Absztrakt

A Covid–19-járvány olyan krízisállapotot idézett elő, amelyben a segélyszervezeteknek a mindennapi működésük operatív kérdéseivel együtt újra kellett értelmezniük missziójukat, finanszírozásukat, a célpopulációjukat, az általuk nyújtott szolgáltatások körét, valamint a kommunikációs csatornáikat is. Esettanulmányunkban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját elemezzük a 2020. március 8. és 2021. december 31. között meghozott intézkedéseinek dokumentumelemzésén, valamint szakértői interjúk vizsgálatán keresztül, a Pentagon-modell alapján. A szervezet rezilienciája leginkább a technológiai innovációkban volt tetten érhető, amelyeket egy dinamikus és centralizált menedzsment és intenzív belső kommunikáció támogatott. A szervezeti kultúra, valamint a társas kapcsolathálózat az adaptáció erőforrásait jelentette. Ezzel együtt számos olyan kritikus tényező is azonosítható, amely meghatározta a reagálási képesség korlátait.

Kulcsszavak: segélyszervezet, reziliencia, kríziskezelés, Covid–19, Pentagon-modell, esettanulmány

DOI: 10.56699/MT.2026.2.2

A Covid–19-járvány gazdasági és az egész társadalmat érintő hatásai a civil szervezeteket különösen nagy kihívás elé állították. A járványügyi helyzet olyan krízisállapotot idézett elő, amelyben mindennapi működésük operatív kérdéseivel együtt újra kellett értelmezniük missziójukat, kapacitásaikat és erőforrásaikat, finanszírozásukat, célpopulációjukat, az általuk nyújtott szolgáltatások körét, valamint kommunikációs csatornáikat is (Orru et al., 2021, Waniak-Michalak et al., 2024).

Ezzel együtt a járvány hatásai erőteljesebben érintették a sérülékenyebb, marginalizált populációt, amelynek tagjai egyébként is a segélyszervezetek célcsoportját képezik (Bartal et al., 2022; Banks et al., 2020; Abiddin–Ro’is, 2023). A járvány okozta krízis még inkább láthatóvá tette a szociális ellátórendszer strukturális egyenlőtlenségeit, amelyek még hátrányosabb helyzetbe hozták az egyébként is sérülékeny csoportokat (Orru et al., 2021; Ádány et al., 2023). Az állami egészségügyi ellátórendszer kapacitáshiánya miatt szintén nagy szükség volt a segélyszervezetek közreműködésére (Deitrick et al., 2020; Ningrum et al., 2022). Összességében a segélyszervezetek egyszerre kerültek krízisbe a külső körülmények, valamint a járványhelyzet következtében megnövekedett szolgáltatási igény miatt.

Ebben a komplex szociális és egészségügyi ellátást igénylő helyzetben (más magyarországi intézmények és szervezetek mellett) fontos szerepet töltött be a közel ötszáz intézményt működtető, átlagosan naponta tizenhétezer ellátottról gondoskodó Magyar Máltai Szeretetszolgálat (a továbbiakban: MMSZ) (Kákai–Solymári, 2023). A szervezet elismertsége a társadalmi szolidaritás kézzelfogható megnyilvánulásaiból fakad, mindemellett a kormányzati szervek olyan szociális feszültségek kezelését bízták rá az elmúlt évtizedekben, melyeket azok igazgatási, szociális és egészségügyi szervezetei nem vagy csak részben tudnak megoldani. Mindez a Szeretetszolgálatot gyakran innovatív vagy hiánypótló megoldások létrehozására ösztönözte, aminek eredményeképpen mára különleges szociális képességei alakultak ki (Kákai–Solymári, 2023).

Tanulmányunk célja annak vizsgálata, hogy az MMSZ mennyire volt képes alkalmazkodni a koronavírus-világjárvány következtében megváltozott társadalmi, gazdasági és szervezeti körülményekhez, illetve mennyire kezelte hatékonyan a Covid–19-járvány okozta krízist. A Szeretetszolgálat rezilienciájának vizsgálata nemcsak azért érdekes, mert Magyarország egyik legnagyobb segélyszervezetéről van szó, hanem azért is, mert a szervezet identitásának tulajdonképpen része az állandó alkalmazkodás. Az MMSZ 1989-ben, a magyar rendszerváltás eredményeképpen újra szabaddá váló civil-egyházi légkörben jött létre. Megalakulása után nyomban történelmi események forgatagába került: először a keletnémet menekültek megsegítése, majd a romániai forradalom és a balkáni háború állította feladat elé a magyar máltaiakat (Solymári, 2022). A szervezet megalakulásától folyamatosan növekszik, globális és lokális folyamatokhoz alkalmazkodik (Kákai–Solymári, 2023). A koronavírus-világjárvány generálta szociális feladatok azonban kiemelkedtek az azt megelőző évtizedek kihívásai közül. Esettanulmányunk az MMSZ ellenálló és reagálóképességének vizsgálatán túl azt elemzi, hogy a szervezet miként alakította át belső igazgatási és szociális szolgáltatási rendjét, azaz hogyan adaptálódott a koronavírus-világjárvány okozta helyzethez.

SEGÉLYSZERVEZETEK KIHÍVÁSAI A COVID–19-JÁRVÁNY IDEJÉN

A járvány és kezelése számos kihívással állította szembe a segélyszervezeteket. Először is a járványügyi védekezés folyományaként kialakult társadalmi távolságtartás, a mobilitás korlátozása és a karantén miatt a személyes találkozókkal járó programok egyik napról a másikra törlődtek, s ezeket új, a járvány terjedése szempontjából biztonságos aktivitásokkal kellett helyettesíteni (Waniak-Michalak et al., 2024; Abiddin–Ro’is; 2023).

A munkaerő biztosítása, az önkéntesek számának csökkenése szintén megoldandó problémát jelentett (Abiddin–Ro’is, 2023). Ráadásul a szervezetek az adományok csökkenése és a gazdasági hatások miatt általában kevesebb bevételből voltak kénytelenek fenntartani magukat (Deitrick et al., 2020; Waniak-Michalak et al., 2024). A személyes találkozók, jótékonysági események ellehetetlenülése miatt a támogatókat elérő kommunikációs csatornákat szintén újra kellett gondolni (Waniak-Michalak et al., 2024).

Stratégiák és szerepek

A civil szervezeteknek a Covid–19–járvány alatti működését vizsgáló kutatások eredményei szerint nagy különbség mutatkozott a szervezetek krízisre adott reakcióiban. Amíg egyes szervezetek (elsősorban a kultúra területén) kénytelenek voltak csökkenteni kapacitásaikat, vagy teljesen ellehetetlenült a működésük, addig más szervezetek képesek voltak alkalmazkodni a nehézségekhez, mi több, gyarapodtak (különösen az egészségügyben vagy a szociális területen) (Abiddin–Ro’is, 2023; Orru et al., 2021; Waniak-Michalak et al., 2024). Akadtak olyanok is, amelyek feltételezve, hogy a járványügyi intézkedések csak rövid ideig lesznek érvényben, úgy döntöttek, nem változtatnak missziójukon és szervezeti működésükön, megvárják, amíg minden visszatér a normalitásba (Waniak-Michalak et al., 2024). A szervezeteknek elsősorban arra kellett választ találniuk, hogyan képesek a Covid–19-járvány ideje alatt is segíteni célcsoportjaikat, közösségeiket, valamint tudják-e támogatni az állami szervezetek járvány elleni küzdelmét, és ha igen, akkor hogyan.

A járvány időszaka alapvetően négy szerepet jelölt ki a civil szervezetek számára (Abiddin–Ro’is, 2023).

• Egyrészről a járvány okozta gazdasági és társadalmi változások közepette sokkal inkább fókuszba került a különböző csoportok alapvető szükségleteinek kielégítése: a lakhatáson, élelmezésen kívül anyagi támogatás biztosítása azok számára, akik a járvány okozta krízisben nehéz anyagi helyzetbe kerültek, valamint munkalehetőség keresése azok számára, akik elvesztették az állásukat. Lévén hogy a járványhelyzet negatív hatásai széles társadalmi réteget érintettek, a szükségletek növekedésével együtt át kellett gondolni az adománygyűjtési stratégiákat
• Az alapvető szükségletek kielégítésén túl a járványhelyzethez való alkalmazkodás az élet minden területét érintette. A szervezeteknek az eredményes működés érdekében át kellett szervezniük a kapcsolattartást célcsoportjaikkal, a stakeholderekkel. A legtöbb szervezet az alkalmazkodást segítendő közösségeit bevonva igyekezett erőforrásokat teremteni, emellett több szervezet dolgozott ki tréningeket.
• A pandémia ideje alatt előtérbe került az egészségtudatosság növelése, az egészségműveltség fejlesztése a szervezetekhez kapcsolódó csoportok körében, de a teljes társadalomra kiterjedően is. A védekezést segítő eszközök (például maszkok, fertőtlenítőszerek) biztosítása mellett a mentális egészség megőrzését támogató programok, (online) csoportok indítása kiemelt szerepet kapott. Az egészségügyi ismeretek a segélyszervezetek munkatársainak körében is felértékelődtek.
• A szervezetek a Covid–19-járvánnyal kapcsolatos információk megosztásában és terjesztésében is szerepet vállaltak, amely amellett, hogy támogatta a kormányokat a járványügyi helyzet kezelésében, a társadalmi bizonytalanságot is csökkentette. Ehhez több szervezet új kommunikációs csatornákat alkalmazott (például közösségi média) a társadalom szélesebb rétegeinek eléréséhez.

A járvány kihívásaival való megküzdéshez a szervezeteknek innovatív technológiai megoldásokat kellett alkalmazniuk, együtt kellett működni, és adott esetben koordinációs szerepet vállalni az állami szereplők, a stakeholderek, valamint a társadalom csoportjai között, mindemellett új tőkebevonási módokat kellett eszközölniük (Abiddin–Ro’is, 2023).

Szervezeti reziliencia

Azt, hogy a szervezeteknek hogyan sikerült reagálniuk a megváltozott körülményekre, jól kifejezi a szervezeti reziliencia fogalma. Bár a szervezeti reziliencia kifejezés egyre növekvő népszerűségnek örvend a tudományos irodalomban, arról, hogy pontosan mit jelent, és milyen elemei vannak, nincs teljes konszenzus (Linnenluecke, 2017).

A szervezeti rezilienciáról való gondolkodás alapvetően három fő irányvonal mentén csoportosítható (Duchek, 2020). Az egyik irányzat szerint a szervezeti reziliencia a szervezet stabilitását jelenti, amely képessé teszi arra, hogy ellenálló legyen a különböző helyzetekkel szemben, vagy kibillenés esetén mihamarabb „visszapattanjon” (bounce back) eredeti állapotába (Mallak, 1998; Vogus–Sutcliffe, 2007). Egy másik megközelítés szerint a reziliencia a szervezetek dinamikus fejlődését fejezi ki (Lengnick-Hall et al., 2011). Végül néhányan az előrelátást is a reziliencia fogalmához kapcsolják (Somers, 2009). Összességében a tanulmányok többsége védekező válaszként értelmezi a szervezeti rezilienciát, amely egyfajta ellenállás vagy helyreállás, ugyanakkor az új megközelítésekben egyre nagyobb jelentőséget kap az adaptáció (Kantur–İşeri-Say, 2012; Linnenluecke, 2017; Duchek, 2020). Mindent összevetve a szervezeti reziliencia a szervezet azon képessége, amellyel ellenáll a kihívásoknak, de képes az adaptációra, a változásra is anélkül, hogy működésében kárt szenvedne (Barasa et al., 2018).

A definíciós különbségekhez illeszkedően a szervezeti reziliencia konceptualizációja is eltérő. A reziliencia megragadható egyfajta eredményként, magyarázható folyamatként, de értelmezhető a szervezeti képességek összességeként is (Linnenluecke, 2017; Duchek, 2020). A reziliencia folyamatát a különböző megközelítések eltérően szakaszolják, de szinte mindegyikben szerepel egy előrelátással foglalkozó fázis, majd az aktivizáció és a coping, végül az adaptáció és a szervezeti tanulás szakasza (Duchek, 2020). A tanulmányok szerint az anyagi források, a tervezés, a vízió, az információs menedzsment, a kormányzati szervekkel és más szereplőkkel való együttműködés, a vezetői képességek, az emberi erőforrás, a szervezeti kultúra, a társas kapcsolathálózat és együttműködés együttesen jelentik a szervezeti rezilienciát (Mallak, 1998; Barasa et al., 2018).

Ahogy a tanulmány elején részletesen kitértünk rá, a Covid–19-járvány hatásai jelentős kihívás elé állították a segélyszervezeteket. A kutatások tanulságai szerint azok a szervezetek tudtak eredményesebben adaptálódni, amelyek belső szervezeti kooperációja erősebb volt, és amelyek hosszú időre visszatekintő bizalmi kapcsolattal rendelkeztek klienseikkel (Orru et al., 2021; Solymári, 2024). A megváltozott szervezeti működés a szervezeten belüli, de a kliensekkel való kapcsolatokat is erőteljesen érintette, ezért a társas kapcsolatoknak jelentős szerep jutott a reziliens válaszok megtalálásában. Az alkalmazkodás leginkább a szervezetek strukturális hátterén múlott, de a vezetési stílus és a szervezeti kultúra is kiemelt fontosságú volt, ahogy a vezetők különböző szervezeti szinteken való együttműködése, illetve a külső szereplők felé irányuló érdekérvényesítő képessége is alapvető volt a megoldási lehetőségek megtalálásában (Orru et al., 2021).

