és kontinensszintű fejlesztési ágendákba” (Netshitenzhe, 2011: 55). Az AU nemcsak az IKT jelentőségét ismeri el, hanem kidolgozott egy „stratégiát a közös, koordinált válasz irányítására a negyedik ipari forradalom előnyeinek kiaknázása érdekében”, a Digital Transformation Strategy for Africa (DTSA, 2020–2030) keretében (African Union, 2020).

A tanulmány kutatói kérdései a következők:

1. Mit akar Afrika, azaz mit kívánnak elérni az afrikai állami és nem állami szereplők a technológiai fejlődés és a globális összekapcsoltság növelése érdekében, különös tekintettel a DTSA-ra és Afrika geopolitikai, geoökonómiai pozíciójának javítására?
2. Mit hajtanak végre a külső szereplők a kontinensen a fizikai infrastruktúra, valamint a virtuális és kiberszektor fejlesztése terén?
3. Néhány eseten keresztül: milyen mértékben találtak az afrikai szereplők saját megoldásokat a problémáikra?

A releváns irodalom áttekintése után a kutatás vegyes módszertant alkalmazott, beleértve a dokumentumelemzést (stratégiák, jelentések, politikai anyagok) és interjúkat, valamint panelbeszélgetéseket szakértőkkel. Meghatározó diszkussziókra került sor az ENSZ Afrika Gazdasági Bizottsága (UNECA) TICID-részlegén (Addisz-Abeba, 2025. január 30.), valamint a Florida Egyetem Afrikai Tanulmányok Központja Kína–Afrika Munkacsoportjának workshopján (2025. február 6.), amelyek értékes betekintést nyújtottak a kibervédelmi és technológiai kihívásokba.

MIT AKAR AFRIKA?

Az Afrikai Unió Strategy for the Implementation of the Plan of Action for the Accelerated Industrial Development of Africa (AIDA) című, 2010-ben elfogadott dokumentuma szerint:

„A 21. században az afrikai vezetők eltökéltek abban, hogy megragadják a felmerülő lehetőségeket az ipari fejlődés előmozdítására mint a gazdasági átalakulás hatékony, társadalmilag felelős és fenntartható eszközére” (African Union, 2010: v). A kihívások között a pánafrikai szervezet egyidejűleg elismeri a kapacitások és képességek hiányát, a nem megfelelő vállalkozói környezetet, a súlyosan szűk infrastrukturális keresztmetszeteket, valamint a lakosság döntő többségének alacsony vásárlóerejét. Emellett hangsúlyozza a regionális gazdasági közösségek dinamizálásának sürgősségét, az intrakontinentális együttműködés elmélyítését, valamint az Afrikán belüli és túli beruházások ösztönzését. A komplex interakciós hálózatok, amelyekben állami és nem állami szereplők kapcsolatokat építenek ki egymással (Kacziba, 2021: 156), képezik a nemzetközi kapcsolatok alapját – ez a nemzetközi kapcsolatok átalakuló struktúráinak jobb megértését célzó hálózatelemzés egyik kiinduló feltétele is. Az államok és a hozzájuk kötődő entitások mellett a kontinensen számos nem állami szereplő van jelen, amelyek mind arra törekednek, hogy megváltoztassák a „fekete kontinensről” kialakult, gyakran dominánsan negatív percepciókat, különösen azt a narratívát, amely Afrikát az „elmaradottság és fejletlenség tereként ábrázolja, amely külső beavatkozást igényel” (Power, 2019: 37). Napjainkra Afrika mást szeretne közvetíteni: magabiztos, új stratégiai elköteleződést, amely képes felgyorsítani a kontinens gazdasági növekedését és fejlődését, valamint előmozdítani közös identitását, táplálkozva történelmi gyökereiből és élénk kulturális örökségéből (African Union, 2013). Ez a megközelítés jelenik meg Afrika átfogó fejlesztési és átalakítási mestertervének, az Agenda 2063-nak a zászlóshajóprojektjeit bemutató fejezetében.

Ahogyan e folyóirat hasábjain 2024-ben írtam: Afrika saját aspirációi – az Agenda 2063 szerint is – több ponton rezonálnak az ENSZ-féle Fenntartható fejlődési célokkal. Annak érdekében, hogy az afrikai országok belső termelőképessége erősödjön, határozottan szükséges bevonniuk a helyi szinteket, különös figyelemmel a fiatalokra és a nőkre. A valódi fejlődésnek az emberekről kell szólnia. Ahogyan ezt Goran Hyden, svéd származású amerikai Afrika-szakértő írja: „…az afrikai társadalmakban nagyban különbözik a felelősségek, így például a tulajdonjogok, az ellátás, a gyereknevelés leosztása a családi egységek vonatkozásában a világ más régióitól […] és e szintek vizsgálata növekvő mértékben ébreszti rá a nemzetközi közösséget, hogy a helyi erőforrások felhasználásába, eleve azok megtervezésébe kiemelten kell bevonni a mikroközösségeket” (Hyden, 1989: 194–195). Afrikában tehát minden fejlődéssel kapcsolatos kérdés e szintekre irányítja – azaz inkább kellene hogy irányítsa – a figyelmet (Tarrósy, 2024: 177).

2008 januárjában, az AIDA részeként, az Afrikai Unió állam- és kormányfői elfogadták az Africa Technology and Innovation Initiative (ATII) koncepcióját, amely „átfogó beavatkozásként kíván szolgálni a termékek és folyamatok technológiai tartalmának fokozatos bevezetése és fejlesztése érdekében a kontinens egészén” (African Union, 2010: 48). Az intézkedések között szerepel az üzletfejlesztés és a start-up vállalkozásokba való beruházások támogatásának mozgósítása, különösen az afrikai diaszpóra bevonásával (African Union, 2010: 49). Mindez azonban alapvető feltételeket igényel: politikai stabilitást, pénzügyi biztonságot és megfelelő üzleti tervezést egy támogató környezetben.

A biztonság kérdését illetően az elmúlt években az egész kontinens kiemelt érdeklődést mutat Afrika kiberterének védelme iránt. Bár Afrika a digitális technológiák – különösen a fintech – terén dinamikusan fejlődik, és a világ leggyorsabban növekvő internetes hálózatával rendelkezik, a lakosság mintegy 60 százaléka továbbra sem vagy csak korlátozottan kapcsolódik a hálózathoz. Az afrikai társadalmak számos sebezhetőséggel szembesülnek, például vírustámadásokkal vagy a mobilbankplatformok biztonsági réseivel. A kiberbiztonsági incidensek számának emelkedése jelentős mértékben hátráltatta a fejlődést: több jelentés szerint (például CNBC Africa, 2024) Afrika mintegy tízmilliárd USD értékű veszteséget szenvedett el olyan pénzügyi bűncselekmények miatt, amelyek kibertámadásokhoz köthetők. Ezért elengedhetetlen az együttműködés fokozása Afrika felkészültségének növelése és az elkövetők elleni fellépés érdekében. A 2022 márciusában Loméban megrendezett első Afrikai Kiberbiztonsági Csúcstalálkozót követően, amelyet a Togói Köztársaság az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságával (UNECA) közösen szervezet, a togói kormány és az UNECA létrehozta az Afrikai Kiberbiztonsági Koordinációs és Kutatóközpontot (ACCRC). Az intézmény regionális csomópontként Afrika kiberrezilienciájának megerősítése érdekében tevékenykedik. A központ küldetése a kapacitásépítésre összpontosítva a kontinens ellenálló képességének növelése. A folyamatok lendületét jelzi, hogy az Elevating Africa’s Cyber Resilience című, 2024-es jelentés szerint „a következmények mérhetők: a kiberbűnözés 2021-ben több mint tíz százalékkal csökkentette Afrika GDP-jét, ami mintegy 4,12 milliárd USD veszteséget jelentett. A kibertámadások gyakorisága és összetettsége jelentősen nőtt, komoly akadályt képezve a kontinens társadalmi-gazdasági fejlődése előtt” (Access Partnership & Centre for Human Rights – University of Pretoria, 2024).

A fizikai infrastruktúra kihívásainak leküzdésével kapcsolatban az UNECA TICID szakértői hangsúlyozták (Experts’ roundtable, 2025), hogy a szélessávú infrastruktúra minőségének további javítása alapvető előfeltétele az átfogó fejlődésnek. Ismételten utaltak George Ayittey ghánai közgazdász 1993-ban megfogalmazott tételére, miszerint „afrikai problémákra afrikai megoldásokat” kell találni. Adeoye O. Akinola azonban figyelmeztet arra, hogy Ayittey elhatárolódott a szlogen túlzott és félreértelmezett használatától, hangsúlyozva: az „afrikai megoldás” nem bármilyen, afrikai diktátorok vagy elitcsoportok által kidolgozott választ jelent, hanem olyan megközelítést, amely az afrikai hagyományokban, kultúrában és örökségben gyökerezik, és az önfenntartásra, valamint az afrikai büszkeségre, öntudatra épül (Akinola, 2022). Ez összhangban áll Thabo Mbeki volt dél-afrikai elnök megállapításával is, aki az afrikaiak saját maguk által megfogalmazott tudatos és határozott önmeghatározását emelte ki (Mbeki, 2003: 76). A Mo Ibrahim Alapítvány 2024-es Ibrahim Index of African Governance című jelentése szerint Botswana, Dzsibuti és Uganda mutatta a legnagyobb javulást az internetes sávszélesség használatában, míg Burkina Faso, Sierra Leone és Namíbia a szélessávú internet költségeinek csökkentésében ért el jelentős előrelépést (Mo Ibrahim Foundation, 2025). Ezek az esetek sikeres példái az afrikai megoldásoknak a helyi problémák kezelésében.

Az ITU által közzétett 2024-es Global Cybersecurity Index alapján Ghána, Kenya, Mauritius, Ruanda és Tanzánia az afrikai országok közül a legmagasabb, T1-es kategóriába került a kiberbiztonság terén. Ezek az államok megerősítették jogi és szabályozási kereteiket, technikai kapacitásaikat, tudatosságnövelő programjaikat, valamint az állami és nem állami szereplők közötti partnerségeket.

Összességében ezek az esetek egyértelműen jelzik, hogy Afrika digitális átalakulása kulcsfontosságú a kontinens globális geopolitikai, geoökonómiai és technológiai pozícióinak újradefiniálásában. A TICID szakértőivel 2025 januárjában Addisz Abebában folytatott személyes megbeszélésen kiemelték a köz- és magánszféra együttműködéseinek, vagyis a PPP-knek a fontosságát: azok szerintük a konnektivitás bővítésének egyik legfontosabb eszközét jelenthetik, ami visszavezet a hálózati megközelítéshez és a többszereplős együttműködés logikájához és ezek tudatos fejlesztéséhez. A lehetőségek adottak, az afrikai kormányok pedig egyre inkább ösztönzik a vállalkozásokat a digitális szakadék áthidalására – ugyanakkor a siker végső soron azon múlik, hogy a nemzeti kormányok képesek-e megteremteni a megfelelő, befogadó és kiszámítható környezetet a fontos aktorok piaci belépéséhez.

KÜLSŐ SZEREPLŐK SZEREPVÁLLALÁSAI ÉS STRATÉGIÁI – KI PROFITÁL?

Egy „új versenyfutás Afrikáért” (Carmody, 2011; Scholvin, 2015) keretében „Afrika [ismét] stratégiai jelentőségűvé vált a »nagyhatalmak« és a feltörekvő hatalmak számára” (Carmody, 2011: 1). Ebben az új dinamikában „geoökonómiai verseny bontakozik ki a világ különböző gazdasági hatalmai között” (Carmody, 2011: 5), eltérő motivációkkal, ideértve a piacokhoz való hozzáférést, a (természeti és humán)erőforrásokat, valamint multilaterális szinteken a diplomáciai támogatói bázisok kiépítését. A külső szereplők érdeklődnek egyfajta „geopolitikai törekvés iránt is, amely különösen a szubszaharai afrikai energiahordozók feletti ellenőrzés megszerzésére és kereskedelmi hasznosításukra irányul” (Scholvin, 2015: 3), melynek keretében a Kínai Népköztársaság egyre markánsabb jelenléte figyelhető meg. Kína külpolitikájának összefüggésében az el nem kötelezettség és a be nem avatkozás elvei fontos hivatkozási pontok az Afrikával kialakított bilaterális és regionális kapcsolatok erősítése során, egy Kína által vezérelt inkluzív globalizáció részeként, amely a globalizáció olyan kínai vízióját képviseli, amely a fizikai kapcsolatok javítását is előmozdítja, és a konnektivitás fogalmát integrálja a gazdasági kapcsolatok fejlesztésébe (Vörös, 2022: 16). Az afrikai államok és a külső szereplők közötti megállapodások sokféleségén túl – a kínai jelenlét elmúlt évtizedekben tapasztalt felgyorsulásától más feltörekvő gazdaságok bevonódásán át a Globális Észak országaival újradefiniált kapcsolatokig – „az információs technológiák gyors terjedése, illetve az olyan »virtuális tőke« megjelenése, mint az Uber vagy az Airbnb” (Carmody et al., 2022a: 8) szintén hozzájárul Afrika fejlődési pályáinak alakulásához.

A külső szereplők közül Kína kiemelkedő jelentőségű. A Kína–Afrika Együttműködési Fórum (Forum on China–Africa Cooperation, FOCAC) 2000-es elindítása óta az afrikai–kínai kapcsolatok rendkívüli mértékben megerősödtek, világosan látható

a béketeremtésben és -fenntartásban való kínai szerepvállalás terebélyesedése (Vörös–Tarrósy, 2020), illetve általában a biztonság (és a biztonságos nyersanyag-kitermelés) vonatkozásában regisztrálható kínai jelenlét fokozódása (Vörös, 2011), az egész kontinenst „átölelő” infrastrukturális fejlesztések az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) keretében (Tarrósy, 2019), egyúttal pedig, ahogyan Ethan Mudavanhu rámutat, „egyre több afrikai kormány kéri Kína segítségét biztonsági kihívásai kezelésében is. Továbbá Kína Kiberterületi Nemzetközi Együttműködési Stratégiájának (International Strategy of Cooperation on Cyberspace, ISCC) közelmúltbeli bevezetésével az együttműködés területei az online biztonságra is kiterjedtek. Ennek következtében a kínai–afrikai kiberbiztonsági együttműködés Kína Afrikával kialakított új stratégiai szövetségének kulcselemévé vált” (Mudavanhu, 2022). Ez összhangban áll Kína „people-to-people” megközelítésével és a „kölcsönösen előnyös együttműködés” narratívájával. Bár talán még korai lenne teljeskörűen értékelni a kínai soft power törekvések és intézkedések hatását, a „fejlesztési együttműködés soft poweresítése” a kínai–afrikai kapcsolatrendszerben kulcsfontosságú Kína számára, mivel „nagy valószínűséggel a fejlesztési együttműködés egyre fontosabb terepévé válik a Kína és a Nyugat közötti geopolitikai versengésnek” (Carmody et al., 2022b: 211–212).

Ugyanakkor Ebenezer Obadare kritikus szempontot vet fel az „új versenyfutással” kapcsolatban, amikor megjegyzi, hogy „az a kép, miszerint »versenyfutás« zajlik, amelynek során a tehetetlen afrikai államokat kizsákmányolják és manipulálják a globális hatalmak, melyek mit sem törődnek azok jólétével, aligha állja ki a kritikai vizsgálatot. Éppen ellenkezőleg, számos bizonyíték utal arra, hogy sok afrikai ország lehetőséget lát abban, hogy az Egyesült Államokat, Kínát és Oroszországot – nem is beszélve az olyan nem hagyományos hatalmakról, mint India, Törökország, Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek – egymással szemben kijátssza” (Obadare, 2023). Más szóval az afrikai cselekvőképesség (agency), azaz ágensszerep érvényesülését figyelhetjük meg, amikor az afrikai szereplők maguk döntenek arról, kit hívnak meg, és kivel működnek együtt.

Az Agenda 2063 nem csupán az afrikai szereplők jövőre vonatkozó akaratának megnyilvánulása, hanem koherens keretrendszer is, amely konkrét cselekvéseket foglal magában. A húsz cél közül a második – „jól képzett polgárok és a tudományra, technológiára és innovációra épülő készségforradalom” – mind nemzeti, mind regionális szinten feladatokat ró az érintettekre. A stratégiai keret öt, egyenként tízéves végrehajtási tervre tagolódik. Az első tízéves végrehajtási terv végére mindössze tíz ország volt képes a célok legalább felének megvalósítására: Ruanda (64%), Etiópia (63%), Szenegál (63%), Zimbabwe (61%), Togo (60%), Tunézia (54%), Uganda (54%), Algéria (53%), Kenya (51%) és Mauritius (50%). A másik végletet tizenegy ország képviseli, amelyek esetében a végrehajtási arány 30 százalékos vagy az alatti: Botswana (29%), Burundi (29%), Namíbia (28%), Zambia (27%), Lesotho (26%), Egyenlítői-Guinea (22%), Libéria

(22%), Sierra Leone (22%), Dél-Afrika (22%), Mauritánia (11%) és Benin (6%) (Mo Ibrahim Foundation, 2024). A 2024 és 2033 közötti időszakra vonatkozó második tízéves tervet is elfogadták: az Afrikai Unió a 37. AU-csúcstalálkozón ezt az időszakot a „gyorsítás évtizedének” nyilvánította.

A kínai szereplők fokozott bevonódásának eredményeként a kínai technológiák az egész kontinensen elterjedtek. Stephanie Arnold beszámolója szerint Afrika szélessávú infrastruktúrájának mintegy 70 százalékát, valamint számos kritikus informatikai csomópontot és adatközpontot kínai vállalatok építettek ki. „Ez a kínai–afrikai együttműködés olyan története, amelyben az afrikai kereslet kínai technológiai és pénzügyi kínálattal találkozott. Ugyanakkor a kölcsönösen előnyös helyzeten túl a kínai–afrikai együttműködés utat nyitott Kína afrikai országok digitális szektora feletti látens ellenőrzésének” (Arnold, 2024: 1149). Miközben az afrikai igények kielégítése – afrikai nézőpontból – a legfontosabb szempont, aközben a kínai nemzeti érdekek is jelentős mértékben érvényesülnek, és az ilyen beruházások egyértelműen kedveznek az államilag támogatott kínai vállalatoknak. Arnold kutatása három fontos következményt azonosít, amelyek további, alaposabb vizsgálatot igényelnek e komplexitás többdimenziós megértéséhez: „(1) a szélessávú hálózati kábelek biztosítása elősegíti az IKT-eszközök gyártásának, valamint a szélessávra támaszkodó termelési ciklusoknak az ellenőrzését; (2) az adatközpontok építése hosszú távú nemzetbiztonsági következményekkel jár; és (3) a kutatási partnerségek lehetővé teszik a kínai szabványok és normák technológiai innováció révén történő nemzetközi kisugárzását. Röviden: a digitális fejlődés előmozdítása lehetőséget teremt Kína számára, hogy strukturális hatalmát erősítse Afrika digitális szektora felett” (Arnold, 2024: 1169).

A többi külső szereplő reakcióit vizsgálva figyelmünk az Európai Unió felé fordul. A 2022. február 17–18-án Brüsszelben megrendezett 6. Európai Unió – Afrikai Unió-csúcstalálkozót követően, 2022. november 28-án az AU–EU bizottsági szintű találkozó áttekintette az előrehaladást négy kulcsterületen, amelyek közül kiemelt jelentőségűként jelent meg „a konnektivitás erősítése a gazdasági integráción keresztül: digitális kapcsolatok, energia, közlekedés, értékláncok és az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezet megvalósítása”. Az EU Global Gateway beruházási csomagja – a csúcstalálkozó közös közleménye szerint, amely a 2030-ra vonatkozó közös ambíciókat és az Agenda 2063-at támogatja – „a köz- és magánberuházások ösztönzését célozza meglévő kezdeményezésekre és partnerségekre építve, különös tekintettel a nagyléptékű, fenntartható beruházásokra, amelyeket a Team Europe kezdeményezések támogatnak, figyelembe véve az afrikai országok prioritásait és igényeit, beleért-ve – egyebek mellett – az energia-, a közlekedési és a digitális infrastruktúrába való befektetéseket” (A Joint Vision for 2030, 2022: 3).

Elismerve, hogy „Afrika potenciálja egyre nagyobb érdeklődést vált ki a globális szereplők körében […] és hogy az EU Afrika legnagyobb partnere minden tekintetben”, az Európai Unió és tagállamai „új, átfogó EU–Afrika-stratégiát dolgoztak ki […] öt partnerségre építve” (European Commission, 2020: 2). A második partnerség a digitális átalakulásra összpontosít, amelynek – a dokumentum szerint – „a szabályozási konvergenciára kell fókuszálnia, ideértve a személyes adatok védelmének megerősítését, a kulcsfontosságú, fenntartható infrastruktúrába történő beruházásokat, a közszolgáltatások digitalizációját az e-szolgáltatások biztosítása érdekében, a képzési és oktatási lehetőségek bővítését, valamint a biztonságos adatáramlás növelését”, továbbá hangsúlyt kap a mesterséges intelligencia területén folytatott együttműködés is (European Commission, 2020: 6). Mindezeket – vagy ezek bármelyikét – valamelyik külső szereplő bevonásával az afrikai félnek kell értelmeznie és mérlegelnie, mégpedig a konkrét, kézzelfogható afrikai szükségletek alapján.

KÖVETKEZTETÉSEK

Összegzésként világos, hogy afrocentrikus megközelítésre van szükség: nemcsak elvárva, hogy a külső szereplők tiszteletben tartsák az afrikai igényeket, hanem belülről is erősítve az afrikai ágensszerepet. Ennek az ágensnek képessé kell válnia arra is, hogy küzdjön az afrikai politikai elit endemikus korrupciója ellen, miközben elkerüli a külső szereplőkkel kötött korrupciós megállapodásokat. Mo Ibrahim szudáni–brit üzletember szerint „afrorealisztikus” megközelítésre van szükség: „El kell mozdulnunk az afropesszimizmus és az afrooptimizmus irányából az afrorealizmus felé […] ugyanis egyik sem ad igazságos képet a modern Afrikáról” (Ibrahim, 2013). Ahogy Wangari Maathai Nobel-békedíjas kenyai politikus mondja: „Mindezek a kérdések a vezetéshez és a kormányzáshoz kapcsolódnak, amely meghatározza, hogy egy ország miként állítja fel prioritásait, tartja felelősségre vonhatónak tisztviselőit, hoz döntéseket, biztosítja a polgárok bevonódását, és kommunikálja vízióját” (Maathai, 2009: 72–82).

A tanulmány elején jelzett kutatási kérdésekre visszatérve elmondható, hogy számos konkrét intézkedés és jól artikulált politika létezik az afrikai problémák „saját megoldásainak” előmozdítására. Az Afrikai Unió Agenda 2063 dokumentuma stratégiai keretet biztosít az inkluzív társadalmi és gazdasági fejlődés, a regionális integráció, a demokratikus kormányzás, valamint a béke és a biztonság előmozdítására (African Union, 2013). A Digital Transformation Strategy for Africa (2020–2030) kulcsfontosságú stratégia, mivel a digitális szektor fejlesztése és az internetkapcsolat javítása alapvető az afrikai ágensszerep erősítéséhez a globális arénában. Az IKT-infrastruktúra megbízható energiaellátással és megfelelő közlekedési összeköttetésekkel való további megerősítése elengedhetetlen, ezek „hiánya továbbra is komoly akadályt jelent Afrika sok részén” (Radelet, 2010: 117). Az afrikai fejlődés másik kulcsa a megfelelő és kölcsönösen értelmes partnerségek kialakítása, amelyet erős, magabiztos és kompetens afrikai ágensek tudnak menedzselni.

A tanulmány a Technology geopolitics, digital advancement and African agency [Technológiai geopolitika, digitális fejlődés és afrikai cselekvőképesség] című könyvfejezet (Tarrósy, 2025: 181–188) bővített, magyar nyelvű verziója.

Absztrakt

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakoribb konfliktusforrás a digitáliseszköz-használat. Az online világhoz kapcsolódás már mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is érint. A szülők gyakran nem értenek egyet, hogy milyen korlátokkal engedhető egy kiskorú a digitális térbe. Célunk valós esetek tükrében bemutatni, hogyan gondolkodnak erről a családtagok, és mit ad, ha közvetítőhöz fordul a család. A mediátori gyakorlatból merített tapasztalatok irányt mutatnak, hogy miként válhat az otthon biztonságos, ám megengedő közeggé a gyermekek számára, akik a digitális eszközöket már sem a tanulásban, sem szociális kapcsolataikban nem nélkülözhetik. Szakirodalmi áttekintést követően összegezzük, miként érdemes a témáról partnerként beszélgetni, elkerülve a család békéjét feldúló ellenségeskedést. A való életből vett példák tanulságai a segítő szakemberek számára is hasznos szempontokat kínálnak a digitális korszak családi konfliktusainak megértéséhez, támogatásához.

Kulcsszavak: digitális eszközök, konfliktusok, mediáció, gyermekek és szülők digitáliseszköz-használata

DOI: 10.56699/MT.2025.4.8

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként a digitáliseszköz-használat, amely számos feszültséget és elmélyülő vitákat eredményez. Tanulmányunk gyakorlati példákon keresztül mutatja be, hogy az online világhoz kapcsolódás nem pusztán technikai vagy szabályozási kérdés, hanem mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is felvet.

Jelen cikk tíz megtörtént esetet vizsgál, amelyek részben a saját mediációs gyakorlatunkból származnak, részben pedig más hazai mediátorokkal készített interjúk alapján dolgoztuk fel őket. A kutatáshoz 2025. június–július folyamán kerestünk meg olyan hazai mediátorokat, akik lezárt eseteikről anonimizált módon, a titoktartás megsértése nélkül, a szakmai tanulságokra koncentrálva tudtak beszámolni. Olyan esetekre voltunk kíváncsiak, melyekben a digitáliseszköz-használat jelentős szerepet játszott. Felhívásunkra öt mediátor jelentkezett, akik tíz esetről számoltak be. Ezeket mediátori interjú formájában rögzítettük, majd elemeztük őket. Kérdéseink az esetben szereplő család tagjaira, a mediációs folyamat lefolytatásának mikéntjére és az eset utóéletére vonatkoztak. A történetek lejegyzése során a szereplők beazonosíthatóságát elkerülendő több olyan részletet megváltoztattunk, amelyek a tartalmi és tanulságbeli relevancia szempontjából lényegtelenek voltak. Kutatásunk célja elsősorban az volt, hogy megvizsgáljuk, valóban megjelenik-e már – és ha igen, akkor milyen formában – a hazai mediátorok napi gyakorlatában a digitáliseszköz-használat mint konfliktusforrás, másodsorban pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy tudnak-e a mediátorok érdemben segíteni a családoknak ezekben a helyzetekben. Ugyanis a szülők mindennapi kihívásai közé tartozik a család-tagok – a gyermekek és a gyermekekkel együtt élő felnőttek – digitáliseszköz-használatának szabályozása, miközben (úgy érzik) ehhez se elég ismeretük, se elég energiájuk nincs (Konok et al., 2017; Matthes et al., 2021). Nagy részük aktívan keresi ehhez szakemberek segítségét is (Auxier et al., 2020). Sokan közülük tisztában vannak a digitális tér veszélyeivel, de azt is látják, hogy az eszközök használata már elengedhetetlen része a tanulásnak, a tájékozódásnak és a kapcsolattartásnak. A bemutatott esetekkel olyan szempontokat kívánunk adni, amelyek nemcsak a szülőknek, de a családokkal foglalkozó segítő szakembereknek és a pedagógusoknak is segíthetnek saját álláspontjuk kialakításában.

A digitáliseszköz-használatból fakadó kockázatok csoportjai

A gyermekek digitális térben való jelenléte több dimenzióban is kockázatokat hordoz. A UNICEF 2025-ös Childhood in a Digital World [Gyermekkor a digitális világban] című jelentése szerint a fenyegetettségek három fő kockázati csoportba sorolhatók, melyek azonban egymással is kölcsönhatásban állnak (UNICEF, 2025).

Az első veszélycsoport az online tartalmakhoz és interakciókhoz kapcsolódik. A kis-korúak rendszeresen találkoznak életkoruknak nem megfelelő tartalmakkal, így például erőszakot vagy szexualitást közvetítő anyagokkal. Emellett a dezinformáció és az álhírek fokozott kitettséget jelentenek számukra, hiszen a kritikai gondolkodás képessége ebben a korban még nem alakul ki megfelelően. Könnyen áldozatául eshetnek hamis információknak vagy megtévesztő hirdetéseknek, részt vehetnek veszélyes online kihívásokban, tudtukon kívül vásárlásra ösztönző manipulációknak lehetnek kitéve, vagy kapcsolatba kerülhetnek rossz szándékú idegenekkel, akik visszaélhetnek a bizalmukkal. Az online zaklatás – amelyet gyakran kortársak követnek el – külön kategóriát képez, hiszen a cyberbullying pszichés következményei (szorongás, depresszió, társas izoláció) tartósak lehetnek, ahogy ezt már több kutatás is igazolja (Tsomokos–Slavich, 2024; Rose–Tynes, 2015).

A második kockázati csoport a túlzott képernyőhasználat egészségügyi és fejlődési hatásaival kapcsolatos. A túlzott eszközhasználat – a Yurika Numata-Uematsu és munkatársai (2018) által bevezetett kifejezéssel – virtuális autizmushoz vezethet, gátolja a korai nyelvi fejlődést (Pogány, 2024), szemészeti és mozgásszervi egészségkárosodást okozhat (Réz–Nagy, 2024). Az Amerikai Egyesült Államok közegészségügyi kockázatait vizsgáló, illetve a lakosság egészségének védelmével foglalkozó Centers for Disease Control and Prevention 2025-ös elemzése szerint a napi négy órát meghaladó nem tanulmányi célú képernyőhasználatot folytató tizenévesek nagyobb valószínűséggel élnek át fizikai inaktivitást, evés- és alvászavarokat, valamint mentális egészségi problémákat, köztük szorongást és depressziót (Zablotsky et al., 2025).

A harmadik kockázati csoport a digitáliseszköz-használat családi és társas kapcsolatokat befolyásoló hatásait foglalja magában. A szülő-gyermek interakciók minősége romlik, ha valamelyik (vagy több) családtag figyelmét folyamatosan elvonják az értesítések, a hírfolyamok vagy az online játékok. A szülők saját okostelefon-használata miatt hiányzó jelenlét (technoference) gyermekükből dühöt, szomorúságot, elhagyatottságérzetet vált ki, hosszú távon pedig hozzájárulhat a kötődés gyengüléséhez és viselkedési problémák kialakulásához (Liszkai-Peres et al., 2024; Madigan et al., 2025), ezenkívül pedig a mozgásos tevékenységek is háttérbe szorulhatnak (Wieprecht et al., 2025). Ha a szülők a gyermek megnyugtatására digitális eszközt használnak, az később indulatkezelési zavarokhoz vezet (Ko-nok et al., 2024). Egy kínai kutatás szerint a gyermekek képernyő előtt töltött ideje nemcsak akkor jelentős, ha a szülő maga is sok képernyőt néz, hanem akkor is, ha a képernyőhasználattal kapcsolatos szabályok alkalmazása nem következetes vagy nem átlátható (Wu–Ye, 2022).

Cikkünkben e harmadik kockázati csoportot kívánjuk részletesebben megvizsgálni, mivel a családi konfliktusok mediációs szempontból is kiemelt jelentőségűek. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a három kockázati terület a gyakorlatban összefonódik, és a családi, pedagógiai, valamint mentálhigiénés következmények nehezen választhatók el egymástól. Fontos kihívás még, hogy a digitális környezet rendkívül gyorsan változik: mire egy longitudinális kutatás lezárul, a megfigyelt jelenségek jelentős része átalakulhat. Ezért különösen fontos, hogy a tudományos közlemények mellett más szakmai fórumok – például közösségimédia-felületek, civil szakmai ajánlások – is hozzájáruljanak a tudatos eszközhasználat előmozdításához (Peternák, 2024; Szakértői charta, 2025).

A gyermekek digitáliseszköz-használatának jelenlegi szabályozása

A digitális eszközök gyors elterjedésével párhuzamosan a szabályozás területén is intenzív munka zajlik a gyermekek védelmének biztosítására. A szabályozási keretek történetileg is fokozatosan épültek ki.

Az első mérföldkövek közé tartozik a 2018-ban hatályba lépett általános európai uniós adatvédelmi rendelet (GDPR), amely bevezette a „digitális nagykorúság” fogalmát, vagyis azt az életkort, amelytől a gyermek szülői hozzájárulás nélkül hozhat önálló on-line döntéseket. A rendelet e korhatár meghatározását tizenhárom és tizenhat év között a tagállamok hatáskörébe utalta (Magyarországon és Lengyelországban ez tizenhat, Portugáliában tizenhárom év).

