Absztrakt

A tanulmány narratív szakirodalmi áttekintésben vizsgálja a helyben idősödés (ageing in place) fogalmát, feltételeit és gyakorlati megvalósulását. Kiindulópontja, hogy az időskori otthon maradás nem pusztán lakhatási kérdés vagy az intézményi ellátás alternatívája, hanem az autonómia, a biztonság, a társas részvétel és a megfelelő gondozási támogatás együttes feltételrendszere.

Az áttekintés bemutatja, hogy a lakókörnyezet hozzáférhetősége, a közösségi kapcsolatok, a formális és informális gondozás összehangolása, valamint a digitális technológiák miként járulhatnak hozzá az idősek életminőségének megőrzéséhez. A nemzetközi tapasztalatok alapján a tanulmány külön figyelmet fordít arra, hogy e megközelítések milyen módon értelmezhetők a magyar társadalmi, lakhatási és ellátórendszeri viszonyok között.

Kulcsszavak: helyben idősödés, idősbarát, idősgondozás, városfejlesztés

DOI: 10.56699/MT.2026.3.4

A népesség elöregedése az európai társadalmak egyik legjelentősebb demográfiai és szociálpolitikai kihívása. Az időskorú népesség arányának növekedése nem csupán az egészségügyi és szociális ellátórendszerek fenntarthatóságát érinti, hanem alapvető kérdéseket vet fel a lakhatás, a közlekedés, a közösségi részvétel, a gondozási kapacitások és a technológiai támogatások területén is. A hosszabb élettartam önmagában nem garantálja az életminőség megőrzését: az idősödés folyamata gyakran együtt jár krónikus betegségekkel, funkcióromlással, mobilitási nehézségekkel, a társas kapcsolatok beszűkülésével és növekvő gondozási szükségletekkel. Ezzel párhuzamosan a legtöbb idős ember számára továbbra is meghatározó preferencia, hogy megszokott otthonában, ismerős lakókörnyezetében és közösségében maradhasson a lehető leghosszabb ideig (Wiles et al., 2012; WHO, 2015; Pani-Harreman et al., 2021).

A helyben idősödés mint szakpolitikai cél arról szól, hogy az idős emberek minél tovább maradhassanak a megszokott és számukra fontos lakókörnyezetben. A fogalom nem pusztán az intézményi ellátás elkerülését jelenti, hanem olyan komplex támogatási rendszert, amelyben az idős ember megfelelő lakáskörülmények, elérhető szolgáltatások, társas kapcsolatok, gondozási erőforrások és technológiai eszközök segítségével képes fenntartani autonómiáját, biztonságérzetét és társadalmi részvételét (Pani-Harreman et al., 2021). A nemzetközi kutatások alapján a helyben idősödés megvalósulásához négy egymással összefüggő feltétel együttes teljesülése szükséges. A hozzáférhető és biztonságos lakás, szomszédság, közlekedés és helyi szolgáltatások az önálló életvitel fizikai keretét adják (van Hoof et al., 2021; Jiaxuan et al., 2024). A családi, baráti és szomszédsági kapcsolatok, valamint a közösségi részvétel az izoláció és a magány kockázatát mérsékelhetik (Wiles et al., 2012; Carver et al., 2018; Lebrusán–Gómez, 2022). Az otthon maradás gyakran csak a formális és informális gondozási erőforrások összehangolásával tartható fenn (Procter et al., 2014; Joseph, 2023; Inacio et al., 2025), míg a digitális technológiák a biztonságot, az önállóság megőrzését és a kapcsolattartást segíthetik, alkalmazásuk azonban megfelelő társadalmi környezetet, etikai szempontok érvényesülését és felhasználói kompetenciák meglétét feltételezi (Tsertsidis et al., 2019; Ollevier et al., 2020; van Hoof et al., 2021).

A tanulmány célja, hogy a nemzetközi szakirodalom alapján áttekintse a helyben idősödés fogalmát és fő feltételeit, a különböző országokból származó megoldásokat, és azonosítsa a magyar alkalmazhatóság szempontjából fontos tanulságokat.

A tanulmány „A helyben idősödés vizsgálata posztszocialista kontextusban – interdiszciplináris megközelítés” című kutatási projekt eredményeire épül. A 153630. számú projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a STARTING_25 pályázati program finanszírozásában valósult meg.

FOGALMI ÉS MÓDSZERTANI KERET

A tanulmány a narratív szakirodalmi áttekintés módszerét alkalmazza. A forrásfeltárás központi fogalma az ageing in place, a kiválasztást pedig négy vizsgálati dimenzió strukturálta: lakás és lakókörnyezet; társas kapcsolatok és közösségi részvétel; formális és informális gondozás; digitális technológiák. A feldolgozott irodalom elsősorban angol nyelvű nemzetközi empirikus kutatásokból, szisztematikus, scoping és narratív áttekintésekből, továbbá szakpolitikai dokumentumokból és gyakorlati példákból áll; a hivatkozott művek a klasszikus környezeti gerontológiai munkáktól 2025-ig megjelent friss kutatásokig terjednek. A forrásokat tematikusan csoportosítottuk, az országokhoz köthető példákat pedig olyan szempontból értelmeztük, hogy tanulságaik mennyiben kapcsolhatók a magyar társadalmi, lakhatási és ellátórendszeri viszonyokhoz.

Mivel narratív áttekintésről van szó, a válogatás nem tekinthető a teljes szakirodalmat reprodukálható módon lefedő szisztematikus keresésnek. A tanulmány célja a meghatározó fogalmi, empirikus és szakpolitikai mintázatok tematikus szintézise. Ennek megfelelően az országpéldák nem a nemzeti ellátórendszerek átfogó bemutatását szolgálják, hanem az otthon maradást támogató szakpolitikai és ellátásszervezési megoldások különböző formáit és gyakorlati tapasztalatait szemléltetik.

A helyben idősödés fogalma a szakirodalomban több szinten jelenik meg. Szűkebb értelemben arra utal, hogy az idős ember saját otthonában vagy megszokott lakókörnyezetében él. Tágabb értelemben azonban olyan támogatott életformát jelöl, amelyben az otthon maradás az autonómia, a biztonság, a társadalmi részvétel és az életminőség megőrzésével kapcsolódik össze. Ebben az értelemben a helyben idősödés nem azonos az ellátatlansággal vagy a szolgáltatások hiányában kialakuló kényszerű otthon maradással. Akkor tekinthető valódi választásnak, ha az idős ember szükségleteihez igazodó lakókörnyezet, közlekedés, közösségi támogatás, gondozási kapacitás és technológiai segítség rendelkezésre áll.

Az egyéni preferenciák ebben a megközelítésben nem pusztán kiegészítő tényezők, hanem alapvetően meghatározzák, hogy az otthon maradás mit jelent az adott személy számára. Az otthon az identitás, a kontroll és az élettörténeti folytonosság tere, ezért a helyben maradás jelentése személyenként és az élethelyzet változásával is eltérhet (Rubinstein et al., 1992; Wiles et al., 2012; Sixsmith–Sixsmith, 2008). A választás szabadsága csak akkor valósul meg, ha az idős ember nem pusztán a szolgáltatások vagy a költözési alternatívák hiánya miatt marad otthon, hanem döntéséhez megfelelő információt, gondozási támogatást és reális lakhatási lehetőségeket kap. A gondozásban ezért a szükségletfelmérés mellett a preferenciák és a megosztott döntéshozatal figyelembevétele is alapvető (Vullings et al., 2025).

A fogalom ezért nem választható el az idősbarát környezet, a közösségi beágyazottság és az integrált gondozás kérdésétől. Az idősbarát környezet a fizikai akadálymentességen túl a szolgáltatások elérhetőségét, a biztonságos közlekedést, a közösségi terek használhatóságát és az információhoz való hozzáférést is magában foglalja (WHO, 2007; van Hoof et al., 2021). A közösségi beágyazottság azokat a családi, szomszédsági, baráti és helyi intézményi kapcsolatokat jelenti, amelyek az otthon maradást érzelmi, gyakorlati és társadalmi értelemben támogatják. Az integrált gondozás pedig arra utal, hogy az egészségügyi, szociális, családi és közösségi segítség nem egymástól elszigetelten, hanem összehangoltan működik.

FIZIKAI ÉS LAKÓKÖRNYEZET

A helyben idősödés szakirodalmában a fizikai és lakókörnyezet nem csupán az idős ember tartózkodási helye, hanem az önállóság, a biztonság, a társadalmi részvétel és a jóllét egyik alapvető strukturális feltétele. A fogalom ezért túlmutat az otthonban maradás lehetőségén: olyan dinamikus folyamatként értelmezhető, amelyben a lakás, a szomszédság, a közlekedési infrastruktúra és a helyi szolgáltatások együttesen támogatják vagy korlátozzák az autonóm életvitelt (Golant, 1984; Wiles et al., 2012; Jiaxuan et al., 2024). A fizikai környezet hatással van a mindennapi tevékenységek elvégezhetőségére, a baleseti kockázatokra, a szolgáltatásokhoz való hozzáférésre, a társas részvételre és az életminőségre is (Garin et al., 2014; Trecartin–Cummings, 2018; Jiaxuan et al., 2024).

Az otthon időskorban egyszerre funkcionális, pszichológiai és szimbolikus jelentőségű: a függetlenség, a kontroll, a biztonság és az élettörténeti folytonosság tere. Az otthonhoz való kötődés a személyes emlékek, rutinok és társas kapcsolatok révén különösen erős lehet (Rubinstein et al., 1992; Sixsmith–Sixsmith, 2008; Gitlin, 2003). Ugyanakkor az egészségi állapot és a mobilitás romlásával ugyanaz a környezet akadályozóvá vagy akár veszélyessé válhat (Moss, 1997; Sixsmith–Sixsmith, 2008).

A lakás fizikai jellemzői közvetlenül befolyásolják az önálló életvitelt. A lépcsők, küszöbök, szűk átjárók, a rossz világítás és a csúszós burkolatok akadályozhatják a napi tevékenységeket, és növelhetik az elesés kockázatát (Tinker, 1997; Gitlin, 2003). A rossz állapotú, nedves vagy energetikailag kedvezőtlen lakások a fizikai és mentális egészséget is ronthatják (Evans, 2003; Garin et al., 2014). A lakásadaptáció a kapaszkodóktól és csúszásmentes felületektől az akadálymentes fürdőszobán, rámpán és liften át az okosotthon-megoldásokig terjedhet (Gitlin, 2003; van Hoof et al., 2021; Jiaxuan et al., 2024). Elfogadásukat ugyanakkor csökkentheti, ha az érintettek a függőség vagy a hanyatlás jelének tekintik őket (Sixsmith–Sixsmith, 2008; Iwarsson et al., 2007).

A lakókörnyezet értelmezése túlmutat a lakás belső terén. A WHO idősbarát város modellje három kulcsfontosságú dimenziót emel ki: a lakhatást, a közlekedést, valamint a kültéri terek és középületek hozzáférhetőségét (WHO, 2007; van Hoof et al., 2021). Az akadálymentes lakás önmagában nem elegendő, ha a lakóépületből való kijutás, a közterek használata vagy az alapvető szolgáltatások elérése korlátozott. Emiatt a kutatások egyre inkább integrált megközelítésben vizsgálják a lakás, a közlekedési kapcsolatok, a zöldterületek, a közösségi terek és a szolgáltatások együttes hatását (Chao, 2018; Kan et al., 2020; Jiaxuan et al., 2024).

A szomszédsági környezet egyik legfontosabb jellemzője az elérhetőség. Az üzletek, gyógyszertárak, egészségügyi és közösségi szolgáltatások, valamint a tömegközlekedés közelsége segíti a mindennapi életvitelt és a társadalmi beágyazottságot (WHO, 2007; Martinelli–Sarlo, 2023; Jiaxuan et al., 2024), míg a szolgáltatáshiány fokozhatja a függőséget és az izolációt (Sarlo et al., 2019; Martinelli et al., 2021). A gyalogosbarát környezet és a hozzáférhető tömegközlekedés támogatja a fizikai aktivitást, a szolgáltatások elérését és a társas kapcsolatokat (Cunningham–Michael, 2004; Barnett et al., 2017; Hwang, 2017; Loos et al., 2020).

A kültéri terek és középületek a helyben idősödés fizikai és társas dimenzióit kapcsolják össze. A parkok, közösségi terek, könyvtárak vagy közintézmények akkor tekinthetők idősbarátnak, ha biztonságosan közelíthetők meg, akadálymentesen használhatók, és lehetőséget biztosítanak a részvételre, találkozásra és pihenésre. A zöldterületek különösen fontosak, mivel támogatják a fizikai aktivitást, a rekreációt, a társas interakciókat és a szubjektív jóllétet (WHO, 2007; Xu et al., 2022; van Hoof et al., 2021).

A fizikai környezet hatásai társadalmi csoportonként eltérően érvényesülnek. A jövedelmi helyzet, a lakhatási viszonyok, az egészségi állapot, a lakóhely típusa és a rendelkezésre álló családi erőforrások befolyásolják, hogy az idősek mennyiben tudják kihasználni a környezet nyújtotta lehetőségeket (Golant, 1984; Sarlo et al., 2019; Jiaxuan et al., 2024). A lakásadaptációk finanszírozási vagy tulajdonjogi akadályokba ütközhetnek, a szolgáltatások közelsége pedig önmagában nem oldja meg a mobilitási korlátokat. Ezért a szakirodalom a fizikai környezetet a társadalmi egyenlőtlenségek összefüggésében vizsgálja (Buffel et al., 2012; Versey et al., 2019; van Hoof et al., 2021).

Magyar kontextusban a fizikai és lakókörnyezeti feltételek különösen fontosak. A lakásállomány jelentős része nem az idősödő népesség igényeihez igazodva épült: gyakoriak a lift nélküli társasházak, a nehezen akadálymentesíthető épületek, az energetikailag korszerűtlen lakások és a szolgáltatásokban szegény településrészek. Hasonló problémákat jeleznek a közép- és kelet-európai kutatások is, amelyek az építészeti akadályok, az idősekhez igazodó lakáskínálat hiányának és az akadálymentesítés finanszírozási korlátainak jelentőségét emelik ki (Hełdak et al., 2018; Kurtyka-Marcak et al., 2019; Przybyła et al., 2019). A helyben idősödés támogatása ezért nem korlátozódhat az egyéni lakásmódosításokra, hanem a lakáspolitika, a településtervezés, a közlekedés és a helyi szolgáltatások összehangolt fejlesztését igényli.

TÁRSAS KAPCSOLATOK ÉS KÖZÖSSÉGI BEÁGYAZOTTSÁG

A helyben idősödéssel foglalkozó tanulmányok sok esetben a fizikai helyet és funkcionális vonatkozásait tárgyalják, azonban az otthon maradáshoz pszichológiai és társadalmi szempontok is kapcsolódnak. A társas kapcsolatok és a szociális háló szerepe a szakirodalomban kevésbé látványos, mégis alapvető jelentőségű, mert az otthon csak akkor marad biztonságos és élhető tér, ha az idős ember nem szigetelődik el benne (Pani-Harreman et al., 2021).

A társas támogatás és a társadalmi részvétel egyértelmű összefüggést mutat a mentális jólléttel, de ezek megéléséhez elengedhetetlen az idős emberek számára is megfelelő infrastruktúra, például a tömegközlekedés, az épületek akadálymentesítése és az információk hozzáférhetősége. Ezek mellett fontos lehet az idős emberek személyes felkeresése és közösségbe, programokra hívása, mivel életkorukból fakadóan könnyebben izolálódnak, házastársuk és barátaik halála után pedig kevesebb lehetőségről informálódnak (WHO, 2007). Szintén megtartóerő lehet a generációk közötti kapcsolódás elősegítése. Erre példa a németországi többgenerációs központok létrehozása, ahol a különböző korosztályok támogathatják egymást: a fiatalok tanulhatnak az idősektől, megoszthatják velük élményeiket, vagy segíthetik őket az okoseszközök használatában, míg az idősek tudást, tapasztalatot és közösségi jelenlétet adhatnak át (WHO, 2015).

Egy új-zélandi fókuszcsoportos kutatásban az idős emberek mélyen ragaszkodtak a környezetükhöz. A résztvevők régóta ugyanott éltek, egyszerre kötődtek az ismert fizikai környezethez és az ott élő emberekhez. A szomszédsági ismeretségek és barátságok gondoskodó biztonsági hálóként jelentek meg, miközben személyenként eltért, hogy a lakás, a tágabb hely vagy a kapcsolatok kapnak-e nagyobb jelentőséget (Wiles et al., 2012).

A helyben idősödést közvetve támogató kezdeményezés volt a Newcastle-ben megvalósított Connections for Ageing Well program, mely közösségi workshopokkal és hozzáférhető szabadidős tevékenységekkel támogatta a társas kapcsolódást. A résztvevők új ismeretségekről, a helyi programok jobb ismeretéről és az idősödésből adódó nehézségekkel való megküzdés lehetőségeinek megismeréséről számoltak be. A kezdeményezés az izoláció csökkentése mellett a helyben idősödés közösségi jó gyakorlatának is tekinthető (Rae et al., 2024).

Egy madridi kvalitatív kutatás a helyi ismert térhez való kötődés szerepét vizsgálta az otthon maradás szempontjából. A mintába került személyek főként a családjukhoz való fizikai kapcsolódás fontosságáról beszéltek, az ugyanis lehetővé tette például a nagyszülői szerep megélését. Emellett kirajzolódott az ismertség szerepe is: a közösségi beágyazottság segített abban, hogy az idősödéssel járó szerepvesztés, például a nyugdíjba vonulás mellett is megmaradjanak fontos identitáselemek. A kutatás arra is rámutatott, hogy az idős emberek nemcsak az épített környezet változását érzékelik veszteségként, hanem a szomszédsági kapcsolatok átalakulását is: az üresen álló lakások, a gyakran cserélődő bérlők vagy a régi, családszerű szomszédsági működés megszűnése csökkentheti a biztonságérzetet (Lebrusán–Gómez, 2022).

Egy észak-angliai kvalitatív kutatás arra mutatott rá, hogy a társas kapcsolódáshoz nemcsak programokra, hanem elérhető találkozási helyekre is szükség van. A közösségi helyiségek hiánya korlátozhatja a kapcsolatok fenntartását, a közös tevékenységek pedig önmagukban nem mindig vezetnek tartós ismeretségekhez (Liddle et al., 2020).

Egy vidéki helyben idősödésre fókuszáló összefoglaló tanulmány az aktív közösségi élet mellett a háziállatok fontosságát is kiemelte otthon tartó erőként. A vizsgált tanulmányok arra utalnak, hogy a vidéki idősek számára a társas kapcsolódás, a társadalmi részvétel és a közösségi hálózatok olyan erős hovatartozást adhatnak, amely részben ellensúlyozza a rosszabb egészségügyi ellátottságból vagy a szolgáltatáshiányból fakadó hátrányokat (Carver et al., 2018).

A példák közös tanulsága, hogy a társas kapcsolatok nem pusztán az életminőség kiegészítő elemei, hanem a helyben idősödés strukturális feltételei. A családi, szomszédsági és közösségi kapcsolatok egyszerre nyújtanak érzelmi biztonságot, gyakorlati segítséget, információt és társadalmi elismerést. Magyarországon, ahol a helyi közösségek erőssége jelentős területi különbségeket mutat, különösen fontos lehet a közösségi terek, az idősbarát programok, az önkénteshálózatok és a generációk közötti kezdeményezések fejlesztése. Ezek nélkül az otthon maradás könnyen izolált, kényszerű és sérülékeny életformává válhat.

FORMÁLIS ÉS INFORMÁLIS GONDOZÁSI RENDSZEREK

A helyben idősödés szakirodalmában a formális és informális gondozás nem elkülönülő ellátási szférákként, hanem egymásra épüléssel jellemezhető támogatási rendszerként jelenik meg. A helyben idősödés megközelítés abból indul ki, hogy az idős emberek lehetőség szerint a saját otthonukban maradjanak, miközben a szükséges segítséget családi, közösségi és professzionális források kombinációja biztosítja (WHO, 2015; Pani-Harreman et al., 2021). A kutatások szerint az otthon maradást leginkább a személyre szabott, multidiszciplináris és komplex ellátási modellek támogatják, amelyek egyszerre reagálnak az egészségi, a funkcionális és a szociális szükségletekre (Inacio et al., 2025).

A formális gondozás körébe tartoznak az egészségügyi és szociális szolgáltatások, például az otthoni szakápolás, a házi segítségnyújtás, a rehabilitáció, a nappali ellátás, a palliatív gondozás vagy az esetmenedzsment. Különösen eredményesek azok a modellek, amelyek átfogó szükségletfelmérésre, gondozási tervre, rendszeres követésre és különböző szakmák együttműködésére épülnek (Crocker et al., 2024; Inacio et al., 2025). Az integráció azért kulcsfontosságú, mert az időskori szükségletek rendszerint több problématerületet – multimorbiditást, funkcióromlást, kognitív hanyatlást, társas izolációt – érintenek egyszerre. A betegközpontú, koordinált gondozási modellek ezért hatékonyabban támogathatják az otthon maradást, mint a fragmentált ellátások (John et al., 2020; Garrard et al., 2020; Jeon et al., 2023).

A formális szolgáltatások különösen fontosak, amikor a családi támogatás önmagában nem elegendő. Az átmeneti, rehabilitációs és resztoratív ellátások segíthetik az önállóság visszanyerését és az intézményi elhelyezés késleltetését (Cations et al., 2020; Handoll et al., 2021; Inacio et al., 2025). Hasonlóan jelentős a multidiszciplináris palliatív otthoni ellátás, amely javíthatja az életminőséget, és növelheti annak esélyét, hogy az érintett a számára kívánatos helyen maradhasson (Brereton et al., 2017; Inacio et al., 2025).

Az informális gondozás – amelyet jellemzően családtagok, barátok vagy szomszédok nyújtanak – a helyben idősödés egyik legfontosabb feltétele (D’herde et al., 2021). A gondozók feladatai a háztartási segítségtől a személyes gondozáson, egészségügyi koordináción és adminisztráción át az érzelmi támogatásig terjednek (Schumacher et al., 2000; Joseph, 2023; Shrestha et al., 2024). Ugyanakkor ez jelentős fizikai, pszichés és gazdasági terheléssel járhat, különösen a női családtagok és az idős házastársak esetében (Schulz et al., 2020; Zygouri et al., 2021; Joseph, 2023; Shrestha et al., 2024). Ezért a szakpolitika nem építhet arra a feltételezésre, hogy az informális gondozói kapacitások korlátlanul rendelkezésre állnak.

A vonatkozó kutatások szerint a családok többsége nem az intézményi ellátás és az otthon maradás közötti választásban gondolkodik, hanem a családi és professzionális segítség kombinációját keresi (Vullings et al., 2025; Shrestha et al., 2024). A proaktív esetmenedzsment, a rendszeres állapotfelmérés és a gondozók bevonása csökkentheti a krízishelyzetek, a kórházi felvétel és a gondozói kiégés kockázatát (van Wezel et al., 2016; Vullings et al., 2025).

A Covid–19-járvány tapasztalatai is rámutattak, hogy a formális és informális gondozás függ egymástól. A szolgáltatások visszaesése esetén a családi gondozók terhei jelentősen növekedtek, miközben a közösségi segítség nem aktiválódott automatikusan (D’herde et al., 2021). Hasonlóan fontos kérdés az információhoz való hozzáférés és az ellátások közötti koordináció, mivel az idős ember biztonsága, a család terhelése és a szakemberek munkája szorosan összekapcsolódik (Kastl et al., 2024).

A szakirodalom ezért egyre inkább a gondozás együttműködésen alapuló jellegét hangsúlyozza: a sikeres otthon maradás az idős ember, a családtagok, a közösségi kapcsolatok, a szakemberek és a technológiai támogatások együttműködésének eredménye (Procter et al., 2014). A megosztott döntéshozatal, az esetmenedzsment, az informális gondozók támogatása és a biztonságos információmegosztás kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban (Greenhalgh et al., 2013; Kastl et al., 2024).

A magyar kontextusban a helyben idősödés különösen erősen támaszkodik a családi gondozásra, miközben a demográfiai és társadalmi változások csökkenthetik az informális segítség rendelkezésre állását. A nemzetközi tapasztalatok alapján ezért a formális és informális gondozás összehangolt munkamegosztására, a házi segítségnyújtás és otthoni szakápolás fejlesztésére, a gondozók támogatására, az esetmenedzsment erősítésére és a szolgáltatások közötti koordináció javítására érdemes építeni. A formális ellátás akkor támogatja valóban az otthon maradást, ha nem csupán a krízisekre reagál, hanem korai, preventív, személyre szabott és családközpontú segítséget nyújt. A gondozás így az idős ember köré szerveződő, folyamatosan változó hálózat közös felelősségeként értelmezhető.

KOMMUNIKÁCIÓS TECHNOLÓGIÁK ÉS DIGITÁLIS ESZKÖZÖK

A digitális technológiák szerepe az idős emberek otthon maradásának és önálló életvitelének támogatásában összetett, mivel hatásuk szorosan összefonódik más környezeti, gondozási és társas tényezőkkel. A témát tárgyaló szakirodalmak jellemzően vagy egy-egy konkrét technológia használatának megélését és önálló életvitelt támogató hasznosságát vizsgálják, vagy azt tárják fel, milyen szempontok segíthetnek abban, hogy ezek az újdonságok a célcsoport által minél szélesebb körben elfogadottá váljanak. A digitális támogatás ezért nem önálló megoldásként, hanem a fizikai környezetet, a gondozási rendszereket és a társas kapcsolatokat kiegészítő eszközként értelmezhető.

Az idős emberek otthon maradását támogató eszközök négy fő témára koncentrálnak: a hozzáférhető kommunikációra, a sürgősségi segítségre, valamint a fizikai és a mentális jóllétre (Ollevier et al., 2020). Az elérhető és akadálymentes kommunikációs lehetőségek erősíthetik a társas támogatás megélését, és csökkenthetik a magány érzését. A segélyhívók pozitív hatással lehetnek a mentális jóllétre, azonban más területekre nem feltétlenül fejtenek ki érdemi hatást. Mind a fizikai jólléttel – például lépésszámláló, oktatóvideó és testedzési tanácsok –, mind a mentális jólléttel kapcsolatos digitális technológiák alkalmazása esetén előremutató változások tapasztalhatók, de ezek hatása jellemzően mérsékelt, és erősen függ a használat tartósságától.

Egy összegző kutatás hat olyan tényezőt határozott meg, amelyek befolyásolják az idős emberek technológiával kapcsolatos elfogadását és az otthon maradás lehetőségét: előzetes aggodalmak, a technológiával kapcsolatos pozitív tapasztalatok, az előnyök megélése, a használatra való hajlandóság, a társas befolyás és a személy egyéni jellemzői (Tsertsidis et al., 2019). Ezek a tényezők arra utalnak, hogy a digitális eszközök bevezetése nem pusztán technikai kérdés. Ugyanolyan fontos a bizalom, a tanulási támogatás, a családi vagy szakmai segítség, valamint az, hogy az eszköz ne stigmatizálja használóját. A digitális eszközök elfogadását erősíti, ha az időseket bevonják a tervezésbe, bár ennek formája és intenzitása a vizsgált projektekben eltérő (Sumner et al., 2021). A felhasználók számára a könnyű kezelhetőség, az önálló működtethetőség és az adatvédelem kiemelt szempont; a digitális rendszerek akkor támogathatják tartósan az önállóságot, ha a technikai megoldás a használók képességeihez és elvárásaihoz igazodik (Wang et al., 2019; Wegener et al., 2023).

A digitális technológiák egészségügyi alkalmazása az idős emberek önállóságának fenntartásában is fontos szerepet tölthet be, mivel bizonyos egészségügyi ellátások és állapotkövetési feladatok otthoni biztosításával hozzájárulhat az intézményi ellátás szükségességének csökkentéséhez vagy késleltetéséhez. Dán orvosok COPD-vel élő idős betegek telemedicinával való kezelését vizsgálták. A vizsgálat során az otthoni teleegészségügyi ellátásban részesült és a kórházi kezelésre felvett betegek újbóli kórházi megjelenésében nem mutatkozott szignifikáns különbség, ugyanakkor voltak betegek, akik elutasították a hazabocsátást, mert nem érezték biztonságosnak a telemedicinát. A kutatók szerint az otthoni telemonitorozás növelheti a kórházi kezelésen kívüli időt, és csökkentheti az egészségügyi személyzet fizikai jelenlétének szükségességét (Jakobsen et al., 2015).

Szintén gyakorlati példa a Welzijn.AI, egy beszélgetésalapú mesterségesintelligenciarendszer, amely kérdéseket tesz fel az általános hogylétről, a napi aktivitásról és az esetleges fájdalmakról. A program nyelvi elemzéssel méri fel az idős személy állapotát, és szükség esetén értesíti a gondozókat. Egy szakértői interjúkra épülő kutatás szerint a rendszer nemcsak a magányosság csökkentésében lehet hasznos, hanem az állapotfelmérésben is. A szerzők ugyanakkor kiemelik az adatvédelmi kérdéseket, valamint azt a kockázatot, hogy az eszköz a személyes kapcsolódás helyettesíthetőségének illúzióját keltheti (van Dijk et al., 2025).

A digitális technológiák tehát biztonságot, magabiztosságot és komfortot adhatnak az otthon maradó idős embereknek, és kedvező hatással lehetnek a családtagokra is (Hechinger et al., 2022). Hatásuk azonban akkor érvényesül, ha az eszközök illeszkednek az idősek képességeihez, szokásaihoz, anyagi lehetőségeihez és digitális kompetenciáihoz. Magyarországon különösen fontos kérdés a digitális egyenlőtlenség, az eszközök megfizethetősége, az internet-hozzáférés, valamint az idős embereket támogató oktatási és tanácsadási formák elérhetősége. A digitális megoldások ezért nem válthatják ki a személyes gondozást és a közösségi kapcsolatokat, hanem velük összehangoltan lehetnek eredményesek.

NEMZETKÖZI KUTATÁSI EREDMÉNYEK TANULSÁGAI

A bemutatott példák összevetése azt mutatja, hogy a helyben idősödés támogatása országonként eltérő eszközökkel, de hasonló funkciók mentén szerveződik. A német többgenerációs központok és a newcastle-i közösségi program a társas kapcsolatok és a kölcsönös segítség infrastruktúráját erősítik (WHO, 2015; Rae et al., 2024), míg az új-zélandi és madridi kutatások arra világítanak rá, hogy a helyhez kötődés, az ismertség és az identitás fenntartása legalább olyan fontos, mint a fizikai akadálymentesség (Wiles et al., 2012; Lebrusán–Gómez, 2022).

A gondozás területén az ausztrál átmeneti ellátások, a holland és norvég családgondozási tapasztalatok, valamint a flamand járványhelyzet közös tanulsága, hogy az otthon maradás nem építhet kizárólag a család erőforrásaira: a formális szolgáltatások, az esetmenedzsment és a gondozói támogatás összehangolása szükséges (Cations et al., 2020; van Wezel et al., 2016; Shrestha et al., 2024; D’herde et al., 2021). A technológiai példák hasonlóan kontextusfüggők: a dán telemedicina és a holland Welzijn.AI lehetőségei mellett a bizalom, az adatvédelem és a személyes segítség megőrzése is meghatározó (Jakobsen et al., 2015; van Dijk et al., 2025).

Nincs egyetlen, változtatás nélkül bármelyik társadalomra átvihető modell. A sikeres megoldások közös eleme az idős ember preferenciáinak figyelembevétele, a lakókörnyezet és a helyi szolgáltatások hozzáférhetősége, a közösségi beágyazottság, valamint a formális, informális és technológiai támogatások összehangolása. Magyarország számára ezért nem egy-egy program másolása, hanem e funkciók helyi intézményi és területi viszonyokhoz igazított kombinációja jelenthet reális irányt.

ÖSSZEFOGLALÁS

A helyben idősödés a nemzetközi szakirodalom alapján olyan támogatott életforma, amelyben az otthon maradás az autonómia, a biztonság, a társadalmi részvétel és az életminőség megőrzésével kapcsolódik össze. Valódi választássá akkor válik, ha az idős ember preferenciáinak, identitásának és kontrolligényének figyelembevétele mellett a változó szükségletekhez igazodó lakhatási, közösségi és gondozási alternatívák is rendelkezésre állnak.

A fizikai környezet, a társas kapcsolatok, a formális és informális gondozás, valamint a digitális technológiák nem egymást helyettesítő, hanem egymásra épülő feltételek. A nemzetközi példákban eltérő hangsúlyok jelennek meg – közösségi programok, integrált ellátás, lakásadaptáció vagy technológiai támogatás –, de a siker minden esetben a helyi szolgáltatások, kapcsolatok és az egyéni döntések összehangolásától függ.

Magyarországon különösen fontos az elöregedő és sok esetben nehezen akadálymentesíthető lakásállomány, a területi szolgáltatási különbségek, a családi gondozás nagy súlyának és a digitális egyenlőtlenségeknek az együttes kezelése. A nemzetközi tapasztalatok alapján a házi segítségnyújtás és az otthoni szakápolás fejlesztése, a gondozók támogatása, az idősbarát közösségi és közlekedési környezet, valamint a hozzáférhető digitális megoldások egymást erősítő fejlesztése indokolt.

A fenntartható helyben idősödés nem egyetlen beavatkozás eredménye, hanem a lakás- és településpolitika, az egészségügyi és szociális ellátás, a közösségfejlesztés és a digitális felzárkóztatás összehangolt működését igényli. A szakpolitikai cél nem egyszerűen az intézményi ellátás elkerülése, hanem annak biztosítása, hogy az idős ember a számára megfelelő helyen, megfelelő támogatással és érdemi választási lehetőségek mellett élhessen.

Absztrakt

A tanulmány a demenciával élő személyeket támogató informális és formális gondozók pszichológiai rezilienciáját vizsgálja nemzetközi kontextusban.

Bemutatja, miként alakult át a gondozói terhek statikus értelmezése dinamikus, bio-pszicho-szociális szemléletű rezilienciamodellé. A komparatív szakirodalmi elemzés a klasszikus elméleti keretek mellett a 2021 és 2025 közötti nemzet-közi kutatásokra támaszkodik, különös tekintettel a mobilalkalmazás-alapú (mHealth) támogatási rendszerek és a mesterséges intelligencia rezilienciafokozó szerepét vizsgáló tanulmányokra. A nemzetközi gondozási protokollok alapján a digitális intervenciók és az MI-alapú érzelmi támogatások szignifikánsan növelik a gondozók adaptációs kapacitását, és csökkentik a kiégés kockázatát. Az eredmények szerint a hazai ellátórendszer fejlesztésének kulcseleme a digitális reziliencia erősítése és a többszintű támogatói modellek adaptálása, amelyek a gondozót aktív, védendő szereplőként értelmezik a segítő folyamatban.

Kulcsszavak: reziliencia, mHealth, mesterséges intelligencia, demencia, gondozó

DOI: 10.56699/MT.2026.3.5

A 21. század orvostudományi és közegészségügyi fejlődése jelentősen növelte a várható élettartamot, és javította a krónikus betegségek diagnosztikáját, illetve kezelését. Ezzel párhuzamosan új, globális mentálhigiénés krízis kezdett körvonalazódni, amely napjainkra komplex pszichés és szociális kihívássá vált. A fejlődés hatására az időskori neurokognitív zavarok, ezen belül is a demencia prevalenciájának gyors és tartós növekedése figyelhető meg.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentései szerint a demenciával élők száma világszerte meghaladja az 57 milliót, és az előrejelzések szerint ez a szám 2050-re eléri a 139 milliót (WHO, 2022). A globális trendeket alátámasztó epidemiológiai modellek rámutatnak, hogy a növekedés üteme különösen a közepes és alacsony jövedelmű országokban lesz markáns, ahol az ellátórendszerek adaptív kapacitása korlátozottabb (Nichols et al., 2022). Ez a statisztikai robbanás nem csupán az egészségügyi ellátórendszerek finanszírozhatóságát teszi próbára, hanem alapjaiban írja felül a segítő szakmákról alkotott eddigi fogalmainkat.

A demencia nem kizárólag az érintett személy betegsége, hanem a gondozói környezet egészét érintő, strukturális és pszichológiai kihívás. A progresszív kognitív hanyatlás az autonómia elvesztéséhez vezet, ami fokozatosan a gondozási feladatok családokra hárulását eredményezi. A formális ellátórendszerek korlátozott kapacitása miatt a gondozási feladatok jelentős részét világszerte informális gondozók végzik, akik gyakran megfelelő szakmai és pszichoszociális támogatás nélkül vállalnak hosszú távú, érzelmileg megterhelő szerepet (Peeters et al., 2010; OECD, 2018). Ennek következtében a demencia globális terjedése nem csupán egészségügyi, hanem mentálhigiénés és társadalomszerkezeti krízisként is értelmezhető, ami új szemléleti és módszertani megközelítést tesz szükségessé a segítő szakmákban.

GONDOZÓI TERHEK ÉS A REZILIENCIA PARADIGMÁJA A DEMENCIAGONDOZÁSBAN

A demencia specifikus jellemzői, mint a progresszív kognitív hanyatlás, valamint a viselkedéses és pszichológiai tünetek (BPSD), különösen megterhelővé teszik a gondozói szerepet, mivel a segítőnek folyamatosan alkalmazkodnia kell a beteg változó állapotához. A hosszú távú, intenzív gondozás a családtagok és informális gondozók körében fokozott pszichés stresszhez, depresszióhoz és kiégéshez vezethet (Brodaty–Donkin, 2009; Kopasz, 2020; Orlova et al., 2024).

A gondozói megterhelés vizsgálata az elmúlt évtizedekben jelentős elméleti fejlődésen ment keresztül. A korai szakirodalom elsősorban a „gondozói teher” (caregiver burden) deficitorientált megközelítésére fókuszált, amely az ellátási feladatok objektív (idő-, fizikai és anyagi ráfordítás) és szubjektív (érzelmi kimerülés, tehetetlenség, szorongás) dimenzióit különítette el. Ebben a keretben a gondozó elsősorban a krónikus stressz elszenvedőjeként jelent meg (Zarit et al., 1980; Adelman et al., 2014).

A stresszelméleti alapokat Richard S. Lazarus és Susan Folkman (1984) tranzakciós modellje teremtette meg, amely szerint a stressz nem önmagában az esemény következménye, hanem a személy és környezete közötti kölcsönhatás eredménye. Erre épült Leonard Pearlin és munkatársai (1990) stresszfolyamatmodellje (Stress Process Model), amely a gondozást már lineáris folyamatként írta le, miszerint az elsődleges stresszorok – mint a beteg kognitív hanyatlása vagy a viselkedési és pszichés tünetek (BPSD) – másodlagos feszültségforrásokat generálnak a család és a munka területén. Bár a modell mediátorváltozókkal is számolt, hangsúlya továbbra is a patológián és a kimerülés kockázatán maradt.

A kizárólag deficitközpontú értelmezést a későbbi kritikák árnyalták, rámutatva, hogy ez a szemlélet háttérbe szorítja az adaptív erőforrásokat és a pozitív kimenet lehetőségét. A jelenlegi megközelítések ezért azt hangsúlyozzák, hogy az ellátással kapcsolatos pszichés következmények nem pusztán a terhelés mértékétől, hanem a pszichológiai erőforrások, a társas támogatás és az intézményi környezet kölcsönhatásától is függenek (Brodaty–Donkin, 2009; Wang et al., 2022).

A kortárs megközelítések a rezilienciát már dinamikus adaptációs folyamatként értelmezik. Gill Windle (2011) szerint a reziliencia olyan folyamat, amelynek során az egyén a kockázati tényezők jelenléte ellenére képes sikeresen alkalmazkodni, belső (pszichológiai) és külső (társadalmi, technológiai, intézményi) erőforrásainak mozgósításával. A bio-pszichoszociális megközelítésben a gondozó aktív, adaptív rendszerként jelenik meg, akinek a mentális egyensúlya a pszichológiai erőforrások, a társas támogatás és az intézményi környezet dinamikus kölcsönhatásában alakul (Windle, 2011; Southwick et al., 2014).

A reziliencia nem statikus személyiségvonás, hanem hullámzó, folyamatjellegű állapot. A „gondozási pálya” (caregiving trajectory) különböző szakaszaiban a rezilienciaszükséglet és a megküzdési stratégiák is változnak (Luthar et al., 2000). A modern modellek ezért a rezilienciát dinamikus egyensúlyi állapotként írják le, amelynek fenntartásához nemcsak belső, pszichés munka, hanem folyamatos külső támogatás is szükséges. Empirikus vizsgálatok igazolják, hogy a magasabb rezilienciaszint összefügg a stressz csökkenésével, a depresszió és a kiégés kockázatának mérséklődésével, valamint a gondozói szerep hosszú távú fenntarthatóságával (Duangjina et al., 2025). A reziliencia fejlesztése magában foglalja a személyes copingstratégiák erősítését, a társas támogatás bővítését, valamint strukturális beavatkozások – például szakmai képzések és digitális támogatórendszerek – alkalmazását. A technológiai alapú intervenciók különösen ígéretesek, mivel lehetővé teszik a rugalmas, személyre szabott támogatást, és hozzájárulnak, hogy a gondozás ne kizárólag teherként, hanem a személyes növekedés és méltóság megőrzésének folyamataként is értelmezhető legyen (Kim-Chang, 2022; Zhai et al., 2023).

A gondozói reziliencia alakulását ugyanakkor nem csupán egyéni pszichológiai tényezők befolyásolják, hanem az adott ország gondozási modellje, valamint az elérhető digitális támogató eszközök is. Ennek következtében a reziliencia nemzetközi összehasonlító vizsgálata és a technológiai innovációk szerepének áttekintése kiemelt jelentőségűvé vált. Jelen tanulmány narratív, komparatív szakirodalmi áttekintés keretében vizsgálja a demenciával élő személyeket támogató gondozók pszichológiai rezilienciáját nemzetközi kontextusban, különös hangsúlyt fektetve a digitális intervenciók rezilienciafokozó szerepére.

AZ MHEALTH-ALAPÚ TÁMOGATÓRENDSZEREK ÉS A MESTERSÉGES INTELLIGENCIA

mHealth-alapú támogatórendszerek

A demográfiai öregedés és a krónikus betegségek növekvő prevalenciája miatt egyre nagyobb szükség mutatkozik a gondozók pszichés terheit csökkentő beavatkozásokra. Ebben kiemelt szerepet kaphatnak a mobil egészségügyi alkalmazások (mHealth), amelyek valós idejű információt, pszichoedukációt és személyre szabott stresszkezelő támogatást biztosítanak (WHO, 2021; Zhai et al., 2023; Wang et al., 2026).

Az utóbbi években egyre több kutatás foglalkozik az mHealth-alapú intervenciók hatékonyságával. Egy randomizált kontrollált vizsgálatban 183 gondozó öt héten keresztül használt egy önálló pszichológiai támogatást nyújtó mobilalkalmazást. Az intervenciók következtében a gondozók stressz-, depresszió- és szorongásszintje csökkent, miközben általános jóllétük javult a kontrollcsoporthoz képest, amely programja csupán önmonitorozó elemeket tartalmazott. Eszerint a strukturált, viselkedés- és mindfulnesselemeket tartalmazó alkalmazások csökkenthetik a gondozók mentális terheit (Fuller-Tyszkiewicz et al., 2020).

A kedvező hatásokat metaanalízisek is alátámasztják. Yunhee Shin és munkatársai (2022) öt tanulmány elemzése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a mobilalkalmazás-alapú intervenciók kedvezően befolyásolhatják a gondozói teher csökkenését, hozzájárulhatnak a depresszió és a stressz mértékének enyhüléséhez, valamint növelhetik a gondozói kompetencia érzését és az életminőség szintjét. A szerzők hangsúlyozzák, hogy az alacsony mintaszám miatt az intervenciók hatékonysága nem bizonyítható egyértelműen, ugyanakkor az eredmények arra utalnak, hogy az mHealth-eszközök támogatást nyújthatnak a demencia gondozásában érintett személyek számára. Musen Hua és munkatársai (2026) tizenhat tanulmány adatait felhasználva a digitális pszichológiai beavatkozások (például online pszichoedukáció, mindfulnessprogramok, CBT-alapú mobilintervenciók) hatásait vizsgálták. Az eredmények szerint ezek az intervenciók szignifikánsan csökkentették a gondozói terheket, miközben javították a gondozók énhatékonyságát és életminőségét. Ugyanakkor a depressziós tünetek enyhítésében nem mutattak szignifikáns összefüggést. A részletes elemzés továbbá rámutatott, hogy a rövid, legfeljebb két hónapig tartó programok voltak a leghatékonyabbak, függetlenül attól, hogy csoportos vagy egyéni formában, valamint webes vagy mobilplatformon valósították meg őket. Az eredmények arra utalnak, hogy az mHealth-intervenciók kedvezően befolyásolhatják a gondozók pszichés jóllétét és énhatékonyságát, ugyanakkor a kis mintaszámok és a heterogén intervenciók miatt az evidencia ereje egyelőre mérsékelt. Más vizsgálatok kiemelik, hogy különösen hatékonynak bizonyulnak azok az alkalmazások, amelyek nem csupán információt közvetítenek, hanem interaktív megküzdési tréningeket és közösségi kapcsolódási lehetőségeket is kínálnak (Leng et al., 2020). Ez arra utal, hogy önmagában az információközlés kevésbé hatékony, mint az aktív megküzdést és a társas kapcsolódást támogató digitális intervenciók.

A gondozók tapasztalatait vizsgáló kvalitatív kutatások is megerősítik az mHealth-alapú támogató programok hatékonyságát. Danielle H. Llaneza és munkatársai (2024) vizsgálatában félig strukturált interjúk segítségével mérték fel a kognitívan sérült időseket ápoló gondozók tapasztalatait. A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy az önirányított, mHealth-alapú mindfulness-intervenciók ígéretes módszernek bizonyulnak a gondozói jóllét elősegítésére és támogatására. A résztvevők kiemelték, hogy az alkalmazás bárhol és bármikor történő használhatósága elősegítette a folyamatos részvételt, ugyanakkor időbeli korlátokat és technológiai nehézségeket is jeleztek. Mindez arra utal, hogy az mHealth-intervenciók sikerességében a felhasználói élmény és a használhatóság meghatározó tényező.

A biztató előzetes eredmények ellenére a szakirodalom több tanulmánya is hangsúlyozza, hogy bár az mHealth-alkalmazásokkal kapcsolatos adatok ígéretesek, jelenleg még korlátozott bizonyíték áll rendelkezésre a használhatóságukról, klinikai hatékonyságukról és hosszú távú fenntarthatóságukról. Ning Zou és munkatársai (2024) harmincöt nyilvánosan elérhető, a demenciagondozást támogató mobilalkalmazás szisztematikus elemzésével vizsgálták, hogy az alkalmazások milyen típusú információkat kínálnak, azok mennyire megbízhatók, valamint milyen mértékben teszik lehetővé a felhasználói igényekhez való alkalmazkodást. Eredményeik szerint az alkalmazások túlnyomó többsége elsősorban edukatív tartalmakat kínál, míg a konkrét cselekvési útmutatások és a megfelelő ellátórendszerbe történő továbbirányítás ritkán jelenik meg. Bár az alkalmazások célkitűzései jellemzően világosak, és nem tartalmaznak félrevezető információkat, ritkán látható át, hogy a tartalmakat milyen szakmai kritériumok alapján választották ki, illetve független szakértők validálták-e őket.

Az eddigi eredmények alapján az mHealth-alapú intervenciók tehát ígéretes kiegészítői lehetnek a hagyományos gondozástámogatásnak, különösen a pszichoedukáció, a stresszkezelés és a reziliencia fejlesztése területén. Ugyanakkor a hosszú távú klinikai hatásosság, a költséghatékonyság és a különböző egészségügyi rendszerekben való alkalmazhatóság igazolásához további nagymintás, longitudinális vizsgálatok szükségesek (Faieta et al., 2022; Shin et al., 2022).

Mesterséges intelligencia és érzelmi támogatás

A mesterséges intelligencia megjelenése új lehetőségeket nyitott a gondozói reziliencia támogatásában. A vonatkozó empirikus kutatások szerint a gondozóknak szánt speciális MI-rendszerek nemcsak pszichoedukatív tartalmakat szolgáltatnak, hanem személyre szabott érzelmi támogatást is nyújtanak, ezáltal csökkentve a pszichés terheket, javítva a rezilienciát és a mentális jóllétet a hosszú távú gondozásban érintett családtagok körében.

A gondozók számára fejlesztett MI-alapú rendszerek elsődleges előnye, hogy a hagyományos pszichoedukációt személyre szabott, folyamatos érzelmi támogatással egészítik ki. Wordh Ul Hasan és munkatársai (2024), valamint Jiayue Melissa Shi és munkatársai (2025) olyan beszélgető algoritmusokat fejlesztettek ki, amelyek közérthető kommunikációval, azonnali információátadással, empatikus válaszokkal és kríziskezelő funkciókkal segítették a családi gondozókat. Mindkét vizsgálat javulást mutatott a felhasználók szubjektív jóllétében és a gondozási terhek megélésében, ugyanakkor a tanulmányok eredményei elsősorban kis mintaszámú, pilotjellegű kutatásokból származnak. Szélesebb egészségügyi kontextusban végzett áttekintések hasonló következtetésre jutnak. Az MI-n alapuló támogatórendszerek, különösen a kognitív viselkedésterápiás elemeket és empatikus interakciókat alkalmazó chatbotok javíthatják az érzelmi állapotot, csökkenthetik a magány érzését, és erősíthetik a rezilienciát (Qian et al., 2025; Lu–Guo, 2025). Az eredmények ugyanakkor eltérő intervenciókon és vizsgálati populációkon alapulnak, ezért a hosszú távú hatások igazolásához további, nagyobb mintán végzett kutatások szükségesek. E kutatási eredmények összhangban vannak azzal az általánosabb trenddel, hogy a MI-technológiák nem csupán mechanikus eszközök, hanem aktív szereplők lehetnek az érzelmi támogatás nyújtásában, feltéve hogy használatukat megfelelő etikai és emberközpontú tervezés kíséri (Santiago-Torner et al., 2025). Az MI-alapú érzelmi támogatás nem helyettesíti, hanem kiegészíti a hagyományos segítő kapcsolatokat, és hozzájárul a gondozók pszichológiai biztonságérzetének növeléséhez (Qian et al., 2025). A technológia így nem csupán eszköz, hanem a reziliencia-ökoszisztéma aktív eleme.