Fontos kiemelni, hogy a szervezeteknek nehezített terepen kellett alkalmazkodniuk a megváltozott körülményekhez. Az egészségügyi ellátórendszer túlterheltsége, a gazdasági krízis a legtöbb országban megkésett és elégtelen támogatással járt együtt a kormány és az önkormányzatok részéről (Ningrum et al., 2022; Abiddin–Ro’is, 2023).

MÓDSZERTAN

Az MMSZ Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját a szervezet 2020. március 8. és 2021. december 31. között meghozott intézkedéseinek dokumentumelemzésén, valamint szakértői interjúk vizsgálatán keresztül mutatjuk be esettanulmány formájában. A dokumentumelemzést kiegészítendő 2025 júliusában készítettünk strukturált szakértői interjúkat az egészségügyi területért, valamint a kommunikációért felelős szakértővel.

A szervezeti reziliencia vizsgálatára a Pentagon-modellt (Schiefloe, 2011; Rolstadas et al., 2014) alkalmaztuk, amely a szervezeti rezilienciát specifikusan megragadó többi modellhez képest területtől függetlenül használható, valamint több szempontú és többszintű elemzést tesz lehetővé. A modell öt szervezeti dimenzióra fókuszál: (1) a szervezeti struktúrát, (2) a technológiai, infrastrukturális adottságokat, (3) a szervezeti kultúrát, (4) a vezetési stílust és kommunikációt, valamint (5) a társas kapcsolatokat és kapcsolathálózatot egyaránt figyelembe veszi. A szervezeti szempontok mezoszintű elemzése mellett a modell a makroszintű tényezőkre, a szervezetet meghatározó külső rendszerre is koncentrál. Vizsgálja a szervezet külső kapcsolatait más szervezetekkel, illetve állami intézményekkel, de a gazdasági, jogi és politikai kontextust, illetve a szociálpolitikai jellemzőket is.

Az elemzés a Pentagon-modell öt dimenziójára támaszkodva csoportosította az MMSZ járvány alatti intézkedéseit. A strukturált szakértői interjúk kérdései ugyanezekre a dimenziókra épültek: a makroszintű tényezők mellett a mezoszintű szervezeti rezilienciára összpontosítottak. Az intézkedéseket tartalmazó dokumentumokat, valamint a szakértői interjúkat tartalomelemzéssel dolgoztuk fel.

EREDMÉNYEK

Az MMSZ szervezeti rezilienciájának elemzéséhez a Pentagon-modell alapján először a szervezet környezetét jelentő külső makrotényezőket tekintjük át, ezt követően belső szervezeti működésének dimenziói mentén ismertetjük a Szeretetszolgálat járványhelyzetben hozott intézkedéseit a szakértői interjúk segítségével.

Külső makrotényezők

A szervezet krízisre adott válaszainak kontextusba helyezéséhez először fontosnak tartjuk felvázolni azokat a makrotényezőket, a társadalmi, gazdasági, politikai környezetet, amelyek a szervezet környezetét jelentették a vizsgált időszakban. A Covid–19-járvány a többi európai országhoz képest erőteljesebben érintette a magyar társadalmat. A kórházi kezelésre szorulók, a koronavírus okozta halálozások, valamint a többlethalálozás száma is az egyik legmagasabb volt, ráadásul a statisztikákban hangsúlyosan megjelentek az országon belüli földrajzi különbségek, ami a társadalmi egyenlőtlenségek felerősödését mutatja (Hajdu–Krekó, 2022; Ádány et al., 2023). A járvány első hulláma drasztikus hatást gyakorolt a foglalkoztatásra is, ráadásul a késve bevezetett, kis összegű, valamint szigorú feltételekhez kötött támogatásokat a nehéz helyzetbe kerülőknek csak az elenyésző része tudta igénybe venni (Köllő, 2022). A társadalmi különbségek fokozódását mutatja a magyar társadalom közösségi rezilienciájának vizsgálata is. A járványhelyzet kihívásaira a társadalomnak több mint a fele reziliensen, a segítő kapcsolatok aktivizálásával reagált, de azok a társadalmi csoportok, amelyek társadalmi beágyazottsága gyengébb volt a járvány előtt, még inkább perifériára szorultak (Bartal et al., 2022). Mindemellett az alacsony társadalmi bizalomra utal, hogy a Covid–19 idején a politikai és az egészségügyi kommunikáció egyaránt megosztotta a társadalmat (Hetesi–Juhász, 2021). A járvány hosszan tartó pszichés hatásai miatt a társadalom felélte lélektani tartalékait, a krízishelyzet végére a lélektani kimerülés fenyegetettsége állt fenn (Kövesdi et al., 2022). A makrotényezőket elemezve jól látszik, hogy a járvány jelentősen megtépázta a magyar társadalmat, sokan kerültek nehéz helyzetbe, ami számos olyan új igényt teremtett, amelyet a krízishelyzetben az állami erőforrások nem voltak képesek orvosolni, így kulcsfontosságú szerep hárult a civil szervezetekre. Ezek – így az MMSZ is – azonban jelentős gazdasági veszteségekkel néztek szembe, több projektet kénytelenek voltak leállítani.

A külső tényezők vizsgálatánál kulcsfontosságú a szervezet kapcsolati beágyazottsága más civil szervezetek, valamint az állami szereplők vonatkozásában. Az MMSZ rendszeres egyeztetésekkel, tágabb kapcsolathálózatának aktivizálásával próbálta támogatni a kormány és az állami szervezetek munkáját a járvány elleni küzdelemben. Részt vett a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács tevékenységében (ez a segélyszervezetek fontos fóruma volt a Covid–19-járvány idején is), de egyeztetéseket folytatott többek között az Országos Tisztifőorvosi Hivatallal, partnerségben dolgozott együtt a Semmelweis Egyetemmel, valamint több patikával is. A szakértői interjúk alapján egy hasonló krízishelyzetben fontos volna még nagyobb hangsúlyt helyezni a más civil szervezetekkel való egyeztetésekre a tapasztalatok és a know-how megosztása érdekében. „Mindenki a saját túlélésével volt elfoglalva, és a legfontosabb a saját munkatársunk, a saját önkéntesünk, a saját betegünk, a saját gondozottunk volt. Egész egyszerűen nem maradt energia arra, hogy a többi hasonló helyzetben lévő csapattal konzultáljunk. Egy-két olyan volt, amikor kerestek minket, segítséget, akkor mindig segítettünk, de erre nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnünk. Egyrészt magunk miatt, és másrészt pedig az egész nagy csapat miatt” (egészségügyi szakértő).

Belső szervezeti tényezők

A Szeretetszolgálat járványhelyzetre adott válaszait a szervezeti struktúra, a technológiai adottságok, a szervezeti kultúra, a vezetési stílus és kommunikáció, valamint a társas kapcsolatok és kapcsolathálózat dimenziók mentén mutatjuk be.

Szervezeti struktúra

A járványhelyzet nyomán kialakult társadalmi távolságtartás és karanténszabályok miatt az MMSZ is igyekezett minimalizálni a kontaktok számát, így azok a munkatársak, akik részéről nem volt feltétlenül szükséges az irodai jelenlét, otthonról dolgoztak. Az egészségügyi és szociális rendszerek túlterheltsége miatt a pandémia nem szüntetett meg munkaköröket, sőt, új tevékenységeket, feladatköröket generált, amelyek elsősorban a járvány elleni védekezéshez kapcsolódtak. Ezzel együtt egyes intézményekben a szolgáltatási körök csökkentésére kényszerültek.

Bár az önkéntesek száma a járvány kitörésekor jelentősen lecsökkent, az egyensúly hamar helyreállt, sőt, a szakértői interjúk alapján nőtt is a bevonható önkéntesek köre.

„A Málta körül mindig is sok volt az önkéntes, ez benne van a szervezetnek a DNS-ében, hogy önkéntesekkel oldunk meg nagyon sok mindent. Az első félelemhullám után újra megjelentek az önkéntesek, arról nem is beszélve, hogy mivel a járvány alatt nagyon sok munkahely megszűnt az országban, rengeteg erőforrás felszabadult” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörésekor a gördülékeny működés érdekében az MMSZ a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácsban együttműködő segélyszervezetekkel együtt közös munkatársi-önkéntes igazolványt készített, mellyel a segítő szakemberek és önkéntesek igazolhatják magukat munka közben, a kártyán található telefonszámon ellenőrizhető a személyazonosságuk.

A társadalmi távolságtartás a Szeretetszolgálat által fenntartott egészségügyi és szociális intézmények működését alapvetően érintette. A Covid-osztályok és a „normál” ellátás párhuzamos biztosításából számos szervezési probléma adódott. Az első magyarországi eset regisztrálása után látogatási tilalom lépett életbe harminc bentlakásos intézményben. Március 16-án bezártak a máltai óvodák, a máltai iskolákban pedig tantermen kívüli oktatást vezettek be. A fertőzésveszélyre reagálva a Szeretetszolgálat elsőként nyitott meg olyan menedéket Budapesten, ahol a fertőzés szempontjából kockázatosnak ítélt hajléktalan emberek biztonságos körülmények között tölthették a karantén idejét. A nappali melegedőkben kétórás időszakokra bontották a nyitvatartást, egyszerre csak annyi embert engedtek be, ahányan az előírt védőtávolságot megtartva befértek. E példák jól szemléltetik, hogy az egész szervezetet érintő strukturális átalakítások mellett az egyes szervezeti egységekben egyedi, specifikus strukturális beavatkozásokat követelt meg a járványhelyzet. Ezek a mikroszintű strukturális átalakítások involválták az adott területen dolgozó munkatársakat az innovatív megoldások megtalálása terén.

Technológia, infrastruktúra és felszerelés

Az MMSZ a járvány elején nem rendelkezett megfelelő számú személyi védőfelszereléssel, fertőtlenítőszerrel, s az izolációs lehetőségek is hiányosak és elégtelenek voltak. A Szeretetszolgálat azonban számos technológiai újítással reagált a járványhelyzet nyomán kialakult új körülményekre és megváltozott szükségletekre. Az első eset regisztrálását követő két héten belül a tiszaburai máltai varroda átállt mosható szájmaszkok előállítására, majd a Szeretetszolgálat foglalkoztató programjainak műhelyeiben és intézményeiben is több helyen kezdtek mosható és egyszer használatos maszkokat készíteni. „Az például szerintem nagyon-nagyon szép szervezeti reakció volt, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt szereztünk maszkanyagot, és a saját erőforrásainkat – ezek leginkább a máltai varrodák voltak – ráállítottuk a maszkkészítésre. Ez néhány nap alatt megtörtént, szabásmintát gyártottunk, leteszteltük, próbagyártást végeztünk, és utána nagy mennyiségű maszkot készítettünk egyszer használatos anyagból, tehát maszkanyagból is és szövetanyagból is” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörése után egy hónappal a szervezet munkatársai a Batthyány téri központban megkezdték a saját készítésű fertőtlenítőszer előállítását gyógyszerészek útmutatásai alapján. Mintegy ezer liter fertőtlenítőszert készítettek, miután az intézmények működéséhez szükséges mennyiséget kereskedelmi forgalomban nem sikerült beszerezni. A járvány későbbi szakaszában, 2020 decemberében Covid–19-járványügyi mintavételezésre alkalmas mobil tesztelőállomást telepítettek a Szeretetszolgálat budapesti, Határ úti logisztikai központja mellé. 2021 októberében a szervezet önálló oltási programra kapott engedélyt, és útnak indította első oltóbuszát. A Mozgó Egészségügyi Központ és a telemedicina segítségével a felzárkózó településeken élő embereknek a Jelenlét pontokon előzetes regisztráció nélkül is lehetőségük volt koronavírus elleni védőoltást kérni. Az egydózisú vakcinák beadását követően a páciensek megkapták az oltást igazoló kártyát, majd a Szeretetszolgálat által összeállított kérdőív kitöltésével részt vehettek a járvánnyal és a védekezéssel kapcsolatos tájékozottság felmérésében is.

Az MMSZ a járvány adta új körülményekre reagálva olyan online kommunikációs felületet hozott létre, amelyet a belső kommunikáción túl az oktatási intézményeken keresztül a kliensekkel való kapcsolattartásra is tudtak használni. „Nagyon gyorsan létrehoztunk egy videókonferencia-rendszert, amit egyrészt belső kapcsolattartásra használtunk, másrészt az iskoláinkban a kommunikáció azon zajlott, harmadrészt pedig az idősotthonokban élő időseink – és ez nagyon fontos volt – kapcsolattartásra használták a hozzátartozóikkal. Nagyon gyorsan összeraktunk egy olyan informatikai rendszert, ahol a tanárok tudtak kommunikálni a diákokkal, meg tudták osztani a fájlokat. Az oktatás online térbe való átterelésére ez egy nagyon fontos lépés volt. Aztán az adományok osztására és fogadására is létrehoztunk egy informatikai rendszert. Tehát nekünk ott heteken belül nagyon sok olyan informatikai fejlesztésünk született – nagyon basic, fapados módon –, amitől nagyon hatékonyan tudtunk digitálisan működni” (egészségügyi szakértő). A digitális átállás ugyanakkor jelentős kihívás elé állította a Szeretetszolgálat munkatársainak egy részét, akiknek teljesen új kompetenciákat kellett elsajátítaniuk. A digitális kommunikációs kapcsolattartás ellenére az intézményekben élők hozzátartozói felé a Szeretetszolgálat kommunikációja utólag hiányosként értékelhető.