Újabb mérföldkő volt a három évvel ezelőtt elfogadott Digital Services Act (2022), amely nemcsak a szolgáltatók megfelelését szabályozza, hanem kifejezetten a kiskorúak védelmét célozza. Ennek értelmében a nagy online platformok kötelesek nyilvánosságra hozni algoritmusaik működését, felmérni kockázataikat a fiatalok mentális egészségére nézve, valamint lehetőséget biztosítani a „nem személyre szabott” tartalmak választására. A 2024–2025-ben lezajlott nyílt konzultáció alapján született ajánlások között szerepel, hogy a fiatalkorúak fiókjai alapértelmezésben privát beállításokkal működjenek, valamint az automatikus értesítések és lejátszási listák kikapcsolt állapotból induljanak a függőségi mintázatok csökkentése érdekében. A kiskorúak életkorának hiteles ellen-őrzésére a digitális azonosítótárca (Digital Identity Wallet) bevezetését tervezik 2026-ra.

A Digital Services Act rendelkezéseit egészíti ki a Better Internet for Kids elnevezésű stratégia, amely három pillérre épül: (1) biztonságosabb digitális környezet kialakítása a jogellenes tartalmak visszaszorításával; (2) a gyermekek digitális kompetenciáinak fejlesztése a felelős internethasználat érdekében; valamint (3) a gyermekek aktív bevonása a szabályozási és politikai folyamatokba. Emellett kiemelt hangsúlyt kap a médiatudatosság növelése, a segélyvonalak és forródrótok erősítése.

Magyarországon is megjelentek a szabályozási törekvések. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) 2021-ben publikált kutatása rávilágított, hogy a magyar gyermekek egyre korábban kezdenek internetezni, és a hét-nyolc évesek 10 százaléka már jelen van a közösségi médiában. Bár a családok kétharmadában léteznek szabályok az internethasználatra, a szülők harmada nem lát különösebb feladatot a digitális világra való felkészítésben. 2024-ben kormányrendelet tiltotta meg a mobiltelefon használatát minden iskolatípusban, ami európai összehasonlításban is szigorú lépésnek számít.

Összességében látható, hogy az uniós és nemzeti szabályozási keretek elsősorban a gyermekek közvetlen kockázatoktól való védelmét, valamint a digitális függőség kialakulásának megelőzését célozzák. Ugyanakkor a családi interakciók szintjén jelentkező problémák – például a digitáliseszköz-használatból fakadó konfliktusok – jelenleg még nem tárgyai külön szabályozásnak. Ennek a hiánynak a feltárásához kíván hozzájárulni jelen tanulmány gyakorlati eseteinek bemutatása, amelyek rávilágítanak a digitáliseszköz-használat családi dinamikájára és a mediációban rejlő lehetőségekre.

A kutatás bemutatása

A digitáliseszköz-használat egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként vagy akár központi témaként a mediációs praxisban. A magunk és más mediátorkollégák eseteiből tíz olyan helyzetet gyűjtöttünk össze, amelyben a digitáliseszköz-használat valamilyen formában – közvetlen konfliktus vagy kapcsolati feszültség forrásaként – meghatározó szerepet játszott.

Az esetek öt mediátor praxisából származnak: részben a szerzők saját gyakorlatából, részben más hazai mediátorokkal készült félig strukturált interjúk alapján dolgoztuk fel őket. Az interjúk 2025. június–júliusban zajlottak. A mediátorok lezárt eseteikről önkéntes alapon, anonimizált módon számoltak be, a szakmai tanulságokra fókuszálva, a titoktartás sérelme nélkül.

Az interjúk kérdéskörei az alábbi főbb dimenziókat követték:

• a családtagok és a konfliktus hátterének bemutatása;
• a digitáliseszköz-használat szerepe és megítélése a családi dinamikában;
• a mediációs folyamat jellemzői (ki kezdeményezte, meddig jutott, milyen eszközök működtek);
• a mediációs kimenetek és az eset utóélete.

A részletes esettartalmak terjedelmi korlátok miatt itt nem közölhetők, azonban a teljes kiegészítő jegyzetanyag elérhető az interneten (Konfliktusok, 2025). Az esetek főbb jellemzőit az 1. táblázat mutatja be.

A szóban forgó eseteket nem narratív esettanulmányként, hanem az egyes jelenségek lényeges elemeit kiemelő esetkártyaként mutatjuk be. A cél nem az egyes családok történetének mélyreható elemzése, hanem annak szemléltetése, hogy a digitáliseszköz-használat milyen sokféle kontextusban válhat a családi feszültségek forrásává:

• óvodai és iskolai jelzések kapcsán (#1, #2, #3, #5);
• a kamaszok önállósodásával összefüggésben (#4, #10);
• válási folyamat részeként (#8);
• a mindennapi családi viták során (#6, #7, #9).

Az esetekből azokat a részleteket emeljük ki, amelyek egy-egy tipikus dilemmát, helyzetet vagy szülői tapasztalatot villantanak fel. Ezek a rövid példák segítenek megérteni, hogy a digitáliseszköz-használat kérdése nem elszigetelten, hanem más családi dinamikákkal, nevelési stílusokkal és intézményi visszajelzésekkel együtt formálja a családi folyamatokat. Minden esetkártyánál feltüntetjük azon esetek sorszámát, melyekben a kiemelt jelenség tapasztalható volt.

A tanulmány nem az empirikus cikkek logikáját követi, hanem reflexív megközelítésben építkezik. Az egyes témakörök tárgyalása során hármas szerkezet érvényesül: először röviden megjelenik a szűkebb témához kapcsolódó néhány releváns szakirodalom, ezt követően esetkártyák segítségével szemléltetjük, miként jelenik meg az adott jelenség a mediációs gyakorlatban, végül reflexív összekötéssel értelmezzük a tapasztalatokat. A cél annak bemutatása, hogyan tükröződnek a digitáliseszköz-használathoz kapcsolódó szülői, nevelési és kapcsolati mintázatok a mediációs folyamatokban, és milyen szakmai tanulságok vonhatók le belőlük.

1.táblázat: A vizsgált mediációs esetek főbb jellemzői (saját szerkesztés)

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok

A nevelési elvek különbözősége

A szülők közötti nézetkülönbség a digitáliseszköz-használat tekintetében fokozott konfliktusokkal járhat, és a gyermekek ilyen helyzetekben nagyobb valószínűséggel találkoznak erőszakos médiatartalommal, ami a gyermek agresszív viselkedéséhez és más viselkedésbeli problémákhoz vezethet a 2–17 éves korosztályban (Mares et al., 2018). Ezért kritikus fontosságú, hogy a szülők támogatást kapjanak a közös álláspont kialakításában.

A hazai eredmények is jelzik a potenciális konfliktusforrást: egy 2022-es hazai kutatás szerint a férfiak nagyobb valószínűséggel alkalmaznak engedékenyebb stratégiát a digitáliseszköz-használat szabályozásában (Nagy et al., 2022). A nemi különbségek tehát nemcsak a szabályalkotás, hanem a következetes betartatás terén is megjelennek, ami a családi kommunikációban tartós feszültségekhez vezethet.

1.esetkártya: közös szabályalkotás fordulópontként

Egy családi mediációs esetben (#3) jól kirajzolódott, hogy az édesapa és az édesanya eltérően ítélték meg a tablethasználat szabályozásának fontosságát, és igyekeztek elkerülni a nyílt konfrontációt. A mediációs folyamat előrehaladtával szemléletváltás történt: közösen dolgozták ki a digitáliseszköz-használatra vonatkozó szabályokat, és ezek következetes, közös be-tartatásával – más családi változtatások mellett – sikerült rendezniük a gyermek viselkedési problémáit.

2.esetkártya: a megengedőbb szülői hozzáállás következményei

Több más esetben (#2, #4, #7, #9) is megjelent a szülők eltérő álláspontja, jellemzően az apák megengedőbb hozzáállásával. Ezekben a helyzetekben azonban a mediáció nem indult el, és a négy eset közül csupán egyben (#2) figyelhető meg elmozdulás a gyermek helyzetének javulásában.

Az esetek tapasztalatai arra utalnak, hogy a szakirodalomban leírt kockázatok nemcsak elméleti síkon, hanem a mediációs gyakorlatban is tetten érhetők. Amikor a szülők eltérő nevelési elveket képviselnek, a digitáliseszköz-használat körüli viták gyorsan szimbolikus jelentőségűvé válnak: nem pusztán a képernyőidőről, hanem a tekintélyről, a határok kijelöléséről és az együttműködésről szólnak.

A mediáció lehetőséget adhat arra, hogy ezeket a különbségeket ne hibaként, hanem újratárgyalható nézőpontként kezeljék – ez magyarázhatja, hogy az egyetlen olyan esetben, amelyben valódi közös szabályok születtek (#3), mérhető változás is történt a családi működésben.

A felnőttek digitáliseszköz-használata

Egy 2022-ben publikált kínai kutatás kimutatta, hogy a szülők képernyőidejének növekedése szignifikánsan együtt jár a gyermek képernyőidejének emelkedésével (Wu–Ye, 2022).

3.esetkártya: a szülői minta hatása

Több esetben (#1, #2, #5, #9) is megfigyelhető volt, hogy a szülő saját túlzott eszközhasználata erősítette a gyermek digitális jelenlétét. A képernyőidő sokszor nem tudatos döntés, hanem a fáradtság és a leterheltség következménye volt: a szülők gyakran tekintették a közös tévénézést vagy a párhuzamos online tevékenységet „közös időtöltésnek”, noha valójában alig történt interakció köztük és a gyermek között.

4.esetkártya: a nagyszülő szerepe a digitális mintázatban

Egy másik esetben (#7) a gyermekkel sok időt töltő nagymama folyamatos televíziózása vált konfliktusforrássá. A családtagok eleinte nem tartották problémának a háttértévézést, ám idővel nehezebben lehetett lekötni a gyermek figyelmét, és a családi együttlétek során is egyre gyakoribbá váltak a viták.

Illusztratív megfigyelés: online szülői fórumok

Több online fórumon is felbukkant hasonló tapasztalat. Egy édesanya például arról számolt be, hogy az egyik nagyszülő a szülők kérése ellenére folyamatosan fényképezte az unokáját, és a képeket feltöltötte a közösségi médiába. A helyzet tartós feszültséghez vezetett, mert a szülők a gyermek védelme érdekében korlátozni kezdték a nagyszülővel való találkozásokat.

Az esetek és szülői beszámolók arra világítanak rá, hogy a gyermekek digitális szokásait nemcsak a közvetlen nevelési stílus, hanem a család egészének médiakultúrája is alakítja. A túlzott szülői vagy nagyszülői eszközhasználat nemcsak mintát közvetít, hanem gyakran csökkenti a közös figyelmet és interakciót, ezáltal gyengíti a kapcsolódás élményét. A mediációs tapasztalatok alapján az ilyen helyzetekben a változást leginkább az hozza, ha a felnőttek saját szokásaikra is reflektálnak, és nem kizárólag a gyermek korlátozását tekintik megoldásnak.

A szülők megélése

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok nemcsak nevelési kérdéseket vetnek fel, hanem mélyen érintik a szülői szerep megélését is. A nemzetközi kutatások szerint a szülők többsége ma nagyobb nyomást érez, mint korábban: egy 2020-ban publikált amerikai kutatás alapján a szülők kétharmada úgy véli, ma nehezebb helytállni a gyermeknevelésben, mint húsz éve, és a legfőbb nehezítő tényezőként a technológia, valamint a közösségi média elterjedését jelölték meg (Auxier et al., 2020). Ugyanezen vizsgálat adatai szerint a szülők 71 százaléka aggodalmát fejezte ki gyermeke képernyő előtt töltött idejével kapcsolatban (Auxier et al., 2020). Egy hazai felmérés (Kutrovátz, 2022) pedig arra mutatott rá, hogy a magyar szülők úgy érzik, nem kapnak támogatást az állami iskoláktól gyermekeik technológiahasználatának kezelését illetően.

5.esetkártya: szülői tanácstalanság és túlterheltség

Egy kisgyermekes édesanya (#1) megterhelőnek élte meg, hogy a házimunka mellett folyamatosan le kell foglalnia gyermekét. Tanácstalan volt, miként tudná értelmesen strukturálni a közös időt, ezért gyakran a tabletet használta a gyermek lekötésére. Csak akkor tudott ezen változtatni, amikor külső segítséget kapott, és támogatást talált új tevékenységek kialakításához.

6.esetkártya: a fáradtság mint a digitális engedékenység forrása

Több apa (#2, #7) arról számolt be, hogy a munka utáni fáradtság miatt szabadidős digitális tevékenységet választ, miközben a gyermeknek is biztosít valamilyen képernyős elfoglaltságot. A helyzetet közös időtöltésként értelmezték, bár valójában párhuzamos, de egymástól elkülönülő eszközhasználat zajlott.

7.esetkártya: a digitális pihenés narratívája

Egy édesanya (#9) a közös tévénézést tekintette legitim pihenési formának, ami enyhítette a bűntudatát a kevés személyes figyelem miatt. Hasonló mintázat a nagyszülők körében is megjelent (#7), ebben az esetben a képernyő előtti együttlét a kapcsolódás illúzióját keltette.

Az esetek azt mutatják, hogy a digitális eszközök használata sok családban a túlterheltség és a szülői fáradtság kompenzálójává vált. A szülők gyakran nem egyszerűen engedékenyek, hanem energiáik és figyelmük korlátai miatt keresnek könnyebb megoldásokat a gyermek lekötésére vagy a közös pihenésre.

A nemzetközi trendekhez hasonlóan a hazai tapasztalatok is azt jelzik, hogy a technológiai jelenlét terhe nem elszigetelt probléma, hanem a mindennapi megküzdés része. A mediációs gyakorlatban ezek az esetek rámutatnak, hogy a szülői önreflexió – annak felismerése, hogy a digitális engedékenység mögött gyakran kimerültség és támogatáshiány áll – kulcsszerepet játszik a változás elindításában.

A legkisebbek is lehetnek érintettek

A legfrissebb adatok szerint a digitális eszközök használata már kisgyermekkorban is mindennapossá vált. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének gondozásában 2024-ben megjelent kutatás kimutatja, hogy már a másfél éves magyar gyermekek 37,5 százaléka is napi egy óránál hosszabb időt tölt valamilyen képernyő előtt (Kopcsó et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom következetesen hangsúlyozza, hogy a korai élet-években a digitáliseszköz-használat hátrányosan befolyásolhatja a gyermek szociális, érzelmi, idegrendszeri és nyelvi fejlődését (Madigan et al., 2020; Tomopoluos et al., 2010). A túlzott képernyőidő a szülő-gyermek interakciók beszűkülésével jár, amely különösen a nyelvi és kognitív fejlődésre gyakorol kedvezőtlen hatást. Egy ausztrál kutatók által végzett longitudinális vizsgálat (Brushe et al., 2025) szintén alátámasztja, hogy a két-három éves korban túlzott képernyőidőt töltő gyermekeknél gyakoribb a beszédfejlődés elmaradása. Hosszabb távon ez a korai lemaradás tizenhét éves korig kimutatható: kisebb szókincsben, gyengébb olvasási készségben és verbális memóriában jelentkezik (Rescorla, 2009).

8.esetkártya: a korai eszközhasználat és a beszédfejlődés elmaradása

Egy kisgyermek (#1) esetében a beszédfejlődés elmaradását részben az okozhatta, hogy a szülők két-három éves korában rendszeresen tablettel kötötték le a figyelmét. A készülék használata ideiglenesen megkönnyítette a mindennapokat, ugyanakkor a szülői interakciók beszűkültek, és a gyermek korosztályának megfelelő játékos tevékenységek háttérbe szorultak.

Illusztratív megfigyelés: a piaci kínálat hatása a szülői döntésekre

A szülők digitális eszközökhöz való viszonyát a piaci trendek is formálják: a gyártók gyakran „fejlesztő” vagy „szórakoztató” címkével kínálják a gyermekeknek szánt applikációkat és eszközöket. Megjelentek olyan babakocsi-kiegészítők is, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyermek séta közben is képernyőt nézzen, ami tovább erősíti a digitális jelenlét mindennapiságát.

Az esetek és a kutatási eredmények egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy a digitáliseszköz-használat már a legkorábbi életszakaszban is strukturáló tényezővé vált a családi életben. A kisgyermekeknél a képernyő nem pusztán a szórakoztatást szolgálja, hanem – mint már említettük – gyakran a szülői terheltség kezelésének eszköze is. A segítő szakemberek számára ez különösen fontos felismerés: a kisgyermekkori eszközhasználattal kapcsolatos viták hátterében rendszerint nem technológiai, hanem kapcsolati és megküzdési problémák állnak. A prevenciós és nevelési támogatásnak ezért nem az eszköz tiltására, hanem a közös idő, az élő interakciók és a szülői minták erősítésére kell helyeznie a hangsúlyt.

A közös szülőség a digitáliseszköz-használat kontextusában

A közös szülőség (coparenting) vizsgálata a digitáliseszköz-használat kapcsán lehetővé teszi, hogy ne csupán a szülők és a gyermek viszonyára, hanem a szülők egymás közötti interakcióira is fókuszáljunk. A nemzetközi kutatások szerint a szülők közötti együttműködés minősége jelentősen meghatározza a gyermek médiahasználatát: a támogató, következetes közös szülőség a képernyőidő csökkenésével és hatékonyabb korlátozással, míg az aláásás, a konfliktus vagy a technológiai interferencia túlzott eszközhasználattal és negatív pszichológiai kimenetekkel jár együtt (McDaniel–Walker, 2024; Domoff et al., 2018; Tang et al., 2018). Az említett coparenting-vizsgálatok alapján három nagy terület különíthető el: (1) Pozitív viselkedésminták: idetartozik egymás szülői szerepének támogatása, a következetes szabályalkotás, valamint a gyermek médiahasználatának közös monitorozása. (2) Negatív dinamikák: idetartozik az aláásás, a konfliktus és az eltérő nevelési gyakorlat, amelyek következetlenséget eredményeznek. A kutatások szerint az ilyen helyzetekben a gyerekeket nemcsak a nagyobb médiaexpozíció veszélyezteti, hanem gyakoribbak a viselkedésbeli problémák is (Mares et al., 2018). (3) Technológiai interferencia és modell: nemcsak a szabályozás, hanem a szülők saját eszközhasználati mintái is befolyásolják a gyermekeket (McDaniel–Coyne, 2016).

9.esetkártya: a közös szabályalkotás ereje

Két esetben (#3, #8) a szülők képesek voltak együttműködni a digitális szabályok meghatározásában. Elismerték egymás szerepét, szülői tekintélyét, közös elveket dolgoztak ki, és következetes betartásukkal rövid idő alatt kedvező változások következtek be a gyermekük viselkedésében.

10.esetkártya: az eltérő nevelési gyakorlat következményei

Más családoknál (#2, #4, #7, #9) a szülők közötti nézetkülönbségek tartósan fennmaradtak. Az egyik szülő jellemzően megengedőbben viszonyult a képernyőidőhöz, míg a másik korlátozásra törekedett. A közös szabályozás hiányában a gyermekek több időt töltöttek képernyő előtt, és gyakoribbá váltak a viselkedésbeli nehézségek.

11.esetkártya: a felnőtt minták és a technológiai interferencia

Több családban (#1, #5, #7, #9) a szülők vagy nagyszülők saját túlzott eszközhasználata is konfliktust generált. A gyermekek számára ez nemcsak viselkedési mintát, hanem érzelmi üzenetet is közvetített: a figyelem megosztottságáét és a kapcsolódás hiányáét.

A vizsgált esetek megerősítik a szakirodalomban leírt összefüggéseket: a digitáliseszköz-használat körüli viták nemcsak a gyermek fegyelmezéséről szólnak, hanem a közös szülőség minőségéről is. A pozitív példák (#3, #8) azt mutatják, hogy ha a szülők egymás tekintélyét erősítve, közösen alakítanak ki szabályokat, az nemcsak a gyermek képernyőidejét csökkenti, hanem a családi kommunikációt is javítja. Ezzel szemben az eltérő szülői stratégiák és a technológiai interferencia (#2, #4, #7, #9) a következetlenség érzését erősíti a gyermekben, ami hosszú távon a biztonságérzet és a szülői koherencia gyengüléséhez vezethet. A mediációs gyakorlat szempontjából ez azt jelenti, hogy a digitáliseszköz-használat témája nem kezelhető elszigetelten: mindig a szülők közötti együttműködés, kommunikáció kérdéskörében kell értelmezni.

Társadalmi háttér, szociodemográfiai jellemzők

A család belső működése mellett a tágabb környezet, a család mezo- és makrorendszerei, valamint a társadalmi státusz is meghatározó szerepet tölt be a gyermekek digitáliseszköz-használatában. Egy 2024-ben publikált hazai reprezentatív felmérés kimutatta, hogy a munkahelyen nem dolgozó anyák, az alacsonyabb jövedelmi szinten élő családok, valamint a kevésbé képzett anyák gyermekei már tizennyolc hónapos korban is több időt töltenek képernyő előtt, ezzel szemben a magasabb társadalmi státuszú és képzettebb anyák nagyobb valószínűséggel alkalmaznak kontrolláló stratégiákat a médiahasználat szabályozásában (Kopcsó et al., 2024). Ez arra utal, hogy a szülői gyakorlatok a család anyagi helyzetével és a szülők iskolai végzettségével is szoros összefüggést mutatnak, és a kevésbé képzett szülők gyermekei fokozott kockázatnak lehetnek kitéve.

12.esetkártya: a beszédfejlődés elmaradása mögötti szociális háttér

Egy meglehetősen nehéz anyagi körülmények között élő családban (#1) a kisfiú jelentős beszédfejlődési elmaradásának okai között fellelhető volt az édesanya rossz családi háttere: az otthonról hozott szülői minták hiánya miatt nem tudta, miként bánjon gyermekével, ezért választotta azt, hogy rendszeresen tablettel köti le a két-három éves gyermek figyelmét.

A szociodemográfiai tényezők relevanciáját az NMHH 2021-es országos kutatása is alátámasztja: az alsóbb jövedelmi csoportok mérhető felzárkózást mutattak a digitális eszközök beszerzésében, a gyermekeik pedig egyre korábbi életkorban kezdtek internetezni. A szülői korlátozás képessége azonban gyakran elmaradt, ami különösen a hátrányosabb helyzetű családokban növeli a túlzott digitáliseszköz-használat kockázatát (NMHH, 2021).

A felelősségvállalás és a beavatkozás határai

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos családi konfliktusokban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek viszonyulása és felelősségvállalása is központi kérdéssé válik. A szakirodalom szerint a szülők digitális nevelési stratégiáit gyakran bizonytalanság, ambivalencia és a határok elmosódása jellemzi (Clark, 2011; Blum-Ross–Livingstone, 2018). A szülők sokszor nincsenek tisztában azzal, mikor és hogyan érdemes beavatkozni a gyermek médiahasználatába, illetve mennyiben jogos vagy hatékony más családtagok (nagyszülők, új partnerek) közbelépése. Empirikus vizsgálatok is megerősítik, hogy a felelősségvállalás gyakran reaktív módon – külső jelzések vagy intézményi visszajelzések hatására – jelenik meg, és nem belső kezdeményezésként (Livingstone et al., 2019).

13.esetkártya: a külső jelzés szerepe a cselekvés elindításában

Több családnál (#1, #2) a felnőttek csak azután vállaltak aktív szerepet a gyermek támogatásában, miután az intézmény (óvoda, iskola) jelezte a probléma súlyát. Az #1-es esetben a nagynéni, a #2-esben az apa új élettársa hosszú ideig tartózkodott a beavatkozástól, majd a szakmai visszajelzés hatására vállaltak nagyobb szerepet a gyermek életében.

14.esetkártya: a felelősségvállalás fokozatos kibontakozása

Az egyik családban az apa sokáig külső tényezőkre hárította a felelősséget, míg a mediáció során felismerte saját szerepét, és az anyával együttműködve új szabályokat alakított ki (#3). Egy másik esetben (#2) az apa eleinte csak a kivizsgálás fontosságát ismerte el, de a folyamat előrehaladtával abban is nyitottabbá vált, hogy saját viselkedésén változtasson.

15.esetkártya: a felmentés és önreflexió dilemmája

Az egyik édesanya (#1) eleinte a gyermek esetleges fejlődési problémáját tekintette a nevelési nehézségek okának, ami számára felmentést is jelentett volna. Később azonban elfogadta saját szerepét, és aktívabban kezdett részt venni a megoldásban.

A bemutatott esetek közös mintázata, hogy a felelősségvállalás nem statikus adottság, hanem fokozatosan formálódó folyamat, amelyben a külső visszajelzések és a szakmai támogatás döntő szerepet játszanak. A digitáliseszköz-használat körüli konfliktusok sokszor tünetként jelzik a családi dinamika egyensúlytalanságait: a határok, a szerepek és a kommunikációs minták bizonytalanságát. A mediációs gyakorlatban ezért különösen fontos, hogy a szakember ne csupán a konkrét médiahasználati szabályokra koncentráljon, hanem támogassa a felnőttek önreflexióját és felelősségvállalási képességét is. Amikor a szülők és más családtagok képesek újraértelmezni saját szerepüket, az nemcsak a gyermek helyzetének javulásához, hanem a családi együttműködés megerősödéséhez is hozzájárul.

A mediáció szerepe és kompetenciahatárai

A mediátori gyakorlatban elfogadott, hogy a közvetítőhöz eljutó eseteknek csak a kisebb részében – becslések szerint mintegy 20 százalékban – van lehetőség a közvetítői törvény által szabályozott formális mediáció lefolytatására (Kertész, 2010). A fennmaradó esetekben a mediátorral való beszélgetés ugyan segíthet a gondolkodás átkeretezésében, de formális eljárássá nem alakul. Ennek ellenére ezek az első találkozások is fontos szerepet játszhatnak: elindíthatják a szülőket abba az irányba, hogy keressenek támogatókat, erőforrásokat, és szükség esetén valamilyen más szakemberhez forduljanak.

Az összegyűjtött tíz eset közül ötben (#3, #5, #6, #8, #10) indult el mediációs folyamat, ezekben a szülők eljutottak valamilyen megállapodásig, ami jól mutatja, hogy a mediáció keretet adhat a közös gondolkodásnak és a felelősségvállalás erősödésének. Azokban az esetekben, amelyekben a mediáció nem indult el, csak az egyiknél történt érdemi előrelépés (#1), egy másikban pedig pozitív elmozdulás (#2). Ez is jelzi, hogy a változáshoz nem elegendő a mediátor felkeresése: szükséges az érintettek együttműködési szándéka és a hajlandóság a közös fellépésre.

Az esetek tapasztalatai szerint a digitáliseszköz-használat ritkán jelenik meg önálló indikációként a mediációban. Sokkal jellemzőbb, hogy válási megállapodások vagy kamasz-szülő mediáció tipikus kérdései (például tanulmányok, házirend, barátok) mellett kerül elő kiegészítő témaként. Ha azonban a szülők kifejezetten a gyermek digitáliseszköz-használatával (mint tünettel) érkeznek, az már önmagában jelzésértékű lehet: arra utalhat, hogy a probléma mélyebb, pszichológiai vagy terápiás beavatkozást igényel, és önmagában mediációs keretek között kevéssé kezelhető. Emiatt fontos hangsúlyozni a mediátori kompetenciahatárokat is. A vizsgált esetek közül kettőben (#5, #10) a mediátor a megállapodás után más szakemberhez irányította a családot, mivel a probléma gyökere pszichológiai vagy orvosi jellegű beavatkozást igényelt. Ez jól példázza, hogy a mediáció nem helyettesíti a terápiát vagy az egészségügyi beavatkozást, de segíthet abban, hogy a családok megtalálják a megfelelő támogató szakembert.

Mindezek alapján a digitáliseszköz-használat kérdései a mediációban többnyire más konfliktusok kísérőjelenségeként jelennek meg. Amikor viszont ez a téma válik elsődlegessé, az a mélyebb beavatkozás szükségességére utalhat, és ilyenkor a mediátor egyik legfontosabb feladata a továbbirányítás egy kompetens szakemberhez.

Összegzés és következtetések

A feldolgozott esetek megmutatták, hogy a családon belüli digitáliseszköz-használat nemcsak a gyermekek eszközhasználati szokásai kapcsán, de a szülők saját médiafogyasztása terén is sok kihívást tartogat. Az esetek legfőbb tanulságai:

• A mediáció lehetőségei. A mediáció eredményesen támogathatja a szülői kommunikáció javítását, különösen amikor a nevelési attitűdök eltérése okoz A vizsgált esetekben a mediáció keretei elősegítették a szülők felelősségvállalásának erősödését, valamint a közösen kialakított szabályok következetesebb betartását.

• A pedagógusok Az óvodai és iskolai jelzések kulcsszerepet játszanak a problémák felismerésében. Fontos, hogy a pedagógusok ismerjék és szükség esetén tudják ajánlani a mediáció lehetőségét a szülőknek. Amikor a szülők bizonytalanok a megfelelő szakember kiválasztásában, a mediátor hidat képezhet a család és más segítő szakemberek között azzal, hogy a helyzetet megismerve képes a meg-felelő kompetenciákkal rendelkező szakember felé irányítani a családot.
• Szülői együttműködés és következetesség. Kutatási eredmények is igazolják, hogy nem pusztán a szabályok hiánya, hanem a következetlen alkalmazásuk is a kép-ernyőidő növekedéséhez vezet (Wu–Ye, 2022). Az otthoni „digitális házirend” közös kialakítása és betartása a szülők részéről azonban akár pozitív mintát mutathat a gyermekek számára az önszabályozás fejlesztésében, miközben az autonómiájuknak is teret ad, ami kedvezően befolyásolja a képernyőidőt (Bjelland et al., 2015).
• Közösségi szintű szabályok. A mediátori praxisban több szülő is jelezte, hogy eredményesebb volt, amikor nem egyénileg, hanem iskolai vagy osztályszinten alakították ki a digitáliseszköz-használat közös szabályait. Tekintettel arra, hogy a gyerekek gyakran társaikkal kapcsolódva használják a digitális eszközöket, a közösen elfogadott szabályok kevesebb családi konfliktussal járhatnak.
• Az ismeretterjesztés szükségessége. Amikor egy családban a „szenvedésnyomás” még nem éri el a segítségkéréshez szükséges szintet, akkor irányt mutathat a szülőknek, ha könnyen elérhető, közérthető anyagok állnak rendelkezésre a felelős otthoni digitális szabályozásról. Ilyen kezdeményezésként értékelhetők például a Bethesda Gyermekkórház által kiadott e-bookok és a kapcsolódó Képernyőidő Csökkentő Program (Bethesda Gyermekkórház, 2025). Az uniós ajánlásokkal (BIK, 2022) összhangban indokolt lenne hasonló ismeretterjesztő anyagok országos szintű elérhetővé tétele és népszerűsítése.

Összegzésként megállapítható, hogy a digitáliseszköz-használat a családok életében komplex kihívást jelent, amely a szülők együttműködését, a családi háttér adottságait és az intézményi környezet jelzéseit egyaránt érinti. A mediáció lehetőséget ad arra, hogy a szülők közös szabályokat alakítsanak ki, és felismerjék saját felelősségüket a gyermekek digitális szokásainak formálásában. Bízunk abban, hogy a jövőben a digitális eszközök otthoni korlátozása hasonlóan elfogadott gyakorlattá válik, mint ahogyan más, korábban természetesnek tekintett, de ma már kerülendő nevelési eszközök visszaszorultak a családi mindennapokból.

Absztrakt

A tanulmány a természetkapcsolat eddig kevéssé vizsgált aspektusai és a szubjektív jóllét dimenziói közötti összefüggéseket veszi górcső alá. Kvantitatív kérdőíves vizsgálatot végeztünk magyar felnőttmintán (n = 351, online, önkitöltős formában): a természeti élmény gyakorisága mellett a természet-kapcsoltságot (a Nature Relatedness, NR-6 magyar fordítása) és a természeti élmény négy formáját (a természetről való gondolkodás és tudás; megfigyelés; közvetlen kapcsolat több érzékszerven keresztül; mindennapi környezeti jelen-lét) mértük, továbbá a szubjektív jóllétet a PERMA Jóllét Profil Kérdőív validált magyar változata alapján. Az elvégzett korrelációs és lineáris regressziós vizsgálat eredményei azt támasztják alá, hogy a természetkapcsolat dimenziói és a szubjektív jóllét között pozitív összefüggés áll fenn, de a természeti élmény gyakorisága („dózis”) bizonyult a legerősebb előrejelzőnek. A kapott eredmények természetalapú prevenciós és mentálisegészség-fejlesztő beavatkozások számára kínálnak támpontokat.