Etikai és adatvédelmi kihívások a digitális gondozástámogatásban

Bár az mHealth- és MI-alapú intervenciók számos előnnyel járnak a gondozók mentális jóllétének támogatásában, alkalmazásuk számos etikai, adatvédelmi és gyakorlati kihívást is felvet. Ezek figyelmen kívül hagyása hosszú távon alááshatja a technológiai megoldások elfogadottságát és hatékonyságát, különösen a veszélyeztetett populációk körében. Az egészségügyi adatok érzékenysége miatt a személyes információk kezelése, tárolása és továbbítása különösen jelentős kockázatokat hordoz magában, amelyek meghaladják az egyszerű technikai kérdéseket, és beágyazódnak az etikai felelősség, az átláthatóság és a bizalom kérdéskörébe. Számos kutatás kiemeli, hogy az adatvédelem kulcsfontosságú tényező az mHealth-alkalmazások elfogadásában és biztonságos használatában. Néhány vizsgálat rámutat, hogy még a jól működő mHealth-alkalmazások esetében is előfordulnak adatvédelmi hiányosságok és sebezhetőségek, amelyek veszélyeztethetik a felhasználók számára bizalmas információk védelmét (például személyre azonosítható egészségügyi adatok kezelése vagy adatkövetés harmadik fél által) (Cory et al., 2024).

A mesterséges intelligencia egészségügyi alkalmazásával kapcsolatban további etikai kérdések merülnek fel, amelyek túlmutatnak az egyszerű technológiai működés problémáin. Az MI-rendszerek gyakran „fekete dobozként” működnek, azaz az algoritmusok belső működése nehezen érthető a felhasználók és gyakran az egészségügyi szakemberek számára is. Az átláthatóság hiánya pedig bizalomhiányhoz és felelősségi dilemmákhoz vezethet, különösen amikor klinikai vagy gondozási döntések meghozatalában vesz részt a mesterséges intelligencia. Több kutatás rámutat, hogy a helyes egyensúly megtalálása az adatbiztonság és az előnyök maximalizálása között összetett etikai kérdés (Pruski, 2024). Egy ápolók körében végzett kvalitatív kutatás szerint a szakemberek maguk is aggályokat fogalmaznak meg mind az MI-hez fűződő adatvédelmi kihívásokkal, mind az etikai gyakorlatokkal kapcsolatban, hangsúlyozva a betegek adatainak biztonságát és a technológia etikailag megalapozott integrálását az ellátási folyamatokba (Rony et al., 2024). Az egyéb etikai dimenziók közé tartozik az emberi kapcsolat fenntartásának szükségessége. Mind a páciensek, mind a gondozók számára kritikus, hogy a technológia ne deperszonalizálja a gondozási folyamatot, vagy ne csökkentse az emberi interakciók szerepét a támogatás nyújtásában, különösen mentális és érzelmi támogatás esetén (Gundlack et al., 2025).

Összességében az mHealth- és MI-alapú megoldások jelentős lehetőséget kínálnak a gondozói reziliencia támogatására, ugyanakkor fenntartható alkalmazásuk csak megfelelő adatvédelmi garanciák, átlátható algoritmusok, szakmai validáció és emberközpontú integráció mellett képzelhető el. A digitális támogatási formák ugyanakkor nem önmagukban határozzák meg a gondozók rezilienciáját. Hatékonyságukat jelentősen befolyásolja az adott ország egészségügyi és szociális ellátórendszere, valamint a gondozás szervezeti modellje. Ez indokolja a nemzetközi gondozási modellek összehasonlító áttekintését.

NEMZETKÖZI MODELLEK

Skandináv modellek: közösségi reziliencia és technológiai integráció

A skandináv modellek hagyományosan a közösségi gondoskodást és az integrált ellátási rendszereket helyezik előtérbe, ahol a reziliencia nem csupán egyéni, hanem kollektív felelősség kérdése, és az ellátórendszer egészének működésén keresztül valósul meg (Chisty et al., 2021). Ezt a megközelítést támasztják alá a legújabb rezilienciakutatások is, amelyek szerint az ellátórendszerek ellenálló és alkalmazkodóképessége elsősorban a közösségi hálózatok, az intézményi együttműködés és a formális szolgáltatások integrációján alapul, és nem redukálható az egyének megküzdési képességeire (Fortnam et al., 2024; Tammi–Tikka, 2025).

Mindemellett nagy hangsúlyt fektetnek a technológiai eszközök és innovációk bevonására. A nordic welfare politikákban a welfare technology fogalma olyan technológiai megoldásokat foglal magában, amelyek támogatják a gondozási szolgáltatások fenntarthatóságát, csökkentik a szervezeti terheket, és javítják az ellátás minőségét, például távoli kommunikációs és monitorozó technológiákkal. Ez a megközelítés integrálja az információs és kommunikációs technológiákat az egészség- és szociális ellátásba, biztosítva a koordinált szolgáltatásokat (Frennert–Baudin, 2021). A skandináv országokban végzett kutatások arra is rámutatnak, hogy az idősellátásban alkalmazott welfare technologies, például mozgás- és ajtószenzorok, GPS-készülékek és egyéb távoli felügyeleti rendszerek, mind a gondozási feladatokat ellátók, mind az ellátottak életét megkönnyíthetik, csökkentve a fizikai jelenlét szükségességét, és támogatva a biztonságosabb, független otthoni életet (Frennert et al., 2024).

Svédországban több vizsgálat foglalkozik azzal, hogy az információs és kommunikációs technológiák, beleértve az mHealth-megoldásokat, hogyan támogathatják a családi gondozókat. Egy 2024-ben publikált tanulmány szerint az mHealth-alapú beavatkozások célja az volt, hogy információt és iránymutatást biztosítsanak a gondozók számára, és hogy a technológiai eszközök segítségével közelebb hozzák az ellátói támogatást azokhoz, akik földrajzi vagy erőforráskorlátok miatt nehezebben jutnak hozzá (Kabir et al., 2024).

A skandináv irány olyan komplex megközelítést képvisel, amelyben a reziliencia az ellátórendszer strukturális és szervezeti sajátosságaiból fakad, és a technológiai eszközök bevonása tovább erősíti. A közösségi és intézményi együttműködésre épülő ellátási logika lehetővé teszi, hogy a digitális innovációk ne önálló megoldásokként, hanem a gondoskodási rendszerbe ágyazott eszközökként járuljanak hozzá az ellátás fenntarthatóságához és hozzáférhetőségéhez. A skandináv modell jól példázza, hogy a technológia és a kollektív felelősségvállalás együtt erősíti a rendszerszintű rezilienciát.

Az angolszász megközelítés: egyéni reziliencia, piacosított ellátás és jogi keretek

Az angolszász országok gondozói rezilienciát támogató gyakorlata markánsan eltér a skandináv modellektől. Ezekben az ellátórendszerekben a gondozási felelősség nagymértékben a családokra és informális gondozókra hárul, s a támogatási politikák (például jóléti juttatások, tanácsadás) ezt a terhet részben enyhítik ugyan, de nem integráltan kezelik a formális ellátórendszerrel, ami inkább a piacorientált, individuális szerepvállalást hangsúlyozza (Kim et al., 2024).

A brit és amerikai kontextusban végzett vizsgálatok szerint az informális gondozók jelentős fizikai, pszichés és anyagi terhekkel szembesülnek, amelyeket a jelenlegi támogatási politikák nem mindig képesek hatékonyan enyhíteni. Az Egyesült Királyságban végzett egyik longitudinális elemzés kimutatta, hogy a magas intenzitású gondozás több év elmúltával is negatívan hat a gondozók mentális egészségére, ami a strukturális támogatás hiányára és a formális szolgáltatások hiányos integrációjára utal (Stöckel–Bom, 2022). Más kutatások rámutatnak, hogy az angolszász országokban az informális gondozásból fakadó gazdasági hátrányok (például jövedelemcsökkenés) különösen nők és marginalizált csoportok esetében jelentkeznek, ami tovább növeli a reziliencia fenntartásának kihívását (Petrillo et al., 2024).

A kvalitatív és szisztematikus áttekintések hangsúlyozzák, hogy a gondozók gyakran saját hálózataikra és közösségi kapcsolataikra támaszkodnak, amikor formális támogatás nem áll rendelkezésre, ami a reziliencia interperszonális jellegét is tükrözi, de egyben rámutat a strukturált, formális ellátási rendszerrel való integráció szükségességére (Bailey et al., 2022).

Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a rezilienciatámogatás jogi kereteire is nagy hangsúlyt fektetnek. Az amerikai RAISE Family Caregivers Act előírja egy nemzeti családi gondozói stratégia kidolgozását, amely átfogóan vizsgálja és koordinálja a családi gondozók támogatását, növelve társadalmi láthatóságukat, a képzési, információs és koordinációs eszközöket, valamint a munkába való visszatérés rugalmas feltételeit (Reinhard et al., 2023). A 2015 óta hatályos brit Care Act jogi keretben ismeri el a gondozók szükségleteit. Bevezetését követően csökkentek az informális gondozói terhek, bár az egyenlőtlenségek továbbra is fennmaradtak, különösen a hozzátartozóval nem rendelkező és alacsony jövedelmű idősek esetében, ami indokolttá teszi a gondozás állami támogatásának bővítését (Lyu et al., 2024).

Az angolszász országok gondozási modellje elsősorban az egyéni reziliencia erősítésére épít, a formális és informális ellátórendszerek integrációja korlátozott, és a gondozói terheket nagyrészt a családokra hárítja. A támogatások célzottak és programalapúak, de nem minden esetben biztosítanak átfogó, preventív rendszert, ami hosszú távon a mentális, fizikai és gazdasági terhek növekedéséhez vezethet.

Kontinentális európai modell

A kontinentális európai gondozási rendszerek intézményesített társadalombiztosítási logikán alapulnak, amelyben a formális ellátórendszer és a járulékalapú finanszírozás, beleértve a hosszú távú gondozási (long-term care, LTC) biztosításokat, meghatározó szerepet játszik a gondozási szükségletek kezelésében és a reziliencia feltételeinek kialakításában. Egy 2026-ban publikált szisztematikus áttekintés rámutat, hogy az EU-tagállamok más-más módon támogatják az informális gondozókat, és bár a kontinentális modellben a pénzbeli juttatások és természetbeni támogatások szélesebb körűek, a szolgáltatások hozzáférhetősége és a nem pénzügyi támogatások (például képzés, tanácsadás, rugalmas foglalkoztatási garanciák) országonként nagymértékben eltérők. Ez a támogatási struktúra tükrözi a supported familialism koncepcióját, amelyben a családi gondozás támogatása intézményesen beágyazott, de nem teljeskörűen kiváltott szerepként jelenik meg a jóléti állam keretein belül (Bei et al., 2026).

Empirikus kutatások Németország példáján keresztül kimutatták, hogy a közfinanszírozott hosszú távú gondozási biztosítás jelentősen mérsékelheti az informális gondozás gazdasági terheit, és növelheti a gondozók jóllétét, különösen alacsony jövedelmű csoportok esetében. Ugyanakkor a formális intézményi ellátás hiánya továbbra is strukturális kihívást jelent a munkaerőpiaci részvétel és a hosszú távú reziliencia szempontjából (Korfhage–Fischer-Weckemann, 2024). Az LTC-politika hatása tehát nem csupán kompenzációs funkciót tölt be, hanem a reziliencia gazdasági és munkaerőpiaci dimenzióit is befolyásolja. Nemzetközi összehasonlító kutatások szerint a kontinentális jóléti rendszerek nemcsak a finanszírozásban, hanem a formális és informális ellátás arányában, illetve a szolgáltatások hozzáférhetőségében is eltérnek más európai modellektől, ami közvetlenül befolyásolja a gondozók rezilienciáját és a hosszú távú ellátás fenntarthatóságát (Szenkurök et al., 2025).

Ezek az eredmények alátámasztják, hogy a reziliencia elsősorban intézményes és strukturális mechanizmusokon keresztül épül fel. A jóléti rendszerek stabilitása, a társadalombiztosítási alapú finanszírozás és a formális támogatási eszközök kombinációja komplex módon járul hozzá a hosszú távú gondozási szükségletek kezeléséhez. A strukturális beágyazottság nem csupán finanszírozási kérdés, hanem a gondozók formális elismerését és támogatásuk intézményesítését is magában foglalja. A komparatív elemzések szerint azokban az ellátórendszerekben, ahol ez az elismerés és támogatás jogi és szolgáltatási szinten is intézményesült, alacsonyabb a gondozói kiégés aránya, és nagyobb a gondozási szerep hosszú távú fenntarthatósága (Wang et al., 2022). A bemutatott nemzetközi modellek eltérő jóléti és egészségpolitikai logikára épülnek, ugyanakkor közös vonásuk, hogy a gondozói reziliencia fenntartását egyre inkább rendszerszintű feladatként értelmezik. A különbségek elsősorban abban mutatkoznak meg, hogy a hangsúly a közösségi ellátáson, az egyéni felelősségen vagy az intézményes támogatáson van-e, azonban valamennyi modellben egyre nagyobb szerepet kapnak a digitális technológiák mint a gondozói támogatás kiegészítő eszközei. Ez a felismerés a hazai ellátórendszer fejlesztése szempontjából is meghatározó, mivel rámutat az intézményes támogatási struktúrák megerősítésének szükségességére.

KONKLÚZIÓ, HAZAI IMPLIKÁCIÓK ÉS SZAKMAI AJÁNLÁSOK

 Konklúzió

A tanulmány áttekintése alapján megállapítható, hogy a demenciagondozás sikeressége egyre kevésbé értelmezhető kizárólag az informális gondozók egyéni megküzdési képességeinek függvényében. A nemzetközi szakirodalom következetesen arra utal, hogy a gondozói reziliencia a pszichológiai erőforrások, a társas támogatás, az intézményi háttér és a digitális innovációk kölcsönhatásában formálódó, többszintű jelenség.

A nemzetközi modellek szerint az intézményesített támogatás csökkentheti a kiégés kockázatát, és növelheti a gondozás fenntarthatóságát. A digitális technológiák nem önálló megoldásként, hanem integrált rezilienciafokozó eszközként jelennek meg, amelyek képesek áthidalni a formális ellátórendszerek kapacitáskorlátait. Ezek alapján a demenciagondozás jövője olyan többszintű reziliencia-ökoszisztémák kialakításában rejlik, amelyek egyszerre célozzák az egyéni megküzdés, a közösségi erőforrások és a strukturális támogatás erősítését. Ennek megfelelően a digitális technológiák és a mesterséges intelligencia nem a humán segítségnyújtás alternatívájaként, hanem annak kiegészítő, rezilienciát erősítő eszközeként értelmezhetők.

Hazai implikációk és szakmai ajánlások

A nemzetközi tapasztalatok tükrében a hazai demenciagondozási rendszer fejlesztésével kapcsolatban több egymással összefüggő beavatkozási pont azonosítható. Elsődleges fontosságú a gondozók mentálhigiénés szükségleteinek formális elismerése, amely túlmutat a gondozási feladatok logisztikai támogatásán, és hangsúlyosan magában foglalja a pszichológiai jóllét védelmét. Ennek részeként indokolt a gondozók pszichés állapotának rendszeres felmérése és rezilienciafókuszú intervenciók beépítése az alap- és szakellátási protokollokba. Szakmai ajánlásként kiemelendő a digitális reziliencia fejlesztésének prioritása. A hazai ellátórendszerben jelenleg fragmentáltan érhető el a digitális megoldások integrációja. A validált mHealth-alkalmazások adaptálása és bevezetése jelentős mértékben hozzájárulhat a gondozói stressz csökkentéséhez. Különösen fontos olyan magyar nyelvű, kulturálisan illesztett digitális eszközök fejlesztése, amelyek nem csupán információt közvetítenek, hanem aktívan támogatják a megküzdési folyamatokat és a közösségi kapcsolódást. A mesterséges intelligencia alkalmazása a hazai kontextusban elsősorban kiegészítő, támogató szerepben képzelhető el. Az MI-alapú érzelmi támogatórendszerek pilotprogramjai lehetővé tehetik a gondozók pszichológiai biztonságérzetének növelését, különösen a vidéki vagy korlátozott hozzáférésű térségekben. E technológiák bevezetése ugyanakkor csak szigorú etikai és adatvédelmi keretek között, a humán segítő kapcsolatok elsődlegességének megőrzésével valósítható meg.

Végezetül jelentős feladat a gondozói reziliencia közösségi dimenziójának erősítése. A helyi szintű gondozói hálózatok, önsegítő csoportok és digitális közösségek támogatása hozzájárulhat a kollektív reziliencia kialakulásához, amely hosszú távon a formális ellátórendszert is tehermentesítheti. Összességében a demenciagondozás fenntarthatósága olyan integrált ellátási modell kialakítását igényli, amely összehangolja a családi gondozást, a formális szolgáltatásokat és a digitális innovációkat. A gondozók támogatása nem csupán szociális vagy egészségügyi feladat, hanem az ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságának egyik alapvető feltétele.

Absztrakt

A Covid–19-pandémia számos kihívás elé állította a társadalmat. A tartós gondozási rendszereket érintő forráshiány, valamint a tárgyi és személyi feltételek hiányosságai miatt a járványhelyzet hazánkban különösen hátrányosan érintette a szektort, az otthoni gondozást végző családtagok pedig a korábbihoz képest is nehezebb helyzetbe kerültek. Tanulmányunkban ötven közlemény áttekintő elemzése (scoping review) nyomán olyan hazai és nemzetközi gyakorlatokat mutatunk be, melyek célja a családi gondozók támogatása. A téma a járványhelyzetet követően is aktuális. Több figyelmet érdemelne a terület szabályozása, valamint a családi gondozókat segítő szolgáltatások fejlesztése. E feladatokhoz a pandémia tapasztalatai fontos adalékokkal szolgálhatnak.

Kulcsszavak:családi gondozók, ellátórendszer, legjobb gyakorlatok

DOI: 10.56699/MT.2026.3.6

A nemzetközi szakirodalom nem rendelkezik egységes meghatározással a családi gondozást, illetve a gondozást végző személyt illetően, ugyanakkor a főbb fogalmak mutatnak némi átfedést. Az OECD informális gondozóknak tekinti azokat a családtagokat, illetve barátokat, akik gondozói tevékenységet végeznek (OECD, 2025). A WHO különbséget tesz az állam által biztosított formális (intézményi) szolgáltatások és a nem szakember által végzett informális segítségnyújtás (otthoni gondozás) között, mindazonáltal a formális és az informális gondozást elsősorban a pénzbeli juttatás megléte vagy hiánya különíti el (Tur-Sinai et al., 2020). A Foundation For European Progressive Studies – Friedrich-Ebert-Stiftung (FEPS–FES) az informális gondozást szerződés nélküli, fizetéssel nem járó gondoskodásként definiálja, amelynek elvégzője lehet családtag, barát, szomszéd vagy éppen ismerős is (FEPS–FES, 2023). Bár a szakirodalom az informális és a családi gondozás fogalmait gyakran szinonimaként használja (Zigante, 2018), illetve a meghatározások jelentős része a gondozás juttatásoktól való mentességét hangsúlyozza (Tur-Sinai et al., 2020), elmondható, hogy a családi gondozók az informális gondozók azon speciális csoportját alkotják, amelynek tagjai vérségi vagy jogi értelemben véve rokonsági kapcsolatot ápolnak a gondozottal. Ez a viszony gyakran kulturális normák mentén a társadalmi elvárás kontextusába emeli és kvázi kötelező jellegűvé teszi a feladatellátást (Leleszi-Tróbert et al., 2023). Fontos azonban kiemelni, hogy egyes szakpolitikai intézkedések megjelenése miatt az informális gondozás ma már nem minden esetben jelent egyet a fizetetlen munkavégzéssel (Zigante, 2018).

A kérdéskör relevanciáját egyértelműen igazolja, hogy az OECD-országokban élő ötven év feletti populáció mintegy 8–22 százaléka nyújt valamiféle gondozást családtagjának, barátjának vagy ismerősének (OECD, 2025). A European Social Survey adataira épülő vizsgálatok szerint Magyarországon a lakosság 8,2 százaléka érintett ebben a feladatban (Verbakel et al., 2017). Gyarmati Andrea (2019) szerint ez megközelítőleg négy-öt százezer főt jelent.

A gondozói szerep megterhelő volta mellett értékeket is hordoz a gondozók túlnyomó többsége számára (Pendergrass et al., 2019). Fontos megemlíteni a gondozás pozitív velejáróit – például a szerettük gondozásából fakadó elégedettség érzését (Baji et al., 2019) –, az életminőséget tekintve túlnyomó többségében mégis a nehézségek töltik be a meghatározó szerepet. A családi gondozók több mint fele nő (ötből három), az ötven és hatvanöt év közötti korosztályban pedig szintén meghatározó a nők aránya, akik jellemzően valamelyik szülőt gondozzák heti vagy éppen havi gyakorisággal (OECD, 2022; Baji et al., 2019). A gondozás egyfelől változást hoz a családi struktúrában, továbbá számos esetben a családi funkciók alakulásában is (Baji et al., 2020), másfelől jelentős teherként nehezedik a családi gondozók mentális egészségére. E feladat vállalása gyakran a munkaórák csökkenéséhez, munkaerőpiaci lemorzsolódáshoz, illetve korai nyugdíjazáshoz vezet (OECD, 2022). Lauren J. Parker és munkatársai (2022) megállapították, hogy a demenciával élő személyt ellátók körében a gondozás folyamata során magasfokú krónikus stressz jelentkezik, és a gondozás esetükben egyértelműen nagyobb fizikai igénybevétellel is jár, mivel gyakorta huszonnégy órás felügyeletet kell biztosítani az érintett személynek. Az is egyértelművé vált, hogy a demenciával élő személyek gondozói – összehasonlítva a nem demenciával élő betegeket ellátókkal – átlagosan több feladatot látnak el, intenzívebb periódusokban (Alzheimer’s Association, 2019).

A családi gondozók támogatása nemcsak egyéni, hanem társadalmi és gazdasági érdek is. A családi gondozók tehermentesítik az ellátórendszer egyes szegmenseit – különös tekintettel az egészségügyi és szociális területre –, melyek emiatt jelentős költségmegtakarítást könyvelhetnek el (Baji et al., 2019). A családi gondozók számos esetben kiváltják az intézményi elhelyezést, megtakarítva ezzel az állami kiadások egy részét. A demenciával élő betegeket ellátó családi gondozók munkáját vizsgáló egyik amerikai kutatás becslései szerint e gondozói munka értéke számokra váltva igen jelentős, s a családi gondozás nélkül számos beteg nem kaphatná meg a szükséges ellátást, vagy fizetnie kellene érte (Rabarison et al., 2018). Mindemellett megkerülhetetlen tény az is, hogy ha a családi gondozók nem kapnak megfelelő támogatást, fennáll a veszély, hogy az idő előrehaladtával a gondozó is gondozottá válik (Leleszi-Tróbert et al., 2022).

A Covid–19 elképesztő kihívás elé állította a családi gondozókat, hiszen sok esetben nem volt lehetőségük tehermentesítő szolgáltatásokra (OECD, 2022), illetve saját egészségükre is kedvezőtlenül hatott a pandémia (Greenberg et al., 2020). A szerettüket gondozók körében számottevően nagyobb valószínűséggel jelentek meg különböző szomatikus eredetű panaszok (Park, 2021). A digitális tér újfajta segítségnyújtási típust hívott életre a telemedicinás szolgáltatások elindulásával, illetve az online térben működő segítő csoportok megalakulásával (Irani et al., 2021).

Tanulmányunkban a családi gondozókat segítő sikeres hazai és nemzetközi gyakorlatokat mutatunk be. Nem célunk a felhasznált közlemények minőségi kritikai értékelése. Célunk, hogy írásunkkal hozzájáruljunk a sikeres kezdeményezések magyar adaptációjához, illetve innovatív kezdeményezések születéséhez.

ELMÉLETI, KONCEPTUÁLIS KERET

A Covid–19-pandémia számos kihívást állított a társadalom elé, melyek a tartós gondozási rendszerekben is erőteljesen megmutatkoztak. A járványhelyzet társadalomra és a gondozási rendszerekre gyakorolt hatásai a nemzetközi szervezetek fókuszába kerültek. Az ellátórendszereket érintő problémák azonban nem a pandémiával keletkeztek. A járvány a rendszer széttagoltságára, működési nehézségeire és minőségi problémáira hívta fel a figyelmet. Ennek megfelelően a járványügyi és eljárási protokollok fejlesztését hamarosan felváltották az olyan komplex szakpolitikai intézkedések, melyek a rendszer egészét igyekeznek megreformálni. Világossá vált, hogy mindannak ismeretében, amit a járvány erősen láthatóvá tett, már nem lehet visszatérni a 2019 előtti működési gyakorlathoz, átfogó reformra van szükség (WHO, 2023). A reformnak a konkrét járványügyi intézkedéseken túl a rendszer egészét, integritását kell erősítenie, rugalmassá téve a gondozás iránti növekvő igényekkel, illetve a társadalmi és közegészségügyi kihívásokkal szemben (WHO, 2023; European Care Strategy, 2022). Az átfogó reformnak számos eleme van. Az egyik legfontosabb a gondozás/gondozáspolitika önálló szakpolitikaként való kezelése, azaz hogy ne az egyes területek, például az egészségügy, a szociális vagy a foglalkoztatási szektor egyik elemének tekintsék, hanem olyan önálló területként, amelynek számos szakpolitikai kapcsolódása van (Navarra et al., 2023). A gondozás holisztikus értelmezése kizárja az egyes területek dominanciáját, például a csupán genderfókuszú értelmezést, helyette szélesebb társadalmi kontextusba helyezi a gondozást. Szintén lényeges, hogy teret kapjon a gondozás pozitív megközelítése, miszerint az nemcsak kihívásként értelmezhető, hanem egyfajta társadalmi befektetésként is, amely erősíti a társadalom ellenálló képességét (Di Torrela, 2023; European Care Strategy, 2022).

A holisztikus nézőpont a gondozás szektorainak értelmezésében is fontos szerepet kap. A hosszú ideje jelen levő dilemmák, például az, hogy a tartós gondozás vajon elsősorban az egészségügyi vagy inkább a szociális szektor feladata-e, hosszabb távon nem hozhatnak hathatós megoldást a rendszer fejlesztésében (WHO, 2024). Hasonló igény mutatkozik a gondozás szereplőinek holisztikus kezelésére, így a formális, informális, valamint a családi gondozás rendszereinek integrálására, amely számottevően erősíthetné a gondozás hatékonyságát (European Care Strategy, 2022).

A rendszerek működésének egyik alapproblémája kétségkívül a nem megfelelő finanszírozás, illetve az alulfinanszírozottság. Már az Európai Unió is felhívta a figyelmet a tartós gondozási rendszer fejlesztésének szükségességére, a hozzáférhetőség és megfizethetőség felülvizsgálatára, a formális gondozásban dolgozó szakemberek munkafeltételeinek, munkahelyi megbecsültségének javítására, valamint az informális/családi gondozók helyzetének javítására (The Social Pillar of European Rigths, 2017). Ezek az elvek az Európai Gondozási Stratégiában (2022) tovább erősödtek. Ennek fontos eleme, hogy az állam vállaljon feladatot a szertor fejlesztésében, a szakdolgozók és a családi gondozók védelmében.

Magyarországon 2024-ben megtörtént a 2017-ben elfogadott starégia módosítása az EU irányelvei szerint (Belügyminisztérium, 2024). A Tartós ápolásgondozásra vonatkozó stratégia 2030 követi az Európai Gondozási Stratégia tematikus elemeit. Mivel nem tartalmaz cselekvési tervet, mely a rendszerszintű változások végrehajtására vonatkozó intézkedéseket írná elő, az elmúlt években nem történt áttörés a stratégia által is említett olyan lényegi területeken, mint például a gondozók anyagi megbecsültségének javítása, a szakemberhiány kezelése, a demenciatünetekkel élők specifikus segítése, az intézményi rendszer mennyiségi és minőségi fejlesztése vagy a szektorok közötti együttműködés erősítése, csak hogy a leglényegesebbeket említsük.

A gondozás reformja tehát rendszerszintű, interszektorális feladat, mely többirányú beavatkozást igényel. Az Európai Unió a szociálpolitikában megszokott puha jogalkalmazástól csak nehezen tud a kötelező minimumok irányába elmozdulni ezen a téren. Tehát a gondozás területe megmarad a tagállami garanciák és stratégiák szintjén, így az eltérő feltételrendszerek miatt a jó/legjobb gyakorlatok értelmezései is számos kérdést vethetnek fel. Mivel ezek mindig helyi problémákra válaszolva, adott szakpolitikai kontextusban és tagállami szolgáltatási szinten jönnek létre, relevanciájuk nem minden esetben általánosítható, adaptálásuk pedig számos akadályba ütközhet.

Jelen tanulmányban a családi gondozók támogatásának szakpolitikai eszközeit és módszereit vizsgáljuk. Az említett korlátok ellenére a bemutatott  példák hozzájárulhatnak a gondozó családtagok nehézségeinek megértéséhez, a speciális gondozói kihívások célirányos kezeléséhez olyan támogató megoldások megismerése által, melyek eredményesnek bizonyultak a hazai vagy a nemzetközi működésben. Az ismertetett kezdeményezések azt is megmutatják, hogy a szakemberek szemében a családi gondozás kapcsán milyen újabb kihívások, fókuszpontok körvonalazódnak megoldásokat sürgetve.

ALKALMAZOTT MÓDSZER

 A legjobb gyakorlatok értelmezésének kérdései

A vizsgálat szempontjából fontos volt rögzíteni, mit tekintünk legjobb gyakorlatnak. Kérdéses az is, mit tekint egy adott közlemény legjobb gyakorlatnak, és milyen szempontból. Volt például a keresési kritériumoknak megfelelő közlemény, mely az alanyoknak a kutatásokba való etikus bevonásáról készült, és ezek pandémia alatti és utáni gyakorlatait összegezte. Más közlemények nem legjobb gyakorlatnak definiálták a bemutatott programot, azonban a tanulmány elolvasása és a javaslatok alapján egyértelműen a szakterületre és a témára vonatkozó, tudományosan is igazolt eredményeket mutattak be, s ennek szellemében megfeleltek a keresési és kiválasztási kritériumoknak. Feltételezhető és a vizsgálat későbbi fázisában igazolható is volt, hogy számos kutatás feltáró vizsgálatként ugyan a kritériumok szerint elemezte a témát, ennek ellenére – megfelelő javaslatok és/vagy legjobb gyakorlatok említésének hiányában – ezen publikációkat a vizsgálatból kizártuk. Összességében elmondható, hogy a 2024-es vizsgálat során relatíve kevés olyan közleménnyel találkoztunk, amely a pandémia utáni időszakra összpontosít, ugyanis a publikációk jelentősrészt a pandémia leghevesebb időszakában készültek.

A „jó gyakorlat” (good practice) és a „legjobb gyakorlat” (best practice) gyakran szinonimaként jelenik meg a szakirodalomban. Eileen Ng és Pierpaolo de Colombani tanulmánya (2015) rámutat, hogy ezekhez hasonló más fogalomalternatívák is élnek a szaknyelvben, ilyenek például a „hatékony megoldás”, az „ígéretes gyakorlat” és az „innovatív gyakorlat”. A szerzők a legjobb gyakorlat fogalmat részesítik előnyben, hangsúlyozva, hogy ezt nem „jobb minőségű gyakorlatként” kell értelmezni, hanem mint meghatározott kritériumok alapján szelektált, bizonyítottan működőképes, széles körben alkalmazható gyakorlatot. Véleményük szerint a kifejezés előnye, hogy jobban ösztönzi a fejlesztést (Ng–Colombani, 2015). Az irodalomkutatás során mindezek tükrében mi is a legjobb gyakorlat szókapcsolat használata mellett döntöttünk, melynek a nemzetközi szakirodalom szerint nincs egységes definíciója. Számos általános, területspecifikus vagy módszerspecifikus leírása létezik (Osburn et al., 2011). Az UNESCO általános meghatározása szerint a legjobb gyakorlatok olyan, „a társadalom állami, magán- és civil szektorai közötti hatékony partnerség eredményeiként létrejött sikeres kezdeményezések, amelyek hozzájárulnak az emberek életminőségének javításához, valamint társadalmi, kulturális, gazdasági és környezeti szempontból is fenntarthatók” (Osburn et al., 2011: 215).

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jógyakorlat-gyűjteménye más tanulmányokhoz hasonlóan szinonimaként használja a jó és a legjobb gyakorlat kifejezést (MMSZ, 2023). A gyűjteményben közölt átfogó definícióban hangsúlyos az innovációs elem, valamint a mérhető hatékonyság is: „Jó gyakorlatnak tekintünk minden olyan innovatív (gyakorlatias, praktikus szakmai fejlesztés, újítás létrehozása, egy új ötlet megvalósulása) folyamatot, módszert, cselekvést – ezeknek egyes részeit, lépéseit – és/vagy eszközhasználat együttesét, amely az intézményi gyakorlatban és működésben kipróbált, hosszabb ideig sikeresen és hatékonyan alkalmazott, ezért eredményesen átvehető, inspiráló, fenntartható, fejleszthető, dokumentálható folyamat. Hozzájárul a szolgáltatásnyújtás minőségének növeléséhez, mellyel a munkafolyamatok optimalizálódnak” (MMSZ, 2023: 6).

A jó gyakorlatok vagy legjobb gyakorlatok értelmezése és fogalmi elemzése számos módszertani kérdést felvet. A legfontosabb kérdés: mi határozza meg, hogy egy adott eljárást így lehet nevezni? Általánosságban a gyakorlatok, eljárások többdimenziós elemzése adhat olyan keretet, melyben mérhetővé válik egy szakmai módszer vagy eljárás. Fontos az adott módszer valóban és bizonyíthatóan innovatív volta, illetve átvihetősége más országokba vagy szervezeti viszonyok közé. A vizsgálat során használható kritérium lehet például a jelentőség, az innovativitás, az eredményesség, a fenntartható-ság és a reprodukálhatóság/átvihetőség (Wu et al., 2023). A tartós gondozás modelljei azonban határokat szabnak e kritériumok közös elemzésének, hiszen egy olyan modell, amely az egyik országban nagyon jól működött, a másikban a rendszer eltérései miatt be sem vezethető. Fontos tehát a körültekintő esetválasztás és elemzés (Bretscheider et al., 2005), valamint a kutatási koncepció pontos megfogalmazása.

A legjobb gyakorlat meghatározását alapvetően két dimenzió, a tudomány és a szakma (praxis) mentén értelmeztük. Egyrészt vizsgáltuk azokat a tudományosan igazolt és publikált gyakorlatokat, amelyeket legjobb gyakorlatként azonosítottak a szerzők, másrészt azokat a protokollokat, amelyeket a szakma, az ágazati vagy kormányzati közlemények legjobb vagy kiemelten ajánlott gyakorlatként határoztak meg. Vizsgálatunk célja alapvetően a pandémia hatására kialakuló szakmai és szakpolitikai irányok feltérképezése volt. A pandémiára adott válaszok vizsgálata során azt is figyelembe kellett vennünk, hogy a bemutatott gyakorlatok inkább innovációnak számítottak, mintsem hosszú idő alatt kidolgozott, bizonyítékalapú eljárásoknak. Az alábbiakban bemutatott gyakorlatokat tehát komoly átgondolás, tervezés és előkészítés mellett lehet a hazai viszonyok között adaptálni.

Az irodalomkutatás folyamata – mintavételi eljárás

Az irodalomkutatás célja olyan legjobb gyakorlatok feltárása volt, melyek témája a gondozó családtagok támogatása, a munka és a gondozás összehangolásának elősegítése. A vizsgálatot az MTA poszt-Covid-jelenségek kutatására irányuló pályázata keretében2022 és 2024 között támogatásban részesült, „Családi gondozók kiégés-prevenciója, munkaerőpiacon tartása pandémia és posztpandémia idején” című kutatás keretében végeztük.

Az irodalomkutatást a PRISMA-módszert követve (Page et al., 2021), az 1. táblázat szerinti keresőszavakkal, a Google Scholar keresőprogram segítségével végeztük el. Kizárólag angol és magyar nyelvű közleményekre kerestünk rá. A találatokat minden esetben adott időkeretre (2010–2024) szűkítettük. Ezután a keresőszavas keresések találataiból minden esetben az ötven legrelevánsabb közleményt vontuk be a kiindulási adathalmazba (n = 400). A fellelt közleményeket nem szűrtük szakterület, tudományte-rület szerint. A tartalmi azonosítás előtt eltávolítottuk a címük szerint nem megfelelő közleményeket (n = 110).

1. táblázat: A szakirodalom-kutatás során használt keresőszavak (saját szerkesztés)

A MINTA (A KIVÁLASZTOTT KÖZLEMÉNYEK) ISMERTETÉSE

Az elemzésbe beválasztott közleményeket (minta) a tanulmány végén található melléklet foglalja össze. A továbbiakban az egyes közleményekre a mellékletben található sorszámuk szerint hivatkozunk.

A minta nyolc magyar és negyvenkét angol nyelvű közleményből áll. Huszonnégy mű született 2020 előtt, a 2020 és 2021 közötti évekből tizenhat, a 2022 és 2024 közötti időszakból pedig tíz mű került a mintába. A legkorábbi közleményt 2010-ben, a legutóbbit 2024-ben publikálták.

A közlemények közül tizenhat az Amerikai Egyesült Államokban, nyolc Kanadában, négy az Egyesült Királyságban készült, nyolcat az EU valamely tagállamában készítettek, ennek fele egy országot reprezentált. Nemzetközi vizsgálat tizenkét esetben került a mintába.

1. ábra: A szakirodalmak kiválasztásának folyamata

A Covid–19-pandémia előtti közlemények összetétele

2020 előtt a legtöbb közleményt az Egyesült Államokban publikálták, Kanadában kettőt, nemzetközi szinten ötöt, egyet-egyet pedig Hollandiában, Romániában és Magyarországon.

Általánosságban jellemző erre a közleménycsoportra, hogy a családi gondozási tevékenységet valamely célcsoport gondozásán keresztül közelítik meg. Hat publikáció a demenciával élőket segítő családtagok támogatásának módszereivel foglalkozik, hét írás fogalmaz meg legjobb gyakorlatokat a rákbetegséggel küzdő családtagok támogatásával kapcsolatban, és három kutatás foglalkozik a stroke-betegek hozzátartozóinak támogatásával. Egy közlemény szól a tartósan beteg gyermekek hozzátartozói kiégésének megelőzéséről, illetve ennek módszereiről. A fennmaradó publikációk általában a gondozó családtag és az egészségügyi szolgáltatók kapcsolatának fejlesztéséről, a telemedicina lehetőségeiről, valamint az otthoni gondozás innovatív megoldásairól írnak.

Közlemények a Covid alatt

A legtöbbet a 2020 és 2022 között született közlemények közül szelektáltuk ki. E publikációk túlnyomórészt a helyzetképre koncentráltak, illetve a rendszer hiányosságait igyekeztek feltárni.

Az ekkoriban született közlemények egy része továbbra is a családi gondozás jellemző problémáival foglalkozott, azaz nem jelent meg bennük a pandémia hatása, vagy csak igazolásképpen használták a szerzők (például a telemedicina jelentősége és előnyös hatásai a pandémia alatt is). A kutatások és publikációk másik csoportját kifejezetten a pandémia ihlette: ezek a tanulmányok az ebben az időszakban tapasztalt problémákra adott vagy adható rapid válaszokkal foglalkoztak. Érdekesség, hogy a családi gondozó fogalom-rendszere változni látszik bennük. Különösen a munka és a gondozás összeegyeztetésével foglalkozó néhány közlemény értelmezi újra a fogalmat, tágabb értelmezését használva, hiszen bárkiből válhatott gondozó a pandémia alatt, illetve a korábbi gondozói szerepek lényegesen megváltoztak a formális rendszerek kapacitásproblémái és leépülése miatt.

A közlemények között ebben a csoportban is az angolszász irodalom van túlsúlyban. Három amerikai vizsgálat, három kanadai és három brit publikáció mellett ebből az időszakból öt magyar közleményt választottunk ki. A nemzetközi legjobb gyakorlatokat gyűjtő vagy összehasonlító vizsgálatból öt került a mintába.

Közlemények a Covid után

Az első szembetűnő dolog az elemzés során a kiválasztott közlemények időablakhoz képest (2023–2024) is alacsonyabb száma volt, ami arra utalhat, hogy közvetlenül a pandémia után kevesebb figyelem koncentrálódott a családi gondozók támogatására. Mindössze öt közleményből kettő Kanada, egy az Egyesült Államok és egy Magyarország gyakorlatát vizsgálja, valamint egy nemzetközi összehasonlító kutatás került az elemzésbe. A kanadai és az USA-ban publikált közlemények jellemzően a szakpolitikák komplex programjait mutatják be, valamint konkrét módszereket ismertetnek a tartós gondozásban dolgozók és a gondozott személyek családi gondozóinak új együttműködésére.

A közlemények témái a pandémia előtt, alatt és után

A közleményekben megjelenő fő témaköröket a 2. táblázat szemlélteti. Bár a számszerű eredményeknek ez esetben nincs magyarázóerejük, érdemes megemlíteni a formális és a családi gondozók hatékony és egymást támogató együttműködésének erősítésére irányuló gyakorlatok számának jelentős csökkenését, valamint a gondozói stressz és teher kezelésére irányuló legjobb gyakorlatokat, melyekből szintén kevesebb szerepel a publikációkban ebben az időszakban.

2. táblázat: A tanulmányok tartalmi kategorizálása

A mintában elenyésző számú gyakorlat foglalkozik a munka és a gondozás összeegyeztetésének kérdéseivel, az erről szóló közlemények a pandémia alatt és után születtek. Egy publikáció ír a poszt-Covid-időszak új munkaerőpiaci kihívásairól, illetve az ezzel kapcsolatban új köntösben felmerülő genderkérdésről.

A KÖZLEMÉNYEKBEN SZEREPLŐ LEGJOBB GYAKORLATOK ISMERTETÉSE

A kiválasztott tanulmányokat tematikus elemzéssel vizsgáltuk. Kiemeltük azokat az eljá-rásokat, gyakorlatokat, amelyeket az írások szerzői legjobb gyakorlatnak minősítettek az adott területeken. A közlemények és a rendszerezett gyakorlatok, illetve a gyakorlatok témáinak száma nem egyezik meg, hiszen egy publikáció több újszerű kezdeményezést is tartalmazhatott (például a családi gondozók terheit vizsgáló kutatás legjobb gyakor-latként mutathatta be a gondozói stressz vizsgálatát, megelőzését vagy a kezelés men-tálhigiénés és egészségügyi eljárásait is, illetve fókuszálhatott akár a fenti területek ha-tékonyabb együttműködésére a családi gondozók stresszkezelésében). A gyakorlatokat és a témákat tekintve is eltérő számokat kapunk, hiszen egy témakörhöz több legjobb gyakorlat is tartozhat.

Tematikus összegzés

A vizsgálati időszakban kevésbé volt jellemző a nagy, rendszerszintű szakpolitikai programok legjobb gyakorlatként való bemutatása. A pandémia időszakában jellemzően a családi gondozók számára nyújtott szolgáltatások, a gondozók terheinek kezelése, a digitalizáció nyújtotta megoldások, valamint a szolgáltatásokhoz való hozzáférés új megoldásai kerültek előtérbe. A speciális betegséggel élőket gondozók segítése a vizsgált közleményekben csak a demenciatünetekkel küzdők gondozóival kapcsolatban mutatott növekvő gyakoriságot, más területeken inkább csökkent fókusz látható. Ugyanez figyelhető meg a pandémia alatt és után más területeken is, például az életvégi gondozás, a hospice, a stroke- vagy onkológiai betegek gondozóinak támogatása terén. Összehangolt, komplex programok tervezése inkább a tengerentúli országokra volt jellemző, ám sok esetben a szakmaközi kooperáció csak néhány területre szorítkozott (például háziorvosok, idősgondozók, családi gondozók).

A 2. ábrán látható diagram összegzi a közlemények által jelzett legjobb gyakorlatok fő témáit.

2. ábra: A mintában szereplő legjobb gyakorlatok témái a pandémia előtt, alatt és után (saját szerkesztés)

KOMPLEX PROGRAMOK

A vizsgált időszakban jellemzően az USA és Kanada alkalmazott komplex programokat, melyek a családi gondozók támogatásának több aspektusát is összefoglalják. Ezeknek két fő típusa van, az egyik egy betegségcsoportra (például stroke-betegek gondozói [29, 41], onkológiai betegek gondozói [25, 31]) vagy egy szakmacsoportra (például háziorvosok [30], belgyógyászok [32]) koncentrál, míg mások szakpolitikai megközelítésből foglalkoznak a családi gondozók segítésének módszereivel, így a tanácsadástól a gondozók táppénztámogatásáig az adott országban dolgozó szakemberek és családi gondozók számára elérhető valamennyi támogatás bemutatására törekszenek (4, 8).

KIEMELT BETEGSÉGCSOPORTOK CSALÁDI GONDOZÓI

A mintában a pandémiát megelőző időszakban kiemelkedő volt a demenciával élőket és a rákbetegeket gondozó családtagokra irányuló legjobb gyakorlatok publikálása. Ennek gyakorlata a mintába került közlemények körében alapjában megváltozott. A rákbetegeket gondozók segítéséről szóló közlemények közül egy sem került a mintába a pandémia alatt és után, a demenciával élők családi gondozóit támogató programok száma viszont a pandémia alatt majdnem megduplázódott.

DIGITALIZÁCIÓ

A digitális módszerek és eszközök használatát bemutató legjobb gyakorlatok a pandémia előtt főképp az amerikai és kanadai közleményekben szerepeltek. A pandémia alatt mintegy háromszorosára nőtt a témával foglalkozó kutatások száma, de a 2023 utáni időszakból már nem tudtunk beválogatni ilyen tartalmú publikációt. Fontos megjegyezni, hogy több kutatás is utalt a digitalizáció jó hatásaira, különösen az online tanácsadás, szűrővizsgálatok, információszolgáltatás, képzés, valamint egyéb szolgáltatások elérése és használata tekintetében, míg néhány kutatás éppen a digitális technológiák mindenhatóságának kritikáját fogalmazta meg, különösen a tanácsadási és csoportélményen alapuló programok esetében.

Kiemelt legjobb gyakorlatok, magyarországi adaptációs lehetőségek

A továbbiakban néhány olyan legjobb gyakorlatot emelünk ki, melyek jól reprezentálják a fejlesztendő területeket (zárójelben itt is a kapcsolódó közlemény mellékletben feltüntetett sorszáma szerepel).

A családi gondozók stressz-szintjének és gondozási terheinek csökkentése érdekében bevezetett gyakorlatok

Didaktikus kommunikációs tréning a demenciával élőket gondozók stressz-szintjének csökkentése érdekében (38) (kommunikációs tréning a BPSD-tünetek megértése és a hatékony kommunikáció céljából): Formális és családi gondozók számára szervezett kommunikációs tréningek hatékonyságát vizsgálták olyan gondozási helyzetben, amelyben a gondozott személy demenciával élt. A formális és informális gondozók gyakran nincsenek felkészülve a demenciával élőkkel történő kommunikáció speciális nehézségeire, kihívásaira. A tanulmány szerint a didaktikus kommunikációs tréningek amellett, hogy javítják a demenciával élők életminőségét, hatékonynak bizonyultak a gondozói stressz csökkentésében.

Mastery over Dementia program (39) (protokoll: https://www.dementiainduct.eu/ guidance/recommendation/3.2.3.3/): A kutatók a Mastery over Dementia (MoD) című online kurzuson részt vevő családi gondozók helyzetét vizsgálták. A kurzus nyolc azonos felépítésű leckéből áll: az információs anyagok mellett gyakorlatok és házi feladat segíti a résztvevők haladását, amelyet szakember is kísér. A kutatók megállapították, hogy azoknak a gondozóknak, akik elvégezték a programot, a kontrollcsoporthoz képest alacsonyabb volt a stressz-szintjük, valamint a depresszióra való hajlamuk és a szorongásuk.

Online támogatás és tanácsadás (40): A szerzők a demenciával élő betegeket gondozó családtagok támogatására kialakított internetes programokat vizsgálták. A programok típusai: családi gondozók támogatása (peer support) például Messenger-csoporttal vagy más módszerekkel; szakemberek és családtagok kapcsolattartása; információszolgáltató programok; támogatás a döntéshozatalban; pszichológiai tanácsadás. A vizsgálatok szerint az intervenciók pozitívan hatnak a családi gondozók életminőségére. Bár a legtöbben inkább a személyes segítségnyújtást részesítik előnyben, a tanulmány rámutat az internetes támogatási formákban rejlő lehetőségekre.

A gondozási támogatás gondozási eseményekre fókuszáló gyakorlata (36): A stroke-bete-gek családi gondozói körében végzett kutatás szerint a hozzátartozóknak nem egyforma intenzitású támogatásra van szükségük a gyógyulási/rehabilitációs szakaszokban. A gondozási modellek kialakítása során tehát lényeges az igények felmérése, a családközpontúság, valamint az elérhető rehabilitációs szolgáltatások biztosítása.

Bálint-csoport demenciatünettel élők családi gondozóinak támogatására (48): A tanulmány bemutatja a demenciával élők hozzátartozóinak, gondozó családtagjainak segítésében alkalmazott Bálint-csoport-módszert, mely segít a gondozási szereppel való azonosulásban és a gondozási teher kezelésében.

MBSR-program demenciával élőket gondozók számára (35): A tudatosságalapú stresszcsökkentés módszerét (Mindfulness-Based Stress Reduction, MBSR) alkalmazták demenciával élők hozzátartozóit felkészítő csoportban. A módszer igazolhatóan hatásosnak bizonyult.

Az Alzheimer Café módszere a gondozói stressz csökkentésében (49): A tanulmány az Alzheimer Café mozgalom módszereinek szerepét tárgyalja a primer gondozó családtag szerepfeszültségeinek csökkentésében.

Az ismertetett gyakorlatok olyan területeken nyújthatnak hatékony megoldásokat, amelyek erősen összefüggenek a családi gondozók terhelődésével. Családi gondozók körében végzett kérdőíves és mélyinterjús kutatásaink megerősítették, hogy az információhiány, a gondozáshoz szükséges kompetenciák, illetve a társas támogatás hiánya, valamint a gondozással járó érzelmi, lelki nehézségek hatással vannak a gondozási folyamat kimenetelére, növelik a túlterhelődés kockázatát (Tróbert, 2019; Tróbert–Széman, 2019; Leleszi-Tróbert et al., 2022; Bagyura et al., 2023). Az információnyújtás, a képzés, a hatékony stresszkezelés elsajátítása fontos erőforrásokat jelenthetnek a gondozási folyamatban.

A másutt sikerrel alkalmazott gyakorlatok adaptálását megnehezíti, hogy hazánkban jelenleg rendkívül kevés tehermentesítő szolgáltatás érhető el a családi gondozók számára. Az alapszolgáltatások hozzáférhetősége régiónként eltérő, egyes területeken – például az idősek nappali ellátásában – a fővárosban 105 százalékos kihasználtság látható, ami jól mutatja a tehermentesítő, helyettesítő szolgáltatások szűkösségét, elérhetetlenségét (Vajda, 2022). A gondozói stresszt, illetve gondozási terhet csökkenteni célzó intervenciókat ez azáltal hátráltatja, hogy a családi gondozó – helyettesítés hiányában – nem képes időben és térben eltávolodni a gondozási tehertől. Ebből fakadóan fennáll annak veszélye, hogy a családi gondozó folyamatos készenléti állapotba kerül, a beteg biztonsága és a gondozási feladat folytonos ellátása ellehetetlenítheti a gondozó részvételét az egyes programokon, tréningeken.