Amíg az egyes településeken nem álltak rendelkezésre a digitális oktatás feltételei, a máltai általános iskolák a feladatokat sokszorosított papírlapokon adták ki, melyeket az ebéddel együtt vettek át a gyerekek családjai. Később a már említett online felületen zajlott az oktatás a máltai intézményekben. A távoktatás következtében kialakult új kihívásokra reagálva a szervezet távkorrepetálást is indított a gyerekek tanulási nehézségeinek ellensúlyozása érdekében. A jelentkezőket szintén online, zárt videókapcsolaton keresztül kötötték össze a részvételüket felajánló fiatalokkal, több weboldal segítségével. Szintén a távoktatáshoz kapcsolódóan a személyes órák kiváltására zenei podcastot indított a Máltai Szimfónia. A naponta jelentkező online rádióadás célja az volt, hogy a zenét tanuló gyerekek számára új formában adjanak át zenei ismereteket.

A járványhelyzet a segélyezés és az ételosztás frontján jelentős változásokat követelt. Néhány nappal az első eset regisztrálása után a Szeretetszolgálat időlegesen felfüggesztette az adományok fogadását és kiosztását. 2020 áprilisától az ebédek kiszállításánál a műanyag ételhordókról áttértek a fóliázott dobozokra, a csomagolást géppel végezték. A szervezet munkatársai csak azokhoz a kliensekhez mentek be, akik a kapuig sem tudtak kijönni az ételért, a többi esetben a kerítésre akasztott szatyorban hagyták az ebédet. Tiszabőn az ebédosztásnál piros csíkokat festettek a járdára, és beléptetőkaput állítottak fel, kérve, hogy az érkezők a piros csíkra álljanak. Később az adományosztáshoz is külön szoftvert fejlesztettek.

A járvány időszaka alatt kidolgozott technológiai újításokat a mai napig alkalmazza a Szeretetszolgálat, sőt, néhány közülük később külön projektté nőtte ki magát, mint például a telemedicina. „Igazából elindult egy olyan fejlesztés, aminek az eredményei azóta is velünk vannak, sőt, olyan innovatív megoldásokat eredményeztek, mint például a telemedicina. Először a hajléktalan-ellátásban, de aztán a Felzárkózó Települések programban, most már negyven településen működik, és a tavalyi évben európai uniós elismerésben részesült. De a gyökerei a koronavírus alatti időszakban keletkeztek, mert akkor kezdett el bővülni az ez irányú tevékenységünk” (kommunikációs szakértő).

Szervezeti kultúra

Az otthoni munkavégzés és az online platformon zajló kommunikáció a Szeretetszolgálat munkatársai számára teljesen újdonság volt. A szervezet elkötelezett a bizalomra épülő személyes kapcsolatok, a „jelenlét” mellett a mindennapi munkavégzés során. A társadalmi távolságtartás jelentősen megnehezítette ezt a gyakorlatot, azonban a szervezeti kultúra értékei a járvány során is erőteljesen megjelentek. „A járvány kitörésekor önkénteseinket arra kérték, hogy a sürgősségi betegállátó osztályon működjenek közre. Ez nálunk egy nagyon komoly önkéntes szolgálat volt, és meglepően sokan jelentkeztek rá, pedig ekkor a koronavírusról még nagyon kevés információ állt rendelkezésre. A vizsgálatra váró betegeket kellett kísérni, a várakozási időt közösen eltölteni, megitatni őket, stb. Igazából ez egyfajta pszichoszociális segítségnyújtás volt elsősorban, kevesebb fizikai munkával, és inkább a jelenlét volt az, ami számított, hogy a betegek nincsenek magukra hagyva, hanem van kihez szólniuk, és van, aki az alapvető szükségleteiket segít ellátni” (kommunikációs szakértő). A járvány kitörése után a szociális munkások többsége az utcán folytatta munkáját, például a Felzárkózó Települések programban. A helyi közösségek számára bizalomerősítő volt, hogy ebben a nehéz helyzetben sem hagyták magukra őket a program munkatársai. „A Máltai »jelenlétet« tulajdonképpen a Covid alatt is sikerült megvalósítani. Vagy nagyon konzervatív megoldásokkal, mint a fénymásolt, feladatlapos oktatás az iskolákban, vagy pedig nagyon innovatív megoldásokkal, mint a telemedicinás ellátás bevezetése a hajléktalanellátásban” (kommunikációs szakértő).

A társadalmi felelősségvállalás és az önzetlen segítés melletti elköteleződés mint érték fontos alapot jelentett a járványügyi intézkedések és a szervezeti átalakítások elfogadásában és kivitelezésében. „Legalább heti rendszerességgel érkeztek vezetői tájékoztatók, amik feketén-fehéren leírták, hogy mit kell tenni, és segítettek értelmezni is, hogy miért. Az ügyfelek védelme érdekében. Minden intézkedést onnan vezettek le, hogy a ránk bízott embereknek az életét nem tehetjük kockára felelőtlen magatartással. Ezeknek nagyon fontos szerepük volt abban, hogy mindenki értse, hogy ez nem játék, és hogy ezek nem öncélú intézkedések” (kommunikációs szakértő).

A szervezet a járványhelyzet idején saját célcsoportján belül külön hangsúlyt fektetett a legelesettebb csoportokra, amelyek tagjai a Covid–19 okozta krízisben kerültek nehéz helyzetbe. 2020 májusában a szervezet ötezer élelmiszercsomagot kézbesített rászoruló családoknak, egyedül élő időseknek, krónikus betegségben szenvedőknek, az élelmiszerosztás az ország egész területén zajlott. A munkaerőpiacon nem keresett embereknek, illetve a válság miatt reményüket vesztett álláskeresőknek szóló segítő programot is indított a Szeretetszolgálat. A harmadik hullám végén, 2021 májusában húszmillió forintos támogatási keretet különítettek el olyan családok támogatására, amelyekben egyik vagy mindkét szülő a koronavírus-járvány következtében vesztette életét. A szervezeti kultúra egyik szemléletes példája, hogy a Szeretetszolgálat idősotthonaiban dolgozó ápolók közül a járvány alatt többen beköltöztek az intézménybe, mert nem akarták kockáztatni, hogy megfertőződnek, és nem tudnak dolgozni menni. Volt olyan munkatárs is, aki csaknem hetven napot töltött bent, mielőtt hazament volna. A hazai tevékenységek mellett a szervezetnek – nemzetközi beágyazottsága következtében – más országok közösségeinek támogatására is kiterjedt a figyelme. Két hónapra elegendő gumikesztyűt adományozott a szerbiai Kikinda Misericordia Idősek Otthonának. A Betlehemben működő Máltai Szent Család Kórháznak, mely a térség kiemelkedő jelentőségű intézménye, két lélegeztetőgépet ajándékoztak (egy felnőttek lélegeztetésére és egy csecsemők, valamint gyermekek légzéstámogatására is alkalmas eszközt). A ciszjordániai kórházban évente több mint négyezer gyermek jön világra.

A keresztény értékek mellett a rugalmasság is része a Szeretetszolgálat szervezeti kultúrájának, a Máltai Lovagrend történetét ugyanis végigkísérte az állandó alkalmazkodás. „Nekünk szervezetként az egyik legnagyobb előnyünk az, hogy a DNS-ünkbe ivódott a rugalmaság és a folyamatos változás. Emiatt szerintem mi jobban tudtunk és tudunk alkalmazkodni a nagyon változó körülményekhez. Ezt én egy nagyon nagy erősségének érzem a szervezetnek” (egészségügyi szakértő).

Vezetés és kommunikáció

Fontos megjegyezni, hogy a járvány kitörésekor a Szeretetszolgálat nélkülözte a vészhelyzeti (pandémiás) protokollokat, iránymutatásokat és útmutatókat. A szervezet vezetői attitűdjét a járványhelyzet alatt a gyors döntések jellemezték: az első hazai Covid–19-eset regisztrálását követően az MMSZ néhány héten belül az új körülményekhez igazította operatív működését. A gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodást – amely a szervezet nagy mérete miatt különösen nagy kihívás volt – a centralizáltabb menedzsment jelentette. Ez a civil szervezetektől idegen működésmód sok esetben nehézséget okozott a más szervezeti kultúrához szokott munkatársaknak. „Egyrészt egy sokkal centralizáltabb vezetésre, másrészt pedig egy jóval dinamikusabb reakcióra volt szükség. Ez mind a reakciók számát – tehát hogy milyen gyakran kell beavatkozni –, mind pedig az egész szervezetre gyakorolt hatását módosította a normál ügymenethez képest. Ebben az időszakban az országos központ gyakorlatilag a szakmai irányításnak és a szakmai döntéshozatalnak a legtöbb jogkörét magához vonta, sem a régióknak, sem az intézményvezetőknek nem volt önálló döntési joguk. De ez jól rezonált a helyzetre, mert így egységes, gyors, egyértelmű és határozott kommunikációs szabályokra és strukturált átalakításra volt szükség. De ez csak időlegesen volt így, a járvány lecsengéséig. Utána ugyanaz a decentralizált, regionális elven szerveződő munka folyt tovább. […] Ami nálunk nagyon jól működött, az az, hogy gyors döntések voltak, szerintem ez megnyugtatta a szervezetet. Határozott döntések voltak, nagyon jó kommunikációs anyagok készültek akkor, amikor nagyon sok szervezet meg volt bénulva” (egészségügyi szakértő).

A járványra adott szervezeti reakciók realizálásában kulcsfontosságú volt a szervezeten belüli kommunikáció, amelynek pozitív hozadéka a pandémia utáni időszakban is érezteti hatását. „Lényegesen nagyobb hangsúly került a kommunikációra. A járvány alatt mindenféleképpen nagyon egyértelmű és nagyon rendszeres, centrálisan szervezett kommunikáció indult, illetve elkezdtünk élni a digitális lehetőségekkel, tehát az élő videóüzenetekkel, ugyanígy a videókonferencia-platformon történő tájékoztatókkal. Gyakorlatilag a technikai adottságok a Covid előtt is ott voltak, csak senki nem használta, nem jutott el hozzánk, nem hittünk benne, de a helyzet rákényszerített bennünket. Ma már a kommunikációban teljesen természetessé vált az, hogy például a videókonferencia-rendszert napi szinten használjuk a kommunikációban” (egészségügyi szakértő).

A Szeretetszolgálat a szervezeten kívüli, társadalmi kommunikációra is nagy hangsúlyt fektetett. A társadalom minden csoportját igyekeztek megszólítani, új kommunikációs csatornákat is bevetve. A járvány kezdetétől naponta frissülő tartalommal indult el egy koronavírussal kapcsolatos információs weboldal, amely külön figyelmet szentelt az idősek védelmének. Ezen túlmenően az MMSZ frissítette és továbbfejlesztette az otthonápolással kapcsolatos online segítő kezdeményezését, a Webnővér elnevezésű weboldalt. A Szeretetszolgálat tájékoztató plakátokat készített a kijárási korlátozásról, a munkaruhaviseléssel kapcsolatban, a kéthetes karantén vége előtti teendőkről, valamint arról, hogy mi a különbség az antigén- és a PCR-teszt között. Mindemellett tájékoztató kampányt indított a koronavírus-járvány idején otthon maradó családok számára arról, hogyan tudják együtt, hasznosan, testi-lelki egészségben megélni az elzártságot. Praktikus tanácsokat kaptak a karantén idejére a kamaszok is. Az ajánlásokat pszichológus szakemberek állították össze, és híres személyiségekkel népszerűsítették őket.

Társas kapcsolatok és kapcsolathálózat

A Szeretetszolgálat a belső informális és a kliensekkel való kapcsolatát is igyekezett a járványhelyzet új körülményeihez igazítani. A szakértői interjúk alapján a Covid–19-járvány alatt a szervezeten belül az addiginál jóval intenzívebb kapcsolattartás alakult ki. Ez a dinamikus alkalmazkodás és az új szabályok miatt részben szükségszerű is volt, de a munkatársak az informális kapcsolódásra is hangsúlyt fektettek a szervezet által létrehozott online felületeken is. „A járvány alatt ösztönös stratégia volt szerintem a részünkről – persze, voltak tudatos elemei is –, hogy arra, hogy egymásra figyeljünk és egymással foglalkozzunk, óriási hangsúlyt fektettünk. De hogyha ezt párhuzamba rakjuk azzal, hogy mindeközben egy borzasztó erős centrális kommunikáció volt, akkor ez a kettő jól kiegészítette egymást. […] Nagyon nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy amikor már lehetett, akkor szervezett módon a leginkább traumatizálódott célcsoportoknak szakmailag vezetett beszélgetést, amolyan »debriefing«-et tartottunk szabadtéren, az intézmények területén. Ezt nagyon sokáig csináltuk, és ennek nagyon pozitív visszajelzései voltak a dolgozók részéről” (egészségügyi szakértő).