Kulcsszavak: természetkapcsolat, természetkapcsoltság, természeti élmény, természeti élmény gyakorisága, szubjektív jóllét, mentális jóllét

DOI: 10.56699/MT.2025.4.5

Közismert, hogy a természeti környezet kedvezően hat a testi-lelki állapotra (Brat-man et al., 2019; Hartig et al., 2014; Russell et al., 2013), mégis kevésbé kutatott, mely kapcsolódási módok és milyen gyakoriság mellett járulnak hozzá leginkább a jólléthez. A tanulmány célja, hogy közérthető keretben megkülönböztesse a természeti élményt (a természet elemeivel való találkozás különböző formáit) és a természetkapcsoltságot (a természethez fűződő tartós, szubjektív kötődést), és feltárja összefüggésüket a PERMA-modell (Seligman, 2016) által definiált szubjektív jólléttel.

A téma fokozódó jelentőségét – egyben szomorú időszerűségét – az évről évre szélsőségesebbé váló időjárási körülmények és a fenyegető klímakatasztrófáról szóló jelentések sokasodása (Clayton et al., 2017), a természetes környezet gyökeres átalakulása az utóbbi évtizedben (IPBES, 2019), a fajkihalás aggasztó mértéke (Török, 2009), illetve a megtört ember-természet kapcsolat (Molnos, 2023) s mindezek nyomán a humán pszichés egészség tömeges romlásának egyre nyilvánvalóbb jelei (Bourque – Cunsolo Willox, 2014; Berry et al., 2010) támasztják alá. A gyorsuló éghajlatváltozás nemcsak közvetlenül hat az egészségre (például a rossz levegőminőség miatt), hanem közvetetten is, az ökoszisztémák átalakulása révén (Berry et al., 2010). Ennek oka többek között az, hogy a természetes élőhelyekkel kapcsolatba kerülő emberek lelki jóllétét az egészséges ökoszisztéma által biztosított biológiai sokféleség és tájváltozatosság, valamint az ezek által szolgáltatott, egyszerre több érzékszervünkre ható ingerek fokozzák (Föllmer et al., 2020; Aerts et al., 2018).

A természet, a természetes élőhelyek és elemeik mára nélkülözhetetlen életfeltételnek, megőrzendő értéknek és egyben jóllétfokozó erőforrásnak tekinthetők – ahogyan azt a jelen kutatás eredményei is alátámasztják.

A szubjektív jóllét: a „virágzás”

A lelki/pszichés/szubjektív jóllét fogalmát a pszichológia tudományában mind ez idáig számos elnevezéssel illették, és ennek megfelelően különbözőképpen határozták meg. A pozitív pszichológia elméletalkotói szerint, az egyik legújabb pszichológiai paradigma keretében a pszichés jóllét összetett jelenség, egyfajta plafon nélküli „szárnyalás”, „virágzás” (flourish), önkiteljesedés állapota (Seligman, 2016). A fogalom tulajdonképpen a kezdeti pozitív pszichológiai vizsgálatok tárgyát képező szubjektív jóllét (a boldogság szinonimájaként használt tudományos elnevezés, önbeszámolón alapuló jóllét) revideált és kibővített változata. A jóllét e komplex konstruktuma öt empirikusan mérhető elemet tartalmaz: a pozitív érzelmeket (positive emotions), az aktivitásban való elmélyülést (engagement), a pozitív emberi kapcsolatokat (relationships), a célokat, illetve az értelemmel teli életet (meaning), a teljesítményt (accomplishment) és a vitalitást/egészséget (positive physi-cal health / vitality). Ezek mindegyike a jóllét feltétele, s mérésükre a PERMA Jóllét Profil Kérdőív (Butler–Kern, 2016; Varga et al., 2022, lásd a Mérőeszközök című fejezetet) használatos, amelyben a szubjektív jóllét hiányát a negatív érzések és a magányosság dimenziói mutatják.

A természetkapcsolat

A természettel való kapcsolat vonatkozásában alapvető különbséget tehetünk az objektív kapcsolat – vagyis a természetes környezettel való találkozás – és a szubjektív természetkapcsoltság, azaz a természethez fűződő, személyiségvonás-jellegű pszichés kötődés között. Eddig viszonylag kevés tanulmány elemezte a természettel való kapcsolat különböző típusainak és erősségének a jóllétre gyakorolt komplex, összeadódó hatását, és még kevesebb vizsgálta a természetkapcsolat és a természeti élmény egyéni szintjeinek eltérő pszichológiai következményeit.

A természeti élmény

A természeti élmény (nature experience; Tomasso–Chen, 2022; Bratman et al., 2012) vagy más szóval a természetnek való kitettség (nature exposure / exposure to nature; Raymond–Raymond, 2019; McSweeney et al., 2015) kifejezés a természet elemeivel való, különböző módokon – megfigyelés, aktív részvétel által vagy akár gondolati szinten – megvalósuló interakciókat jelöli.

A szakirodalom szerint a természeti élményekben való elmerülés és az ezekkel járó tapasztalások a természetes környezet egyéni észlelését, valamint az ezzel kapcsolatos interakciókat foglalják magukban, amelyek különféle érzékszerveken keresztül (látás, hallás, ízlelés, érintés, szaglás) valósulhatnak meg (Hartig et al., 2011), aktív vagy passzív, akaratlagos vagy véletlenszerű részvétellel (Keniger et al., 2013). Időtartamát és gyakoriságát tekintve egyaránt széles skálát ölel fel, lehet rövid, időszakos, egyszeri vagy rendszeresen ismétlődő. A természettel való rövid, akár néhány perces, indirekt kapcsolat – például filmek vagy fényképek nézése – szintén jótékonyan hat az ember fiziológiai és pszichés állapotára (Elsadek et al., 2021). Egymással nem feltétlenül egybecsengő eredmények is születtek azonban a természet és a lelki jóllét kapcsolatának vonatkozásában, s ez részben annak tudható be, hogy a természeti élmény eltérő összefüggést mutat a jóllét különböző aspektusaival (Capaldi et al., 2014; Howell–Passmore, 2012).

Roly Russell és munkatársai (2013) a fent említett elméletalkotókkal is összhangban a természettel való emberi interakció négy élményszerzési csatornáját azonosították és rendszerezték: (1) egy adott ökoszisztémáról való gondolkodás és tudás vagy az ideális ökoszisztéma elképzelése, a természet komponenseiről való gondolkodásból fakadó metafizikai interakció egyidejű szenzoros ingerek nélkül (például kedvenc természeti környezetünk elképzelése); (2) távolról történő interakció az ökoszisztéma elemeivel, a megfigyelésük (például távoli hegyek szemlélése, természetfilmnézés); (3) fizikai, aktív, közvetlen, több érzékszervre ható interakció (horgászat, növényzet érintése, virágok szagolgatása, kertészkedés); (4) mindennapi, ismétlődő, önkéntes vagy nem szándékolt interakció azzal az ökoszisztémával, amelyben a személy él (lakóhely erdőben vagy mellette, tóparton, nagyobb városi park közelében stb.). Ez a négy élményszerzési csatorna számos módon összekapcsolódik. A nézelődés például sok esetben a megismerés alapja; a természetben található lakhely értelemszerűen az összes többi csatornát magában foglalja, és egyúttal újabb kapcsolódásokat eredményez; a természetes környezetben végzett hobbitevékenység során való kapcsolódás pedig hozzájárul a tudás gyarapodásához. Az (1) a legtávolabbról kapcsolódik az ökoszisztémához, míg a (4) a legintimebb kapcsolódást jelenti (Russell et al., 2013).

A természetkapcsoltság

A természetkapcsoltság (nature relatedness; Gál–Dömötör, 2023; Dean et al., 2018; vagy nature connectedness; Howell et al., 2011) olyan pszichológiai jellemző vagy vonásrend-szer, amely azt fejezi ki, mennyire érzik az egyének, hogy kapcsolódnak a természetes környezetükhöz. Julie H. Dean és munkatársai (2018) szerint olyan jellemző, amely ösztönözheti a természettel való interakciót, és hatással lehet a jóllétre; Gál Vera és Dömötör Zsuzsanna (2023) úgy vélik, a természetkapcsoltság egyfajta személyiségvonás, amely az egyén természethez való érzelmi kötődésének mértékét mutatja meg; Michael L. Lengieza és Rosemary Aviste (2025) pedig kiemelik, hogy ez a konstruktum azt is tükrözi, mennyire épül be a természet az egyén identitásképébe. Daniela Paoletti és munkatársai (2025) háromdimenziós modelljében a természetkapcsoltság affektív, kognitív és tapasztalati komponensekből áll. Egyes kutatók a természethez való kapcsolódást alapvető humán pszichés szükségletként határozzák meg, amelynek kielégítése a teljes jóllét megtapasztalásának nélkülözhetetlen feltétele. A természethez való magasabb szintű kapcsoltság – más szavakkal és meghatározással élve: a természettel való erősebb azonosulás érzése, amelyet a különböző természetkapcsoltság-mérő skálák magasabb pontszámai jeleznek – a kutatások szerint már önmagában is magasabb boldogságszinttel jár együtt (Capaldi et al., 2014). A jóllét dimenzióit külön vizsgáló kutatások alapján pedig elmondható, hogy a természethez való erősebb szubjektív kapcsoltság magasabb pozitív és alacsonyabb negatív hangulattal (Capaldi et al., 2014), valamint fokozottabb általános pszichológiai jólléttel társul (Grabowska-Chenczke et al., 2022).

A természetkapcsoltságot vizsgáló kutatások egyik elméleti alapja a biofília-hipotézis (Wilson, 1984), amely szerint az emberekben veleszületett hajlam él a természetes élővilághoz való kötődésre. Empirikus vizsgálatok (Gál–Dömötör, 2023; Capaldi et al., 2014; Nisbet–Zelenski, 2013) ezt azzal támasztják alá, hogy a természettel való szoros kapcsolat élménye összefügg a magasabb pszichológiai jólléttel, pozitív érzelmekkel és az élettel való elégedettséggel. A természetkapcsoltság tehát nem pusztán érzelmi vonzódás, hanem olyan pszichológiai erőforrás, amely a pozitív működést és a mentális egészség fenntartását is elősegítheti.

A természettel való azonosulás azonban bizonyos körülmények között kedvezőtlen irányban is befolyásolhatja a mentális egészséget. Dean és munkatársai (2018) rámutattak, hogy a magas természetkapcsoltság együtt járhat fokozott környezeti aggodalmakkal és pszichés distresszel, különösen azoknál, akik aktívan részt vesznek természetvédelmi tevékenységekben, vagy rendkívül tudatosak az emberi tevékenységek természetkárosító hatásaival kapcsolatban.

A természeti élmény gyakorisága (dózisa)

A természeti élmény gyakoriságát, vagyis „dózisát” Gregory N. Bratman és munkatársai (2019) a természet-jóllét kapcsolat egyik fő meghatározó tényezőjeként írják le, a környezeti jellemzők és a szubjektív élmény mellett. Ezt a feltevést több empirikus kutatás is alátámasztja (Shanahan et al., 2016), amelyek a látogatás hosszának és időzítésének (Aerts et al., 2018) jelentőségét is kiemelik (White et al., 2019). A természetben eltöltött idővel kapcsolatban Peter A. Coventry és munkatársai (2021) eredményei azt mutatták, hogy a húsz és kilencven perc közötti, természetben eltöltött időintervallum bizonyult a legjótékonyabb hatásúnak az egészség szempontjából, a tevékenységek közül pedig a kertészkedés, a természetalapú terápiák és a természetben végzett testmozgás. Matthew P. White és munkatársainak (2019) eredményei szerint azok, akik hetente legalább két órát tartózkodnak természeti környezetben – akár egy alkalommal, akár több rövidebb időszakban –, pozitívabban értékelték egészségi állapotukat és jóllétüket, mint azok, akik egyáltalán nem vagy ennél kevesebb időt töltöttek a szabadban.

A vizsgálat

A fenti szakirodalmi összefoglalóból kitűnik, hogy – bár számos, jórészt kvantitatív jel-legű empirikus kutatás vizsgálta az emberi jóllét és a természetkapcsolat valamely vagy akár mindkét típusának összefüggéseit – a téma jelentőségéhez képest kevés olyan publikáció született, amely e konstruktum több dimenzióját elemzi egyetlen tanulmányban (például Martin et al., 2020). Megállapítandó, hogy az általunk áttekintett kutatások egyike sem alkalmazta a pozitív pszichológia „virágzás” konstruktumának mérésére kidolgozott PERMA kérdőívet (Varga et al., 2022; Butler–Kern, 2016), amelynek használata véleményünk szerint lényeges információkkal gazdagíthatja a pszichés jóllét és a természetkapcsolat összefüggéseire vonatkozó eddigi eredményeket. Az általunk fel-állított kutatási modell előnye, hogy lehetővé teszi az eddig jórészt külön vizsgált jólléti aspektusok – például a társas kapcsolatok, a fizikai egészség, az általános boldogságérzet, a magányosság, valamint a pozitív és negatív érzelmek – egyidejű, mégis elkülöníthető vizsgálatát.

A továbbiakban egy magyar felnőttmintán végzett kvantitatív, keresztmetszeti kérdőíves vizsgálat eredményeit mutatjuk be, külön figyelmet fordítva a természeti élmény gyakoriságának (dózisának) szerepére. A kutatás tervét a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológiai Intézet Etikai Bizottsága UD-IP-2023/156. számon hagyta jóvá.

Kutatási kérdések

Kutatásunk célja a természetkapcsoltság, a természeti élmény és annak gyakorisága (dózisa), valamint a szubjektív jóllét dimenziói közötti összefüggések feltárása és részletes vizsgálata, a szakirodalmi eredményekre alapozott hipotézisek tesztelése és általánosságban az emberi jóllét, illetve a természet viszonyát tárgyaló vizsgálódások további árnyalása. Azt figyeltük meg, hogy a természethez fűződő kapcsolat különböző formái – mennyire érezzük magunkat a természet részének, milyen formában és milyen gyakran élünk át természeti élményeket – hogyan befolyásolják az emberek szubjektív jóllétét.

Feltevésünk az volt, hogy a természetkapcsolat pszichológiai (szubjektív, vagyis a természetkapcsoltság) és fizikai (objektív, vagyis a természeti élmény különböző megvalósulási dimenzióinak) aspektusa (például Elsadek et al., 2021; Bratman et al., 2019; Nisbet et al., 2011) külön-külön pozitív összefüggést mutat a szubjektív jóllét összetevőivel (Varga et al., 2022), és fordított kapcsolatban állnak a negatív állapotot megragadni kívánó jóllétdimenziókkal (negatív érzések és magányosság). Azaz mind a magasabb természetkapcsoltság (Nisbet et al., 2011), mind a négy különböző csatornán mért, nagyobb mértékű természeti élmény fokozottabb szubjektív jólléttel hozható összefüggésbe. Feltételeztük továbbá, hogy jótékony hatású a jóllét tekintetében, ha az illető minél gyakrabban érintkezik a természet elemeivel, függetlenül ennek konkrét megvalósulási formájától (Bratman et al., 2019).

Az eddigi szakirodalmi eredmények alapján tehát azt vártuk, hogy a természethez fűződő kapcsolat és a természetben szerzett legkülönfélébb élmények mértéke, illetve gyakoriságuk egyaránt pozitív összefüggést mutat a szubjektív jóllét különböző dimenzióival.

A minta

A mintát 351 fő alkotta. A válaszadók életkora 18 és 91 év között változott (átlag: 36,5 év, SD = 15,2). Összesen 227 nő (64,7%) és 124 férfi (35,3%) vett részt a kutatásban. A résztvevők iskolai végzettsége változatos képet mutatott: a legtöbben középfokú (érettségit adó) végzettséggel rendelkeztek (48,7%), 23,9 százalék főiskolai és 20,8 százalék egyetemi diplomát szerzett; doktori fokozata a minta 4,8 százaléknak volt, alapfokú végzettséget azonban senki sem jelölt meg. A toborzás kényelmi elérés alapján, a kitöltés pedig saját számítógépes felületen, önkitöltős módszerrel történt.

Mérőeszközök

Természetkapcsoltság (NR-6)

A mérőeszközök közül elsőként az Elizabeth K. Nisbet és munkatársai (2009) által megalkotott Természethez Kötődés Skála (Nature Relatedness Scale) rövidített, hattételes, sztenderdizált változatát (Nisbet–Zelenski, 2013) alkalmaztuk (1. táblázat). A skála magyar nyelvre ültetését mi végeztük el, a Donna E. Beaton és munkatársai (2000) által javasolt kulturális adaptációs eljárás alapján. Mivel a skála validálása magyar mintán tudomásunk szerint mind ez idáig nem történt meg, a lefordított itemeket tartalmazó mérőeszköz faktorszerkezetének vizsgálatára megerősítő faktoranalízist futtattunk a jamovi programban (The Jamovi Project, 2023), amely a lavaan R-csomag (Rosseel, 2012) implementációjára épül. A megerősítő faktoranalízis eredményei az egydimenziós modell elfogadható illeszkedését jelezték (X²[9] = 34,3, p < 0,001; RMSEA = 0,089; SRMR = 0,028; CFI = 0,978; TLI = 0,963), ami megerősíti, hogy a skála faktorszerkezete a magyar mintán is stabilnak és megfelelőnek bizonyult.

A mérőeszköz a természethez való stabil, vonásjellegű kötődést méri; a válaszadók ötfokú Likert-skálán helyezték el az állításokat, az értékelés átlagpontszám alapján történt.

1.táblázat: Az NR-6 Természethez Kötődés Skála itemei (saját szerkesztés)

Természeti élmény

Az általunk összeállított kérdéssor a természeti élmények négy korábban bemutatott megvalósulási csatornáját volt hivatott feltérképezni. A kérdések alapját a Roly Russell és munkatársai (2013) által összegyűjtött és a szakirodalmi részben ismertetett négy természetiélmény-típus (csatorna) képezte, amely elméleti keretet adott a természeti kitettség „fokozatainak” besorolásához. A tételek döntő többségét Miles Richardson és munkatársai (2021) felméréséből vettük át, amelyben a természeti élmény típusai az előbbi szerzők csoportosításával azonos elrendezésben szerepelnek. A válaszadók négyfokozatú Likert-skálán adták meg válaszaikat (a kérdőívet a 2. táblázat tartalmazza) a következő kérdéscsoportokban: (A) a természetről való tudás és annak tanulmányozása; (B) a közvetett elmélyülés a természeti élményben; (C) a közvetlen elmélyülés a természeti élményben egy-szerű tevékenységekkel, illetve (D) a mindennapi kapcsolat a természettel tevékenységcsoport kérdéseit Russell és munkatársai (2013) meghatározása és a fellelt szakirodalmi adatok alapján (például White et al., 2017) magunk szerkesztettük.

2 . táblázat: A Természeti élmények mérőeszköz itemei (saját szerkesztés)

A természeti élmény dózisa (gyakorisága)

Egyetlen kérdés a természeti élmény egy hétre vetített gyakoriságára, dózisára (Bratman et al., 2019) vonatkozott. Mivel a gyakoribb és hosszabb intervallumú természeti élmény megélésével kapcsolatos összefüggésekre voltunk kíváncsiak, a Richardson és munkatársai (2021) által alkalmazott kérdést használtuk fel, amely a következő volt: „Kérem, jelölje, hogy egy átlagos héten körülbelül hány alkalommal töltött minimum 1 órát természetes környezetben (például kertben, parkban, természetes élőhelyen) az elmúlt egy évre visszagondolva.” A válaszokat hétfokú skálán kellett jelölni (0 = semennyit; 7 = a hét minden napján).

3. táblázat: A kutatás során használt mérőeszközök leíró statisztikai adatai és megbízhatósági mutatói (saját szerkesztés)

Jóllét Profil Kérdőív

Martin E. P. Seligman PERMA-modelljére és a „virágzás” jóllételméletére (Seligman, 2016) alapozva a mérőeszközt Julie Butler és Margaret L. Kern (2016) állította össze. A vizsgálat során a magyar mintán validált PERMA Jóllét Profil Kérdőívet (Varga et al., 2022) alkalmaztuk, a skálaképzés pedig a válaszok átlagpontszámából adódott. A résztvevők tízpontos Likert-skálán jelölték válaszaikat. A kérdőív tizenöt kérdésből áll, a pozitív érzelmek (P), elmélyülés (E), pozitív kapcsolatok (R), célok/értelem (M), teljesítmény (A), vitalitás/egészség (V), boldogság (Bold), illetve a negatív érzelmek (N) és magányosság (Mag) alskálákon.

Eredmények

Az adatok elemzése a jamovi statisztikai program 2.4.11-es verziójával (The Jamovi project, 2023) történt. Az együtt járásokat Spearman rangkorrelációs statisztikai eljárással elemeztük, a bonyolultabb összefüggések feltárására lineáris regressziós modellt használtunk. A mérőskálák megbízhatóságát, valamint leíró statisztikai mutatóit is megvizsgáltuk. Az eredmények (3. táblázat) azt mutatták, hogy a vizsgált mintán a mérőeszközök mindegyike megbízhatónak bizonyult.

A Jóllét Profil Kérdőív (Varga et al., 2022) tételeire adott válaszok alapján minden alskálára átlagpontszámot számítottunk, a Dózis (a természetnek való kitettség gyakorisága, egyetlen item) és a Természeti élmény csatornáira (NE_A, NE_B, NE_C, NE_D) vonatkozó kérdésekre adott válaszok alapján kapott eredményeket (átlag) pedig e két utóbbi konstruktum indexeként használtuk a statisztikai elemzés során.

Ahogyan a 4. táblázat szemlélteti, gyenge, pozitív, statisztikailag szignifikáns összefüggés áll fenn az A természeti élmények és a pozitív érzelmek, az elmélyülés, a vitalitás, valamint az általános jóllét, illetve a B tevékenységek és az elmélyülés, a pozitív érzelmek, a pozitív kapcsolatok és a célok/értelem között, valamint a C természeti élmények és a pozitív érzelmek, az elmélyülés, a kapcsolatok, a célok/értelem és a teljesítmény között. Szintén gyenge, szignifikáns pozitív kapcsolatot találtunk a D tevékenységek és a pozitív érzelmek, 

4. táblázat: A folytonos változók Spearman-féle rangkorrelációs mátrixa (saját szerkesztés)

5. táblázat: A vizsgált regressziós modellek sztenderdizált meredekségparaméterei (β), illeszkedési (korrigált R2; F) és multikollinearitás-mutatói (VIF) (saját szerkesztés)

a kapcsolatok, a célok/értelem, az egészség, a boldogság és az általános jóllét között, és gyenge, negatív korrelációt figyeltünk meg a negatív érzések és a magányosság viszonylatában. A természetkapcsoltság esetében elmondható, hogy a negatív érzések és a magányosság alskála kivételével minden vizsgált jóllétváltozó esetében a hipotézisnek megfelelő kapcsolatot találtunk: gyenge, pozitív szignifikáns összefüggés a pozitív érzések, az elmélyülés, a kapcsolatok, a célok, a teljesítmény, az egészség (vitalitás), a boldogság és az általános jóllét tekintetében mutatkozott.

Ezt követően többszörös lineáris regresszióanalízist alkalmaztunk a természetkapcsoltság és a természeti élmény különböző formái és a jóllét aspektusai között fennálló kölcsönhatások felderítésére, vagyis annak vizsgálatára, hogy a különböző megvalósulási csatornákon létrejövő természeti élmények és a természetkapcsoltság (mint magyarázó változók) befolyásolják-e a jóllét egyes dimenzióit (mint célváltozókat).

A többszörös lineáris regresszióanalízis eredményei (5. táblázat) azt mutatják, hogy a C és D természetiélmény-típusok pozitív hatást mutattak a dózisra (vagyis a természeti élmény heti gyakoriságára), amelynek azonos irányú hatása valószínűsíthető a célokra, az egészségre, a pozitív érzésekre, az általános jóllétre és negatív irányú a magányosság jóllét-összetevőre. Váratlan eredményként az A és C típusú természeti élmények magyarázó változóként sem elvárt irányú, sem közvetlen, statisztikailag szignifikáns hatást nem mutattak a jóllét összetevőire, mivel a természetről való tudás, gondolkozás (az A csatornán megvalósuló természeti élmények) negatív befolyását regisztráltuk a célok célváltozóra, a közvetlen interakció (C csatorna) pedig pozitív irányban befolyásolta a negatív érzéseket. Kizárólag a megfigyelés és szemlélés típusú (B) természeti élmény mutatott pozitív hatást az elmélyülés dimenziójára, a napi kapcsolat a természettel (D csatorna) pedig a célokra. Ezenfelül azt is regisztráltuk, hogy minél többet tud és gondolkodik egy személy a természetről, annál alacsonyabb a célokból fakadó értelemteliség érzése (meaning, lásd még: Varga et al., 2022); és minél nagyobb mértékben vesz részt közvetlen természeti élményben (C csatorna), annál több negatív érzés átélése várható. A szignifikáns hatások gyengék voltak; az A és C csatornára vonatkozóan nem kaptunk szignifikáns közvetlen hatást. Ahogyan az 5. táblázatból látszik, az eredmények szerint a természetkapcsoltság mint magyarázó változó egyéni mértéke önmagában kizárólag a célokra mutat kismértékű valószínűsíthető hatást, de ezenfelül nem láttatott ilyen jellegű szignifikáns kapcsolatot a jóllét többi összetevőjének mértékével. Az egészségre, a pozitív érzésekre, az általános jóllétre és a negatív érzésekre feltételezhető befolyása van, azonban kizárólag a dózis (a gyakoriság) változó közvetítésével.

A kollinearitásmutatók minden modell esetében 5 alatt maradtak, ami jó illeszkedést jelez. Az F-teszteredmények azt mutatják, hogy a modell magyarázóereje eltér a nullától. Megjegyzendő, hogy a modellek értelmezése során figyelembe kell venni az esetleges további tényezőket, amelyek befolyásolhatják az eredményeket.

Következtetések

Vizsgálatunk célja a természetkapcsolat több dimenziójának és az emberi szubjektív jóllét aspektusainak elkülönített elemzése volt. Eredményeink nagyrészt összhangban állnak a korábbi vizsgálatokkal (Capaldi et al., 2014; Barragán-Jason et al., 2023), hiszen a természetkapcsolat legtöbb aspektusa egyértelmű összefüggést mutatott a szubjektív jóllét összetevőivel. Több szerző hangsúlyozza a természeti élmény „dózisának” – azaz gyakoriságának, időtartamának és intenzitásának – szerepét is (Bratman et al., 2019; Shanahan et al., 2016) a pozitív hatások kulcstényezőjeként.

Vizsgálatunk váratlan eredményt is hozott: a természetről való fokozottabb tudás és gondolkodás alacsonyabb célkiteljesedés-élménnyel járt együtt, más szavakkal: akik inkább kognitív módon kapcsolódnak a természethez, kevésbé számoltak be fejlődés-érzésről. Továbbá a közvetlen, több érzékszervet érintő természeti élmények a negatív érzelmek magasabb szintjével társultak, ami első pillantásra ellentmond a természet jótékony hatásait hangsúlyozó irodalomnak. Lehetséges magyarázat a fiatal mintaösszetétel: körükben gyakoribb az ökoszorongás és alacsonyabb a természetkapcsoltság mértéke (Hogg et al., 2024; Hickman et al., 2021).

További kutatásokban érdemes lehet tisztázni azt a kérdést is, hogy a természetről való tudás és gondolkodás, illetve egy természetes táj elképzelése önmagában is kielégítheti-e legalább részben a természethez való kapcsolódás igényét, ezáltal csökkentve a valós, rendszeres természeti élmények keresését. Szakirodalmi adatok ugyanis megerősítik, hogy rövid távon már pusztán a természet elképzelése is pozitív affektív és helyreállító hatásokat vált ki (Koivisto–Grassini, 2024), és a mediált vagy szimulált természetélmények szintén mérhetően kedvező pszichológiai hatással járnak, még ha gyengébben is, mint a közvetlen kültéri tevékenység (Browning et al., 2019). Egyes elméleti keretek szerint a „technológiai természet” bizonyos mértékben helyettesítheti a valós tapasztalatokat (Kahn et al., 2009), ami hosszabb távon akár az élmények csökkenéséhez is vezethet (Soga–Gaston, 2016). Ezzel szemben más kutatások azt is kimutatták, hogy a média által közvetített természetélmények növelhetik a valós természetjárás motivációját (Freytag et al., 2024).

Fontos továbbá vizsgálni azt a hipotézist is, hogy a természeti élmények – különösen amelyek stresszes vagy alkalmi kontextusban történtek, például munkába menet vagy munka során – paradox módon negatív affektív válasszal is társulhatnak. Bár Lucy Keniger és munkatársai (2013) több kutatást sorolnak fel a természet élményeinek pozitív aspektusairól, arra is rámutatnak, hogy a természet élményének minősége, környezeti kontextusa befolyásolhatja a pszichológiai hatást. Dahlia Stott és kollégái (2024) ezzel összhangban arra hívják fel a figyelmet, hogy az alkalmi természetélmények és a nem szándékolt módon történő természetbe kerülés hatásai eltérhetnek a tudatos természeti élményektől. Ugyanakkor a munkahelyi vagy ingázási kontextusban megtapasztalt természetes környezetnek való kitettségre vonatkozó eddigi eredmények főként pozitív kapcsolatot mutatnak a stressz és a mentális állapot javulásával, de ezen kutatók is hangsúlyozzák, hogy e téren is szükség lenne meghatározott, kontextuálisan kontrollált vizsgálatokra (Zijlema et al., 2018).

Eredményeink szerint a természetkapcsoltság önmagában nem bizonyul a pszichés jóllét közvetlen, önálló előrejelzőjének – a célok aspektusát leszámítva. Ugyanakkor a természethez való erős kötődés elősegítheti, hogy az egyén gyakrabban keresse a természeti élményeket, és e gyakoriság – a „természetdózis” – bizonyos mértékig kedvezően befolyásolhatja a pszichés jóllét egyes összetevőit. Eredményeink inkább közvetett kapcsolatot jeleznek a természet-kapcsoltság és a jóllét között: a természetben való gyakori jelenlét tűnik a döntő tényezőnek, függetlenül attól, mennyire erős az egyén természethez való érzelmi kötődése. Ennek az a gyakorlati jelentősége, hogy a természetben töltött idő és a mindennapi, akár rövid szabadtéri tevékenységek is hozzájárulhatnak a mentális egészség fenntartásához, még azok esetében is, akik kevésbé érzik magukat „természetközelinek”. További kutatásokra van azonban szükség nagyobb és diverzebb mintákon, valamint a természetélmény motivációs (akaratlagos/spontán élmény) és érzelmi (például pozitív/negatív affektív válaszok) összetevőinek bevonásával, hogy még pontosabban fel lehessen tárni e kapcsolatok irányát és mechanizmusát.

Limitációk, összefoglalás

A kutatás korlátai között meg kell említenünk a kényelmi mintavételi eljárást, amely bizonyos torzításokat eredményezhet, s ennek okán az eredmények nem általánosíthatók teljes mértékben a populáció egészére. A demográfiai aránytalanságok miatt a kitöltők között a nők és a fiatal felnőtt korosztály aránya magasabb volt, míg az alacsonyabb iskolai végzettségű és alacsonyabb szocioökonómiai státuszú válaszadók kevésbé képviseltették magukat. A vizsgálati személyek döntő többsége természetközeli, kertvárosi vagy falusi környezetben él, ami szintén befolyásolhatta a természethez való viszonyulásról alkotott attitűdjeiket.

További torzító tényezőt jelenthetett az adatfelvétel időpontja (téli, kora tavaszi időszak), amely a rövidebb nappalok, a vizsgaidőszak és az ebből fakadó fokozottabb stressz miatt a kitöltés időpontjában hatással lehetett a válaszadók aktuális hangulatára és élményvilágára. A szezonalitásból eredő torzításokat ugyanakkor mérsékli, hogy a kérdőív az elmúlt egy év során a természetben töltött időre és a természethez való általános viszonyra kérdezett rá, így az aktuális környezeti hatások szerepe – és így a felvétel időpontjából eredő szezonális torzítás valószínűsége – korlátozott volt. Mindezek alapján az adatfelvétel időzítése nem tekinthető a fő összefüggések érvényességét veszélyeztető tényezőnek.

Az eredmények értelmezését befolyásolhatja, hogy az adatok önbevallásos, retrospektív módszerrel lettek felvéve. Ez együtt járhat a visszaemlékezési és önértékelési torzítás lehetőségével, valamint a válaszadói szubjektivitás fokozott hatásával. Hasonlóan az online adatfelvétel korlátozhatta az alacsonyabb digitális hozzáféréssel rendelkező társadalmi csoportok részvételét, ami a szocioökonómiai változók tekintetében kisebb reprezentativitást eredményezhetett. A fiatalabb korosztályok magasabb ökoszorongása (Hogg et al., 2024; Wullenkord et al., 2024) és alacsonyabb természetkapcsoltsága az idősebbekhez képest (Hughes et al., 2019), illetve a mintából hiányzó alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetűek természetes területekhez való korlátozott hozzájutása (Maas et al., 2006) vagy rosszabb fizikai és mentális egészségi mutatói (Urbán, 2017) szintén olyan tényezők, amelyek kiegyensúlyozottabb jelenléte a jövőbeni kutatásokban tovább erősítheti a következtetések érvényességét.