Jelenleg nincs olyan intézmény vagy civil szervezet, amely egységes tudásmegosztó központként tudna működni, segítve ezzel a családi gondozók információhoz jutását, ugyanakkor folyamatos törekvés látható erre (lásd például WebNővér, Feledhetetlen Alapítvány).

A formális és informális gondozók együttműködésének erősítése új gondozási módszerekkel

FAM FCC program (20): Az idősek kórházba utalása kapcsán kidolgoztak egy új szakmai eljárást, melyet családközpontú és funkcióalapú gondozásnak neveztek el (Family-cen-tered Function Focused Care, FAM-FFC). Az eljárásba olyan elemeket építettek be, mint a tanácsadás, a konzultációk, a képzés vagy a közös ápolásiterv-készítés. Az eljárás hatásait kontrollcsoport segítségével vizsgálták, és a betegekre, illetve a családtagokra nézve egyaránt pozitív tapasztalatokat rögzítettek.

Geriátriai gondozás menedzsmentmódszer (50): A közlemény bemutatja az úgynevezett geriátriai gondozás menedzsmentmodell előnyeit a hazai ellátásközpontú modellel szemben.

A személyközpontú gondozási módszerek szerepe a gondozó családtaggal való együttműködésben (22): A tanulmány szerzői a demenciával élő betegek akut ellátásának kihívásait vizsgálták meg a témában publikált kutatások tapasztalatai alapján. A gondozók számára nagy kihívást jelent a kórházi ellátás. A legtöbben negatív tapasztalatokkal távoznak a rendszerből. Nem vonják be őket, az ellátás túlzsúfoltnak és gyorsnak tűnik számukra. A stáb nem képes a rutin szerint végezni a munkát, ebből is nehézségek származnak. A szerzők a hatékonyabb ellátás érdekében személyközpontú modellek előtérbe helyezését javasolják az akut részlegeken is.

Mobil szolgáltatások a családi gondozók támogatására (23): A mobil egészségügyi szolgáltatások hatékonyságát vizsgáló kutatásokat dolgozza fel a tanulmány. A kutatás egyik kiindulópontja, hogy a mobil egészségügyi szolgáltatások a családi gondozókat is támogatják, csökkentik a stressz-szintjüket, és növelik a teamben való együttműködés lehetőségét.

Együttműködés a rehabilitációban és a gondozásban (25): A rákbetegek segítő családtagjainak támogatását vizsgálja a tanulmány, és számos megállapítás mellett az egészségügyi személyzet segítő, támogató szerepére hívja fel a figyelmet. Vizsgálja a családi gondozók által igényelhető szociális és egészségügyi támogatási formákat is. Összességében ezeknek a rákbetegek gondozóira való kiterjesztését javasolja. Felhívja a figyelmet, hogy olyan szisztematikus program kellene, mint amilyen az USA-ban van: ez magában foglalja azokat a támogatásokat, amelyek a családi gondozókat illetik. (29): A tanulmányban bemutatott protokoll elsősorban a hatékony stroke-ellátást szolgálja, de benne foglaltatik a családi gondozókkal végzett munka, a támogatásuk szükségessége, illetve bevonásuk a rehabilitációs folyamatokba.

Nélkülözhetetlen családi gondozók program (9): A bentlakásos ellátás számos problémával küzd, melyet a pandémia felerősített. Ilyen volt például a stábhiány vagy a személyközpontú gondozás hiánya. A közlemény fontos megállapítása, hogy a családi gondozók közül ki kell emelni a fontos szerepet játszó, „elsődleges” gondozókat (essential family caregivers, EFG), valamint a bentlakásos ellátásban dolgozókat fel kell készíteni a családi gondozókkal való munkára.

Korábban említett kutatásaink rámutattak a családi gondozók és az ellátórendszerekben dolgozó szakemberek együttműködésének hiányosságaira is (Tróbert, 2018, 2019; Tróbert–Széman, 2019). A formális és informális/családi gondozók közötti partneri együttműködés hiánya a gondozási folyamat egyik legfontosabb nehézsége (Patyán, 2018). Az együttműködést elősegítené, ha a formális ellátás igénylése után (például a bentlakásos intézményi férőhely elfoglalását követő úgynevezett beilleszkedési időszakban, illetve azt követően) szorosabb kooperáció valósulna meg. Jelenleg a beköltözés pillanatát követően az informális/családi gondozó feladata gyakran szinte azonnal megszűnik, a formális gondozás lép a helyébe, sokszor átmenet nélkül. A felsorolt bevált gyakorlatok adaptációját megnehezítik a tartós gondozási rendszerben – az egészségügyi és a szociális ellátórendszerben – dolgozó formális gondozók nagy munkaterhei. A jelenleg forrás-, kapacitás- és szakemberhiánnyal küzdő ellátó-rendszerekben reformok nélkül nehezen képzelhető el új feladatok integrálása.

A munka és a gondozás összeegyeztetésének támogatása

Célcsoport- és élethelyzet-orientált tanácsadási programok (8): komplex szakpolitikai és költségvetési elemzés a családi gondozás minden implikációjára számolva (például szendvicsgeneráció, foglalkoztatási státusz, etnikai és egyéb diverzitás).

A munkajogi szabályozás garanciáinak növelése a gondozók esetében (14): A pandémia komoly kihívás elé állította a családi gondozókat, akiknek úgy kellett megtartaniuk a munka és a magánélet egyensúlyát ebben a kritikus helyzetben, hogy gyakorlatilag eltűnt körülöttük a formális támogatórendszer. A tanulmány rámutat a helyettesítő gondozás, illetve a családi gondozást segítő egyéb szolgáltatások fejlesztésének, valamint a szendvicsgeneráció esetében a munka és a gondozás összeegyeztetését segítő munkajogi szabályozás bevezetésének szükségességére.

A munka és a magánélet (főként a gondozás) összeegyeztetése online munkavállalók esetében (5): A pandémia utáni „új normális” foglalkoztatás rendszerét vizsgálja a szerző. Két folyamatra koncentrál: 1) Hogyan változott meg a foglalkoztatás? Előrelépések következtek-e be, vagy visszalépések észlelhetők bizonyos területeken (például biztonság, digitalizáció, technológiai fejlődés)? 2) Hogyan hatnak a változások a foglalkoztatottak két nagy csoportjára, a fizikai és a szellemi munkát végzőkre? A cikk a foglalkoztatáspolitikai intézkedések specializációjára hívja fel a figyelmet.

Work-life wellness szolgáltatások (tanácsadói szolgáltatás) a távmunkások és home office-ban dolgozók esetében kialakuló ártalmak csökkentésésre, illetve a munka és a gondozás összeegyezte-tésére (2): A work-life wellness olyan tanácsadási forma, mely a távmunkásokat és otthon-ról dolgozókat segíti. A szerzők kiemelt jelentőséget tulajdonítottak neki a pandémia alatt megnövekedett stressz miatt.

Munkaidő-kedvezmény, rugalmas foglalkoztatás a családi gondozók számára (43): A kutatás a pandémia gyermekválallásra s ezen keresztül a nemi szerepek, a családi szerepek, a munka és a magánélet összeegyeztetésének kérdéseire kifejtett hatását vizsgálta.

Egygyermekes és gyermektelen felnőtteket kérdeztek meg arról, esetükben mi befolyásolja a családtervezést. A gyermektelenek esetében az idősebb szülőkről való gondoskodás volt az egyik kiemelkedő tényező, míg a gyermekesek a megfelelő terhesgondozást, az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségét, valamint a rugalmasabb munkaidőt tekintették fontosnak. Családi gondozók körében végzett kvalitatív és kvantitatív kutatásaink is rámutattak, hogy a gondozás családi felvállalása negatív hatással lehet a munkateljesítményre, befolyásolhatja a munkavállalást, sőt, súlyos esetben akár kiégéshez és/ vagy a munkahely elvesztéséhez is vezethet (Tróbert, 2019; Tróbert–Széman, 2019; Leleszi-Tróbert et al., 2026). A munkaidő-kedvezményen és a gondozási szabadságon túl a családi gondozókat hazánkban kevés lehetőség támogatja a munka és a gondozás megfelelő összeegyeztetésében. Munkáltatói részről megfontolandó lenne a nappali ellátáshoz hasonló szolgáltatás feltételeinek megteremtése a munkahely közelében, vagy más országokhoz hasonlóan a pótszabadság nagyobb kiterjesztése a családi gondozókra (Széman, 2015).

A családi gondozók jóllétét támogató, munkával kapcsolatos bemutatott legjobb gyakorlatok magyarországi adaptációját számos tényező nehezíti. Ilyen például a hiányzó szabályozás, a gyakran merev munkakeret, a munkahely elvesztésétől való félelem vagy a számos szakterületen tapasztalható szakemberhiány és az ennek következtében megnövekvő munkaterhek, valamint helyettesítési nehézségek.

Ki kell emelnünk azokat a további speciális területeket, melyek hazai megfelelő gyakorlata még nem alakult ki, vagy nem terjedt el szélesebb körben. Ilyen például az életvégi gondozás, a családi gondozók mentális támogatása, kísérése, a patológiás folyamatok megelőzésére szervezett programok, valamint az ezekhez kapcsolódó támogatás és tanácsadás (26, 28, 16), melyeknek nyilván alapfeltétele, hogy létezzen folyamatos kapcsolat a szakember és a családi gondozó között.

ÖSSZEGZÉS, KÖVETKEZTETÉSEK, LIMITÁCIÓK

A legjobb gyakorlatok feltérképezése során összesen ötven tanulmány áttekintése és tematikus elemzése valósult meg. Látható, hogy azokat az országokat, ahol már a pandémia előtt erősebb volt a családi gondozás támogatásának szervezett szakmai és szakpolitikai gyakorlata, másként érintette a világjárvány, hiszen a meglévő protokollok alakításával jobban tudtak reagálni a kihívásokra, mint az e téren kevésbé fejlett országok.

Az irodalomkutatás során számos olyan gyakorlatot tártunk fel, melyek inspirálhatják a hazai változásokat. A vizsgált közlemények tükrében a következő szakpolitikai javaslatokat fogalmazzuk meg:

Elengedhetetlen a családi gondozás jogi kereteinek megalkotása (munkajogi szabályozás, a családi gondozók foglalkoztatásának védelme, speciális kedvezmények a rugalmas foglalkoztatáshoz stb.), valamint a speciális helyzetű családi gondozók jogi védelme.

Olyan biztonságos szociálpolitikai keretekre van szükség, melyek integrálják a foglalkoztatáspolitika főbb elemeit, a szociális és társadalombiztosítási támogatásokat, a támogató szolgáltatásokat, valamint a digitális és távszolgáltatásokat.

A fenntartható családi gondozás érdekében nélkülözhetetlen a mentálhigiénés és támogató programok (például tanácsadás, kooperációs gondozási modellek, online támogató és tanácsadó szolgáltatások, hotline) mielőbbi kiépítése.

Hazánkban kevés figyelmet fordítanak a speciális helyzetű gondozók támogatására (egyedülálló családi gondozó, kisebbséghez tartozó csoportok, idősebb gondozók helyzete stb.), erre vonatkozóan is fontos lenne mielőbb javaslatokat kidolgozni.

A hazai jogi és szociálpolitikai keretek megalkotása és a speciális élethelyzeteket is figyelembe vevő támogató programok létrehozása sürgető feladat a családi gondozók igen sérülékeny rétegének védelmében.

Tanulmányunk legfőbb limitációja, hogy nélkülözi a legjobb gyakorlatok részletes ismertetését, valamint hatásosságuk és adaptálhatóságuk mélyebb elemzését. Törekedtünk a főbb adaptációs nehézségek jelzésére, a terjedelmi korlátok azonban nem teszik lehetővé bővebb kifejtésüket. Reméljük, hogy tanulmányunk ennek ellenére hozzájárul a családi gondozók helyzetének, életminőségének javítását célzó szakmai, szakpolitikai diskurzushoz, valamint ennek nyomán innovatív hazai gyakorlatok születéséhez.

MELLÉKLET

A vizsgált közlemények listája

Absztrakt

A tanulmány célja annak bemutatása, hogy az Olaszországot érintő bevándorlás kapcsán a civil szervezetek milyen konfliktusokkal és dilemmákkal szembesülnek munkájuk során. Fontos célkitűzés a felmerülő problémák etikai dimenzióinak a felvillantása, rámutatva, hogy a bevándorlás és kezelése nem merülhet ki pusztán jogi szabályozásában vagy határrendészeti, biztonságpolitikai értelmezésében. A jelenség összetettsége komplex válaszokat tesz szükségessé. E konfliktusok megértéséhez röviden tisztáznunk kell az országot érintő migrációs trendeket és a rájuk adott politikai válaszlépéseket, mivel ezek kontextusában értelmezhető a civil szféra szerepe. A civil szervezetek középpontba állítása olyan alulnézeti perspektívát kínál, amely hozzájárul a bevándorlás jelenségének mélyebb megértéséhez.

Kulcsszavak: bevándorlás, civil szervezetek, dilemmák, Olaszország

DOI: 10.56699/MT.2026.2.8

A migráció mindig is létező jelenség volt, egyidős az emberiség történetével, hiszen minden korszakban voltak olyanok, akik különböző okokból a vándorlás mellett döntöttek, és új helyen telepedtek le. A jelenség a globalizáció és a demokratizálódás felgyorsulásával még inkább központi szerepet kapott, és a hétköznapi, valamint a tudományos életben is egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. A migráció számtalan kérdést érint, többek között politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, jogi, de akár filozófiai és etikai dilemmákat is. Ez az összetettség megnehezíti a róla szóló vitát és a megoldását is. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyszerűen nem lehet a migrációról az etikai és humanitárius oldala nélkül gondolkodni, mely szervesen hozzátartozik, folyamatosan felmerülő kérdésként és konfliktusok forrásaként is jelentkezik.

Jelen tanulmány az olaszországi bevándorlási esetek közül szeretne néhányat felvillantani, olyanokat, amelyekkel főként a civil szervezetek találkoznak munkájuk során. Az Olaszország felé tartó migráció alulnézeti vizsgálata lehetővé teszi annak feltárását, hogy a bevándorlás nem csupán állami és uniós szabályozási kérdésként jelentkezik, így a kezelése sem merül(hetne) ki a jogi szabályozásban, hiszen a jelenség sokkal összetettebb, így komplex választ is kíván. Ahhoz, hogy ezt alaposan megértsük, szót kell ejteni az olaszországi helyzetről, vagyis szükség van az olasz migrációs trendek és politikai válaszlépések rövid áttekintésére. Az írás a dilemmák feltárása során erős hangsúlyt helyez az alulnézeti perspektívából való vizsgálódásra, a civil szervezetek nézőpontjára, az általuk megtapasztalt, etikai dimenzióktól sem mentes dilemmákra, rámutatva arra is, hogy a bevándorlást fontos lokális perspektívák alapján, mikroszinten is vizsgálni. A civil szervezetek tapasztalatainak és narratíváinak középpontba állítása megkérdőjelezi a bevándorlás domináns biztonságpolitikai értelmezéseit, és rámutat, milyen fontos, hogy az NGO-k közvetítsék ezeket az egyéni tapasztalatokat a nemzetközi diskurzus szintjére.

E dolgozatban azokat a helyzeteket nevezzük etikai dilemmának, amelyekben egymással versengő, normatív elvek vagy értékek (például igazságosság, biztonság, szolidaritás) között kell dönteni, és nincs egyértelműen domináns megoldás. Nem cél egy átfogó etikaelméleti elemzés elkészítése, ugyanakkor a vizsgált migrációs kérdések etikai dimenzióinak azonosítása során implicit módon megjelennek utilitarista és deontológiai megfontolások is. A tanulmány kívánt konklúziója az, hogy az etikai dimenziók segítségül hívásával rámutasson azon pontokra, amelyeken a civil szervezetek tevékenysége ütközik az állami szuverenitás, a határvédelem és az európai migrációs politika gyakorlataival.

OLASZORSZÁG ÉS A MIGRÁCIÓ

Olaszország a 20. század során jelentős kibocsátó országból fokozatosan tranzit-, majd befogadóországgá vált. A 19. század végétől a 20. század elejéig olaszok milliói hagyták el a félszigetet, és főként a tengerentúlon kezdtek új életet. 1879 és 1915 között több mint tizennégymillió olasz vándorolt el, kezdetben az északi, majd a déli régiókból. A kivándorlók közel 90 százaléka írástudatlan volt, ami jelentősen megnehezítette az emigrációt, és jól mutatja a szegénység mértékét, mint erős push faktort (Ursetta, 2022: 20). Pull faktorként az Amerikai Egyesült Államok, Argentína és Brazília gazdasági lehetőségei jelentek meg. A kivándorlók számos nehézséggel – nyelvi problémák, munkakeresés, beilleszkedés – szembesültek, miközben diszkrimináció és rasszizmus is érte őket.

Az ötvenes-hatvanas évektől újabb emigrációs hullám indult, amikor sok olasz főként észak- és nyugat-európai vendégmunkásként vállalt munkát. 1876 és 1976 között összesen 25–30 millió olasz hagyta el az országot, ami így a modern kor egyik legnagyobb migrációs hullámának tekinthető. A legújabb hullámot a 2008-as gazdasági válság indította el, amely különösen a fiatalokat érintette (Ursetta, 2022: 20). 2011 és 2020 között mintegy 980 ezer olasz vándorolt ki, közülük körülbelül 250 ezren magasan képzettek voltak (Istat, 2022).

A kivándorlás mellett – észak és dél eltérő fejlettsége miatt – jelentős volt a belső migráció is. Ez különösen az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig erősödött, amikor rövid idő alatt több százezer ember költözött északra (Spegno, 2016; Rausa, 2012). A folyamat társadalmi feszültségeket és diszkriminációt is eredményezett. A belső migráció a kilencvenes évektől, különösen a tanulási célú elvándorlás révén, újra felerősödött, ami hozzájárult a dél elnéptelenedéséhez (Panichella, 2014: 40).

A 20. század második felétől Olaszország egyre inkább tranzit-, majd befogadóországgá vált. A hetvenes évektől nőtt a bevándorlás, majd 2011 után – Líbia destabilizációját követően – jelentősen felgyorsult. A 2015–2016-os migrációs válság idején rekordszámú bevándorló volt, 2014 és 2017 között annyian érkeztek tengeren, mint az előző két évtizedben összesen (Tanács-Mandák, 2018: 5). Arányuk 2005-ben 4,1 százalék volt, de 2025-re már 10 százalék lett (Tuttitalia, 2025: 1). Olaszország, még ha a közelmúltbeli növekedés mérsékeltebb volt is, az abszolút számokat tekintve az Európai Unió egyik legnagyobb számú bevándorlóközösségének ad otthont (Stato dell’integrazione, 2026). Fontos megjegyezni, hogy az illegális bevándorlás is jelentős: napjainkban a becslések szerint 500–800 ezer ember él az országban hivatalos papírok nélkül. Egy részük tranzit-országként használja Olaszországot, míg mások célországnak tekintik (Dömös, 2019).

BEVÁNDORLÁS ÉS POLITIKA

A migrációs trendek alakulása és a felmerülő problémák vonatkozásában a mindenkori olasz szabályozást is érdemes röviden áttekinteni, hiszen e politika számtalan dilemma forrása. Az olasz bevándorláspolitika az európaihoz képest viszonylag későn alakult ki, és kezdetben igen megengedő volt. A bevándorlással foglalkozó első törvény 1986-ban született meg (Foschi-törvény, 1986), az első átfogóbb szabályozás pedig 1990-ben lépett hatályba (Martelli-törvény, 1990). Az 1998-as Turco–Napolitano-törvény volt az első szisztematikus és komplex törvény, amely már nemcsak vészhelyzetet próbált kezelni (Turco–Napolitano-törvény, 1998). A 2002. évi 189. számú törvény a bevándorlás további szigorításait tartalmazta, aminek köszönhetően megszületett az Európai Unió egyik legrestriktívebb bevándorlási törvénye, az úgynevezett Bossi–Fini-törvény (2002). A jogszabály szigorította a tartózkodási engedélyek meghosszabbításának feltételeit, büntette az illegális bevándorlást, világos különbséget tett az országba törvénytelenül és legálisan érkezők között, valamint szankcionálta a tartózkodási engedélyek lejárta után is az országban maradókat (túltartózkodókat). 2006-tól a megváltozott politikai helyzet, Romano Prodi kétéves balliberális kormányzási ciklusa a bevándorlási politikára is kihatott, kezdetben enyhülő, majd ismét szigorodó időszak következett. 2008-tól a Berlusconi-kormány az Északi Ligával karöltve, kihasználva az egyre inkább bevándorlásellenes közhangulatot, tovább szigorította a bevándorlási törvényeket. A migrációs politika 2012-ben a Maroni–Tremonti-féle miniszteri rendelettel tovább szigorodott, és a bevándorlás törvényessé tételéhez, a tartózkodási engedélyek kérelmezéséhez (permesso di soggiorno) 80–200 eurós eljárási díjakat szabtak ki (Maroni–Tremonti-rendelet, 2011; Szabó, 2012; Polchi, 2012). 2013-ban a lampedusai hajókatasztrófa hatására a migrációs politikában enyhülés következett be. Részben ez utóbbinak, részben a nemzetközi eseményeknek köszönhetően a 2014 és 2016 közötti időszak a bevándorlás tekintetében kiugró éveket jelentett (több rekordadattal). Ez a felerősödő migrációs nyomás aztán ismét arra késztette az olasz kormányzatot, hogy változtasson politikáján. Tulajdonképpen már 2017-től ismét szigorodó bevándorláspolitikát láthatunk, amely a 2018-ban koalíciós kormányban hatalomra kerülő Matteo Salvini belügyminisztersége alatt kiadott Salvini-dekrétumokban csúcsosodott ki (Salvini-dekrétumok, 2018–2019; Dömös, 2019). Ebben az időszakban – többek között – tovább szigorodtak a tartózkodási engedélyek kiadásának feltételei, ugyanis a törvény megnehezítette, hogy az érkezők humanitárius okokból szerezzenek menekültstátuszt. Giuseppe Conte második, majd Mario Draghi szakértői kormánya idején a belügyminiszter, Luciana Lamorgese nem sokat változtatott a korábbi irányvonalon, de bizonyos pontokon enyhébb szemléletet képviselt.

A 2022 óta regnáló, Giorgia Meloni vezette kormánytól a bevándorláspolitikát tekintve kezdetben még radikális irányváltásra, további szigorodásra lehetett számítani, ám idáig ez nem látszik megvalósulni, és új elemekkel kiegészülve maradnak az eddigi prioritások. A hangsúly továbbra is a határvédelmen és a visszatoloncoláson van, amelynek szigorítása folyamatosan napirenden van. Meloni retorikájának fontos eleme a legális és illegális bevándorlás közötti különbség kiemelése és az utóbbi elleni határozott fellépés sürgetése. Ehhez kapcsolódik több észak-afrikai országgal kötött kétoldalú megállapodás, valamint a sokat vitatott albániai központok megnyitása is. E politikát és az ezt kísérő retorikát tanulmányozva érdekes, hogy egyfajta kettősséget láthatunk e téren: a legális és illegális bevándorlás már említett kettéválasztását, az illegális bevándorlás elleni harcot, ugyanakkor a legális bevándorlás kapcsán gazdasági érvek hangsúlyozását. Meloni szerint ez követendő modell, amely a szigorú határvédelmet és a gyakorlatiasan kezelt munkavállalási célú migrációt ötvözi. Nem meglepő ez a pragmatikus lépés, hiszen Olaszország Európa egyik leginkább elöregedő társadalma, alacsony születésszámokkal. Tehát tulajdonképpen korlátozottan nyitott rendszer, ahova az uniós munkavállalók könnyen beléphetnek, ám az EU-n kívüliek létszámát éves kvótákhoz kötik. Ez az úgynevezett Decreto Flussi, amely 2023 óta hároméves tervezéssel, de éves bontásban is meghatározza, hogy hány Unión kívüli munkavállaló érkezhet az országba. Ez alól kivételt jelentenek azok a nem európai, de magasan képzett személyek, akik EU-s kék kártyával kvóta nélkül, egész évben, feltételekkel munkát vállalhatnak. Az irreguláris bevándorlás feltartóztatását szorgalmazó és a határok fokozott védelmét támogató stratégiához kapcsolódóan a kormány 2026 februárjában elfogadta és a parlament elé terjesztette az Európai Unió Migrációs és Menekültügyi Paktumának végrehajtásáról szóló tervezetet is (Munkaügyi Minisztérium, 2026).

Az olasz szabályozást végignézve azt állapíthatjuk meg, hogy a bevándorláspolitika a jelenséget elsősorban határrendészeti kérdésnek tekinti, és legfontosabb törekvései az irregulárisan érkezők feltartóztatása, országhatárokon kívül tartása, megnehezítve nemcsak az országba való belépést, hanem az ideiglenes, legális ott-tartózkodást vagy éppen az állampolgárság megszerzését is, s ezáltal akadályozva az integrációt és a társadalmi kohéziót célzó törekvéseket (Paparusso et al., 2016). Illetve amnesztiahirdetésekkel időről időre fontosnak tartja a már ottlévők jogi helyzetének rendezését. A vizsgálatokból összességében egy hol szigorodó, hol megengedő bevándorláspolitika rajzolódik ki, amely az előremutató, az integrációt fókuszba állító, hosszú távú szabályozás helyett sokáig jóval inkább az eseményekre adott reakcióként jelentkezett. Az utóbbi években a Meloni-kormány által bevezetett Decreto Flussi olyan új elemként jelent meg, amely a sürgető gazdasági szempontok figyelembevételével árnyalja ezt a képet, és a bevándorlást teljesen ellehetetlenítő szigorú intézkedések helyett sokkal inkább a munkaerőpiaci szükségletek és a társadalmi aggodalmak közötti egyensúly keresése jellemzi. Ezen intézkedésekben egy tudatosabb, a migrációt hosszabb távon is alakítani, befolyásolni akaró attitűd is megfigyelhető. Ugyanakkor a már ottlévők beilleszkedésével foglalkozó integrációs politika továbbra is fragmentált, pedig a mindenkori bevándorláspolitikának szerves része kellene hogy legyen az integrációról való gondolkodás. Így a harmadik szektorra, a civil szervezetekre nagy hangsúly helyeződik, egyébként nemcsak az integrációs folyamatok tekintetében, hanem a bevándorlással kapcsolatban felmerülő minden probléma esetén. Az alulról szerveződő, „utcai szintű” kezdeményezésekre való erős támaszkodás egy gyengén koordinált intézményi rendszerben dilemmákat vet fel a reflexivitás, a méltányosság és a fenntarthatóság terén a bevándorlók számára nyújtott szociális szolgáltatásokban (Barberis–Boccagni, 2014).

A hiányzó elemeket az olasz civil szervezeti réteg próbálja pótolni. Itáliában hagyományosan az olasz politikai kultúra fontos jellemzője a civil kurázsi, ennek megfelelően számtalan ilyen szervezet működik. A Belügyminisztérium hivatalos listája szerint Olaszországban jelenleg közel nyolcszáz bevándorlókkal foglalkozó regisztrált civil szervezet van. Ezekhez hozzáadódnak a nem regisztrált szervezetek, amelyek nem kerültek bele ebbe a válogatásba, illetve azok is, amelyek a bevándorlók által alapított szervezetek listáján szerepelnek. Ezek alapján Olaszországban a legvisszafogottabb becslések alapján is közel ezer olyan szervezet van, amely a migrációval foglalkozik (Dömös, 2019).

DILEMMÁK, KONFLIKTUSOK AZ OLASZORSZÁGOT ÉRINTŐ BEVÁNDORLÁS TERÉN

Ezen a ponton érdemes arra is kitérni, hogy mit is jelentenek az etikai dilemmák vagy konfliktusok a bevándorláshoz kapcsolódóan. Ha a bevándorlást tágabb perspektívából vizsgáljuk, az egyik legalapvetőbb kérdésnek, egyfajta origónak tekinthető a „befogadni vagy nem befogadni” témája, amely az állami szuverenitás és az emberiesség elvének ütközéseként is értelmezhető. A kérdést úgy is megfogalmazhatjuk, hogy erkölcsi kötelessége-e egy államnak minden bajbajutottat befogadni. Mindenkit mindig be kell fogadni? Hol van ennek a határa, és mi alapján lehet dönteni erről? Csupán ebből a néhány egyszerű kérdésből is látható, hogy a témának akár csak a felületes ismertetése is meghaladja e dolgozat kereteit, mivel komplex jogi, filozófiai és jogfilozófiai kérdéseket vet fel. Azt viszont láthattuk az olasz bevándorláspolitika áttekintése során, hogy az állam inkább a feltartóztatás elve mellett teszi le a voksát, míg az olasz civil szervezetek sokkal inkább az emberi jogok mentén, humanitárius szempontokat is figyelembe véve szabályozott, de befogadáspárti nézetet vallanak, amelyet az alább ismertetett főbb konfliktusok is jól reprezentálnak. E fejezetben az Olaszországot érintő bevándorlás legfontosabb dilemmáit járjuk körbe, elsősorban a civil szervezetek perspektívájából.

Olaszországban a bevándorlással kapcsolatos etikai dilemmák alapvetően a bevándorláspolitika, a bürokratikus gyakorlat, a szociális ellátórendszer és a társadalmi attitűdök összetett kölcsönhatásaiból fakadnak. A civil szervezetek ebben a képletben sokszor az ütközőzóna szerepét töltik be.

A dilemmák első csoportja az olasz bevándorláspolitika mentén keresendő, amely megnehezíti az országba való belépést, a legális tartózkodást és legfőképpen az állampolgárság megszerzését. Vagyis az egyik központi probléma, hogy az állam nem biztosít megfelelő jogi státuszt a bevándorlók számára, és így megnehezíti az integrációt. Az, hogy a bevándorlók törvényessé tétele hogyan, milyen mértékben és milyen feltételek mellett történjen, komoly viták tárgya. Ahhoz, hogy egy bevándorló legálissá tegye olaszországi létét, tartózkodási engedélyt (permesso di soggiorno) kell igényelnie. Ennek érvényessége a vízumokéhoz igazodva hat–kilenc hónap, valamint egy vagy három évre szólhat, attól függően, hogy az illető szezonális munkát végez, valamilyen oktatásban vagy képzésben vesz részt, önálló vállalkozása, esetleg határozatlan idejű munkaviszonya van, vagy családegyesítés céljából igényli az engedélyt (Olasz Rendőrség, 2024). Annak, aki minimum egyéves tartózkodási engedélyért folyamodik, egy integrációs szerződést is alá kell írnia, amelyben vállalja bizonyos beilleszkedési célok teljesítését. A tartózkodás következő lépcsőfoka a hosszú távú tartózkodási engedély megszerzése, ez 2007 óta egységes uniós engedély (permesso di soggiorno UE per soggiornanti di lungo periodo). A hosszú távú tartózkodási engedélyt öt év folyamatos itáliai lét után lehet megszerezni. Kiadásának feltételeként a kérelmezőnek igazolnia kell, hogy rendelkezik legalább a szociális támogatás éves összegének megfelelő minimális jövedelemmel, és nem jelent veszélyt a közrendre vagy az állam biztonságára, s a kérelemhez többek között csatolni kell a megfelelő lakhatást igazoló dokumentumokat is. 2010-től az engedélyhez olasz nyelvi tesztet is kötelező elvégezni, 2021-től pedig kiskorúaknak öt-, felnőtteknek tízévente meg kell újítaniuk a kártyát, elsősorban biztonsági és adminisztratív okok (például elavulhat a fénykép, biztonságtechnológiai fejlődés), illetve részben az EU-szintű egységesítés miatt. A státusz tehát továbbra is állandó, a megújításkor általában nem kell újra igazolni a korábban vizsgált feltételeket, kivéve a közbiztonsági ellenőrzést (Olasz Rendőrség, 2024). Az EU-ban az olasz tartózkodási engedélyek megszerzése nincs a legszigorúbb feltételekhez kötve, de „[a] tartós jogi bizonytalanság és várakozási időszakok, valamint a tartózkodási engedélyek megszerzésével és megújításával járó bürokratikus nehézségek gyakran vezetnek ahhoz, hogy a migránsok hosszan tartó jogi bizonytalanságot élnek meg, amely intézményes bizonytalansághoz és úgynevezett limbo (köztes, bizonytalan) státuszhoz vezet” (Bonizzoni–Dotsey, 2021: 119).

A legális itáliai lét következő lépcsőfoka az olasz állampolgárság (cittadinanza), amely a bevándorlás legálissá tételével kapcsolatban az egyik hosszú évek óta húzódó vitás kérdést okozza. Megszerzése nehéz, mivel alapvetően a ius sanguinis elvén alapul, azaz vérségi alapon jár. A törvények értelmében olasz állampolgárok mindazok, akiknek legalább az egyik szülőjük olasz. Ha valaki bevándorló szülők gyermeke, de Olaszországban született és ott is él, tizennyolc éves korától kérvényezheti az állampolgárságot. Bizonyos esetekben, szülői kérésre korábban is van mód ennek megszerzésére. Az állampolgárságot a vérségi alapon kívül házassággal és hosszabb, legáltalánosabb esetben minimum tízéves olaszországi tartózkodással is meg lehet kapni (Bevándorlási ügyintéző portál). Hogy mit is jelent mindez? Azok a másodgenerációs bevándorlók, akik már Itáliában születtek, ott járnak iskolába, anyanyelvük az olasz vagy annak valamelyik helyi dialektusa, az állam számára felnőttkorukig tulajdonképpen láthatatlanok. Nem nehéz belátni ennek destruktív hatását, amely nem az integrációjukat, hanem a kívülállóságukat fogja erősíteni, és könnyen vezethet szélsőségek felé forduláshoz. Az állampolgárság nemcsak jogi keret, hanem kijelöli az inklúzió és exklúzió határait is. Azt, hogy ki tartozik a politikai közösséghez, ki rendelkezik az állampolgári státuszhoz kapcsolódó gyakorlatokkal, részvétellel és kompetenciákkal. A bevándorlók felől nézve különösen fontos szempont a valahová tartozás (belonging), a társadalmi elfogadás és az is, hogy ezáltal biztosíthatják gyermekeik jövőjét (Haas et al., 2014). Vagyis az állampolgárság biztonságot ad, javítja az életkörülményeket, és a jövőre nézve perspektívát nyújt. Olaszországban az állampolgárság ügye épp ezeket nehezíti meg: a másodgenerációs bevándorlók számára nemcsak egy jogi státusz megszerzése válik nehézkessé vagy hosszú és bonyolult folyamattá, hanem az gyengíti a politikai-társadalmi közösséghez tartozást, a biztonságérzetet, a jövőbe vetett hitet és így a beilleszkedés lehetőségét is. A többségi társadalom oldaláról pedig szintén nehezíti az el- és befogadást.

A tartózkodáshoz és állampolgársághoz kapcsolódó elhúzódó eljárásokat egyfajta időbeli határképzésként is értelmezhetjük, mivel korlátozott jogokat nyújtanak, és késleltetik, illetve megnehezítik az integrációt. Az irreguláris bevándorlók helyzete növeli a rendezetlen migrációs státuszok számát, a törvények változása pedig tovább akadályozza és csökkenti az integráció lehetőségét. A civil szervezetek többsége pontosan tisztában van e nehézségekkel, ezért sokuk végez jogi segítségnyújtást, amelynek egyik célja, hogy a bevándorlók státusza minél előbb rendeződjön. A római Szent Egyed közösségnek a Trasteverén külön központja van, ahol – többek között – a jogsegélyre is nagy hangsúlyt fektetnek. De ugyanígy megemlíthető a Centro Astalli egyházi szervezet is, amely a Piazza Venezia szomszédságában működő központjában szintén nyújt jogi szolgáltatást (Interjú, 2016a, 2016b). Az állampolgárság megszerzéséről szóló közéleti vita rendszeres résztvevője a civil szféra, amely jellemzően a befogadóbb állami szabályozást támogatja, és gyakorta hangsúlyozza, hogy az inklúzió első lépcsőfoka – a nyelv elsajátítása mellett – az alapvető politikai jogok biztosítása. Létezik kifejezetten a másodgenerációs bevándorlók állampolgársági kérdésével foglalkozó civil szervezet is: az Olaszok Állampolgárság Nélkül (Italiani senza cittadinanza) 2016 óta azon dolgozik, hogy javítsa az állampolgársági törvényt (L91/1992). A kérdés a civil szervezetek különböző kampányainak is visszatérő témája: kiemelendő az „Én is Olaszország vagyok” (L’Italia sono anch’io), amelyet 2011-ben indítottak, több mint húsz állami és egyházi civil szervezet (többek között az ARCI, a Caritas Italiana és az Acli) részvételével, és az a célja, hogy előmozdítsa a bevándorlók és gyermekeik állampolgársági reformját, könnyebb és igazságosabb legyen az állampolgárság megszerzése, tágabban értelmezve pedig széles körű, alapvető politikai jogokat biztosítson. Annak ellenére, hogy törvényjavaslat-módosításait a parlament nem fogadta el, a mozgalom jelentős hatást gyakorolt az olasz közbeszédre, segítette e kérdés megismertetését a társadalommal és a róla szóló közös gondolkodást. A mozgalom a másodgenerációs bevándorlók jogegyenlőségéért való küzdelem szimbólumává vált (arci.it, é. n.).

Az időbeli korlátozások mellett gyakori konfliktusforrást jelentenek a térbeli határok is. Idetartoznak azok a – már korábban is érintett – dilemmák, amelyek arra a kérdésre vezethetők vissza, hogy ki és milyen feltételek mellett léphet be az országba. A civil szervezetek ebben a vonatkozásban a leggyakrabban a tengeri átkelések miatt kerülnek konfliktusba az állammal. A bevándorlók három fő útvonalon érkeznek Olaszországba, amelyek közül a legveszélyesebb a tengeren keresztül vezet. 2016-ban több mint száznyolcvanezer érkező mellett közel négyezer-hatszázan vesztették életüket, míg az elmúlt évtizedben mintegy hetvenegyezer dokumentált eltűnés történt. A Covid-járvány utáni időszakban a migránsok száma ismét megnőtt, 2023-ban csaknem százhatvanezer fő érkezett ezen az útvonalon (UNHCR, 2026; ISPI-infografika, 2024). A bevándorlás utóbbi tíz évéből számtalan olyan esetet lehetne megemlíteni, amely érzékelteti, hogy ez a migrációs útvonal milyen komoly problémák forrása, és jól illusztrálja a fejezet elején felvetett alapvető dilemmát is: miként hozható egyensúlyba az emberi élet védelmének kötelezettsége és az állami szuverenitásból fakadó határvédelem?

A Földközi-tengeren történő bevándorlás 2015–2016-os kiugró növekedése és a lampedusai hajókatasztrófa utóhatásaként számos civil hajó kezdett mentésbe, amit immáron a politika sem nézhetett tétlenül. A civil szervezetek és az állam komoly, etikai színezettől sem mentes ellentétben találták magukat. Míg a civil szervezetek elsősorban arra az emberi jogi imperatívuszra hivatkoztak, hogy életeket mentenek, az olasz állam nem bírta az ezzel járó migrációs nyomást. A Gentiloni-kormány 2017-ben új Magatartási és Civil Kódexet dolgozott ki a civil mentőhajók számára, hogy a mentési protokollt összehangolja és ellenőrzött keretek közé terelje, így csökkentve az embercsempészetet a Földközi-tengeren (Magatartási és Civil Kódex, 2017). A kódex nagy tiltakozási hullámot váltott ki a civil szervezetek részéről, sokan ideiglenesen be is szüntették a mentési tevékenységüket (Zalan, 2017; La Stampa, 2017). A mentési protokoll hatására az érkezők száma a harmadára csökkent (UNHCR, 2026), de ez továbbra is tüneti kezelés maradt, nem oldotta meg a már meglévő és elsősorban az integráció hiányából fakadó problémákat, illetve a migráció push faktoraira sem gyakorolt tényleges hatást. A probléma ideiglenes megoldását jól mutatja, hogy 2023-ban ismét jelentősen megnövekedett az érkezők száma (UNHCR, 2026). Ugyanebben az évben a kódex jelentősége háttérbe szorult, mivel új törvényerejű rendeletet vezettek be (1/2023), amely még szigorúbban szabályozza az NGO-k mentéseit. Többek között előírja, hogy a mentés után azonnal biztonságos kikötőt kell kérni, engedély nélkül nem szabad egymás után több mentést végezni, és a civil szervezetek a mentettekről kötelesek adatot szolgáltatni a hatóságoknak. A 2017-es kódexhez képest fontos eltérés, hogy ezek kötelező érvényű szabályozások, amelyek áthágása szankciókat von maga után. A civil szervezetek szerint ez alapvetően politikai szabályozás, amely nem a mentést segíti, és nem humanitárius oldalról közelíti meg a problémát. A rendeletet nemzetközi szinten is bírálták, az Európa Tanács kifogásolta, hogy egy olyan alapvető jogot, mint amilyen a tengeren bajba jutott életek mentése, nem volna szabad korlátozni. „A humanitárius szervezetek tengeri jelenlétét ugyanis egy »kritikus jellegű« tevékenység részének tekintik, amelynek szabadsága nem korlátozható – különösen annak fényében, hogy a tengeren azóta nincs megfelelő állami vagy európai szintű kutató- és mentőművelet, hogy véget ért az olasz »Mare Nostrum« misszió, megszűnt a közös Triton-művelet, illetve az EU tagállamai leállították a Sophia-művelet tengeri járőreit” (ASGI, 2023). A kritikák ellenére a törvényerejű rendelet később törvénnyé vált (2023/n.15). A tengeri mentés problematikájára a civil szféra fontos javaslata a lampedusai hajókatasztrófa hatására a humanitárius folyosók kidolgozása volt. Ezek a folyosók tulajdonképpen olyan mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a nemzetközi védelemre szoruló személyek biztonságos és legális áthelyezését Olaszországba (Interjú, 2023). Ez a modell azért is számít innovatívnak, mert teljesen olasz, civil szerveződésből fejlődött ki, és nemcsak életeket ment, hanem egy olyan jó gyakorlat, vagy ha úgy tetszik, stratégia szemléletét ültette át, amely túllép az ideiglenes megoldásokon, és hosszú távon gondolkodik a probléma kezeléséről. „A civil kezdeményezések vizsgálata e témakörben azért is releváns, mert képesek a nehéz helyzetekben gyorsan beavatkozni, informális összeköttetéseket teremteni az intézményekkel és bizalmi kapcsolatot kiépíteni a helyi közösségekkel” (Dömös, 2024). A humanitárius folyosók egyszerre mentenek életet, és szabályozzák a migrációs folyamatokat. Vagyis a feltétel nélküli tolerancia és a migrációt invázióként kezelő szélsőséges nézetek között jelent középutas megoldást.

A tengeri migrációval kapcsolatos feszültségek nemcsak politikai és etikai, hanem jogi szinten is megjelennek. Ezt jól példázza Hirsi Jamaa és mások ügye, amely már korábban rámutatott e problémák súlyára. 2009 májusában Lampedusa szigetéhez közel az olasz parti őrség eritreai és szomáliai emberekkel teli hajót tartóztatott fel. A korábban megkötött olasz–líbiai baráti szerződés értelmében átszállították őket az olasz felségjelzésű hajóra, és mindannyiukat visszavitték a kiindulási pontjukra, Líbiába. A tömeges kitoloncolás a bevándorlók akarata ellenére történt, nem azonosították őket, nem kaptak tájékoztatást a sorsukról, és nem adták meg nekik a jogot, hogy nemzetközi védelmet kérjenek. Az Olasz Menekültügyi Tanács, amely nem kormányzati szervezet, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitte az ügyet. A bíróság szerint Itália megsértette a Nemzetközi Emberi Jogi Egyezmény 3. cikkét, amely a megalázó bánásmódra és a kínzásra vonatkozik (EJEB-ítélet, 2012). A szerződés értelmében összesen 471 embert toloncoltak vissza Líbiába, akiknek a későbbi sorsát nem ismerjük (Dömös, 2019).

A korábbi intézkedések korlátozott hatékonysága és a folyamatos jogi viták nyomán az olasz kormány olyan új megoldások felé fordult, amelyek további etikai és jogi dilemmákat vetnek fel. 2023-ban Giorgia Meloni olasz és Edi Rama albán kormányfő aláírta azt az öt évre szóló megállapodást, amelynek értelmében Itália kiszervezheti Albánia területére a menekültjogi eljárást (Benvenuti, 2024). Az egyezményt 2024-ben az olasz törvényhozás mindkét háza elfogadta, s a komoly belföldi és nemzetközi tiltakozások ellenére elindult a „tesztüzem”. Olaszország két központot épített Shëngjin kikötőjénél és a szárazföld belsejében, Gjadër településen. Az előbbi első befogadási, míg az utóbbi kitoloncolási központként működik. A szerződés értelmében itt szállásolják el azokat a migránsokat, akik ugyan Albániában vannak, de olasz joghatóság alá tartoznak (Protocollo, 2023; Dossier, 2023). A megállapodás célja, hogy enyhítse az Olaszországot érő migrációs nyomást, mégpedig úgy, hogy a tengeren kimentett menedékkérők egy részét (a megállapodás részletezi, hogy kiket) ide szállítják, és kérelmeiket gyorsított eljárásban bírálják el, ezt követően pedig az olaszok saját költségükön elszállítják őket. Ahogy láthatjuk, ez a menedékkérelmek extraterritoriális kezelését jelenti, amely nem új keletű kísérlet Európában, ám az olasz az első példa, amely meg is valósult. A több mint egyéves működés során a problémák is sorra mutatkoztak meg. Már a tervezet elfogadásakor komoly jogi kérdések merültek fel. A civil szervezetek általában az emberi jogok és a menedékkérők jogainak megsértését, ellehetetlenítését látták az intézkedésben, amely lehet, hogy megakadályozza az Európába lépést, de ezzel ellentmond a nemzetközi jog és az európai egyezmények által elfogadott védelmi és mentési kötelezettségeknek, és végső soron nem lesz eléggé elrettentő erejű, csak az érintettek szenvedését fogja fokozni (Vargha, 2024: 6). A megállapodás alkotmányjogi aggályokat is felvetett, kezdve azzal, hogy az olasz hajók, amelyek felveszik ezeket az embereket a tengeren, már olasz területnek számítanak, ahonnan tulajdonképpen bármilyen jogi eljárás nélkül kitoloncolják őket egy másik országba. Ez nyilvánvalóan számos nemzetközi és európai szabálynak, illetve az olasz alkotmány szellemiségének is ellentmond. A legtöbb szakértő azt is kifogásolja, hogy semmi garancia nincs arra, hogy ezek a migránsok ugyanolyan jogeljárásban részesülnek, amilyenben az Európai Unió területén részesülnének. További problémát jelent, hogy a megállapodás szerint csak azokat szállítják át Albániába, akik biztonságos országból érkeznek, azonban az, hogy Olaszország melyeket tekinti ilyennek, vitatott, és az olasz kormány aktuális érdekeihez igazodva változhat. Fontos megemlíteni: az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy egy ország csak akkor minősíthető biztonságosnak, ha mindenki számára az, és teljes területe megfelel ennek a feltételnek. Ennek értelmében sem Banglades, sem Egyiptom nem számít ilyen országnak, ahonnan egyébként az első átszállított bevándorlók érkeztek (Medici senza frontiere, 2024). A civil szervezetek a megállapodás azon elemét is bírálták, mely szerint az olasz hatóságok a hajón, rövid idő alatt, megfelelő egészségügyi és nyelvi-kulturális közvetítő nélkül döntik el, ki szállítható át Albániába. Ez pedig, ahogy az első esetek is bizonyítják, tévedésre ad lehetőséget, hiszen kiskorúakat vagy éppen betegeket is Albániába vittek, ahonnan aztán Olaszországba kellett szállítani őket. Ez a gyors döntési mechanizmus igaz a menedékkérelmek elbírálására is, amelyet mind a szakértők, mind a civil szervezetek vitatnak a felületessége miatt (Benvenuti, 2024).

A több mint egyéves működés tapasztalatai a paktum hatékonyságáról is számot adtak, így ennyi idő távlatából is jól látható, hogy a központok és a művelet fenntartása drága, a hatékonyságuk pedig nem megfelelő. A rendszer kiépítéséhez – amelynek a költségét harmincegymillió euróra becsülték, de végül a duplájába került – és fenntartásához a Meloni-kormány több más alaptól (oktatás, egészségügy, vészhelyzeti alap) is elvont pénzt, miközben a rendszer működtetése folyamatos jogállami korlátokba ütközik (ActionAid, 2025: 6–8). „[K]ülföldön építettek és tartanak fenn létesítményeket úgy, hogy más célokra szánt pénzeket csoportosítottak át, miközben Olaszország területén a fogvatartási központokban számos hely üresen maradt; egyértelmű aránytalanság alakult ki az adminisztratív fogvatartás költségei között Olaszországban és Albániában […] megsokszorozódtak az átszállítások, és elkerülhetetlenül beiktatták az Olaszországba való visszatérés köztes lépését is” (ActionAid, 2025). Nemcsak a fenntartás költségei magasabbak, hanem az életkörülmények is rosszabbak Albániában, mint az olaszországi központok esetében, ezt támasztja alá az ActionAid és a Bari Egyetem közös kutatása is, amely ezzel kapcsolatban arra is felhívta a figyelmet, hogy 2025. március és október között kilencvenöt önkárosítás történt az albán központokban.

A szakértők és civil szervezetek tiltakozása, valamint az olasz és az uniós jogi blokkolás ellenére az olasz kormány ragaszkodik a megállapodáshoz, az átszállítások tovább folynak, csak kevésbé látható módon. A 37/2025-ös törvényerejű rendelettel pedig azt is lehetővé tették, hogy az Olaszország területén tartózkodó irreguláris bevándorlókat is át lehet vinni az albán központokba.