A munkatársakat és az ellátottakat a járvány időszakában jelentős stressz érte, amelyre – egységes szervezeti válasz híján – alulról szerveződő módon, közösségi szinten kerestek választ a munkatársak.

Az online kapcsolódás jóval gyakoribb kapcsolattartást tett lehetővé az országos szervezet fizikailag távol lévő egységei között is. „Bizonyos szervezeti egységek a járványt megelőző digitális találkozási lehetőségek hiányában ritkán találkoztak. Elsősorban a hatékonyság miatt nem voltak gyakoriak a személyes találkozók, mert az ország összes pontjából Budapesten összegyűlni, egy borzasztó erőforrás-pazarló mutatvány volt. Azzal, hogy elkezdtük használni a digitális megoldásokat, sokkal sűrűbben tudtunk találkozni, azaz a periférián lévő szervezeti egységek sokkal jobban be tudtak vonódni a munkába” (egészségügyi szakértő).

A járvány kitörése egy időre számos program működését megbénította, de egy hónap eltelte után a szervezet új csatornákat hozott létre a kliensekkel való kapcsolattartás érdekében. A Fogadó Pszichoszociális Szolgálat munkatársai áprilisban újra felvették a kapcsolatot a korábbi klienseikkel, s telefonos és online felületeket kínáltak számukra. A szervezet a járvány okozta speciális helyzetben sem adta fel a közösségfejlesztés lehetőségét, új, innovatív megoldásokat keresett a kapcsolódásra. A társadalmi távolságtartás miatt izolálódott idősek szükségleteire reagálva a Fesztivál Önkéntes Központtal együttműködve 2020 áprilisában életre hívták a „Hogy tetszik lenni?” című, idős embereket támogató programot. A szervezők telefonon vagy online chatszobában kötöttek össze fiatal önkénteseket és karanténban élő időseket, hogy magányukat enyhítsék. A Szeretetszolgálat szakmai támogatásával működő Incorpora program kis- és középvállalkozásokat segítő mozgalmat indított. A „Vedd előre! Vidd előre!” kezdeményezés összekötötte a kis cégeket a vásárlókkal, akik előrevásárlással segíthették a munkahelyek fennmaradását.

MEGBESZÉLÉS

A makroszintű külső tényezők rávilágítottak, hogy a Covid–19-járvány nyomán a magyar társadalomban jelentős mértékű és számos új szolgáltatási igény jelent meg, amely az állami erőforrások végessége miatt kulcsfontosságú szerepbe helyezte a civil szervezeteket, így az MMSZ-t is (Köllő, 2022). A Szeretetszolgálat a más szervezetekhez, stakeholderekhez, állami intézményekhez fűződő külső kapcsolatainak aktiválásával, koordinációs szerep felvállalásával válaszolt a krízishelyzetre. A szakértői interjúk alapján hasonló helyzetben fontos lehet nagyobb hangsúlyt helyezni a más szervezetekkel való kapcsolattartásra, a tapasztalatok és jó gyakorlatok megosztására, nemcsak a felső vezetők körében, de a szervezeti struktúra alsóbb szintjein is.

Az MMSZ rezilienciája a mezoszintű belső szervezeti tényezők közül leginkább az innovatív, technológiai jellegű intézkedésekben volt tetten érhető, amelyek – más szervezetekhez hasonlóan – a sikeres adaptáció zálogát is jelentették (Abiddin–Ro’is, 2023). A Szeretetszolgálat a járványhelyzetben kialakult új igényekre reagált a technológiai újításokkal, és ezek egy részét a mai napig alkalmazzák az MMSZ mindennapjaiban (például online kommunikációs felület, telemedicina). Ezeknek az innovatív elemeknek a kivitelezéséhez azonban nélkülözhetetlenek voltak a szervezet belső erőforrásai (például informatikai csapat, grafikusok, varrodák), amelyekre támaszkodni tudott. Fontos leszögezni, hogy az MMSZ fejlődésének olyan fázisában volt a pandémia kitörésekor, amikor rendelkezésére álltak mozgósítható belső erőforrások.

Az adaptáció a szervezet strukturális működését is alapvetően érintette. Szociális és egészségügyi feladatokat ellátó szervezetként a tevékenységi körök és a feladatok bővültek, a járványügyi intézkedéseknek megfelelően a szervezet legkisebb egységei is strukturális átalakulást igényeltek.

A technológiai újítások és a strukturális adaptáció gyors és hatékony végrehajtásához elengedhetetlen volt a dinamikus és centralizált menedzsment, valamint az intenzív belső kommunikáció. Ez azonban nehézséget is jelentett az alapvetően más szervezeti kultúrát képviselő szervezet számára. Ki kell emelni az intézkedések gyorsaságát: a Szeretetszolgálat az első Covid–19-eset hazai regisztrálása után rövid idő alatt és hatékonyan reagált, operatív működését néhány hét alatt a járványhelyzet hozta új körülményekhez igazította, amivel jelentősen csökkentette a munkatársak bizonytalanságát. A gyors döntések biztosítéka a szervezetre kezdetek óta jellemző, egyszerre centralizált és decentralizált országos struktúra volt. Az ügyvezetés és a szakterületi irányítás a budapesti országos adminisztratív központhoz tartozik, amely körül regionális központok, azokon belül pedig helyi csoportok végzik a munkát. A szervezeti döntések a centrális és területileg széles, kiterjedt szerkezet miatt gyorsan érvényesülhetnek a Szeretetszolgálat egészében, ez a 2015-ös menekültválság és a Covid–19-járvány időszakában egyaránt igazolódott (Kákai–Solymári, 2023). Ez a strukturális adottság a gyors adaptálódás szempontjából alapvető, különösen ha kiegészül a vezetés gyors döntési képességével (Ningrum et al., 2022).

Az MMSZ szervezeti kultúrája az adaptáció egyik legfontosabb erőtartalékát jelentette a járvánnyal való megküzdésben. A máltai „jelenlétet” szituációtól függően konzervatív vagy innovatív módon, de sikerült megvalósítani a pandémia alatt is. A társadalmi felelősségvállalás mint érték megalapozta a járványügyi intézkedések betartásában való együttműködést.

A rugalmasság szintén alapvető szervezeti érték, amely végigkísérte a Szeretetszolgálat eddigi történetét. A gyors helytállási kényszer és a bajtársiasság a keresztény értékrend talaján számos fontos tulajdonsággal gazdagította a szervezeti kultúrát: magas stressztűrő képesség, flexibilitás, kipróbált megküzdési stratégiák alakultak ki (Kákai–Solymári, 2023). A remény és a pozitív érzelmi hangoltság, amelyek részei a Szeretetszolgálat identitását meghatározó keresztény értékrendnek, nélkülözhetetlenek a reziliens megküzdéshez (Vogus–Sutcliffe, 2007).

A társas kapcsolatok, a szervezet és közösségeinek kapcsolathálózata, valamint az intenzívebb kapcsolattartás alapvető volt a járvány alatti reziliens válaszok megtalálásában (Orru et al., 2021). A Szeretetszolgálat a már említett strukturális jellemzők miatt volt képes gyorsan és hathatósan reagálni az új kihívásokra: a szervezet egyik legnagyobb tartaléka kiterjedt, stabil kapcsolathálózata, amely egyszerre centralizált és decentralizált. A segélyszervezet adaptálódásának zálogát munkatársainak együttműködése, egyéni rezilienciája jelentette (Mallak, 1998; Lengnick-Hall et al., 2011; Ningrum et al., 2022). Legalább ennyire lényeges volt a kliensekkel fennálló bizalmi kapcsolat, amelyet a szervezet igyekezett megőrizni a járványhelyzet alatt, sőt, innovatív megoldásokkal végzett közösségfejlesztő tevékenységet a társadalmi távolságtartás káros hatásainak mérséklése céljából.

A Szeretetszolgálat a Covid–19-járvány során a rendelkezésére álló erőforrásokat és szakmai tapasztalatokat mozgósítva igyekezett minél rugalmasabban alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Ennek ellenére a szervezet működését a hazai szociális és egészségügyi ellátórendszer strukturális sajátosságaiból fakadó számos objektív korlát terhelte, amelyek jelentős mértékben befolyásolták beavatkozásainak hatékonyságát és időszerűségét. A rendkívüli helyzet nyomása alatt a Szeretetszolgálat – más nagy humanitárius szereplőkhöz hasonlóan – döntési és koordinációs hibákat is elkövetett, amelyek a pandémia logisztikai, személyzeti és kommunikációs kihívásaival együtt tették komplexszé a reagálási folyamatot. Ez a kettősség – a professzionális adaptációra törekvés és a kényszerűen fellépő hiányosságok együttes jelenléte – jól tükrözi a civil-humanitárius szervezetek működésének realitását krízishelyzetben. A gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodás a szervezet nagy mérete miatt a civil szervezeti karaktertől idegen, centralizált, szigorú működési rendszert követelt, amely jelentősen megnehezítette a központi utasítási rendszerhez kevésbé szokott munkatársakkal való együttműködést. A munkatársak és az ellátottak körében érzékelhető fokozódó stressz kezelésére a Szeretetszolgálatnak nem voltak kész eszközei, az intervenció alulról szerveződő módon valósult meg kisebb közösségekben.

A civil szervezetek járványhelyzetben jellemző szerepei (Abiddin–Ro’is, 2023) közül intézkedéseivel az MMSZ mindegyiket betöltötte. Az alapvető szükségletek biztosítását saját célcsoportjain túl kiterjesztette a járvány miatt nehéz helyzetbe került csoportokra, ezenkívül szolgáltatási palettáját, segélyezési fókuszát az új szükségletekhez igazította. A technológiai újítások a kliensekkel való kapcsolattartást is érintették, amelynek érdekében a Szeretetszolgálat rövid időn belül új kommunikációs csatornákat alkalmazott. A szervezet a járványhelyzetre reagálva nagy hangsúlyt fektetett az egészségtudatosság növelésére, valamint a koronavírussal kapcsolatos információk terjesztésére. Az ezeket célzó kampányok a társadalom egészére kiterjedtek, és jelentős szerepet játszottak a társadalmi bizonytalanság csökkentésében (Hetesi–Juhász, 2021).

ÖSSZEGZÉS

Az MMSZ Covid–19-járvány alatti szervezeti rezilienciáját a Pentagon-modell alapján elemeztük a fentiekben. A Szeretetszolgálat nem csupán adaptálódott a pandémia okozta megváltozott körülményekhez, de – mint a szociális és egészségügyi területen működő szervezetek többsége (Abiddin–Ro’is, 2023; Orru et al., 2021; Waniak-Michalak et al., 2024) – fejlődésre is képes volt. Nem „visszapattant” a pandémia előtti állapotába (Mallak, 1998; Vogus–Sutcliffe, 2007), hanem dinamikus fejlődést produkált (Lengnick-Hall et al., 2011). A pandémia során megvalósult technológiai újítások, strukturális átrendeződések egy része a mai napig támogatja az MMSZ működését, és új perspektívát nyitott a Szeretetszolgálat számára. A szervezet rezilienciája leginkább a technológiai innovációkban volt tetten érhető, amelyeket dinamikus és centralizált menedzsment, illetve intenzív belső kommunikáció támogatott. Az MMSZ szervezeti kultúrája és kiterjedt, stabil kapcsolathálózata fontos erőforrást jelentett a járványhoz való alkalmazkodásban. A Szeretetszolgálat Covid–19-járvány alatti működésében ezzel együtt számos olyan kritikus tényező azonosítható, amely meghatározta a reagálási képesség korlátait, és jól illusztrálja, hogyan ütközött a szervezet szakmai szándéka a járványhelyzet strukturális és operatív akadályaival.

Absztrakt

A kutatások elkülönítik az objektív és a szubjektív sikerességet a munka vonatkozásában. Szubjektív tényezőkön hagyományosan a munkával való elégedettséget értik, de idesorolhatók más pszichológiai mutatók is, például a munkába való bevonódottság, az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége, a szakmával való azonosulás vagy a szervezeti elkötelezettség. Kutatásunkban (n = 843) a szubjektív tényezők összefüggéseit vizsgáltuk a munkával való elégedettséggel 18 és 65 év közötti teljes állásban dolgozók mintáján. Eredményeink szerint a munkával való elégedettség legerősebb bejóslója a szervezeti elkötelezettség és az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége, míg a munkába való bevonódottság és a szakmával való azonosulás gyengébb, de szignifikáns prediktorok. A mediációs elemzések igazolták az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettségének mediáló szerepét.