Mindazonáltal a vizsgálat módszertani kialakítása és elméleti megalapozása megfelel a tudományterület bevett kutatási gyakorlatának. E megközelítés lehetővé teszi a releváns változók megragadását és az eredmények összevethetőségét más hasonló jellegű kutatásokkal, ezáltal erősítve a vizsgálat tudományos érvényességét és kontextuális beágyazottságát.

A kapott eredmények alapján felderített hatások nem nevezhetők markánsnak, és – keresztmetszeti kutatásról lévén szó – empirikusan igazolt hatásmechanizmusokról sem beszélhetünk, mégis további vizsgálódást érdemelnek, hiszen megerősítik a szakirodalomban felhalmozott eredmények többségét. Vizsgálatunk továbbá azt az elgondolást is alátámasztja, hogy testi-lelki jóllétünkről nem szükséges drasztikus életmódváltással gondoskodni: egyszerű formákban is – séta, kertészkedés, kirándulás vagy imagináció – megjelenhetnek a kedvező hatások. Ez alapján a mentálhigiénés szakembereknek és a döntéshozóknak érdemes az eddiginél jóval nagyobb súllyal számításba venni, hogy a heti rendszerességgel a természetben töltött idő a lelki egészség támogatásának hatékony kiegészítő eszköze lehet. A természetalapú megoldások nemcsak rekreációs vagy terápiás kontextusban, hanem a mindennapi prevenció részeként is hozzájárulhatnak jóllétünk fenntartásához, vagyis ahhoz, hogy hosszú távon is „virágozhassunk”.

Absztrakt

Az emlődaganat a harmadik leggyakoribb daganattípus világszerte, amely testi és lelki terheket ró az érintettekre. A betegség folyamata érzelmi krízist idézhet elő, ezért esetében különösen fontosak a pszichológiai intervenciók. Jelen tanulmány egy hatalkalmas irodalomterápiás csoportfoglalkozást mutat be, amelyet emlődaganatos nők számára dolgoztak ki, a lelki feldolgozás támogatására, a megküzdési stratégiák fejlesztésére és a női identitás megerősítésére. A foglalkozásokon szövegek, szimbólumok és írásgyakorlatok segítették az önreflexiót és a személyes élmények feldolgozását. Az eredmények szerint az irodalomterápiás csoport előmozdította a résztvevők érzelmeinek feldolgozását, különösen a testükhöz fűződő viszony és az önbecsülés erősítése terén. Mindezek alátámasztják az irodalomterápia alkalmazhatóságát az onkológiai betegek támogatásában, hozzájárulva a betegközpontú ellátás elmélyítéséhez, és gyakorlati irányelveket nyújthat a pszichológiai intervenciók tervezéséhez.

Kulcsszavak: irodalomterápia, emlődaganat, önismeret, intervenció, megküzdés

DOI: 10.56699/MT.2025.4.6

A daganatos megbetegedés – és azon belül az emlődaganat – világszerte az egyik leggyakoribb és legnagyobb pszichés terhet jelentő betegségtípus. A betegség diagnózisa, a kezelések fizikai és lelki mellékhatásai, valamint a női identitást érintő változások komoly érzelmi kihívás elé állítják az érintetteket. Az orvosi kezelések mellett egyre nagyobb hangsúly kerül a pszichoszociális támogatásra, amely segíthet a betegeknek megküzdési stratégiáik kialakításában. Az irodalomterápia mint művészetterápiás eszköz különösen hatékony lehet ebben a folyamatban. A szövegekhez való kapcsolódás, az írásos önkifejezés és a csoporton belüli közös reflexió lehetőséget teremtenek arra, hogy a résztvevők új perspektívából szemléljék élményeiket, miközben támogató közösségben dolgozhatják fel érzéseiket. A hazai szakirodalomban eddig nem született olyan kutatás, amely kifejezetten emlődaganatos nők körében vizsgálta volna az irodalomterápia hatásait. Ezért jelen tanulmány célja nem csupán a csoportfolyamat és a terápiás élmények bemutatása, hanem annak elemzése is, hogy az irodalom milyen módon segítheti az érintett nők megküzdését és önértékelésük megerősítését.

Az emlődaganatos megbetegedés pszichológiai tényezői

Lélektani szempontból a daganatos megbetegedés igen komoly kihívást jelent. Egyrészt új, korábban nem tapasztalt dolgot él át az egyén, másrészt ezt nincs lehetősége elkerülni, és még a pontos kimenetelt sem ismerheti, illetve nem vagy csak nehezen tud hatással lenni az állapotára és változására, tehát többé nem uralja a testét és az egészségét. A kontrollvesztéssel járó állapotok közé tartozik a kiújulástól való félelem, de a gyógyszerek és a beavatkozás eredményességéhez kapcsolódó elvárások jelenségei is. A legalapvetőbb kontrollvesztettséget hordozó állapot, mely a tudattal rendelkező szer-vezetek sajátja és specifikuma, a saját haláltól való elemi szorongás (Kovács et al., 2021).

A pszichológiai tünetek előfordulása daganatos betegeknél elég gyakori ahhoz, hogy a depressziót és a szorongást a daganat elhanyagolt szövődményének tekintsük. Ennek megfelelően az utóbbi években mind a kutatók, mind a betegek körében felmerült a kérdés, hogyan befolyásolják a pszichoszociális tényezők a rosszindulatú daganatok kialakulását, valamint a betegség kimenetét és kezelését (Désfalvi, 2020). Természetes jelenség, hogy a stigmatizációtól való félelem és a betegséggel, valamint a kezelési folyamatokkal párhuzamosan változó intenzitással megjelenő szorongás hat az érintettekre. A fokozott distressz áthatja a mindennapokat, mivel érzelmi, viselkedésbeli és kognitív szinten egyaránt befolyásolja az egyén életét. Ennek következtében gyakran alakul ki szerepkonfliktus, kapcsolati és kötődési nehézségek, munkahelyi és egzisztenciális krízisek, valamint különböző formákban megjelenő indulati reakciók. A betegséget gyakorta kísérő állandó fájdalom testi és lelki kimerültséghez vezethet (Ma et al., 2013).

Lehetséges pszichológiai intervenciók daganatos megbetegedés esetén

A pszichológiai intervenciók a betegségek változatosságához illeszkedve széles spektrumon helyezkednek el. Általános a pszichés szupportív betegvezetés vagy az érzelmileg támogató tanácsadás, de a nonverbális terápiák, a pszichoedukatív beavatkozások, a krízisintervenció, az egyéni vagy csoportos pszichoterápiás folyamatok, illetve a pár-és családterápia egyaránt az eszközkészlet részét képezi. Jellemzően kevéssé expresszív, feltáró jellegű a pszichológiai intervenció, inkább támogató célzatú (Kovács et al., 2012). A daganatos megbetegedés sajátossága, hogy traumaként nem egyszeri eseményről van szó, hanem folyamatosan történő és változó megrázkódtatásról, kihívást jelentő betegségfolyamatról beszélhetünk. Lisa A. Schwartz és munkatársai (2010) ebben az értelemben nevezik a rákbetegséget ongoing traumának, azaz folyamatosan zajló traumának. Ez a pácienseket a betegség minden szakaszában fokozottan sérülékennyé teszi. Ennek megfelelően számos tanulmány hangsúlyozza (Derogatis et al., 1983; Kovács et al., 2021) mind a műtét előtti, mind a műtét utáni pszichológiai intervenció fontosságát, valamint kiemelik a már említett módszertani sokszínűség jelentőségét.

A pszichológiai beavatkozásokkal pozitív hatás személyre szabottan, a gyógyulási/ gyógyítási folyamathoz kapcsolódóan végzett intervencióval érhető el. Az intervenciók számos területen kifejtik pozitív hatásukat. Növelhetik az egyén alkalmazkodóképességét, normalizálhatják az elhárító mechanizmusok működését. A megküzdőképesség fejlesztésével lehetőség nyílhat a traumatizáció során jelentkező distressz és a krónikus stressz feldolgozására, akár önállóan, akár tartós szociális vagy pszichológiai támogatás igénybevételével. A helyzetek megfelelő kezelése, a szorongás keretek között tartása elősegíti az alkalmazkodást, javítva az orvos-beteg kapcsolat minőségét, és növelve az adherens viselkedés valószínűségét. A társas támogatás szerepét szintén fontos hangsúlyozni a pszichológiai, pszichoszociális intervenciók esetén is, hiszen jelentős protektív faktorként fontos bázist jelenthet (Kovács et al., 2012).

A művészetterápiás elemek alkalmazása a pszichológiai intervenciók során további hatékony módja lehet a daganatos páciensek pszichés támogatásának (Wittmann et al., 2019). A nem verbális terápiák, például a relaxáció, a stresszkezelés, a mozgásterápia, az éber, tudatos figyelemre épülő, megküzdést segítő programok (például MBCR) vagy a Simonton-tréning gyakran utat nyitnak a verbális terápiák felé. Ezek a módszerek elősegítik a kezelőszemélyzet iránti bizalom kiépülését, és a terápiák jótékony hatásainak megtapasztalása révén csökkenthetik a pszichoterápiás beavatkozásokkal szemben megnyilvánuló ellenállást és előítéleteket (Rohánszky et al., 2017).

Számos kutató (Fawzy, 1999; Galway et al., 2012) felhívja a figyelmet, hogy nincs mindenki számára egyformán megfelelő beavatkozás, azt ugyanis a daganat típusához, a kórlefolyás aktuális szakaszához, a beteg állapotához, elvárásaihoz és célkitűzéseihez kell igazítani. F. I. Fawzy (1999) összefoglaló tanulmányában a pszichoszociális intervenciók négy olyan típusát különíti el, melyeket daganatos betegségek kezelése során gyakran használnak: ez az edukáció, a megküzdést segítő módszerek, az érzelmi támogatás és a pszichoterápia. A legjobb eredmény azonban akkor érhető el, ha több síkon történik a támogatás. Egil A. Fors és munkatársainak (2011) tanulmánya szerint emlődaganatos betegeknél a három leggyakrabban alkalmazott intervenció a pszichoedukáció, a kognitív viselkedésterápia és az érzelmi támogatást, feldolgozást segítő módszerek (például csoportterápiák).

Daganatos betegek irodalomterápiája

Az irodalomterápia „az olvasás és az írás, a szövegek mentálhigiénés és személyiségfejlesztő célú, egyéni vagy csoportos segítő kapcsolatban való interaktív felhasználását jelenti” (Béres, 2022: 11). Hasonlóan más művészetterápiákhoz az irodalomterápia célja a pszichológiai támogatás, valamint az önmegfigyelés, önfelfedezés és önkifejezés lehetőségének biztosítása a kliens számára. Ehhez az emberi működés érzelmi és intuitív aspektusait használja, eszközöket, kifejezési csatornákat és nyelvet kínálva. Verbális terápiaként az irodalomterápia expresszív anyaga egyszerre nyelvi és képi jellegű: a beszélt és írott nyelv elemeire – szavakra, mondatokra, szintaxisra – épülő nyelvművészetet (language arts) használja. Az irodalmi szövegek a szavak kommunikatív, referenciális és metaforikus ereje, valamint jelentésrétegei révén válnak hatékony önkifejezési eszközzé (Béres, 2024).

Ahogy fentebb tárgyaltam, a daganatos betegek számára napjainkban számos komplex interven-ciós lehetőség elérhető. Az irodalomterápia is jól beilleszthető ebbe a széles eszköztárba (G. Tóth et al., 2022). A tapasztalatok szerint a klinikai környezetben végzett irodalomterápiás csoport több funkciót is betölt, lehet támaszcsoport, elláthat pszichoedukációs funkciót, s ajánlhat segítő könyveket és filmeket is. Külföldi tanulmányokban már többször tárgyalták az irodalom és a kreatív írás pozitív hatásait, mégpedig az érzelmek kifejezése által (Fox, 1997), valamint egyre több kvalitatív és anekdotikus bizonyíték áll rendelkezésre, amely alátámasztja ennek az intervenciós formának a hatékonyságát az egészség és a jóllét javításában, mind a páciensek, mind a szakemberek számára. Ha hazánkban a klinikai biblioterápia kifejezést halljuk, hagyományosan a pszichiátriai, addiktológiai alkalmazási körre asszociálunk. Ezzel ellentétben az irodalomterápia bármilyen kórházi osztályon vagy szakrendelés keretein belül végezhető. Kivételt képezhet az intenzív osztály, hiszen a betegek eszméletlensége vagy súlyos fájdalma kizáró tényező. Az onkológiai osztályok azonban kiemelt helyszínek lehetnek. Ha a testünk sérülékennyé válik, az egész lényünkre kihat, különösen ha a helyzet váratlan és súlyos. Ez a sérülékenység felszínre hozhat olyan félelmeket, kérdéseket, fájdalmakat vagy akár indulatokat is, amelyekkel a megküzdés során a beteg elkerülhetetlenül magára marad. Az ilyen – akár a betegség tüneteit is súlyosbítani képes –, gyakran kimond-hatatlannak tűnő feszültségek enyhítésében már az információs biblioterápia is segíthet, mert megoldási lehetőségeket kínál a nehéz élethelyzetekhez. Azonban a mélyebb kérdések feltárásában, az egyéni szenvedés értelmének keresésében az irodalmi szövegek világa nyújthat segítséget. A terápiás munka nemcsak nyelvet adhat az érzelmek és gondolatok kifejezéséhez, hanem hozzásegíthet az attitűdváltáshoz is, és produktívabb, konstruktívabb megküzdési stratégiák kialakítása révén előmozdíthatja a nehézségek átkeretezését (G. Tóth, 2016).

G. Tóth Anita és Bálint Ágnes gyakorlati tapasztalatai szerint az onkológiai betegek csoportjainak tagjai alapvetően nem térnek el más, semleges vagy kulturális intézményekben szerveződő csoportok résztvevőitől. A különbség elsősorban abban rejlik, hogy a fájdalom intenzitása és az idő korlátai miatt nagyobb motivációval vesznek részt a csoportmunkában, valamint a csoportkohézió – különösen homogén csoportok esetében – gyorsabban kialakul (Bálint, 2024).

A rendelkezésre álló hazai szakirodalomban nem található olyan tanulmány, amely az irodalomterápiát kizárólag emlődaganatos betegek körében vizsgálta volna, nemzetközi szinten viszont több ilyen tudományos közlés is fellelhető. Johanna Holopainen és Juhani Ihanus (2024) tanulmányukban összefoglalták egy tizennyolc alkalmas interaktív irodalomterápiás folyamat tanulságait. A csoportfolyamat során olyan szövegek-re fókuszáltak, melyeket emlődaganat-túlélő nők írtak. Az eredmények azt mutatják, hogy a csoportban kialakult légkör lehetővé tette az érzelmek kifejezését, a résztvevők megoszthatták egymással érzéseiket és tapasztalataikat. Megélték, hogy megértést, támogatást kapnak, és ők maguk is ezt nyújtották másoknak. Az üléseken született írások alapján láthatóvá váltak a túlélés, a továbblépés, a saját erőforrások felismerésének és a jövőbeni cselekvési lehetőségek megtalálásának útjai.

Az irodalomterápiás csoportunk tervezése és módszertana

Jelen tanulmány egy olyan hatalkalmas irodalomterápiás csoport tapasztalatait mutatja be, amelyet emlődaganatos nők számára dolgoztak ki. A csoport 2025 telén működött a Pécsi Tudományegyetem Onkoterápiás Intézetében. Zárt formában, heti rendszerességgel zajlottak az ülések. A betegeket többféle módon toboroztuk, plakáton, közösségimédia-oldalakon, valamint az Onkoterápiás Intézet pszichológuskollégáinak segítségével.

A csoport hat résztvevővel indult el, egyvalaki morzsolódott le az első ülés után, így végül öt csoporttag vett részt a teljes folyamatban. Az életkori eloszlás 45 és 64 éves kor között volt. A betegségüket tekintve igen változatos volt, hogy ki-ki a betegség mely fázisában jár. Voltak, akik már túl voltak egy vagy akár két műtéten, mások nemrég kapták meg a diagnózist, és még kezelésekre jártak, illetve olyanok is voltak, akik már maguk mögött hagyták a betegség intenzívebb szakaszát, és a korrekciós beavatkozásra várakoztak. Valamennyien hasonló motivációval érkeztek a csoportba: leginkább a kíváncsiság hajtotta őket, valamint az önismereti igény és a betegséggel való adaptívabb megküzdés vágya.

A csoport tervezése és koncepciójának kialakítása során elsősorban a szakirodalom szolgált kiindulópontként. Az egyes ülések tematikája az onkopszichológia területén kiemelt jelentőségű témakörök szerint szerveződött. A terápiás célok meghatározásakor a daganatos betegséggel való megküzdés fő tényezői és a nőiséget érintő alapvető kérdések szolgáltak kiindulópontként. Az elsődleges terápiás célok elérése jelentette a foglalkozások fő fókuszát. A másodlagos célok kedvező hatásként jelenhettek meg a folyamat során, de nem tartoztak a legfontosabb törekvések közé.

Az elsődleges terápiás célok a következők voltak:

• az önismeret fejlesztése;
• megküzdési stratégiák azonosítása;
• a belső erőforrások felismerése;
• pozitívabb testkép fejlesztése;
• hála átérzése.

Másodlagos terápiás célokként az alábbiak jelentek meg:

• szociális kompetenciák fejlesztése;
• a kreatív önkifejezés fejlesztése;
• humor átélése.

A szövegeket több szempont alapján választottuk ki. Béres Judit szerint „az a szöveg lesz terápiás szempontból megfelelő és hatékony, amely alkalmas arra, hogy saját élményt hívjon elő, belátásokhoz vezesse az embert, a személyiséget gazdagító hatású terápiás beszélgetések és írásgyakorlatok katalizátorává váljon” (Béres, 2017: 115). Az irodalomterápiás csoport munkáját megalapozó művek kiválasztásakor olyan, főként kortárs versek és novellák kerültek előtérbe, melyek az önismeret, a nőiség, az erőforrások és a társas támogatás témakörét jelenítik meg (1. táblázat). Fontos szempont volt, hogy a művek könnyen befogadhatók, ugyanakkor tartalmilag gazdagok legyenek, mivel a csoport meghirdetésekor többször hangsúlyoztuk, hogy irodalmi előképzettség nem szükséges a jelentkezéshez.

1.táblázat: Az ülések témái és a választott szövegek annotációja (saját szerkesztés)

A csoportülések hasonló struktúra mentén épültek fel, egy-egy előre meghatározott téma szerint. Az alkalmak jellemzően valamilyen bemelegítő, ráhangoló gyakorlattal kezdődtek, többnyire asszociációs kártyák (Dixit, OH-kártya) segítségével, ami elősegítette a hangulat kialakítását, a résztvevők megérkezését az „itt és most”-ba, valamint a napi téma fokozatos megismerését. Ezután következett a szöveggel való munka. A csoportvezető felolvasta a verset, mesét vagy novellát, majd a résztvevők közösen reflektáltak az olvasottakra, akárcsak egymás megosztásaira és viselkedésére. A másfél órás alkalmak célja, hogy az olvasmányok és a közös gondolkodás révén felszínre kerüljenek a résztvevők saját élményei, így támogatva önmaguk és problémáik új megértését, valamint a pozitív irányú változást. A közös olvasás, a reflexiók és az érzelmileg megtartó csoportlégkör együtt biztosítják az önismereti fejlődést (Béres – Sütőné Zoboki, 2015).

Az írásgyakorlatok is fontos részét képezték az üléseknek. Ezeket a kreatív írásokat vagy zárásként, vagy otthon készítették el a részvevők. Kiemelt szempont volt, hogy mindig legyen lehetőség reflexióra az elkészült alkotásokkal kapcsolatban, és a csoporttagok igény szerint meg is oszthassák írásaikat. Az írásgyakorlatok esetében soha nem az esztétikai minőség volt a lényeg, hanem az önreflexiós folyamat, ahogyan az élményt sikerül nyelvbe, szavakba fordítani, a terápia során keletkezett akár nehéz érzelmeket formába önteni, ami esélyt teremt a szöveg írója számára, hogy megértse az érzelmi élménnyel kapcsolatos gondolatait és érzéseit (Pennebaker, 2005). Ez a struktúra – bemelegítés, szövegfeldolgozás, közös reflexió, írás, megosztás – a bizalomépítést, a belső erőforrások mobilizálását és a személyes élmények feldolgozását egyaránt szolgálta. Az irodalmi szövegek metaforikus és szimbolikus rétegei lehetővé tették, hogy a résztvevők biztonságos távolságból közelíthessék meg saját történetüket, miközben a csoport megtartó közegében új nézőpontokhoz és belátásokhoz juthattak.

Eredmények

Az alábbiakban a csoportfolyamattal kapcsolatos megfigyelésekre, a működés hossz-metszeti elemzésére, valamint a csoport teljes életciklusát és dinamikáit érintő értelmezésekre kerül sor.

Mint említettem, a csoport viszonylag kis létszámmal indult el. A csoportkohézió már a kezdetektől figyelemre méltó gyorsasággal erősödött. Ez a homogenitásnak is köszönhető volt, hiszen egy dolog minden csoporttagban megegyezett: a betegségük. A csoport aktivitása a kezdetektől magas volt. A csoportszerepek már az első alkalommal kezdtek kialakulni, de a folyamat során élesedett ki, hogy ki a kissé visszahúzódó, a vicces vagy akár a bölcsességeket megosztó csoporttag. Tekintettel a csoport rövidségére korán be kellett lépni a munkafázisba. A második alkalom témája elősegítette a terápiás folyamat elindulását. Komoly terápiás munka kezdődött el, amely kitartott a csoport végéig. A csoporttagok mellett a csoportvezető szerepét is ki kell emelni. Kezdetben határozottabb irányításra volt szükség, több segítő kérdést kellett feltenni, de nagyon hamar ráérzett a csoport, hogy egymással beszéljenek, kapcsolódjanak, és reagáljanak egymásra. A verbális aktivitásuk kimagaslóan jó volt. Ezek után a csoportvezető már csak facilitálta az alkalmakat, kérdésekkel mélyített egy-egy témát, és visszatükrözte a helyzeteket, ha szükség volt erre. Beavatkozni ritkán kellett a csoport interakcióiba, mert ha nem is az ülésre tervezett témáról beszéltek, a felvetett kérdésnek helye volt a terápiában. A harmadik ülésen a humor átmenetileg elvitte a fókuszt, és hárító funkciót kapott. Ekkor a vezető az önismereti munka irányába terelte a fókuszt. A tagok empatikus és támogató módon viszonyultak egymáshoz. A csoportszabályok betartása – egy egyszeri késést leszámítva – nem okozott nehézséget. A résztvevők korábbi – egyéni vagy csoportos – terápiás tapasztalata elősegítette, hogy a csoportfoglalkozások során könnyebben nyíljanak meg mélyebb témákban.

A 2. táblázat a csoporttagok írásgyakorlataiból válogatott idézeteket tartalmaz, amelyek jól illusztrálják a terápiás céloknak megfelelő változásokat és az önismeret fejlődését.

2. táblázat: A csoporttagok írásai és azok kapcsolódása a terápiás célokhoz (saját szerkesztés)

A táblázat alapján látható, hogy a csoporttagok írásai több szinten is reflektálnak a terápiás célokra, jól illusztrálják az önismereti fejlődést, a belső erőforrások felismerését, valamint a pozitívabb testkép kialakulását.

Visszajelzés

A hatodik, záró alkalom után minden résztvevő visszajelző kérdőív kitöltésével értékelte a csoportfolyamatot és a terápiás munkát. A kérdőívet úgy állítottam össze, hogy az önismereti és a terápiás munka hatékonyságáról, az egyéni megélésekről, illetve magukról a csoportalkalmakról, a felépítésükről, a gyakorlatokról és a szövegekről egyaránt visszajelzést nyújtson. A válaszok elemzése is rávilágít a tagok szubjektív élményeire és a terápia személyes hatásaira. Ezt a leginkább talán néhány rövid idézet mutatja be:

„Meglepetésszerű volt, hogy rosszindulatú daganattal diagnosztizáltak is tudnak jókedvűek lenni, nehezebb téma esetében is tudják egymást támogatni egy-egy pozitív hozzászólással, élmény megosztásával, és egy terápián a nehéz témák ellenére jelen lehet a vidámság.”

„Nagyon fontos volt a levél, amit a jövőbeli énemnek írtam. Biztos, hogy újra meg újra elő fogom venni. Megnyugtató volt szembesülni a fiatalkori énemmel is, és hogy nemigen változtatnék rajta. Határozottan javult az önbecsülésem.”

„Bátortalanul kezdtem, de úgy érzem belejöttem, élveztem a bizalmat, megnyíltak a folyama-tok bennem. Néha nehéz volt megfogalmazni a gondolatokat, annyira gyorsan jöttek, kavarogtak… mindenről eszembe jutott egy másik gondolat, szinte lázba hozott egy-egy gondolat-menet. Izgalmas felismerések voltak.”

„Örülök, hogy lehetőségem volt részt venni a terápián, és így irányítottan koncentrálhattam magamra. Egyedül nem ment volna. Nemcsak a találkozásokon, de a köztes napokban is foglalkoztam a versekkel, a szövegekkel, újragondoltam, beszélgettem róluk a családban, barátokkal. Nyitottan fordultam a saját és a csoporttagok érzései, gondolatai felé.”

„Megerősített a pozitív gondolkodásban, dolgokhoz való hozzáállásban, önmagamért való kiállásban. Megtapasztalhattam, hogy betegséggel is van élet, életkortól függetlenül lehetünk jókedvűek, aktívak, tevékenyek, de ér semmit sem csinálni, nemet mondani, rosszkedvűnek lenni…”

Összefoglalás, zárszó

Az irodalomterápia alapvető célja a résztvevők önismeretének és érzelmi feldolgozó képességének fejlesztése, amely egyetemes terápiás értékeket hordoz, és minden célcsoportban közös alapként jelenik meg. Ugyanakkor a csoport összetétele, az élethelyzetük, valamint a felmerülő problémák jellege nagyban alakítja a terápiás munka tematikáját és kereteit. Ezek a sajátosságok határozzák meg, hogy mely témák és milyen irodalmi művek kerülnek fókuszba, hogy a folyamat a lehető legjobban igazodjon a résztvevők egyéni és közös szükségleteihez. Jelen csoportfolyamat során beleláthattunk az emlődaganattal küzdő nők élményvilágába, megismerhettük nehézségeiket, gondolataikat. Az üléseken közösen olvasott szövegek által a résztvevők képesek voltak felismerni és megérteni a saját érzéseiket, élményeiket. Ez elősegítette az önreflexiót, az érzelmeik azonosítását és feldolgozását, tehát az önismeretet. A csoportterápia fontos része a társas támogatás, a közösségi élmény; az egymás iránt tanúsított megértés és a közös munka hozzájárult az összetartozás érzéséhez és a motivációhoz. Ez nem születhetett volna meg a biztonságos és támogató érzelmi légkör nélkül, amelyben az önfeltárás megvalósulhatott.

A pécsi emlődaganatos betegeknek tartott első irodalomterápiás csoport hatékonyságának legjobb bizonyítéka a résztvevők pozitív visszacsatolása. Elmondható, hogy a terápia hatásaként mélyebb önismeretre tettek szert, nyitottabbá váltak a saját érzelmeik felé, és képesek voltak új megküzdési stratégiákat alkalmazni. Csökkent a szorongásuk, nőtt az önelfogadásuk, ami a mindennapi életben is megmutatkozott. Mindezek alapján a csoportfolyamat tapasztalatai hozzájárulhatnak az onkológiai betegekkel végzett pszichológiai munkához, különös tekintettel arra, hogyan támogathatják a nők lelki és pszichológiai alkalmazkodását a betegséghez, valamint hogyan erősíthetik meg női identitásukat kihívást jelentő helyzetükben. Jelen tanulmány bemutatja, hogy az irodalomterápia alkalmazása révén hogyan lehet fejleszteni a betegekkel folytatott pszichológiai intervenciók hatékonyságát, és hozzájárulni a női önkép erősítéséhez.

Kitekintés

A bemutatott irodalomterápiás csoportfolyamat pozitív tapasztalatai alapján érdemes a módszert a pszichoszociális intervenciók sorába illeszteni, akár tovább finomítva, hogy minél jobban illeszkedjen az emlődaganatos nők speciális igényeihez. Különösen érdemes lenne mélyebben vizsgálni a terápiás folyamat hosszú távú hatásait, például a megküzdési stratégiák tartósságát és az önelfogadás fenntartását a kezelés különböző szakaszaiban. Kiemelt célként fogalmazódik meg, hogy az irodalomterápia mint pszichoszociális intervenció országos szinten minél több érintett számára váljon elérhetővé, akár személyes, akár online formában.

Absztrakt

Tanulmányunk célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a vizualitásban rejlő, eddig kevéssé alkalmazott innovatív módszerekre, amelyek hozzájárulhatnak a szak-emberek és klienseik közötti mélyebb kapcsolódáshoz és a segítők jóllétéhez is kreativitásuk megélése által. A szakirodalom feldolgozása mellett bemutatjuk saját tapasztalatainkat, különös tekintettel az „Otthonra találni a művészetben” című projektre. E programban művészetterápiás alkotások, fotók és kiállítások támogatták hajléktalan emberek társadalmi integrációját. Kitérünk továbbá a fotóterápia lehetőségeire és a képi eszközök sokoldalúságára, valamint ismertetünk egy saját fejlesztésű, mesterséges intelligencián alapuló, vizuális segítő módszert. A vizualitás eszközei új távlatokat nyithatnak a kreativitásban, az érzelmi hozzáférésben és a belső erőforrások mozgósításában – mindezt a látás mint elsődleges érzékelési csatorna révén. Célunk inspirációt nyújtani a gyakorlati szakembereknek, fokozva a segítés eredményességének lehetőségét.

Kulcsszavak: vizualitás, innovatív módszerek, fotóterápia, mesterséges intelligencia (AI)

DOI: 10.56699/MT.2025.4.7

A digitalizáció korában vizuálisan túltelített világban élünk, s a képek egyre inkább átveszik az üzenetközlő szerepet a szavaktól (Mitchell, 2007). Agyunk nem egyformán dolgozza fel a különböző csatornákon érkező ingereket. A képi ingerek sokkal részletgazdagabb és gyorsabban áttekinthető információt adnak (például egy kép egy pillanat alatt többet közölhet, mint egy hosszabb mondat). A látás adja a legtöbb gyors információt, amelyet a szavak által lehet mélyíteni, cizellálni és többféle értelmezéssel megtölteni.

A kommunikáció korunkban számtalan esetben az online térbe került át. A digitális felületeken különösen sok képi inger ér minket. A modern ember rövid idő alatt több vizuális ingerrel találkozik, mint a korábbi korok embere egész életében (Garaczi, 2005). Ennek a jelenségnek az árnyoldalai mellett sok lehetősége is van, amelyet a segítő szakmák tapasztalataink szerint kevéssé használnak ki. Számos tanulmány szól a szociális segítő szakemberek eszköztelenségéről, kiégéséről vagy kifáradásáról (Százné Orosz, 2023; Mák et al., 2020), épp ezért szükség van a kreatív segítő módszerek iránti nyitottság felkeltésére. A vizualitás tudatosabb beemelése a segítő munkába pedig nemcsak a segítő szakemberek számára jelentheti a megújulás lehetőségét, hanem a hatékonyabb, célzottabb segítségnyújtást is magában rejtheti. Egy friss kutatás szerint a fiatalok megszólításakor különösen meghatározó az adott tartalom vizuális megjelenése, például ha mentális segítséget keresnek az interneten (P. Szilczl et al., 2025).

Egy vizualitásra épülő, társadalmi integrációt erősítő projekt tapasztalatai

A képek által hordozott, tömörített üzenetek közvetítése a fókusza az alábbiakban ismertetett projektünknek is, mely alapvetően az alkotáson át indít el gyógyító folyamatokat, az alkotási folyamat képi dokumentálásán és az elkészült művek bemutatásán keresztül adja át a fő üzenetét, miszerint minden ember értékes. A magyar nyelvben a „képessé tétel” kifejezés gyökere a kép szó. Akkor válunk képessé a cselekvésre, ha el tudjuk képzelni, vizualizálni tudjuk a magunk számára, amit szeretnénk. Ha él egy kép a kliensben arról, amit szeretne, akkor sokkal inkább képes elérni, megvalósítani. A segítő szakember feladata a kliens képessé tétele, amelyhez szükséges, hogy megszülessen a pozitív (én)kép a segítségre szoruló emberben.