A migrációval kapcsolatos dilemmák nem érnek véget a belépés és a tartózkodás szabályozásánál, hanem az országon belül, az integráció folyamatában is jelentkeznek. Erről a témáról önmagában is szólhatna egy egész tanulmány, így most csak egyetlen elemét, az első lépcsőfokának tekinthető befogadórendszereket emeljük ki. Eredetileg ez jól tagolt szisztéma volt, amelyben a befogadás különböző szintjeinek megfelelően osztották el az érkezőket. A rendszer alapszintje az Elsősegély- és Befogadóközpont (Centri di Primo Soccorso e Accoglienza, CPSA) volt, amely után az embereket a menedékkérelem alapján szétválasztották. Aki menedékkérelemért folyamodott, az a CARA-központokba került (Centri di Accoglienza per Richiedenti Asilo – Menedékkérők Befogadó Központjai), míg aki nem élt ezzel a lehetőséggel, az a CDA-központokba (Centri di Accoglienza – Befogadóközpontok). A rendszer második szintje, az úgynevezett SPRAR-központok (Sistema di protezione per richiedenti asilo e rifugiati – Menedékkérők és Menekültek Védelmi Rendszere) az integrációért voltak felelősek. Ide azok kerülhettek, akiknek sikeresen elbírálták a menedékkérelmét, vagy akik tartózkodási engedélyt kaptak. A központoknak van egy speciális változatuk, az úgynevezett CIE (Centri di Identificazione ed Espulsione), vagyis az Azonosítási és Kitoloncolási Központok. A 2018-as Salvini-dekrétum következtében a rendszer szigorodott és megváltozott, kétszintűvé vált (Salvini-dekrétumok, 2018–2019). Az első szintre a hot spotok és az Első Befogadóközpontok (Centri di Prima Accoglienza, CPA) kerültek, amelyek felváltották a korábbi CPSA-, CDA- és CARA-központokat. A második szinten a korábbi SPRAR helyén az úgynevezett SIPROIMI- (Sistema di protezione per titolari di protezione internazionale e per minori stranieri non accompagnati – Nemzetközi Védelemben Részesülők és a Kísérő Nélküli Külföldi Kiskorúak Védelmi Rendszere) központok jöttek létre, ahova azok kerültek, akik már valamilyen pozitív választ kaptak a menedékkérelmükre, valamint a kísérő nélküli kiskorúak. Az intézkedés csökkentette e központok szerepét, valamint a hozzáférést a nemzetközi védelemben részesülőkre, a kísérő nélküli kiskorúakra és egyes különleges esetekre korlátozta. Vagyis az új rendszer szűkítette a védelemben részesülők körét, és minden más csoportot a CPA-ba és a CAS-ba (Centri di Accoglienza Straordinaria – Rendkívüli Befogadóköz-pontok) irányított. A rendszer új elemét, a CAS-központokat eredetileg vészhelyzetekre hozták létre, de az egyik leggyakoribb elhelyezési formává váltak, amelyek nagy befogadókapacitással rendelkeztek, de korlátozott integrációs szolgáltatásokat nyújtottak. A CIE-központok lényegében megmaradtak, csak más elnevezést kaptak (CPR – Centri di permanenza per i rimpatri – Visszatoloncolási Központok). 2020-ban a rendszer újabb, részleges irányváltáson és enyhülésen ment át (130/2020-as törvényerejű rendelet, az úgynevezett Lamorgese-dekrétum). Az első szintre a hot spotok és az Elsődleges Befogadóközpontok (CPA) mellett a Rendkívüli Befogadóközpontok (CAS) kerültek. A SIPROIMI-rendszert átnevezték SAI-ra (Sistema Accoglienza Integrazione – Befogadási és Integrációs Rendszer), és kibővítették a jogosultak körét, valamint a szolgáltatásokat is újradefiniálták. A jelenlegi szabályozás, amelyet a 2023/20-as törvényerejű rendelet (az úgynevezett Cutro-dekrétum) vezetett be, újabb megszorító fordulatot jelent, és lényegében visszatér a 2018-as szabályozás logikájához. A dekrétum csökkentette a szerepét a decentralizált befogadásnak, amelyet ma már kizárólag a nemzetközi védelemben részesülők számára tartanak fenn. A migráció kezelésében a CPA- és CAS-központok fokozott használatát erősítette, a menedékkérők számára elérhető integrációs szolgáltatásokat pedig tovább korlátozta, ezáltal az ellátás lényegében az alapvető szükségletekre szűkült (Osservatorio, é. n.). Az integráció kérdésköre így a migráció kezelésének egyik legfontosabb belső konfliktuszónájává vált. A civil szervezetek e téren is vállalják a konfrontációt az állami befogadórendszer folyamatos nyomon követésével és az ezzel kapcsolatos problémák megfogalmazásával. A rendszer egyik legtöbb kritikával érintett pontját a kitoloncolási központok jelentik, amelyek alapvetően alacsony hatékonysággal és gyakorta az emberi jogokat súlyosan megsértve működnek. Ezzel kapcsolatban a LasciateCIEentrare elnevezésű hálózatot kell megemlíteni, amely hosszú évek óta nemzeti kampányt folytat a bevándorlók adminisztratív fogvatartása ellen. „2011-ben annak hatására alakult meg, hogy a Belügyminisztérium korlátozta a sajtó hozzáférését a CIE- és CARA-központokhoz.” Azóta is küzdenek „a migráció kriminalizálása ellen, ugyanis nézetük szerint az embereket nem lehet megfosztani alapvető jogaiktól, a szabadságuktól csak azért, mert illegálisan vannak az országban. Kifogásolják a kitoloncolási központokban a fogvatartási körülményeket, valamint hangsúlyozzák, hogy a rendszer súlyos költségeket ró az államra, miközben alacsony hatékonysággal működik. A civil kezdeményezés a CIE/CPR helyett alternatív megoldásokat és hatékonyabb integrációs törekvéseket javasol, valamint hangsúlyozza, hogy a bevándorlás erősödéséből adódó kérdések rendezéséhez olasz és közös európai megoldásokra egyaránt szükség van” (Dömös, 2019: 137–138).

A fent bemutatott példák jól szemléltetik, hogy az Olaszországot érintő bevándorlás

több szinten is konfliktusokat generál, ami hozzájárul ahhoz, hogy a migráció kezelése tartós dilemmák forrása maradjon.

KONKLÚZIÓ

A tanulmány célja az volt, hogy rámutasson az olaszországi bevándorlás etikai dilemmáira, amelyek ütközőzónájában kiemelt szerepet játszanak az olasz civil szervezetek.

A bemutatott példák alapján az olaszországi migráció kezelésének főbb nehézségei több szinten – jogi, politikai és társadalmi dimenzióban – jelennek meg. Az e téren tapasztalható ellentmondások nemcsak az állami szabályozás és a humanitárius szempontok között feszülnek, hanem az integráció gyakorlatában is megmutatkoznak, és elemzésük nem pusztán az itáliai viszonyok megértését segíti, hanem általában is tágítja a migrációról való gondolkodás kereteit. A felvillantott dilemmák – amelyek erkölcsi kérdésekként is értelmezhetők – olyan jelentős társadalmi vitákat foglalnak magukban, amelyek az olasz közbeszédet és a tudományos diskurzust is alapvetően meghatározzák. A migráció kérdése több alapvető értékkonfliktus mentén ragadható meg. A dilemmák első nagy csoportja a humanitárius, valamint az állami szuverenitásból, illetve biztonsági megfontolásokból fakadó érdekek ütközése mentén keresendő. A legegyszerűbben az előző fejezetben már említett kérdéssel foglalható össze: be kell-e fogadnia egy államnak minden érkezőt? Láthattuk, hogy az olasz állam a migrációs politika alakítása során elsősorban saját lakosainak és erőforrásainak védelme mellett teszi le a voksát (biztonság- és határvédelmi fókuszú migrációs politika). Ezzel szemben a civil szféra sokkal inkább a humanitárius elvek hangsúlyozásával érvel, legyen szó a tengeri átkelések kapcsán a humanitárius folyosókról, az állampolgárság kiterjesztéséről vagy a befogadórendszerek felülvizsgálatáról az emberi jogok mentén (CIE).

A kérdés feltehető úgy is, hogy az életmentés vagy az elrettentés fontosabb-e a bevándorláspolitika megalkotása során. A tengeri átkelések és 2017-től működő szabályozásuk megadja erre a választ: a mindenkori olasz vezetés elsősorban elrettenteni szeretné az érkezőket, és biztonságpolitikai kérdésként kezeli ezeket az embereket. Ezzel szemben az olasz civil szervezetek sokkal komplexebb, humanitárius szempontokat is figyelembe véve közelítik meg a migráció összetett jelenségét. Felhívják a figyelmet, hogy a tengeri átkeléseknél nem lehet kizárólagos szempont a határvédelem, a tengeri mentés nem humanitárius jog, hanem a nemzetközi jogba mélyen beágyazott kötelezettség. Minden hajónak kötelessége megmenteni az emberi életeket, s ezt egyetlen állam jogszabálya sem írhatja felül. Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy az NGO-k tevékenysége is világos és jogilag rendezett kereteket igényel.

A bevándorláshoz kapcsolódó dilemmák az egyéni jogok és a közösségi érdekek konfliktusaként is értelmezhetők. Vagyis joga van-e mindenkinek egy jobb élet reményében más országokba vándorolni, vagy a társadalom biztonsága és stabilitása tekintendő az elsődleges szempontnak? Olaszországban a migrációs politika elsősorban az utóbbira helyezi a hangsúlyt. A migrációban érintett országok gyakorta kötnek nemzetközi szerződéseket, hogy mérsékeljék a bevándorlást. Olaszország is kötött ilyen szerződéseket, amelyek a társadalom és a civil szféra egy részében rendszerint felzúdulást, erős kritikát szoktak kiváltani, főként emberi jogi aggodalmak miatt.

A migráció a gazdasági haszon és a társadalmi feszültségek konfliktusa is, amely Itáliában főleg az utóbbi években, a Meloni-kormányzat idején vált igazán releváns kérdéssé. Megjelent a bevándorlás pragmatikusabb, a fennálló helyzetet inkább formálni, alakítani kívánó nézete, amely a gazdasági érdekeket is figyelembe veszi. Ez nyilvánvalóan nem új aspektus, de egyértelmű hangsúlyeltolódás figyelhető meg. Az is jól látható, hogy ez a sok szempontból megújult bevándorláspolitika egyensúlyozni próbál a gazdasági érdekek és a társadalmi feszültségek között. Ezzel kapcsolatban a civil szervezetek arra is egyértelműen rávilágítanak, hogy a migráció kezelése nem csupán biztonsági vagy gazdasági kérdés, egy komplex jelenséget csak komplex bevándorláspolitikával lehet hatékonyan kezelni, amelynek az integráció is szerves része.

A migrációs politika legjelentősebb törésvonalai az emberiességi szempontok, az állami önrendelkezés, az egyéni jogok, a közösségi stabilitás és a gazdasági érdekek mentén húzódnak. E dilemmáknak gyakorta nincs is megfelelő megoldásuk, csak bizonyos prioritások nyomvonalán meghozott, sokszor egyoldalú döntések vannak. Ugyanakkor egyfajta egyensúly megtartására mindenképpen törekedni kell. Olaszország esetében pontosan láthatjuk, hogy a problémák és az olasz NGO-k munkája alapján hol vannak ebben a legnagyobb hiányosságok. A civil szervezetek nézőpontja így nem pusztán kiegészíti, hanem alapvetően új megvilágításba is helyezi az olasz bevándorlás legfontosabb dilemmáit.

Absztrakt

A mesterséges intelligencia (MI) alkalmazása a segítő hivatásokban – így a szociális munka, a mentálhigiéné, az oktatás és a mediáció területén – mára megkerülhetetlen szakmai valósággá vált, amely alapvető etikai dilemmákat vet fel. A tanulmány a hazai és nemzetközi szakirodalom, tudományos etikai irányelvek, a gyakorlat, valamint a legfrissebb jogszabályi keretek (például a 2025. évi LXXV. törvény és az EU MI-rendelete) elemzésével vizsgálja a technológia nyújtotta lehetőségeket és kockázatokat. Az elemzés kitér az adatvédelem, a titoktartás, az algoritmikus torzítás és a döntési felelősség kérdéseire. Bár az MI hatékonyan támogatja a korai diagnózist és a szakemberek tehermentesítését, nem pótolhatja az empátiát és az intuitív döntéshozatalt. A vizsgálat konklúziója szerint a technológia kizárólag kiegészítő eszközként, szigorúan szabályozott etikai keretek között alkalmazható. A segítő szakmák felelőssége a tudatos társadalmi reflexió és olyan folyamatok kidolgozása, amelyek elsődlegesen az emberi autonómiát és a sérülékeny csoportok védelmét szolgálják.

Kulcsszavak: mesterséges intelligencia (MI), segítő hivatások, etika, integráció

DOI: 10.56699/MT.2026.2.6

A mesterséges intelligencia (a továbbiakban: MI) a legújabb technikai vívmány. Hatását többen az ipari forradaloméhoz hasonlítják, mivel teljesen megváltoztatja a 21. századi ember hétköznapjait, a technikához való viszonyát, emberi kapcsolódásait és a gondolkodását. Ez a transzformáció a humánszolgáltatások és a segítő hivatások szinte minden területét érinti, közvetlen hatást gyakorolva mind a szakemberek, mind a kliensek életére és életminőségére (Magyarország kormánya, 2025; Somosi–Hajdú, 2023; Szalay, 2023).

Az MI létrejötte és használata a segítő szakmákban új feladatokat generál, és új távlatokat nyit meg a diagnosztika, a tájékoztatás, a kísérés és a terápiás folyamatok területén. Ugyanakkor véleményem szerint tudományos szempontból kiemelt figyelmet igényel az a kérdés, hogy a digitális környezetben és az automatizált rendszerek használata során miként tarthatók fenn a segítő szakma alapértékei. Például hogyan fog a jövőben megjelenni az információhoz való hozzáférés területén az egyenlő esélyek megteremtése, a kapcsolattartásban a biztonságos tér kialakítása, a titoktartás biztosítása, valamint az egyéni segítés során a képessé tevés és a felelős kísérés.

A segítő szakemberek és a kliensek jelenleg gyakran információs deficitben vannak a technológia jogi és etikai korlátaival, valamint az egyénre gyakorolt hosszú távú pszichológiai hatásaival kapcsolatban. Az elmúlt két évben végzett tudatos megfigyeléseim, összegzéseim – amelyek többségükben konferenciákon, hazai és nemzetközi képzéseken alapultak – megerősítették bennem e hiányosságok súlyát. Szupervizori, mediátori praxisomban és az egyetemi oktatásban is mindennapossá vált a kérdés: miként dolgozik együtt a kliens a technológiával, és ez hogyan befolyásolja a segítő kapcsolatot?

Az MI-re adott kormányzati és jogi válaszok elemzése során arra jutottam, hogy míg nemzetközi szinten egyes szervezetek – mint az ASWB (Association of Social Work Boards) – már tíz évvel ezelőtt kidolgozták a technológia alkalmazásának etikai standardjait például a szociális munka területén (ASWB, 2015), addig a hazai szabályozási környezet az EU 2024/1689. számú rendeletének végrehajtásáról szóló 2025. évi LXXV. törvénnyel (Magyar Országgyűlés, 2025) csak most hozza létre az egységes jogalkalmazási kereteket. A segítő szakmák többségében még csak szakmai értekezések szintjén foglalkozunk a szakmai dilemmákkal, kérdésekkel, a gyakorlatba való átültetés sok helyen még el sem kezdődött.

A segítő szakmákban tapasztalható információs deficitre és a mindennapi praxis során felmerülő kérdésekre reagálva ebben az esszében szeretném összefoglalni legfőbb gondolataimat. A témát a következő kérdések mentén gondoltam végig. Használjuk-e az MI-t a segítő munkában, segítő folyamatokban vagy a hétköznapjainkban? Ha igen, mire és melyiket? Ha nem, miért nem? Van-e, amitől tartunk a mesterséges intelligenciával kapcsolatban? Van-e relevanciája a munkánkban való használatának? Hol vannak ennek a határai, és milyen etikai kérdések merülnek fel a használat során?

A cikkben összefoglalom a legfontosabb megállapításaimat a kérdések mentén haladva, hátha segítenek a szakembereknek az MI tudatos használatában vagy a lehetséges szakmai keretekre irányuló közös gondolkodásban.

ALAPOK

„A mesterséges intelligencia (angolul: artificial intelligence, AI) alatt olyan szoftveralapú technológiákat értünk, amelyek magukban foglalják a gépi tanulást, a logikai és tudásalapú rendszereket és statisztikai megközelítéseket” (Szalay, 2023: 2).

A szakirodalomban a gépi tanulást általában olyan adatfeldolgozó folyamatként írják le, amely nagy mennyiségű – online vagy korábban rögzített – adat statisztikai elemzésével tár fel összefüggéseket, és ebből új ismereteket hoz létre. Ha modellezzük ezt a folyamatot, azt mondhatjuk, hogy az adott szoftver először is összegyűjti a világhálóról vagy más gépi környezetből származó, korábbi vizsgálatok során tárolt adatmennyiséget. Másodszor statisztikai eljárásokkal elemzi őket, harmadszor pedig a megadott kérdés vagy utasítás alapján összefüggéseket keres, és megállapításokat tesz. Végül az azonosított mintázatokból jövőbeli döntéseket, előrejelzéseket vagy terveket javasol a felhasználónak, illetve más alkalmazásoknak (Magyarország kormánya, 2025; Szalay, 2023).

A gépi tanulásnak három formája van: A (1) regressziós algoritmusokat főként akkor használja a rendszer, amikor számokkal kell dolgozni. Ilyen kérdések merülnek fel például a statisztikai, pénzügyi, gazdasági és a mérnöki adatok elemzésekor (James et al., 2021). A (2) klasszifikációs/osztályozó algoritmusok olyan gépi tanulási módszerek, amelyek előre meghatározott kategóriákba sorolják az adatokat. Céljuk új, címkézetlen megfigyelések osztályának a meghatározása a tanító adatok alapján (például veszélyeztetett vagy sem). A (3) clustering vagy klaszterezési eljárások olyan adatgyűjtési módszerek, amelyek alkalmazásának kezdetekor nem ismert az adatok közötti kapcsolat, azaz nincs előre definiált célváltozó. A cél az, hogy az adathalmazon belül rejtett mintázatokat, csoportokat azonosítsunk statisztikai és gépi tanulási módszerek segítségével. Ezek az összefüggések segíthetik a döntéstámogatást vagy a későbbi modellezést (Elemzésközpont, 2026).

Habár mindhárom módszernél meghatározó a bevitt adat, az utolsó gépi tanulási eljárás veti fel a legnagyobb kérdéseket, hiszen ebben az esetben a rendszerek tényszerű szűrés és osztályozás nélkül tanulnak emberi adatokon, melyek nem mentesek az emberi előítéletektől, sztereotípiáktól és a téves adatoktól. Az adatok forrásának azonosítása, követése sok esetben kérdéses (Somosi–Hajdú, 2023).

Az első szoftverek a marketing és a piac területén a fogyasztási szokásaink feltérképezésére és manipulálására jöttek létre (Calo, 2014). Gondoljunk csak a Google-ra vagy a Facebookra. Az MI önmagában nem tudja vagy „akarja” manipulálni az embert a válaszaival, de az adatelemzés, a tartalomgenerálás és az algoritmusok révén erős eszközzé válhat az emberek véleményének és viselkedésének befolyásolására, mivel tanulási alapja az emberi érzésekre, vágyakra gyakorolt hatások mentén jött létre (Narayanan, 2023). A gépi tanulási módszerek közötti különbségtétel rávilágít, hogy a segítő szakmákban alkalmazott MI-rendszerek nem azonos mértékben hordoznak szakmai és etikai kockázatokat. A legmagasabb kockázat a klaszterezési eljárásokat használó alkalmazások esetében van. A kockázat ezeknél a technológiáknál túlmutat a statisztikai hibákon, hiszen az ellenőrizetlen adatokon való tanulás közvetlenül vezethet algoritmikus torzításhoz és a rendszer „hallucinációihoz”. Ez a segítő folyamatban nem csupán technikai hiba, hanem melegágya a diszkriminatív döntéshozatalnak, amely súlyosan sértheti az emberi méltóságot.

JOGI KERETEK

A 2025. évi LXXV. törvényben pontos definíciót találunk a mesterséges intelligenciára, és megjelennek azok a szempontok is, amelyekre a használat során ügyelni kell:

„A mesterséges intelligencia olyan gépalapú rendszer, amelyet úgy terveztek, hogy különböző szintű autonómiával működjön, és amely a telepítés után is mutathat adaptivitást, valamint amely explicit vagy implicit célok érdekében a kapott bemenetek alapján következtetéseket von le arra vonatkozóan, hogyan állítson elő olyan kimeneteket – például előrejelzéseket, tartalmakat, ajánlásokat vagy döntéseket –, amelyek befolyásolhatják a fizikai vagy virtuális környezetet” (Magyar Országgyűlés, 2025: 2).

Explicit vagy implicit célokat említve a megfogalmazás alapján a gépi vagy ember által szolgáltatott adatok használatáról beszélünk. Az adataink használatának lehetősége ezzel teljesen szabaddá vált, és ez hosszú távon kockázatot jelenthet. Ha velünk, az ügyféllel vagy esetleg az esettel kapcsolatos információ felkerül az internetre, onnantól fogva az MI a definíció és a rendszer működése alapján felhasználhatja saját tanulása, döntései és javaslatai elkészítéséhez (Magyarország kormánya, 2025: 15, 23; Szalay, 2023: 11).

A veszélyeket felismerve négy fő alapelvet vettek figyelembe a jogalkotásban:

1. Az emberi autonómia tiszteletben tartásának Az MI ne irányítsa vagy manipulálja az embert, ne veszélyeztesse a demokratikus folyamatokat.
2. A károk megelőzésének elve; azaz a MI-alkalmazások álljanak ellen az online térben terjedő vírusoknak, rosszindulatú külső beavatkozásoknak, és garantálják az egyéni, valamint a társadalmi biztonságot.
3. A méltányosság elve az MI fejlesztése és alkalmazása során az emberi előítéleteket tükröző algoritmikus torzítások és a diszkriminatív hatások tudatos kiküszöbölését jelenti, célja pedig a technológia igazságos, átlátható és elszámoltatható működésének garantálása minden társadalmi csoport számára.
4. A magyarázhatóság elve: „A megbízható MI-rendszerek nyomon követhetők, döntéseik megmagyarázhatók” (Szalay, 2023: 5). Ez alapján tájékoztatni kell a felhasználókat, hogy MI-rendszerrel kerültek kapcsolatba, hogyan működik az MI-rendszer, milyen képességei vannak, milyen módon és megbízhatósággal használja a rendelkezésére bocsátott adatokat.

Ha a segítő szakmák oldaláról vizsgáljuk ezeket az alapelveket, gyakorlati alkalmazásuk a segítő folyamatokban számos etikai dilemmát vet fel, különösen a döntési felelősség és az adatkezelés területén.

A technológia hazai kereteit a 2025. évi LXXV. törvény határozza meg, biztosítva az összhangot a 2024 augusztusában hatályba lépett EU 2024/1689 európai uniós MI-rendelettel (EU, 2024) és a fenti irányelvekkel. A szabályozás kiemelt figyelmet fordít az alapvető jogok tiszteletben tartására, az emberi autonómiára és a sérülékeny csoportok védelmére.

Magyarország Mesterséges Intelligencia Stratégiáját ezen jogszabály alapján készítették el (Magyarország kormánya, 2025). A stratégia és a jogszabály is kiemelt figyelmet fordít a sérülékeny csoportok védelmére, ennek tagjai többek között az álláskeresők, a kis- és középvállalkozók, valamint különösen kiemelt célcsoportként a gyermekek. A kormányzat 2025-től 2030-ig irányozta elő a célok megvalósítását, és a stratégia zászlajára a társadalmi jóllét és az életminőség javítását tűzte ki.

A stratégia elsősorban gazdasági, oktatási, elemzési és fejlesztési célokat fogalmaz meg. A kiemelt célok között szerepelnek a következők: a hazai gazdaság modernizációja, a kkv-szektor termelékenységének növelése, a kulcságazatok digitális átalakítása, például az egészségügy vagy a gyártástechnológia és az oktatási rendszer alapjaiban való megújítás. Az a cél, hogy a jövő generációi már készségszinten kezeljék az MI-t. A stratégiai célok kitérnek a jelenlegi munkavállalókra is, hiszen számukra kiterjedt átképzési programokat irányoznak elő a munkaerőpiaci stabilitás megőrzése érdekében. Az MI használatával kapcsolatos célok között a tudatosság növelése és az etikus használat népszerűsítése fogalmazódik meg. A jövőben a technológia ne félelmet, hanem segítőeszközt jelentsen a mindennapokban a felhasználók életében. A kormányzati célkitűzések között szerepel továbbá egy olyan nemzeti rendszer kiépítése, amely támogatja a hazai fejlesztésű nyelvi modellek és innovatív megoldások létrejöttét az informatikai szoftverek világában. A magyar nyelvű nagy nyelvi modellek (LLM) fejlesztésének célja – ez a stratégia szerint a nemzeti szuverenitás megőrzésének alapvető feltétele –, hogy a globális, angol nyelvi alapú modellekkel szemben olyan hazai megoldások születhessenek, amelyekben az MI-technológia-alapú szoftverek mélyebben értik és használják a magyar nyelv kulturális és nyelvtani sajátosságait, és így hatékonyabbá váljanak a közszolgáltatásokban és az automatizált ügyintézésben. A szabályozás rugalmas, és a technológia gyors fejlődése miatt éves felülvizsgálatot ír elő (Magyarország kormánya, 2025).

A stratégia elolvasása során az volt a benyomásom, hogy ambiciózus, és sok irányt szabályoz, célja az MI használatának minél szélesebb, célzottabb elterjedése. Azonban a segítő területekkel kapcsolatban szinte semmi konkrét iránymutatás nem jelenik meg benne.

A stratégia az MI-t a társadalmi jóllét és az életminőség javításának eszközeként kezeli. Épp ezért fontos, hogy a segítő szakemberek is gondolkodni kezdjenek ezeken a lehetőségeken, hiszen ha az egészségügy, az oktatás és az ügyintézés területén ez lesz az alaptechnológia, akkor számunkra is megkerülhetetlenné válik.

Összefoglalva az uniós és a hazai MI-szabályozás egyértelműen az emberi autonómia, az alapjogok és a sérülékeny csoportok védelmét helyezi a középpontba, ugyanakkor a segítő szakmák számára kevés konkrét gyakorlati iránymutatást ad. A gépi tanuláson alapuló rendszerek alkalmazása különösen az adatkezelés, a döntési felelősség és az algoritmikus torzítások terén hordoz kockázatokat. A jogi keretek ezért önmagukban nem elegendők. Az MI felelős használata a segítő szakemberek tudatos etikai reflexióját, aktív szakmai szerepvállalását teszi szükségessé.

LEHETŐSÉGEK

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen lehetőségeink vannak ma az MI használatára. Az általam megkérdezett szakemberek többsége leginkább személyes célokra használja az MI-t. A válaszok és a statisztikák alapján Magyarországon a leggyakrabban használt mesterségesintelligencia-alapú alkalmazások a következők:

1. ChatGPT (OpenAI): ezt a chatbotot használják a legszélesebb körben szövegíráshoz, ötleteléshez, kódoláshoz és összetett feladatok megoldásához.
2. Google Gemini: a Google ökoszisztémájába integrált MI-asszisztens, amely valós idejű információk keresésére és a tartalom összefoglalására alkalmas.
3. Microsoft Copilot: a Microsoft 365 alkalmazásaiba (Word, Excel, PowerPoint) és a Windowsba épített eszköz.
4. Claude (Anthropic): Terjedelmes dokumentumok elemzésére, szerkesztésre és szöveghűségre használják. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a használt szövegre adott válaszban szigorúan a megadott forráshoz tartja magát, nem talál ki és nem használ külső információkat, és nem ferdíti el a tényeket az általa feltételezett eredmények alapján.
5. Perplexity AI: MI-alapú keresőmotor, amely forrásmegjelöléssel válaszol a kérdésekre (Török, 2025).

Az emberek többsége tanulásra és információkeresésre használja ezeket az alkalmazásokat. A gyerekek és a fiatalok házi feladatok megoldásához, a közösségi médiába szánt posztok létrehozásához, kép- és hanganyag szerkesztéséhez, míg a felnőttek hosszabb szövegek összefoglalásához, jelentések és dokumentumok készítéséhez, illetve különböző témák gyors megértéséhez, valamint tájékozódásra használják a szoftvereket. A hozzám érkező és általam oktatott segítő szakemberek körében kiemelten sok esetben jelent meg lehetőségként a fordítás és idegen nyelvű szövegek javításának lehetősége.

A segítők szakmai tevékenységük során a leggyakrabban munkájuk megkönnyítése érdekében az adminisztrációhoz, tájékozódáshoz használják. Az egyéb szakmai alkalmazhatóság és a tudatos szakmai használat csak nagyon kevés esetben jelenik meg, pedig ma már kiterjedt lehetőségek vannak a kliensek támogatására, és körük egyre jobban bővül. A következőkben megpróbálok néhány ilyen lehetőséget bemutatni a szakemberek számára.

Az utóbbi években az MI-n alapuló chatbotok, például a ChatGPT, egyre fontosabb szerepet töltenek be a mentális és szociális támogatás területén is. Az MI-alapú eszközök sok esetben a személyes segítő szolgáltatásokat megelőzve jelennek meg a fiatalok és a kliensek támogatásában (Luo et al., 2025). Az MI-alkalmazások válaszaikban gyakran szolgálnak érzelmi támogatással, tanácsadással az önreflexió eszközeként. Xiaochen Luo és munkatársainak (2025) kutatása az MI szociális munkába való integrálásának modelljét mutatja be. A tanulmány empirikus adatokkal és esettanulmányokkal támasztja alá, hogy az MI-eszközök – például chatbotok, prediktív analitikák és automatizált döntéshozók – alkalmazhatók, és gyakran megelőzik a hagyományos személyes szolgáltatásokat a kliensek, különösen a fiatalok körében. A kutatás azt is kimutatta, hogy a felhasználók jelentős része érzelmi támogatás, stresszkezelés és személyes problémák megvitatása érdekében fordul a generatív MI-hez (Luo et al., 2025).

A mentális egészséggel kapcsolatos chatbotok különösen azért váltak népszerűvé, mert könnyen hozzáférhetők, anonim módon használhatók, és folyamatos, napi huszonnégy órás támogatást képesek nyújtani (Soppari et al., 2025) – szemben a mentálhigiénés szakemberekkel.

A szociális munka világában az információs és kommunikációs technológiai eszközök használata már ma is jelentős az adminisztráció és az online kapcsolattartás terén. Több olyan területet is találtam, amely nagymértékben képes hozzájárulni a szociális munka fejlődéséhez.

Kockázatbecslés a gyermekvédelemben: A prediktív analitikai rendszerek (például az Egyesült Királyságban alkalmazott modellek) több százezer ember adatait – köztük iskolai hiányzásokat, díjhátralékokat és rendőrségi feljegyzéseket – elemezve képesek kiszűráni a veszélyeztetett családokat, és előre jelezni a gyermekbántalmazás kockázatát. Az MI használatával forradalmasíthatják a szociális diagnózisok készítését és a gyermekvédelmet, s a beavatkozások preventív jelleggel valósulhatnak meg (Tóth, 2025).

Idősgondozás és biztonságtechnika: Az idősgondozásban alkalmazott okosotthonok és állapotmonitorozó eszközök, például a SensFloor elnevezésű „okospadló”, a mozgásmintázatok elemzésével képesek előre jelezni a várható eséseket vagy az állapotromlást. A ForeStream az önálló életvitelt támogató távfelügyeleti rendszer: intelligens kamerarendszert alkalmaz, amely hosszabb távon képes a viselkedési mintázat változásának jelzésére, rövid távon pedig az esésjelzésre, arcfelismerésre. A NOBI rendszer észleli az elesést, segíti a tájékozódást, éjszaka biztonsági fényt kapcsol be, a lefekvésről és felkelésről értesíti az egészségügyi személyzetet, figyelmeztet a folyadékfogyasztásra, a testmozgásra, emlékeztet a gyógyszerek bevételére, felügyeli az alvó személyt, és csatlakoztatható az egészségügyi nyilvántartásokhoz. Az MI idősotthoni alkalmazása segíthet a gondozásban, és tehermentesítheti a munkatársakat (Tóth, 2025).

A mentális állapot felmérése és a chatbotok: Az MI-rendszerek képesek hatalmas adatbázisok feldolgozására, segítve a korai diagnózist olyan betegségeknél, mint a demencia vagy a depresszió. Speciális chatbotok, például az Evebot, egyszerű chatbeszélgetések alapján szorongásra utaló jeleket azonosítanak. Más algoritmusok strukturált és nem strukturált adatok (például MRI-felvételek, laboreredmények vagy kognitív tesztek) elemzésével adnak megbízható prognózist olyan betegségekről, mint például a demencia (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Szenvedélybetegségek diagnosztikája: A W-Sud chatbot és hasonló alkalmazások folyamatosan monitorozzák a kliens hangulatát, fájdalomszintjét és szerhasználat utáni vágyódását, segítve a visszaesés megelőzését. Léteznek szimulációs programok (például SBIRT), amelyek célja a problémás szerhasználat korai felismerése és a veszélyeztetettek kiszűrése (Tóth, 2025).

A pszichológiában és a mentálhigiénés folyamatokban az MI használata a diagnosztikától a terápiáig terjed. PTSD-altípusok azonosítása: az MI segítségével kifinomultabb, személyre szabott diagnózisok állíthatók fel például a PTSD esetében, az algoritmusok kérdőívek, klinikai tesztek és vérbiomarkerek alapján azonosítják a betegség altípusait. A terápiás folyamat során érzékelők elemezhetik az arckifejezést, a hangszínt és a szívritmust, valós idejű visszajelzést adva a kezelés sikeréről (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Szociális készségek fejlesztése és mérése: A mentálhigiénés robotok, például Paro (a robotfóka) és az eBear szociális interakciókkal támogatják az izolált vagy depressziós embereket. Az autizmus spektrum zavarral élő gyermekek számára fejlesztették ki a Nao robotot, amely a szociális készségek (imitáció, empátia) fejlesztésében támogatja őket azáltal, hogy segít felismerni az empátiát és a kötődést (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Közösségimédia-alapú diagnosztika: innovatív módon az algoritmusok nagy mennyiségű közösségimédia-poszt (például Reddit) tartalomelemzésével képesek kimutatni a mentális egészséggel, szorongással vagy öngyilkossági szándékkal kapcsolatos változásokat egy adott populációban (Tóth, 2025).

Szenzoros mérések a terápiában: Különböző érzékelők képesek az ülések alatt az arckifejezés, a hangszín és a szívritmus elemzésére, ami azonnali visszajelzést ad a szakembernek a kliens érzelmi állapotáról és a beavatkozás sikerességéről (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

A technológia típusa szerint a következő alkalmazáscsoportokat különböztethetjük meg:

• Chatbotok és digitális asszisztensek: A chatbotok az egyéni szükségletek és a gondolkodás alapján alakítják ki a segítő párbeszéd és módszerek hálóját a felhasználó számára. Olyan népszerű alkalmazások, mint a Woebot vagy a Ginger.com,

„gamifikált” kognitív-behaviorista technikákat, mindfulnessgyakorlatokat és folyamatos hangulatmonitorozást tartalmaznak, széles körben elérhetők és népszerűek. Specifikusabb chatbotok is léteznek, például a már említett W-Sud, amely a szerhasználat csökkentésében, a fájdalom és a vágyódás monitorozásában segít (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

• Az öngondoskodást segítő applikációk: mobilalkalmazások (például Health) és okosórák, melyek képesek a terápián kívüli információgyűjtésre, például az alvási mintázat vagy a fizikai aktivitás regisztrálására, visszajelzést adva a kliens állapotáról (Tóth, 2025; Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

• Online önsegítő platformok: olyan integrált rendszerek, mint például az m-RESIST,

amely monitorozza a beteg tüneteit, biológiai adatait, és önelfogadást támogató tanácsokkal látja el a felhasználót (Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

• Edukatív alkalmazások: A szakemberek képzésében segítenek az MI-n alapuló szimulációk (például virtuális családlátogatások). Ezek az alkalmazások biztonságos környezetben teszik lehetővé a pontosabb készségfejlesztést (Tóth, 2025).

Az itt felsoroltak csak egy kis részét jelentik a már működő eszközöknek. A technológiai fejlődésnek köszönhetően kínált innovatív eszközök tudatos integrálása nemcsak a szakmai hatékonyság növelésének lehetőségét hordozza magában, hanem a segítő szakmák módszertani megújulását is szolgálja, lehetővé téve, hogy a szakemberek az adminisztratív terhek helyett valóban a kliensek egyéni szükségleteire és a mélyebb kapcsolati munkára fókuszálhassanak.

HATÁSOK

Az MI hosszú távú hatásvizsgálata folyamatos, de vannak olyan pozitív és aggasztó hatások, amelyek már most is láthatók. Kezdjük az ügyfelek és segítők számára jelentkező előnyök áttekintésével.

Az MI-alapú szoftvereknek köszönhetően az ügyfelek huszonnégy órán át kaphatnak segítséget, és így kérdéseikkel nem maradnak magukra. A hatalmas információs adathalmazoknak köszönhetően széles körű tájékoztatáshoz juthatnak hozzá rövid időn belül. Az MI felismerheti a vészhelyzeteket, és értesítheti az életmentő egységeket, illetve jelezheti a szakszolgálatok felé a veszélyeztetett állapotot. Képes felismerni a problémákat, különbséget tenni köztük, és a megfelelő szakemberhez irányítani a klienst. A jelzések így pontosabbak, és az ügy vagy az ügyfél előbb kaphat megfelelő segítséget (Tóth, 2025; Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Ahol van internet-hozzáférés, és adottak a technikai feltételek, a szolgáltatáshoz való hozzájutás biztosított. A kliensek szabadabban intézhetik ügyeiket, és akár távolról is kapcsolódhatnak a segítő szakemberhez. A nyelvi moduloknak köszönhetően nem csak a helyválasztás vált szabaddá, hanem az információhoz való hozzájutás is, hiszen a nemzetközi információk épp olyan könnyen elérhetők a saját anyanyelvükön az ügyfelek számára, mint bármi más. A tolmácsalkalmazásokkal könnyebbé válik a kapcsolattartás és a közös munka a külföldi kliensekkel (Magyarország kormánya, 2025).

Talán a legtisztábban mérhető hatás az adminisztratív tehermentesítés. Az adatelemzés fokozásával rövidebb idő alatt összegezhetők a kliensadatok. Az MI a repetitív, adminisztratív munkafolyamatok – e-mailek megválaszolása, rögzítés egyszerre több rendszerbe, időpontfoglalás stb. – átvállalásával lehetőséget ad a segítők idejének felszabadítására, így azok több kapacitást és energiát fordíthatnak a valódi, érdemi kapcsolódásra a kliensekkel. Lehetőség nyílik továbbá nagy mennyiségű strukturált és nem strukturált adatot (például korábbi esettanulmányokat, laborleleteket) gyorsan összegezni, így a szakember pillanatok alatt kimutatásokat, éves beszámolókat, elemzéseket készíthet akár bonyolultabb esetekkel kapcsolatban is. Ezáltal a munkája hatékonyabbá és átláthatóbbá válik.

Az alacsony intenzitású beavatkozások, amelyeknél a támogatási formák kevés közvetlen szakemberi részvételt igényelnek, például szociális területen (segélyek igénylésének támogatása, hivatalos ügyek koordinálása, információs tanácsadás esetében), az MI lehetőséget ad a szakember helyettesítésére. Beléphetnek a chatbotok és önsegítő alkalmazások, amelyek alkalmasak ezen esetek, kérdések kezelésére. Így felszabadulhatnak helyek, és a szakembereknek nem kell túlzott esetszámmal dolgozniuk.

Az MI hozzájárulhat a szakemberek kiégésének megelőzéséhez azáltal, hogy a szociális munka, a mentálhigiéné és például konkrétan az idősellátás területén az MI-alapú rendszerek csökkentik a folyamatos felügyeletből adódó stresszt és a fizikai megerőltetést (Tóth, 2025; Ujhelyi–Zsoldos, 2022). A prediktív analitikai rendszerek a gyermekvédelemben segíthetnek a veszélyeztetett családok gyorsabb és pontosabb kiszűrésében, ami csökkenti a szakemberek bizonytalanságát és a döntéshozatallal járó terheket. Ezenkívül az egyes algoritmusok segítségével mérhetők az ügyfél reakciójának, elégedettségének és empátiájának jelei az üléseken, a segítő beszélgetéseken, visszajelzést adva a terapeuta, illetve a szociális munkás munkájának hatékonyságáról. Az, hogy a szakember követheti, észlelheti, és transzparensen igazolhatja munkája sikerességét, bizonyítottan csökkenti a kiégés veszélyét, hiszen megszűnik vagy csökken a sikertelenség érzése.

Az MI olyan eszköztárat biztosít a segítő szakemberek számára, amelynek segítségével tájékoztató anyagokat, felületeket hozhatnak létre, melyeken keresztül meg tudják szólítani az online térben „rekedt” fiatalokat is. Mindenki számára elérhető és érthető kommunikációs platformokat hozhatunk létre, transzparensebbé téve a munkánkat a társadalomban.

Végül, de nem utolsósorban az MI-alapú szimulációs oktatási platformok (például virtuális családlátogatások, szimulált segítő beszélgetések) lehetővé teszik a nehéz helyzetek biztonságos környezetben való gyakorlását. Ma már lehetőség nyílik megismerkedni, konzultálni a különböző szakmák nagy neveivel, például a virtuálisan létrehozott Freuddal, Junggal vagy idővel akár Ferge Zsuzsával is. Így a nehéz helyzetekben a szakemberek számára is létrejön egy huszonnégy órában elérhető konzultációs tér. Ez növeli a segítők szakmai magabiztosságát és felkészültségét, ami hosszú távon ellenállóbbá teszi őket a stresszel és a kiégéssel szemben (Szalay, 2023; Ujhelyi–Zsoldos, 2022).

Összegezve: az MI-alapú rendszerek képesek nagy mennyiségű adat gyors feldolgozására, ami támogatja a döntéshozatalt, javítja a szolgáltatások hatékonyságát, célzottságát, és jelentős erőforrásokat szabadíthat fel a segítői területeken.

DILEMMÁK ÉS FÉLELMEK

A teljes képhez fontos, hogy feltárjuk a felmerülő dilemmákat és kérdéseket is. Kezdjük társadalmi szinten, ahol az MI elterjedése hosszú távon növelheti az egyenlőtlenségeket és a munkanélküliségtől való félelmet. A technológia fokozatos térnyerése már most is munkahelyek megszűnéséhez vezet, ami miatt növekszik a társadalmi feszültség (OECD, 2024).

Az új technológiák bevezetésének velejárója, hogy munkakörök szűnnek meg, újak jönnek létre, és ezáltal a munkaerőpiaci erőviszonyok teljesen átrendeződnek (Zsinkó, 2025). Azonban az MI által generált változások esetében az átrendeződési idő nem negyvenötven év, hanem jóval rövidebb, mint bármikor a történelemben. Annak, aki dolgozni szeretne, új készségeket, tudást kell szereznie, mert ha nem teszi, lemarad, vagy kiszorul a munkaerőpiacról. Ha a napi folyamatokat nézzük, az MI-t alkalmazó munkatársaihoz képest valóban lemarad az, aki nem használja e technikát, hatékonysága csökken, és egyre frusztráltabbá válik. A technikai fejlődés következtében rengeteg új kifejezés, szó került be a közbeszédbe, ami nehezíti az egymáshoz való kapcsolódást, hiszen aki nem használja ezeket, nem érti, miről van szó. Ez fokozatosan szétválasztja a munkahelyi közösségeket, és új, elszigetelt csoportokat hozhat létre. Az eddig is meglévő generációs feszültségek felerősödhetnek a készségek és a nyelvhasználati szakadékok miatt.

A jelenleg ingyenesen elérhető MI-alkalmazások beépülnek a mindennapjainkba. Megkönnyítik és átalakítják azokat a gondolkodási folyamatokat, amelyekre szükségünk van a döntéseink meghozatalához. A rendszer- és folyamatszintű problémamegoldó gondolkodásra sok esetben már nincs szükség, hiszen az összefüggéseket, megoldásokat tálcán kapjuk az MI-alapú programoktól.

Gondoljunk bele egy egyszerű példába: az utazásunk megtervezésébe. A mai technológia pár másodperc alatt megtervezi és megszervezi az utazásunkat. Nincs szükségünk naprakész információgyűjtésre, rangsorolásra, térképhasználatra, cselekvésre és döntési folyamatokra. Kizárólag a telefonunk vagy a gépünk és internet kell hozzá. Ez olyan szintű könnyebbséget jelent, amitől az ember könnyen függővé válhat. Minimális energiaráfordítással kapjuk meg a szükséges információt, és így látszólag időt, energiát takarítunk meg. De – mert mindig van egy de – nézzük meg más oldalról ezt a példát. Ülök a gép előtt, és utasításokat adok, átengedem a döntést, és „most azonnal” várom a választ. Ha pedig már itt vagyok, és várnom kell, még azt is megkérdezem, hogy…, vagy megnézek egy rövid videót.

Ismerős a példa? Az időnket a géppel kettesben töltöttük. A problémamegoldás során nem kapcsolódtunk másokhoz, nem jött létre valós interakció. Nem próbáltunk aktív gondolkodással megoldani egy problémát. A döntéseket átadtuk egy gépnek (mikor, hova, hogyan stb.). Elvesztettük az időérzékelésünk egy részét, mivel a felszabaduló időnket gyakran olyan tevékenységekkel töltjük ki, amelyek nem feltétlenül szükségesek számunkra. Ennek során figyelmünket sokszor felesleges vagy számunkra kevéssé releváns információk kötik le. Nem töltünk időt aktív fizikai cselekvéssel. A választ azonnal szeretnénk, ami csökkenti a késleltetési képességünket, s emiatt a hétköznapokban a várakozás nehézzé válik, hiszen az offline térben az információk lassabban terjednek. Az online és MI-alapú kommunikáció során elvész a vizuális és auditív támpontok egy része azáltal, hogy megszűnik a nonverbalitással átszőtt interakció. Emiatt kommunikációnk beszűkülhet, és átalakulhat érzelemmentes utasításhalmazzá. Ha ez és ehhez hasonló folyamatok mindennapossá válnak, hosszú távon változni fog az emberek egymással folytatott kommunikációja, türelme és problémamegoldó képessége. Ez azon fiatalok körében, akik sok időt töltenek az online térben, már most megtapasztalható, hiszen az aktív figyelmük ideje csökkent, a fókusztartás sokak számára nehézkes, kommunikációjuk beszűkült, tényleges emberi kapcsolódásaik száma nagymértékben lecsökkent.

Az is fontos kérdés, hogy mi fog történni a társadalomban, ha az eddig ingyenes szogáltatások fizetőssé válnak. Az online szolgáltatásokhoz való hozzáférés létszükségletté vált, gondoljunk csak az egészségügyi dokumentumok kezelésére, az időpontfoglalást támogató rendszerekre vagy az oktatási kommunikációs felületekre. Lassan az MI is beépül a mindennapjainkba, de mi lesz azokkal, akik az anyagi helyzetük, képzettségük, képességeik, technikai körülményeik vagy digitális ismereteik hiánya miatt nem tudnak hozzáférni az MI-alapú eszközökhöz, szolgáltatásokhoz? A társadalmon belül ez nagymértékben felerősítheti az egyenlőtlenséget, és kiváltsággá teszi a szolgáltatásokhoz, lehetőségekhez való hozzáférést. A probléma a segítő szakembereket éppúgy sújtja, mint az ügyfeleket.

A segítő szakmákban komoly nehézség a digitális kompetenciák hiánya. A szociális munkások 71,5 százaléka soha nem vett részt ilyen képzésen. „Megfelelő képzés nélkül fennáll a veszélye, hogy a szociális munkások alacsony színvonalú online szolgáltatásokat kezdenek el végezni” (Tóth, 2025), és nem lesznek képesek a leszakadó ügyfeleket megfelelő módon támogatni.

A másik nagy dilemmát az adatok jelentik. A segítő szakmák esetében az egyik alapvető etikai keretünk a titoktartáshoz és az adatkezeléshez kapcsolódik. A nyílt online terekben való mozgásunk és adattárolásunk során fennáll a hackelés és az adatszivárgás veszélye. Egy másik komoly probléma, hogy az ingyenesen használt MI-alapú programok esetén, sőt még néha a fizetőseknél is automatikusan elfogadjuk az adataink felhasználását anélkül, hogy ellenőriznénk az útjukat. Ezzel átadjuk őket ismeretleneknek. Az adataink a szoftverüzemeltető cég vagy a weboldalt birtokló egyén tulajdonába kerülnek át, és innentől szabadon gazdálkodhat vele. Lehetségessé válik például, hogy a segítő folyamat során kinyert szenzitív adatokat marketingcélokkal értékesítik. Tehát a kérdés az, hogy amikor mondjuk egy interjú hanganyagát begépeltetjük vagy egy ügy adatait kielemeztetjük, ezekkel az alkalmazásokkal elég körültekintően járunk-e el az adatok védelme tekintetében.

Komoly kérdés az is, hogy kit terhel a felelősség (a fejlesztőt, a szolgáltatót vagy a szakembert), ha az algoritmus hibás diagnózist ad, vagy nem ismeri fel időben, hogy a kliens kárt tehet magában vagy másokban. Ajánlhatom-e én ennek tudatában ezeket az alkalmazásokat? Jelenleg a jogi felelősség tisztázatlansága kérdésessé teszi számomra, hogy mit kezdünk ezekkel a helyzetekkel. Illetve hogyan járjunk el szakmailag felelősen azokkal az ügyfelekkel, akik a segítő folyamattal párhuzamosan konzultálnak az MI-vel, és az teljes egészében más irányba viszi az ügyfél kísérését? Kié a felelősség ebben az esetben?

Az MI nem vizsgálja és nem képes felismerni, hogy a kérdést, kérést megfogalmazó egyén cselekvőképes-e, vagy van-e belátóképessége. Épp ezért az MI-eszközök számára nehézséget jelenthet annak megállapítása, hogy a kliens rendelkezik-e a segítő folyamatba való beleegyezéshez szükséges cselekvőképességgel vagy ítélőképességgel. Emiatt sajnos olyan folyamatokba is belemehet, amelyek esetében az ügyfél még nem képes megfelelően értelmezni a kapott javaslatokat, helyzeteket.

Itt azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a közelmúltban több sajnálatos esemény is történt, a szoftverfejlesztőknek köszönhetően az MI-alkalmazás ma már ilyen irányú kérdések esetén és veszélyeztetettség észlelésekor automatikusan próbálja szakemberhez irányítani a kérdezőt.

A szakemberek számára sokszor kihívást jelent, hogy az ügyfél kész diagnózissal és megoldással érkezik, s emiatt nehezen hajlandó elfogadni, ha a többéves szakmai tapasztalattal rendelkező, erőforrásokat ténylegesen ismerő szakember másfelé vinné a segítségnyújtást. Ez olyan kezdeti feszültséget jelent a bizalmi kapcsolatban, amely sokkal nagyobb ellenállással való munkát kíván meg a szakembertől, mint más esetekben megszokott.

A képessé tevésnek az az alapelve, hogy a klienst a folyamat kísérése során képessé tesszük problémái átlátására, kezelésére (Sadan, 2004). Az MI azonban ezt megspórolja a kész megoldással. Azáltal, hogy az MI harmadik félként „ítéletet mond”, értékeli a helyzetet a kliens helyett, aki így nem gondolja végig a helyzetét, nem maga oldja meg problémáját, belső és külső konfliktusait nem kezeli. A tanulási út elvész, a felelős jelenlét eltűnik.

Az MI jelenleg képtelen az empátia, az intuíció és a komplex emberi érzelmek teljes körű kezelésére. Az algoritmusok nem megfelelő szakmai felkészültsége pedig alacsony színvonalú ellátást eredményez vagy eredményezhet, minek következtében csökken a segítő módszerek iránti bizalom.