Kulcsszavak: munkahelyi sikeresség, munkával való elégedettség, pozitív szervezetpszichológia

DOI: 10.56699/MT.2026.2.3

A munka az emberi társadalmakban mindig is meghatározó része volt az életnek: struktúrát ad a hétköznapoknak, célt és értelmet teremt az életünkben, biztosítja a szükséges társas közeget (Wrzesniewski et al., 1997), továbbá segíti az alapvető pszichológiai szükségleteink kielégítését is (Ryan-Deci, 2000). A munka tradicionális jelentései (jutalmazás, karrier) fellazultak, és újabb jelentések is megjelentek fontos tényezőként, például a munka értelme és a kapcsolódás (Castells, 2010; Laan et al., 2023). E változások hatására valószínűleg a sikeresség jelentése is átértékelődött. A sikerességhez leggyakrabban a munka világát társítjuk, és gyakran anyagi vonatkozásban ítéljük meg mértékét. Bár elvitathatatlan az anyagiak jelentősége, több kutatás is rámutatott más, főként pszichológiai tényezők fontosságára (például Castells, 2010; Spurk et al., 2019).

SIKER A MUNKÁBAN

A siker definícióját Szabó-Bálint Brigitta (2018) több szerzőre hivatkozva úgy fogalmazza meg, mint az egyének munkájához köthető pozitív vagy kívánatos, valós vagy vélt kimeneteket, eredményeket a munkatapasztalat során. Megkülönböztetjük az objektív és a szubjektív sikerességet (Arthur et al., 2005; Nicholson–Waal-Andrews, 2005; Spurk et al., 2019). Az objektív sikertényezők közé olyan közgazdaságtani mutatók tartoznak (Veroszta, 2010), amelyek jól megragadhatóan adnak jelzést a munkavállaló teljesítményéről (például fizetés, előléptetés, bónusz, pozíció). A szubjektív tényezők az egyén pozitív tapasztalatai, megélése a munkájával kapcsolatban. A pályasikerességet hagyományosan objektív tényezőkkel mérték, de az elmúlt évtized változást hozott e téren, és a szubjektív sikerességtényezők is nagy hangsúlyt kapnak a téma vizsgálatában (Dries, 2019). A kutatások egy része gyenge-közepes erősségű együtt járást talált az objektív és szubjektív sikerességtényezők között (például Arthur et al., 2005; Abele et al., 2011). Más vizsgálatok azt támasztották alá, hogy az objektív és a szubjektív sikerességtényezők hatnak egymásra. Az objektív tényezők kevéssé vagy egyáltalán nem befolyásolják a szubjektív sikerességet (például Abele–Spurk, 2009; Hildred et al., 2023). Ezzel szemben a szubjektív tényezők erősebben hatnak az objektív tényezőkre (Abele–Spurk, 2009; Abele-Brehm, 2014; Hobfoll et al., 2018; Hildred et al., 2023).

A MUNKÁVAL VALÓ ELÉGEDETTSÉG

ÉS AZ OBJEKTÍV SIKERESSÉGTÉNYEZŐK ÖSSZEFÜGGÉSE

A szubjektív sikerességtényezők között a leggyakrabban említett fogalom a munkával való elégedettség (Dries et al., 2008; Fisher, 2010; Gunz-Mayrhofer, 2011; Shen et al., 2015; Kraimer et al., 2019). Tizenegy országot vizsgálva Yan Shen és munkatársai (2015) olyan eredményeket kaptak, amelyek azt támasztották alá, hogy a pályasikeresség többek között a munkával való elégedettséget jelenti a tanulás és a fejlődés, a munka és a magánélet egyensúlya, valamint a biztonság mellett.

Timothy A. Judge és munkatársai (2001) metaanalízisének eredményei szerint a munkával való elégedettség és a munkában elért teljesítmény között alapvetően gyenge-közepes kapcsolat van, de ha komplexebb feladatokat tartalmazó munkáról van szó, a korreláció erőssége nő. Több modellt vizsgálva arra jutottak, hogy valójában egy kevert modell írja le legjobban a két tényező kapcsolatát. A nagyobb munkahelyi elégedettség eredményezhet jobb teljesítményt, és ez fordítva is igaz: a teljesítmény is hat az elégedettségre, többek között az én hatékonysági vélekedések, illetve a siker- és kompetencia-érzés által. Ettől függetlenül valószínűsíthetően más tényezők is lehetnek befolyásoló tényezők a kapcsolatban. Ilyenek például az autonómia és az énkép, melyek különbséget okoznak abban, hogy az elégedettség mennyire hat a teljesítményre a munkahelyen.

A frissebb kutatások azt támasztják alá, hogy a munkával való elégedettség és egyes objektív tényezők között szignifikánsan pozitív, de a vártnál gyengébb az összefüggés (például Hildred et al., 2023). Ezzel szemben Shagini Udayar és munkatársai (2024) longitudinális vizsgálatukban az előléptetéssel kapcsolatban azt találták, hogy az inkább negatívan hat a munkával való elégedettségre, ugyanis rövid és hosszú távon is csökkent a mintában az elégedettség mértéke.

A SZUBJEKTÍV SIKERESSÉGTÉNYEZŐK ÖSSZEFÜGGÉSEI

Több kutatás hangsúlyozza a munkába való bevonódottság (work engagement) szerepét a munkahelyi sikerességgel és a munkával való elégedettséggel kapcsolatban (Fisher, 2010; Kraimer et al., 2019). A kiégés ellenpólusaként Wilmar B. Schaufeli és munkatársai (2006) a munkába való bevonódottságot a munka kontextusában átélt pozitív állapotként írják le, melyre magas energiaszint, elmélyülés és elkötelezettség jellemző. Az átélt kognitív-érzelmi tapasztalatokat gyakran hasonlítják Csíkszentmihályi Mihály flow-élmény-fogalmához. Ebben az állapotban intenzíven koncentrálunk arra, amit éppen csinálunk, teljesítőképességünk nagyon magas szintű, miközben belső motiváció hajt minket (Nakamura–Csikszentmihalyi, 2002). A magas bevonódottságú egyének aktívak, elkötelezettek, ami jótékonyan hat a munkával való elégedettségre és a pozitív szervezeti attitűdökre (Bakker et al., 2008).

A szervezeti elkötelezettség szintén jelentős befolyást gyakorol a munkával való elégedettségre (Fisher, 2010). A munka folyamatában átélt pozitív tapasztalatok mind a dolgozók, mind a szervezet számára jótékony hatásúak, hiszen a kielégítő közeg miatt kevesebben akarják majd elhagyni az adott szervezetet. A munkavállalók szívesebben és jobban teljesítenek, ha az adott szervezetnél pozitív élményeket szerezhetnek a munkájuk során. Darwish A. Yousef (2000) közepesen erős szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott ki a szervezeti elkötelezettség és a munkával való elégedettség között, ám komplexebb összefüggésekben nézve a változókat azt is megállapította, hogy az elkötelezettség mediálja a kapcsolatot a vezetői viselkedés, a munkával való elégedettség és a teljesítmény között.

Szakmai szocializációnk sikerességét mutatja, hogy pozitív-e az identifikációnk a szakmánkkal. Hugh Gunz és Wolfgang Mayrhofer (2011) szerint az elkötelezettség, a szociális kapcsolatok és az eredmények miatt érzett büszkeség mellett a karrier sikeressége függ attól a társadalmi tértől is, amelyben az a szakma létezik. A szakmával való azonosulás a szakmai értékek, normák, attitűdök és viselkedések identitásunkba való beépítését jelenti: a szakmai csoporthoz tartozás révén nőhet az önértékelésünk (Luhtanen–Crocker, 1992).

Richard M. Ryan és Edward L. Deci (2000) öndetermináció-elméletének szerves része annak vizsgálata, hogyan válik produktívvá, belsőleg motiválttá az egyén. Ezt három pszichológiai szükséglet kielégítettségéhez kapcsolják: autonómia (szabad döntések, cselekvések), kompetencia (hatékony interakció a környezettel, célok elérése) és kapcsolódási szükséglet (csoporthoz tartozás, kölcsönös kapcsolatok). Az alapvető szükségletek munkahelyi kielégülése együtt jár a munkában átélt pozitív érzelmekkel (Deci et al., 2017) és az elért teljesítménnyel (Baard et al., 2004), valamint negatív összefüggésben van a kiégéssel (Van den Broeck et al., 2016) és a fluktuációval (Csókási et al., 2019). Longitudinális kutatásokból kiderül, hogy amikor ezek a szükségletek kielégülnek a munka során, az nemcsak a munkával való magasabb fokú elégedettséghez vezet, hanem az élettel való elégedettséget is növeli. Wenceslao Unanue és munkatársai (2017) szerint a munka világát vizsgálva a magasabb fokú elégedettség a három alapvető szükséglet kielégülésén keresztül vezet magasabb élettel való elégedettséghez. Több friss vizsgálat az alapvető pszichológiai szükségletek mediáló szerepét helyezi fókuszba. Mathieu Busque-Carrier és munkatársainak (2021) kutatási eredményei alapján a munkaértékek és a munkával való elégedettség kapcsolatát teljesen mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégülése. Lukasz Baka és munkatársai (2025) pedig a munkakörformálás (job crafting) és a munkával való elégedettség kapcsolatát vizsgálták az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégülésének tükrében. Eredményeik igazolták a szükségletkielégülés mediáló hatását.

HIPOTÉZISEK

Hipotéziseink a szubjektív pszichológiai sikerességtényezők és a munkával való elégedettség kapcsolatára vonatkoznak.

H1: A munkával való elégedettségnek bejóslója a szakmával való azonosulás, a szervezeti elkötelezettség, az alapvető pszichológiai szükségletek és a munkába való bevonódottság.

H2: A szervezeti elkötelezettség és a munkával való elégedettség kapcsolatát mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége.

H3: A munkába való bevonódottság és a munkával való elégedettség kapcsolatát mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége.

MÓDSZEREK

Az adatfelvétel online kérdőívvel, Google-űrlappal zajlott 2024–2025-ben. A Károli Gáspár Református Egyetem BTK Kutatásetikai Bizottsága a 29/2020/P/ET számmal adta ki a vizsgálat kutatásetikai engedélyét. A válaszadókat előzetesen tájékoztattuk a kutatás céljáról és az adatkezelés szabályairól. Az adatfelvételben való részvétel önkéntes és anonim volt, a mintavétel hólabdamódszerrel készült.

MINTA

A mintába való bekerülés kritériuma a 18 és 65 év közötti életkor, valamint egy állandó, teljes állású munkahely vagy foglalkoztatottság megléte volt. A minta nem reprezentatív a magyar munkavállalói populációt tekintve. Az adattisztítás után 843 fő adatait tudtuk használni az elemzésünkben. A kitöltők 31,2 százaléka férfi, 68,7 százaléka nő, a kitöltők átlagéletkora 39,77 év (szórása 11,46 év, minimum: 19, maximum: 65). A végzettséget tekintve a mintában felülreprezentáltak a diplomások (70,5%), érettségivel a minta 26,7 százaléka, csak alapfokú végzettséggel a 2,1 százaléka rendelkezik. A kitöltőknek mintegy fele a fővárosban lakik (51,2%), 15,1 százalékuk nagyvárosban, 17,4 százalékuk kisvárosban és 13,1 százalékuk falun él. A családi állapot szerint a minta nagyjából fele házas (49,8%), 10,9 százalék élettársi kapcsolatban él, 15,8 százaléknak van párkapcsolata, és 23,6 százalék egyedülálló.

A kitöltők átlagban tizenhárom éve dolgoznak a szakmájukban (szórás 11,1 év; minimum: 6 hónap, maximum: 37 év), és 7,9 éve (szórás 8,7%; minimum: 6 hónap; maximum: 35 év) dolgoznak a jelenlegi munkahelyükön. Átlagosan 3,6 munkahelyük volt eddig (szórás: 2,2, minimum: 1, maximum: 15). A minta nagy része (38,4%) állami vagy önkormányzati intézményben, illetve multinacionális szervezetnél (32,5%) dolgozik. A kitöltők többsége (84,2%) a képzettségének megfelelő munkakörben tevékenykedik. A konkrét foglalkozásokat tekintve változatos a kép, legnagyobb számban a multinacionális cégnél dolgozók (például asszisztensesek, HR-munkatársak, csoport- és projektvezetők) vannak, de számos pedagógus, orvos, mérnök, IT-szakember, szoftverfejlesztő, könyvelő, vállalkozó is bekerült a mintába. A diplomával nem rendelkezők között található például bádogos, asztalos, fodrász, szempillastylist, kamionsofőr, villamosvezető, cukrász és bolti eladó.

MÉRŐESZKÖZÖK

Munkával való elégedettség: a Diplomás Pályakövető Rendszer (DPR) hét tételből álló skálája hat szempont mentén vizsgálja a munkával való elégedettséget: a munka szakmai-tartalmi vonatkozásai, a szakmai előrelépés és a karrierépítés lehetőségei, a társadalmi megbecsültség, a jövedelem, valamint a munka személyi és tárgyi feltételei alapján. A hetedik tétel a válaszadó általános elégedettségét méri. A válaszokat ötfokú Likert-skálán kell megjelölni. A skála vizsgálati mintán megbízható (Cronbach-alfa: 0,91; átlag: 3,46, szórás: 0,99).