A belső otthon képének megtalálását segítette az „Otthonra találni a művészetben” című projekt, amely 2023-ban valósult meg Veszprémben a VEB2023 Zrt. támogatásával, az Európa kulturális fővárosa programsorozatában. Ennek során a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi Befogadás Házában élő otthontalan emberek kerültek a fókuszba egy komplex, három pillérből álló segítő beavatkozás keretében (www.otam.hu). Az első pillér tizenöt alkalomból álló művészetterápiás foglalkozássorozatot jelen-tett, amely heti rendszerességgel valósult meg a Katarzisz Komplex Művészetterápiás Módszerrel. Az Antalfai Márta által kidolgozott eljárás segítségével a komplex művészeti terapeuta vezette csoportfolyamatban a résztvevők különböző technikákkal festettek, rajzoltak, agyagoztak, amit a kiválasztott zenék és versek meghallgatása inspirált (Antalfai, 2016). A védett, biztonságos, bátorító közeg teret adott nekik az önmagukhoz kapcsolódás mélyebb megélésére, a hozzáférésre olyan belső tartalmakhoz (álmokhoz, gyerekkorhoz, vágyakhoz), amelyek a mindennapi intézményi élet keretei között háttérbe szorulnak. A negatív érzések kifejezését is segíti a módszer, hiszen az alkotás során használt fehér lap „mindent elbír”. A kliensekben lévő belső képek kívülre emelése lehetőséget ad a távolításra, a tisztább és teljesebb kép látására.

A nonverbális módszer kifejezési nehézségekkel küzdő kliensekkel végzett munkára is alkalmas eszköz lehet, illetve a nehezen hozzáférhető belső képek is felszínre kerülhetnek általa. A leírás alapján egyszerűnek tűnő módszer azonban külön szaktudást, többéves képzettséget és gyakorlatot igényel. A különböző segítő szakemberek számára adott a lehetőség, hogy művészetterapeuta szakemberrel együtt dolgozva a vizualitás eszközét is bevonják segítő módszereik repertoárjába, illetve egyes kisebb elemeit alkalmazzák.

Az „Otthonra találni a művészetben” című projekt sikere mögött több tényező állt: a módszer; Quirin Ágnes komplex művészeti terapeuta személye, felkészültsége; a közösséggé kovácsolódó csoport, azaz a jótékony csoporthatás; illetve a csoporttagok megélései. Korábbi tanulmányok (Ládonyi, 2023; Ládonyi–Quirin, 2023; Ládonyi, 2024) összegzik a tapasztalatokat, ugyanakkor jelen írás szempontjából fontos kiemelni a vizualitás hatását a képessé tétel (empowerment) vonatkozásában. Az alkotómunka nem az esztétizálásra, a rajztudásra, a művészi érzékre fókuszál, mégis a cselekvési képességet hozza elő. Az a csoporttag, aki az első foglalkozás előtt kiszolgáltatottan, mozgásában korlátozva még kórházban feküdt, az első alkalomtól megélte, hogy képes vonalat húzni, színeket festeni a papírra. Ennek élménye, az alkotás öröme katartikus volt számára.

A második pillért az jelentette, hogy a csoporttagokkal, az alkotókkal megbeszélve kiválasztottuk azokat az alkotásokat, amelyeket kiállítottunk a nagyközönség számára. 2023-tól összesen hat kiállításra került sor.

A képi üzenet továbbítása nemcsak az alkotásokon keresztül valósult meg, hanem fotók által is. Előre tervezett, tudatos módon a tizenöt alkalom során művészeti értékű fényképek is készültek az alkotás folyamatáról. Ezeket a fotókat részben egy önálló kiállításon lehetett megtekinteni, részben a hajléktalan alkotók festményeivel együtt. A fényképek erősítették, illetve értelmezési keretbe helyezték az alkotásokat. A képek lényegre törően közvetítették az üzenetünket: a társadalom peremén, otthon nélkül élő emberek is képesek értéket létrehozni, s a képeken keresztül megszólítani a többségi társadalmat. Így kerültek a segítségre szorulók az emberi méltóságot kiemelő, értékteremtő szerepbe, csökkentve a társadalmi távolságot, a kirekesztést, feloldva az alá-fölé rendeltségi viszonyt.

A festés, az alkotás, a színek, a formák hatottak az alkotókra, de mivel csoportosan dolgoztak, egymás képei is hatottak rájuk. A megszületett művek és a fotók kerültek hírvivő szerepbe. Több irányba ható tényezőiket az 1. ábra mutatja be a második pillérként megvalósult kiállítás vonatkozásában:

1.ábra: Az „Otthonra találni a művészetben” projekt második pillére hatásmechanizmusának sematikus ábrázolása (saját szerkesztés)

Az alkotókra óriási hatást gyakorolt, hogy saját műveiket kiállítótérben láthatták. A kiállítást megtekintő érdeklődőkben a képek által új összekapcsolódás, képzettársítás születhetett meg: a „hajléktalan ember – értéktelen” helyett „hajléktalan ember – érté-kes, értéket teremtő”. Ez az új képzettársítás a hajléktalan alkotókban is létrejöhetett, akiknek sokszor negatív énképük a gátló tényezője annak, hogy képesek legyenek változtatni, fejlődni, kilépni a tanult tehetetlenség állapotából.

Harmadik pillérként az első és második pillérhez kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások, lakossági fórumok valósultak meg. A múzeumpedagógiai foglalkozások célcsoportját felső tagozatos és középiskolás diákok jelentették, azzal a céllal, hogy a társadalmi integrációt erősítő üzenetünk még hatásosabban jusson el a jövő nemzedékéhez a vizualitás eszközét használva, képi üzeneteken keresztül, beszélgetéssel, alkotással egybekötve. A lakossági fórumok is ugyanezt a cél szolgálták a felnőtt lakosság körében.

Fotóterápia, terápiás fotográfia, fotóval dokumentált önéletírás

Egy másik vizuális segítő módszer speciális eszköze szintén a fénykép, de más fókusszal. A fotók elemzésére épülő fotóterápia megalkotója Judy Weiser. Akár egy kép a családi fotóalbumból, akár egy szabadon választott fénykép sokat elmond a kliensről, az őt foglalkoztató témákról, illetve utat nyithat olyan kérdések átbeszéléséhez, amelyek más módon talán nem merülnének fel.

Weiser észrevette, mennyire eltérő az emberek észlelése egy fényképről, mennyire mást lát mindenki, és mást tart fontosnak. Ugyanígy más-más érzéseket hív elő egy vizuális inger mindenkiben, akár olyanokat is, amelyeket szavakkal nehezebb kifejezni. A fotók tükröt tartanak elénk: valójában azt látjuk, ami bennünk van. Ezért lehetséges, hogy mindenki máshogyan értelmez egy képet. Ha a személyes környezetünkben megfigyeljük, milyen képeket helyeztünk el magunk körül, már ez is érdekes felismeréseket eredményezhet. Emlékek és érzések tárulhatnak fel. Judy Weiser a fényképeket „hídnak” nevezi, amely a tudattalanunkhoz vezet. A fotóterápia fő célja, hogy a fényképek elemzésével a kliens mélyebb önismeretre tegyen szert, javítsa kapcsolatait, társas kommunikációját és lelkiállapotát oly módon, amely túlmutathat a verbális tanácsadáson.

Fontos, hogy a fotóterápiát képzett szakember alkalmazza. Hatalmas szerepe van, hogy jól irányított kérdéseket tegyen fel, ezzel tudatosítva olyan tartalmakat, amelyeket a kliens talán még soha nem fogalmazott meg magának.

A fotóterápia a következő öt fénykép elemzéséből áll:

• a kliens által készített önarckép;
• egy olyan fénykép a kliensről, amelyet más készített;
• egy fotó a családi albumból;
• egy fotó a kliens személyes gyűjteményéből;
• szabad asszociáció egy szabadon választott képről.

A fotóterápia mellett a terápiás fotózást is meg kell említenünk. Ezt nem szakember vezeti, hanem öngyógyító folyamat, amelyet bárki alkalmazhat. Például egy betegség vagy gyászfolyamat dokumentálása is idetartozhat, mely segíthet átlendülni egy nehezebb életszakaszon (Weiser, 2018).

A fotóterápia más megközelítést képvisel, mint a művészetterápia többi ága, amelynek köszönhetően az alkotás során belső képeket teszünk külsővé. A fényképek esetében külső képekkel dolgozunk, amelyek mentén elindulhat egy belső folyamat. A fotók segíthetnek felfedezni a mögöttes tartalmakat, mélyebb megértést nyújthatnak. Egy kép sokat elárul arról a személyről, aki készítette, de az elemzése arról is, aki megtekinti.

Zsobrák Nóra egy fotókör tagjáról ír, aki felépülő szenvedélybetegként kezdett fotózni. A fényképezés technológiája ma már könnyen elérhető: a legegyszerűbb mobiltelefonok is képesek fotót készíteni, vagy akár egy laptop webkamerája is alkalmas erre. A fényképezés közösséget adhat, amilyen például egy fotókör, ahol a tagok között bizalmi viszony alakul ki. Emellett segíthet a rutin kialakításában, motivációt adhat arra, hogy a rendszeres teendőket úgy teljesítsük, hogy megörökítjük őket. Az említett szenvedélybeteg a vele készített interjúban kiemelte, hogy a fotózás jelentős szerepet játszott felépülési folyamatában, mivel segített neki új célt, motivációt és önbizalmat találni. A fényképek kapcsolatot teremthetnek, gátakat oldhatnak fel, és ajtókat nyithatnak meg (Zsobrák, 2014).

A fotóterápia és a logoterápia ötvözetéről ír Forgách Anna. Világunk gyors ütemű változása frusztrációt szül az emberekben, és egyre inkább előtérbe kerülnek az élet értelmére irányuló kérdések. A logoterápia az emberi lét három dimenzióját különíti el (testi, lelki, szellemi), és elsősorban a szellemi dimenzióra fókuszál, amelyben az ember szabadon alakíthatja hozzáállását a körülményekhez. A módszer célja az élet értelmének megtalálása az alkotói, az élmény- és a beállítódási értékek megélésén keresztül. Ezek az értékek akár kreatív tevékenységek során is kibontakozhatnak. A logoterápia eredetileg főként a beszédre és írásra támaszkodó módszer, amelynek egyik eszköze a „vezetett önéletrajz”. Ennek megfogalmazása során a résztvevők életútjuk meghatározó szakaszait és eseményeit idézik fel és dolgozzák fel, ami lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezzék a múltjukat, meglássák az értelmet a nehézségekben is, és tudatosítsák személyes erőforrásaikat. A terápiás fotózás ezt a megközelítést azzal bővíti ki, hogy a múltbeli élményekhez vagy a jelenlegi élethelyzetekhez képi megjelenítést is társít (Forgách, 2023).

A photovoice elnevezésű módszer közel áll a terápiás fotózáshoz. Dés Fanni ezzel kapcsolatos projektgyakorlatát a Rákospalotai Leánynevelő Intézetben valósította meg. A célja az volt, hogy a bentlakók számára önkifejezési és véleménynyilvánítási lehetőséget teremtsen egy kreatív tevékenységen, a fényképezésen keresztül. A photovoice módszer lényege, hogy a résztvevők saját fotóikon keresztül reflektálnak az életkörülményeikre, így hangot kapnak olyan közösségek tagjai, amelyeknek a véleménye gyakran háttérbe szorul a társadalomban.

A projektben a módszert adaptálva a lányok a saját mindennapjaikat fotózták, majd csoportfoglalkozásokon megbeszélték a képeket, reflektáltak a jelentésükre és arra, mit fejeznek ki az intézeti életükről. A folyamat során hat alkalommal tartottak foglalkozást. A projekt kiállítással zárult, amelyen a legfontosabb képeket mutatták be. A photovoice itt az önreflexiót, az önbizalom erősítését és a közösségi részvételt szolgálta, lehetőséget adva arra, hogy a résztvevők meghallgatott, látható és értékelt szereplőkké váljanak (Dés, 2016).

AI-eszközök a segítésben

A mesterséges intelligencia (AI) évek óta jelen van, de még soha nem volt ennyire könnyen elérhető a mindennapi életünkben, mint most. Gyakorlatilag lehetetlen kikerülni a használatát, hiszen, hacsak nem tartunk teljes digitális detoxot, előbb-utóbb szembejön velünk – akár egy egyszerű internetes keresés során, akár az üzenetküldő alkalmazásainkban. Ma már szinte alig lehet megkülönböztetni a mesterséges intelligencia által létrehozott és az ember alkotta tartalmakat. Az úgynevezett Turing-teszt olyan beszélgetést modellez, amelynek célja megállapítani, hogy emberrel vagy géppel kommunikálunk-e. A ChatGPT ezt hivatalosan is teljesítette: egy beszélgetés során már nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy nem emberi féllel van dolgunk (Jones–Bergen, 2025). Ez azt is jelenti, hogy integrálni kell az életünkbe a mesterséges intelligenciát, hiszen elkerülni csak úgy tudnánk, ha teljesen kivonnánk magunkat a digitális világból. A munkaerőpiacon már számos szakmában lehet pótolni vele az emberi munkavégzést, illetve részfeladatokat rábízni. Egyre több folyamatot automatizál, hihetetlen gyorsan alkalmazkodik és tanul, ezért körülbelül százmillió munkahely van „veszélyben”. Különösen érintettek például az ügyfélszolgálati munkatársak, de kevésbé érintettek a tanárok, a kreatív iparágakban foglalkoztatottak és a segítő szakmák képviselői. Az emberi kapcsolatot nem lehet pótolni, de a technológia jelentőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Lássuk hát meg benne a lehetőséget (Bessen, 2018).

Megemlítendő, hogy akár a fotóterápia bevezetése, akár az AI használata nem csak a kliensekkel való kapcsolatban lehet fontos. A szociális szférában dolgozók különösen ki vannak téve a kiégésnek, amelyet egy-egy új módszer segíthet megelőzni vagy leküzdeni. Meg kell találni azokat az egyéni érdeklődési területeket, amelyek beemelhetők a szakmába, új lendületet adva így a munkának. Az AI egyik érdekes felhasználási módja a gyermekvédelem területén figyelhető meg: az Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztettek egy programot, amely egy adathalmaz (ügyiratok, demográfiai adatok, társadalmi-gazdasági folyamatok leírása) alapján pontszámokat rendel a veszélyeztetett családokhoz. A kockázatelemzés során a szociális munkások így kiemelt figyelmet tudnak fordítani azoknak a családoknak a támogatására, amelyek több szempontból is veszélyeztetett helyzetben vannak (Nuwasiima et al., 2024).

A konkrét segítésben is használható az AI. Nagyon elterjedtek például a terápiás jellegű chatbotok, amelyek választ adnak a felhasználók problémáira. Erre a ChatGPT is képes, bár ma már kifejezetten kéri a felhasználókat, hogy ne osszanak meg vele érzékeny információkat. Sokak számára ez a legkönnyebben elérhető, ingyenes és gyors eszköz, amely reagál a problémáikra. Segítői szempontból az AI értékes kiegészítő eszköz lehet, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem helyettesíti az emberi kapcsolódást és az empátiát.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) három AI-típust különböztet meg:

• Jóváhagyott mentálhigiénés chatbotok – jelenleg nincs olyan, amely hivatalos engedélyt kapott volna diagnosztizálásra vagy kezelésre.
• Közvetlen fogyasztói chatbotok, amelyek pszichológiai kutatásokon alapulhatnak, de nem szabályozottak.
• Közvetlen fogyasztói szórakoztató chatbotok, amelyek nem tudományos alapon készültek, és nem mentális egészségügyi célokat szolgálnak.

Azok a chatbotok is használhatók terápiás eszközként, amelyek elsődleges funkciója teljesen más, megfelelően alkalmazva hasznos segítői eszközök lehetnek. Ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet a lehetséges veszélyekre is (Zhong et al., 2024).

A vizuális AI használatának lehetősége

Egy jó gyakorlat

Kutatók egy mesterséges intelligenciával támogatott új digitális művészeti eszközt hoztak létre, amelynek célja, hogy segítse a klienseket az önkifejezésben, megőrizve a terápiás folyamat hatékonyságát. Az eszköz a DeepThInk nevet kapta. A fejlesztés ötlete a Covid-járvány idején merült fel, amikor a terapeuták kénytelenek voltak online folytatni munkájukat, és számos kliensnek nem álltak rendelkezésére otthon művészeti eszközök, sok digitális program pedig túl bonyolult amatőrök számára.

A DeepThInk erre a problémára kínál megoldást. A program hagyományos rajzolóeszközöket is tartalmaz, de van benne egy AI-ecset is, amely a felhasználó által megadott rajzot mesterséges intelligencia által generált részletes képpé alakítja. Például a felhasználó először rajzol egy nagy színes foltot, amely az óceánt jelképezi, majd többszöri generálással addig alakítja újra, amíg el nem éri a kívánt hatást. Ehhez saját elemeket is hozzá lehet adni. Így a kép nem teljesen AI-generált, hiszen része a folyamatnak a szabadkezes alkotás is. Cél volt az is, hogy az ember és a mesterséges intelligencia valóban együttműködhessen a művészeti alkotásban (Du et al., 2024).

Képalkotó AI használata a segítésben

A vizuális mesterséges intelligencia használata új távlatokat nyit a művészetterápiában, különösen azok számára, akik eddig idegenkedtek ettől a módszertől, mert nem érezték magukat elég kreatívnak vagy ügyesnek az alkotásban. Míg a DeepThInk jól ötvözi a szabadkezes alkotást a mesterséges intelligenciával, a legtöbb online képalkotó programban nem szükséges kézzel rajzolni vagy fotózni, hiszen szöveges leírásból lehet képet generálni. Ez különösen hasznos azok számára, akik jól verbalizálnak, de vizuálisan nehezen fejezik ki magukat, illetve azoknak is, akik érzéseiket nem tudják szavakba önteni, mégis nyitottak a fejlődésre. Az AI-jal való munka során ugyanis pontos instrukciókat kell adni, ami önmagában is segíti a tudatosítást. Felszabadító élmény lehet, amikor a belső világ képek formájában is láthatóvá válik.

A jelenleg még tesztelés alatt álló módszer lényege, hogy kifejezetten a kliens által kimondott szövegre alapul. A folyamat egyszerű, mégis mélyre tud menni: először a kliens megfogalmaz egy problémát vagy elakadást, akár konkrétan, akár csak egy érzés szintjén. Ezt megpróbálja szavakba önteni, majd leírja az AI-nak. A pontosítás kulcsfontosságú: gyakran több körben kell finomítani az utasításokat, amíg a létrejövő kép találkozik a kliens belső élményével. Maga a finomítási folyamat is gyógyító hatású, hiszen segít tudatosítani érzéseket, vágyakat, gondolatokat. A képek újraalkotása addig folytatódik, amíg a kliens meg nem érzi, hogy „igen, ez az”, vagy amíg úgy látja, hogy „még nem jó, más irányba kell mennünk”. Ezután a kép elemezhető, beszélgetés alapjául szolgálhat, vagy más művészetterápiás eszközzel kombinálható.

A segítő szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú: kíséri a klienst, segíti a pontos instrukciók megfogalmazásában, és kontrollt gyakorol az AI használata felett. A kontrollált környezet és a segítő jártassága elengedhetetlen, hiszen a félrecsúszások ugyan már ritkábbak, még mindig előfordulhatnak, és befolyásolhatják a terápiás folyamatot. Az AI-jal való alkotás örömteli élmény lehet telefonon vagy számítógépen is, de nem váltja ki a fogható produktum élményét, ezért a létrejött képeket érdemes kinyomtatni. A folyamat a kreatív gondolkodást is ösztönzi: ha a generált kép nem megfelelő, a kliensnek rá kell jönnie, hogyan módosítsa az utasításokat a kívánt eredmény eléréséhez. Ez nemcsak a problémamegoldó készséget fejleszti, hanem arra is rámutat, hogy a művészet milyen sokrétű és mennyire határtalan lehet, ha szabadon engedjük a fantáziánkat. Az AI gyakorlatilag bármit képes megalkotni, amennyiben pontosan meg tudjuk fogalmazni, mit szeretnénk látni.

A gyakorlatban számos, akár ingyenesen vagy könnyen elérhető AI-eszköz használható, például a Bing Image Creator, a Dzine AI, a Leonardo AI és sok más program. Ezek segítségével a vizuális önkifejezés új, izgalmas formái nyílhatnak meg, amelyek egyaránt támogatják a kreativitást és a belső élmények tudatosítását.

A módszer kockázata (adatkezelés, félrecsúszások, a környezetre gyakorolt hatása)

Jogvédelem: A mesterséges intelligencia az interneten fellelhető adatokból tanul, ami komoly etikai dilemmákat vet fel. Hírhedt eset, amikor az AI tömegesen felhasználta egy művész képeit, lemásolva az alkotó stílusát – lényegében engedély nélkül „ellopva” a munkáit (Solomon, 2025). Bár ez egyetlen eset, a probléma állandó, és gyakorlatilag nem ellenőrizhető. Felmerül a kérdés: ki a valódi alkotó? A program, a felhasználó, vagy elég annyit feltüntetni, hogy melyik szoftverrel készült a mű? Bár ezek a kérdések egy segítő folyamatban talán nem elsődlegesek, fontos elgondolkodni rajtuk.

Hibák: Az AI bármilyen tartalmat képes előállítani, így akár felkavaró vagy nem kívánt képeket is – még akkor is, ha nem ez volt a felhasználó szándéka. Például egy vizsgálat kimutatta, hogy egy vizuális modell női nevek esetén nagyobb arányban készített szexuálisan szuggesztív képeket, mint férfinevek nyomán, noha erre nem kapott utasítást. Ez részben az interneten fellelhető, gyakran torz mintákkal magyarázható, amelyek beépülnek a rendszer működésébe. Ily módon az AI nemcsak tükrözi, hanem akár fel is erősítheti a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket és sztereotípiákat (Thomson–Thomas, 2023).

A komoly, akár bántó képhibák mellett rengetegszer találkozhatunk olyan apróbb elcsúszásokkal is, mint egy-egy plusz végtag vagy összemosódott arcok. Ha a képalkotó AI-t eszközként használjuk, érdemes olyan irányba menni, hogy elkerülhetők legyenek ezek a hibák, hiszen lassíthatják vagy akár ki is zökkenthetik a folyamatot.

Környezetvédelem: Az AI környezeti hatásai aggodalomra adnak okot, mert az adatközpontok nagy mennyiségű energiát használnak, ami növeli a károsanyag-kibocsátást (OECD, 2022).

Összegzés

A vizuális módszerek offline vagy online használata a fent említett korlátok ellenére számos lehetőséget rejt magában. A feléjük való nyitás a szociális szakemberek számára is a megújulás eshetőségét rejti magában érzelmileg megterhelő munkájuk során. A kipróbált jó gyakorlatok, a tesztelés alatt álló ötletek, a szakirodalomból merített vizuális módszerek, illetve a művészetterapeuták bevonása az interdiszciplináris szakmai teamekbe mind-mind hozzájárulhat a kliensekkel végzett hatékonyabb munkához. Ezért javasoljuk, hogy a hazai szociális intézményekben, akár a Magyar Máltai Szeretetszolgálat házaiban jöjjenek létre státuszok művészetterapeutáknak. Az országban több helyen (például Budapest, Pécs) futó képzéseken sorra szereznek diplomát a friss szakemberek, ugyanakkor a bizonytalan, projektalapú finanszírozás miatt alig kapnak teret, kevéssé tudják hasznosítani értékes és fontos szaktudásukat, szemléletüket. Jó példa, hogy az „Otthonra találni a művészetben” projekt folyományaként a veszprémi Befogadás Háza nyitott a művészetterápia felé, és főállású szakembert kezdett alkalmazni munkatársként, bár egyelőre munkaidejének kisebb részét tölti ki ez a feladat. Az új kolléga azzal is gazdagította a segítő munka repertoárját, hogy az ellátottak rendszeresen ellátogatnak művészeti kiállításokra, így is hidat képezve a periféria és a centrum között, használva a vizualitást. Tanulmányunk főcímének megfelelően célunkat így foglalhatjuk össze: látni és láttatni, látni a segítségnyújtás új lehetőségeit, látni a kliens erőforrásait, láttatni az értéket, a megismételhetetlen csodát, amely minden emberben ott rejlik.

Absztrakt

A Helyi Közösségi Akadémiák (HKA) hálózata a 2010-es évek egyik legjelentősebb közösségi alapú jövőtervezési kísérletének tekinthető. Mivel azonban a HKA alapjául szolgáló projekt 2015. május 31. után már nem folytatódott, a hálózat kiteljesedésére nem kerülhetett sor. A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy képes volt-e a HKA hálózatában való részvétel számottevően javítani a részt vevő hetvenhét önkormányzat sikerességén az azóta eltelt egy évtized alatt. A sikerességet az önkormányzati bevételekkel modellező empirikus vizsgálat rámutatott, hogy ennek a torzóban maradt jövőtervezési kísérletnek az eredményei meglehetősen korlátozottnak tekinthetők. Ennek megfelelően érdemes lenne átgondolni, hogy egy HKA-típusú kísérlet újraindulása esetén a kevésbé jól teljesítő résztvevők – különösen a fejletlenebb települések önkormányzatai – miképpen vonhatók be eredményesebben egy efféle közösségi jövőtervezésbe.

Kulcsszavak: önkormányzat, településfejlesztés, vidékfejlesztés, közösségfejlesztés, önkormányzati bevételek, sikeresség

DOI: 10.56699/MT.2025.3.4

A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (Magyar Országgyűlés, 2011) a neoweberi állam (re)centralizációs törekvéseinek jegyében jelentős mértékben újragondolta az önkormányzatokra vonatkozó szabályozást. Egyrészről az önkormányzatok intézményfenntartási, hatósági feladat- és hatáskörei jelentősen visszaszorultak, másrészről tevékenységük súlypontja a településfejlesztés, vállalkozásfejlesztés, közösségfejlesztés, lényegében a településmenedzsment felé tolódott el (Monitoringjelentés, 2015: 4). A megváltozott szabályozási kontextus olyan innovációs készségeket tesz szükségessé, amelyekkel ezek az önkormányzatok – főként a kis népességszámú, periferikus területen fekvők – nem feltétlenül rendelkeznek. A nehézségek megoldásának egyik lehetséges útja az Európai Unió LEADER-megközelítéséhez^[1]A betűszó a francia „Liaison entre actions de développement de l’économie rurale” (magyarul: Közösségi kezdeményezés a vidék gazdasági fejlesztése érdekében) kifejezés … Részletek és

(a 2014–2020-as programozási időszaktól) a közösségvezérelt helyi fejlesztés (Community Led Local Development, CLLD) módszertanához illeszkedő fejlesztési filozófia adaptálása. Ennek gyökereit leginkább a kortárs vidékfejlesztési diskurzus keretei között értelmezendő Új Vidék Paradigmához (New Rural Paradigm) köthetjük, amely szerint a vidékfejlesztési politikáknak arra kell törekedniük, hogy a különböző feladatokra rugalmas intézkedésekkel, többek között a különböző érdekelt felek együttműködésével és mozgósításával lehessen reagálni (OECD, 2006; Horlings–Marsden, 2014). Az Európai Unió vidékfejlesztési politikáján belül az 1990-es évektől jelentek meg az Új Vidék Paradigmával rokonítható törekvések. Elsőként az 1991-ben elindult – 1991 és 2006 között közösségi kezdeményezésként, 2007 és 2013 között pedig már az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap egyik tengelyeként funkcionáló – LEADER-programok említendők meg. A LEADER keretei között a köz- és magánszféra sajátos partnerségeként (public-private partnership, PPP) értelmezhető helyi kezdeményezések, úgynevezett helyi akciócsoportok (local action groups) jöttek létre. Ezek egyrészről helyi vidékfejlesztési stratégiákat dolgoztak ki, másrészről a rendelkezésükre álló vidékfejlesztési forrásokat helyben, pályáztatás útján osztották szét olyan projektekre, amelyek összhangban állnak ezekkel a stratégiákkal. A LEADER a 2014 és 2020 közötti programozási időszaktól a korábbinál kevésbé intézményesült formában mint LEADER-megközelítés van jelen az uniós szintű fejlesztéspolitikák keretei között (Európai Bizottság, é. n.).

A 2014–2020-as programozási időszaktól bevezetett CLLD uniós fejlesztéspolitikai eszköz maga is a LEADER-megközelítés alapzatán áll. A korábbi LEADER-programokhoz képest a CLLD legfontosabb újdonsága talán a közösségvezérelt helyi fejlesztés fogalmának kiterjesztése. Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap mellett immár az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és az Európai Tengerügyi, Halászati és – 2021-től – Akvakultúra Alap által is támogatható CLLD esetében halványulni látszik a vidékfejlesztéshez kötöttség. Ehelyett – az Európai Parlament és Tanács 1303/2013/EU rendelete 32. cikk (2) bekezdésének értelmében – az általában véve vett szubregionális lépték vált a támogatás fő kritériumává (Európai Parlament, 2013). Ezzel együtt bizonyos tagállamok – így Ausztria és a Cseh Köztársaság – kezdetben továbbra is főként vidékfejlesztési támogatásként értelmezték a CLLD-t (Miller 2014: 305). Összességében azonban a tagállamok többsége már a kezdetektől felismerte a CLLD vidékfejlesztésen túlmutató jelentőségét. Magyarországon például kifejezetten az arra jogosult városok alkalmazhatták a CLLD eszközt a 2014–2020-as programozási időszakban, mégpedig a strukturális alapok tematikus célkitűzései között szereplő, a „Társadalmi befogadás előmozdítása és a szegénység elleni küzdelem” vagy „A foglalkoztatás és a munkavállalói mobilitás ösztönzése” elnevezésű célkitűzések megvalósítása érdekében (Magyarország Kormánya, 2023).

A LEADER-megközelítés ettől függetlenül továbbra is kiemelt figyelmet szentel a kis népességszámú, periferikus területen fekvő – tehát a vidékfejlesztés hagyományos terepének számító – településeknek. Mivel az ilyenek esetében a már említett innovációs készségek kialakítása az ottani financiális, humán- stb. erőforrások szűkössége miatt jelentős nehézségekkel jár, törvényszerűen megnő a LEADER-megközelítésre támaszkodó fejlesztéspolitikai kísérletek úgynevezett down-up jellegének jelentősége. Kissé konkrétabban: bár a LEADER-rel kapcsolatban többnyire az alulról szerveződő (bottom-up) jellegét szokás kiemelni, a valóság jóval összetettebb. A kereteket ugyanis első lépésben az EU, második lépésben pedig a tagállami szint határozza meg, ugyanakkor „a szakpolitikák kialakítása nem csak felülről lefelé történik, mivel különböző konzultációs folyamatok útján az alsó szint is ad információkat és javaslatokat az új szabályozásokra” (Pollermann et al., 2014: 5). A következőkben ennek a down-up folyamatnak a működését tesszük érzékletesebbé egy hazai esettanulmány segítségével. Egy olyan, eredendően felülről lefelé építkező intézménynek, a Helyi Közösségi Akadémiák (HKA) hálózatának a történetét mutatjuk be, amely szerencsésebb csillagzat alatt működve képes lehetett volna kis népességszámú, periferikus területen fekvő településeinket felkészíteni (edukálni) arra, hogy a későbbiekben ne csupán haszonélvezőivé, de akár aktív alakítóivá is váljanak a fejlesztéspolitikai diskurzusnak. A HKA kudarca – illetve a kudarc ellenére is kimutatható részeredmények – fontos tanulságokkal szolgálhatnak a jövőbeli fejlesztéspolitikák számára.

A HKA hálózata

2013. május 14-én az Új Széchenyi Terv Államreform Operatív Program (ÁROP) keretein belül a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (az ÁROP irányító hatósága a 2007 és 2013 közötti programozási időszakban) a „Képzés a konvergenciarégiókban lévő önkormányzatoknak” tárgyban felhívást tett közzé (Magyarország Kormánya Pályázati Portál, 2013), melyre a 2013. október 8-án kelt támogatási szerződés tanúsága szerint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) az ÁROP 2.2.22-2013-2013-0001 számon regisztrált sikeres pályázatot nyújtott be (Támogatási szerződés, 2013). A pályázati felhívás alapján kidolgozott projekt a települési önkormányzatok önmenedzselési képességeit az önkormányzatoknál foglalkoztatott köztisztviselők felkészültségének javításán keresztül kísérelte meg kibontakoztatni. A személyes képességek fejlesztésén alapuló, a fenntartható önkormányzati fejlődést segítő „egyéni és közösségi szemléletformálás” (Fási, 2023: 128) ennek megfelelően három csatornán (pilléren) keresztül indult el:

1. egy korszerű kommunikációs platformmal (I. pillér – köztisztviselők és kormánytisztviselők komplex továbbképzése korszerű módszerekkel);
2. a helyi köz- és civil szereplők partnerségén alapuló részvételi tréninggel (II. pillér – közösségi stratégiaalkotó tréningek);
3. valamint egy szakirányú továbbképzéssel (III. pillér – önkormányzati szaktanácsadó szakirányú továbbképzés) (Monitoringjelentés, 2015: 13).