A technológia alkalmazása súlyos szakmai és etikai kérdéseket vet fel az „Eliza-hatást”, azaz a gépek antropomorfizálását illetően. „Az Eliza-hatás – hajlamunk arra, hogy antropomorfizáljuk a számítógépet – különös kockázatot jelenthet az MI-vezérelt terápiás eszközöknél” (Ujhelyi–Zsoldos, 2022: 86). Az antropomorfizálásból fakadó érzelmi függőség kontrollált, de steril érzelmi buborékot hoz létre. Ez gátolja a valódi társadalmi reintegrációt, hiszen a kliens mentesül a valós emberi kapcsolatok elkerülhetetlen súrlódásaitól és konfliktusaitól, ami a segítő munka végső célját, az autonóm életvitelt veszélyezteti.

Fentebb már említettem, hogy a klaszterezési eljárások esetében az algoritmusok az emberi adatokon keresztül tanulnak. Az online térben az emberek gyakran névtelenek, ezért kevésbé érzik a felelősséget a szavaikért, és könnyebben írnak bántó vagy elítélő dolgokat. Az interneten kevesebb személyes információt látunk a másikról, ezért hajlamosabbak vagyunk sztereotípiák alapján megítélni, és emellett a közösségi média is sokszor olyan tartalmakat mutat, amelyek megerősítik a meglévő véleményünket, így az előítéletek könnyebben felerősödnek (ASWB, 2015; Szalay, 2023). A gépi tanulás során az MI az általunk feltöltött vélemények, adatok alapján dolgozik, s ezek persze nem mentesek az emberi előítéletektől, sztereotípiáktól, a téves adatoktól, és az adatok forrásának azonosítása is kérdéses. Az emberi előítéletek és sztereotípiák nagyobb súlyú jelenléte az online térben hosszú távon felerősítheti például a szociális egyenlőtlenségeket, a szexizmust és a rasszizmust. Egyes szoftverek e „kérdéses” adatok alapján döntenek és adnak javaslatokat a kérdéseket illetően, és így átvehetik, felerősíthetik a társadalmi előítéleteket, ami diszkriminatív döntésekhez és az emberi méltóság sérüléséhez vezethet.

Ehhez kapcsolódnak az MI „hallucinációi” is. A deepfake-ek és dezinformációk esetében az MI által generált hamis videókról és hanganyagokról beszélünk. Az emberekben ezek a hamis információk bizalmi válságot okoznak az információ hitelességével kapcsolatban, és hosszú távon izolációhoz vezetnek. Sajnos az látszik, hogy már a tudományok területén is megjelentek a deepfake-ek, amelyek a szakemberek számára plusz nehézséget és időveszteséget okoznak. A források ellenőrzése mintegy kötelező feladattá vált minden válasz esetében, ami digitális ismeretek hiányában szinte lehetetlen kihívás. Aztán ott van még a szakmai határok elmosódása az online térben. Tóth Anikó Panna 2020-as vizsgálatában 337 szociális szakember online kérdőívét elemezte a közösségi média használatáról a segítő-kliens kapcsolatban. A kutatás alapján a szociális szakemberek 89 százalékával előfordult már, hogy kliense ismerősnek jelölte a közösségi médiában, miközben hazánkban tízből hét intézményben semmilyen szabályozás nincs az online kapcsolattartásról. Ezekben az esetekben az ügyfél számára láthatóvá válik az életem minden területe, és számomra is láthatóvá válik az ő élete. A technológia használata mellett fennáll az olyan határsértések és kettős kapcsolódások veszélye – különösen a közösségi média felületein –, amikor is a kliensek háttérinformációinak engedély nélküli keresése etikailag aggályossá válhat. A szakemberek 34,8 százaléka által bevallott engedély nélküli adatgyűjtés rávilágít a szabályozási vákuumra. Ennek az etikai kockázatnak a kezelése érdekében elengedhetetlen olyan intézményi szintű digitális protokollok kidolgozása, amelyek rögzítik a közösségi média használatának határait a segítő-kliens kapcsolatban, prioritásként kezelve a kliens önrendelkezési jogát. A biztonság és a bizalom mindkét fél részéről nagymértékben sérülhet az ilyen helyzetekben (Tóth, 2025).

Ahogy korábban már említettem, az online, illetve az MI-alapú kommunikáció során elvész a vizuális és auditív támpontok egy része, ami megnehezíti a szakember számára a kliens állapotának pontos felmérését. A jelenlegi MI-rendszerek nem képesek az emberi empátia, intuíció és a komplex érzelmek teljes körű kezelésére, valamint nehézséget okoz számukra a nem tervezhető helyzetek megoldása, hiszen döntési javaslataik előre programozott algoritmusok, válaszok alapján születnek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az alkalmazások jelenleg még nem képesek önálló kreatív problémamegoldásra.

Az MI társadalmi és szakmai hatásai több ponton kirajzolódnak. Az MI gyors technológiai fejlődése munkaerőpiaci átrendeződést, digitális egyenlőtlenségeket és új etikai dilemmákat hozhat létre. A technológia ugyan megkönnyíti a mindennapi döntéseket és információszerzést, de hosszú távon befolyásolhatja az emberek problémamegoldó képességét, kommunikációját és társas kapcsolatait. A segítő szakmákban különösen fontos kérdés az adatvédelem, a szakmai felelősség és az emberi empátia szerepének

megőrzése az MI-alapú rendszerek használata mellett, és nagyon fontos az új (online) határterületek minél előbbi szabályozása.

ÖSSZEFOGLALÁS

Az MI gyors fejlődése egyszerre jelent új lehetőségeket és komoly szakmai-etikai kihívásokat a segítő szakmák számára, mivel alapvetően átalakítja az információhoz való hozzáférést, a diagnosztikai folyamatokat és a segítő kapcsolatok működését. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az MI már jelen van a segítő szakemberek mindennapjaiban, azonban használata jelenleg többnyire adminisztratív, információkeresési vagy személyes célokra korlátozódik, miközben a tudatos és módszertanilag reflektált szakmai alkalmazás még kevéssé elterjedt (Tóth, 2025). A technológia egyik legnagyobb előnye a nagy mennyiségű adat gyors feldolgozásának képessége, a folyamatos – akár huszonnégy órás – elérhetőség, valamint a korai kockázatfelismerés lehetősége, amely hozzájárulhat a segítő szolgáltatások hatékonyságának és hozzáférhetőségének növeléséhez, miközben csökkentheti a szakemberek adminisztratív terheit.

Ugyanakkor az algoritmusok működése gyakran torz vagy hiányos adatbázisokra épülhet, ami felerősítheti a társadalmi előítéleteket és egyenlőtlenségeket, valamint új dilemmákat vet fel a szakmai felelősség, a döntéshozatal és az adatvédelem területén. További kockázatot jelenthet, hogy az MI túlzott használata hosszabb távon gyengítheti az egyének problémamegoldó képességét, cskentheti az emberi kapcsolódások minőségét, illetve a fiatal generációk körében erősítheti a digitális függőséget és a kommunikáció beszűkülését. A segítő szakmák esetében különösen érzékeny kérdés a kliensadatok védelme, hiszen a digitális rendszerek alkalmazása növeli az adatszivárgás, a hackelés, illetve a szenzitív információk kontrollálatlan felhasználásának kockázatát.

Mindezek mellett fontos hangsúlyozni, hogy az MI nem képes teljes mértékben helyettesíteni az empátiát, az intuitív megértést és az érzelmi komplexitás értelmezését, ezért a segítő folyamatokban

az emberi jelenlét továbbra is meghatározó szerepet tölt be. Éppen ezért kiemelten fontos a segítő szakemberek digitális és etikai kompetenciáinak fejlesztése, valamint olyan szakmai irányelvek és intézményi szabályozások kialakítása, amelyek biztosítják a technológia felelős és biztonságos alkalmazását, fejlesztését.

Véleményem szerint az MI leginkább egy „technorealista” szemlélet keretében integrálható a segítő gyakorlatba: olyan támogató eszközként, amely segíti a szakemberek munkáját, úgy, hogy a döntések végső felelőssége és a segítő kapcsolat emberi dimenziója továbbra is a szakemberek kezében marad.

Absztrakt

A párkapcsolati erőszak túlélőit gyakran kísérhetik a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD tünetei. Kutatásunkban, melyben 204 bántalmazott nő vett részt, azt vizsgáltuk, hogy az intézmények és az informális kapcsolatok mennyiben segíthetnek vagy éppen hátráltathatnak a trauma feldolgozásában. Az alábbi eszközöket használtuk: Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív, Szociális Reakciók Kérdőív, Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív, Nemzetközi Trauma Kérdőív. Akik semmilyen támogatásban nem részesültek, illetve akik kizárólag formális támogatást kaptak, nagyobb szégyenérzetről számoltak be, szemben azokkal, akik formális és informális támogatást is kaptak. A társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és PTSD-tünetek vizsgálata során teljes, a negatív társas reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és PTSD-tünetek vizsgálata során részleges mediációt kaptunk. Az eredmények arra utalnak, hogy az intézményi árulás elszigeteli az egyént, fokozza tehetetlenségérzését és újratraumatizál.

Kulcsszavak: párkapcsolati erőszak, PTSD, intézményi árulás, traumával kapcsolatos szégyenérzet

DOI: 10.56699/MT.2026.2.7

A nők elleni erőszak napjaink egyik legsúlyosabb társadalmi problémája, mely a közhiedelemmel ellentétben számos formát ölthet, beleértve a fizikai, lelki, gazdasági, szóbeli, társadalmi és szexuális bántalmazást. A nők elleni erőszak nemcsak szociális kérdés, hanem fontos emberi jogi és egészségügyi probléma is (Tóth, 2018). Nők elleni erőszaknak minősül minden olyan erőszakos fellépés a magánéletben és a közéletben, amely negatív hatást fejt vagy fejthet ki a nők szexuális, fizikai vagy pszichés jóllétére, s amely a nőket a nemük miatt éri. Idesorolható a fenyegetés és a kényszerítés is (United Nations, 1993; Harjánné Brantmüller et al., 2022). A probléma komolyságát jelzi, hogy minden negyedik ötven év alatti nő élt már át párkapcsolati fizikai és/vagy szexuális erőszakot, továbbá 2023-ban napi szinten száznegyven nő és kislány veszítette életét közeli családtagja vagy partnere, vagyis olyasvalaki keze által, akiben megbízott (Sardinha et al., 2022; UNODC – UN Women, 2024). Magyar viszonylatban nézve a 18 és 74 év közötti korosztályban közel kétmillió nő

van, akik érzelmi abúzust szenvedtek el partnerüktől életük során (Wirth–Winkler, 2015).

A BÁNTALMAZÁS HATÁSAI

A bántalmazás különböző betegségek kialakulásához vezethet. Vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a bántalmazott nőknél kétszer nagyobb a depresszió kialakulásának veszélye, valamint a párkapcsolati erőszakot átélt nőknél a droghasználat és a poszt-traumás stressz zavar (PTSD) esélye 3,6–5,6-szer nagyobb volt (Golding, 1999; Harjánné Brantmüller et al., 2022). Más kutatások pozitív kapcsolatot találtak a párkapcsolati erőszak és a depresszió, a PTSD, az alvászavarok, az öngyilkossági hajlam, a szorongásos és az étkezési zavarok között, ami megerősíti azt a kijelentést, mely szerint a párkapcsolati erőszak globális probléma, amely a testi és lelki egészséget egyaránt veszélyezteti (Patton et al., 2022; Harjánné Brantmüller et al., 2022).

TÁMOGATÁS

A társas támogatás kiemelt szerepet játszik a bántalmazó kapcsolatból való kilépésben, mivel növelheti a nő önbecsülését, továbbá az önuralom érzését is (Nurius et al., 1992; Rose–Campbell, 2000). A formális és informális támogatás, valamint a saját és a gyermekek egészsége iránti aggodalom olyan tényezők, amelyek elősegítik a bántalmazó párkapcsolatból való kilépést, valamint a társadalmi támogatás ellensúlyozza a bántalmazás hatásait a túlélők fizikai és mentális egészségére nézve (Gregory et al., 2017; Kengyel et al., 2025). Viszont ha bármelyik formális támogatást biztosítani hivatott intézmény nem nyújt megfelelő segítséget, az eredményezheti a bántalmazóhoz való visszatérést és az erőszakos kapcsolatból való kilépés feladását, ezért különös figyelmet kell fordítanunk az intézményi árulás és támogatás témakörének (O’Connor, 2002).

FORMÁLIS TÁMOGATÁS

Formális támogatás a hivatalos forrásból (például rendőrség, orvosok, bántalmazott nőknek segítő szervezetek, családsegítő, pszichológusok, jogi tanácsadók) származó segítség.

Monica O’Connor (2002) felhívja a figyelmet, hogy a bántalmazott nőknek mennyire nehéz lehet segítséget kérniük hivatalos szervektől, mivel egyszerre több helyen kell eligazodniuk (például ügyvédi szolgáltatások, menedékhelyek, támogatást nyújtó szervezetek), miközben egyszerre próbálnak megélni és túlélni (O’Connor, 2002). Kiemelten fontos, hogyan kezelik a bejelentett bántalmazást az illetékes szervek, és mennyire vannak felvilágosítva a témával kapcsolatban, mivel a nem megfelelően kezelt bejelentés életeket követelhet. Több esetben a segítségkérést nem valódi segítség követi, hanem pszichiátriai ellátásba kerülés, hajléktalanság, szegénység, az erőszak fokozódása, a gyermekek felügyeleti jogának elvesztése, véget nem érő bírósági eljárások és legrosszabb esetben a bántalmazás halálig fajulása (O’Connor, 2002).

Az intézményi árulás speciális probléma, amelynek alapja, hogy az áldozat kiszolgáltatott helyzetben van, s akkor következik be, amikor az intézmény a traumatikus élményre nem megfelelően reagál, például lekicsinyli az erőszakot, hibáztatja az áldozatot, megszégyenít, nem nyújt védelmet, mert nem az áldozat érdekeit helyezi előtérbe, vagy nem megfelelően kezeli a bejelentést (Lorenz et al., 2021; NANE, é. n.). Az intézményi árulás fogalma magában foglalja a megfelelő ellátás, illetve a védelem és támasz nyújtásának hiányát az intézmények részéről. Hoffmann Kriszta és Wirth Judit (2025) A bántalmazás piramisa címmel megjelent könyvükben leírják, hogy az intézményi árulás szakkifejezést először Jennifer Freyd, az amerikai Oregoni Állami Egyetem pszichológiaprofesszora használta 2008-ban, majd 2018-ban a magyar nyelvű szakirodalom is átvette. Hoffmann és Wirth definíciója szerint „intézményi árulásnak nevezzük, amikor az intézmény a védelmi kötelezettségét elmulasztja, és a hatékony védelmet megtagadja, megtöri a hozzá forduló bizodalmát abban, hogy az erre hivatott intézmények megvédik, és egyben fenntartja, illetve növeli az érintett kiszolgáltatottságát az elkövető felé. Ezzel a rendszer az elkövető cinkosává válik, s nemcsak nem segít, hanem egyenesen ront az áldozat helyzetén” (Hoffmann–Wirth, 2025: 67). A hivatalos szerveket kevésbé értékelik támogatónak a segítségkérők, s esetükben gyakoribb az áldozathibáztatás megjelenése, mint informális segítők esetében (Ullman–Filipas, 2001). Az intézményi árulás megtapasztalásának leginkább azok a személyek vannak kitéve, akik súlyosabb PTSD-tüneteket mutatnak (Pinciotti–Orcutt, 2021). Egy harminchét tanulmányt összesítő metaanalízis (Christl et al., 2024) során mindössze egy tanulmányt találtak, amely foglalkozott a párkapcsolati erőszakot elszenvedett anyák intézményi árulással kapcsolatos tapasztalataival, melyeket a gyermekelhelyezésre irányuló jogi folyamat során szenvedtek el. Ebben a tanulmányban a megkérdezett anyák olyan tapasztalatokról számoltak be, amelyekre jellemző volt az intézmények áldozathibáztató attitűdje, a túlélők érzéseinek invalidálása (Gutowski–Goodman, 2020). A szerzők által vizsgált publikációk negyede

amerikai katonai veteránok, fele pedig főiskolai/egyetemi hallgatók tapasztalatait vizsgálta, és csupán egy-egy foglalkozott például etnikai kisebbségek vagy fogyatékos személyek megéléseivel.

Fontos kérdés, hogy az intézményi árulásra adott reakciók jelensége mennyiben specifikus a párkapcsolati erőszak áldozatai esetében, illetve más – például vagyon elleni vagy testi sértéssel járó – bűncselekmények elszenvedői is szembesülnek-e hasonló tapasztalatokkal. Bár a szakirodalom alapján más áldozati csoportoknál is megjelenhet az áldozathibáztatás és a nem megfelelő intézményi reakció (Christl et al., 2024), az interperszonális és különösen a nemi alapú erőszak esetében ezek a jelenségek gyakrabban és intenzívebben jelentkeznek nők, illetve szexuális kisebbségekhez tartozó személyek esetében (Gómez, 2021; Kondrath et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom széles körben dokumentálja a szociális reakciók és az intézményi válaszok szerepét a traumafeldolgozásban, azonban a magyar kontextusban rendelkezésre álló empirikus eredmények korlátozottabbak, valamint sajátos intézményi és kulturális tényezők is befolyásolhatják a segítségkérés folyamatát. Magyarországról kevés kutatás áll rendelkezésünkre a témával kapcsolatban. Kengyel Judith Gabriella és munkatársai (2025) kutatásában több nő arról számolt be, hogy úgy érzik, a rendszer nem védi meg őket, s az sem kapott védelmet, aki jelentette a bántalmazást (Kengyel et al., 2025). A túlélők vonakodnak támogatást kérni, mivel előre tudják, hogy nem fognak megfelelő segítséget kapni. Ezenfelül a gyermekeik elvesztésétől és a megtorlástól való félelem is visszatartja a nőket (Galántai et al., 2019). A fenti kutatásban harminc olyan anyával készítettek interjúkat, akik korábban kapcsolati erőszakot szenvedtek el. Eredményeik szerint a láthatási jogok az intézményi árulás következtében a párkapcsolati erőszak folytatásává válhatnak, mivel a szülői kapcsolattartásra irányuló jogi eljárásokban részt vevő intézmények nem veszik figyelembe a volt partner által elkövetett erőszakot. Így az apák a családon belüli erőszak intézményi elismerésének hiánya miatt képesek voltak továbbra is kényszerítő kontrollt gyakorolni partnereik és gyermekeik mindennapi élete felett. Összességében az érintett nők úgy érzik, a rendszer cserben hagyja és nem védi meg őket.

INFORMÁLIS TÁMOGATÁS

Kutatások azt mutatják, hogy a női áldozatok leggyakrabban az informális szociális hálózatukhoz tartozó személyekhez fordulnak, idesorolhatók a családtagok, barátok és munkatársak (Boethius–Åkerström, 2020). Kutatások megállapították, hogy az észlelt társas támogatás magasabb életminőséggel és kisebb mértékű depresszióval járt együtt, kifejezetten akkor, amikor a nők elégedettek voltak a kapott támogatás minőségével (Beeble et al., 2009; Campbell et al., 1995).

Kiemelt figyelmet kell fordítanunk az emberek reakcióira, amikor az áldozatok segítséget kérnek, vagy megosztják a történetüket, mivel a trauma eredményezheti azt, hogy a túlélők eltávolodnak a barátaiktól, családtagjaiktól, sőt még önmagunktól is (Herman, 2019). A túlélő kitárulkozására többféleképpen lehet negatívan reagálni, például elkerülik, másként bánnak vele, ami része a megbélyegző reakcióknak, valamint úgy is lehet válaszolni, hogy átveszik az irányítást a túlélőtől, az engedélye nélkül megosztják a történetét, továbbá áldozathibáztató reakciót is lehet adni, amelynek során a felelősséget az áldozatra helyezik, és nem a bántalmazót okolják az erőszakért. Ezek a reakciók jelentősen rosszabb pszichopatológiával járnak, mint az (1) egocentrikus válaszok, amikor nem a túlélő szükségleteit helyezik előtérbe, hanem a sajátjukat, vagy a (2) figyelemelterelő reakciók, amikor elterelik a beszélgetést a megélt tapasztalatokról, vagyis a bántalmazásról (Ullman, 2000).

Az áldozatok leggyakrabban a lány barátaiktól kérnek segítséget, és az esetek felében hasznosnak találják a bántalmazásról szóló megnyílást, illetve 29 százalékuk az édesanyjával beszélt a bántalmazásról (Rose–Campbell, 2000). Kengyel és munkatársai (2025) kutatásában voltak, akik arról számoltak be, hogy a barátaik és a környezetük nem melléjük, hanem a bántalmazó mellé állt, mivel jó szándékot feltételeztek a bántalmazó viselkedése mögött (Kengyel et al., 2025). A család esetében előfordul, hogy a megosztott lojalitás következményeként a családtagok nem nyújtanak segítséget a nőnek (Rose–Campbell, 2000). Vizsgálatok azt mutatták, hogy míg a pozitív reakciók nincsenek hatással a pszichiátriai tünetekre, addig minden negatív reakció pszichopatológiával jár együtt (Ullman–Filipas, 2001). A társas támogatás hiánya nőknél erősebben összefügg a PTSD kialakulásával, mint férfiak esetében (Olff, 2012). A pozitív reakciók szerepet játszanak abban, hogy a túlélők adaptívabb megküzdési stratégiákat alkalmazzanak, és érzelmi támogatást keressenek, mivel a támogató reakciók segítik a túlélőket abban, hogy olyan erőfeszítéseket tegyenek, amelyek által visszanyerik a kontrollt, elősegítve a felépülési folyamatot. Ezzel szemben a negatív reakciók növelik az áldozathibáztatást, a tehetetlenség érzését, és a másokba vetett bizalom csökkenését eredményezhetik, ami ahhoz vezethet, hogy a túlélők maladaptív megküzdési stratégiákat vesznek igénybe, s elkerülik a traumával való foglalkozást, negatív hatást gyakorolva a PTSD tüneteiből való felépülésre (Ullman–Peter-Hagane, 2014).

PTSD A KAPCSOLATI ERŐSZAK ÁLDOZATAI ESETÉBEN

A párkapcsolati erőszakkal leggyakrabban előforduló zavar a PTSD, amely a bántalmazott nők körében nagyjából 75 százalékban fordul elő (Griffin et al., 2005; Johnson–Zlotnick, 2009). Több kutató is azt találta, hogy a pszichológiai bántalmazás erőteljesebb indikátora lehet a PTSD kialakulásának, mint a fizikai bántalmazás (Dutton et al., 2001; Pico-Alfonso, 2005; Street–Arias, 2001), habár sokan nem értékelik annyira súlyosnak, mint a fizikait, ezért sok esetben nem is jelentik (Masci–Sanderson, 2017).

A PTSD tünetei közé tartoznak az emlékbetörések, melyek során a személy újraéli a traumáját. Ezek rémálmok formájában is megjelenhetnek. További tünetek a másoktól való elszigeteltség érzése, a környezetre való érzéketlenség, az anhedónia, valamint a traumára emlékeztető tevékenységek és helyzetek elkerülése (WHO, 2019). Ez járhat fokozott ijedtséggel, álmatlansággal, valamint sokszor társul hozzá szorongás és depresszió, valamint öngyilkossági gondolatok, továbbá a PTSD a memóriát és a figyelmet érintő kognitív károsodással is jár (Brandes et al., 2002). Miranda Olff (2012) leírta, hogy a PTSD-ben szenvedő egyéneknél diszfunkcionális állapot lép fel, amelyet a stresszválasz elégtelen helyreállítása vált ki, ezért „az agyban a vészcsengő továbbra is szól, s a stresszreakciót nem tudják elfojtani” (Olff, 2012: 3).

Kutatók azt találták, hogy traumát követően a PTSD kialakulásának esélye nőknél kétszer vagy háromszor nagyobb, mint férfiaknál (Olff, 2012). A PTSD kialakulásának kockázati tényezői közé tartozik a társas támogatás és a környezet megerősítésének hiánya. Ha kialakul a PTSD, akkor a gyorsabb felépülést segítik a megfelelő szociális kötődések (Olff, 2012).

A TRAUMÁVAL KAPCSOLATOS SZÉGYENÉRZET

Amy Elisabeth Street és Ileane Arias (2001) szignifikáns kapcsolatot állapított meg a PTSD-tünetek súlyossága és a szégyen között (Street–Arias, 2001). A szégyen olyan meghatározó érzelem interperszonális traumát túlélő embereknél, amely szoros összefüggést mutat a súlyosabb PTSD-tünetekkel (Jones–Badour, 2024). A túlélők a szégyenből adódóan megküzdésként alkalmazhatják az elkerülést, így viszont a traumatikus emlékeket sem dolgozzák fel, ami fenntarthatja a PTSD-tüneteket (Cunningham, 2020). Christal L. Badour és munkatársai (2017) kutatásában azoknak a személyeknek, akik interperszonális traumától és a bántalmazással kapcsolatban PTSD-től szenvedtek, a 62 százalékuk tapasztalt traumával kapcsolatos szégyenérzetet is, továbbá a szakemberek azt találták, hogy a szégyen előrejelzi a PTSD megjelenését (Badour et al., 2017). A szégyen az énre összpontosít, és fokozza a belső fenyegetettség érzését, vagyis azt, hogy a túlélő sérültnek és alkalmatlannak érzi magát (Au et al., 2017).

Párkapcsolati erőszak esetén a bántalmazók olyan eszközöket használnak, amelyeknek az a céljuk, hogy partnerükben szégyent keltsenek, korlátozzák a függetlenségüket, és csorbítsák társadalmi megítélésüket (Camp, 2022).

A szégyenérzettel kapcsolatban több faktort azonosíthatunk női túlélők körében. Szégyent érezhetnek saját bántalmazó viselkedésük miatt, valamint azért, mert nem tudták megmenteni a kapcsolatot, s elárulták magukat. Továbbá néhány túlélő azért is szégyennel küzdhet, mivel nem volt képes megvédeni magát a bántalmazástól, vagy azért, mert túl sokáig maradt a kapcsolatban, és mert nem látta előre, hogy a partnere bántalmazó lehet (Doane, 2007, 2010). A szégyennek több forrása is lehet, például a bántalmazás, a stigmatizáció és a túlélő személyével kapcsolatos negatív feltételezések, amelyek internalizált szégyent eredményezhetnek (Camp, 2022).

A negatív szociális reakciók nagyobb szégyennel és több PTSD-tünettel járnak együtt, mint a pozitívak (Ullman et al., 2017; Timblin, 2021). A szégyen eredményezheti azt a döntést, hogy a túlélő nem keres pszichológiai ellátást, és nem beszél a bántalmazásról, mivel elítélve érzi magát (Ullman, 2000; Dworkin et al., 2019; Dichter et al., 2020). Azok a túlélők, akik úgy érzik, nem oszthatják meg másokkal a velük történteket, abban a hitben élnek, hogy viselkedésüket, érzéseiket és gondolataikat meg kell változtatniuk, ami szintén nagyfokú szégyennel jár együtt, továbbá szociális elszigetelődéssel, az értéktelenség és a tehetetlenség érzésével (Timblin, 2021; Pennebaker–Beall, 1986). Ezért ha egy túlélő úgy dönt, hogy mégis megbízik valakiben, felvállalja ezt a traumatikus élményt, és sebezhetővé válik, nagyon fontos, hogy a másik illető ne érvénytelenítse az érzéseit, tapasztalatait, mivel ez felerősítheti a túlélő szégyenérzetét (Camp, 2022).

Ezzel szemben azok a túlélők, akik pozitív visszajelzést kaptak, meg voltak győződve arról, hogy az erőszakért az elkövető felelős, és kevésbé hibáztatták magukat a velük történt események miatt, emellett nagyobb valószínűséggel fordultak segítséghez (például pszichológushoz), mint azok, akiknek negatív reakciókkal kellett szembesülniük (Orchowski– Gidycz, 2015).

Fontos megjegyezni, hogy jelen kutatásban a trauma fogalmát nem egységes konstruktumként kezeljük, hanem több egymással összefüggő, de elkülöníthető jelenségre bontjuk. A párkapcsolati erőszak mint traumatikus esemény elkülönül a traumára adott pszichológiai reakcióktól, mint amilyenek a PTSD-tünetek, valamint az érzelmi feldolgozást jellemző konstruktumoktól, amilyen például a traumával kapcsolatos szégyenérzet. A vizsgálat célja az e komponensek közötti kapcsolatok feltárása, nem pedig ezek egyetlen, homogén traumafogalom alá rendelése.

HIPOTÉZISEK

H1: Az intézményi árulás mértéke befolyásolja a traumával kapcsolatos szégyenérzet mértékét.

H2: A társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül hat a PTSD-tünetek előfordulásának mértékére.

H3: A negatív szociális reakciók a traumával kapcsolatos szégyenérzet növelésén keresztül hatnak a PTSD-tünetek előfordulására.

MÓDSZER

Vizsgálati személyek

Tizennyolc év feletti női kitöltőket kerestünk, akik saját bevallásuk szerint jelenlegi vagy múltbeli kapcsolatukban bántalmazás áldozatává váltak (verbálisan, érzelmileg, fizikailag, szexuálisan és/vagy gazdaságilag). Összesen 204 személy töltötte ki teljeskörűen a kérdőívet. A résztvevők átlagéletkora 36,6 év (SD = 12,54). A kitöltőknek közel a fele a fővárosban (42,65%), kisebb részük vármegyeszékhelyen (22,06%), kisvárosban (21,57%) vagy falun (11,76%) él. Iskolai végzettségüket tekintve legmagasabb arányban a gimnáziumot végzettek voltak (28,92%), őket követték az alapdiplomával (25,49%), a mesterdiplomával vagy magasabb fokozattal (13,73%) rendelkezők és a szakiskolát végzettek (12,25%). Legkisebb arányban a jelenleg is felsőoktatásban tanulók (11,76%), a felsőfokú szakképzettséggel rendelkezők (6,86%) és az általános iskolát végzettek (0,98%) voltak.

1. ábra: A résztvevők családi állapota (saját szerkesztés)

Mérőeszközök

A tájékoztató-beleegyező nyilatkozat ismertetése és elfogadása után rögzítettük a vizsgálati személy nemét, életkorát, lakóhelyét, iskolai végzettségét, családi állapotát, jelenlegi foglalkozását, gyermekeinek számát, szexuális irányultságát, az átélt bántalmazás fajtáját, valamint a bántalmazás óta eltelt időt. A kérdőív kitöltését megelőzően rákérdeztünk a kitöltő nemére, korára, iskolai végzettségére, családi állapotára, lakóhelyére, foglalkozására, nemi irányultságára, és arra, hogy vannak-e gyerekei. Ezt követően megkérdeztük, élt-e már valaha olyan párkapcsolatban, amelyben úgy érezte, hogy bántalmazó volt vele szemben a partnere érzelmileg, fizikailag, gazdaságilag, szexuálisan és/ vagy verbálisan. Ha a kérdésre nemmel válaszolt a kitöltő, a kérdőív véget ért számára, ezzel szemben igen válasz esetén rákérdeztünk, hogy milyen bántalmazást tapasztalt, s minden bántalmazási formát kiegészítettünk példával.

Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív

Az Intézményi Árulás és Támogatás Kérdőív (Institutional Betrayal and Support Questionnaire, IBSQ) az Intézményi Árulás Kérdőív (IBQ) alapján készült, amelyet az intézményi árulással kapcsolatos tapasztalatok felmérésére használnak, és amely Carly Parnitzke Smith és Jennifer J. Freyd (2013) nevéhez fűződik. Az IBSQ, mely huszonhat tételből álló önbevallásos kérdőív, az intézményeknek bejelentett traumatikus eseményre adott reakciót méri, legyen az pozitív vagy negatív (Rice, 2024), két fő csoportba sorolva a tételeket:

(1) intézményi árulás és (2) intézményi támogatás. A kitöltők igennel vagy nemmel válaszolhatnak. Tizenhat kérdés vonatkozik az intézményi árulásra. Kutatásunkban csak ezeket használtuk fel. Jennifer M. Gómez (2021) vizsgálata során az IBSQ magas belső megbízhatóságot mutatott (Cronbach-alfa = 0,97). A kérdőív fordítását a kétirányú fordítási eljárás alkalmazásával végeztük el.

Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív

A Traumával Kapcsolatos Szégyenérzet Kérdőív (Trauma-Related Shame Inventory, TSRI) huszonnégy tételes önbevallásos kérdőív, amelyet a trauma következtében kialakuló szégyen különböző aspektusainak mérésére fejlesztettek ki (Øktedalen et al., 2014). A kitöltők négyfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy az elmúlt egy hétben mennyire volt rájuk igaz az adott állítás, és minimum 0, maximum 72 pontot tudnak elérni. Belső konzisztenciáját tekintve a TSRI kiváló (Cronbach-alfa = 0,98) (Øktedalen et al., 2014; Jones–Badour, 2024). A kérdőív nem tartalmaz fordított tételeket.

Szociális Reakciók Rövidített Kérdőív

A tizenhat tételes Szociális Reakciók Rövidített Kérdőív (Social Reactions Questionnaire-Shortened, SRQ-S) a negyvennyolc tételes Szociális Reakciók Kérdőív (SRQ) rövidített verziója, amelynek célja a szexuális zaklatást követő társadalmi reakciók felmérése (Ullman et al., 2017). A kitöltők ötfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy a felsoroltak közül milyen gyakran találkoztak az adott reakcióval a traumatikus élményük elmesélése után. Az SRQ-nak és az SRQ-S-nek három főskálája van: (1) pozitív reakciók, ennek alskálái közé tartozik az érzelmi támogatás és a kézzelfogható segítség; (2) nem segítőkész elismerés, melynek alskálái az elterelés, a kontrollálás, az egocentrikus reakciók; valamint (3) az ellenséges reakciók, ahova a stigmatizálás, a hibáztatás és az infantilizálás tartozik. A kérdőív belső konzisztenciája megfelelő (Ullman et al., 2017). Az alskálák pontszámait összeadás után átlagolni kell. Vizsgálatunkban a negatív reakciók az ellenséges reakciók és a nem segítőkész reakciók voltak.

Nemzetközi Traumakérdőív

A Nemzetközi Traumakérdőív (International Trauma Questionnaire, ITR) önbevallásos diagnosztikai mérőeszköz, melyet az ICD-11 által definiált PTSD és a komplex poszttraumás stressz zavar (CPTSD) mérésére fejlesztettek ki Marylene Cloitre és munkatársai (2018). Kitöltői ötfokú Likert-skálán tudják jelölni, hogy milyen mértékben zavarta őket az elmúlt egy hónapban az adott probléma. A PTSD és a CPTSD közös tünetei közé tartozik a fenyegetettség érzése (fokozott éberség), az elkerülés (a traumával kapcsolatos emlékek kerülése), valamint az újraélés (emlékbetörések, erőteljes álmok). Vizsgálatunk során a tüneteket a kérdőív három alskálájának (elkerülés, újraterhelődés, készenlét) alapján mértük, amelyek a PTSD fő tünetcsoportjait fedik le. Cloitre és munkatársai (2018) kutatásában a Cronbach-alfa-értékek 0,77 és 0,79 között mozogtak. A kérdőív fordítását a kétirányú fordítási eljárás alkalmazásával végeztük el.

Eljárás

Kutatásunkat a PPKE Pszichológiai Kutatásetikai Bizottság engedélyezte, az etikai engedély száma: 2024_39. A kérdőívet a Qualtricsban szerkesztettük meg, és az elkészült űrlapot a Facebook, az Instagram és a Reddit közösségi oldalak segítségével kezdtük terjeszteni. A vizsgálati személyeket hólabdamódszerrel gyűjtöttük össze. Bántalmazott nőkkel foglalkozó nyílt és zárt, illetve önismereti csoportokban is megosztottuk a kérdőívet. A tájékoztató-beleegyező nyilatkozat ismertetése után szabadon dönthettek a személyek, hogy részt kívánnak-e venni a vizsgálatban, amely önkéntes és anonim volt, illetve bármikor meg lehetett szakítani. A kutatásban kizárólag tizennyolcadik életévüket betöltött személyek vehettek részt. A kutatás során nem kértünk olyan adatokat, amelyek alapján a vizsgálati személyek beazonosíthatók lennének.

EREDMÉNYEK

Leíró statisztika

A válaszadók többsége tapasztalt érzelmi-társadalmi (87,2%) és szóbeli bántalmazást (84%), míg fizikai bántalmazást 42,49 százalék, szexuális bántalmazást 36 százalék szenvedett el, a legkisebb arányban pedig a gazdasági bántalmazást átélt nők voltak (33,6%). A különböző bántalmazási formák nagyon gyakran együtt járást mutatnak, azaz érzelmi bántalmazás mindig kíséri az egyéb bántalmazási formákat, így ezek nehezen különíthetők el, ebből kifolyólag vizsgálatunkban nem jelentek meg külön-külön.

A válaszadók többsége nem keresett intézményi támogatást (57,35%), míg azon személyek körében, akik igen, a pszichológushoz fordulás volt a leggyakoribb (32,84%), ezt követte a rendőrség (15,69%), a családsegítő (10,29%), az ügyvéd (9,8%), az orvos (7,84%) és a bíróság (4,9%).

Hipotézistesztelés

H1: Az intézményi árulás mértéke befolyásolja a traumával kapcsolatos szégyenérzet mértékét.

Azok, akik nem tapasztaltak intézményi árulást, alacsonyabb traumával kapcsolatos szégyenérzetről számolnak be, szemben azokkal, akik nagymértékű intézményi árulást tapasztaltak.

Egy szempontos, független mintás ANOVA-val megvizsgáltuk, hogy van-e különbség a traumával kapcsolatos szégyenérzet szerint. A résztvevőket négy csoportba soroltuk az alapján, hogy milyen mértékben tapasztaltak árulást az intézményhez fordulás során: 0. csoport: akik nem vettek igénybe intézményi támogatást; 1. csoport: akik intézményhez fordultak, de nem tapasztaltak árulást; 2. csoport: akik intézményhez fordultak, és kismértékű árulást tapasztaltak; 3. csoport: akik intézményhez fordultak, és nagymértékű árulást tapasztaltak.

Mivel az ANOVA alkalmazásának alapvető feltételei nem teljesültek, az adatok elemzésekor a traumával kapcsolatos szégyenérzet pontszámainak összehasonlítására

a négy csoport között nemparaméteres Kruskal–Wallis-tesztet használtunk. Az elemzés szignifikáns különbséget mutatott a csoportok mediánjai között (H[3] = 11,974; p = 0,007). Dunn-teszttel végeztünk post hoc összehasonlításokat, amelyek kimutatták, hogy a 0. csoport és a 3. csoport (p < 0,001), az 1. és a 3. csoport (p = 0,006), valamint a 2. és a 3. csoport között (p = 0,004) szignifikáns különbség van, míg a többi csoportpár esetében nem találtunk szignifikáns eltérést.

Látható, hogy azok, akik nem fordultak intézményhez (M = 26; SD = 17,86), azok, akik nem tapasztaltak intézményi árulást (M = 28,55; SD = 19,47) és a 2. csoport, melynek tagjai csak kismértékben éltek át intézményi árulást (M = 27,95; SD = 18,67), szignifikánsan alacsonyabb traumával kapcsolatos szégyenérzetről számoltak be, mint a 3. csoport, vagyis azok, akik nagymértékű intézményi árulást tapasztaltak (M = 47,08; SD = 18,59). Az eredmények azt mutatják, hogy akik nagymértékű intézményi árulást szenvedtek el, nagyobb mértékű traumával kapcsolatos szégyenérzetről számoltak be.

2. ábra: A traumával kapcsolatos szégyenérzet átlaga az intézményi árulás mértékének tükrében (saját szerkesztés)

H2: A társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül hat a PTSD-tünetek mértékére.

A hipotézis vizsgálatához mediációs elemzést végeztünk. A prediktor változó a társas támogatás, a kimeneti változó az észlelt PTSD-tünetek, a mediáló változó pedig a traumával kapcsolatos szégyenérzet voltak.

A társas támogatás és a traumával kapcsolatos szégyenérzet (Path a) kapcsolata szignifikáns (β = –,237; SE[B] = ,069; p ≤ ,001). A traumával kapcsolatos szégyenérzet ésa PTSD-tünetek (Path b) kapcsolata is szignifikáns (β = ,561; SE[B] = ,052; p < ,001). Az indirekt úthoz (Path ab) tartozó érték is szignifikáns (β = –0,133; SE[B] = ,042; p = ,024).

Az elemzésben részleges mediációt kaptunk, mivel az indirekt és a direkt útvonal is szignifikáns. Az eredmények azt mutatják, hogy a társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül és közvetlenül is enyhíti a PTSD-tüneteket. A hipotézis tehát igazolást nyert.

3. ábra: Összefoglaló ábra a társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

H3: A negatív szociális reakciók a traumával kapcsolatos szégyenérzet növelésén keresztül hatnak a PTSD-tünetekre.

A hipotézis vizsgálatához mediációs elemzést végeztünk. A prediktor változó a negatív szociális reakciók, a kimeneti változó a PTSD-tünetek, a mediáló változó pedig a traumával kapcsolatos szégyenérzet voltak.

A negatív szociális reakciók és a traumával kapcsolatos szégyenérzet (Path a) kapcsolata szignifikáns (β = ,515; SE[B] = ,065; p < ,001). A traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek (Path b) kapcsolata is szignifikáns (β = ,528; SE[B] = ,065; p < ,001). Tekintettel arra, hogy az indirekt úthoz (Path ab) tartozó LLCI- (= ,175) és ULCI- (= ,368) értékek pozitívak, a kapcsolat szignifikánsnak tekinthető (β = ,272; SE[B] = ,049; p < ,001). Az elemzésben az indirekt útvonal szignifikáns, míg a direkt útvonal nem szignifi-káns, így teljes mediációt kaptunk, tehát a traumával kapcsolatos szégyenérzet részben magyarázza a negatív szociális reakciók és a PTSD-tünetek közötti kapcsolatot. A hipotézis tehát igazolást nyert.

4 ábra: Összefoglaló ábra a negatív szociális reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggő mediációs elemzéshez (saját szerkesztés)

Formális támogatás

A csoportok közötti vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy az intézményi árulás mértéke szignifikáns összefüggést mutat a traumával kapcsolatos szégyenérzettel, hiszen azok, akik nem kerestek intézményi támogatást, vagy csak kismértékű árulást szenvedtek el, alacsonyabb szégyenérzetről számoltak be, szemben a nagymértékű intézményi

árulást tapasztaltakkal. A. Rachel Camp (2022)

Ha az adott intézmény áldozathibáztató magatartást tanúsít, vagy nem reagál megfelelően a bejelentésekre, az szintén fokozhatja a szégyen érzését, további terhet róva a túlélőre.

ezenfelül kiemeli, hogy a formális segítségkérés során a túlélők szégyent élhetnek meg, tekintettel arra, hogy az intézményhez fordulóknak olyan személyes, megalázó információkat kell megosztaniuk, amelyekről a legközelebbi hozzátartozójukkal sem szívesen beszélnének. A szerző hangsúlyozza, hogy a vallomástétel a bántalmazó fél előtt újratraumatizál és szégyent válthat ki, s a bántalmazó ezt az alkalmat felhasználhatja arra, hogy újra megszégyenítse és megfélemlítse a túlélőt. Ha az adott intézmény áldozathibáztató magatartást tanúsít, vagy nem reagál megfelelően a bejelentésekre, az szintén fokozhatja a szégyen érzését, további terhet róva a túlélőre. Ezt a megállapítást alátámasztják Lindsay L. Monteith és munkatársai (2016), akik összefüggést találtak az intézményi árulás és a PTSD között, míg Anne P. DePrince és munkatársainak (2011) kutatása a trauma utáni szégyen és a PTSD megjelenése között talált kapcsolatot. Camp (2022) rámutat, hogy a szégyennek több forrása is lehet: a bántalmazás, a stigmatizáció és a negatív feltételezések, hiszen a bántalmazott nőket azért is elítélik, ha benne maradnak a kapcsolatban, vagy ha nem lépnek ki belőle elég gyorsan (Enander, 2010).

Informális társas támogatás

Vizsgálatunk rámutatott a támogatási rendszerek fontosságára és a szociális kapcsolatok szerepére a traumafeldolgozásban. A társas támogatás, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek vizsgálata során részleges mediációt kaptunk, ami alátámasztja azt az elképzelést, hogy a társas tá mogatás közvetlenül és a traumával kapcsolatos szégyenérzet csökkentésén keresztül is enyhíti a PTSD-tüneteket, összhangban Sarah Ullman (2000), valamint DePrince és munkatársai (2011) eredményeivel, akik kapcsolatot találtak a szégyen és a PTSD között. Kiemelve a negatív reakciókat eredményeink alapján a negatív szociális reakciók magasabb traumával kapcsolatos szégyenérzettel és erősebb PTSD-tünetekkel járnak együtt (Camp, 2022; Ehlers–Clark, 2000). Vizsgálatunk során teljes mediációval kimutattuk, hogy a negatív szociális reakciók növelik a traumával kapcsolatos szégyenérzetet, ami fokozza a PTSD-tüneteket. Ez az eredmény arra enged következtetni, hogy a negatív szociális reakciók önmagukban nem járulnak hozzá a PTSD-tünetek megjelenéséhez, de összhangban DePrince és munkatársai (2011) eredményeivel a szégyenérzet és a PTSD-tünetek között erős kapcsolat áll fenn.

A formális támogató intézmények működésének problémái a bántalmazóhoz való visszatérést és a bántalmazó kapcsolatból való kilépés feladását eredményezhetik, ezért különösen fontos a segítő intézmények kompetens jelenléte (O’Connor, 2002). Az eredmények kiemelik a két támogatási forma fontosságát, valamint azt, hogy az informális és a formális támogatás eltérő módon járul hozzá a trauma feldolgozásához és a szégyenérzet csökkentéséhez.

Korlátok és kitekintés

Mivel a kutatás kizárólag bántalmazott nőkre összpontosított, más traumát átélt személyekre és nemekre nem általánosíthatók az eredmények. A vizsgálat során kényelmi mintavételt használtunk, így kutatásunk nem tekinthető reprezentatívnak. A keresztmetszeti jelleg nem teszi lehetővé az okokozati összefüggések bizonyítását, valamint az intézményi árulás vizsgálata során a kis létszámú minta korlátozhatta az eredmények statisztikai erősségét. Ezenfelül a Nemzetközi Trauma Kérdőív használata során csak PTSD-tüneteket vizsgáltunk, mivel a kutatás a tünetek jelenlétére összpontosított, ésmcélja nem diagnózis felállítása, hanem a tünetek intenzitásának mérése volt. Emellett a kitöltők között voltak olyan nők, akik még mindig bántalmazó párkapcsolatban éltek. Kutatásunk felhívja a figyelmet arra, hogy a támogatási rendszerek milyen mechanizmusokon keresztül függhetnek össze a kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb kimenetelekkel, elősegítve olyan támogatási programok kifejlesztését, amelyek szerepet játszhatnak a gyógyulásban és a társadalmi érzékenyítésben.

A jövőben szükségesek lennének olyan kutatások, amelyek a különböző formális intézmények (például családsegítő, rendőrség) hatásait hasonlítják össze, hogy pontosabb képet kapjunk a különböző típusú támogatások hatékonyságáról és szerepéről.

I. táblázat: A kérdőívek és skáláik leíró statisztikája (saját szerkesztés)

II. táblázat: Összefoglaló táblázat a társas támogatás a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

III. táblázat: Összefoglaló táblázat a negatív szociális reakciók, a traumával kapcsolatos szégyenérzet és a PTSD-tünetek közti összefüggés mediációs elemzéséhez (saját szerkesztés)

Absztrakt

Donald J. Trump amerikai elnök második ciklusának egyik első momentuma az amerikai segélyezéspolitikát gyökeresen átalakító és a USAID-et leépítő lépése volt. A tanulmány a körülmények és az amerikai megfontolás bemutatása mellett elsősorban a lépés nemzetközi segélyezésre gyakorolt hatásaira és emellett kiemelten a geopolitikai következményekre fókuszál, ismertetve, hogy az amerikai lépéssel olyan pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuum alakul ki, melyet még a legjelentősebb nemzetközi szereplők és a tanulmányban kiemelt Kína sem képes betölteni.

Kulcsszavak: USAID, világrend, nemzetközi segélyezés, Egyesült Államok, Kína, OECD

DOI: 10.56699/MT.2026.1.5

Donald J. Trump második elnöksége az amerikai segélyezési politika radikális és hirtelen átalakításával vette kezdetét, a USAID (U.S. Agency for International Development) megszüntetése alapjaiban rengetheti meg azt a nemzetközi segélyezési rendszert, amelynek vezető szereplője volt Washington. A lépés finanszírozási hiányt, intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok (Kína, az EU, Japán) csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség.

A USAID MEGSZÜNTETÉSE

Donald J. Trump második ciklusának első heteit az elsöprő lendületű elnöki rendeletalkotás és a kormányzati kiadások átvilágítására és megvágására létrehozott új kormányzati testület, az Elon Musk által fémjelzett DOGE aktív működése jellemezte. A kiadások felülvizsgálata és a külpolitikai prioritások átgondolása mellett a USAID egyik napról a másikra történő megbénítása és leépítése volt jelentős esemény az új adminisztráció első hónapjaiban. Donald Trump 2025. január 20-án egy elnöki rendelettel három hónapra (kilencven napra) szólóan felfüggesztette a szervezet tevékenységét (The White House, 2025), majd március 10-én bejelentették, hogy megszüntetik a USAID szerződéseinek 83 százalékát (Demirjian, 2025).

Az elmúlt évtizedek amerikai kül- és fejlesztéspolitikáját meghatározó szervezet honlapját már 2025 februárjában leállították (Knickmeyer, 2025), elérhetetlenné téve archív és aktuális projektinformációkat, adatokat. Az 1961 novemberében, a sors furcsa fintoraként egy elnöki rendelettel létrehozott szervezet az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökök által is alkalmazott fejlesztéspolitikáját igyekezett szervezett keretek közé terelni (Kennedy, 1961).

Az első lépéseket követő hónapokban az is világossá vált, hogy számtalan bírósági ítélet ellenére (Kates et al., 2025) a USAID csökkentett méretű és fókuszú tevékenységét az Egyesült Államok Külügyminisztériuma (Department of State) alá rendelik, és a 2026-os pénzügyi év tervezését is ennek megfelelően kezdték el, de ahogy azt számos esetben kiemelték, átgondolt szerepvállalás mentén, már a USAID intézményi struktúrája és munkavállalói nélkül képzelik el a szóban forgó segélyezési formát.