Kollektív önértékelés skála (Collective Self-Esteem Scale, Luhtanen-Crocker, 1992): A tizenkét itemes rövid változat négy dimenzióban méri a szakmával való azonosulást. A személyes dimenzió a szakmához kapcsolódó pozitív érzést méri, leginkább a büszkeéget; az azonosulás dimenzió azt vizsgálja, mennyire meghatározó része az egyén identitásának a szakmája; a tagsági dimenzió tételei arra vonatkoznak, hogy a kitöltő menynyire tartja magát a szakmai közösség részének; míg a nyilvános dimenzió azt méri, hogy a kitöltő szerint más szakmabeliek mennyire becsülik meg a szakmáját. A válaszokat ötfokú Likert-skálán kell megadni. A magyar változat Kiss Paszkál (2012) nevéhez fűződik. A skála a vizsgálatban megbízhatónak bizonyult (Cronbach-alfa: 0,78; átlag: 3,02, szórás: 0,67).

Szervezeti elkötelezettség kérdőív (Organizational Commitment Questionnaire; OCQ, Mowday et al., 1979): A tizenöt itemes skála a dolgozók szervezet iránti érzelmi elköteleződését méri. A tételeket ötfokú Likert-skálán kell értékelni. A skála magyar változatát Koltói Lilla validálta (2025). A skála megbízható volt a mintán (Cronbach-alfa: 0,92; átlag: 3,53, szórás: 0,78).

Alapvető pszichológiai szükségletek kielégülése a munkahelyen skála (Basic Psychological Need Satisfaction at Work Scale; BPNS-W, Ryan–Deci, 2000): A skála huszonegy tételből áll, a kitöltőknek hétfokú Likert-skálán kell az itemeket értékelni. A skála három alapvető pszichológiai szükséglet kielégülésének mértékét méri: kompetencia, autonómia és kapcsolódási szükséglet. A skálának nincs publikált magyar validált változata. A skála oda-vissza fordítása, illetve pilotvizsgálatban végzett kipróbálása a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Identitás és érzelem kutatócsoportjához fűződik. A skála ezen a mintán is megbízható (Cronbach-alfa: 0,87 a teljes skálára, Autonómia alskála: 0,88, Kompetencia alskála: 0,83, Kapcsolódás alskála: 0,89; átlag: 5,26, szórás: 0,83).

Munkába való bevonódottság (Utrecht Work Engagement Scale; UWES, Schaufeli et al., 2006): A mérőeszköz tizenhét tételből áll, a válaszolók hétfokú Likert-skálán adják meg, hogy mennyire pozitívak az élményeik a munka folyamatában. A mérőeszköz három dimenzióban méri a munkába való bevonódottság pozitív állapotát: energia (vigor), elkötelezettség (dedication) és belefeledkezés (absorption). A skála magyar változatát oda-vissza fordítással a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Identitás és érzelem kutatócsoportja készítette el, illetve több pilotkutatásban is kipróbálta. A skála ezen a mintán is megbízható (Cronbach-alfa: 0,94 a teljes skálára, Energia alskála: 0,92, Elkötelezettség alskála: 0,95, Belefeledkezés alskála: 0,90; átlag: 4,18, szórás: 1,1).

EREDMÉNYEK

Az elemzéshez az SPSS 26 statisztikai programot, a mediációs elemzéshez pedig a Hayes-féle PROCESS 4.3 verzióját használtuk.

Lineáris regresszióval vizsgáltuk meg a szubjektív sikerességtényezőknek a munkával való elégedettségre kifejtett együttes bejósló erejét. A modell szignifikáns (F = 28,9; p < 0,001), és 36,4 százalékban magyarázza a varianciát (R² = 0,491; igazított R² = 0,364). A bejósló változók közül a szervezeti elkötelezettségnek van a legnagyobb bejósló ereje (β = 0,29), ezt követi az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége (β = 0,22), a munkába való bevonódottság (β = 0,19) és a kollektív önértékelés (β = 0,15).

Mediációs modelleket állítottunk fel az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége mediáló hatásának vizsgálatára. Az első modellben a szervezeti elkötelezettség bejóslója a munkával való elégedettségnek, és ezt a kapcsolatot mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége. Az elemzés eredményei szerint (PROCESS

Model 4, 5000 bootstrapminta) a modell jó (R² = 0,43; igazított R² = 0,39). A szervezeti elkötelezettség és a munkával való elégedettség kapcsolatát az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége részlegesen mediálja, mivel a szervezeti elkötelezettség szignifikánsan bejósolja az alapvető pszichológiai szükségleteket (b = 0,6509; p < 0,001), valamint közvetlenül is szignifikáns prediktora a munkával való elégedettségnek (b = 0,2588; p < 0,001). Az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége szintén szignifikáns prediktora a munkával való elégedettségnek (b = 0,2265; p = 0,0001). Az indirekt hatás szignifikáns volt (b = 0,1474; 95% CI [0,0719, 0,2332]), ami részleges mediációra utal. A második modellben a munkába való bevonódottság bejósolja a munkával való elégedettséget, és ezt a kapcsolatot mediálja az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége. Az elemzés eredményei szerint (PROCESS Model 4, 5000 bootstrapminta) a modell jó (R² = 0,54; igazított R² = 0,32). A munkába való bevonódottság és a munkával való elégedettség kapcsolatát az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettsége szignifikánsan mediálja. A munkába való bevonódottság szignifikáns prediktora az alapvető pszichológiai szükségletek kielégítettségének (b = 0,4335; p < 0,001), amely viszont szignifikánsan előrejelezte a munkával való elégedettséget (b = 0,3862; p < 0,001). A direkt hatás nem volt szignifikáns (b = –0,0015; p = 0,972), ellentétben az indirekt hatással (b = 0,1674; 95% CI [0,1168, 0,2133]), ami teljes mediációra utal.

ÖSSZEGZÉS

Kutatásunk fókuszába a munkahelyi sikeresség szubjektív pszichológiai tényezői kerültek. Azt tártuk fel, hogy a munkahelyi sikeresség hagyományos szubjektív tényezőjével, a munkával való elégedettséggel milyen összefüggésben állnak a kutatásokban használt más pszichológiai tényezők. A szakmával való azonosulás, a szervezeti elkötelezettség, az alapvető pszichológiai szükségletek kielégülése a munkában és a munkába való bevonódottság kapcsolatát elemeztük a munkával való elégedettség viszonylatában. A lineáris regresszió eredménye igazolta az első hipotézisünket, miszerint a fenti pszichológiai tényezők bejósló tényezői a munkával való elégedettségnek. A kapcsolatok erőssége és a modell magyarázóereje közepesnek mondható, ami arra mutat, hogy a vizsgáltak mellett más tényezők is szerepet játszanak a munkával való elégedettség alakulásában.

A mediációs elemzés igazolta az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégülésének fontos szerepét: a munkába való bevonódottságnak az alapvető pszichológiai szükségleteken keresztül van hatása a munkával való elégedettségre. A szervezeti elkötelezettség hatását a munkával való elégedettségre részlegesen mediálta az alapvető pszichológiai szükségletek munkahelyi kielégítettsége, mivel a szervezeti elkötelezettségnek szignifikáns direkt hatása is volt az elégedettségre, azaz szükségletkielégülés nélkül is prediktora a munkával való elégedettségnek. A kutatásunk eredményei összhangban vannak Csókási Krisztina és munkatársai (2019) eredményeivel, melyek igazolták a pszichológiai szükségletek kielégítettségének a munkával való elégedettséggel és a szervezeti azonosulással való kapcsolatát.

A regressziós és az első mediációs modell a szervezeti elkötelezettség szerepére hívja fel a figyelmet. A bejósló tényezők közül a szervezeti elkötelezettség volt a legerősebb, és a mediációs elemzés alapján a szükségletek kielégülésétől függetlenül is szignifikáns prediktora a munkával való elégedettségnek, így kulcstényezője lehet a munkahelyi fluktuáció csökkentésének. Pózner Beáta Melinda és Kozák Anita (2025) hasonló következtetésre jutott a Z generáció vizsgálatakor: különösen az affektív elköteleződés révén lehetséges megtartani a fiatal munkavállalókat.

KÖVETKEZTETÉSEK ÉS LIMITÁCIÓK

Összességében elmondható, hogy a pozitív szervezetpszichológiai megközelítés hozzájárul az egyéni munkahelyi sikeresség megértéséhez. A szubjektív sikeresség, különösen a szervezeti elkötelezettség és az alapvető pszichológiai szükségletek kielégülése fontos része lehet a munkaerő megtartásának, a hatékony munka és a jobb teljesítmény elérésének. Eredményeink rámutatnak az elkötelezettség és a szükségletkielégülés elősegítését célzó egyéni és csoportos pszichológiai intervenciók fontosságára.

A kutatás korlátai közé tartozik a keresztmetszeti elrendezés, a nem reprezentatív, online mintavétel, amellyel leginkább a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket tudtuk elérni, valamint a validálás alatt álló mérőeszközök használata. Eredményeink a fentiek miatt korlátozva általánosíthatók.

Absztrakt

Jelen tanulmány esetpéldákon keresztül vizsgálja a közösségi pszichiátriai ellátás távelérésének lehetőségeit és etikai dilemmáit a hazai egészségügy digitalizációjának kontextusában. Bár a Covid–19-pandémia felgyorsította a telepszichiátria terjedését, a közösségi ellátás strukturális fejlesztése kevésbé történt meg. A pszichiátriai szolgáltatások távelérése csökkentheti a várakozási időt és a földrajzi egyenlőtlenségeket, azonban komoly etikai kérdéseket vet fel az adatvédelem, a célcsoport szükségleteinek illeszkedése és az alacsonyküszöbű ellátások terén. A digitális térnyerés ellenére a legkiszolgáltatottabbak (például mélyszegénységben élők, hajléktalanok) könnyen kiszorulhatnak az új ellátási formákból. Az egészségügyi és szociális ágazatok közötti elégtelen kommunikáció feloldására az Integrált Mentálhigiénés Centrumok a digitalizáció aktív bevonásával hatékonyabb, integrált ellátást biztosíthatnak.

Kulcsszavak: távelérés, digitalizáció, közösségi pszichiátria, integrált ellátás, etikai dilemmák

DOI: 10.56699/MT.2026.2.5

Az egészségügy digitalizációjának – melynek forradalmát a Covid–19-pandémia indította el Magyarországon – már 2016-ban megvoltak a szükséges jogszabályi keretei és technológiai feltételei az elektronikus egészségügyi nyilvántartási rendszer implementációjához, ám a világjárvány hazánkba érkezéséig ez nem valósult meg (Döbrössy et al., 2024). Ez idő alatt több állami jogi intézkedés is megágyazott a telemedicina és az EESZT-rendszer széles körű elterjedésének. Az EESZT elindulásához szükséges fejlesztések már 2015 végére végbementek (Szabó–Heiling-Koltai, 2017), de a járványidőszak alatt a rendszer további funkciókkal bővült, amelyek segítették a telekonzultáció, az elektronikus vények és gyógyászati segédeszközök egyszerűbb kiváltásának megvalósulását, valamint az orvosok otthoni munkavégzésének lehetőségét (Szabó, 2020).

Magyarország alkalmas az egészségügy széles körű digitalizációjára, mi több, a digitális egészségügyi tartalmak és az ellátórendszerben alkalmazott lehetőségek iránt egyre növekvő érdeklődés mutatkozik az állampolgárok Magyarország alkalmas az egészségügy széles körű digitalizációjára, mi több, a digitális egészségügyi tartalmak és az ellátórendszerben alkalmazott lehetőségek iránt egyre növekvő érdeklődés mutatkozik az állampolgárok részéről irészéről is. A magyar lakosság 86,5 százaléka rendelkezett napi szintű internet-hozzáféréssel 2025-ben; a régión belüli eloszlás 92 százalék (Budapest) és 83 százalék (Észak-Alföld) között terül (Eurostat, 2025). Egy összehasonlító felmérés eredményei arra mutatnak rá, hogy az elmúlt öt év során a magyar lakosság körében szignifikáns növekedés figyelhető meg a telemedicinális szolgáltatásokkal, egészségmonitorozó eszközökkel, egészségügyi mobil-alkalmazásokkal és digitális egészségügyi információforrásokkal kapcsolatos ismeretek, igények és tényleges használat tekintetében (Girasek et al., 2025). Egy másik kérdőíves felmérés azt találta, hogy a negyven év feletti lakosság átlagosan egy egészségügyi mobilapplikációt használ, amely jellemzően az EgészségAblak (EESZT). Ez nem feltétlenül hiányosság, amennyiben az EgészségAblak képes a felhasználók igényeinek megfelelő szolgáltatásokat nyújtani (Szerencsés–Zrubka, 2024). A hatvanöt évesek körében az egészségügyi alkalmazások használata ugyan csekélyebb (17%), azonban jelentős érdeklődést mutatnak az egészségmonitorozó eszközök iránt (Győrffy et al., 2023).

A járványhelyzet megnövekedett igényt teremtett az egészségügy távszolgáltatásai iránt, ami a pszichiátriában is megmutatkozott (Radics–Rózsavölgyi, 2021). A telepszichiátria és a távelérés a közösségi ellátásban alapvetően három interakciós szinten kínál új lehetőségeket. Egyrészt a szakember és a páciens közötti valós idejű (például telekonzultáció) és időben eltolt (például e-mail, e-egészségügyi platformok) kommunikáció révén, amelyek a személyes találkozók hatékony kiegészítői vagy alternatívái lehetnek. Másrészt a kliensek közötti digitális interakciók (például moderált fórumok, önsegítő csoportok) megteremtésével, amelyek az anonimitás biztosítása mellett fokozhatják a közösségi bevonódást. Harmadrészt pedig a szolgáltatók közötti információcserében, amely többek között a központosított elektronikus nyilvántartások és az online esetmenedzsment révén térben és időben rugalmasabbá, transzparensebbé teszi az interdiszciplináris teamek együttműködését. Ezen innovációk implementálása azonban a hazai ellátórendszerben specifikus kockázatokat is felvet.