A bennünket leginkább érdeklő II. pillér kereteit a HKA hálózatának kialakítása határozta meg. Ehhez első lépésben hetvenhét ötezer fő alatti lakosságszámú önkormányzatot választottak ki pályázati úton. A HKA-hálózat nyitott volt az uniós átlag 75 százaléka alatti GDP/fő értékekkel jellemezhető úgynevezett konvergenciarégiókban^[2]2014-ben a Budapest és Pest megye (a 2018. január 1-je előtt létező Közép-Magyarország NUTS 2 régió) területén található önkormányzatok kivételével Magyarország minden … Részletek fekvő minden önkormányzat számára, bár a hátrányos helyzet, a helyben működő nemzetiségi önkormányzat léte, valamint a szintén ÁROP-finanszírozású, Önkormányzati Szervezetfejlesztés című 2009-es programban való részvétel előnyt jelentett az elbírálás során.

A HKA hálózatának elsődleges célja az volt, hogy a helyi együttműködés kultúrájának erősítése érdekében segítse a szóban forgó önkormányzatok stratégiai tervezési kompetenciáinak javítását. Ehhez a szervezők meglátása szerint helyi bázisú közösségi fejlesztési stratégiák kidolgozásán keresztül vezethetett az út, az NKE pedig térítésmentes képzési és tréningprogram keretében, szakértő trénerek közreműködésével támogatta a folyamatot. A szakértő segítség – a HKA elméleti atyjával, Gáspár Mátyással készített interjúm tanúsága szerint – „részben az úgynevezett közösségi jövőtervezés amerikai, majd az EU-s CLLD (Community Led Local Development) elvi és módszertani hátterén” alapult (Buskó, 2024). Az így kidolgozott metodikai rendszert elsőként négy településen – Becsehely, Zalalövő (Zala megye), Dunaalmás (Komárom-Esztergom megye) és Pári (Tolna megye) – próbálták ki, pilotjelleggel (Belényesi, 2015: 17). A tapasztalatok összegzését és a módszertan tökéletesítését követően megkezdődhetett a stratégiai országjárás. A HKA-programok többségének megvalósítására 2014 második felében és 2015 első két hónapjában került sor, és lényegében az összes részt vevő önkormányzat (a továbbiakban: a résztvevők) esetében mérhető eredményeket hozott. A 2015 végén publikált összegző kiadvány szerint ekkorra már a hetvenhét résztvevőből negyvenkilenc eljutott legalább a stratégiai alapanyagok szintjéig, a többi huszonnyolc pedig már kész stratégiai dokumentummal is rendelkezett (Berényiné Lévai et al., 2015: 33).

A helyi bázisú közösségi fejlesztési stratégiák elkészítése csak az első tervezett lépés volt: a következőkben a stratégiaalkotási folyamat szakértő segítésének folytatására, illetve más önkormányzatokra való kiterjesztésére került volna sor. Nyilvánvaló, hogy az ilyen irányú továbbfejlődés elképzelhetetlen a kapcsolódó tudásanyag disszeminációja nélkül, ideértve a közösségi alapú jövőtervezés elméleti-szakirodalmi hátterét, valamint a nemzetközi és hazai jó gyakorlatokat. Ezért a szervezők tudásplatformot hoztak létre a Trello nevű, bárki számára ingyenesen hozzáférhető internetes felületen: 2015 feb- ruárjában már 257-en csatlakoztak ehhez a HKA-ONLINE néven futó alkalmazáshoz (Jenei, 2015: 24). A HKA hálózatának folytatásához azonban további pályázati támogatás(ok)ra lett volna szükség, mivel a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet kiteljesítését hátrányos helyzetű önkormányzataink képtelenek voltak saját erejükből véghez vinni. A projektet lezáró monitoringjelentés keretei között elkészített online felmérésben például a megkérdezett önkormányzatok döntő többsége (81%) a „tervezi, de nincs rá anyagi forrás” opciót jelölte meg arra a kérdésre, hogy tervezik-e a jövőben külső (önkormányzati szaktanácsadó) szakértő bevonását a stratégiaalkotásba (Monitoringjelentés, 2015: 34). Ezek a támogatások azonban nem álltak a szóban forgó önkormányzatok rendelkezésére a 2015 utáni időszakban. Ahogy Gáspár Mátyás megjegyezte: „A program folytatásának terve elkészült, ígéret volt rá, hogy lesz rá forrás, szerepelt a tervekben, aztán lehúzták az egészet” (Buskó, 2024). A HKA hálózata tehát sajnálatosan torzóban maradt.

Egy évtized távlatából

A következőkben egy rövid empirikus vizsgálat segítségével próbálok választ kapni arra a kérdésre, hogy képesek voltak-e a hivatalosan 2015. május 31-én zárult HKA-programok pozitív változásokat elindítani a résztvevők esetében. A megvalósítás fázisába többnyire el sem jutó stratégiai dokumentumok helyett itt és most inkább a közösségi alapú jövőtervezés tágabb értelemben vett céljára, a sikerességre irányítanám a figyelmet.

Egy önkormányzat sikerességét korántsem egyszerű egzakt módon meghatározni, erre nem is tennék most kísérletet. Csupán egy olyan munkahipotézissel élek, mely szerint ez a sikeresség megmutatkozhat néhány mérhető indikátorban. A lehetséges indikátorok közül az önkormányzati bevételek alakulását emelem ki, hiszen a magas és/vagy növekvő önkormányzati bevételek koncentrált formában jeleníthetik meg az önkormányzat sikerességének igen változatos dimenzióit, például a központi támogatások kijárásának (Hegedüs–Péteri, 2015: 115) és a pályázati források megszerzésének (Gerencsér–Goda, 2023: 608) hatékonyságát, vagy a tőkevonzó képesség (Kolin-Sabján–Kolin, 2022) eredményének is tekinthető helyi adóbevételek nagyságát.

A vizsgálat első fázisa

A résztvevők sikerességének elsődleges indikátoraként tehát az egy főre jutó önkormányzati bevételek abszolút értelemben vett növekedését^[3]A százalékos növekedés ugyanis túlságosan is felülbecsülné az önkormányzati bevételek alacsony szintjéről és alulbecsülné az önkormányzati bevételek magas szintjéről induló … Részletek tekintem, mégpedig a HKA-programok időszakának kezdetét jelentő 2014-es év és a legutóbbi olyan év (2022) között, amikorra vonatkozóan az önkormányzati bevételeket jelző településsoros adatok is rendelkezésünkre állnak a Központi Statisztikai Hivatal tájékoztatási adatbázisában (KSH, 2024). Azonban azt sem szabad elfeledni, hogy a sikeresség erősen kompetitív jellegű fogalom, vagyis a résztvevők sikerességét a hozzájuk hasonló, de a HKA hálózatában részt nem vevő egyéb önkormányzatokhoz (a továbbiakban: hasonló önkormányzatok) mint kontrollcsoporthoz viszonyítva célszerű meghatározni. A hasonló önkormányzatok kiválasztásakor négy szempontot vettem figyelembe:

1. Mivel a HKA hálózatában való részvételre csak ötezer fő alatti lakosságszámú önkormányzatok pályázhattak, a résztvevők sikerességét olyan önkormányzatokhoz viszonyítottam, amelyek lakónépessége 2014 végén nem érte el az ötezer főt.
2. Már említettem, hogy a pályázati felhívás csak az Európai Unió konvergencia-régióiban lévő önkormányzatok számára volt Hazánk konvergenciarégióin belül azonban jelentős területi különbségek vannak, ezért logikusnak tűnt a résztvevők sikerességét a résztvevőkhöz közel fekvő önkormányzatokhoz viszonyítani. Ezért csak a résztvevőkkel azonos megyében elhelyezkedő önkormányzatokat soroltam a hasonló önkormányzat kategóriájába.
3. A harmadik szempont esetében abból a feltételezésből indultam ki, hogy egy résztvevő sikerességére pozitív hatást gyakorolhat az önkormányzat által menedzselt település fejlettségi Az egyes települések fejlettségének meghatározásához a járások fejlettségalapú besorolását előíró 290/2014. (XI. 26.) kormányrendeletet használtam kiindulópontként (Magyarország Kormánya, 2014). A szóban forgó rendelet szerint a járásoknak a mindenkori területfejlesztési beavatkozások alapjául szolgáló fejlettségalapú kategóriákba sorolása komplex (a társadalmi és demográfiai, a lakás- és életkörülményekre vonatkozó, helyi gazdasági és munkaerőpiaci, valamint infrastruktúra- és környezeti mutatókból képzett) statisztikai mutató alapján történik meg. Eszerint Magyarországon megkülönböztethetünk kedvezményezett (az összes járás komplex mutatójának átlaga alatti) és nem kedvezményezett (az összes járás komplex mutatójának átlaga feletti) járásokat. A településeket fejlettségi kategóriákba soroló 105/2015. (IV. 23.) kormányrendelet is a járások fejlettségalapú besorolásából indul ki, vagyis első lépésben a járásokéval megegyező statisztikai módszertan alapján határozza meg a kedvezményezett település fogalmát. A kormányrendelet 4. § (1) bekezdése végül úgy fogalmaz, hogy „az a település, amely társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból kedvezményezettnek vagy jelentős munkanélküliséggel sújtottnak minősül, a […] kedvezményezett járással azonos elbánásban részesül a fejlesztési célú támogatásokhoz való hozzáférés tekintetében”. Mindezek figyelembevételével a továbbiakban azokat a településeket tipizálom kedvezőtlen fejlettségűként, amelyek önkormányzatai a 105/2015. (IV. 23.) kormányrendelet közlönyállapotának 1. melléklete szerint a kedvezményezett járással azonos elbánásban részesülnek, kedvező fejlettségűként pedig azokat, amelyek kimaradtak ebből a felsorolásból (Magyarország Kormánya, 2015). A hasonló önkormányzat fogalmát ennek megfelelően úgy pontosítottam, hogy egy kedvező (vagy kedvezőtlen) fejlettségű résztvevő sikerességének meghatározásakor csupán a hozzá hasonlóan kedvező (vagy kedvezőtlen) fejlettségű települések önkormányzatait vettem figyelembe.
4. A negyedik szempont esetében abból a feltételezésből indultam ki, hogy az eleve sikeres résztvevők helyzeti előnyüknek köszönhetően nagy valószínűséggel válhattak még sikeresebbé a 2014 és 2022 közötti időszakban. Ezeknek az eleve sikeres résztvevőknek az úgynevezett kezdeti sikerességét a 2014 és 2022 közötti időszak sikerességéhez hasonlóan értelmeztem. Vagyis azokat a résztvevőket tekintettem eleve sikeresnek, amelyek már 2014-ben magasabb egy főre jutó önkormányzati bevételekkel rendelkeztek, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok átlaga. Ennek alapján a hasonló önkormányzat fogalmának pontosítását a következőképp fejeztem be: egy magas (vagy mérsékelt) kezdeti sikerességű résztvevő sikerességének meghatározásakor csupán a hozzá hasonlóan magas (vagy mérsékelt) kezdeti sikerességű önkormányzatokat vettem

Mindezek alapján tehát egy résztvevő sikerességét csakis azokhoz a HKA hálózatában részt nem vevő egyéb önkormányzatokhoz viszonyítottam, amelyek (1) ötezer fő alatti lakónépességűek; (2) a résztvevővel egyazon megyében találhatók; (3) a résztvevőhöz hasonló fejlettségű településeket menedzselnek; (4) a résztvevőhöz hasonló kezdeti sikerességet képesek felmutatni.

A hasonló önkormányzat fogalma alapján már sor kerülhet az egyes résztvevők, valamint a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet sikerességének meghatározására is. Az egyes résztvevők közül azokat értékeltem sikeresnek, amelyek 2014 és 2022 között nagyobb mértékben tudták növelni az egy főre jutó önkormányzati bevételeiket, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok átlaga. A HKA-hálózat egészének sikere pedig abban az esetben valószínűsíthető, ha a résztvevők 2014 és 2022 közötti sikerességi mintázata észrevehető mértékben és pozitív irányban tér el a hozzájuk hasonló önkormányzatok sikerességi mintázatától.

A vizsgálat első fázisa igencsak pesszimista szcenáriót látszott igazolni: negyvenegy résztvevő (53,2%) esetében a sikeresség kisebb, harminchat résztvevő (46,8%) esetében pedig nagyobb volt, mint a hozzájuk hasonló önkormányzatok sikerességének átlaga. Vagyis úgy tűnik, a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet nem csupán nem járt számottevő eredménnyel, de a résztvevők valamivel kisebb eséllyel váltak sikeressé, mint a HKA hálózatából kimaradók.

A vizsgálat második fázisa

Mielőtt azonban végérvényesen azonosulnánk a fenti pesszimista szcenárióval, nem árt hozzátenni, hogy az előző alfejezetben vázolt következtetés csak akkor lenne helytálló, ha a résztvevők minden tekintetben homogén masszát alkotnának. Máskülönben továbbra is fennáll annak lehetősége, hogy bizonyos típusú résztvevők inkább, míg mások kevésbé voltak képesek kiaknázni a HKA által kínált lehetőségeket. Ezért a hasonló önkormányzatok átlagánál sikeresebb (a továbbiakban: sikeres) és a hasonló önkormányzatok átlagától elmaradó (a továbbiakban: mérsékelten sikeres) résztvevőkön belül tipizálást hajtottam végre: a korábbi feltételezéseimnek megfelelően megvizsgáltam, hogy a HKA fel tud-e mutatni bizonyos eredményeket legalább a fejlettebb településeket menedzselő és/vagy a magasabb kezdeti sikerességgel jellemezhető résztvevők esetében. Ehhez a HKA hálózatában lévő sikeres és mérsékelten sikeres résztvevőkön belül is elhatároltam egymástól a „kedvező/kedvezőtlen fejlettségi szinttel”, valamint a „magas/ mérsékelt kezdeti sikerességgel” jellemezhető önkormányzatok csoportjait, amelyek az 1. és a 2. táblázatban látható mintázatba rendeződnek:

1. táblázat: A HKA hálózatának sikeres résztvevői (2014–2022)

Az adatok forrása: KSH, 2024

2. táblázat: A HKA hálózatának mérsékelten sikeres résztvevői (2014–2022)

Az adatok forrása: KSH, 2024

Érdekes módon a fentebb a (4) ponttal jelzett feltételezés nem igazolódott be: mind a magas, mind a mérsékelt kezdeti sikerességgel jellemezhető önkormányzatok sikerességi mutatói hasonlóan alakultak a vizsgálat első fázisa alapján prognosztizálható értékekhez képest. Konkrétabban: a magas kezdeti sikerességgel jellemezhető negyvenegy önkormányzat közül csak húsz (48,8%), a mérsékelt kezdeti sikerességgel jellemezhető harminchat önkormányzat közül pedig csak tizenhat (44,4%) tudott sikeressé válni. A magas kezdeti sikeresség így csupán elhanyagolható mértékben javította a résztvevők sikerességét, illetve a kezdeti sikerességgel/sikertelenséggel jellemezhető résztvevők sikerességi mutatói is ugyanabban az enyhén negatív tartományban találhatók, mint ahogy azt a teljes minta esetében láttuk.

A (3) számú feltételezés viszont beigazolódott. A fejlettség és a sikeresség változóinak gyakoriságát mutató kontingenciatáblázat (3. táblázat) alapján ugyanis úgy tűnik, a résztvevők által menedzselt települések kedvező/kedvezőtlen fejlettségi szintje szerinti tipizálás sokat segíthet eredményeink értelmezésében, és bizonyos mértékig akár a pesszimista szcenárió korrekciójához is hozzájárulhat.

3. táblázat: A fejlettség és a sikeresség változóinak gyakorisági eloszlását mutató kontingenciatáblázat (saját szerkesztés az és 2. táblázat alapján)

Kissé konkrétabban: a kontingenciatáblázat alapján a Cramér-féle V kontingencia-együttható^[4]A Pearson-féle khí-négyzet-próbán alapuló Cramér-féle V (Cramér, 1946: 260–290) két nominális változó közötti kapcsolat mérésére szolgáló statisztikai mérőszám, amely 0-tól … Részletek 0,3271-es értéket vett fel, tehát a résztvevők által menedzselt települések fejlettségi szintje és a hasonló önkormányzatokhoz viszonyított sikeresség között gyenge közepes, de statisztikailag biztosnak mondható összefüggés – itt: a fejlettség sikerességre gyakorolt pozitív hatása – valószínűsíthető. Az összefüggés mélyebb értelmezése érdekében két dologra hívom fel a figyelmet:

Először is vegyük észre, hogy a HKA hálózatában részt vevő, fejlettebb településeket menedzselő ötvennégy önkormányzat között a sikeresek kerültek fölénybe. A harmincegy sikeres önkormányzattal (57,4%) szemben huszonhárom (42,6%) tekinthető mérsékelten sikeresnek, ami világos – de korántsem domináns – többségként értékelendő.

A fejletlenebb településeket menedzselő huszonhárom önkormányzat között viszont már domináns többségben vannak a mérsékelten sikeresek (tizennyolc önkormányzat, 78,3%), a sikeresebbekhez (öt önkormányzat, 21,7%) viszonyítva. Vagyis a legtöbb esetben úgy tűnik, a kedvezőtlen fejlettségi környezet egész egyszerűen blokkolja a közösségi alapú jövőtervezési kísérletben rejlő potenciálokat.

Diszkusszió

A vizsgálat második fázisa alapján nyilvánvaló, hogy a település fejlettsége pozitív hatást fejt ki, míg az önkormányzat kezdeti sikeressége nem gyakorol hatást a résztvevők 2014 és 2022 közötti sikerességére. A fejlettség pozitív irányú hatása kevéssé tűnik meglepőnek, hiszen kedvezőbb fejlettségi környezetben az önkormányzatok nagyobb valószínűséggel képesek kamatoztatni a HKA hálózatához köthető új ismereteket és készségeket. A sikeres önkormányzatoknak a kontingenciatáblázatból kiolvasható 31-23-as aránya azonban a település kedvező fejlettségi szintjével jellemezhető résztvevőkön belül sem mondható dominánsnak, ami az eredmények interpretációja során különös óvatosságra kell hogy intsen bennünket. A HKA hálózatában való részvételt ezért még ezen a csoporton belül is célszerű a siker csupán egyik olyan, még csak nem is döntő fontosságú összetevőjeként tekinteni, amelynek részletező feltárását későbbi kutatásoknak szükséges elvégezniük.

A fejlettebbek sikerességét elvben ellensúlyozhatnák a területi politikák kiegyenlítő törekvései, hiszen a kedvezményezettség a különböző támogatási felhívások, pályázatok elbírálásánál előnyt, illetve többletpontszámot jelenthet. Úgy tűnik azonban, hogy ez a kiegyenlítő hatás nemigen tudott érvényesülni. A kedvezőtlen fejlettségi környezet jellemző módon már magára a részvételre is egyértelműen negatív hatást gyakorolt, annak ellenére, hogy a hátrányos helyzet elvileg előnyt jelentett a HKA hálózatában való részvételre kiírt pályázat elbírálása során, 54-23 arányban mégis a fejlettebb településeket menedzselő önkormányzatok voltak túlsúlyban a nyertesek között (3. táblázat).^[5]Hogy végül nem csupán hátrányos helyzetű önkormányzatok vehettek részt a HKA hálózatának munkájában, azt leglátványosabban a turisztikai központok (a Balaton-parti … Részletek A fejletlenebb résztvevők sikertelenségének okait a későbbiekben szintén érdemes lenne részletesebben feltárni, hiszen intuitíven meglehetősen nehéz magyarázatot találni arra, miért teljesíthettek ilyen gyengén még a hozzájuk hasonló önkormányzatokhoz viszonyítva is. A HKA eredményeként kialakult fejlesztő közösségek szétesése a jövőtervezési kísérlet zsákutcába kerülése miatt csak az egyik hipotetikus magyarázat lehet erre.

Hasonló nehézséget jelenthet annak megértése, hogy a résztvevők közül összességében miért nem váltak sikeresebbé 2014 és 2022 között a sikeresség magas kezdeti szintjével jellemezhető önkormányzatok, noha intuícióink szerint a HKA hálózatához csatlakozásuk előtt – illetve attól függetlenül – megszerzett ismeretek és készségek a későbbiekben a siker egyfajta katalizátoraiként funkcionálhattak volna. Meglátásom szerint a nem várt eredményeket legalább kétféleképpen magyarázhatjuk. Egyrészről feltételezhető, hogy az önkormányzati bevételek abszolút növekedésének megvannak a maguk objektív korlátai, vagyis magasabb szintekről indulva nehezebbnek tűnik hosszabb időn keresztül továbbra is átlag feletti eredményeket produkálni, különösen az alacsony népességszámú települések esetében. Másrészről – és az előzőekkel szoros összefüggésben – a már eleve sikeresebb, magukkal elégedett résztvevők esetében sokszor a motiváció is csekélyebb lehetett arra, hogy megőrizzék a közösségi alapú jövőtervezés iránti elkötelezettséget, amely a HKA hálózatában való részvételre sarkallta őket. Sőt, a közösségfejlesztésben rejlő lehetőségek kiaknázása itt-ott megtörténhetett már korábban is, hiszen – mint már utaltam rá – a HKA hálózatához való csatlakozásnál az Önkormányzati Szervezetfejlesztés című, hasonló jellegű 2009-es programban való részvétel kifejezett előnyt jelentett.

Konklúzió

A 2014 második felében és 2015 első két hónapjában megszervezett HKA-hálózat a 2010-es évek egyik legjelentősebb közösségi alapú jövőtervezési kísérletének tekinthető Magyarországon. Mivel azonban a HKA alapjául szolgáló, „Képzés a konvergenciarégiókban lévő önkormányzatoknak” című projekt 2015. május 31. után nem folytatódott, a hálózat kiteljesedésére sajnálatos módon nem kerülhetett sor. Tanulmányom arra a kérdésre kereste a választ, hogy ez a HKA-típusú közösségfejlesztési kísérlet képes volt-e észrevehető mértékben javítani a részt vevő hetvenhét önkormányzat sikerességét az azóta eltelt egy évtized alatt. A sikerességet az önkormányzati bevételek segítségével modellező empirikus vizsgálat alapján ez a torzóban maradt jövőtervezési kísérlet legfeljebb korlátozott mértékben – és főként a fejlettebb településeket menedzselő önkormányzatok esetében – indíthatott el pozitív folyamatokat. Ennek alapján a kutatás legalább két irányban folytatható. Egyrészről érdemes lehet megvizsgálni, melyek azok a valóban a HKA hálózatában való részvételhez kapcsolható eredmények (meghatározott stratégiaalapú projektek kidolgozása és megvalósítása, különféle szaktudások és szakemberek kiképezése stb.), amelyek hozzájárultak az önkormányzatok sikeréhez. Ezzel együtt pedig az is átgondolandó, hogy a mérsékelten sikeresek csoportja – különösen a kevéssé fejlett településeket menedzselő önkormányzatok – esetében melyek voltak a kudarc fő okai, és ezekből okulva miképpen javítható a jövőben egy HKA-hoz hasonló közösségi alapú jövőtervezési kísérlet hatásfoka. De az efféle kérdésekre már csak egy másik módszertan – leginkább a terepmunka – alapzatán álló vizsgálat adhat megnyugtató választ.

Absztrakt

A tanulmány egy elfelejtett segítő, Ráfael angyal bibliai alakján keresztül mutat be néhány általános jellemvonást, mely minden segítő számára támpontokat nyújthat. A szélesebb közönség előtt talán kevésbé ismert deuterokanonikus műben, Tóbit könyvében szerepel Ráfael angyal, akit Isten küld Tóbit és Sára meggyógyítására. Ráfael a könyv cselekményének döntő részében elrejti valódi személyazonosságát, és így vezeti útján a fiatal Tóbiást, akit tanácsokkal lát el, melyek előbb Sárával, majd később Tóbittal kapcsolatban mutatkoznak üdvhozónak. Végül Ráfael felfedi kilétét, és küldetését befejezve visszatér

a mennybe. A könyvet és Ráfael angyalt az introdukció, exegézis és biblikus teológia segítségével mutatja be az írás. Ráfael magatartásának több olyan jellemzője is van, amely párhuzamba állítható a modern kor segítőinek tulajdonságaival. Ezek közül néhány: (1) nem a saját nevében jár el, hanem valakinek a küldötte, akitől indul, és akihez érkezik. (2) Nem az ő személye a fontos, hanem azoknak a fejlődése, akikhez küldetett. (3) Biztos vezető, aki minden értelemben képes tájékozódni a teremtett világban. (4) Tanácsokat ad, melyek hasznossága nem feltétlenül azonnal mutatkozik meg. (5) A cselekmény nagy részében jelen van, kompetens módon jár el, és tisztában van szerepével.

Kulcsszavak: segítő, jellemvonások, Ráfael, Tóbit könyve

DOI: 10.56699/MT.2025.2.5

A segítő szakmákban dolgozókat és Ráfael angyalt alapvetően összeköti a kitettség egy kortárs fenyegetettségnek, amelyet közösségi amnéziának nevezhetünk. Az előbbi csoportot ez társadalmi oldalról fenyegeti, ami azt jelenti, hogy magától értetődőnek tekintjük a segítők jelenlétét, szakmai felkészültségét és hivatásbeli elkötelezettségét – holott ez egyáltalán nem alapadottság –, és ezért nem adjuk meg nekik az őket megillető megbecsülést, mintegy elfelejtjük őket. Ráfaelt egyházi-vallási szemszögből veszélyezteti hasonló jelenség a katolikus egyházon belül. Ő ugyanis a Szentírás könyvei közül kizárólag Tóbit könyvében (Tób) szerepel, amellyel a katolikus liturgiában csak a szentmise és a zsolozsma szövegei között találkozunk, így összességében – véleményem szerint – alulreprezentáltnak tekinthető. Természetesen jogos meglátás ezzel kapcsolatban, hogy Tóbit könyve a súlyának megfelelően szerepel az egyház liturgikus életében, de ezzel együtt az is valid következtetésként fogadható el, hogy még a szentmisén rendszeresen részt vevő és zsolozsmát imádkozó hívek körében is kevésbé ismert ez az ószövetségi könyv és így Ráfael angyal alakja is (Juhász, 2018).

Az alábbiakban kísérletet teszek mind a segítő szakmákban dolgozók, mind Ráfael angyal egyfajta rehabilitációjára és összekapcsolására, amelynek során Ráfael, valamint a katolikus teológia oldaláról közelítek, keresve a közös pontokat, melyek – reményeim szerint – hozzájárulhatnak a segítő szakmákban dolgozók mentális-spirituális megújulásához, megerősödéséhez is. Segítő szakmákban dolgozókon a lehető legszélesebb kört értem (például pszichiáter, pedagógus, lelkigondozó, szociális munkás, lelkipásztor), hogy minél több kolléga számára kínáljak általános, kiindulópontul szolgáló katolikus biblikus és teológiai szempontokat. Természetesen számos felkészült segítő végzi komoly odaadottsággal a hivatását sajátos vallási meggyőződés nélkül. Ezt tiszteletben tartva én katolikus oldalról tájékozódom és kínálok szempontokat továbbgondolásra.

Annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson, hasznosnak tűnik először áttekinteni Tóbit könyvének tartalmát. A Lukács-evangéliumhoz írt magyarázatában Joseph Fitzmyer kiemeli, hogy az Ószövetség szövegei összesen három angyalt neveznek meg: Mihályt, Ráfaelt és Gábrielt (Fitzmyer, 1981). Véleményem szerint ez a tény önmagában figyelemre méltó, és felkelti az érdeklődést ezen égi lények iránt. Miután vázoltam a könyv tartalmát, az erre a műre vonatkozó legfontosabb kutatástörténeti megállapításokat és kételyeket szedem csokorba, továbbá röviden (biblikus) teológiai perspektívából ismertetem az angyalok és köztük Ráfael alakját. Végül kifejezetten Ráfael angyalt állítom a középpontba, és úgy mutatom be, mint a segítő szakmákban dolgozók példaképét, aki kifejezi e hivatás művelőinek néhány jellemvonását.

Tóbit könyvének tartalma

Tóbit Naftali törzséből származó zsidó férfi. Fiatalkorában megélte az egységes izraelita királyság kettészakadását Salamon uralmát követően, majd az asszírok fogságba hurcolták Ninivébe. Már otthon is mély és elkötelezett vallásosság jellemezte (felzarándokolt Jeruzsálembe, tizedet adott), és ez a magatartása folytatódott a fogságban is, ahol jómódban élt, és szeretetcselekedeteket végzett száműzetésben élő népe körében (például ételt adott a rászorulóknak, eltemette a halottakat). Egyszer engedély nélkül temetett el zsidó halottakat, amiért az asszír király száműzte. Unokaöccse, Achikár közbenjárására visszatérhetett Ninivébe. Tóbit saját törzséből vett feleséget, akit Annának hívtak, fiukat pedig Tóbiásnak nevezték el. Pünkösdkor Tóbit otthagyta az ünnepi asztalt, hogy eltemesse egy halott zsidó testvérét. Ezt követően egy baleset következtében megsérült a látása, melyet végül teljesen elveszített, ezért feleségének kellett munkát vállalnia. Amikor egy kecskegida miatt összevesztek – Tóbit azt gondolta, hogy Anna ellopta –, felesége kemény szavakkal támadta férje vallásosságát. Tóbit ekkor a saját haláláért könyörgött Istenhez. Ezzel párhuzamosan Ekbatanában Ráguel leánya, Sára szintén szidalmazó szavakat kapott szolgálójától, aki szemére vetette szigorú bánásmódját a cselédekkel. Sárának már hét férje volt, de mindegyiket megölte a nászéjszakán egy Azmodeus nevű démon. A cselédlány gyilkossággal vádolta Sárát, és megátkozta, hogy meddő legyen. Sára ezután öngyilkos akart lenni, de végül imádságban Istenhez fordult. Az Úr mindkettőjük imáját meghallgatta, és elküldte Ráfael angyalt, hogy megmentse őket (1–3. fejezet).

Tóbit el akarta küldeni fiát egy korábban letétbe helyezett összegért a médiai Rágesbe, Gábaelhez. Hosszú intelmet adott neki, majd felszólította, hogy keressen magának útitársat, aki ismeri az utat. Tóbiás ekkor találkozott Ráfael angyallal, aki vezetője lett a messzi úton, és nem fedte fel valódi kilétét apa és fia előtt, hanem Azarja néven mutatkozott be. A hosszú út első éjszakáján a Tigris-folyó partján egy nagy hal megtámadta Tóbiást, aki Azarja/Ráfael felszólítására kifogta a halat, és kivágta a szívét, a máját, valamint az epéjét. Kísérője később felvilágosította, hogy ezeknek gyógyító erejük van, valamint útközben felhívta a figyelmét arra, hogy elsősorban neki van joga feleségül venni rokonát, Sárát. A fiú Azarja szavainak hatására el is köteleződött szívében a lány mellett, ekkor még ismeretlenül. Ekbatanába érve Ráguel házába tértek be, és a két fiatal még aznap este Mózes törvénye szerint házasságot kötött. Éjszaka a nászszobában először – Ráfael útmutatásait követve – Tóbiás a füstölőre tette a hal szívét és máját, így elűzte Egyiptomba Azmodeust, akit Ráfael üldözött és megkötözött. Ezt követően a fiatalok imádkoztak, majd beteljesült a házasságuk. Ráguel időközben megásatta veje sírját, de amikor kiderült, hogy Tóbiás életben van, két hétig tartó lakodalmat rendezett a fiatal pár számára. Közben – Tóbiás kérésére – Azarja/Ráfael elment a letétbe helyezett pénzért Gábaelhez, és meghívta a lakodalomba. A kéthetes ünnep után az új házaspár Azarjával együtt hazatért Ninivébe, ahol a hal epéjével Tóbiás meggyógyította apja vakságát (4–11. fejezet).

Amikor mindezek után apa és fia bőségesen meg akarták jutalmazni Azarját, akkor ő intelmeket követően felfedte igazi kilétét előttük, majd felszállt a mennybe. Ekkor Tóbit dicsőítő éneket mondott, majd újabb intelmeket adott fiának, és magas életkort megélve, gazdag anyagi körülményeket hátrahagyva hunyt el. Tóbiás anyja halála után Ninivéből Ekbatanába költözött, és időskorában még megélte Ninive pusztulását (12–14. fejezet).