2023-ban az Egyesült Államok 71,9 milliárd dollárt fordított nemzetközi segélyezésre, ebből 43,8 milliárd, azaz a segélyre fordított összegek körülbelül 61 százaléka a USAID-en keresztül jutott el a fogadó államokhoz és szervezetekhez – a USAID struktúrájára és több ezer dolgozójára, szakértőjére támaszkodva (DeSilver, 2025). Az a tanulmány írásának pillanatában sem egyértelmű, hogy mi történt vagy fog történni a dolgozókkal és szakértőkkel. Az biztosan látszik, hogy az intézkedések nyomán számos szerződést felbontottak, és a személyi állományt drasztikusan csökkentették, a dolgozók jelentős részét adminisztratív szabadságra helyezték, és csak korlátozott számú kritikus feladatkört tartottak meg – de a pontos számokról az információhiány mellett azon bírósági ítéletek miatt sem beszélhetünk, melyek a szerződés alapján járó összegek kifizetésére és a dolgozók munkahelyükre való visszaengedésére kötelezték a kormányzatot. Éppen ezért a tanulmány a USAID státuszával kapcsolatban következetesen a leépítés és nem a megszüntetés kifejezést használja, figyelembe véve egyrészt az említett bírósági ítéleteket, másrészt azt a tényt, hogy jogilag a szervezet nem szűnt meg, bár egyelőre kevés kézzelfogható információval rendelkezünk arról, hogy a Külügyminisztérium alá rendelve milyen tevékenységet végezhet az elmúlt hónapok döntéseit strukturálisan megszenvedő USAID. A tanulmányban leépítésen tehát nem kizárólag a költségvetési csökkentést értjük, hanem a kapacitás, a programportfólió, a földrajzi jelenlét és az intézményi koordináció együttes gyengülését is. Ennek azért van jelentősége, mert a segélyezés geopolitikai hatása nem pusztán a kihelyezett forrás nagyságából, hanem a végrehajtási hálózatból, a partnerségi struktúrákból és a feltételrendszerből is következik.

KUTATÓI KÉRDÉS ÉS ÁLLÍTÁS

Kutatói kérdésem az volt, hogy az Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre, és ez milyen geopolitikai következményekkel jár, továbbá hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán vagy akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt.

A tanulmány fő állítása, hogy a USAID megszüntetése nem csupán finanszírozási hiányt, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség – még abban az esetben sem, ha e donorok érdekeltek lennének abban, hogy az Egyesült Államok helyébe lépjenek minden olyan térségben és országban, ahonnan az segélyezési tekintetben kivonul.

A leépítés hatásairól azért hármas megközelítésben beszélünk, mert külön értelmezzük a finanszírozási sokkot, az intézményi-szakértői kapacitásvesztést és az Egyesült Államok külpolitikájához is kapcsolódóan a legitimációs veszteséget a segélyezési ökoszisztémában.

MÓDSZERTAN, FOGALMI KERETEK ÉS FELÉPÍTÉS

Az elemzés módszertanilag kvalitatív dokumentumelemzésre és másodlagos (deskriptív) adatelemzésre támaszkodik, valamint a fő donorok helyettesítési potenciálját három összevetési szempont mentén – finanszírozási kapacitás, intézményi/végrehajtási kapacitás, legitimációs-normatív illeszkedés – strukturált módon értékeli. A dokumentum-elemzés célja a USAID leépítéséhez vezető út, illetve annak értelmezése, hogy a lépés miért generál vákuumo(ka)t. A forráskorpusz kormányzati és intézményi dokumentumokból, állásfoglalásokból, továbbá szakpolitikai és kutatási anyagokból, illetve sajtóforrásokból áll – utóbbiak a gyorsan változó események kronológiai bemutatását, továbbá a nyilvános narratívák azonosítását segítik. Az elemzés az amerikai fordulatot megelőző és közvetlenül követő időszakra koncentrál, így már összehasonlítható esettanulmányok helyett egyelőre potenciális űrkitöltő donorokat vizsgál a három elemzett szempont alapján. Az elemzett folyamat több esetben még zajló jogi, pénzügyi és intézményi átalakulás, a tanulmány ezért elsősorban a mechanizmusok feltárására, valamint a donorok helyettesítési potenciáljának bemutatására törekszik.

A tanulmányban a segélyezés kifejezés gyűjtőfogalomként utal az Egyesült Államok külföldi támogatási tevékenységére (foreign assistance), amely magában foglalja a humanitárius segítségnyújtást, a fejlesztési támogatást és biztonsági-katonai jellegű forrásokat (Ingram, 2024; McCabe–Brown, 2024). A fókuszban lévő USAID miatt az elemzés elsősorban humanitárius és fejlesztési komponensekre fókuszál. A donorstatisztikák, -adatok esetében a tanulmány a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) OECD DAC által megfogalmazott definícióját veszi alapul: „…állami (hivatalos) forrásokat biztosító szereplők által a kedvezményezetteknek (alacsony és közepes jövedelmű országoknak) nyújtott pénzügyi támogatás, olyan területeken, mint az egészségügy, a közegészségügy és higiénia, az oktatás és az infrastruktúra. Többnyire vissza nem térítendő támogatásokból vagy »kedvezményes« (lágy feltételekkel nyújtott) hitelekből áll, és a legkevésbé fejlett országok számára rendelkezésre álló külső finanszírozás több mint kétharmadát teszi ki” (OECD, é. n.).

A tanulmány a segélyezést elsődlegesen nemzetközi világrendi és hatalmi-politikai keretben értelmezi, és a segélyezéspolitikai részleteket a geopolitikai hatások megértésének szolgálatába állítja, ami azért is releváns, mert ahogy Alberto Alesina és David Dollar megállapították, „a külföldi segélyek irányát legalább annyira diktálják politikai és stratégiai megfontolások, mint a kedvezményezettek gazdasági szükségletei és politikai teljesítménye” (Alesina–Dollar, 2000).

A dolgozat először az amerikai segélyezési politika jelentőségét, majd projektjeit mutatja be, hogy értelmezhetővé váljon, miért beszélhetünk pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuumról a USAID megszűnése kapcsán. Ezt követően a lépés politikai-geopolitikai megfontolásait tekintjük át, hogy aztán megvizsgáljuk, képes lesz-e bármelyik egyéb donor állam belépni a Washington által hagyott vákuumba.

AZ AMERIKAI SEGÉLYEZÉSI POLITIKA JELENTŐSÉGE

A USAID leépítéséig Washington messze a világ legnagyobb humanitárius adományozója volt (1. ábra), miközben az Egyesült Államok költségvetésének bőven kevesebb mint egy százalékát költi el külföldi segélyezésre és fejlesztésre (Roy, 2025). Mindamellett, hogy a teljes kiadáshoz képest eltörpül ez az összeg, az Egyesült Államok egyike volt azon országoknak, melyek kötött segélyeket biztosítottak, tehát az összegek elköltése során saját beszállítókra és szállítókra támaszkodtak – azaz üzletet generáltak amerikai cégeknek.

Egy 2021-es adat alapján a USAID-del szerződésben álló cégek 86,4 százaléka amerikai. (Ilasco, 2022). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Biden-adminisztráció alatt, kiemelten Ukrajna vonatkozásában a direkt, nem kötött segélyek is szerepet kaptak (USAID Office of Inspector General, 2023). Az Egyesült Államok kiemelten alkalmazott bilaterális együttműködéseket fejlesztési segélyeihez, azaz a segély „nyújtását, modalitását, feltételeit, kedvezményezettjeit [az Egyesült Államok] motivációja, gazdasági és politikai érdekei közvetlenül” határozták meg (Kiss, 2024: 9).

Tehát miközben Washington kiemelt szereplő a segélyezési szegmensben, gazdaságilag nem volt számára megterhelő a hozzájárulás, az amerikai gazdaságot is segítették a különböző programok, ráadásul az Egyesült Államok a saját érdekei mentén folyamatosan kontroll alatt tartotta a célországokat.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy miközben a segélyezés kiterjedt volt, bizonyos elemzések arra is rámutatnak, hogy az „Egyesült Államok kormánya sikeresen használta fel a külföldi segélyprogramokat, hogy külpolitikai engedelmességet érjen el az ENSZ-ben olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak Amerika nemzeti érdekei szempontjából” (Wang, 1999: 199).

1. ábra: A tíz legnagyobb OECD-DAC-donorállam segélyköltése 2019 és 2023 között

Forrás: A Carnegie Africa elemzése az OECD, a Donor Tracker Focus2030 és a Devex adatainak felhasználásával.

Washington segélyei viszonylag széles skálán mozogtak, ami jól látható a nyilvánosan hozzáférhető információk alapján. Az egyik legjobb összefoglalást a Pew Research Center készítette, amely a 2023-as adatokat vizsgálva mutatta be, hogyan is állt össze az abban az évben 71,9 milliárdos segélyezési összeg (2. ábra). Miközben azt a kutatóintézet is megjegyzi, hogy nem minden kategória esetében egyértelmű a költés jogcíme (köszönhetően annak, hogy a USAID mellett a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és többek között az Egészségügyi és Szociális Minisztérium is folyósított fejlesztési támogatásokat), látszanak világos trendek.

• Az adatok értelmében az összegek 27 százaléka ment gazdasági jellegű fejlesztésre, mely döntően Ukrajna pénzügyi támogatását jelentette.

• Humanitárius segítségnyújtásra és katasztrófaelhárításra az összegek 21,7 százalékát költötték, itt az éhínség elleni harcot és például a konfliktuszónák melletti menekülttáborokat, az alapvető szolgáltatások biztosítását kell kiemelni.
• Az összegek 22,3 százaléka egészségügyi segélyként érkezett azokba az országokba, ahol szükség volt erre: HIV/AIDS (a teljes éves összeg 14,7 százaléka), kolera, malária, oltási programok, a fejlődő világ számára biztosított modern egészség-ügyi szolgáltatások.

• Az összegek 14,2 százaléka a béke és biztonság kategóriában sokszor katonai segélyek folyósítását jelentette (Ukrajna mellett itt Izrael és Egyiptom szerepe is kiemelhető).
• Voltak a környezet címszó alatt elköltött összegek (1,9%), továbbá azok a kiadások (a teljes összeg mintegy 3,2 százaléka), amelyek miatt a USAID sok országban címlapra került az elmúlt időszakban: a demokrácia, emberi jogok és kormányzás címszó alatt futó projektek (DeSilver, 2025).

2. ábra: Az Egyesült Államok által a 2023-as pénzügyi évben minden kategóriában folyósított külföldi segélyek aránya

Forrás: ForeignAssistance.gov (letöltve: 2025. január 28.)

A programokról tehát látható, hogy a segélyek döntő többsége humanitárius segítségnyújtásként rászoruló egyéneket, csoportokat, illetve országokat és régiókat célzott, és az is kitűnik, hogy (Ukrajna mellett) elsősorban a fejlődő térségek, országok és régiók részesültek a USAID támogatásaiból, így a leállásból fakadó esetleges következmények is ezekben az államokban lesznek jelentősebbek (3. ábra).

3. ábra: A USAID segélyprogramjai, 2014–2023 (a 2023-as USD-árfolyam szerint)

Forrás: Roy, 2025

KIALAKULT VÁKUUM(OK)?

Azt, hogy az amerikai hozzájárulás megváltozása mekkora űrt hagy maga után, az amerikai segély kiemelkedően magas volumene mellett az elmúlt évek aggasztó tendenciái is befolyásolják. Látható folyamat, hogy globálisan „egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek, ugyanakkor ezzel nem tud lépést tartani a finanszírozási képesség” (Kiss, 2024: 7) – a nyomás többek között a klímaváltozás, a pandémia, a különböző konfliktusok és válságok miatt vált jelentősebbé az elmúlt években, a USAID leépítése kapcsán ezért beszélhetünk pénzügyi kérdésről, illetve esetleges vákuumról.

Tehát olyan ponton válnak kérdésessé az amerikai pénzügyi támogatások, amikor amúgy is növekszik az igény az ilyen jellegű segélyekre. És nem csupán az amerikai összegek kiesése okoz problémát: futó projektek, a helyi viszonyokhoz évek-évtizedek óta alkalmazkodó megoldások és szakemberek, a szakmai tudás és kompetencia tűnhetnek el, tűnnek el, tűntek el egyik napról a másikra. És mindezek helyreállítása nem oldható meg egyik vagy másik ország nagyobb pénzügyi szerepvállalásával, hisz mindegyik állam érdekelt a saját szervezetei mellett a saját szakemberei alkalmazásában, hogy a saját maguk által definiált projektek támogassák nemzeti érdekeik megjelenését vagy megvédését. A USAID mögött évtizedes tapasztalat és szakértelem áll, melynek felépítése nem történhet meg rövid idő alatt. Andrew S. Natsios szerint „a sikeres fejlesztési programok, amelyek valódi változást eredményeznek, tíz–húsz éves időhorizontot igényelnek ahhoz, hogy gyökeret eresszenek, növekedjenek, és önfenntartóvá váljanak” (Natsios, 2020: 114). Az intézményi vákuum is fontos kérdés, de nem csupán a szaktudás leépítése, hanem a rendszer fragmentálódása miatt is. Még több párhuzamos és kevesebb koordinált megoldás „hatalmas adminisztrációs költségekkel jár mind a kedvezményezettek, mind a donorok számára” (Fuchs et al., 2015: 255).

Ha figyelembe vesszük az előző részben említett pénzügyi elemeket és a gazdasági sajátosságokat (például az amerikai gazdaság bekötöttségét), a USAID úgy volt Washington puha diplomáciai eszköze, hogy közvetlen amerikai politikai és pénzügyi érdekeket is szolgált, és hasznot is hajtott – nem véletlen, hogy a szervezet a hidegháborús szembenállás, versenyfutás terméke. John F. Kennedy elnök így fogalmazott mindennek a szükségességéről: „Nincs menekvés a kötelezettségeink elől: erkölcsi kötelezettségeink bölcs vezetőként és jó szomszédként az egymásra utalt szabad nemzetek közösségében – gazdasági kötelezettségeink a leggazdagabb emberekként egy olyan világban, ahol túlnyomórészt szegény emberek élnek, olyan nemzetként, amely már nem függ a külföldi hitelektől, melyek egykor segítettek nekünk saját gazdaságunk fejlesztésében – és politikai kötelezettségeink a legnagyobb ellenállásként a szabadság ellenfeleivel szemben” (Kennedy, 1961). Kennedy tehát nem csupán Washington felelősségét, de a segélypolitika által biztosított előnyöket is látta a nagyhatalmi versenyfutás tekintetében.

Leo Michel (2017) Joseph Nye tézise nyomán amellett érvel, hogy a puha erő kulcsa a legitimáció: ha egy állam hatalmát legitimnek látják, kisebb ellenállásba ütközik, és ennek köszönhetően ritkábban kényszerül költséges kényszerítésre, kemény eszközök használatára. Ehhez szorosan kapcsolódik G. John Ikenberry (2018) intézményesített hegemóniáról szóló elmélete is, amely kiemeli, hogy a nagyhatalmaknak azért is lehet érdekük intézmények és normák létrehozása, mert ebben nem csupán saját cselekvési szabadságuk korlátozását látják, hanem hatalmuk kiterjesztését is – és ez a két folyamat csak látszólag mond ellent egymásnak, teszi hozzá a szerző. Ezek az intézmények és normák egyrészt „bebetonozzák” a kívánatos politikai orientációt más államokban, másrészt növelik a rend legitimitását azáltal, hogy kiszámíthatóvá és szabályhoz kötötté teszik a hegemón hatalomgyakorlást (Vörös–Tarrósy, 2026). Ezek a struktúrák „segíthetnek egy államnak hiteles korlátokat és kötelezettségeket felállítani a saját hatalmára vonatkozóan, ami megkönnyíti az együttműködést, és nagyobb legitimitást ad a rendnek. Más államok nagyobb valószínűséggel üzletelnek veled – azaz melléd állnak (bandwagoning), ahelyett, hogy ellened egyensúlyoznának (balancing) –, ha hitelesen bizonyítani tudod, hogy betartod az elfogadott szabályokat és normákat” (Ikenberry, 2018: 8).

Mindezen logika alapján tehát a USAID leépítése legitimációs vákuumot is okozhat. Nem csupán a kiemelkedő pénzügyi hozzájárulás vész el, hanem gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs szerepe is – amely Washington számára megkönnyítette a koalícióépítést és a partnerekkel való együttműködést. Leo Michel már Trump első ciklusában a soft power leértékelődését látta (Michel, 2017), és e folyamat a második ciklusban folytatódott.

Mielőtt áttérnénk e vákuumok esetleges betöltésére, ki kell emelnünk, hogy a soft power-ellenesség – vagy inkább a soft powerbe vetett bizalom csökkenése – mellett konzervatív körökben régóta kritizálják a USAID szervezetét és általánosságban az Egyesült Államok segélyezési politikáját, ami világossá vált a The Heritage Foundation által összeállított politikai projektterv, a Project 2025 létrehozásával. Az úgynevezett globális progresszív baloldal támogatására fordított összegek, a kiadások nagysága, a Kínával szembeni fellépés szükségessége, a klímavédelmi, az esélyegyenlőséghez, a sokszínűséghez és befogadáshoz kapcsolódó kiadások felülvizsgálata mind-mind jelen voltak és vannak a konzervatív közbeszédben (Primorac, 2023).

POSZTHEGEMÓN ŰR?

A USAID-et érintő amerikai lépés nem egyedülálló és nem is feltétlenül meglepő az Egyesült Államok globális szerepét és helyzetét tekintve, és egy világos narratívában, az úgynevezett poszthegemoniális világfelfogásban azt jelenti, hogy amennyiben a poszthegemón szereplő, az Egyesült Államok nem képes működtetni az általa formált, dominált vagy létrehozott struktúrákat, akkor nem is biztos, hogy érdekelt azok fenntartásában (Tálas, 2021). Ez viszont azt is feltételezi, és erre is látunk példákat, hogy a USAID nem az egyetlen szereplő, a nemzetközi segélyezés pedig nem az egyetlen terület, amellyel kapcsolatban Washington átértékeli a szerepét, adott esetben a hozzájárulását. E folyamat az átalakuló világrenden belül úgy is értelmezhető, hogy az eddigi pólus, az unipoláris világrend stabilitásáért, a feltörekvő államok fejlődéséért is felelős Egyesült Államok már nem kívánja fenntartani azon szolgáltatásokat, melyek a multipolaritásban és a multilaterális megoldásokban érdekelt államok igényeit és érdekeit szolgálták (Vörös–Tarrósy, 2024).

Amikor tehát azon gondolkozunk, hogy a USAID helyére, ebbe a hármas vákuumba megérkezhet bármelyik, akár fejlett, akár feltörekvő szereplő, akkor érdemes abban a kontextusban értelmezni ezt, hogy a USAID kivonulása által okozott űr csak az egyik pénzügyi űr, melyet Washington maga után hagy: az Egészségügyi Világszervezetből való kilépés hasonló nehézségeket, pénzügyi hiányokat, valamint pótolhatatlan infrastrukturális és szakmai veszteségeket jelent, de idesorolható az UNESCO és (esetlegesen) a (közel)jövőben egyéb szakosított ENSZ-intézmények, illetve szervezetek helyzete is: 2026. január 7-én Washington egyszerre hatvanhat nemzetközi, köztük harmincöt ENSZ-hez köthető szervezetből lépett ki Trump elnöki rendeletével. Ahogy Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere fogalmazott: „Nem fogjuk tovább pazarolni erőforrásainkat, diplomáciai tőkénket és részvételünk legitimáló súlyát olyan intézményekben, amelyek irrelevánsak, vagy ellentétesek az érdekeinkkel” (USDOS, 2026).

Ha az Egyesült Államok nem hajlandó tovább finanszírozni e globális szervezeteket, szolgáltatásokat, akkor a potenciálisan nagyobb felelősséget vállaló államoknak számos ponton, területen és szervezetben kell nagyobb pénzügyi hozzájárulást biztosítani akár csak az elköltött összegek eddigi szintjének fenntartásához is. Tehát hatalmas lehet a segélyezés és a multilaterális megoldások mellett kiálló államokra nehezedő anyagi teher.

KÖVETKEZMÉNYEK

Bármilyen lépéseket tesz is a nemzetközi közösség, a USAID-et érintő változásoknak lesznek egyértelmű vesztesei, negatív következményei. A teljesség igénye nélkül az alábbiakat mondhatjuk el ezekről a kimenetekről:

• Egyéni szinten a különböző segély- és fejlesztési programokból közvetlenül részesülő rászorulók, betegek és szegények mögül esik/eshet ki a támogatás – és miután a leépítésre a nemzetközi közösség felé kommunikált hatásvizsgálat nélkül került sor, nehéz felmérni a valódi következményeket. Az egyik legsúlyosabb és rögtön látható hatással a HIV/AIDS-programok haszonélvezői szembesültek: a gyógyszereikre napi szinten rászorulók, a kezeléseket kapó egyének és az azokat biztosító szervezetek. A UNAIDS adatai alapján a HIV/AIDS elleni fellépés legjelentősebb támogatója a USAID volt, 73 százalékát adva az eddigi globális költségeknek (UNAIDS, 2025), és bár Marco Rubio kilenc nappal később kivette a tiltás alól az életmentő gyógyszereket, orvosi ellátásokat, az ételt és menedéket nyújtó szolgáltatásokat (Becker, 2025), a segélyszervezet dolgozóit a munkájuk leállítására felszólító elnöki rendelet megakasztotta a globális projekteket, és a globális segélyszervezetek többsége már jelezte, hogy megérzik a USAID felfüggesztését (UNAIDS, 2025).

• Az egyének hátrahagyása ugyanakkor a fejlődő államokra is kihat: vagy nagyobb terhet vállalnak ezen egyének, csoportok, rétegek támogatásában (ami nehezen valószínűsíthető, hiszen éppen az állami beavatkozások hiánya, elégtelen szintje miatt volt szükség donorok támogatására), vagy magukra maradnak nehézségeikkel az amúgy is számos kihívással szembesülő társadalmakban. A következmények, bármelyik szcenárió válik is valóra, szerteágazók lehetnek: az állami pénzügyi beavatkozás más területektől von el forrásokat, az érintettek hátrahagyása pedig a szegénységet, a leszakadást, adott esetben a munkaerőpiaci tevékenységeket befolyásolná negatív irányba, minden esetben további kockázatokkal terhelve a fejlődő társadalmakat – gondoljunk akár a radikalizálódás jelentette veszélyre is.

• A fejlődő világban kialakuló és növekvő kockázatok ugyanakkor globalizált világunkban nem maradnak lokálisak, akár közvetlen, akár – például konfliktusok következtében, menekülteken keresztül – közvetett módon, de hatással lesznek a nemzetközi közösségre, a fejlett világ államaira is.

• Bár vélhetően csak rövid távon, de a USAID megszüntetésével az amerikai adófizetők nyerhetnek az eddig külföldön elköltött pénzek még nem ismert elképzelések szerinti hazai felhasználásával. Ugyanakkor az amerikai fejlesztéspolitika már ismertetett működése miatt amerikai vállalkozások és munkahelyek kerülnek veszélybe,1 ráadásul a segélyszervezettel együtt az Egyesült Államok puha hatalmának gerincét adó imázsépítő, -támogató projekteknek is búcsút mondhatnak.

Arra a tényre is érdemes kitérni, hogy a globális fejlesztéspolitikák soha nem voltak tökéletesek – bár sok esetben a donor államok egyéni érdekei voltak ezért felelősek. Többször felmerült az az elképzelés, hogy érdemes olyan projekteket megvalósítani és támogatni, melyek a helyi szereplők mellett a fenntarthatóságot és a segélyektől való függés megszüntetését is célozzák. Bár a Trump-adminisztráció döntésének nem ez volt a kommunikált célja, a szűkülő források akár arra is késztethetik mind a donor, mind a fogadó államokat, hogy a kevesebb forrást hatékonyabb módon költsék el.

E lehetséges következmények azt a globális – és helyi – igényt vetíthetik előre, hogy a kiesett projektek helyére más donor államok kezdeményezései érkezzenek. E tekintetben az a kérdés, vajon beszélhetünk-e olyan államokról, melyek nyertesei lehetnek az amerikai lépéseknek. A segélypolitika ugyanis geopolitikai tényezővé vált. Natsios kiemeli, hogy a nagyhatalmi rivalizálás az elmúlt évtizedben „átlépett” a nemzetközi fejlesztési térbe, miközben a poszthidegháborús fejlesztési rend „felbomlóban” van (Natsios, 2020: 101). E keretben az intézményi visszalépések stratégiai jelentőségűek, mert „a fejlesztési tér nem szereti a vákuumot” (Natsios, 2020: 107), és ez Natsios véleménye szerint lehetőséget teremt más szereplők számára.

KI TÖLTHETI KI A VÁKUUMO(KA)T?

A sajtóban (Wolf, 2025) és politikusi körökben (Dent, 2025) viszonylag gyorsan megszületett az a narratíva, mely szerint Kína lehet a jelenlegi helyzet nyertese, számos térségben és országban átvéve a USAID helyét és szerepét. Natsios is Kína szerepét emelte ki tanulmányában (Natsios, 2020). Ugyanakkor annak vizsgálata, hogy ez valóban megtörténhet-e, komplexebb kérdést vet fel, hiszen az átalakuló világban nem csupán Kína, hanem több középhatalom, feltörekvő állam is érdekelt a status quo megváltoztatásában (Tarrósy–Vörös, 2019) és az amerikai hegemónia megtörésében – elméletileg tehát érdekeltek lehetnek az Egyesült Államok pozícióinak átvételében.

Kína

Kína nemzetközi segélyezésről alkotott véleménye jelentősen eltér az OECD-államok és az Egyesült Államok normáitól és felfogásától, és az ázsiai ország inkább tekinti e tevékenységét partneri kapcsolatnak a Dél–Dél-kooperáció részeként, amelyben a fogadó államok érdekei is megjeleníthetők (Dreher et al., 2018; Vörös, 2024). Peking tehát inkább a fejlesztési együttműködést preferálja, melyben vegyíti a segélyezést a befektetésekkel, a kereskedelemmel és a különböző fokú együttműködésekkel, sőt hitelekkel – a segélyezés szempontjából kevésbé átlátható módon. Tehát az figyelhető meg, hogy „a kínai segélypolitika nehezen elválasztható a kereskedelem- és a beruházáspolitikától, a három terület összefonódása megmutatkozik a segélyezés céljaiban, eszközeiben és formáiban, valamint intézményrendszerében egyaránt” (Vári, 2016: 79). Mindez azt is jelenti, hogy a klasszikus segélyezés nem része Kína segélyezési portfoliójának, a gazdasági hasznot hajtó együttműködések vonzóbbak a kelet-ázsiai állam számára – így nem arról kell beszélni, hogy például a HIV/AIDS-programok finanszírozását folytatná, átvenné Kína, hanem arról, hogy Peking rövid (és vélhetően közép)távon nem is rendelkezik azokkal az infrastrukturális adottságokkal (szervezeti felépítés, szakembergárda), melyek lehetővé tennék az ilyen jellegű segélyprogramok akár csak részleges átvételét.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy globális imázsát, a „felelős Kína” képét építve Peking nyerhet olyan projektek támogatásával, melyek a fejlődő, rászoruló államok igényeire reagálnak, és Kínát olyan szereplőként festik le, amely egy jobb világ megteremtésén dolgozik. A multilaterális együttműködéseket támogató és azoknak elsőbbséget adó szereplőként ez nem állna távol Kína külpolitikai-geopolitikai-stratégiai céljaitól. Ennek okán elképzelhető, hogy bizonyos zászlóshajóprojektek, globálisan jól kommunikálható esetek kapcsán Peking tesz majd lépéseket. Talán nem véletlen, hogy Kambodzsa, Pápua Új-Guinea és Nepál neve is felmerült (Wolf, 2025) olyan államként, ahol Kína rögtön megjelenhet. Ezen értesülések közül azonban egyelőre egyiket sem lehet megerősíteni. Például a kambodzsai aknamentesítő projektet érintő kínai hozzájárulásról szóló döntés már jóval az amerikai felfüggesztés előtt megszületett – igaz, a USAID leállása miatt az amerikai pénzek valóban nem érkeztek meg (Chheng, 2025).

Ráadásul, ahogy arra már kitértünk, az amerikai visszalépés miatt nagyobb nyomás nehezedhet Kínára egyéb globális programok, például a WHO vonatkozásában is, így az évek óta a gazdasági kihívásainak orvoslásával elfoglalt kelet-ázsiai államnak számos területen át kellene vállalnia az amerikaiak által eddig vitt terheket. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár Kína nyerhet a USAID drasztikus mértékű zsugorodásán, amennyiben ezt a nyereséget pusztán a nemzetközi megítélésben mérjük, viszont nem lesz képes az űr kitöltésére, az Egyesült Államok helyettesítésére, így viszont Pekingnek globális értelemben, esetleges biztonsági konfliktusok során akár számottevő károkkal is szembe kell néznie.

További középhatalmak nyerhetnek teret?

Ahogy fentebb már volt róla szó, a USAID körüli helyzet egyéb szereplők érdeklődését is felkeltheti, az átalakuló világrendben számos ilyen államról beszélhetünk, melyek akár Kínához hasonló érdekekkel és megfontolásokkal jelentkezhetnek – ennek már jóval Trump döntését megelőzően is voltak jelei. Az úgynevezett csendes forradalom részeként számos ilyen új donor állam tűnt fel az elmúlt időszakban: például a multipolaritásban érdekelt államok elitklubjaként is definiálható BRICS-et kell megemlítenünk (Kiss, 2024), és így akár Oroszország is kiemelhető a témában érdekelt szereplőként.

A Kínára vonatkozó megállapítások ezen államokkal kapcsolatban is igazak lehetnek, és egy gyors körkép segíthet felmérni az elképzelések valószínűtlenségét: a BRICS-államok egy része maga is segélyre szorul, például a legújabb tag, Indonézia inkább foglalkozik azzal, hogy az ő esetükben ki helyettesítheti a USAID segélyeit (Widianto, 2025), semmint hogy miképpen lennének képesek globálisan kiváltani az amerikai segélyeket, de az egyik alapító tag, Brazília is hasonló problémákkal néz szembe. Jelenlegi gazdasági helyzetében Moszkva ugyan nem lenne képes helyettesíteni Washingtont, de rövid távú hasznokról, politikai megfontolásokról Pekinghez hasonlóan orosz oldalon is beszélhetünk, és a volt keleti blokk országaiban, illetve a volt szovjet tagköztársaságok területén az amerikai alternatíva eltűnése részükről üdvözölt esemény lehet.

Érdemes volna még az Öböl-államok, Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy Katar esetleges szerepvállalását is vizsgálni, de az valamennyi esetben látható, hogy egyik feltörekvő szereplő sem képes az amerikai összegek helyettesítésére. Rövid távú, regionálisan fókuszált, imázst segítő bejelentésekre készülhetünk, de átfogó, globális programokra egyik ilyen jellegű szereplőnek sincs anyagi vagy szervezeti, strukturális lehetősége.

Az Európai Unióról se feledkezzünk el

Az Egyesült Államokat követően (és Kína mellett) a legjelentősebb donorok az OECD-államok, a fejlett államok, például az európai szereplők. Az Egyesült Államok visszaszorulása kifejezetten a hagyományos segélyezési struktúrákban pedig azt eredményezheti, hogy az évtizedekkel ezelőtt megkezdett programok és célok megvédése érdekében ezek az országok növelik hozzájárulásukat. Itt kell kiemelni az Európai Uniót mint olyan globális szereplőt, amely már csak földrajzi okokból is érdekelt(ebb) lehet a kelet-európai, dél-kaukázusi, afrikai és közel-keleti kihívások kezelésében. Az EU 2021-ben alakította át globális segélyezési rendszerét, és igyekezett hatékonyabbá tenni: a Szomszédsági, Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Eszköz – Globális Európa (NDICI – Globális Európa) nevet kapó új kezdeményezés célja, hogy az összes harmadik országgal folytatott együttműködést fedezze, s földrajzi, tematikus és úgynevezett gyors reagálású pilléreken nyugszik. A tematikus pillérről szólva az EU kiemelte, hogy „a tematikus programok az emberi jogokra és a demokráciára, a civil társadalomra, a stabilitásra és a békére, valamint az olyan globális kihívásokra összpontosítanak majd, mint az egészség, az oktatás és képzés, a nők és a gyermekek, a munka, a szociális védelem, a kultúra, a migráció és az éghajlatváltozás” témája (Council of the European Union, 2021), így az látszik, hogy az Európai Unió lehet a legérdekeltebb a USAID által hátrahagyott űr kitöltésében. Ugyanakkor, ahogyan Kína esetében, úgy itt is meg kell említenünk, hogy nem ez az egyetlen terület, amelyen nagyobb szerepvállalásra lenne szükség az európai szereplők részéről, és az nem is várható, hogy egyedül képesek vagy akár hajlandók lennének teljes egészében pótolni a USAID által biztosított segélyösszegeket. Mindez az Európa biztonságáról szóló közös európai gondolkodás témájában is világossá vált – kiemelve egy újabb olyan területet, amelyre az európai államoknak a jövőben többet kell fordítaniuk.

ÖSSZEGZÉS

Összességében elmondhatjuk, hogy a USAID felfüggesztése, majd szerződésállományának drasztikus visszavágása nem pusztán egy amerikai belpolitikai, illetve költségvetési lépés volt, hanem olyan döntés, amely már rövid távon is érzékelhetően kezdi átformálni a nemzetközi segélyezési rendszert és az arról szóló gondolkodást. Bár a tanulmány írásának pillanatában a jogi procedúrák még tartanak, és nem teljesen egyértelmű, mely programok és projektek folytatódnak, az már most látszik, hogy egy ilyen jellegű – és ilyen hosszú – leállás nem csak „szünetet” jelent: a futó programok működése, a partnerekkel való együttműködés és a terepi végrehajtás is sérül, miközben a következmények felméréséhez valószínűleg hosszabb időre lesz szükség.

A kutatói kérdés első része arra vonatkozott, hogy az Amerikai Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre. A tanulmány fő állítása mentén erre az a válasz, hogy a USAID leépítése nem csupán finanszírozási hiányt okoz, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is létrehoz. Finanszírozási értelemben az amerikai forráskiesés önmagában is óriási lyukat üt a rendszeren, különösen egy olyan időszakban, amikor – a klímaváltozás, pandémiák, konfliktusok és humanitárius válságok miatt – eleve egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek. Intézményi értelemben pedig nem egyszerűen pénz tűnik el, hanem a USAID mögött álló évtizedes tapasztalat, terepi jelenlét, szakértői kapacitás és végrehajtó infrastruktúra is: azok a működési megoldások és helyi viszonyokhoz alkalmazkodó szakmai tudás, amely egyik napról a másikra nem pótolható. Végül legitimációs értelemben gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs súlya a segélyezési ökoszisztémában, ami a koalícióépítést és a partneri együttműködéseket is nehezíti.

A kutatói kérdés második része a geopolitikai következményekre irányult. A tanulmány alapján itt is az a fő következtetés, hogy a segélyezés ebben az értelemben nem mellékes fejlesztéspolitikai kérdés, hanem a világrendi és hatalmi-politikai mozgások része. A USAID a hidegháborús versenyfutás termékeként egyszerre szolgált humanitárius és fejlesztési célokat, és működött Washington puha diplomáciai eszközeként: úgy adott mozgásteret az Egyesült Államok számára, hogy közben nemzetközi jelenlétet, reputációt és együttműködési hálózatokat is épített. A visszalépés geopolitikai értelemben azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nemcsak „pénzt” von ki, hanem azt a képességét is csökkenti, hogy intézmények és normák mentén kiszámíthatóan, legitim módon alakítsa a nemzetközi együttműködéseket. Mindez az átalakuló világrendben abba a tágabb folyamatba is illeszkedik, amelyben Washington több területen átértékeli szerepét és adott esetben a hozzájárulását, miközben a rendszer többi szereplőjének alkalmazkodnia kell egy egyre inkább rendezetlen, kevésbé stabil és kiszámítható környezethez.

A kutatói kérdés harmadik eleme az volt, hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán, illetve akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt. A tanulmány válasza itt egyértelműen az, hogy részlegesen és/vagy szelektíven lehet szó helyettesítésről, de Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség. Kína kapcsán a sajtóban gyorsan megszületett narratíva, hogy Peking „készen áll” átvenni az amerikai szerepet, ugyanakkor az elemzés rámutatott, hogy a kínai modell nem a klasszikus segélyezésre, hanem a fejlesztési együttműködés és a gazdasági hasznot is hozó együttműködések keverésére épül, így sem tematikusan, sem intézményi kapacitásában nem reális, hogy például a humanitárius és egészségügyi programok nagy részét átvegye. Peking bizonyos zászlóshajóprojektek és jól kommunikálható esetek mentén nyerhet reputációs hasznot, de a teljes pénzügyi és intézményi kiesés pótlása, valamint az amerikai globális hálózat helyettesítése nem várható tőle. Hasonló logika mentén a középhatalmak és feltörekvő szereplők esetében is legfeljebb regionális fókuszú, rövid távú, imázstámogató bejelentések képzelhetők el, átfogó és globális programokra azonban sem anyagi, sem szervezeti, strukturális lehetőségük nincs.

Az Európai Unió e szereplők közül a leginkább „kézenfekvő” alternatíva, hiszen intézményesített fejlesztési együttműködési keretekkel és tematikus fókuszokkal is rendelkezik, valamint földrajzi okokból is érdekelt lehet több válságtérség stabilizálásában. Ugyanakkor a tanulmány alapján az is látszik, hogy az EU előtt sem egyetlen probléma jelenik meg, hanem egyszerre több területen nő a felelősségvállalási kényszer (biztonságpolitika, multilaterális intézmények finanszírozása, regionális válságkezelés). Ezért bár elképzelhető hozzájárulás-növelés, a teljes amerikai kiesés átvállalása és a USAID által képviselt globális infrastruktúra kiváltása európai oldalról sem reális.

Mindezek fényében a tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a USAID leépítése olyan hármas – finanszírozási, intézményi és legitimációs – vákuumot hoz létre, amelyet a nemzetközi rendszer többi szereplője legfeljebb részleteiben, szelektíven és saját érdekei szerint tud majd kezelni. A nemzetközi segélyezésre ugyanakkor a jövőben is szükség lesz, és miközben a folytatással vagy az alternatív donorok szerepvállalásával kapcsolatban egyelőre sok a bizonytalanság, a negatív következmények már most láthatóan súlyosbodhatnak – különösen ott, ahol a segélyezés nem „plusz”, hanem alapfeltétel az egészségügyi, humanitárius és társadalmi stabilitás fenntartásához.

Absztrakt

Az írás a kortárs geopolitika, geoökonómia és technológiai fejlődés diskurzusában két fő nézőpontból vizsgálja az afrikai kontextust. Egyrészt arra keresi a választ, „mit akar Afrika”, vagyis milyen célok és prioritások jelennek meg az Afrikai Unió stratégiai dokumentumaiban, különösen az Agenda 2063 keretében. Másrészt azt elemzi, „mit akarnak a külső szereplők”, például Kína, az Egyesült Államok vagy az Európai Unió, különös tekintettel az afrikai digitális és kibervédelmi szektor fejlődésében vállalt szerepükre. Konkrét példák – így például Ghána 2020-as kiberbiztonsági törvénye – rámutatnak az egyes afrikai államok politikai megfontolásaiban értelmezhető kezdeményezésekre. A tanulmány tárgyalja a nagyhatalmi stratégiákat, egyúttal az Agenda 2063 által hangsúlyozott tudás-, technológia- és innovációközpontú fejlődési víziót veszi alapul. E perspektívából kritikai módon elemzi a lehetőségeket és korlátokat, az afrikai cselekvőképességet hangsúlyozó, „afrorealisztikus” megközelítésben.

Kulcsszavak: technológia, kiberbiztonság, geopolitika, afrikai ágens, fejlődés, Agenda 2063

DOI: 10.56699/MT.2026.1.6

A 21. századra, minden ellentmondásával, az afrikai kontinens a globális figyelem középpontjába került. Számos külső szereplő, nem csupán a korábbi gyarmattartó hatalmak, hanem a Globális Délről országai és nem állami szereplők is érdeklődést mutattak az afrikai térségek – különösen az afrikai piacok – meghódítása iránt, magas várakozásokkal az „új határterületeken a tőkefelhalmozás és a profitszerzés korlátlan lehetőségeivel” kapcsolatban (Taylor, 2014: 1). E „határterület” koncepciója „széles körben kapcsolódik Afrika növekvő fontosságához a nemzetközi kapcsolatokban és a globális gazdaságban” (Bach, 2013: 1), főként a média és a vállalati szereplők megváltozott percepciója miatt. Az „Africa Rising” („Afrika felemelkedőben) narratívát azonban kritikusan kell vizsgálni, mivel a mindennapokban tetten érhető egyenlőtlenségek nőttek, és „a kontinens lakossága egyre nagyobb számban él szegénységben”. Az afrikai fenntartható fejlődés egyik legnagyobb akadálya az igazságtalan nemzetközi kereskedelem, egyfajta „kereskedelmi csapda”, amely sok esetben „alacsony értékű nyersanyagok exportjából áll, cserébe magasabb hozzáadott értékű feldolgozott termékekért” (Carmody et al., 2022a: 4). Természetesen az elmúlt évtizedekben a magas hozzáadott értéket képviselő nyersanyagok, így például a ritkaföldfémek „elvitele” is az egyenlőtlen kereskedelem része lett.

A földrajz döntő jelentőségű, mivel feltárja a jobb vagy rosszabb összeköttetési lehetőségek fizikai feltételeit. A szárazföldi országok, amelyek közvetlenül nem férnek hoz-zá tengeri útvonalakhoz, csapdába kerülnek; Paul Collier hangsúlyozza, hogy a tengeri kijárat nélküli állapot túlnyomórészt afrikai probléma (Collier, 2008: 54). Nem meg-lepő tehát, hogy az afrikai szereplők fő törekvése – az egyes államoktól a regionális gazdasági közösségekig (REC-ek) és az Afrikai Unióig (AU) – az összekapcsoltság vagy geopolitikai konnektivitás növelése, ezzel integráltabbá és – elméletileg – egyenlőbbé válva a globális folyamatokban. Ezzel Afrika szereplői végleg „megkérdőjelezi[k] azo-kat a koloniális ábrázolásokat, amelyek Afrikát a világpolitika tárgyaként, nem [pedig] alanyaként mutatják be” (Power, 2019: 37). A regionális integráció kulcsfontosságú az afrikai ágensszerep erősítésében, amely szerep valójában „az Afrikában működő po-litikai, gazdasági, társadalmi és biztonsági szereplők azon képességét és tevékenységét jelenti, ahogyan a kontinensen és a globális politikában befolyást gyakorolnak, [illetve saját pragmatikus döntéseket hoznak], ahelyett, hogy pusztán mások cselekvéseinek passzív célpontjai vagy áldozatai lennének” (Shaw, 2016: 109).

A jobb globális összekapcsoltság egyik kulcsfontosságú dimenziója a virtuális szektor és a hozzá tartozó kibervédelem. Itt nemcsak az új technológiák, hanem a fizikai összeköttetési lehetőségek megléte vagy hiánya is szerepet játszik, „amiben egyes helyek relatív elszigeteltsége, az infrastruktúra sűrűsége, valamint a fizikai akadályok – így a csatornák, szorosok, hegységek – korlátai érvényesülnek” (Agnew, 2023: 6). Az információs és kommunikációs technológiákat (IKT) kritikus fontosságúnak tekintik a fejlődés szempontjából, és a világ egyre inkább összekapcsolódik e technológiák révén. Bár Afrika IKT-infrastruktúrája 2000 óta nőtt, „Afrika jelentősen kevésbé »csatlakoztatott« [bekötött], mint a világ többi része, [illetve] az elérhető szolgáltatások minősége és a költségek tekintetében is elmarad. […] Az afrikai IKT-növekedés kulcskérdése a megfizethetőség” (Corrigan, 2020: 5–6). Takalani Esther Netshitenzhe már 2011-ben hangsúlyozta, hogy „régóta itt az idő, hogy a kormányok demisztifikálják az IKT-t a tudatosság növelésével, és […] integrálják az IKT-t a nemzeti és kontinensszintű fejlesztési ágendákba” (Netshitenzhe, 2011: 55). Az AU nemcsak az IKT jelentőségét ismeri el, hanem kidolgozott egy „stratégiát a közös, koordinált válasz irányítására a negyedik ipari forradalom előnyeinek kiaknázása érdekében”, a Digital Transformation Strategy for Africa (DTSA, 2020–2030) keretében (African Union, 2020).

A tanulmány kutatói kérdései a következők:

1. Mit akar Afrika, azaz mit kívánnak elérni az afrikai állami és nem állami szereplők a technológiai fejlődés és a globális összekapcsoltság növelése érdekében, különös tekintettel a DTSA-ra és Afrika geopolitikai, geoökonómiai pozíciójának javítására?
2. Mit hajtanak végre a külső szereplők a kontinensen a fizikai infrastruktúra, valamint a virtuális és kiberszektor fejlesztése terén?
3. Néhány eseten keresztül: milyen mértékben találtak az afrikai szereplők saját megoldásokat a problémáikra?

A releváns irodalom áttekintése után a kutatás vegyes módszertant alkalmazott, beleértve a dokumentumelemzést (stratégiák, jelentések, politikai anyagok) és interjúkat, valamint panelbeszélgetéseket szakértőkkel. Meghatározó diszkussziókra került sor az ENSZ Afrika Gazdasági Bizottsága (UNECA) TICID-részlegén (Addisz-Abeba, 2025. január 30.), valamint a Florida Egyetem Afrikai Tanulmányok Központja Kína–Afrika Munkacsoportjának workshopján (2025. február 6.), amelyek értékes betekintést nyújtottak a kibervédelmi és technológiai kihívásokba.

MIT AKAR AFRIKA?

Az Afrikai Unió Strategy for the Implementation of the Plan of Action for the Accelerated Industrial Development of Africa (AIDA) című, 2010-ben elfogadott dokumentuma szerint:

„A 21. században az afrikai vezetők eltökéltek abban, hogy megragadják a felmerülő lehetőségeket az ipari fejlődés előmozdítására mint a gazdasági átalakulás hatékony, társadalmilag felelős és fenntartható eszközére” (African Union, 2010: v). A kihívások között a pánafrikai szervezet egyidejűleg elismeri a kapacitások és képességek hiányát, a nem megfelelő vállalkozói környezetet, a súlyosan szűk infrastrukturális keresztmetszeteket, valamint a lakosság döntő többségének alacsony vásárlóerejét. Emellett hangsúlyozza a regionális gazdasági közösségek dinamizálásának sürgősségét, az intrakontinentális együttműködés elmélyítését, valamint az Afrikán belüli és túli beruházások ösztönzését. A komplex interakciós hálózatok, amelyekben állami és nem állami szereplők kapcsolatokat építenek ki egymással (Kacziba, 2021: 156), képezik a nemzetközi kapcsolatok alapját – ez a nemzetközi kapcsolatok átalakuló struktúráinak jobb megértését célzó hálózatelemzés egyik kiinduló feltétele is. Az államok és a hozzájuk kötődő entitások mellett a kontinensen számos nem állami szereplő van jelen, amelyek mind arra törekednek, hogy megváltoztassák a „fekete kontinensről” kialakult, gyakran dominánsan negatív percepciókat, különösen azt a narratívát, amely Afrikát az „elmaradottság és fejletlenség tereként ábrázolja, amely külső beavatkozást igényel” (Power, 2019: 37). Napjainkra Afrika mást szeretne közvetíteni: magabiztos, új stratégiai elköteleződést, amely képes felgyorsítani a kontinens gazdasági növekedését és fejlődését, valamint előmozdítani közös identitását, táplálkozva történelmi gyökereiből és élénk kulturális örökségéből (African Union, 2013). Ez a megközelítés jelenik meg Afrika átfogó fejlesztési és átalakítási mestertervének, az Agenda 2063-nak a zászlóshajóprojektjeit bemutató fejezetében.

Ahogyan e folyóirat hasábjain 2024-ben írtam: Afrika saját aspirációi – az Agenda 2063 szerint is – több ponton rezonálnak az ENSZ-féle Fenntartható fejlődési célokkal. Annak érdekében, hogy az afrikai országok belső termelőképessége erősödjön, határozottan szükséges bevonniuk a helyi szinteket, különös figyelemmel a fiatalokra és a nőkre. A valódi fejlődésnek az emberekről kell szólnia. Ahogyan ezt Goran Hyden, svéd származású amerikai Afrika-szakértő írja: „…az afrikai társadalmakban nagyban különbözik a felelősségek, így például a tulajdonjogok, az ellátás, a gyereknevelés leosztása a családi egységek vonatkozásában a világ más régióitól […] és e szintek vizsgálata növekvő mértékben ébreszti rá a nemzetközi közösséget, hogy a helyi erőforrások felhasználásába, eleve azok megtervezésébe kiemelten kell bevonni a mikroközösségeket” (Hyden, 1989: 194–195). Afrikában tehát minden fejlődéssel kapcsolatos kérdés e szintekre irányítja – azaz inkább kellene hogy irányítsa – a figyelmet (Tarrósy, 2024: 177).

2008 januárjában, az AIDA részeként, az Afrikai Unió állam- és kormányfői elfogadták az Africa Technology and Innovation Initiative (ATII) koncepcióját, amely „átfogó beavatkozásként kíván szolgálni a termékek és folyamatok technológiai tartalmának fokozatos bevezetése és fejlesztése érdekében a kontinens egészén” (African Union, 2010: 48). Az intézkedések között szerepel az üzletfejlesztés és a start-up vállalkozásokba való beruházások támogatásának mozgósítása, különösen az afrikai diaszpóra bevonásával (African Union, 2010: 49). Mindez azonban alapvető feltételeket igényel: politikai stabilitást, pénzügyi biztonságot és megfelelő üzleti tervezést egy támogató környezetben.

A biztonság kérdését illetően az elmúlt években az egész kontinens kiemelt érdeklődést mutat Afrika kiberterének védelme iránt. Bár Afrika a digitális technológiák – különösen a fintech – terén dinamikusan fejlődik, és a világ leggyorsabban növekvő internetes hálózatával rendelkezik, a lakosság mintegy 60 százaléka továbbra sem vagy csak korlátozottan kapcsolódik a hálózathoz. Az afrikai társadalmak számos sebezhetőséggel szembesülnek, például vírustámadásokkal vagy a mobilbankplatformok biztonsági réseivel. A kiberbiztonsági incidensek számának emelkedése jelentős mértékben hátráltatta a fejlődést: több jelentés szerint (például CNBC Africa, 2024) Afrika mintegy tízmilliárd USD értékű veszteséget szenvedett el olyan pénzügyi bűncselekmények miatt, amelyek kibertámadásokhoz köthetők. Ezért elengedhetetlen az együttműködés fokozása Afrika felkészültségének növelése és az elkövetők elleni fellépés érdekében. A 2022 márciusában Loméban megrendezett első Afrikai Kiberbiztonsági Csúcstalálkozót követően, amelyet a Togói Köztársaság az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságával (UNECA) közösen szervezet, a togói kormány és az UNECA létrehozta az Afrikai Kiberbiztonsági Koordinációs és Kutatóközpontot (ACCRC). Az intézmény regionális csomópontként Afrika kiberrezilienciájának megerősítése érdekében tevékenykedik. A központ küldetése a kapacitásépítésre összpontosítva a kontinens ellenálló képességének növelése. A folyamatok lendületét jelzi, hogy az Elevating Africa’s Cyber Resilience című, 2024-es jelentés szerint „a következmények mérhetők: a kiberbűnözés 2021-ben több mint tíz százalékkal csökkentette Afrika GDP-jét, ami mintegy 4,12 milliárd USD veszteséget jelentett. A kibertámadások gyakorisága és összetettsége jelentősen nőtt, komoly akadályt képezve a kontinens társadalmi-gazdasági fejlődése előtt” (Access Partnership & Centre for Human Rights – University of Pretoria, 2024).