ETIKAI ALAPELVEK ÉS RIZIKÓK A KÖZÖSSÉGI PSZICHIÁTRIÁBAN

A pszichiátrián belül legfelső szinten a hippokratészi alapelvek határozzák meg az orvos magatartását és szemléletét, amelyet a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe is lefektet (Magyar Orvosi Kamara, 2022). A pszichiátria az orvostudományon belül is sajátos világot képvisel, a betegek fokozottan kiszolgáltatottak az ellátónak, valamint a szűkebb és tágabb társadalmi környezetnek is. A pszichiáterek az alapvető orvosetikai pillérek mentén gyakran ellentmondásokba ütközhetnek. Michael Robertson és Garry Walter (2007) azt állítják, hogy a pszichiátereket érintő szakmai etika egyenértékűséget feltételez a jogilag, illetve etikailag védhető cselekvések között, ami ellentmondást eredményezhet a hippokratészi eskü pontjaival. Mit jelent a „Ne árts!” elve a pszichiátriai kezelésben? Milyen mértékben köteles az orvos figyelembe venni a társas és társadalmi közeget, amelyben a páciens a mindennapjait tölti? Priorizálhatja-e a társas közeg jóllétét és biztonságát a páciens szabadságának és jóllétének rovására (esetbemutatásért lásd Roberston–Walter, 2007)?

Az orvosetikai alapelvek (az autonómia tisztelete, „nem ártani”, a szakma szabályainak való megfelelésre irányuló készség, igazságosság) a segítő szakmákra is érvényesek. Közösségi pszichiátriai kontextusban a szakmai team tagjainak a kezelés szolgáltatása során előtérbe kell helyezniük az etikai elvek biztosítását, amely az eltérő szakmák jellegéből fakadóan – biopszichoszociális rendszerszemléletű modellt feltételezve (Fallon et al., 1998) – eltérő formát ölthet. Azonban a közösségi pszichiátriában, interdiszciplináris elhelyezkedése révén, nem csupán az orvosi etika érvényesül: a különböző segítő szakmák (például egészségügyi szakdolgozók, pszichológusok, szociális munkások, rehabilitációs szakemberek, esetmenedzserek, tapasztalati segítők, addiktológiai konzulensek stb.) eltérő etikai kérdésekkel is találkozhatnak, ami a szakmák között súrlódáshoz vezethet. George Szmukler (1999) szerint a közösségi pszichiátriában etikai problémák elsősorban az adatvédelem, a titoktartás, a kényszerítés és a kötelezettségek összeütközése kapcsán jelennek meg, illetve vélt vagy valós hatalmi pozíciókból eredhetnek. Mindezek értelemszerűen kiterjedhetnek a páciens családi és tágabb környezetére is, fokozva a rizikókat (ágenciaprobléma).

Noha a páciens az első számú elszenvedője az etikai elvek megsértésének, az ellátást nyújtó szakemberek is áldozatai lehetnek rendszerszintű hibás működési módoknak, elvárásoknak. Etikai szempontból elvárható, hogy az ellátásban részt vevő szakdolgozók fellépjenek a betegeket érő rendszerszintű abúzus bármely formájával szemben (Reynolds, 2013), azonban a gyakorlatban ennek negatív következményei lehetnek a dolgozók irányában. Ez alapján a szakmai team morális felelőssége túlterjed az intézmény falain, és társadalmi szerepvállalást is igényel.

A közösségi ellátás digitalizációja további sebezhetőséget vezethet be a páciensekkel szemben. A személyes adatok tárolásának biztonságosságát és transzparenciáját érintő kihívások és veszélyek közismert globális jelenségek (Conduah et al., 2025). A passzív adatgyűjtés ezenfelül a páciens autonómiáját is sértheti, történjen az videókonzultáció során, mesterséges intelligencia (MI) segítségével vagy az ellátásban részt vevők számára kialakított fórumok keretein belül. Az MI által támogatott diagnosztikai eszközöket reprezentatív mintán kell fejleszteni, ellenkező esetben pontatlan következtetésekhez vezethetnek (Burr et al., 2020). Ugyanakkor súlyos mentális zavarral élők bevonása ilyen jellegű kutatásokba fokozott etikai kockázatokkal járhat, különösen a tájékozott beleegyezés, az adatvédelem és a potenciális pszichés megterhelés vonatkozásában.

Mint minden egészségügyi, pszichológiai és szociális ellátás esetén, az elérés itt is kulcsfontosságú. A digitalizáció ebben jelentős segítséget nyújthat az ellátóknak, ugyanis a lakosság jelentős része rendelkezik internet-hozzáféréssel (Eurostat, 2025). Kérdéses azonban, hogy ezekben a háztartásokban adottak-e a környezeti feltételek egy konzultáció vagy terápia lefolytatására. Az ellátásban részt vevőknek az internet-hozzáférés mellett megfelelő digitális eszközökkel is rendelkezniük kell, amelyek alkalmasak a páciensek számára kifejlesztett applikációk, weboldalak futtatására, és biztosítják a kommunikáció zökkenőmentességét. A közösségi ellátás digitalizálódása azonban magában rejtheti annak lehetőségét, hogy a kezeltet fokozottan elszigeteli környezetétől, amennyiben a valós emberi találkozásokat és interakciókat kiváltják azok virtuális formái. Kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy az internet- és közösségimédia-használat fiatalok és idősek körében egyaránt összefügghet a társas elszigeteltséggel, a depresszióval és szorongással (Bear et al., 2025; Stockwell et al., 2020). A digitális ellátás megszervezésénél ezeket a szempontokat figyelembe kell venni.

A rizikókkal együtt is a közösségi pszichiátria digitalizációja rendkívüli potenciált hordoz magában az elérés növelése és a felmérés, a terápia, valamint a monitorozás hatékonyságának fokozása terén (Malhotra et al., 2013). Egy jól megkonstruált ellátórendszerben a digitális szolgáltatások kiegészítő jellegűek, alkalmazásuk nem szoríthatja ki a konvencionális ellátási módokat, céljuk elsősorban az ellátás, a kommunikáció és az esetkezelés hatékonyabbá és elérhetőbbé tétele.

CÉLKITŰZÉS

Jelen tanulmány célja, hogy a hazai pszichiátriai ellátórendszer működési sajátosságait és hiányosságait a rendszer (szak)dolgozóinak tapasztalatain és meglátásain keresztül vizsgálja, és összekapcsolja a pszichiátria digitalizációjának lehetőségeivel. Egy korábbi kutatásunk során felvett félig strukturált interjúk újraelemzésével a közösségi pszichiátria (szak)dolgozói által megélt nehézségek, strukturális akadályok és a digitalizáció adta lehetőségek metszéspontjait kerestük. Elemzői szemléletünk kiemelt figyelmet szentelt az etikai dilemmák és kockázatok azonosítására, amelyek a digitális átalakulás során felmerülhetnek. Végül az elemzés során azonosított kihívások és az elméleti, valamint etikai megfontolások szintézisével célunk egy olyan hipotetikus intézményi rendszer, az Integrált Mentálhigiénés Centrumok (IMC) felvázolása, amely a digitalizáció eszközeit felhasználva képes az egészségügyi és szociális ellátórendszer hatékony integrációjára.

MÓDSZER

A kutatás elrendezése és résztvevői

Jelen munka egy korábban megjelent kutatásunk anyagait tartalmazza (Dobai–Tósaki, 2025). Ezen a ponton ismertetjük a szekunder kutatás módszertanát és az adatelemzés módját. Az adatgyűjtés a budapesti nappali és közösségi pszichiátriai ellátást nyújtó intézmények munkatársaival, félig strukturált interjúkkal (Brinkmann–Kvale, 2015) zajlott. Az interjúk felvételére 2024-ben került sor, többségében az interjúalanyok munkahelyén, minden esetben elzárt, csendes környezetben. Ez alól egy alany interjúja képezett kivételt, akivel a jelenléti találkozás nem volt megoldható, ezért neki online videó-hívásban tettük fel kérdéseinket. A hangfelvételekből anonimizált átiratok készültek, tárolásuk jelszóval védett számítógépen történt, melyhez egyedül a kutatás vezetője fért hozzá. Az ellátóhelyeket toborzó e-mailek segítségével kerestük meg, amelyekben ismertettük őket affiliációnkról, kutatási célunkról és az adatgyűjtés módjáról. Tizenhat intézménynek küldtük el ezt az e-mailt, a végleges mintába öt intézmény tizenkét dolgozója került be. A résztvevők jellegzetességeit az 1. táblázat szemlélteti.

1. táblázat: A kutatás résztvevőinek jellegzetességei (saját szerkesztés)

* Az egyik (szociális munkás) résztvevő szervezetfejlesztőként dolgozott az adott intézménynél, és többéves közgazdászmúlttal rendelkezett, ezért a táblázatnak ebben a részében nem tüntettük fel.

Az interjú elsősorban a munkavállalók pályaszocializációját, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárásának észlelt utóhatásait, az intézmények-ben aktuálisan alkalmazott szolgáltatásokat, gyakorlatokat és a velük kapcsolatban felmerülő nehézségeket, az intézmények belső kohézióját, valamint az ellátórendszer jövőjével kapcsolatos meglátásokat térképezte fel (2. táblázat). A narratívák gazdagsága ugyanakkor lehetővé tette, hogy a táveléréssel, az alacsonyküszöbű ellátás feltételeivel és a szektorok közötti kommunikációval kapcsolatos reflexiókat a jelen tanulmány célkitűzéseinek megfelelően, a digitalizáció és az etikai dilemmák kontextusában vizsgáljuk.

2. táblázat: A kutatási interjú kérdései (saját szerkesztés)

1. A szakmai életút kezdetei, születési hely, iskolai végzettség, pályaív
2. Milyennek látja a pszichiátriai ellátórendszert?
3. Volt-e hatással az önök munkájára az OPNI bezárása?
4. Mi jellemzi a munkahelyi közösség mindennapjait (napirend és feladatok)?
5. Milyen szolgáltatásokat nyújtanak?
6. Van-e olyan szolgáltatás, illetve lehetőség, amelyet az elmúlt években (2010 után) vezettek be?
7. Milyen nehézségekkel néznek szembe?
8. Ön milyen további ellátási formákkal, lehetőségekkel bővítené a szolgáltatásokat?
9. Milyennek tartja a körzetében élők mentális egészségét?
10. Milyen változtatásokra lenne szükség az ellátórendszer egészét tekintve?

Adatelemzés

A szekunder kvalitatív elemzés során az eredeti kódrendszert felülvizsgáltuk, és a szövegeket egy új kódolási rendszer alapján vizsgáltuk át, amely a szakirodalmi háttérből származó főbb koncepciókra épült. A kódolás során a következő fontosabb témákat azonosítottuk: (1) strukturális hiányosságok; (2) digitális elérés és a telepszichiátria aktuális alkalmazási módjai; (3) esélyegyenlőség az ellátórendszeren belül; (4) a szociális és egészségügyi szféra közötti kommunikáció hiánya.

Etikai megfontolások

A kutatást az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kutatásetikai Bizottságának előzetes engedélye alapján kezdtük el, amelyet a bizottság a 2024/70. szám alatt hagyott jóvá, és a 2024. március 5-től 2026. december 31-ig terjedő időszakra adott ki. Az interjúk felvétele, feldolgozása és tárolása során a GDPR szabályait figyelembe véve anonimizálva kezeltük a személyes adatokat, beleértve a hanganyagokat is, az etikai engedély szerint. Az interjúalanyok előzetesen átfogó tájékoztatást kaptak a kutatás tárgyáról és céljáról, valamint külön kérésre biztosítottuk számukra a hozzáférést az egyéni interjúk átirataihoz.

EREDMÉNYEK

Strukturális hiányosságok

A pszichiátriai ellátórendszerben jelentős orvoshiányra hívta fel a figyelmünket egy megkérdezett dolgozó: „Nagyon kevés az orvos, itt még, Budapesten még viszonylag be lehet jutni, de hosszú a várakozási idő… Ha itt nálunk a kerületben pszichiátriára bejelentkezik valaki, akkor öt-hat hét, hogy az orvoshoz bekerüljön” (szociális munkás). A telepszichiátriai szolgáltatások bevezetése felgyorsíthatja a betegek felmérését, ezáltal csökkentve a várakozási időt (Shalev et al., 2024). Emellett jelentősen lecsökkentik a földrajzi egyenlőtlenségeket. A jövőben olyan MI által támogatott, digitalizált kérdőíveket is láthatunk, amelyek hatékonyan képesek előszűrni a betegeket. A klienseket triázsolni lehetne, súlyosság és digitális részvétel szerint csoportba sorolva őket, így könnyen el lehetne dönteni, hogy személyes, szinkron vagy aszinkron terápiára, illetve konzultációra van szükségük. Kiemelendő azonban, hogy a digitalizált módszerek továbbra is hátrányba szorítják a mélyszegénységben élőket, az alacsony szintű digitális kompetenciákkal rendelkezőket, valamint a súlyos pszichiátriai kórképpel élőket, akiknek a digitális jelenléte korlátozott lehet. Ennek kiküszöbölésére az Amerikai Egyesült Államokban nyilvános könyvtárakba telepített telekonzultációs fülkéket hoztak létre, ahol a betegek biztonságos, privát környezetben vehetik fel a kapcsolatot ellátóikkal (DeGuzman et al., 2022).