Tóbit könyve a biblikus kutatásban

Tóbit könyve deuterokanonikus irat, ami azt jelenti, hogy hiányzik a héber Biblia kánonjából, de az egyház felvette a maga kánonlistájába (Xeravits, 2020). A Magyar Katolikus Lexikon így definiálja a deuterokanonikus fogalmat: „(görögül »a második kánonhoz tartozó«): Sziénai Sixtustól (1520–69) eredő elnevezése a Biblia azon könyveinek, amelyeknek kánoni voltát egy ideig kétségbe vonták, szemben a mindig kánoninak tekintett könyvekkel […]. A deuterokanonikus ószövetségi könyvek: Jud, Bár, Bölcs, Dán gör. kiegészítései, Eszt, 1Mak, 2Mak, Sir, Tób” (Diós, é. n.; a szócikk egyes rövidítéseit feloldottam).

A Ráfael angyal alakját is bemutató ószövetségi műnek két elnevezése ismert: a katolikus egyházban Tóbiás könyveként említik, míg a protestáns közösségek körében (és a kutatásban inkább) a Tóbit könyve cím terjedt el. A terminológiai bizonytalanságnak az az egyik oka, hogy a latin nyelvű Vulgatában apának és fiának egyaránt Tóbiás a neve, illetve a qumráni sémi nyelvű töredékek között nem maradt fenn a könyv címe. Cziglányi Zsolt Tóbit könyvét a novellairodalom körébe sorolja, melynek általános jellemzői: „független darabok, amelyeknek csak néhány szereplője van, és zárt, rövid ívű cselekményvezetés jellemzi őket” (Cziglányi, 2018: 389). Tóbit könyvének három görög szövegváltozata ismert: a GI szöveget a Codex Alexandrinus (A) és a Codex Vaticanus (B) tartalmazza (rövidebb szöveg), a GII szövegét az 1844-ben Christian von Tischendorf által felfedezett Codex Sinaiticus (S – hosszabb szöveg) hozza, míg a GIII közvetítő jellegű variánsnak tűnik a kettő között. Sokáig úgy gondolták, hogy Tóbit könyve görögül keletkezett, de ezt megcáfolták a qumráni leletek. 1952-ben a negyedik barlangban talált szövegek között öt Tóbit-fragmentumot találtak (4Q196–200), amelyekből négy arám és egy héber nyelvű, keletkezésük pedig Krisztus előtt 100 és Krisztus után 50 közé datálható. Ezért megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy a mű eredeti nyelve valószínűleg az arám lehetett. Mind a Vetus Latinában (ólatin fordítás), mind a Vulgatában szerepel Tóbit könyve, valamint ismert szír, etióp, kopt és örmény fordítása is. A szövegvariánsok nagy száma és eltérése komoly figyelmet igényel a kutatóktól. Tóbit könyvének keletkezési ideje Krisztus előtt 200 körülre tehető. A keletkezés helyszíne teljesen beazonosíthatatlan, valamint a szerzőség kérdése is nyitott, továbbá a könyv pontos műfaji meghatározásában is széttartó a kutatás (például midrás, legenda, diaszpóranovella). A szöveg egységére vonatkozóan két kutató (Paul Deselaers és Merten Rabenau) fogalmazott meg részletes megjegyzéseket, de ezek nem meggyőzők, ezért a kutatás a mű alapvető egységét vallja. Tóbit könyvének forrásai között találunk biblikus (például Pentateuchus, próféták, bölcsességi irodalom) és extrabiblikus (például Achikár bölcsessége, népmesei motívumok) elemeket is szép számmal. A könyv teológiájára jellemző az egyéni vallásgyakorlás fontosságának kiemelése, a hagyományos, deuteronomisztikus szemléletű izraelita vallásosság képviselete (Isten a jókat megjutalmazza, a bűnösöket megbünteti ezen a világon) és érvényre juttatása, valamint az angyaltan, melynek mind pozitív (Ráfael), mind negatív képviselője (Azmodeus) szerepel a műben (Moore, 1996; Rózsa, 2016; Cziglányi, 2018; Xeravits, 2020).

„Ráfael vagyok, egy a hét angyal közül…” (Tób 12,15)

Az angyalokra vonatkozóan A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK 328–336) világos és szilárd tanítást nyújt, miszerint „hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány” (KEK 328). Továbbá „mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása” (KEK 330, kiemelés az eredetiben). Találkozhatunk a KEK szövegében a Joseph Fitzmyer által említett három angyallal, valamint egy önálló angyali csoporttal, ugyanis az istentiszteletre vonatkozó megjegyzésben ezt olvassuk: „Liturgiájában az Egyház […] néhány angyal emlékezetét külön is ünnepli (Szent Mihály, Szent Gábor, Szent Ráfael és az őrangyalok)” (KEK 335).

Az angyal görög szó (ὁ ἄγγελος, -ου) általános jelentése: „hírnök, követ” (Varga, 1992: 6). „A mal’ak (מלאך) »küldött« szó […] arra az egyedre vonatkozik, aki valakihez küldött, hogy egy üzenetet átadjon vagy feladatot végrehajtson. Miután az üzenetet átadta, visszatér ahhoz, aki őt küldte. A küldött szónak az Ószövetségben több jelentésárnyalata van: jelenthet emberi küldöttet (pl. a király küld valakit valakihez) és isteni küldöttet (akit Isten küld, és üzenete Istentől ered; ez lehet égi lény, azaz angyal, és lehet ember, a próféta és az Ószövetségben még két alkalommal a pap is). […] Összefoglalóan elmondható, hogy a küldött feladata tehát közvetítés, amikor valakinek az üzenetét valakihez elviszik” (Rózsa, 2005: 17, kiemelés az eredetiben). Takács Gyula az angyal közvetítői szerepével kapcsolatban érdekes tényre mutat rá. „Az angyal közvetítő szerepet tölt be az ember Isten-dicsőítésében vagy Istent kérő imájában” (Takács, 2000: 172). Tehát az angyal közvetítő feladata kétirányú, ugyanis nemcsak Istentől jövő üdvhíreket közvetít az emberek felé, hanem emberektől érkező üzeneteket is eljuttat Istenhez. Továbbá „a Biblia feltételezi Isten angyalainak létezését, akik hozzájárultak a teremtett világmindenség szerveződéséhez” (Léon-Dufour, 2008: 110). A Szentírásban tehát az angyal „szellemi létező, Isten alárendeltje, aki Isten parancsát teljesíti, és örömmel közvetíti az ő üzeneteit, segíti az embereit, és megbünteti az ellenségeit”. Idővel nagyon sokrétű és változatos angyalhit alakult ki Izrael körében (Efird, 1985: 30).

„Ráfael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen” (Tób 12,15). Ráfael angyallal – akinek a neve azt jelenti, hogy „Isten meggyógyít” – először Tóbit könyvében és Hénok 1. könyvében találkozunk (ez utóbbi nem része a katolikus kánonnak). Mindkét mű hasonló karakterként mutatja be Ráfaelt: kiemelkedik az angyalok közül, és felveszi a harcot a démonnal, illetve démonokkal, de Tóbit könyvében szoros kapcsolatba kerül a földi, anyagi világgal is (Soll, 2000).

Külön megemlítem Phillip Muñoa kutatását: ő a Tóbit könyvében szereplő Ráfael angyal alakjához egy széles körben ismert exegetikai és biblikus teológiai téma felől, az Úr angyala-hagyomány oldaláról közelít. Véleménye szerint e bibliai hagyománynak sajátos esetével találkozunk Tóbit könyvében, amire eddig nem fordított megfelelő figyelmet a kutatás. Az Úr angyala-hagyományban megjelenő angyalról általánosságban elmondható, hogy „különböző helyeken jelenik meg, megjelenik férfiaknak és nőknek, a szövetség tagjainak és azon kívülieknek, valamint nem jelentős és jelentős személyeknek Izraelben” (Muñoa, 2016: 229–230), továbbá működéséhez sok esetben hozzátartozik a megszabadítás, valamint csodálatos és nagyszabású dolgok véghezvitele. Ráfael angyal alakja ebbe a hagyományba illeszkedik, de sajátos vonásokkal gazdagodik. „Amikor Tóbit [könyve] úgy azonosítja Ráfaelt, mint az Úr angyalát (Tób 3,17; 12,22), Tóbit [könyve] nemcsak a legelső izraelita szöveggé válik, amely megnevez egy angyalt, hanem az első, amely megnevezi az Úr angyalát” (Muñoa, 2016: 233). A Tóbit könyvében szereplő Úr angyala-hagyomány további sajátos vonása, hogy itt találkozunk először azzal, hogy a megjelenő, tevékeny angyal egyértelműen és explicit módon – Galileából származó – zsidó személyként jelenik meg. Egyetlen hasonló szöveg található a héber Bibliában, mégpedig a Bírák könyve 13. fejezetében. Tóbit könyvének szerzője párhuzamot lát Ráfael és a Názáreti Jézus alakja között, mivel mindketten Istentől küldött, mennyből alászálló, önmagukat zsidóként azonosító személyek, akik azért jöttek, hogy szabadulást hozzanak. Ráfael tevékenysége jelentős mértékben különbözik a többi Úr angyala-szövegben szereplő társáétól, mert működése „kicsiben történik”, szinte észrevétlen, konkrétan két személy életének (Tóbit, Sára) meggyógyítására irányul, melynek módja szintén egyedülálló a megelőző bibliai anyagot szem előtt tartva: testi (vakság) és lelki (démoni befolyás) gyógyulás következik be angyali közvetítéssel. A két főszereplő életének jobbra fordulása természetesen prófétai módon magában hordozza a szétszóratás körülményei között élő zsidóság számára a nemzeti rehabilitáció reménységét is (Muñoa, 2016).

Ráfael angyal mint a segítő szakmákban dolgozók példaképe

Mindezek fényében a teljesség igénye nélkül öt jellemvonást emelek ki Ráfael angyal alakjával kapcsolatban, melyek a segítő szakmákban dolgozók jellemvonásaira is fényt derítenek, így az e csoporthoz tartozóknak is kísérőjük lehet hivatásuk gyakorlása során Tóbiás titokzatos útitársa. Ráfael angyal Tóbit könyvében végzett szolgálatából a következőket emelem ki és kapcsolom össze a segítő szakmákban dolgozók személyével, valamint küldetésével, katolikus nézőpontból.

1. Ráfael nem a saját nevében jár el, hanem valakinek a küldötte, akitől indul, és akihez érkezik. Erre vonatkozóan több szöveg is eligazít bennünket. Az egyikben a narrátor értelmezi és elővételezi a megoldást, miután Tóbit és Sára is imádságban fordultak Istenhez rendkívül nehéz helyzetükben. „Mindkettőjük imáját meghallgatta a fölséges Isten. Elküldte Ráfaelt, hogy gyógyítsa meg mindkettőjüket: Tóbit szeméről távolítsa el a fehér foltokat, hadd lássa szemével az Isten világát; Sárát meg, Ráguel lányát adja hozzá Tóbit fiához, Tóbiáshoz, és szabadítsa meg a rossz szellemtől, Azmodeustól” (Tób 3,16). A másik szövegrész ennek megerősítése és árnyalása magától Ráfaeltől a 12. fejezetben, amikor kinyilvánítja valódi személyazonosságát apa és fia előtt: „Tudjátok meg hát, hogy amikor imádkoztatok, te meg Sára, kéréseteket az Úr fölséges színe elé vittem és […] megbízást kaptam, hogy próbára tegyem a hitedet. Ugyanakkor elküldött Isten, hogy meggyógyítsalak, és a menyedet is, Sárát” (Tób 12,12–14). Phillip Muñoa az Úr angyala-hagyomány mellett kitér a kivonuláshagyomány hatására is Tóbit könyvében. Ezeket meglátása szerint – többek között – összeköti az a két motívum, miszerint a nép / az emberek nehézségeket élnek át, és Istenhez fordulnak, amire az Úr válaszol angyalán keresztül (Muñoa, 2016). A fentebbi két tóbiti idézetben egyértelmű a meggyőződés, hogy Isten az, aki hallja választott népéhez tartozó gyermekeinek imáját, és egy közvetítőn keresztül belép a személyes történetekbe. Ráfael – akinek neve teoforikus, azaz Isten nevét tartalmazza – Isten-reprezentánsként jelenik meg, de nem élvez autonómiát, hanem mindvégig küldetést teljesít, mellyel Isten bízta meg. Ennek végeztével explicit módon megfogalmazza: „Most visszatérek ahhoz, aki küldött” (Tób 12,20). Robert Moses szerint „Ráfael […] úgy cselekszik, mint egy közvetítő Tóbit és Sára és Isten között” (Moses, 2015: 124).A segítő szakmákban dolgozók nem a saját nevükben lépnek be hivatásuk terébe, hanem valakinek a nevében, aki megszólította, megérintette őket (is). Ez akkor is így van, ha ez a jellegű küldetéstudat nem jelenik meg explicit módon, nem tudatosul. Isten, aki a gyöngék, a kitaszítottak, a rászorulók, a periférián lévők és élők (bibliai kifejezéssel: az özvegyek és árvák) Istene, belép az egyéni életutakba, és ezt közvetítőkön keresztül (is) teszi. A küldött, a segítő autonómiája ebben az esetben korlátozott, ellenben szakmai felelőssége teljes. Annyiban tudja hitelesen betölteni hivatását, amennyiben hűséges marad küldőjéhez. A folyamatos visszatérés a küldőhöz – melynek spirituális formája lehet például az imádság, a lelkivezetés vagy a lelkigyakorlat – elengedhetetlen a belső integritás megőrzéséhez. A kereszténység alapja egy kapcsolati valóság Isten és ember között, melyben Isten a kezdeményező. Ennek a kapcsolatnak a megélése, ápolása erőforrás az ember számára mind a személyes, mind a szakmai hivatás betöltése során.
2. Nem az ő személye a fontos, hanem azoknak a fejlődése, akikhez küldetett. Ráfael a könyv nagy részében nem az igazi nevével és személyazonosságával szerepel. Sőt, kifejezetten elrejti magát, és csak küldetése legvégén fedi fel valódi „arcát”. Ennek fényében Ráfael számára két „csoport” fontos: Isten, a Küldője és az emberek, akikhez küldetett. Ráfael figyelme rájuk irányul. Az utóbbi csoport érdekében minden információt átad, mindent értük tesz. Küldetésének célja, hogy Tóbit, valamint Sára életében beteljesedjen Isten akarata, és így a mélypontról elmozdulva egy határozottan felívelő szakasz után mindkettejük élete kiteljesedhessen. Különösen is kiviláglik Ráfael alázata, amikor Tóbiás elküldi Rágesbe Gábaelhez a pénzért, valamint megkéri, hogy hívja meg a lakodalmába (Tób 9,1–3). Ráfael ezt zokszó nélkül megteszi, és szerkezetileg egy „küldetés a küldetésben” helyzet áll elő, amikor is az elsődleges (Isten) mellett átmenetileg megjelenik egy másodlagos küldő (Tóbiás) is.Mindez elmondható – némi észszerű megszorítással – a segítő szakmákban dolgozókról is. Megőrizve a személyes és a kompetenciahatárokat, a segítő szakmában dolgozó ember minden erőfeszítése, szakmai továbbképzése, figyelmes jelenléte és konkrét segítsége azt a célt szolgálja, hogy azok, akik rá vannak bízva, egyre biztosabban és maradandóbban fejlődjenek életük bizonyos területén, ami természetesen egész egzisztenciájukra kihat. A segítőnek figyelemmel kell lennie saját egyéni (például megfelelő pihenőidő) és szakmai jóllétére (például szupervízió) is, de munkája során Ráfaelhez hasonló fókuszáltságot él meg: az aktuálisan rábízottra összpontosítja minden figyelmét, idejét és tudását.
3. Biztos vezető, aki minden értelemben képes tájékozódni a teremtett világban. Ráfael felkészült és tapasztalt utas, jelen esetben vezető. Ismeri az utat Médiába és az ottani földrajzi viszonyokat (Tób 5,5–6), valamint tudja, hogy mire lehet használni a hal szívét, máját és epéjét (Tób 6,8–9). Mind földrajzilag, mind tudományos értelemben rendelkezik tudással, égi lényként jól tájékozódik a földi világban. Tudása természetesen nem éri el Istenét, hiszen teremtmény, de az emberét Azoknak, akik szeretnének másoknak segíteni, két „irányba” is tájékozottnak kell lenniük. Egyrészt ismerniük kell a rájuk bízottak konkrét körülményeit, másrészt komoly szakmai felkészültséggel kell rendelkezniük. Ez a két elem nem „luxus”, és nem spórolható meg, hanem a segítő szakmában dolgozó munkájának szükséges alapfeltétele mindkettő. Ettől még nem biztos, hogy a segítő szolgálata sikerrel jár, de ha ez a két szempont hiányzik, akkor nagyon valószínű, hogy kudarc kíséri. Továbbá a kettő közül egyik elem sem „végső adottság”, vagyis az egyéni körülmények változását, valamint a szakmai anyagok fejlődését, hangsúlyeltolódásait folyamatosan figyelemmel kell kísérni.
4. Tanácsokat ad, melyek hasznossága nem feltétlenül azonnal mutatkozik meg. Ráfael többször ad tanácsot, buzdítást és tanítást, amelyek közül én csak hármat említek meg. Amikor úton vannak Médiába, hosszan bátorítja Tóbiást, hogy vegye feleségül Sárát (Tób 6,10–18), ami aznap este meg is történik. Itt igen rövid idő telik el a buzdítás és megvalósulása között. Mennybe emelkedése előtt az angyal oktatja Tóbitot és fiát (Tób 12,6–20). Témánk szempontjából a legfontosabb motívum Tóbiás és Ráfael párbeszédében hangzik el a halfogást követően: „Akkor a fiú megkérdezte az angyalt: »Azarja testvér, mire jó a hal szíve, mája és epéje?« Így felelt neki: »Ha elégetik a hal szívét és máját, s a démon vagy gonosz szellem gyötörte férfi vagy nő előtt füstölnek vele, mindenféle rossz nyavalya örökre elmúlik, még nyoma sem marad. Ami meg az epét illeti, az meg szemkenőcsnek jó: ha valakinek fehér foltok vannak a szemén, csak rá kell fújni a foltokra, és meggyógyul«” (Tób 6,7–9). Ráfael tudja, hogy mivel tudja megszabadítani Tóbiás Sárát a démontól (ezt kiegészíti az imádsággal; Tób 6,18), valamint apját a vakságtól. Az első aznap este bekövetkezik, a második csak napokkal később, amikor visszatérnek Ninivébe. Van olyan tanácsa tehát Ráfaelnek, amelynek igazságtartalma idővel bontakozik ki. Így megállapítható, hogy az angyal alázata mellett türelmes is.Számos esetben a segítő szakmákban dolgozók nem látják rögtön (sokszor később sem) munkájuk gyümölcsét. Ez egyrészt nem lehet felmentés a tanács, útmutatás megadása alól (szem előtt tartva az erre vonatkozó specifikus szakmai megfontolásokat), másrészt nem kell hogy szomorúsággal töltse el a segítőt. A türelem – mely sajátos, az időben megvalósuló várakozás – alapvető attitűdje és jellemzője minden segítőnek, ráadásul kétirányú, hiszen a segítő a segítettel és önmagával is türelmes. Tóbiás életének jelen esetben volt egy türelmes ritmusa: először (leendő) feleségét szabadítja meg, majd a két hétig tartó lakodalom (Tób 10,7) hosszú napjai után indul csak haza apjához, akit találkozásukkor azonnal meggyógyít. Az élet kibontakozásához türelem is kell.
5. A cselekmény nagy részében jelen van, kompetens módon jár el, és tisztában van szerepével. Ráfael a könyv jelentős részében jelen van, az 5. és a 12. fejezet között találkozunk vele. Ez idő alatt környezete nem tudja, ki ő, földi küldetése végén is csak Tóbitnak és Tóbiásnak fedi fel személye igazságát. Helen Schüngel-Straumann Tóbit könyvéhez írt kommentárjában négy feladatkört határoz meg Ráfaellel kapcsolatban: „1. […] útitárs emberi alakban; 2. […] segítő veszélyben (őrangyal);  3. […] közvetíti a főszereplők imádságait Istennek; 4. Ráfael gyógyít, ahogyan ez megfelel a nevének (pozitív) és elhárítja a démont (negatív)” (Schüngel-Straumann, 2000: 160, kiemelés az eredetiben). Ráfael pontosan tudja, ki is ő. „Nem magamtól jöttem, hanem Istenünk akaratából. Ezért őt dicsőítsétek minden áldott nap, mert őt illeti a köszönet” (Tób 12,18). Nem igényel magának olyan szerepet, amely nem az övé. Annak ellenére, hogy inkognitóban jár, végig önazonos. Jelen van, ért ahhoz, amit tesz, és szerepazonos.A segítő sokszor már figyelmes – sok szakmában rendszeres, így bizonyos értelemben folyamatos – jelenlétével is segít, különösebb konkrét segítségnyújtás nélkül. Jelenlétének módja támogatóan hat. Rendkívül fontos a személyi önazonosság és a segítő szerepbe való egészséges belehelyezkedés, valamint a szakmai felkészültség, ahogyan erről már volt szó. Ráfael „megmarad egy mindenen keresztül mindig jelen lévő szolgának, és lényegében mindent megtesz, ami a szabaduláshoz szükséges, gyakran a színfalak mögött cselekedve” (Muñoa, 2016: 241). Ráfael a történet szerint úton van, beszélget, tanácsot ad, látszólag eszik és alszik, lakodalomban vesz részt, bajlódik egy fiatalemberrel, egy fiatal lánnyal és a családjával, egy beteg férfival. Mindez mégis egy sokkal tágasabb horizontba illeszkedik bele. Így van ez minden segítő hivatásban élővel is. A segítő által közvetített „tartalom” is sok esetben rendkívül hétköznapi, de ennek a segítségnek a horizontja is Isten beteljesedő uralma, országa.

Összegfoglalás

Tóbit könyvével kapcsolatban találóan fogalmaz Cziglányi Zsolt, amikor így ír: „Az égből küldött angyal, a gonosz démon (mindkettőnek neve is van), a démonűzés és a gyógyítás mesés-mágikus módja a bibliai ortodoxia és a népi vallásosság ezoterikus elemeinek határmezsgyéjén jár. De ez a keverék jól szemlélteti azt a vallási világot, amiben majd Jézus is működik; ami sokkal színesebb, fantasztikusabb annál, amit az Ószövetség fősodra képvisel” (Cziglányi, 2018: 399, kiemelés az eredetiben). Ebből a különleges közegből lép elénk Ráfael angyal, akinek néhány vizsgált jellemvonásában a segítő szakmákban dolgozókra is rá lehet ismerni, így ő példaképe lehet nekik (is).

Amit Ráfaelről megtudunk, az valójában Isten természetéről ad tanítást, hiszen ő küldte el angyalát. Ahogyan az angyalok Isten küldötteiként segítenek, úgy tudnak a segítő szakmákban dolgozók is mások segítségére szolgálni. Jellemvonásaik (újra)felfedezése Ráfael angyal alakján keresztül ezt tudja támogatni, valamint gyógyszerül szolgálhat a közösségi amnézia ellen is.

Absztrakt

Kutatásunk során párkapcsolati erőszakot átéltekkel (n = 29) vettünk fel személyes interjúkat, melyeket tematikus elemzéssel dolgoztunk fel. Vizsgálatunkkal annak feltárását céloztuk meg, hogy a családi háttér és a baráti kapcsolatok hogyan járulnak hozzá, hogy az áldozatok támogatást kapjanak a kapcsolatból való kilépéshez. Végül az áldozatok által elért poszttraumás növekedés megjelenésének formáit azonosítottuk. Eredményeink szerint a bántalmazott nőkre jellemző a családtól érkező társas támasz hiánya, a korábbi bántalmazó családi légkör, illetve a hagyományos nemi szerepekkel leírható, gyakran vallásos kulturális közeg, amely hátráltatja a kapcsolatból való kilépést. A baráti kapcsolatokból nyert támasz is gyakran feltételekhez kötött. A poszttraumás növekedés az interperszonális kapcsolatok elmélyüléseként és az énhatárok megszabásának képességeként jelent meg.

Kulcsszavak: társas támasz, párkapcsolati erőszak, poszttraumás növekedés

DOI: 10.56699/MT.2025.2.4

A világ számos országában a nők nagy része szenved el valamilyen bántalmazást párkapcsolatában. Arról azonban, hogy hány nő él meg valamiféle bántalmazást párja részéről, csak becsléseket fogalmazhatunk meg. Az eddig megjelent hazai kutatások megmaradtak a leíró jellegnél. A hazai és nemzetközi kutatások összehasonlíthatóságát gátolja az országok eltérő politikai és kulturális helyzete, amely miatt azok a nők ellen elkövetett erőszakhoz eltérően viszonyulnak (Tóth, 2018). A Magyarországon végzett 1998-as vonatkozó kutatásból kiderült, hogy a válaszadó nők harmada szerint sok házasságban előfordul, hogy a feleség fizikai bántalmazást szenved el a férjétől.

A párkapcsolati erőszak

Az informális támogatás hatása a párkapcsolati erőszak áldozataira

A párkapcsolati erőszak áldozatai gyakran megszakítják társas kapcsolataikat, valamint szociálisan elszigetelődnek a bántalmazás következtében (El-Bassel et al., 2001). Ezzel szemben a nagyobb mértékű társas támogatás segíthet az erőszak áldozatainak megbirkózni kritikus helyzetükkel (Beeble et al., 2009). A barátok, családtagok és mások támogatásának érzése javíthatja az önhatékonyságot, növelheti a kapcsolatban előforduló bántalmazási formák felismerésének valószínűségét (Sabina–Tindale, 2008). Azonban ha a család vagy a környezet ragaszkodik ahhoz a meggyőződéshez, hogy a párkapcsolati erőszak magánügy, akkor nem biztos, hogy megadják az elvárt támogatást, és az áldozatok nem fordulnak hozzájuk segítségért, illetve az erőszakra hajlamos vagy hajlamosító emberekkel való érintkezés normalizálhatja a párkapcsolaton belüli erőszakot, ami viszont arra ösztönözheti az áldozatot, hogy a bántalmazó kapcsolatban maradjon (Dias et al., 2019). A szociális támogatás bátoríthatja az embereket az erőszak nyilvánosságra hozatalára, beleértve az egészségügyi szakemberekhez és a hatóságokhoz fordulás valószínűségének növekedését is (Browning, 2002).

Kateryna M. Sylaska és Katie M. Edwards (2014) összefoglaló tanulmányukban úgy találták, hogy az áldozatok legnagyobb valószínűséggel barátaikkal osztják meg a történteket, ezt követi a család, azon belül is a női rokonok. Az áldozatok többsége a barátait és családtagjait ítélte a legsegítőkészebbnek (Rizo–Macy, 2011). Az áldozatok által leírt hasznos reakciók gyakran tartalmaznak érzelmi támogatást, tanácsadást, a bántalmazásról szóló beszélgetés lehetővé tételét és gyakorlati/kézzelfogható támogatást (Edwards et al., 2012). A szociális reakciók közül az érzelmi támogatás a leggyakoribb. Az áldozatoknak gyakran konkrét segítséggel (például szállás, gyermekfelügyelet biztosítása, megbízások teljesítése) vagy tanácsadással szolgálnak a bántalmazás felfedése után (Bosch–Bergen, 2006).

Azoknak a nőknek több mint egyharmada, akik valamilyen informális forrásnak felfedték bántalmazásukat, első alkalommal lekicsinylő, a bántalmazás mértékét bagatellizáló megjegyzéseket kapott (Dunham–Senn, 2000). Lora Bex Lempert (1997) bántalmazott nőkkel felvett interjúiban gyakran találkozott megdöbbenéssel és hitetlenkedéssel azok részéről, akiknél az áldozatok informális támogatást kerestek. A negatív társadalmi reakciók közé tartozik az áldozatról és a bántalmazásról való beszélgetés kerülése, az áldozat hibáztatása az erőszakért, valamint az erőszak mértékének lekicsinylése, valamint frusztráció kifejezése, amikor az áldozat nem fogadja meg a tanácsokat (Goodkind et al., 2003). Jennifer L. Trotter és Nicole E. Allen (2009) kutatásában a nők 78 százaléka arról számolt be, hogy vegyes reakciókat kaptak, amikor informális támaszt keresve beszéltek az elszenvedett párkapcsolati erőszakról, míg a fennmaradó 22 százalék kizárólag pozitív reakciókról beszélt (egyetlen résztvevő sem nyilatkozott összességében kizárólag negatív reakciókról). Kathy Bosch és M. Betsy Bergen (2006) kutatásának résztvevői „feltételekhez kötve” kaptak segítséget, például úgy, ha beleegyeztek, hogy nem lépnek kapcsolatba a bántalmazó partnerrel, és nem térnek vissza hozzá.

Párkapcsolati erőszak a tradicionális nemi szerepekkel jellemezhető kultúrákban

Farah Ahmad és munkatársai (2004) azt találták, hogy a dél-ázsiai bántalmazott nők csak nagyon ritkán keresnek szakmai segítséget, helyette gyakrabban folyamodnak támogatásért informális forrásokhoz. A vizsgálatban részt vevő nők többsége még mindig csak szélsőséges esetben fordul a segítségkérés bármely formájához (Dehingia et al., 2022). A család szociális támogatást és kényelmet nyújthat, azonban ellentétes funkciót is betölthet. Egy erőszakot átélő nőt kényszeríthetnek arra, hogy bántalmazó partnerével maradjon, vagy a családját elérő következmények miatt ne jelentse a szexuális erőszakot (Murugan et al., 2023). Egy dél-ázsiai nő életének elvárt része a feleség- és anyaszerep betöltése; az elvált és/vagy egyedülálló anyát kudarcnak tekintik, az esetlegesen elszenvedett bántalmazástól függetlenül (Dasgupta–Warrier, 1996). A megbélyegzéstől vagy a válástól való félelem akadályozza a bántalmazó partner/házastárs elhagyását (Sabri et al., 2018). A családok gyakran olyan nemi normákat sulykolnak és erősítenek meg, amelyek normalizálják a bántalmazást, és arra ösztönzik a nőket, hogy tűrjék el az erőszakot (Murugan et al., 2023). Egy korábbi vizsgálatban harmincnégy bántalmazott vietnámi bevándorló nő segítségkereső magatartásáról Hoan N. Bui (2003) azt állapította meg, hogy a személyes hálózat (a rokonok, barátok vagy vallási vezetők köre) volt gyakran az első közeg, ahová segítségért, érzelmi támogatásért vagy tanácsért fordultak az érintettek problémáik megoldása érdekében. Bár a barátok és rokonok együttéreztek, néha nem akartak beavatkozni, mert a bántalmazást „magánügynek” tekintették, és néhányan még azt is tanácsolták a bántalmazott nőknek, hogy fogadják el a bántalmazást, vagy próbálják meg nem feldühíteni a férjüket vagy partnerüket (Bui, 2003).

Párkapcsolati erőszak a modern nemi szerepekkel jellemezhető kultúrákban

Emily M. Wright (2015) tanulmányában chicagói bántalmazott nők tapasztalatait gyűjtötte össze. Eredményei azt mutatják, hogy a kifejező támogatás során, mely magában foglalja a kapcsolat affektív aspektusait, a támogató fél gondoskodást, törődést, bizalmat, társaságot nyújt, vagy az intimitás, elérhetőség más formáit (például megerősíti az érintett nő önértékelését és önbecsülését, meghallgatja az érzéseit). A barátok vagy családtagok biztonságos alternatív életet biztosíthatnak, vagy anyagilag támogathatják a nőt, amikor megpróbál kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, és tanácsot is adhatnak, hogy hova menjen, vagy milyen (ügyvédi, jogi, illetve egyéb) szolgáltatásokat vehet igénybe (Moe, 2007). A család és a barátok hatását, valamint a bántalmazásra adott reakcióikat mérték fel Jessica R. Goodkind és munkatársai (2003) százharminchét bántalmazott nőből álló kanadai mintán. A nők többsége (91%) arról számolt be, hogy legalább egy szerettüknek beszéltek az átélt bántalmazásról. A családtagok és a barátok negatív reakciói (például nem hisznek az áldozatnak, őt hibáztatják, vagy túlságosan megijedtek ahhoz, hogy közbelépjenek) kevésbé fordultak elő, mint a pozitív reakciók (például meghallgatás, kérdezés, visszajelzés).

Nicole Geovana Dias és munkatársai (2019) a szociális támogatás mértékét vizsgálták hat európai nagyvárosban, felnőttek körében. Eredményeik azt mutatták, hogy míg a bántalmazottakkal szemben megnyilvánuló szociális támogatás mértéke (barátok és a család részéről) Svédországban és Németországban bizonyult a legnagyobbnak, addig a legalacsonyabb Magyarországon és Angliában volt. Amennyiben a család, a barátok vagy a társas környezet ragaszkodik ahhoz a meggyőződéshez, hogy a bántalmazás magánügy, akkor az esetek többségében nem adják meg az elvárt támogatást, és a bántalmazott nem fog segítséget kérni (Dias et al., 2019).