A fizikai infrastruktúra kihívásainak leküzdésével kapcsolatban az UNECA TICID szakértői hangsúlyozták (Experts’ roundtable, 2025), hogy a szélessávú infrastruktúra minőségének további javítása alapvető előfeltétele az átfogó fejlődésnek. Ismételten utaltak George Ayittey ghánai közgazdász 1993-ban megfogalmazott tételére, miszerint „afrikai problémákra afrikai megoldásokat” kell találni. Adeoye O. Akinola azonban figyelmeztet arra, hogy Ayittey elhatárolódott a szlogen túlzott és félreértelmezett használatától, hangsúlyozva: az „afrikai megoldás” nem bármilyen, afrikai diktátorok vagy elitcsoportok által kidolgozott választ jelent, hanem olyan megközelítést, amely az afrikai hagyományokban, kultúrában és örökségben gyökerezik, és az önfenntartásra, valamint az afrikai büszkeségre, öntudatra épül (Akinola, 2022). Ez összhangban áll Thabo Mbeki volt dél-afrikai elnök megállapításával is, aki az afrikaiak saját maguk által megfogalmazott tudatos és határozott önmeghatározását emelte ki (Mbeki, 2003: 76). A Mo Ibrahim Alapítvány 2024-es Ibrahim Index of African Governance című jelentése szerint Botswana, Dzsibuti és Uganda mutatta a legnagyobb javulást az internetes sávszélesség használatában, míg Burkina Faso, Sierra Leone és Namíbia a szélessávú internet költségeinek csökkentésében ért el jelentős előrelépést (Mo Ibrahim Foundation, 2025). Ezek az esetek sikeres példái az afrikai megoldásoknak a helyi problémák kezelésében.

Az ITU által közzétett 2024-es Global Cybersecurity Index alapján Ghána, Kenya, Mauritius, Ruanda és Tanzánia az afrikai országok közül a legmagasabb, T1-es kategóriába került a kiberbiztonság terén. Ezek az államok megerősítették jogi és szabályozási kereteiket, technikai kapacitásaikat, tudatosságnövelő programjaikat, valamint az állami és nem állami szereplők közötti partnerségeket.

Összességében ezek az esetek egyértelműen jelzik, hogy Afrika digitális átalakulása kulcsfontosságú a kontinens globális geopolitikai, geoökonómiai és technológiai pozícióinak újradefiniálásában. A TICID szakértőivel 2025 januárjában Addisz Abebában folytatott személyes megbeszélésen kiemelték a köz- és magánszféra együttműködéseinek, vagyis a PPP-knek a fontosságát: azok szerintük a konnektivitás bővítésének egyik legfontosabb eszközét jelenthetik, ami visszavezet a hálózati megközelítéshez és a többszereplős együttműködés logikájához és ezek tudatos fejlesztéséhez. A lehetőségek adottak, az afrikai kormányok pedig egyre inkább ösztönzik a vállalkozásokat a digitális szakadék áthidalására – ugyanakkor a siker végső soron azon múlik, hogy a nemzeti kormányok képesek-e megteremteni a megfelelő, befogadó és kiszámítható környezetet a fontos aktorok piaci belépéséhez.

KÜLSŐ SZEREPLŐK SZEREPVÁLLALÁSAI ÉS STRATÉGIÁI – KI PROFITÁL?

Egy „új versenyfutás Afrikáért” (Carmody, 2011; Scholvin, 2015) keretében „Afrika [ismét] stratégiai jelentőségűvé vált a »nagyhatalmak« és a feltörekvő hatalmak számára” (Carmody, 2011: 1). Ebben az új dinamikában „geoökonómiai verseny bontakozik ki a világ különböző gazdasági hatalmai között” (Carmody, 2011: 5), eltérő motivációkkal, ideértve a piacokhoz való hozzáférést, a (természeti és humán)erőforrásokat, valamint multilaterális szinteken a diplomáciai támogatói bázisok kiépítését. A külső szereplők érdeklődnek egyfajta „geopolitikai törekvés iránt is, amely különösen a szubszaharai afrikai energiahordozók feletti ellenőrzés megszerzésére és kereskedelmi hasznosításukra irányul” (Scholvin, 2015: 3), melynek keretében a Kínai Népköztársaság egyre markánsabb jelenléte figyelhető meg. Kína külpolitikájának összefüggésében az el nem kötelezettség és a be nem avatkozás elvei fontos hivatkozási pontok az Afrikával kialakított bilaterális és regionális kapcsolatok erősítése során, egy Kína által vezérelt inkluzív globalizáció részeként, amely a globalizáció olyan kínai vízióját képviseli, amely a fizikai kapcsolatok javítását is előmozdítja, és a konnektivitás fogalmát integrálja a gazdasági kapcsolatok fejlesztésébe (Vörös, 2022: 16). Az afrikai államok és a külső szereplők közötti megállapodások sokféleségén túl – a kínai jelenlét elmúlt évtizedekben tapasztalt felgyorsulásától más feltörekvő gazdaságok bevonódásán át a Globális Észak országaival újradefiniált kapcsolatokig – „az információs technológiák gyors terjedése, illetve az olyan »virtuális tőke« megjelenése, mint az Uber vagy az Airbnb” (Carmody et al., 2022a: 8) szintén hozzájárul Afrika fejlődési pályáinak alakulásához.

A külső szereplők közül Kína kiemelkedő jelentőségű. A Kína–Afrika Együttműködési Fórum (Forum on China–Africa Cooperation, FOCAC) 2000-es elindítása óta az afrikai–kínai kapcsolatok rendkívüli mértékben megerősödtek, világosan látható

a béketeremtésben és -fenntartásban való kínai szerepvállalás terebélyesedése (Vörös–Tarrósy, 2020), illetve általában a biztonság (és a biztonságos nyersanyag-kitermelés) vonatkozásában regisztrálható kínai jelenlét fokozódása (Vörös, 2011), az egész kontinenst „átölelő” infrastrukturális fejlesztések az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) keretében (Tarrósy, 2019), egyúttal pedig, ahogyan Ethan Mudavanhu rámutat, „egyre több afrikai kormány kéri Kína segítségét biztonsági kihívásai kezelésében is. Továbbá Kína Kiberterületi Nemzetközi Együttműködési Stratégiájának (International Strategy of Cooperation on Cyberspace, ISCC) közelmúltbeli bevezetésével az együttműködés területei az online biztonságra is kiterjedtek. Ennek következtében a kínai–afrikai kiberbiztonsági együttműködés Kína Afrikával kialakított új stratégiai szövetségének kulcselemévé vált” (Mudavanhu, 2022). Ez összhangban áll Kína „people-to-people” megközelítésével és a „kölcsönösen előnyös együttműködés” narratívájával. Bár talán még korai lenne teljeskörűen értékelni a kínai soft power törekvések és intézkedések hatását, a „fejlesztési együttműködés soft poweresítése” a kínai–afrikai kapcsolatrendszerben kulcsfontosságú Kína számára, mivel „nagy valószínűséggel a fejlesztési együttműködés egyre fontosabb terepévé válik a Kína és a Nyugat közötti geopolitikai versengésnek” (Carmody et al., 2022b: 211–212).

Ugyanakkor Ebenezer Obadare kritikus szempontot vet fel az „új versenyfutással” kapcsolatban, amikor megjegyzi, hogy „az a kép, miszerint »versenyfutás« zajlik, amelynek során a tehetetlen afrikai államokat kizsákmányolják és manipulálják a globális hatalmak, melyek mit sem törődnek azok jólétével, aligha állja ki a kritikai vizsgálatot. Éppen ellenkezőleg, számos bizonyíték utal arra, hogy sok afrikai ország lehetőséget lát abban, hogy az Egyesült Államokat, Kínát és Oroszországot – nem is beszélve az olyan nem hagyományos hatalmakról, mint India, Törökország, Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek – egymással szemben kijátssza” (Obadare, 2023). Más szóval az afrikai cselekvőképesség (agency), azaz ágensszerep érvényesülését figyelhetjük meg, amikor az afrikai szereplők maguk döntenek arról, kit hívnak meg, és kivel működnek együtt.

Az Agenda 2063 nem csupán az afrikai szereplők jövőre vonatkozó akaratának megnyilvánulása, hanem koherens keretrendszer is, amely konkrét cselekvéseket foglal magában. A húsz cél közül a második – „jól képzett polgárok és a tudományra, technológiára és innovációra épülő készségforradalom” – mind nemzeti, mind regionális szinten feladatokat ró az érintettekre. A stratégiai keret öt, egyenként tízéves végrehajtási tervre tagolódik. Az első tízéves végrehajtási terv végére mindössze tíz ország volt képes a célok legalább felének megvalósítására: Ruanda (64%), Etiópia (63%), Szenegál (63%), Zimbabwe (61%), Togo (60%), Tunézia (54%), Uganda (54%), Algéria (53%), Kenya (51%) és Mauritius (50%). A másik végletet tizenegy ország képviseli, amelyek esetében a végrehajtási arány 30 százalékos vagy az alatti: Botswana (29%), Burundi (29%), Namíbia (28%), Zambia (27%), Lesotho (26%), Egyenlítői-Guinea (22%), Libéria

(22%), Sierra Leone (22%), Dél-Afrika (22%), Mauritánia (11%) és Benin (6%) (Mo Ibrahim Foundation, 2024). A 2024 és 2033 közötti időszakra vonatkozó második tízéves tervet is elfogadták: az Afrikai Unió a 37. AU-csúcstalálkozón ezt az időszakot a „gyorsítás évtizedének” nyilvánította.

A kínai szereplők fokozott bevonódásának eredményeként a kínai technológiák az egész kontinensen elterjedtek. Stephanie Arnold beszámolója szerint Afrika szélessávú infrastruktúrájának mintegy 70 százalékát, valamint számos kritikus informatikai csomópontot és adatközpontot kínai vállalatok építettek ki. „Ez a kínai–afrikai együttműködés olyan története, amelyben az afrikai kereslet kínai technológiai és pénzügyi kínálattal találkozott. Ugyanakkor a kölcsönösen előnyös helyzeten túl a kínai–afrikai együttműködés utat nyitott Kína afrikai országok digitális szektora feletti látens ellenőrzésének” (Arnold, 2024: 1149). Miközben az afrikai igények kielégítése – afrikai nézőpontból – a legfontosabb szempont, aközben a kínai nemzeti érdekek is jelentős mértékben érvényesülnek, és az ilyen beruházások egyértelműen kedveznek az államilag támogatott kínai vállalatoknak. Arnold kutatása három fontos következményt azonosít, amelyek további, alaposabb vizsgálatot igényelnek e komplexitás többdimenziós megértéséhez: „(1) a szélessávú hálózati kábelek biztosítása elősegíti az IKT-eszközök gyártásának, valamint a szélessávra támaszkodó termelési ciklusoknak az ellenőrzését; (2) az adatközpontok építése hosszú távú nemzetbiztonsági következményekkel jár; és (3) a kutatási partnerségek lehetővé teszik a kínai szabványok és normák technológiai innováció révén történő nemzetközi kisugárzását. Röviden: a digitális fejlődés előmozdítása lehetőséget teremt Kína számára, hogy strukturális hatalmát erősítse Afrika digitális szektora felett” (Arnold, 2024: 1169).

A többi külső szereplő reakcióit vizsgálva figyelmünk az Európai Unió felé fordul. A 2022. február 17–18-án Brüsszelben megrendezett 6. Európai Unió – Afrikai Unió-csúcstalálkozót követően, 2022. november 28-án az AU–EU bizottsági szintű találkozó áttekintette az előrehaladást négy kulcsterületen, amelyek közül kiemelt jelentőségűként jelent meg „a konnektivitás erősítése a gazdasági integráción keresztül: digitális kapcsolatok, energia, közlekedés, értékláncok és az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezet megvalósítása”. Az EU Global Gateway beruházási csomagja – a csúcstalálkozó közös közleménye szerint, amely a 2030-ra vonatkozó közös ambíciókat és az Agenda 2063-at támogatja – „a köz- és magánberuházások ösztönzését célozza meglévő kezdeményezésekre és partnerségekre építve, különös tekintettel a nagyléptékű, fenntartható beruházásokra, amelyeket a Team Europe kezdeményezések támogatnak, figyelembe véve az afrikai országok prioritásait és igényeit, beleért-ve – egyebek mellett – az energia-, a közlekedési és a digitális infrastruktúrába való befektetéseket” (A Joint Vision for 2030, 2022: 3).

Elismerve, hogy „Afrika potenciálja egyre nagyobb érdeklődést vált ki a globális szereplők körében […] és hogy az EU Afrika legnagyobb partnere minden tekintetben”, az Európai Unió és tagállamai „új, átfogó EU–Afrika-stratégiát dolgoztak ki […] öt partnerségre építve” (European Commission, 2020: 2). A második partnerség a digitális átalakulásra összpontosít, amelynek – a dokumentum szerint – „a szabályozási konvergenciára kell fókuszálnia, ideértve a személyes adatok védelmének megerősítését, a kulcsfontosságú, fenntartható infrastruktúrába történő beruházásokat, a közszolgáltatások digitalizációját az e-szolgáltatások biztosítása érdekében, a képzési és oktatási lehetőségek bővítését, valamint a biztonságos adatáramlás növelését”, továbbá hangsúlyt kap a mesterséges intelligencia területén folytatott együttműködés is (European Commission, 2020: 6). Mindezeket – vagy ezek bármelyikét – valamelyik külső szereplő bevonásával az afrikai félnek kell értelmeznie és mérlegelnie, mégpedig a konkrét, kézzelfogható afrikai szükségletek alapján.

KÖVETKEZTETÉSEK

Összegzésként világos, hogy afrocentrikus megközelítésre van szükség: nemcsak elvárva, hogy a külső szereplők tiszteletben tartsák az afrikai igényeket, hanem belülről is erősítve az afrikai ágensszerepet. Ennek az ágensnek képessé kell válnia arra is, hogy küzdjön az afrikai politikai elit endemikus korrupciója ellen, miközben elkerüli a külső szereplőkkel kötött korrupciós megállapodásokat. Mo Ibrahim szudáni–brit üzletember szerint „afrorealisztikus” megközelítésre van szükség: „El kell mozdulnunk az afropesszimizmus és az afrooptimizmus irányából az afrorealizmus felé […] ugyanis egyik sem ad igazságos képet a modern Afrikáról” (Ibrahim, 2013). Ahogy Wangari Maathai Nobel-békedíjas kenyai politikus mondja: „Mindezek a kérdések a vezetéshez és a kormányzáshoz kapcsolódnak, amely meghatározza, hogy egy ország miként állítja fel prioritásait, tartja felelősségre vonhatónak tisztviselőit, hoz döntéseket, biztosítja a polgárok bevonódását, és kommunikálja vízióját” (Maathai, 2009: 72–82).

A tanulmány elején jelzett kutatási kérdésekre visszatérve elmondható, hogy számos konkrét intézkedés és jól artikulált politika létezik az afrikai problémák „saját megoldásainak” előmozdítására. Az Afrikai Unió Agenda 2063 dokumentuma stratégiai keretet biztosít az inkluzív társadalmi és gazdasági fejlődés, a regionális integráció, a demokratikus kormányzás, valamint a béke és a biztonság előmozdítására (African Union, 2013). A Digital Transformation Strategy for Africa (2020–2030) kulcsfontosságú stratégia, mivel a digitális szektor fejlesztése és az internetkapcsolat javítása alapvető az afrikai ágensszerep erősítéséhez a globális arénában. Az IKT-infrastruktúra megbízható energiaellátással és megfelelő közlekedési összeköttetésekkel való további megerősítése elengedhetetlen, ezek „hiánya továbbra is komoly akadályt jelent Afrika sok részén” (Radelet, 2010: 117). Az afrikai fejlődés másik kulcsa a megfelelő és kölcsönösen értelmes partnerségek kialakítása, amelyet erős, magabiztos és kompetens afrikai ágensek tudnak menedzselni.

A tanulmány a Technology geopolitics, digital advancement and African agency [Technológiai geopolitika, digitális fejlődés és afrikai cselekvőképesség] című könyvfejezet (Tarrósy, 2025: 181–188) bővített, magyar nyelvű verziója.

Absztrakt

Irán regionális pozíciója az utóbbi években példátlan kihívásokkal néz szembe, így Irak egyre inkább az „utolsó bástya” szerepét tölti be az Ellenállás Tengelyében. A tanulmány azt vizsgálja, hogyan alakítják az iraki belpolitikai folyamatok és Szaúd-Arábia törekvései Teherán mozgásterét. Különös figyelmet kap a síita politikai szövetségek, a milíciák, valamint a civil mozgalmak hatása is. Szaúd-Arábia gazdasági, diplomáciai és infrastrukturális alternatívái fokozzák az Iránra háruló nyomást. Teheránnak ugyan vallási-ideológiai közelsége révén továbbra is jelentős befolyása van Bagdadban, Rijád szerepe egyre inkább növekvő tendenciát mutat az országban. A 2025-ös iraki választások nem csupán Irak jövőjét, de Irán regionális presztízsét is alapvetően befolyásolják, mivel az ország politikai tere fokozatosan átalakul, amit jelentős részben Szaúd-Arábia térnyerése mozgat.

Kulcsszavak: Irán, Irak, Szaúd-Arábia, Ellenállás Tengelye, regionális befolyás

DOI: 10.56699/MT.2026.1.4

Irán regionális pozíciója az elmúlt években fokozatosan gyengült, szövetségesei belső válságokkal és katonai vereségekkel küzdenek, ami jelentősen szűkíti Teherán mozgásterét a Közel-Keleten.

Ezzel egyidejűleg Irak jelentősége felértékelődött, hiszen ez maradt az „utolsó bástya”, ahol Irán még érdemben képes politikai és társadalmi befolyást gyakorolni.

A tanulmány kitér az iraki–iráni síita politikai szövetségekre, a milíciák szerepére, a civil társadalom és a fiatal választók attitűdjére. Emellett kiemelt szerepet kap a tény, hogy Irak nemcsak síita többségű állam, hanem arab ország is, amely reintegrálódni akar az arab világba, különösen Szaúd-Arábia aktív diplomáciai és gazdasági törekvésének köszönhetően. Rijád gazdasági beruházásokkal, az arab nacionalista logika

hangsúlyozásával és regionális integrációs ígéretekkel kívánja magához közelíteni Irakot, ami vonzó alternatívát jelent a konfliktusos, szankciók sújtotta iráni modellhez képest. Az iraki társadalom fiatal, globalizált generációi számára mindinkább a gazdasági stabilitás és az arab identitás kerül előtérbe, ami új kihívások elé állítja Teherán törekvéseit.

A tanulmány a 2025-ös iraki választásokig rendelkezésre álló információkra támaszkodik, és kiindulópontot kíván nyújtani az ezt követő fejlemények értelmezéséhez. Rávilágít, hogyan változik Irán mozgástere a belső válságok és külső tényezők hatására, vagyis miért tekinthető Irak „utolsó bástyának”. Az elemzés elméleti keretét az iráni kül- és biztonságpolitikai diskurzusban az elmúlt években központi fogalommá vált

„előretolt elrettentés” (forward deterrence) adja, amely Irán katonai doktrínájának egyik alapvető pillére. Bár a doktrína részletes, hivatalosan kodifikált formában nem ismert, a nyilatkozatok és a gyakorlat alapján lényege, hogy Teherán a fenyegetések kezelését nem a saját területén, hanem azon kívül, az ellenfelek stratégiai környezetében igyekszik megvalósítani. A doktrína a stratégiai mélység és az elrettentés logikájára épül, vagyis célja, hogy a potenciális konfliktusok földrajzilag Irán határain kívül maradjanak, miközben az ellenfelek közvetlen biztonsági környezetében jelenjen meg az iráni nyomásgyakorlás lehetősége (Szabó, 2022: 47).

Bár a tanulmány középpontjában a szaúdi–iráni rivalizálás áll, Irak jelenlegi geopolitikai helyzete ennél komplexebb. Az elmúlt években Törökország, valamint az izraeli–emírségekbeli együttműködés is egyre láthatóbb tényezővé vált az ország körüli regionális befolyási versenyben. A tanulmány e szélesebb kontextuson belül értelmezi Rijád és Teherán törekvéseit.

AZ „UTOLSÓ BÁSTYA”: IRÁN POZÍCIÓJÁNAK GYENGÜLÉSE A KÖZEL-KELETEN

Ahhoz, hogy Irak jelentőségét lássuk Irán szempontjából, előbb fontos megvizsgálni, hogy a térségben milyen események vezettek odáig, hogy Irak valóban ennyire kiemelkedő szerepben jelenjen meg Teherán külpolitikájában.

Az iráni befolyás iraki kiterjesztésének legfőbb kiindulópontja a 2003-as amerikai beavatkozás, amely fordulópontot jelentett Irán regionális pozíciói szempontjából, mivel Szaddám Huszein rendszerének megdöntésével megszűnt Teherán addigi egyik legfontosabb regionális ellensúlya. Az iraki államapparátus összeomlása és az új politikai rend kialakulásának folyamata lehetővé tette Irán számára, hogy hosszú távon mély politikai, vallási és biztonsági beágyazottságot építsen ki Irakban.

Az elmúlt egy-két év eseményeinek fényében elmondható, hogy Irán regionális befolyása a Közel-Keleten fokozatosan gyengülni látszik. Irán számára a szíriai polgárháború 2024. decemberi fordulata komoly veszteséget jelentett: az 1970 óta hatalmon lévő Aszad-rezsim – amelyet előbb Háfez el-Aszad, majd 2000-től fia, Bassár el-Aszad vezetett, és amelyet Teherán több mint egy évtizeden át katonailag és pénzügyileg is

támogatott – összeomlott az iszlamista militáns Haját Tahrír al-Sám (HTS) és a törökök által támogatott Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) offenzívájával szemben, Bassár el-Aszad pedig Moszkvába menekült (crf.org). A széttagolt harcok pedig Szíriában teret adnak annak, hogy az önmagát Iszlám Államként proklamált szervezet fenntartsa jelenlétét, és újabb támadásokat hajtson végre. Emellett Izrael rendszeresen csap le iráni és szíriai katonai célpontokra, a 2023. októberi Hamász-akció óta fokozta a támadásokat, többek között a damaszkuszi és aleppói repülőterek ellen (Campa et al., 2025). A tizenkét napos izraeli–iráni háborúban a szíriai iráni milíciák nem vettek részt, ami Aszad bukása óta Irán befolyásának jelentős visszaesését mutatja. Bár Teherán megpróbálhatná újjászervezni hálózatát Szíriában, kapacitásai ehhez jelenleg korlátozottak, mivel Irán elsődleges célja belső stabilitásának és elrettentő képességének helyreállítása.

Az Ellenállás Tengelyének fontos részét képező libanoni síita szervezet, a Hezbollah, amely Irán egyik legfontosabb eszköze az Izrael elleni nyomásgyakorlásban, mára súlyos problémákkal küzd. 2023-ban a Hamász támogatása céljából beavatkoztak a gázai konfliktusba, amire válaszul Izrael folyamatosan csapásokat mér Libanonra, ami nagyrészt teljesen leköti a Hezbollah főbb katonai kapacitásait. A szervezet korábbi, hosszú ideig hatalmon lévő vezetőjének, Naszrallahnak a likvidálása súlyos csapás volt a síita csoport és Irán számára is, mert az esemény megingatta a szervezet kohézióját, és gyengítette Teherán legfontosabb regionális bástyáját. Az utódjául kijelölt Naím Kászim későbbi nyilatkozata – amelyben kiemelte, hogy Libanon „jelenleg a nemzet védelméért felelős” (Daoud, 2025) – tükrözi, hogy a Hezbollah számára elsődleges prioritássá vált saját erejének megszilárdítása és a belső védelmi kapacitások erősítése. A tizenkét napos háborúba sem avatkoztak bele nyíltan, csupán nyilatkozatokban ítélték el Izrael támadásait Irán ellen (Blanford, 2025). Mindebből látszik, hogy a Hezbollah jelenleg megosztott, és erőforrásai lekötöttek: a vezetői veszteségek, a libanoni belső politikai és gazdasági válság, valamint a regionális kötelezettségek együttesen korlátozzák katonai fellépési lehetőségeit, miközben politikai és katonai pozícióit igyekszik fenntartani a hazai színtéren. Ez arra utal, hogy a szervezet immár nem elsősorban Irán regionális befolyásának eszközeként működik, hanem saját belső stabilitásának megőrzése vált elsődleges feladatává, ami gyengíti Teherán azon képességét, hogy a Hezbollahra a korábbi mértékben támaszkodjon.

A Hamász esete szintén rámutat Irán korlátozott lehetőségeire. A gázai szervezet hosszú ideje részesül iráni támogatásban, azonban a gázai konfliktus következtében egyre inkább a túlélésre és saját fennmaradására koncentrál. Bár továbbra is igényli Teherán támogatását, a kapcsolat aszimmetrikussá vált: ma már döntően nem Irán erősíti a Hamászt, hanem inkább a Hamász próbál Irán segítségébe kapaszkodni. Fontos kiemelni azonban, hogy a Hamász támogatása Irán által nem a síita vallási közösségvállalás logikájába illeszkedik, hanem alapvetően pragmatikus stratégiai érdekeken nyugszik Teherán részéről. Tekintettel arra, hogy a Hamász ideológiai értelemben szunnita gyökerű mozgalom, a teheráni rezsim nem a síita tengely vallási részeként, hanem az Ellenállás Tengelyén belüli szövetségesként tekint a szervezetre.

A jemeni húszik helyzete ugyancsak kettős. Bár a tizenkét napos háborúban az egyetlen olyan csoportnak bizonyultak, amely nyíltan kiállt Teherán mellett (ideológiai és politikai szolidaritásból), és katonai támadást is intéztek Izrael ellen, a jemeni polgárháború és az állami struktúrák gyengesége évek óta leköti fő erejüket (Toomey, 2025), ennek következtében katonai és politikai mozgásterük is jelentősen korlátozott. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy stratégiai elhelyezkedésük, különösen a Báb el-Mandeb szoros kapcsán, geopolitikai lehetőségeket biztosít számukra. A Vörös-tenger térségében zajló csapások, valamint az Izrael és az Öböl menti államok elleni rakéta- és dróntámadások nem csupán szimbolikus szolidaritást fejeznek ki Teherán irányába, hanem illeszkednek Irán előretolt elrettentés stratégiájába, amelynek lényege, hogy a közvetlen konfrontáció helyett az állam proxy szereplőkön keresztül képes regionális instabilitást generálni, és nyomást gyakorolni ellenfeleire. Ennek ellenére a húszik továbbra sem jelentenek olyan mértékű politikai és társadalmi beágyazottságot Irán számára, mint az iraki síita hálózatok vagy a Hezbollah Libanon-ban, így geopolitikai értékük elsősorban katonai-stratégiai, nem pedig strukturális befolyási dimenzióban ragadható meg.

Mindezek a folyamatok nem pusztán egyes szövetségesek elszigetelt meggyengüléseként értelmezhetők, hanem Irán előretolt elrettentési stratégiájának strukturális visszaszorulásaként: az Ellenállás Tengelyének perifériáin csökken Teherán azon képessége, hogy proxy szereplőkön keresztül regionális nyomást gyakoroljon riválisaira. Az események következtében világosan kirajzolódik, hogy Irak különleges jelentőségű Irán számára, mivel ez maradt az egyetlen olyan viszonylag stabil állam, amelyen keresztül Irán még érdemben érvényesítheti befolyását a régióban, a vallási-ideológiai közelség révén. Ennek fényében fontos megvizsgálni, hogy milyen szálak kötik Bagdadot a síita államhoz, amiből egyértelműen kiderül a kapcsolat komplexitása.

AZ IRAKI–IRÁNI KAPCSOLATOK MÉLYSÉGE

Az Iráni Iszlám Köztársaság bizonyos értelemben természetesnek tekinti Irak pártfogását a síita többségű (61–64%) lakosságra hivatkozva (The World Factbook). Az 1979-es iráni alkotmány alapján a mindenkori vezetés feladata „az iszlám testvériség és a közösségi együttműködés terjesztése és erősítése […] kötelezettségvállalással minden muszlim irányába” (Iran constitution, 1979: 3, 15–16). E lefektetett elvek alapján az iraki államot Teherán elsődleges platformként használja regionális befolyásának kiterjesztésére.

A síita nagyhatalom iraki befolyása nagyrészt a soft power szerepének köszönhető: a két ország közötti vallási kapocsnak a régmúltra visszanyúló és mélyreható gyökerei vannak. Irak legfőbb vallási személye, a nyolcvannyolc éves Ali al-Szisztáni nagyajatollah maga is iráni származású, és 1951-ben költözött Nadzsafba (Watkins, 2020: 14). Irán soft powerjének egyik leglátványosabb eszköze az iráni–iraki vallási zarándoklatok rendszere, amely a kétoldalú kulturális kapcsolatok központi eleme. Évente akár kilencmillió iráni zarándok utazik Irakba, közülük a legnagyobb számban az Arbain fesztiválra, amely Karbalában rendszeresen kétmillió iránit vonz. Ezeknek az eseményeknek nem csupán vallási jelentőségük van, hanem kulturális dimenziójuk is: a fesztiválokon perzsa nyelvű könyvek és zenék jelennek meg, valamint iráni jótékonysági gyűjtések zajlanak. Irán kormányzati szinten is ösztönzi a részvételt, például 2019-ben kölcsönös vízummentességről állapodott meg Irakkal a zarándoklatok erősítésére. Teherán emellett aktívan fektet be az iraki szent városok infrastrukturális fejlesztésébe, Nadzsafban, Karbalában és más városokban több mint kétszáz helyreállítási projektet indított, amelyekben 2018-ban több mint négyezer iráni munkavállaló vett részt (Watkins, 2020: 13). Ezek az intézkedések lehetővé teszik Irán számára, hogy a vallási legitimáción keresztül kulturális és társadalmi befolyást gyakoroljon Irakban, miközben a síita közösségek támogatásával saját geopolitikai pozícióját is megszilárdítja. Ezenfelül a vallási jótékonysági hálózat erősítése is kiemelt fontosságú. Az 1979-ben alapított Imám Khomeini Se-gélyalap (IKRA) – amely 2006 óta működik Irakban – 2014-ben mintegy tizenegyezer rászorulót támogatott, köztük hétezer árvát, és mezőgazdasági, varrási, illetve szövési szakmai képzéseket kínált. Emellett hivatalos megállapodásokat kötött az iraki munkaügyi minisztériummal, valamint a sport- és ifjúsági minisztériummal is, jelezve, hogy tevékenysége nemcsak karitatív, hanem az állami intézményekkel is szoros együttműködésen alapul (Watkins, 2020: 15–17). Irán első idegen nyelvű, napi huszonnégy órában sugárzó nemzetközi hírcsatornája, az arab nyelvű Al-Alam 2003-ban kezdte meg adását, elsősorban Irak felé irányulva (Wastnidge, 2015: 372). Összességében jól látható, hogy a vallási zarándoklatok, a szent helyek helyreállításába fektetett jelentős erőforrások, a jótékonysági hálózat, valamint a médiacsatornák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Teherán vallási, kulturális és társadalmi szinten is befolyást gyakoroljon Irakban.

Fontos kiemelni, hogy a soft power mellett Irán politikai kapcsolatainak is köszönheti befolyását. A síita állam még az 1980-as években megkezdte szövetségi hálójának kiépítését Irakban, a jelenleg Iraki Iszlám Legfelsőbb Tanács néven ismert politikai frakció támogatásával, valamint a Hizb al-Da’wa al-Iszlámijja párttal (a továbbiakban: Da’wa Párt) fenntartott kapcsolatain keresztül (Rostoványi, 2010: 365). E politikai szereplők már az iraki–iráni háború idején kapcsolatban álltak a teheráni rezsimmel, így látható, mennyire régi és komplex a kapcsolat a két állam politikai rendszere között. Az említett két párt azóta is jelen van az iraki politikai palettán, annak változékonysága és fragmentáltsága ellenére is prominens szereplők. A régióban a párt fogalma eltér a nyugati értelmezéstől, hiszen ezek a frakciók szorosan összefonódnak a vallással is, kapcsolatban állnak a síita közösségekkel, így nemcsak a politikai, de a társadalmi befolyásuk is jelentős mértékű. Ennek eredményeképp Irán olyan fontos szereplők támogatását élvezi, amelyeknek a soft power ereje is jelentős a bagdadi államban (Shanahan, 2004). A Da’wa Párt egyik vezető politikusa, Núri al-Máliki, aki az iraki miniszterelnöki posztot is betöltötte 2006 és 2014 között, olyan nyilatkozatot tett, hogy ő „elsődlegesen síita, csupán másodsorban iraki” (Fraihat, 2020: 68), vagyis a síita nagyhatalom a vallási-ideológiai szempontok jelentőségét teljes mértékben ki tudja használni a kapcsolatépítésben Irak irányába.

Ha Irán iraki befolyásáról beszélünk, mindenképp ki kell emelnünk a síita milíciákat tömörítő ernyőszervezet, a Népi Mozgósítási Erők (Popular Mobilization Forces, a továbbiakban: PMF) megerősödését. A szervezet legtöbb milíciája az Iszlám Állam visszaszorítására jött létre, iráni támogatással. A PMF iraki társadalmi bázisa jelentős, mivel az országban élő muszlimok többsége mártírként tekint a harcosokra, akik feláldozzák életüket az állampolgárok és Irak védelmében. Bár a PMF milíciái 2016 óta hivatalosan az iraki miniszterelnök fennhatósága alá tartoznak, egyes meghatározó csoportokat Irán nemcsak támogat, hanem közvetlenül irányítása alatt is tart (Mansour–Jabar, 2017: 3). A tagok kiképzéséért, felfegyverzéséért a közvetlenül az iráni ajatollah, Ali Hámenei irányítása alá tartozó Forradalmi Gárda Kudsz Erők egysége felel (Sáfrán, 2020: 128). A biztonsági-katonai szempontok mellett az ernyőszervezet a politikai befolyás terén is jelentős szereplő, mivel számos síita milícia a 2018-as választásoktól a Fatah koalícióba tömörülve politikai pályára lépett, s ezzel újabb iráni nézőpontot képviselő szervezet jelent meg az iraki belpolitikai folyamatokban (Wagner, 2021: 6). A síita milíciák támogatásával Teherán nemcsak a vallási közösség védelmét erősíti, hanem olyan politikai és biztonsági környezetet is teremt, amely saját stratégiai érdekeit szolgálja. A PMF tagjai lojalitással hálálják meg az Irántól kapott támogatást, ami lehetővé teszi, hogy Teherán közvetett, mégis hatékony módon befolyásolhassa Irak belpolitikai folyamatait. Ennek révén a PMF nem pusztán katonai erőként jelenik meg, hanem a síita hegemónia és az iráni befolyás egyik legfontosabb pilléreként is.

2020-ban az Amerikai Egyesült Államok a bagdadi repülőtéren likvidálta az iráni Forradalmi Gárda Kudsz Erők egységének vezetőjét, Kászem Szolejmánit, valamint Abu Mahdi al-Muhandiszt is, az iraki PMF egyik akkori jelentős vezetőjét (Knights et al., 2023: 1). Az esemény szimbolizálta Irak proxyjellegű szerepét az iráni–amerikai konfliktusban, valamint óvatosabb magatartásra is késztette a milíciák erőit az USA-val szemben. Hosszabb távon Irán a közvetlen katonai irányítás helyett egyre inkább az intézményi, politikai és gazdasági csatornákon keresztül érvényesülő befolyásgyakorlás felé mozdult el. A 2021-es választásokon a Fatah-koalícióban képviselt, PMF-hez köthető milíciák parlamenti jelenléte 31-ről 20 százalékra mérséklődött, ami elsősorban az Iszlám Állam elleni aktív harcok csökkenésének tudható be. A reprezentáció visszaesését azonban gyorsan kompenzálták, mivel 2022-ben létrejött a Muhandis General Company nevű vállalat, amelynek célja önálló, állami erőforrásokra támaszkodó gazdasági háttér kiépítése a milíciák számára. A vállalat kivételes jogosítványokkal rendelkezik, például közvetlen hozzáférése van állami földekhez, tőkéhez és projektekhez, ami a PMF szerepét a klasszikus fegyveres biztonsági funkción túl gazdasági és intézményi dimenzióval bővíti (Knights et al., 2023: 15). Ez a struktúra lehetővé teszi, hogy az Iszlám Állam elleni aktív katonai műveletek lezárulását követően is fennmaradjon a PMF politikai súlya, ami közvetve Irán számára is tartós befolyási csatornákat biztosít Irakban a nyílt katonai jelenlét visszaszorulása mellett. A Szudáni-kormány 2023 júniusában elfogadott, három évre szóló, jelentősen megnövelt költségvetése érdemben bővítette a PMF állami finanszírozását és intézményi mozgásterét. A hivatalosan nyilvántartott állomány létszáma csaknem megduplázódott, a tagok hosszú távú állami juttatásokban részesültek, bővült a PMF polgári és ipari tevékenységi köre, valamint olyan hírszerzési-adatgyűjtési kapacitások erősödtek meg, amelyek a civil ellenőrzésen kívül működnek (Knights et al., 2023: 12). A fentiek eredményeként a PMF szerepe a fegyveres dimenzión túl az állami struktúrákhoz kötődő beágyazottság irányába tolódott el a 2020 utáni időszakban, ami a békeidőben is fenntartható iráni jelenlétet segíti elő Irakban.

A PMF megerősödése az iráni előretolt elrettentési stratégia egyik legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása Irakban, mivel lehetővé teszi Teherán számára, hogy államközi konfrontáció nélkül tartson fenn katonai nyomásgyakorló erőt a térségben. Az Egyesült Államok a PMF-et szintén az előretolt elrettentési stratégia egyik kulcselemeként értelmezi, és ezért következetesen követeli a szervezet jelenlegi formában való felszámolását, illetve a milíciák autonómiájának megszüntetését (Salih, 2025). Ez a külső nyomás Bagdad számára egyszerre jelent szuverenitási kihívást és belpolitikai kockázatot, mivel a PMF mély társadalmi beágyazottsága miatt felszámolásának komoly destabilizáló hatása lehet.

Röviden összefoglalva a fontosabb szempontokat látható, hogy szövetségesei közül Irán éppen Irakban képes leginkább érvényesíteni kulturális, vallási és politikai beágyazottságát. Ennek hátterében egyrészt a közös síita identitás, másrészt a földrajzi közelségből fakadó gazdasági és biztonsági függés áll. Ezek együtt olyan stabil alapot teremtenek, amely lehetővé teszi Teherán számára, hogy hosszú távon is kihasználja az iraki politikai élet strukturális sajátosságait, és ezzel megerősítse regionális pozícióját. Bár a 2021-es és később a 2025-ös választásokon is az általa támogatott politikai erők szerezték a legtöbb szavazatot (data.ipu.org), a síita táboron belüli fragmentáltság és a közvélemény változó attitűdjei olyan repedéseket mutatnak, amelyekre Szaúd-Arábia egyre inkább stratégiai lehetőségként tekint. Rijád ezeket a törésvonalakat kihasználva képes lehet alternatívát kínálni, és így fokozatosan erősíteni saját pozícióját Irakban miközben Irán dominanciája formálisan fennmarad, a valóságban mégis folyamatosan kihívásokkal szembesül.

SZAÚD-ARÁBIA TÉRNYERÉSE IRAKBAN

A szaúdi királyság aktív iraki tevékenysége inkább a 2015 utáni időszakra datálható. A szunnita nagyhatalomnak elsődleges célja lenne régi riválisa, az Iszlám Köztársaság visszaszorítása Irakban. Szaúd-Arábia a muszlim világban a szunniták védelmezőjeként pozicionálja magát, de külpolitikájában a vallási dimenziónál sokkal hangsúlyosabb az arab identitás.

Fontos kiemelni, hogy a szaúdiaknak is megvan a saját, erős soft power elemük: a pánarabizmus eszméjére hivatkozva olyan etnikai kapcsolatot tudnak hangsúlyozni, amilyenre perzsa gyökerei miatt Irán nem képes. Rijád az etnikai összetartozás alapján tekinti Irakot az arab világ részének, és saját vezető szerepét az iraki reintegráció előmozdításában látja. Ez a törekvés a 2016-ban meghirdetett Saudi Vision 2030 programban is megjelenik, amely a királyság modernizációját, regionális hegemóniájának megerősítését célozza, valamint kiemeli, hogy bővíteni kell a külkapcsolati irányokat olyan országok felé, amelyekben eddig nem volt szoros a viszonyrendszer (Saudi Vision 2030). Természetesen ebbe a kategóriába tartozik az iraki állam is.

Az 1945-ben létrejött Arab Liga alapító tagja volt Irak és a térség legfőbb hatalma, Szaúd-Arábia is, így ez a legrégebbi kapocs, amely összefűzi a két országot. Az iraki állam jogilag ugyan azóta is tag, de belső instabilitása miatt szerepe sokkal inkább kívülállónak mondható. Ennek következtében a bagdadi politikai célok egyike reintegrálódni az arab világba, visszatérve a 2003 előtti állapothoz. Ebben Szaúd-Arábia is érdekelt, hiszen minél több kapcsolat teremtése az arab világgal ellensúlyozná Irán jelentőségét az iraki állam számára. 2025 májusában, 2012 után először, Bagdad adhatott otthont az Arab Liga csúcstalálkozójának. „Bagdad, az arab gondolkodás és a közös arab történelem fővárosa, kitárja kapuit az Arab csúcs előtt” – jelentette be al-Szudáni, a jelenlegi iraki miniszterelnök, ezzel hangsúlyozva az arab identitást és fontosságát. Továbbá kijelentette, hogy „az arab nemzetbiztonság közös cél”, vagyis hogy Irak a biztonságot az arab közösségen belül képzeli el, valamint a regionális stabilitás érdekében ebbe az irányba kell megtenni a szükséges lépéseket (al-Sudani, 2025).

Az arab világba való reintegráció mellett a szaúdi–iraki kapcsolatok másik fontos pillére az, hogy Rijád úgy közelíti meg Bagdadot, hogy erősítse az iraki nacionalista logikát. Szaúd-Arábia számára már az is stratégiai eredménynek számítana, ha csökkenne az iráni befolyás, ami valójában lehetővé tenné, hogy Rijád fokozatosan a saját irányába terelje Irakot. Ez a megközelítés egyszerre szolgálja Szaúd-Arábia stratégiai érdekeit és az iraki politikai elit céljait: Rijád csökkentené az iráni befolyást, miközben legitim keretet biztosítana az iraki nacionalista törekvéseknek, támogatva ezzel Irak fokozatos önállósodását, anélkül hogy közvetlen kontrollt kellene gyakorolnia.

A fent említettek mellett Szaúd-Arábia befolyása Irakban gazdasági és infrastrukturális szempontból a legjelentősebb. A Közel-Kelet legnagyobb gazdasági hatalma képes olyan beruházásokra, amelyekkel újjáépíti Irak gazdasági relevanciáját, ami persze saját érdekükben is áll, hiszen így gazdaságilag leginkább a szaúdiak felé lesz kiszolgáltatott az iraki állam. Ezzel pedig hangsúlyozni tudja, mennyire szüksége van Iraknak a szaúdi segítségre a talpra álláshoz, amivel saját irányába próbálja terelni a bagdadi politikai figyelmet Iránnal szemben, amelyre „romboló befolyásként” hivatkozik (al-Saud, 2013: 39). Ennek megértéséhez két példát fontos említeni az utóbbi idők szaúdi kezdeményezései közül.

Az egyik az iraki áramellátás stabilizálására fókuszáló projekt, amely 323 kilométer hosszú, 400 kV-os távvezetékkel kapcsolja össze Kuvaitot Irakkal (GCCIA). A vezetékek Szaúd-Arábián keresztül haladnak át, lehetővé téve, hogy Irak az Öböl menti államoktól importálhasson villamos energiát, vagyis a szaúdi királyság egyre inkább stratégiai pozícióba kerül az iraki energiabiztonság biztosításában. Ez hosszabb távon nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is átalakíthatja a térség erőviszonyait, hiszen Irak külpolitikai mozgástere az új energiafüggőség mentén alakulhat.

A másik példa a Fejlődési Út Projekt (Development Road Project), amely jól mutatja Irak geopolitikai átrendeződését: célja, hogy az országot az Öböl, Törökország és Európa között húzódó logisztikai csomóponttá tegye, és ezzel mérsékelje az iráni függőséget. A tizenhétmilliárd dolláros beruházás központi eleme a Grand Faw kikötő, ahonnan vasút- és úthálózat vezet egészen a török határig, majd onnan az európai piacokra kapcsolódik. A projekt nemcsak az ázsiai–európai áruforgalom felgyorsítását célozza, hanem illeszkedik olyan globális kezdeményezésekhez, mint a kínai Övezet és Út vagy az India–Közel-Kelet–Európa Gazdasági Folyosó (IMEC) (Alaaldin, 2024). Szaúd-Arábia számára ennek kiemelt stratégiai jelentősége, hogy a fejlesztés alternatívát nyújt az Iránon átvezető tranzitfolyosók helyett: ha Irak nyugat és észak felé nyitott stabil kereskedelmi központtá válik, Rijád könnyebben építhet gazdasági és politikai szövetségeket Bagdadban. Fontos azonban kiemelni, hogy a Fejlődési Út Projekt nem kizárólag Szaúd-Arábia regionális stratégiájának kontextusában értelmezhető, a kezdeményezés elsődleges geopolitikai haszonélvezője Törökország, amely Irakot tranzitállamként kapcsolja össze Európával, ezáltal Ankara gazdasági és politikai befolyása látványosan növekszik. Irán regionális pozícióinak visszaszorulása e folyamatot közvetetten tovább erősíti, mivel az alternatív észak–nyugati útvonalak felértékelődnek Teheránnal szemben. A projekt tehát egyszerre jelent gazdasági lehetőséget és geopolitikai áttörést, ugyanakkor végrehajtását az iraki belpolitikai instabilitás és Teherán befolyása az ország politikájába továbbra is veszélyezteti.

Bár Szaúd-Arábia iraki kapcsolatai esetében a politikai befolyás össze sem hasonlítható az iráni kapcsolatok összetettségével, fontos figyelmet szentelni a szaúdi–iraki együttműködés folyamatos változásaira. A szunniták támogatásával a királyság a kisebbségi arány miatt nem tud előrelépni a bagdadi parlamentben, de annak felismerésével, hogy ebben a szférában is fel lehet használni a pánarabizmust, már jobb kapcsolatokat képes építeni. Rijád támaszkodhat a síitákon belüli fragmentáltságra, így olyan síita csoportokhoz tud közeledni a pánarabizmusra hivatkozva, amelyek szintén az iráni befolyás mérséklésére törekednek.

Az iraki Szadr Mozgalmat Mohamed Szádek asz-Szadr vallási vezető alapította az 1990-es években. Elsősorban arab népi vezetőként pozicionálta magát, célja pedig egy olyan vallási vezetés kialakítása volt, amely aktívan részt vesz a társadalmi és politikai életben (Hasan, 2021). A politikai csoportot jelenleg a fia, Muktada asz-Szadr vezeti, aki hosszú idő után először 2017-ben látogatott el Rijádba, és találkozott a szaúdi koronaherceggel. Mindez arra utal, hogy Szaúd-Arábia igyekszik kapcsolatot építeni azokkal az iraki síita politikai erőkkel, amelyek inkább az iraki nacionalizmusnak, mintsem Irán befolyásának elkötelezettjei (al-Rasheed, 2017). A Szadr Mozgalomnak a 2021-es iraki választásokon a legtöbb mandátumot sikerült megszereznie (73-at a 329-ből) (data.ipu. org). Bár 2022-ben a mozgalom vezetője bejelentette visszavonulását az intézményes p-litikai életből, és nem alakított kormányt, a mozgalom társadalmi bázisa továbbra is nagyon jelentős maradt, ami asz-Szadr vallási tekintélyének köszönhető. A 2025-ös választások előtt kérdéses volt, hogy a Szadr Mozgalom indul-e a parlamenti részvételért. Egyes előrejelzések alapján ismét nekik jósolták a legtöbb mandátumot (Penn, 2025), azonban a mozgalom vezetője végül újra a választások bojkottjára szólította fel támogatóit. Mindebből az látszik, hogy Szaúd-Arábiának sikerült olyan politikai kapcsolatot kiépítenie Irakban, amely jelentős társadalmi és politikai bázissal rendelkezik, s ezáltal Rijád a választási folyamatok alakulására is hatással lehet.

Mindemellett 2024 novemberében Szaúd-Arábia és Irak megállapodott a katonai együttműködés megerősítéséről, amelynek célja a közös biztonsági kihívások kezelése. A megállapodás hangsúlyozza a két ország közötti védelmi kapcsolatok erősítését és a regionális stabilitás előmozdítását (amwaj.media). Ez azt jelzi, hogy Szaúd-Arábia a biztonsági együttműködés révén is igyekszik erősíteni befolyását Irakban.

A regionális nagyhatalmak iraki jelenléte nem csupán politikai szinten érezhető, hanem a társadalmi vélemény terén is jelentős hatást gyakorol. Az Arab Barometer felmérései szerint az irakiak nagyobb arányban szimpatizálnak Szaúd-Arábia külpolitikai lépéseivel (41%), mint Irán legfelsőbb vezetőjével (37%). Az adatok alapján az iraki közvélemény 70 százaléka Irán, 54 százaléka pedig Szaúd-Arábia regionális politikai be-folyását tartja kritikus nemzetbiztonsági fenyegetésnek, ami arra utal, hogy bár mindkét állam szerepe aggasztja a társadalmat, Irán befolyása lényegesen nagyobb fenyegetésként él a köztudatban (Arab Barometer). Ebből látszik, hogy amellett, hogy az iraki társadalom a külföldi befolyás csökkentése és a függetlenség mellett áll ki, a szaúdi vezetés a társadalmi szférában is képes felvenni a versenyt Teheránnal.

Szaúd-Arábia az iraki nacionalista retorikát arra használja, hogy legitimálja saját beavatkozását, miközben a „védelem Iránnal szemben” narratíva mögött valójában befolyásának kiterjesztése áll, amely a társadalmi szimpátia tudatos erősítésével láthatóan eredményesen halad előre. A szaúdi befolyás erősödése Irakban nem választható el attól a tágabb geopolitikai kontextustól, amelyben Rijád a nyugati hatalmakkal együttműködve igyekszik ellensúlyozni Irán regionális térnyerését. A pánarab és szunnita identitáspolitikai elemek mellett Szaúd-Arábia iraki jelenléte így egy olyan stratégiai egyensúlyozási logika részévé válik, amely a teheráni befolyás további visszaszorítását célozza.

IRÁN JELENLEGI AKTIVITÁSA IRAKBAN

Irak geopolitikai jelentőségének növekedése nem csupán az iráni–szaúdi rivalizálás erősödéséből fakad, hanem egy tágabb, többszereplős regionális verseny kontextusában értelmezhető. Törökország az elmúlt években gazdasági, infrastrukturális és biztonságpolitikai eszközökkel egyre aktívabban van jelen Irakban, miközben az Izrael és az Egyesült Arab Emírségek közötti normalizációs folyamat közvetett hatásai szintén új dimenziókat nyitnak meg Bagdad regionális kapcsolatrendszerében. E fejlemények azt jelzik, hogy Irak nem egyetlen rivalizálás terepe, hanem több párhuzamos hatalmi projekt metszéspontja, ahol Irán, Szaúd-Arábia, Törökország és közvetetten az izraeli–emírségekbeli együttműködés egyszerre próbál pozíciókat építeni.

Irán számára jelenleg Irak az egyedüli olyan stabil regionális partner, ahol még képes megőrizni érdemi befolyását. Éppen emiatt politikai, társadalmi és biztonsági eszköztárának teljes skáláját igyekszik mozgósítani, hogy fenntartsa pozícióját, ugyanakkor közvetlen versenyben áll a szaúdi befolyás erősödésével. A kérdés így az, hogy Teherán miként próbálja megőrizni befolyását a kialakult szaúdi–iráni versenyhelyzetben.

2021-ben – a tömegtüntetések hatására – Irakban új választási rendszert vezettek be, amelynek megfelelően a tartományok lakosságának arányában osztják ki a parlamenti mandátumokat. Ez továbbra is a síitáknak kedvez, ugyanakkor javít a szunniták marginalizációján, mivel képviseleti arányuk csaknem a kétszeresére nőtt a korábbiakhoz képest (data.ipu.org). A következő választásra 2025 novemberében került sor, amelynek eredményei továbbra is mutatják, hogy a síita politikai erők meghatározó súllyal rendelkeznek az iraki parlamentben. A jelenlegi ügyvivő miniszterelnök, Mohammed al-Szudáni vezette koalíció, a Koordinációs Keret negyvenhat mandátummal az első helyen végzett. Ugyanakkor a választások nem hoztak egyértelmű politikai fordulatot, mivel a parlamenti erőviszonyokat még mindig a fragmentált pártrendszer és az elhúzódó kormányalakítás határozza meg (Azizi–Werenfels, 2026). A legnagyobb gócpont a PMF státuszát érintő kérdéskör, amely stratégiai fontosságú Irán számára, mivel a választások egyik legfontosabb tétje éppen az volt, hogy a PMF-hez tartozó milíciák státusza tisztázódjon: milyen jogi és fegyveres szerepet kapnak, hogyan integrálódnak az állami struktúrába, kihez tartozzon az irányításuk, és milyen feladatköreik lesznek (Penn, 2025). E kérdések végleges rendezése azonban várhatóan csak a kormányalakítási folyamat lezárását követően válik egyértelművé, mivel a milíciák intézményes státusza szorosan összefügg az új kormány politikai irányvonalával. Teherán szempontjából a jelenlegi politikai helyzet kedvezőnek tekinthető, hiszen a miniszterelnöki pozícióért elsősorban a síita politikai tábor két meghatározó szereplője, Mohammed al-Szudáni és Núri al-Máliki versenyez, ami alapvetően biztosítja a síita politikai dominancia fennmaradását. Irán számára politikailag kiszámíthatóbb forgatókönyvet jelentene Máliki visszatérése,

tekintettel a Teheránnal korábban kialakított szoros politikai kapcsolatrendszerére (Azizi–Werenfels, 2026). A 2025-ös választások eredményei azt mutatják, hogy Irak továbbra is a szaúdi–iráni rivalizálás egyik legfontosabb színtere maradt, azonban a szaúdi és iráni befolyás mértékének jövőbeni alakulása nagymértékben függ az iraki kormányalakítás kimenetelétől. Egy dolog azonban továbbra is világos: az Irak és Irán közötti stratégiai együttműködés fennmaradása rövid távon nem kérdőjeleződik meg.

Az iraki társadalmi dinamikák szintén meghatározók Irán befolyása szempontjából. A fiatalok körében egyre erősebb az átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igény, valamint a politikai reformok követelése. Mint említettük, a társadalom többsége Irán befolyását továbbra is fenyegetésként éli meg, ami lehetőséget teremt Szaúd-Arábia számára, hogy erősítse a feléjük irányuló szimpátiát, és fokozza az Irán-ellenes közhangulatot. Több mint egymillió új szavazót regisztráltak Irakban, akik változást akarnak. A fiatal generáció esetében hangsúlyosabb az iraki nacionalista logika, elutasítják a nagyhatalmi befolyást, ami Irán esetében a jövőre nézve jelentős korlátnak bizonyulhat (Dlar, 2025). Mindezek ellenére a szaúdi befolyás sem kerülhet előtérbe automatikusan, mivel az iráni soft power vallási és kulturális kötődései továbbra is mélyen gyökereznek az iraki társadalomban, s ezek olyan strukturális tényezők, amelyek nehezen ellensúlyozhatók.

Ezenkívül amikor 2025 augusztusában kinevezték Ali Láridzsánit az iráni Nemzet-biztonsági Tanács élére, első diplomáciai útja Irakba vezetett, ami önmagában is jól mutatja Bagdad kiemelt szerepét Teherán szövetségesei között. Az iraki látogatás utólag még fontosabbnak bizonyult Irán számára, mint korábban hitték, annak fényében, hogy a libanoni kormány nem fogadta Láridzsánit, s ez a feladat a Hezbollahra hárult. Az iraki al-Hákimmal történő egyeztetés kapcsán Láridzsáni kiemelte, hogy „a jelenlegi körülmények között kézzelfoghatóbbá kell tenni a két állam együttműködését” (Asharq al-Awsat). A látogatás egyik konkrét eredménye a Szudáni miniszterelnökkel aláírt határbiztonsági megállapodás volt, amely inkább szimbolikus, de jelzi Irán szándékát a közös határ stabilizálására és a fegyveres csoportok mozgásának ellenőrzésére (IranWire, 2025). Ugyanakkor Irakban továbbra is élénk vita zajlik a PMF jövőjéről, mivel Bagdad szeretné megerősíteni az állami kontrollt az Iránhoz közel álló síita milíciák felett, ami kihívást jelent Teherán számára (Middle East Eye). Láridzsáni látogatása ezért egyszerre jelképezi Irán törekvését befolyása fenntartására, és azt a korlátot, amelyet az iraki szuverenitás és belpolitikai nyomások jelentenek. A gazdasági szankciók és a regionális konfliktusok közepette Irán számára pragmatikus, kevésbé konfrontatív együttműködésre van szükség, aminek kapcsán Irak kulcshelyszínné válik. Ez a komplex helyzet jól illusztrálja, hogy bár Irak továbbra is az ellenállási tengely része, a bagdadi vezetés egyre aktívabban érvényesíti saját állami érdekeit, és nem csupán Teherán stratégiai céljainak végrehajtója kíván lenni.

Mindebből világosan látszik, hogy Irán prioritásként kezeli Irakot regionális befolyásának fenntartásában. Irak a fent említett kihívások ellenére is szorosan kötődik Iránhoz, és Teherán aktívan igyekszik fenntartani befolyását, kiváltképp regionális szerepének gyengülése miatt, amelynek következtében Irak az „utolsó bástya” szerepét tölti be számára.

KONKLÚZIÓ

Irak a Közel-Kelet jelenlegi erőviszonyai között kulcsszereplővé vált: mivel Irán hagyományos szövetségesei meggyengültek, vagy lekötötték őket belső válságaik és külső katonai fenyegetettségük, Bagdad maradt az egyetlen olyan állam, ahol Teherán még képes széles körű befolyást érvényesíteni. Irak felértékelődése nem csupán geopolitikai tény, hanem az iráni előretolt elrettentési stratégia átalakulásának következménye is. Miközben Teherán regionális proxyhálózatának periferikus elemei meggyengültek, Bagdad az egyetlen olyan tér maradt, ahol az elrettentésnek nem pusztán katonai, hanem strukturális, vagyis társadalmi és politikai dimenziója is van. Az iráni soft power eszköztára – vallási kapcsolatok, jótékonysági hálózatok, kulturális jelenlét – mélyen beágyazódott Irak társadalmába, kiegészülve a politikai szövetségekkel és a síita milíciákra épülő biztonsági befolyással. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy Irak egyoldalúan Teherán érdekszférájához tartozna.

Az utóbbi években felerősödött iraki nacionalizmus, a fiatal generáció külföldi befolyást elutasító attitűdje és a Szaúd-Arábia által kínált alternatív gazdasági, infrastrukturális és diplomáciai lehetőségek komoly kihívást jelentenek Irán számára. Bagdad arab identitásának hangsúlyozása, az Arab Ligában betöltött aktívabb szerep és a regionális integráció igénye mind azt jelzi, hogy Irak nem kíván pusztán az Ellenállás Tengelyének része lenni, hanem önálló regionális szereplőként igyekszik pozíciójának erősítésére.

Mindezek fényében Irak valóban Irán „utolsó bástyája”, de olyan geopolitikai ütközőtér is, ahol a szaúdi–iráni versengés következő évtizedének alapvető irányai rajzolódhatnak ki. Ha Teherán nem tudja rugalmasabban kezelni Irak szuverenitásának és arab identitásának igényeit, fennáll a veszély, hogy elveszíti legfontosabb regionális támaszát. Ugyanakkor ha Szaúd-Arábia képes tartósan megerősíteni jelenlétét, Irak akár új erőközponttá is válhat az arab világban, ami hosszú távon átalakíthatja a Közel-Kelet geopolitikai térképét.

A 2025-ös iraki választások politikai következményei elsősorban a kormányalakítás lezárultával rajzolódnak majd ki, különösen abban a tekintetben, hogy Irak mennyire képes megőrizni szuverenitását a regionális hatalmi verseny közepette. Ennek részletes vizsgálata azonban túlmutat a jelen tanulmány keretein. Az elemzés kiindulópontként szolgál az iraki belpolitikai erőviszonyok későbbi újraértékeléséhez. Ugyanakkor fontos látni, hogy a szaúdi–iráni rivalizálás dinamikái arra utalnak, hogy Bagdad cselekvési tere a jövőben is jelentős külső nyomás alatt marad.

Absztrakt

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakoribb konfliktusforrás a digitáliseszköz-használat. Az online világhoz kapcsolódás már mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is érint. A szülők gyakran nem értenek egyet, hogy milyen korlátokkal engedhető egy kiskorú a digitális térbe. Célunk valós esetek tükrében bemutatni, hogyan gondolkodnak erről a családtagok, és mit ad, ha közvetítőhöz fordul a család. A mediátori gyakorlatból merített tapasztalatok irányt mutatnak, hogy miként válhat az otthon biztonságos, ám megengedő közeggé a gyermekek számára, akik a digitális eszközöket már sem a tanulásban, sem szociális kapcsolataikban nem nélkülözhetik. Szakirodalmi áttekintést követően összegezzük, miként érdemes a témáról partnerként beszélgetni, elkerülve a család békéjét feldúló ellenségeskedést. A való életből vett példák tanulságai a segítő szakemberek számára is hasznos szempontokat kínálnak a digitális korszak családi konfliktusainak megértéséhez, támogatásához.

Kulcsszavak: digitális eszközök, konfliktusok, mediáció, gyermekek és szülők digitáliseszköz-használata

DOI: 10.56699/MT.2025.4.8

A családi és kamaszmediációban is egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként a digitáliseszköz-használat, amely számos feszültséget és elmélyülő vitákat eredményez. Tanulmányunk gyakorlati példákon keresztül mutatja be, hogy az online világhoz kapcsolódás nem pusztán technikai vagy szabályozási kérdés, hanem mélyebb kapcsolati és nevelési dilemmákat is felvet.

Jelen cikk tíz megtörtént esetet vizsgál, amelyek részben a saját mediációs gyakorlatunkból származnak, részben pedig más hazai mediátorokkal készített interjúk alapján dolgoztuk fel őket. A kutatáshoz 2025. június–július folyamán kerestünk meg olyan hazai mediátorokat, akik lezárt eseteikről anonimizált módon, a titoktartás megsértése nélkül, a szakmai tanulságokra koncentrálva tudtak beszámolni. Olyan esetekre voltunk kíváncsiak, melyekben a digitáliseszköz-használat jelentős szerepet játszott. Felhívásunkra öt mediátor jelentkezett, akik tíz esetről számoltak be. Ezeket mediátori interjú formájában rögzítettük, majd elemeztük őket. Kérdéseink az esetben szereplő család tagjaira, a mediációs folyamat lefolytatásának mikéntjére és az eset utóéletére vonatkoztak. A történetek lejegyzése során a szereplők beazonosíthatóságát elkerülendő több olyan részletet megváltoztattunk, amelyek a tartalmi és tanulságbeli relevancia szempontjából lényegtelenek voltak. Kutatásunk célja elsősorban az volt, hogy megvizsgáljuk, valóban megjelenik-e már – és ha igen, akkor milyen formában – a hazai mediátorok napi gyakorlatában a digitáliseszköz-használat mint konfliktusforrás, másodsorban pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy tudnak-e a mediátorok érdemben segíteni a családoknak ezekben a helyzetekben. Ugyanis a szülők mindennapi kihívásai közé tartozik a család-tagok – a gyermekek és a gyermekekkel együtt élő felnőttek – digitáliseszköz-használatának szabályozása, miközben (úgy érzik) ehhez se elég ismeretük, se elég energiájuk nincs (Konok et al., 2017; Matthes et al., 2021). Nagy részük aktívan keresi ehhez szakemberek segítségét is (Auxier et al., 2020). Sokan közülük tisztában vannak a digitális tér veszélyeivel, de azt is látják, hogy az eszközök használata már elengedhetetlen része a tanulásnak, a tájékozódásnak és a kapcsolattartásnak. A bemutatott esetekkel olyan szempontokat kívánunk adni, amelyek nemcsak a szülőknek, de a családokkal foglalkozó segítő szakembereknek és a pedagógusoknak is segíthetnek saját álláspontjuk kialakításában.

A digitáliseszköz-használatból fakadó kockázatok csoportjai

A gyermekek digitális térben való jelenléte több dimenzióban is kockázatokat hordoz. A UNICEF 2025-ös Childhood in a Digital World [Gyermekkor a digitális világban] című jelentése szerint a fenyegetettségek három fő kockázati csoportba sorolhatók, melyek azonban egymással is kölcsönhatásban állnak (UNICEF, 2025).

Az első veszélycsoport az online tartalmakhoz és interakciókhoz kapcsolódik. A kis-korúak rendszeresen találkoznak életkoruknak nem megfelelő tartalmakkal, így például erőszakot vagy szexualitást közvetítő anyagokkal. Emellett a dezinformáció és az álhírek fokozott kitettséget jelentenek számukra, hiszen a kritikai gondolkodás képessége ebben a korban még nem alakul ki megfelelően. Könnyen áldozatául eshetnek hamis információknak vagy megtévesztő hirdetéseknek, részt vehetnek veszélyes online kihívásokban, tudtukon kívül vásárlásra ösztönző manipulációknak lehetnek kitéve, vagy kapcsolatba kerülhetnek rossz szándékú idegenekkel, akik visszaélhetnek a bizalmukkal. Az online zaklatás – amelyet gyakran kortársak követnek el – külön kategóriát képez, hiszen a cyberbullying pszichés következményei (szorongás, depresszió, társas izoláció) tartósak lehetnek, ahogy ezt már több kutatás is igazolja (Tsomokos–Slavich, 2024; Rose–Tynes, 2015).

A második kockázati csoport a túlzott képernyőhasználat egészségügyi és fejlődési hatásaival kapcsolatos. A túlzott eszközhasználat – a Yurika Numata-Uematsu és munkatársai (2018) által bevezetett kifejezéssel – virtuális autizmushoz vezethet, gátolja a korai nyelvi fejlődést (Pogány, 2024), szemészeti és mozgásszervi egészségkárosodást okozhat (Réz–Nagy, 2024). Az Amerikai Egyesült Államok közegészségügyi kockázatait vizsgáló, illetve a lakosság egészségének védelmével foglalkozó Centers for Disease Control and Prevention 2025-ös elemzése szerint a napi négy órát meghaladó nem tanulmányi célú képernyőhasználatot folytató tizenévesek nagyobb valószínűséggel élnek át fizikai inaktivitást, evés- és alvászavarokat, valamint mentális egészségi problémákat, köztük szorongást és depressziót (Zablotsky et al., 2025).

A harmadik kockázati csoport a digitáliseszköz-használat családi és társas kapcsolatokat befolyásoló hatásait foglalja magában. A szülő-gyermek interakciók minősége romlik, ha valamelyik (vagy több) családtag figyelmét folyamatosan elvonják az értesítések, a hírfolyamok vagy az online játékok. A szülők saját okostelefon-használata miatt hiányzó jelenlét (technoference) gyermekükből dühöt, szomorúságot, elhagyatottságérzetet vált ki, hosszú távon pedig hozzájárulhat a kötődés gyengüléséhez és viselkedési problémák kialakulásához (Liszkai-Peres et al., 2024; Madigan et al., 2025), ezenkívül pedig a mozgásos tevékenységek is háttérbe szorulhatnak (Wieprecht et al., 2025). Ha a szülők a gyermek megnyugtatására digitális eszközt használnak, az később indulatkezelési zavarokhoz vezet (Ko-nok et al., 2024). Egy kínai kutatás szerint a gyermekek képernyő előtt töltött ideje nemcsak akkor jelentős, ha a szülő maga is sok képernyőt néz, hanem akkor is, ha a képernyőhasználattal kapcsolatos szabályok alkalmazása nem következetes vagy nem átlátható (Wu–Ye, 2022).

Cikkünkben e harmadik kockázati csoportot kívánjuk részletesebben megvizsgálni, mivel a családi konfliktusok mediációs szempontból is kiemelt jelentőségűek. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a három kockázati terület a gyakorlatban összefonódik, és a családi, pedagógiai, valamint mentálhigiénés következmények nehezen választhatók el egymástól. Fontos kihívás még, hogy a digitális környezet rendkívül gyorsan változik: mire egy longitudinális kutatás lezárul, a megfigyelt jelenségek jelentős része átalakulhat. Ezért különösen fontos, hogy a tudományos közlemények mellett más szakmai fórumok – például közösségimédia-felületek, civil szakmai ajánlások – is hozzájáruljanak a tudatos eszközhasználat előmozdításához (Peternák, 2024; Szakértői charta, 2025).

A gyermekek digitáliseszköz-használatának jelenlegi szabályozása

A digitális eszközök gyors elterjedésével párhuzamosan a szabályozás területén is intenzív munka zajlik a gyermekek védelmének biztosítására. A szabályozási keretek történetileg is fokozatosan épültek ki.

Az első mérföldkövek közé tartozik a 2018-ban hatályba lépett általános európai uniós adatvédelmi rendelet (GDPR), amely bevezette a „digitális nagykorúság” fogalmát, vagyis azt az életkort, amelytől a gyermek szülői hozzájárulás nélkül hozhat önálló on-line döntéseket. A rendelet e korhatár meghatározását tizenhárom és tizenhat év között a tagállamok hatáskörébe utalta (Magyarországon és Lengyelországban ez tizenhat, Portugáliában tizenhárom év).

Újabb mérföldkő volt a három évvel ezelőtt elfogadott Digital Services Act (2022), amely nemcsak a szolgáltatók megfelelését szabályozza, hanem kifejezetten a kiskorúak védelmét célozza. Ennek értelmében a nagy online platformok kötelesek nyilvánosságra hozni algoritmusaik működését, felmérni kockázataikat a fiatalok mentális egészségére nézve, valamint lehetőséget biztosítani a „nem személyre szabott” tartalmak választására. A 2024–2025-ben lezajlott nyílt konzultáció alapján született ajánlások között szerepel, hogy a fiatalkorúak fiókjai alapértelmezésben privát beállításokkal működjenek, valamint az automatikus értesítések és lejátszási listák kikapcsolt állapotból induljanak a függőségi mintázatok csökkentése érdekében. A kiskorúak életkorának hiteles ellen-őrzésére a digitális azonosítótárca (Digital Identity Wallet) bevezetését tervezik 2026-ra.

A Digital Services Act rendelkezéseit egészíti ki a Better Internet for Kids elnevezésű stratégia, amely három pillérre épül: (1) biztonságosabb digitális környezet kialakítása a jogellenes tartalmak visszaszorításával; (2) a gyermekek digitális kompetenciáinak fejlesztése a felelős internethasználat érdekében; valamint (3) a gyermekek aktív bevonása a szabályozási és politikai folyamatokba. Emellett kiemelt hangsúlyt kap a médiatudatosság növelése, a segélyvonalak és forródrótok erősítése.

Magyarországon is megjelentek a szabályozási törekvések. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) 2021-ben publikált kutatása rávilágított, hogy a magyar gyermekek egyre korábban kezdenek internetezni, és a hét-nyolc évesek 10 százaléka már jelen van a közösségi médiában. Bár a családok kétharmadában léteznek szabályok az internethasználatra, a szülők harmada nem lát különösebb feladatot a digitális világra való felkészítésben. 2024-ben kormányrendelet tiltotta meg a mobiltelefon használatát minden iskolatípusban, ami európai összehasonlításban is szigorú lépésnek számít.

Összességében látható, hogy az uniós és nemzeti szabályozási keretek elsősorban a gyermekek közvetlen kockázatoktól való védelmét, valamint a digitális függőség kialakulásának megelőzését célozzák. Ugyanakkor a családi interakciók szintjén jelentkező problémák – például a digitáliseszköz-használatból fakadó konfliktusok – jelenleg még nem tárgyai külön szabályozásnak. Ennek a hiánynak a feltárásához kíván hozzájárulni jelen tanulmány gyakorlati eseteinek bemutatása, amelyek rávilágítanak a digitáliseszköz-használat családi dinamikájára és a mediációban rejlő lehetőségekre.

A kutatás bemutatása

A digitáliseszköz-használat egyre gyakrabban jelenik meg konfliktusforrásként vagy akár központi témaként a mediációs praxisban. A magunk és más mediátorkollégák eseteiből tíz olyan helyzetet gyűjtöttünk össze, amelyben a digitáliseszköz-használat valamilyen formában – közvetlen konfliktus vagy kapcsolati feszültség forrásaként – meghatározó szerepet játszott.

Az esetek öt mediátor praxisából származnak: részben a szerzők saját gyakorlatából, részben más hazai mediátorokkal készült félig strukturált interjúk alapján dolgoztuk fel őket. Az interjúk 2025. június–júliusban zajlottak. A mediátorok lezárt eseteikről önkéntes alapon, anonimizált módon számoltak be, a szakmai tanulságokra fókuszálva, a titoktartás sérelme nélkül.

Az interjúk kérdéskörei az alábbi főbb dimenziókat követték:

• a családtagok és a konfliktus hátterének bemutatása;
• a digitáliseszköz-használat szerepe és megítélése a családi dinamikában;
• a mediációs folyamat jellemzői (ki kezdeményezte, meddig jutott, milyen eszközök működtek);
• a mediációs kimenetek és az eset utóélete.

A részletes esettartalmak terjedelmi korlátok miatt itt nem közölhetők, azonban a teljes kiegészítő jegyzetanyag elérhető az interneten (Konfliktusok, 2025). Az esetek főbb jellemzőit az 1. táblázat mutatja be.

A szóban forgó eseteket nem narratív esettanulmányként, hanem az egyes jelenségek lényeges elemeit kiemelő esetkártyaként mutatjuk be. A cél nem az egyes családok történetének mélyreható elemzése, hanem annak szemléltetése, hogy a digitáliseszköz-használat milyen sokféle kontextusban válhat a családi feszültségek forrásává:

• óvodai és iskolai jelzések kapcsán (#1, #2, #3, #5);
• a kamaszok önállósodásával összefüggésben (#4, #10);
• válási folyamat részeként (#8);
• a mindennapi családi viták során (#6, #7, #9).

Az esetekből azokat a részleteket emeljük ki, amelyek egy-egy tipikus dilemmát, helyzetet vagy szülői tapasztalatot villantanak fel. Ezek a rövid példák segítenek megérteni, hogy a digitáliseszköz-használat kérdése nem elszigetelten, hanem más családi dinamikákkal, nevelési stílusokkal és intézményi visszajelzésekkel együtt formálja a családi folyamatokat. Minden esetkártyánál feltüntetjük azon esetek sorszámát, melyekben a kiemelt jelenség tapasztalható volt.

A tanulmány nem az empirikus cikkek logikáját követi, hanem reflexív megközelítésben építkezik. Az egyes témakörök tárgyalása során hármas szerkezet érvényesül: először röviden megjelenik a szűkebb témához kapcsolódó néhány releváns szakirodalom, ezt követően esetkártyák segítségével szemléltetjük, miként jelenik meg az adott jelenség a mediációs gyakorlatban, végül reflexív összekötéssel értelmezzük a tapasztalatokat. A cél annak bemutatása, hogyan tükröződnek a digitáliseszköz-használathoz kapcsolódó szülői, nevelési és kapcsolati mintázatok a mediációs folyamatokban, és milyen szakmai tanulságok vonhatók le belőlük.

1.táblázat: A vizsgált mediációs esetek főbb jellemzői (saját szerkesztés)

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok

A nevelési elvek különbözősége

A szülők közötti nézetkülönbség a digitáliseszköz-használat tekintetében fokozott konfliktusokkal járhat, és a gyermekek ilyen helyzetekben nagyobb valószínűséggel találkoznak erőszakos médiatartalommal, ami a gyermek agresszív viselkedéséhez és más viselkedésbeli problémákhoz vezethet a 2–17 éves korosztályban (Mares et al., 2018). Ezért kritikus fontosságú, hogy a szülők támogatást kapjanak a közös álláspont kialakításában.

A hazai eredmények is jelzik a potenciális konfliktusforrást: egy 2022-es hazai kutatás szerint a férfiak nagyobb valószínűséggel alkalmaznak engedékenyebb stratégiát a digitáliseszköz-használat szabályozásában (Nagy et al., 2022). A nemi különbségek tehát nemcsak a szabályalkotás, hanem a következetes betartatás terén is megjelennek, ami a családi kommunikációban tartós feszültségekhez vezethet.

1.esetkártya: közös szabályalkotás fordulópontként

Egy családi mediációs esetben (#3) jól kirajzolódott, hogy az édesapa és az édesanya eltérően ítélték meg a tablethasználat szabályozásának fontosságát, és igyekeztek elkerülni a nyílt konfrontációt. A mediációs folyamat előrehaladtával szemléletváltás történt: közösen dolgozták ki a digitáliseszköz-használatra vonatkozó szabályokat, és ezek következetes, közös be-tartatásával – más családi változtatások mellett – sikerült rendezniük a gyermek viselkedési problémáit.

2.esetkártya: a megengedőbb szülői hozzáállás következményei

Több más esetben (#2, #4, #7, #9) is megjelent a szülők eltérő álláspontja, jellemzően az apák megengedőbb hozzáállásával. Ezekben a helyzetekben azonban a mediáció nem indult el, és a négy eset közül csupán egyben (#2) figyelhető meg elmozdulás a gyermek helyzetének javulásában.

Az esetek tapasztalatai arra utalnak, hogy a szakirodalomban leírt kockázatok nemcsak elméleti síkon, hanem a mediációs gyakorlatban is tetten érhetők. Amikor a szülők eltérő nevelési elveket képviselnek, a digitáliseszköz-használat körüli viták gyorsan szimbolikus jelentőségűvé válnak: nem pusztán a képernyőidőről, hanem a tekintélyről, a határok kijelöléséről és az együttműködésről szólnak.

A mediáció lehetőséget adhat arra, hogy ezeket a különbségeket ne hibaként, hanem újratárgyalható nézőpontként kezeljék – ez magyarázhatja, hogy az egyetlen olyan esetben, amelyben valódi közös szabályok születtek (#3), mérhető változás is történt a családi működésben.

A felnőttek digitáliseszköz-használata

Egy 2022-ben publikált kínai kutatás kimutatta, hogy a szülők képernyőidejének növekedése szignifikánsan együtt jár a gyermek képernyőidejének emelkedésével (Wu–Ye, 2022).

3.esetkártya: a szülői minta hatása

Több esetben (#1, #2, #5, #9) is megfigyelhető volt, hogy a szülő saját túlzott eszközhasználata erősítette a gyermek digitális jelenlétét. A képernyőidő sokszor nem tudatos döntés, hanem a fáradtság és a leterheltség következménye volt: a szülők gyakran tekintették a közös tévénézést vagy a párhuzamos online tevékenységet „közös időtöltésnek”, noha valójában alig történt interakció köztük és a gyermek között.

4.esetkártya: a nagyszülő szerepe a digitális mintázatban

Egy másik esetben (#7) a gyermekkel sok időt töltő nagymama folyamatos televíziózása vált konfliktusforrássá. A családtagok eleinte nem tartották problémának a háttértévézést, ám idővel nehezebben lehetett lekötni a gyermek figyelmét, és a családi együttlétek során is egyre gyakoribbá váltak a viták.

Illusztratív megfigyelés: online szülői fórumok

Több online fórumon is felbukkant hasonló tapasztalat. Egy édesanya például arról számolt be, hogy az egyik nagyszülő a szülők kérése ellenére folyamatosan fényképezte az unokáját, és a képeket feltöltötte a közösségi médiába. A helyzet tartós feszültséghez vezetett, mert a szülők a gyermek védelme érdekében korlátozni kezdték a nagyszülővel való találkozásokat.

Az esetek és szülői beszámolók arra világítanak rá, hogy a gyermekek digitális szokásait nemcsak a közvetlen nevelési stílus, hanem a család egészének médiakultúrája is alakítja. A túlzott szülői vagy nagyszülői eszközhasználat nemcsak mintát közvetít, hanem gyakran csökkenti a közös figyelmet és interakciót, ezáltal gyengíti a kapcsolódás élményét. A mediációs tapasztalatok alapján az ilyen helyzetekben a változást leginkább az hozza, ha a felnőttek saját szokásaikra is reflektálnak, és nem kizárólag a gyermek korlátozását tekintik megoldásnak.

A szülők megélése

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos konfliktusok nemcsak nevelési kérdéseket vetnek fel, hanem mélyen érintik a szülői szerep megélését is. A nemzetközi kutatások szerint a szülők többsége ma nagyobb nyomást érez, mint korábban: egy 2020-ban publikált amerikai kutatás alapján a szülők kétharmada úgy véli, ma nehezebb helytállni a gyermeknevelésben, mint húsz éve, és a legfőbb nehezítő tényezőként a technológia, valamint a közösségi média elterjedését jelölték meg (Auxier et al., 2020). Ugyanezen vizsgálat adatai szerint a szülők 71 százaléka aggodalmát fejezte ki gyermeke képernyő előtt töltött idejével kapcsolatban (Auxier et al., 2020). Egy hazai felmérés (Kutrovátz, 2022) pedig arra mutatott rá, hogy a magyar szülők úgy érzik, nem kapnak támogatást az állami iskoláktól gyermekeik technológiahasználatának kezelését illetően.

5.esetkártya: szülői tanácstalanság és túlterheltség

Egy kisgyermekes édesanya (#1) megterhelőnek élte meg, hogy a házimunka mellett folyamatosan le kell foglalnia gyermekét. Tanácstalan volt, miként tudná értelmesen strukturálni a közös időt, ezért gyakran a tabletet használta a gyermek lekötésére. Csak akkor tudott ezen változtatni, amikor külső segítséget kapott, és támogatást talált új tevékenységek kialakításához.

6.esetkártya: a fáradtság mint a digitális engedékenység forrása

Több apa (#2, #7) arról számolt be, hogy a munka utáni fáradtság miatt szabadidős digitális tevékenységet választ, miközben a gyermeknek is biztosít valamilyen képernyős elfoglaltságot. A helyzetet közös időtöltésként értelmezték, bár valójában párhuzamos, de egymástól elkülönülő eszközhasználat zajlott.

7.esetkártya: a digitális pihenés narratívája

Egy édesanya (#9) a közös tévénézést tekintette legitim pihenési formának, ami enyhítette a bűntudatát a kevés személyes figyelem miatt. Hasonló mintázat a nagyszülők körében is megjelent (#7), ebben az esetben a képernyő előtti együttlét a kapcsolódás illúzióját keltette.

Az esetek azt mutatják, hogy a digitális eszközök használata sok családban a túlterheltség és a szülői fáradtság kompenzálójává vált. A szülők gyakran nem egyszerűen engedékenyek, hanem energiáik és figyelmük korlátai miatt keresnek könnyebb megoldásokat a gyermek lekötésére vagy a közös pihenésre.

A nemzetközi trendekhez hasonlóan a hazai tapasztalatok is azt jelzik, hogy a technológiai jelenlét terhe nem elszigetelt probléma, hanem a mindennapi megküzdés része. A mediációs gyakorlatban ezek az esetek rámutatnak, hogy a szülői önreflexió – annak felismerése, hogy a digitális engedékenység mögött gyakran kimerültség és támogatáshiány áll – kulcsszerepet játszik a változás elindításában.

A legkisebbek is lehetnek érintettek

A legfrissebb adatok szerint a digitális eszközök használata már kisgyermekkorban is mindennapossá vált. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének gondozásában 2024-ben megjelent kutatás kimutatja, hogy már a másfél éves magyar gyermekek 37,5 százaléka is napi egy óránál hosszabb időt tölt valamilyen képernyő előtt (Kopcsó et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom következetesen hangsúlyozza, hogy a korai élet-években a digitáliseszköz-használat hátrányosan befolyásolhatja a gyermek szociális, érzelmi, idegrendszeri és nyelvi fejlődését (Madigan et al., 2020; Tomopoluos et al., 2010). A túlzott képernyőidő a szülő-gyermek interakciók beszűkülésével jár, amely különösen a nyelvi és kognitív fejlődésre gyakorol kedvezőtlen hatást. Egy ausztrál kutatók által végzett longitudinális vizsgálat (Brushe et al., 2025) szintén alátámasztja, hogy a két-három éves korban túlzott képernyőidőt töltő gyermekeknél gyakoribb a beszédfejlődés elmaradása. Hosszabb távon ez a korai lemaradás tizenhét éves korig kimutatható: kisebb szókincsben, gyengébb olvasási készségben és verbális memóriában jelentkezik (Rescorla, 2009).

8.esetkártya: a korai eszközhasználat és a beszédfejlődés elmaradása

Egy kisgyermek (#1) esetében a beszédfejlődés elmaradását részben az okozhatta, hogy a szülők két-három éves korában rendszeresen tablettel kötötték le a figyelmét. A készülék használata ideiglenesen megkönnyítette a mindennapokat, ugyanakkor a szülői interakciók beszűkültek, és a gyermek korosztályának megfelelő játékos tevékenységek háttérbe szorultak.

Illusztratív megfigyelés: a piaci kínálat hatása a szülői döntésekre

A szülők digitális eszközökhöz való viszonyát a piaci trendek is formálják: a gyártók gyakran „fejlesztő” vagy „szórakoztató” címkével kínálják a gyermekeknek szánt applikációkat és eszközöket. Megjelentek olyan babakocsi-kiegészítők is, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyermek séta közben is képernyőt nézzen, ami tovább erősíti a digitális jelenlét mindennapiságát.

Az esetek és a kutatási eredmények egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy a digitáliseszköz-használat már a legkorábbi életszakaszban is strukturáló tényezővé vált a családi életben. A kisgyermekeknél a képernyő nem pusztán a szórakoztatást szolgálja, hanem – mint már említettük – gyakran a szülői terheltség kezelésének eszköze is. A segítő szakemberek számára ez különösen fontos felismerés: a kisgyermekkori eszközhasználattal kapcsolatos viták hátterében rendszerint nem technológiai, hanem kapcsolati és megküzdési problémák állnak. A prevenciós és nevelési támogatásnak ezért nem az eszköz tiltására, hanem a közös idő, az élő interakciók és a szülői minták erősítésére kell helyeznie a hangsúlyt.

A közös szülőség a digitáliseszköz-használat kontextusában

A közös szülőség (coparenting) vizsgálata a digitáliseszköz-használat kapcsán lehetővé teszi, hogy ne csupán a szülők és a gyermek viszonyára, hanem a szülők egymás közötti interakcióira is fókuszáljunk. A nemzetközi kutatások szerint a szülők közötti együttműködés minősége jelentősen meghatározza a gyermek médiahasználatát: a támogató, következetes közös szülőség a képernyőidő csökkenésével és hatékonyabb korlátozással, míg az aláásás, a konfliktus vagy a technológiai interferencia túlzott eszközhasználattal és negatív pszichológiai kimenetekkel jár együtt (McDaniel–Walker, 2024; Domoff et al., 2018; Tang et al., 2018). Az említett coparenting-vizsgálatok alapján három nagy terület különíthető el: (1) Pozitív viselkedésminták: idetartozik egymás szülői szerepének támogatása, a következetes szabályalkotás, valamint a gyermek médiahasználatának közös monitorozása. (2) Negatív dinamikák: idetartozik az aláásás, a konfliktus és az eltérő nevelési gyakorlat, amelyek következetlenséget eredményeznek. A kutatások szerint az ilyen helyzetekben a gyerekeket nemcsak a nagyobb médiaexpozíció veszélyezteti, hanem gyakoribbak a viselkedésbeli problémák is (Mares et al., 2018). (3) Technológiai interferencia és modell: nemcsak a szabályozás, hanem a szülők saját eszközhasználati mintái is befolyásolják a gyermekeket (McDaniel–Coyne, 2016).

9.esetkártya: a közös szabályalkotás ereje

Két esetben (#3, #8) a szülők képesek voltak együttműködni a digitális szabályok meghatározásában. Elismerték egymás szerepét, szülői tekintélyét, közös elveket dolgoztak ki, és következetes betartásukkal rövid idő alatt kedvező változások következtek be a gyermekük viselkedésében.

10.esetkártya: az eltérő nevelési gyakorlat következményei

Más családoknál (#2, #4, #7, #9) a szülők közötti nézetkülönbségek tartósan fennmaradtak. Az egyik szülő jellemzően megengedőbben viszonyult a képernyőidőhöz, míg a másik korlátozásra törekedett. A közös szabályozás hiányában a gyermekek több időt töltöttek képernyő előtt, és gyakoribbá váltak a viselkedésbeli nehézségek.

11.esetkártya: a felnőtt minták és a technológiai interferencia

Több családban (#1, #5, #7, #9) a szülők vagy nagyszülők saját túlzott eszközhasználata is konfliktust generált. A gyermekek számára ez nemcsak viselkedési mintát, hanem érzelmi üzenetet is közvetített: a figyelem megosztottságáét és a kapcsolódás hiányáét.

A vizsgált esetek megerősítik a szakirodalomban leírt összefüggéseket: a digitáliseszköz-használat körüli viták nemcsak a gyermek fegyelmezéséről szólnak, hanem a közös szülőség minőségéről is. A pozitív példák (#3, #8) azt mutatják, hogy ha a szülők egymás tekintélyét erősítve, közösen alakítanak ki szabályokat, az nemcsak a gyermek képernyőidejét csökkenti, hanem a családi kommunikációt is javítja. Ezzel szemben az eltérő szülői stratégiák és a technológiai interferencia (#2, #4, #7, #9) a következetlenség érzését erősíti a gyermekben, ami hosszú távon a biztonságérzet és a szülői koherencia gyengüléséhez vezethet. A mediációs gyakorlat szempontjából ez azt jelenti, hogy a digitáliseszköz-használat témája nem kezelhető elszigetelten: mindig a szülők közötti együttműködés, kommunikáció kérdéskörében kell értelmezni.

Társadalmi háttér, szociodemográfiai jellemzők

A család belső működése mellett a tágabb környezet, a család mezo- és makrorendszerei, valamint a társadalmi státusz is meghatározó szerepet tölt be a gyermekek digitáliseszköz-használatában. Egy 2024-ben publikált hazai reprezentatív felmérés kimutatta, hogy a munkahelyen nem dolgozó anyák, az alacsonyabb jövedelmi szinten élő családok, valamint a kevésbé képzett anyák gyermekei már tizennyolc hónapos korban is több időt töltenek képernyő előtt, ezzel szemben a magasabb társadalmi státuszú és képzettebb anyák nagyobb valószínűséggel alkalmaznak kontrolláló stratégiákat a médiahasználat szabályozásában (Kopcsó et al., 2024). Ez arra utal, hogy a szülői gyakorlatok a család anyagi helyzetével és a szülők iskolai végzettségével is szoros összefüggést mutatnak, és a kevésbé képzett szülők gyermekei fokozott kockázatnak lehetnek kitéve.

12.esetkártya: a beszédfejlődés elmaradása mögötti szociális háttér

Egy meglehetősen nehéz anyagi körülmények között élő családban (#1) a kisfiú jelentős beszédfejlődési elmaradásának okai között fellelhető volt az édesanya rossz családi háttere: az otthonról hozott szülői minták hiánya miatt nem tudta, miként bánjon gyermekével, ezért választotta azt, hogy rendszeresen tablettel köti le a két-három éves gyermek figyelmét.

A szociodemográfiai tényezők relevanciáját az NMHH 2021-es országos kutatása is alátámasztja: az alsóbb jövedelmi csoportok mérhető felzárkózást mutattak a digitális eszközök beszerzésében, a gyermekeik pedig egyre korábbi életkorban kezdtek internetezni. A szülői korlátozás képessége azonban gyakran elmaradt, ami különösen a hátrányosabb helyzetű családokban növeli a túlzott digitáliseszköz-használat kockázatát (NMHH, 2021).

A felelősségvállalás és a beavatkozás határai

A digitáliseszköz-használattal kapcsolatos családi konfliktusokban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek viszonyulása és felelősségvállalása is központi kérdéssé válik. A szakirodalom szerint a szülők digitális nevelési stratégiáit gyakran bizonytalanság, ambivalencia és a határok elmosódása jellemzi (Clark, 2011; Blum-Ross–Livingstone, 2018). A szülők sokszor nincsenek tisztában azzal, mikor és hogyan érdemes beavatkozni a gyermek médiahasználatába, illetve mennyiben jogos vagy hatékony más családtagok (nagyszülők, új partnerek) közbelépése. Empirikus vizsgálatok is megerősítik, hogy a felelősségvállalás gyakran reaktív módon – külső jelzések vagy intézményi visszajelzések hatására – jelenik meg, és nem belső kezdeményezésként (Livingstone et al., 2019).

13.esetkártya: a külső jelzés szerepe a cselekvés elindításában

Több családnál (#1, #2) a felnőttek csak azután vállaltak aktív szerepet a gyermek támogatásában, miután az intézmény (óvoda, iskola) jelezte a probléma súlyát. Az #1-es esetben a nagynéni, a #2-esben az apa új élettársa hosszú ideig tartózkodott a beavatkozástól, majd a szakmai visszajelzés hatására vállaltak nagyobb szerepet a gyermek életében.

14.esetkártya: a felelősségvállalás fokozatos kibontakozása

Az egyik családban az apa sokáig külső tényezőkre hárította a felelősséget, míg a mediáció során felismerte saját szerepét, és az anyával együttműködve új szabályokat alakított ki (#3). Egy másik esetben (#2) az apa eleinte csak a kivizsgálás fontosságát ismerte el, de a folyamat előrehaladtával abban is nyitottabbá vált, hogy saját viselkedésén változtasson.

15.esetkártya: a felmentés és önreflexió dilemmája

Az egyik édesanya (#1) eleinte a gyermek esetleges fejlődési problémáját tekintette a nevelési nehézségek okának, ami számára felmentést is jelentett volna. Később azonban elfogadta saját szerepét, és aktívabban kezdett részt venni a megoldásban.

A bemutatott esetek közös mintázata, hogy a felelősségvállalás nem statikus adottság, hanem fokozatosan formálódó folyamat, amelyben a külső visszajelzések és a szakmai támogatás döntő szerepet játszanak. A digitáliseszköz-használat körüli konfliktusok sokszor tünetként jelzik a családi dinamika egyensúlytalanságait: a határok, a szerepek és a kommunikációs minták bizonytalanságát. A mediációs gyakorlatban ezért különösen fontos, hogy a szakember ne csupán a konkrét médiahasználati szabályokra koncentráljon, hanem támogassa a felnőttek önreflexióját és felelősségvállalási képességét is. Amikor a szülők és más családtagok képesek újraértelmezni saját szerepüket, az nemcsak a gyermek helyzetének javulásához, hanem a családi együttműködés megerősödéséhez is hozzájárul.

A mediáció szerepe és kompetenciahatárai

A mediátori gyakorlatban elfogadott, hogy a közvetítőhöz eljutó eseteknek csak a kisebb részében – becslések szerint mintegy 20 százalékban – van lehetőség a közvetítői törvény által szabályozott formális mediáció lefolytatására (Kertész, 2010). A fennmaradó esetekben a mediátorral való beszélgetés ugyan segíthet a gondolkodás átkeretezésében, de formális eljárássá nem alakul. Ennek ellenére ezek az első találkozások is fontos szerepet játszhatnak: elindíthatják a szülőket abba az irányba, hogy keressenek támogatókat, erőforrásokat, és szükség esetén valamilyen más szakemberhez forduljanak.

Az összegyűjtött tíz eset közül ötben (#3, #5, #6, #8, #10) indult el mediációs folyamat, ezekben a szülők eljutottak valamilyen megállapodásig, ami jól mutatja, hogy a mediáció keretet adhat a közös gondolkodásnak és a felelősségvállalás erősödésének. Azokban az esetekben, amelyekben a mediáció nem indult el, csak az egyiknél történt érdemi előrelépés (#1), egy másikban pedig pozitív elmozdulás (#2). Ez is jelzi, hogy a változáshoz nem elegendő a mediátor felkeresése: szükséges az érintettek együttműködési szándéka és a hajlandóság a közös fellépésre.

Az esetek tapasztalatai szerint a digitáliseszköz-használat ritkán jelenik meg önálló indikációként a mediációban. Sokkal jellemzőbb, hogy válási megállapodások vagy kamasz-szülő mediáció tipikus kérdései (például tanulmányok, házirend, barátok) mellett kerül elő kiegészítő témaként. Ha azonban a szülők kifejezetten a gyermek digitáliseszköz-használatával (mint tünettel) érkeznek, az már önmagában jelzésértékű lehet: arra utalhat, hogy a probléma mélyebb, pszichológiai vagy terápiás beavatkozást igényel, és önmagában mediációs keretek között kevéssé kezelhető. Emiatt fontos hangsúlyozni a mediátori kompetenciahatárokat is. A vizsgált esetek közül kettőben (#5, #10) a mediátor a megállapodás után más szakemberhez irányította a családot, mivel a probléma gyökere pszichológiai vagy orvosi jellegű beavatkozást igényelt. Ez jól példázza, hogy a mediáció nem helyettesíti a terápiát vagy az egészségügyi beavatkozást, de segíthet abban, hogy a családok megtalálják a megfelelő támogató szakembert.

Mindezek alapján a digitáliseszköz-használat kérdései a mediációban többnyire más konfliktusok kísérőjelenségeként jelennek meg. Amikor viszont ez a téma válik elsődlegessé, az a mélyebb beavatkozás szükségességére utalhat, és ilyenkor a mediátor egyik legfontosabb feladata a továbbirányítás egy kompetens szakemberhez.

Összegzés és következtetések

A feldolgozott esetek megmutatták, hogy a családon belüli digitáliseszköz-használat nemcsak a gyermekek eszközhasználati szokásai kapcsán, de a szülők saját médiafogyasztása terén is sok kihívást tartogat. Az esetek legfőbb tanulságai:

• A mediáció lehetőségei. A mediáció eredményesen támogathatja a szülői kommunikáció javítását, különösen amikor a nevelési attitűdök eltérése okoz A vizsgált esetekben a mediáció keretei elősegítették a szülők felelősségvállalásának erősödését, valamint a közösen kialakított szabályok következetesebb betartását.

• A pedagógusok Az óvodai és iskolai jelzések kulcsszerepet játszanak a problémák felismerésében. Fontos, hogy a pedagógusok ismerjék és szükség esetén tudják ajánlani a mediáció lehetőségét a szülőknek. Amikor a szülők bizonytalanok a megfelelő szakember kiválasztásában, a mediátor hidat képezhet a család és más segítő szakemberek között azzal, hogy a helyzetet megismerve képes a meg-felelő kompetenciákkal rendelkező szakember felé irányítani a családot.
• Szülői együttműködés és következetesség. Kutatási eredmények is igazolják, hogy nem pusztán a szabályok hiánya, hanem a következetlen alkalmazásuk is a kép-ernyőidő növekedéséhez vezet (Wu–Ye, 2022). Az otthoni „digitális házirend” közös kialakítása és betartása a szülők részéről azonban akár pozitív mintát mutathat a gyermekek számára az önszabályozás fejlesztésében, miközben az autonómiájuknak is teret ad, ami kedvezően befolyásolja a képernyőidőt (Bjelland et al., 2015).
• Közösségi szintű szabályok. A mediátori praxisban több szülő is jelezte, hogy eredményesebb volt, amikor nem egyénileg, hanem iskolai vagy osztályszinten alakították ki a digitáliseszköz-használat közös szabályait. Tekintettel arra, hogy a gyerekek gyakran társaikkal kapcsolódva használják a digitális eszközöket, a közösen elfogadott szabályok kevesebb családi konfliktussal járhatnak.
• Az ismeretterjesztés szükségessége. Amikor egy családban a „szenvedésnyomás” még nem éri el a segítségkéréshez szükséges szintet, akkor irányt mutathat a szülőknek, ha könnyen elérhető, közérthető anyagok állnak rendelkezésre a felelős otthoni digitális szabályozásról. Ilyen kezdeményezésként értékelhetők például a Bethesda Gyermekkórház által kiadott e-bookok és a kapcsolódó Képernyőidő Csökkentő Program (Bethesda Gyermekkórház, 2025). Az uniós ajánlásokkal (BIK, 2022) összhangban indokolt lenne hasonló ismeretterjesztő anyagok országos szintű elérhetővé tétele és népszerűsítése.

Összegzésként megállapítható, hogy a digitáliseszköz-használat a családok életében komplex kihívást jelent, amely a szülők együttműködését, a családi háttér adottságait és az intézményi környezet jelzéseit egyaránt érinti. A mediáció lehetőséget ad arra, hogy a szülők közös szabályokat alakítsanak ki, és felismerjék saját felelősségüket a gyermekek digitális szokásainak formálásában. Bízunk abban, hogy a jövőben a digitális eszközök otthoni korlátozása hasonlóan elfogadott gyakorlattá válik, mint ahogyan más, korábban természetesnek tekintett, de ma már kerülendő nevelési eszközök visszaszorultak a családi mindennapokból.