A bántalmazó kapcsolatból való kilépés folyamata

A bántalmazó kapcsolatból való kilépés igencsak összetett, sok tényezőn múló, nem lineáris folyamat, melyet már számos kutatás igyekezett feltérképezni. Az erőszak elviselésének időszakában számos tényező hátráltatja a kapcsolat bántalmazó mivoltának felismerését. Először is a bántalmazás fokozatosan fajul el, gyakran csak a kapcsolat egyik mérföldkövéhez érve jelentkezik (például összeköltözés, terhesség), ezért időbe telik, mire a bántalmazás tudata kialakul (Baholo et al., 2014). További akadályozó tényező például a családtól és a barátoktól való elszigetelődés, a partner nézőpontjának, lekicsinylő megjegyzéseinek internalizálása, a bántalmazás miatt érzett önvád, valamint hogy az áldozat úgy gondolja, egyedül nem tudna túlélni (Landenburger, 1998).

A bántalmazó kapcsolatból való kilépésről szóló döntést számos körülmény nehezíti. Azoknál a pároknál, amelyek esetében gazdasági bántalmazás is fennáll, azaz a bántalmazó fél korlátozza az áldozat hozzáférését a közös vagyonhoz, monitorozza vagy teljes mértékben kontrollálja az anyagi forrásokat, a bántalmazott félnek igencsak nehéz új lakhatást találnia. Sokan érzik úgy, hogy az anyagi függés miatt nem tudnak elszakadni párjuktól (Sanders, 2014). A kilépést előmozdító tényezők közé tartozik az informális (család, barátok, szomszédok) és a formális (rendőrség, háziorvos, bántalmazottakat segítő szervezetek) támogatás megléte, valamint az érintettnek a saját és a gyerekei mentális és fizikai egészségéért érzett aggodalma (Heron et al., 2022).

A bántalmazó kapcsolatot követő poszttraumás növekedés

Egy traumára, vagyis kritikus élethelyzetre többféleképpen reagálhat az elszenvedője, a reakciókat négy csoportba sorolhatjuk (Tanyi, 2015): összeroskadás; túlélés károsodással; reziliencia vagy felépülés; kivirulás, más néven poszttraumás növekedés.

A poszttraumás növekedés vagy fejlődés kifejezés a traumatikus életeseményt átélőknek a trauma előtti állapotot felülmúló mértékű személyiségfejlődésére utal (Tanyi, 2015). A poszttraumás fejlődés az élet számos területén megnyilvánulhat. Idetartozik például az élet nagyobb mértékű megbecsülése, melynek következtében az egyén másképp észleli megmaradt lehetőségeit, a dolgok fontossági sorrendjét, valamint örömforrásként értékel olyan apróságokat is, amelyeknek korábban nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. A traumán átesettek gyakran melegebb, nagyobb intimitású kapcsolatokat élhetnek meg, meglátják ugyanis ezek fontosságát, emiatt több energiát fektetnek a fenntartásukba, ápolásukba. Számos kutatás foglalkozik a poszttraumás növekedés témakörével, ezeknek hála mára tudjuk, hogy számos olyan traumatikus élmény létezik, melyet követően megjelenhet az ilyen típusú személyiségfejlődés. A poszttraumás fejlődés sokféle módon jelentkezhet párkapcsolati erőszak áldozatainál. Egy kutatás úgy találta, hogy a bántalmazás után a nők magasabb szintű önegyüttérzésről, önállóságról, illetve asszertivitásról számoltak be, ezenkívül közelebb kerültek önmagukhoz, és felfedeztek olyan dolgokat, melyek értelmet adnak az életüknek (Smith, 2003). Ezt a listát kiegészíti Kim M. Anderson és munkatársainak (2012) kutatása, melyben arról számolnak be, hogy a mintájukat alkotó nők egy része spirituális növekedést is tapasztalt a bántalmazást követően. Hulda S. Bryngeirsdottir és Sigridur Halldorsdottir (2022) a következőképpen fogalmazta meg a bántalmazást megtapasztalt nők élményét a poszttraumás növekedéssel kapcsolatban: „Győztes vagyok, nem áldozat!” Úgy jellemezték ezt az élményt, mint átkapcsolást a szenvedő áldozat, illetve a fejlődést élvező győztes szerepe között. Az általuk megkérdezett nők arról számoltak be, hogy a bántalmazó párkapcsolatból való kilépést követően átvették az irányítást a saját egészségük, illetve jóllétük felett, igyekeztek minél több tudást szerezni a bántalmazás általános jellemzőiről, valamint a megküzdési lehetőségekről. Emellett pozitív, támogató és építő személyek társaságát keresték, és olyan szituációkat, amelyekben nem kontrollálta őket senki (Bryngeirsdottir–Halldorsdottir, 2022). Karolyn Elizabeth Senter és Karen Caldwell (2002) kutatásában hasonló témákat talált kilenc bántalmazó kapcsolatból kilépett nővel készített interjúiban. Emellett olyan nagyobb témákat fogalmaztak meg, mint a másoktól jövő támogatás elfogadásának megnövekedett képessége, a megnövekedett önismeret és önvizsgálat, erősebb hit és vallásos meggyőződés, valamint erősebb kapcsolatok a támogató személyekkel.

Jelen kutatás célkitűzései

Magyarországon a nők ellen otthon elkövetett párkapcsolati erőszak napjainkban sokakat érintő jelenség. A traumatikus életeseményeken való túljutásban és a feldolgozásban fontos szerepet játszanak a traumát átélt személy életében jelen lévő jelentős mások és másodlagos kapcsolatok, hiszen támasznyújtásukkal segítenek túllendülni, és akár fejlődni is a negatív életesemények hatására. A kutatás célja az volt, hogy magyar nők személyes tapasztalatainak vizsgálata nyomán feltérképezzük az informális támogatás szerepét a poszttraumás növekedés megjelenésében.

Módszer

Vizsgálati személyek

A kutatás mintáját tizennyolc éven felüli, párkapcsolati erőszakot átélt nők képezték. A vizsgálatba bevont huszonkilenc személy között különféle életkorú (18–55 éves, átlagéletkor 36,2 év), iskolai végzettségű (érettségizett 45 százalék, felsőfokú végzettségű 55 százalék) résztvevőket találhatunk. Lakóhelyük 34,5 százalékban Budapest, 41,4 százalékban egyéb város, 24,1 százalékban pedig egyéb település volt. Tizenöt fő gyermektelen volt, hat főnek egy, nyolc főnek több gyermeke is volt. Interjúalanyaink közé a párkapcsolati erőszak bármely formáját (fizikai, érzelmi, szexuális vagy gazdasági erőszak) elszenvedett nők bekerülhettek. A poszttraumás növekedés vizsgálata miatt fontos kritérium volt, hogy az interjúalany lezártként nyilatkozzon a kapcsolatáról. Az alanyok eltérő életkoruk, iskolai végzettségük és szocioökonómiai hátterük miatt egymástól eltérő tapasztalatokra tettek szert. Nevüket az anonimitás megtartása érdekében megváltoztattuk.

Eszközök

A kutatás során egyéni, félig strukturált interjúk készültek. Az interjú összesen hat nyitott végű kérdést tartalmazott, melyek az alanyok tapasztalataira irányultak: a párkapcsolati erőszak során kapott társas támogatásra, illetve a kapcsolat lezárása után átélt élményekre. Az interjúkérdések megtekinthetők az 1. mellékletben.

Eljárás

A résztvevők kiválasztása hólabdamódszerrel történt, az interjúalanyok személyes ismeretség alapján, online toborzás során kerültek a kutatásba. Utóbbi online űrlap segítségével zajlott, melyet a legnagyobb közösségimédia-oldalakon osztottunk meg. A jelentkezőket végül telefonon vagy e-mailben kerestük fel, majd az időpont egyeztetése, valamint a beleegyező nyilatkozat (2. melléklet) elfogadása után élőben vagy online vettük fel velük az interjúkat. Az interjúalanyok nem ismerték egymást.

Az interjúkat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszéki kutatásban részt vevő hallgatói vették fel, az élőben rögzített beszélgetések a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hallgatói Laborjában zajlottak.

Etikai szempontok

Mint említettük, a kutatásban kizárólag felnőtt, azaz tizennyolcadik életévüket betöltött személyek vehettek részt. A vizsgálati személyek a kutatás céljának és menetének megismerése után önkéntesen dönthettek a részvételről. Az anonimitás biztosításának érdekében személyes adatokat nem kértünk, az interjúkat sorszámmal láttuk el. Az adatok felvétele tudományos céllal zajlott, bizalmasan kezeltük, jelszóval védett számítógépen tároltuk őket, amelyhez a kutatásban részt vevőkön kívül más nem férhetett hozzá. A vizsgálati személyek anyagi juttatásban részesültek: a részvételükért cserébe ötezer forint értékű vásárlási utalványt ajánlottunk fel, melyet személyesen vagy postai úton kaptak kézhez. A kutatás etikai engedélyének száma: 2022_38.

Eredmények

A tematikus elemzés eredménye

A kutatási kérdésekre adott válaszok elemzésére kvalitatív kutatási módszert választottunk: a tematikus elemzést, melyet Virginia Braun és Victoria Clarke (2006) hat lépésből álló útmutatója alapján alkalmaztunk. Első lépésben a felvett interjúkat legépeltük, majd megkezdtük az ismerkedést a szöveggel. Ezt követte a kódolás, a releváns adatok szűrése, a témák keresése, majd áttekintése, elnevezése és végül az elemzés elkészítése. Az elemzés során egyetlen dokumentumba gyűjtöttük a kérdéseket és az összes releváns választ, így tudtuk áttekinteni a hasonló válaszokat, amelyek kirajzolták a mintázatokat. A következő lépés annak áttekintése volt, hogy az egyes kérdésekre adott válaszoknál esetleg találunk-e másik témához tartozókat, s ha így volt, azokat is átemeltük a megfelelő kérdés alá. Ezután a hasonló válaszokat megkülönböztető kategóriákba rendeztük.

A szerteágazó életutakban azonosságok, mintázatok rajzolódtak ki. Az eredmények tárgyalásánál e főtémákat és altémáikat vesszük sorra (1. ábra).

1. táblázat: A tematikus elemzés fő- és altémái (saját szerkesztés)

Az informális környezet viszonyulása a bántalmazáshoz

 A családtól kapott támogatás hiánya

A kutatásban részt vevő nők között többségben voltak azok, akik valamilyen formában próbálták kommunikálni a velük történteket a családjuk felé (legtöbbször az édesanyjukat és a testvérüket említették), azonban segítséget nem kaptak tőlük. „Mindig megosztottam velük, de úgy érzem, sose tettek eleget, hogy ettől megóvjanak. Fél éve kb. feljött bennem, hogy megvédhetett volna az édesanyám, nem kellett volna engednie ezeket a dolgokat. Mindig azt gondoltam, hogy nem hibás ezekben a dolgokban. De volt egy pont, amikor bevillant, hogy én azért máshogy csináltam volna a gyerekemmel” – vallott tapasztalatairól Melinda. Hasonló hozzáállásról számolt be Cili is: „Édesanyám nem szólt bele, abszolút. […] én biztos, hogy nem hagytam volna, ha az én gyerekemet megütik, akkor nem tudom, mit csinálok. Mert ugye tudta az édesanyám a végén.” Edina is hiába számított családja támogatására: „Sajnos én nem kaptam meg a család részéről azt a támogatást, amire szükségem lett volna. Többször próbáltam nekik elmondani, de egyszerűen nem értették meg. Sőt, annyira nem értették meg, hogy volt, amikor engem hibáztattak. Tehát minden házassági konfliktusnál a hiba bennem volt, merthogy én nem felelek meg eléggé a férjemnek, és bezzeg ha így csinálnék vagy úgy csinálnék, akkor biztos nem lennének bajok.” Lilla arról számolt be, hogy családjában nem volt „divat” a gyerek támogatása. Az iskolában, munkájában segítettek a szülei, de érzelmi támogatást sosem nyújtottak neki, ami felnőttkorára természetessé vált számára: „A szüleimmel is szembekerültem. […] mindig ők voltak azok, akik, »tessék visszamenni, tessék megbeszélni, értelmes felnőtt emberek vagytok, olyan nincs, amit nem lehet megbeszélni«. És akkor mindig visszamentem, akkor megbeszéltük, akkor megígérte, soha nem történt semmi, sőt, még durvább lett.” Réka is hasonló tapasztalatokról számolt be: „Huszonnégy éves voltam akkor, amikor megvert a férjem, és a szüleim gyakorlatilag visszazavartak, ugye elmentem hozzájuk, hogy nagyon nagy baj van, és ők gyakorlatilag a férjem oldalára álltak, gyakorlatilag visszazavartak ebbe a házasságba, ráadásul terhes voltam a gyerekemmel.”

Kinga évekig élt párja lelki terrorjában, családja azonban az érzelmi bántalmazást nem kezelte komoly dologként: „Ez nagyon nehéz volt, hogy senki nem ismerte el az igazamat, és hogy nem derült ki, hogy ez mennyire egy létező jelenség.”

Bántalmazó családi háttér

Kutatásunkban számos nő emlékezett vissza negatív tapasztalatokkal teli gyermekkorára. Edina családja, majd partnere részéről is bántalmazást szenvedett el: „Nekem a gyerekkorom is ilyen volt, édesanyám ugyanezeket csinálta velem, mint a volt férjem. Mind fizikálisan, mind verbálisan ugyanazokat a szavakat mondta, mint amiket a bántalmazó partnerem mondott rám: »hülye ribanc«, »hülye kurva«, »nem kellesz senkinek«, »apádnak sem kellesz«…” Krisztina is hasonló emlékekről számolt be: „Egy nagyon bántalmazó családból származom, ha nem fizikailag bántalmaztak, akkor verbálisan, napi szinten, szóval nem volt túl jó mintám a férfiakról sem. Szóval valahogy ez megszokott volt talán, hogy így bánnak velem. Egyszer (a volt párom) megpofozott, akkor már nálunk lakott, és anyám meg a konyhából rohant be a szobába, mert látta ezt, és így mutogatott rám, hogy megérdemled.” Erikának is volt hasonló élménye, amikor bántalmazó szülei elismerték partnere viselkedését. „Miután összeverve megjelentem a kórházban anyukámnál, őt éppen akkor műtötték, ő csak így nevetve megkérdezte, hogy »Jaj, mit csináltatok?«, mint hogyha nem teljesen torz lett volna az arcom, meg lila. Apám is látott úgy, és pár hónappal később összefutott vele szintén ebben a kocsmában, és ő még kezet is fogott vele.”

 A támogató baráti kapcsolatok szerepe

Azok, akik nem tudtak a családjukhoz fordulni, leginkább a barátaiktól próbáltak segítséget kérni, velük osztották meg leggyakrabban a problémáikat. Ivettnek például a párkapcsolatból való kilépésben, majd a feldolgozás folyamatában barátai játszották a legnagyobb szerepet. „Érzelmi támogatást barátoktól kaptam, az segített az egész öt évben is, hogy normális maradjak. Családtól keveset, barátoktól nagyon sokat, és talán az, ami arra billentette a mérleget, hogy ép maradjak, amennyire tudtam.” Nikoletta így beszélt az élményeiről: „Igazán, vannak barátaim, akikkel tudtam erről beszélni, és ők erősítettek meg abban, hogy ez az egész, amiben vagyok, nem egy normális dolog… meghallgatnak, türelmesek, és hagyják, hogy kibeszéljem. Hagyták, hogy ráébredjek én, saját magam, hogy mi is történik valójában körülöttem. És megerősítenek, nem mondják azt, hogy béküljetek ki.” A segítség egyik formájaként írható le az is, amikor a bántalmazott helyzetére a barátai próbálnak rávilágítani: „Hát az egyik barátomnak meséltem róla, és ő már akkor… Tehát igyekezett rávilágítani arra, hogy ez nagyon nem normális, és hogy ami történik, az erőszak” – emlékezett vissza Réka.

„Nagyon szeret, azért csinálja” – Áldozathibáztató attitűdök a baráti körben

Angéla negatív tapasztalatokat szerzett, amikor barátaitól kért segítséget: „Családom nem igazán támogató ebből a szempontból, hát egy barátnőmmel tudtam erről beszélni, illetve egy-két baráttal. Akkor itt azért jött egy ilyen kisebbfajta pofon vagy egy pár pofon, és ez egy ilyen lecke volt, amit megtanultam, hogy azért ezt így meg kell válogatni, hogy… hogy kinek mondja el az ember.” A kevésbé szerencsések közé tartozik Edina is, akinek a segítségkérését nem kezelték komolyan a barátai: „A barátok látták, hogy itt valami nem oké, de igazából hogy mit gondoltak róla, azt konkrétan nem tudom. Ahogy kezelték ezeket a megalázó dolgokat, ezt ilyen viccesnek vették.” A nők egy része arról beszélt, hogy környezetük és barátaik a bántalmazó partner oldalára álltak, és a viselkedése mögött jó szándékot feltételeztek, illetve a bántalmazott viselkedését kérdőjelezték meg. „Hát nekem személyesen semmi bajom nincsen, soha nem ártott, mindig segítőkész, hát akkor lehet, hogy ennyire szeret. Hát mivel hülyítetted meg?” – ilyen és ehhez hasonló reakciókat kapott Hanna, amikor beszámolt barátainak a párja viselkedéséről. De Cili barátai is hasonlóan reagáltak partnere viselkedésére: „Mindenkinek az volt a reakciója, hogy hát vele szemben nem volt rossz, és semmi rosszat nem tud mondani rá, tehát nem tudom, hát nem lehet, hogy nagyon szeret, s azért csinálja?” Olyanról is beszámoltak, hogy a bántalmazóval való pozitív személyes kapcsolatuk miatt „nem hiszik el, hogy képes lenne így viselkedni”. „Hát elég sok embernek elmondtam, és a legszomorúbb és legnagyobb csapás ebben az volt, hogy a legtöbb, de tényleg a legtöbb ember ezzel nem tud… illetve nem igaz, hogy nem tud mit kezdeni, mert azt kezdi, hogy ők mind ismerik, és ő jó ember. Nagyon sok barátomat akkor elvesztettem azzal, hogy így elkezdték őt erősítgetni” – idézte fel a kapcsolatból való kilépés időszakát Eszter.

„Te választottad” – Feltételekhez kötött támogatás

Voltak azonban olyanok is, akik kifejezetten negatívan viszonyultak a bántalmazotthoz, és őt hibáztatták a helyzete miatt. „»Te választottad«, tudod, ezek a »te akartad«, tehát hogy ez a… jó, basszus, de nem tudtam, ez lesz. Tehát oké, hogy én választottam, de hát azért ezt nem tudják előre a nők, hogy izé, két év múlva szét lesznek verve” – számolt be Zsuzsi barátai véleményéről. „Hát, aki mondjuk így rendesen tudott róla szerintem akkoriban, a legjobb barátom. …ő meg nagyon ki volt akadva, hogy miért csinálom ezt, meg hogy ez így nem egészséges, meg hogy nem jó, meg hogy ki kéne lépnem ebből az egészből, meg hülye vagyok, hogy benne maradok” – emlékezett vissza Edina a barátja viselkedésére. Sok esetben a barátok megszakították a kapcsolatot a bántalmazott nőkkel, amikor azok a segítségnyújtás ellenére sem léptek ki bántalmazó kapcsolatukból. „Nekem barátságaim szakadtak meg emiatt a három hónap miatt. Mert próbáltak velem beszélni, de annyira abban voltam, hogy milyen gyönyörű ez a férfi, mennyire menő, meg hogy velem szóba áll. Süket voltam mindenkire” – idézte fel Zita. Nagyon hasonló élményekről számolt be Gabi is: „A barátaimmal, így a legtöbbel tönkrement a kapcsolat, mert nem bírták ezt. Hát úgy a jobbak maradtak, a nagyon jók. Meg a családomtól is majdnem elszakított, mert ugye hát mondta mindenki, hogy nem vagyok normális, hogy ezt elviselem.” Éva is hasonló történésekről beszélt: „Én közben elvesztettem a kapcsolatot a barátaimmal, mert mindenki azt tanácsolta, hogy lépjek ki. Ha nem lépek ki, az azt jelenti, hogy ezt élvezem.”

A társadalmi, kulturális elvárások hatása

A nők társadalmi háttere is hatással van arra, mennyire hajlamosak segítséget kérni, illetve a boldog párkapcsolat látszatát fenntartva inkább a bántalmazó partnerükkel maradni. „A családom az olyan volt, hogy… ugye gyerekünk volt akkor már, és a mi családunkban még soha senki nem vált el, és mi sem fogunk, mert minden házasságot fenn kell tartani a gyerekért” – emlékezett vissza Zsuzsi. „Katolikus család voltunk, tehát a válás az egy viszonylag tiltott dolog, és gyakoroltuk is a vallásunkat.” Éva egyedül vitte véghez a bántalmazó kapcsolatból való kilépését, ám családja utána sem támogatta: „Meg hát ahogy lenni szokott, mindenki engem utált, merthogy én elmentem, én otthagytam. Egy tökéletes ember, tökéletes kapcsolat és pénz és minden, és én otthagytam.”

„Egy kis faluban nőttem fel, és így nagyon erős a hagyományokhoz való ragaszkodás, és hát az illúziót fenntartani a családról. Minden tökéletes. Tehát mindenki mindenkit ismer, és mit fog szólni a szomszéd, ilyen alapon. Szóval meg volt minden szervezve az esküvőre is, és a családom nem engedte, hogy lemondjuk” – mesélte Anna, hogy milyen elvárások miatt házasodott össze bántalmazó vőlegényével. Kinga, akit a férje a kapcsolatuk alatt érzelmileg és fizikailag is bántalmazott, szintén a családja buzdítására igyekezett fenntartani a látszatot: „Kívülről az emberek azt gondolták, milyen jó, boldog párkapcsolatban élő család vagyunk.” Rékát is a hagyományokhoz való ragaszkodás tartotta a kapcsolatában: „Nálunk minden úgy működött, hogy még nagyon hagyományos család voltunk. Nem volt szokás elválni, nem volt szokás kilépni egy kapcsolatból. Édesanyám mindig azt mondta, hogy tűrjél, lányom, majd jobb lesz.”

Poszttraumás növekedés

Az abuzív kapcsolatból való kilépést követően tizenhat interjúalanyunk megtapasztalta a poszttraumás növekedés élményét. A poszttraumás fejlődés megjelenési formái nagyon sokszínűek voltak, ennek köszönhetően két különálló és visszatérő témát is felfedezhettünk.

Társas kapcsolatok elmélyülése

Gyakran felbukkanó téma volt a pozitív, támogató kapcsolatok elmélyülése, legyen szó akár családtagokról, akár barátokról. Többen számoltak be már meglévő társas kapcsolataik fejlődéséről. Bernadett például így fogalmazott: „Családdal, barátokkal meg, úgy érzem, jobbak, mélyebbek a beszélgetések.” Hasonló tapasztalatai voltak Csillának is: „Nekem a szüleimmel sokkal, de sokkal jobb a kapcsolatom, szorosabb, mint bármikor volt, és… sokkal jobban átlátom a társas kapcsolatokat körülöttem.” Éva is tapasztalt pozitív változásokat a társas kapcsolatait illetően, ő azonban például új barátságokat, ismeretségeket kötött a poszttraumás fejlődés következtében: „Sokkal több barátom lett. És egyre több. Folyamatosan ismerek meg embereket, és egyre több a barát. Most nem azt mondom, hogy igazi barát, mert abból kevés van, de jó az emberekkel a kapcsolatom.”

Határok meghúzása

A poszttraumás növekedés leggyakrabban felmerülő aspektusa az önismeret fejlődése, valamint a reziliencia, a határok védelmének megjelenése volt. Az interjúalanyok közül sokan tapasztalták ezeket a jelenségeket. Éva így fogalmazott: „Az alapkő az önszeretet, és hogy behúzza az ember a határait, és nem alárendelni magát senkinek sem, balanszban kell maradni – akár feleség, akár anya, akár szingli, mindenhol meg kell lennie egy bizonyos határnak, és kell énidőt csinálni magamban, és kicsit úgy magamba fordulni, hogy ki is vagyok én, és mit is szeretnék, és merre menjen az életem.” Mira és Janka is hasonlóan vélekednek: „Újra kellett építenem az önbecsülésemet, az önbizalmamat, és én azt gondolom, hogy sokkal határozottabb lettem, sokkal jobban ki tudok állni saját magamért, sokkal jobban tudom képviselni a saját határaimat, sokkal asszertívebben tudom kifejezni magamat.” „Azt gondolom, hogy én ezáltal azt tanultam meg leginkább, hogy mit jelent önmagamat értékelni, és mit jelent meghúzni a határokat, hogy kilépjek egy olyan szituációból, ami nem méltó hozzám.”

Diszkusszió

Kutatásunk egyik fő fókusza az informális kapcsolatoktól kapott társas támasz jelensége volt. Az informális társas támasz érkezhet a családtól, illetve barátoktól, ismerősöktől. A vizsgálati személyek beszámolói alapján azt láthatjuk, gyakran tapasztalt jelenség, hogy a családtagok nem nyújtanak megfelelő érzelmi vagy instrumentális segítséget (Dias et al., 2019). Számos korábbi kutatás vizsgálta, hogy a családtól érkező segítség, illetve az adott kultúra hagyományos, illetve modern nemiszerep-elvárásai mennyiben hatnak abba az irányba, hogy a kapcsolati erőszak áldozatai megfelelő támogatást kapjanak. Vizsgálatunkban a családi háttér feltérképezésekor a párkapcsolati erőszak áldozataivá vált nők esetében inkább a hagyományos, tradicionális nemi szerepeket előnyben részesítő kulturális háttér rajzolódott ki, amelynek része a válás elutasítása, a vallásos neveltetés, az áldozathibáztatás, a bántalmazó felmentése, illetve a családon belüli erőszak magánügyként címkézése. Hasonló eredményekről számoltak be a korábbi vonatkozó kutatások, többek között Lora Bex Lempert (1997), illetve Carolina Agoff és munkatársainak (2007) szintén mélyinterjúkra épülő vizsgálata. Megjelenik még a szintén a tradicionálisabb kultúrákra jellemző distinkció az érzelmi és a fizikai erőszak között, amely utóbbit súlyosabbnak tartja, előbbit pedig inkább elbagatellizálja (Dunham–Senn, 2000).

Eredményeinkből kirajzolódik egy transzgenerációs hatás is: sok áldozat számolt be arról, hogy alapvető tapasztalatként élte meg származási családjában is a családon belüli erőszakot, amelyet létezése alapvető közegeként azonosított (Agoff et al., 2007). Számos olyan üzenet érkezett a családtól, mely szerint a hagyományok, a boldog család látszatának fenntartása valójában fontosabb az áldozat személyes jólléténél (Murugan et al., 2023; Wachter et al., 2021). Úgy tűnik, a túlélők egy része interiorizálja ezt a perspektívát, ami az énhatárok kijelölésének hiányára utal. Kijelenthető, hogy a túlélők nagy része olyan közegben élte meg a vele történteket, amely nagy hasonlóságot mutat a vizsgált dél-ázsiai, kínai és vietnámi kultúrákkal (Sabri et al., 2018; Chan et al., 2009; Dasgupta–Warrier, 1996), és sokkal kevésbé volt megfigyelhető a modern nyugati társadalmakra jellemző társas támogatás a család részéről. Janet L. Fanslow és Elizabeth M. Robinson (2010), illetve Emily M. Wright (2015) vizsgálatában a résztvevők többsége pozitív reakciókról, illetve támogatásról számolt be.

Többségében a barátok nyújtotta érzelmi támogatás segített az áldozatoknak, ami épp azért lehet problémás, mivel a bántalmazó gyakran elszigeteli áldozatát a környezetétől, barátaitól (Bancroft, 2003). A barátoktól érkező támogatás sok esetben a bántalmazó manipulatív viselkedése miatt nem valósul meg. Ez szintén jellemző vonás: a bántalmazó rokonszenves, barátságos magatartást tanúsít a környezet iránt, így az vagy nem ad hitelt a bántalmazott szavainak, vagy pedig – az igazságos világba vetett hit alapján – úgy gondolja, az áldozat váltotta ki az erőszakot viselkedésével (Valor-Segura et al., 2011). Ahogyan Bosch és Bergen (2006) idézett vizsgálatában is láttuk, jelen kutatás résztvevői szintén feltételes segítségnyújtásról számoltak be, azaz csak akkor kaptak segítséget a környezetüktől, ha nem tértek vissza a bántalmazó partnerhez. Holott a visszatéréshez számos tényező vezet (például az anyagi lehetőségek hiánya, érzelmi kötődés a bántalmazóhoz, alacsony önértékelés), s ezek közül egyik sem azonos azzal, hogy az áldozatok valójában élvezik a velük történt erőszakot.

Több kutatás bizonyította, hogy akik gyerekként családon belüli erőszaknak voltak kitéve, felnőttként nagyobb eséllyel válnak bántalmazóvá – ugyanez a bántalmazottakra is igaz (Cordero et al., 2012). Az interjúkból kibomlik, hogy több vizsgálati személy szerelemről, szeretetről alkotott elképzelése diszfunkcionális, aminek a hátterében az állhat, hogy már gyermekkorukban is ilyen mintázatokat láttak a családról és a párkapcsolatról: a szülők verbálisan, érzelmileg vagy akár fizikailag is bántalmazók vagy érzelmileg elérhetetlenek voltak.

A párkapcsolati erőszak áldozatai a poszttraumás növekedés különböző formáiról vallottak, amelyeknek fontos része volt a támogató társas kapcsolatok keresése. A bántalmazással együtt járó elszigetelődés és magány (Bancroft, 2003) ellenpontjaként az áldozatok gyakran fordulnak interperszonális kapcsolataik elmélyítése felé. Ezt az teszi lehetővé, ha a fontos személyek elismerik sérelmeiket (Sylaska–Edwards, 2014), tehát elmondhatjuk, hogy a poszttraumás növekedés egyik fontos feltétele a környezet támogató hozzáállása, az áldozathibáztatás megszűnése.

A pozitív változások interjúalanyaink esetében az önelfogadáshoz, önfejlesztéshez kapcsolódtak, amely a poszttraumás növekedés legsűrűbben felmerülő következménye (Tanyi, 2015). Ez a párkapcsolati erőszak áldozatai esetében sokszor inkább a kapcsolaton belüli egyenlő hatalmi viszonyokat, a leépített önértékelés újjáalkotását, illetve az én-határok kijelölését jelentette. A határok kijelölését számos interjúalany említette kulcsfontosságú mozzanatként, ezt a szemléletet a korábbi szakirodalom is alátámasztja (Czerny et al., 2018). A határok meghúzásának kulcsszerepét Allison McCord Stafford és Claire Burke Draucker (2019) vizsgálata is kiemeli. Kutatásukban a legadaptívabb énkép a határokat kijelölő én volt, melyet úgy jellemeztek, mint aki nem felelős a partnere boldogságáért, érzelmi igényeiért, hanem a saját, személyes jóllétét helyezi előtérbe. Ez arra utal, hogy a bántalmazott nők önelfogadásuk során maguk felé fordulnak, felismerik érzelmi szükségleteiket, nem rendelődnek alá kapcsolataikban, és odafigyelnek énhatáraik tiszteletben tartására.

Limitációk

Kutatásunk korlátai közé tartozik, hogy huszonkilenc nő bevonásával készítettük, és alanyaink a vizsgálat kvalitatív jellege miatt viszonylag szűk körből kerültek ki. Más mintán esetleg eltérő tematikus elemeket azonosíthattunk volna. Az online toborzás befolyásolhatta a válaszadók összetételét, mivel így csak olyanok jelentkeztek a kutatásba, akik tudatában voltak annak, hogy bántalmazó kapcsolatban éltek. A mintában szereplő nők magasabb iskolai végzettsége is eredményezheti, hogy a válaszadók tudatosabbak voltak az átélt bántalmazással kapcsolatban.

Konklúzió

Összességében kutatásunkból kirajzolódik, hogy az informális társas támasz jelentős szerepet tölt be abban, hogy a párkapcsolati erőszak áldozatai mennyire hatékonyan tudnak eltávolodni bántalmazó partnerüktől. Megfigyelhettük, ahogy a társadalmi elvárások, illetve a családi mintázatok maladaptív kapcsolati kötődést segítenek elő, mely hátráltatja az áldozatokat a kilépésben, és akadályozza őket a segítségkérésben. A trauma pozitív feldolgozását főként a mélyebb interperszonális kapcsolódás jelentette, tehát a kapcsolatból való kilépést követő felépülési időszakban is fontos kiemelni a társas támasz szerepét. Szintén lényeges a traumát követő fejlődés során a határok meghúzásának elsajátítása. Érdemes lenne a vizsgálatokat kiterjeszteni abba az irányba, hogy a bántalmazott nők énhatárainak kijelölését elősegítő tényezők álljanak a fókuszban.