A digitális elérés és a telepszichiátria aktuális alkalmazási módjai

A telekonzultációk és online terápiák, csoportok már aktív részét képezik némely megkérdezett intézmény szolgáltatásainak: „Nálunk szakmai vezetésű hozzátartozói csoport van, jelen pillanatban online formában működik, minden szerdán este 6-tól 8-ig, amit kedves kollégám, tehát szakmai vezetésű, az X. Y. Z. tart, és egy felépülő hozzátartozó, aki ezt a problémát úgy jó alaposan végigjárta, és megküzdött vele, tehát ők ketten tartják, és akkor becsatlakoznak a Zoom-felületen a hozzátartozók, 10-15-20 ember, azért jó az online itt is, merthogy akár Angliából is be lehet” (szociális munkás). Néhány pozitív jellegzetességet és rizikót már korábban említettünk a telekonzultációk kapcsán. Érdemes továbbá fontolóra venni a különböző betegcsoportok és pszichiátriai kórképek potenciális illeszkedését az efféle szolgáltatásokhoz, valamint a velük kapcsolatban felmerülhető komplikációkat is mérlegre kell helyezni (Stoll et al., 2020). A paranoid szkizofrén zavarokkal élők esetében kontra-indikatív lehet a telekonzultáció, ha a lehallgatással kapcsolatos téveseszmék aláássák a bizalmat, és a biztonságos tér nem tud létrejönni. Telekonzultáció közben jelentkező akut szuicid állapot esetén hogyan kell eljárnia a terapeutának? Milyen jogi, irányelvi és kulturális szempontokat kell figyelembe venni határokon átívelő terápia esetén? Az ilyesfajta problémás helyzetekre szenzitív, valamint a telekonzultáció további, specifikus körülményeire és karakterisztikáira (például hiányos viselkedéses és nonverbális jelzők) kifejlesztett képzések biztosítása a szolgáltatók számára elengedhetetlen.

Korábbi kutatásunk során szemügyre vettük az ellátóhelyek által fenntartott weboldalakat is. A betegkör heterogén jellege miatt kulcsfontosságú a digitális jelenlét. A vizsgált intézmények online megjelenését máshol már részleteztük, ezen a ponton a velük kapcsolatos etikai kérdésekre térünk ki. Aggodalomra adhat okot a weboldalakat felkeresők számára, ha internetes aktivitásukat és adataikat harmadik felek számára továbbítják. Ez a nemzetközi gyakorlatban rendkívül prevalens (Steindl, 2023). A weboldalakon történő adatgyűjtés módjáról, valamint az általuk alkalmazott irányelvekről sok esetben a keresők nem részesülnek transzparens tájékoztatásban (Venegas et al., 2022), ami csökkentheti a betegek bizalmát, és elforduláshoz vezethet. A weboldalak kezelhetősége ugyancsak akadályt képezhet az információk elérésében és értelmezésében. Az egyszerű nyelv használata bizonyos betegcsoportok számára szükséges lehet a betegségükkel kapcsolatos komplexebb információk megértéséhez, és ki kellene küszöbölni az interface-ből adódó nehézségeket. Továbbá ügyelni kell arra, hogy az ellátóhely aktuális hírei és megosztott tartalmai ne kizárólagosan a weboldalakra és a közösségi média felületeire korlátozódjanak, hiszen jelentős létszámú beteg nem ezeken az utakon tájékozódik.

Esélyegyenlőség az ellátórendszeren belül

A közösségi ellátás szerves részét képezik az alacsonyküszöbű szolgáltatások: „Az alacsonyküszöbű ellátáson belül be lehet hozzánk térni, illetve az alacsonyküszöbűhöz szoktam most már sorolni az internetes ilyen pszichoedukációt” (pszichológus). Az online intervenciók és pszichoedukáció, amellett, hogy konkrét tudással és eszköztárral ruházzák fel a betegeket, jelentősen hozzájárulhatnak az ellátásban való részvétel melletti elköteleződéshez. Mivel a digitális térben a páciensek anonimitásuk megőrzésével informálódhatnak állapotukról, megkerülhetik az ellátórendszer igénybevételével összefonódó stigmát. Fontos azonban a betegekkel megosztott tartalmak tudományos megalapozottsága, megfelelő szakmai standardok kidolgozása. Jelenleg az interneten több ezer mentális egészséggel kapcsolatos applikáció kering, melyek nagy része nem esett át szigorú teszteken és validálási eljárásokon (Bauer et al., 2017). Éppen ezért előnyös lehet, ha a tartalmakat független szakértők szerkesztik, akik előre lefektetett irányelvek alapján értékelik a publikálni kívánt ismeretanyag, javaslatok, valamint az applikációk hitelességét.

Különösen kiszolgáltatottak a hajléktalanságban élő emberek, akik az egyik szociális munkás szerint jelenleg nem részesülnek pszichiátriai ellátásban: „Azok jártak a legrosszabbul, akik hajléktalanok lettek valamilyen oknál fogva. Nekik abszolút nincs, szinte abszolút nincs ellátórendszer” (szociális munkás). Az alacsonyküszöbű ellátások célja a betegek feltétel nélküli, beutaló és időpontegyeztetés nélküli támogatása, ezért fontos, hogy a leginkább rászoruló és legkiszolgáltatottabb rétegek számára is biztosítva legyenek a digitális szolgáltatások igénybevételéhez szükséges feltételek és eszközök, hogy a személyes eszköz- és kompetenciahiány ne akadályozza őket a segítségkérésben. Sérülhet az alacsony-küszöbű szemlélet, ha privát internethozzáférés és eszközbirtoklás szükséges a szolgáltatásokhoz, hiszen ezáltal feltételeket támasztanak a betegekkel szemben.

A szociális és egészségügyi szféra közötti kommunikáció hiánya

„Szerintem az egyik legnagyobb gond, hogy az orvosi és a szociális ellátórendszerek sokkal kevesebbet kommunikálnak egymással a páciensek érdekében” (pszichológus). Az egészségügyi és a szociális szféra közötti elégtelen kommunikáció ellehetetleníti a hatékony integrált ellátást. Németh Attila (2019) rámutat, hogy az egészségügyi, addiktológiai és szociális ellátórendszerek elkülönülve működnek, a szektorok között elmarad a közös munka és esetmegbeszélések, továbbá nem jön létre háromoldalú szerződés a felek között. Sok szakdolgozó számára nem egyértelmű, meddig terjed a szerep-, illetve hatáskörük, ahogy az a következő interjúrészletből is kiderül: „Igen, hát azt mondanám erre, hogy ugye… ez egy ilyen köztes terület. Köztes terület. Vitatott, hogy mennyiben tartozik ez a… mindenképpen az egészségügy, ugye az egészségügy rendszerébe, és a szociális rendszerben működik. Hát vitatott, hogy mennyiben ugye orvosi terület, mennyiben szociális terület, és hát ebben vagyunk mi is” (terápiás munkatárs). Az EESZT összekötő lehet az ágazatok között, megteremtve az esetkezeléssel és hatáskörrel kapcsolatos szükséges kommunikációs kereteket, azonban az egészségügyön kívül jelenleg csak a bentlakásos szociális intézmények férnek hozzá (Szociális Ágazati Portál, é. n.). A szociális intézmények jogköreinek kiterjesztése előnyös lehet az integráció megvalósulásához. Biztató, hogy az utóbbi években a szociális ágazat digitalizációja kiemelt témává vált (SOCIO SUMMIT, 2025).

KITEKINTÉS: INTEGRÁLT MENTÁLHIGIÉNÉS CENTRUMOK

Elmélet és gyakorlat

Eddigi vizsgálataink rámutattak, hogy a hazai intézménytelenítés (kitagolás) sokkal inkább az intézményrendszer kiüresedéséhez, mértékadó szakmai műhelyek megszűnéséhez vezetett, tehát igazolható, hogy a deinstitucionalizáció sajátos magyar útja nem követi a nyugati mintázatokat (Dobai et al., 2024).

A hazai pszichiátria számára az intézménytelenítés (Bugarszki, 2011) a potenciális változás lehetőségeként jelent meg, a terület új érába léphetett volna, teret engedve a biopszichoszociális szemléleten alapuló integrált ellátásnak, azonban az átszerveződés stagnálni látszik (Dobai–Tósaki, 2025). A digitalizáció, ahogy Anna Vitores (2002) is megállapítja, számottevő elem az átszerveződésben, hiszen térben és időben jelentős flexibilitást nyújt a szolgáltatás, az adatáramlás, az együttműködés és a költségoptimalizálás terén, az intézmények és a szakemberek számára egyaránt. A nemzetközi jó gyakorlatok és a hazai lehetőségek mentén az alábbiakban röviden felvázolunk egy lehetséges irányt, hipotetikus modellt, amely Integrált Mentálhigiénés Centrumok létrehozása által a digitalizáció és a szektorok közötti együttműködés adta lehetőségeket felhasználva járulna hozzá az integráció megvalósulásához. Ehhez röviden ismertetjük az integrált ellátás elméleti alapjait, valamint bemutatunk egy gyakorlati példát.

Az integráció három szintre tagolható (Delnoij et al., 2002):

1. A funkcionális feltételek makroszinten érvényesítik a kezelések, az ellátás, a megelőzés és a szociális szolgáltatások szabályozását és finanszírozását. Többek között a Pay for Success (PFS-)modell lehetővé teszi, hogy a befektető az elért eredmények után fizessen, ezzel motiválva a szolgáltatót szolgáltatásai fejlesztésére és strukturális átalakítására (Nagy–Túri, 2021).
2. Mezoszinten szervezeti és szakmai integráció szükséges a stratégiai szövetségek létrehozásához. A PFS-modellek ebben is jelentős szerepet játszhatnak, ugyanis minden együttműködő ágens érdekeltsége növekszik a szolgáltatásban (Nagy–Túri, 2021).
3. A klinikai integráció mikroszinten is lehetővé teszi az ellátás folytonosságát, a felek és szektorok közötti – egészségügyi és szociális – együttműködést. A partnerség hozzájárul, hogy az eléréstől és a diagnózis felállításától egészen az utógondozásig zavartalan maradjon az ellátás és az esetmenedzselés.

A jelenleg (nemzetközileg is) uralkodó modell erősen fragmentált és hierarchikus, a célokat meghatározó politikai döntések centralizáltak, ellenállnak az adaptációnak, továbbá az alsóbb szinteken alááshatják a motivációt és a dolgozók kapacitását (Edgren, 2008). A Komplex Adaptív Rendszerek (Complex Adaptive Systems) kooperáción alapulnak, a sikerességet az új irányelvekhez való adaptáció határozza meg. Emellett ezek a rendszerek nagymértékű önállóságot élveznek a szervezetirányítás terén, lehetővé téve az alulról érkező kezdeményezések, lokális érdekek és visszacsatolási hurkok érvényesülését (Edgren, 2008).

A Law 180 eltörölte a pszichiátriai kórházakat Olaszországban, és visszaadta a mentális betegséggel élők teljes jogú állampolgárságát (Mezzina, 2018). A törvény lefekteti, hogy „a mentális egészségügy alapja a közösségi lét, valamint hogy a kényszerítés csak akkor indokolt, ha egészségügyi kockázat áll fenn” (Mezzina, 2018: 337). A trieszti modell huszonnégy órás Közösségi Mentális Egészségügyi Központokat (Community Mental Health Centre, CMHC) működtet néhány közösségi ággyal, kis méretű, általános kórházi egységgel és átfogó szociális forrásokkal, szolgáltatásokkal. Alacsonyküszöbű elérhetőségükkel, a hospitalizáció elkerülésével, a szolgáltatások rugalmasságával, széles körű erőforrásbázissal (a terápiás szolgáltatásoktól a jólléti rendelkezésekig) és a folytonosság céljával a CMHC-k kizárólagos referenciapontok a régió pszichiátriai igényeinek kielégítésére. Ezek a létesítmények hosszú távon bizonyították költséghatékonyságukat és szolgáltatásaik pozitív kimenetelét (Mezzina, 2018).

A trieszti modell mellett az Egyesült Királyságban meghonosított, a szakellátást és a szociális szolgáltatásokat egyetlen hálózatba szervező Community Mental Health Teams (CMHT-)modell a súlyos mentális zavarral élők esetében bizonyítottan hatékonyabb a betegek kezelésben tartásában, mint a hagyományos, nem teambázisú ellátás (Malone et al., 2007). A CMHT-struktúra alkalmazása emellett hozzájárulhat a kórházi felvételek számának csökkentéséhez, és a kutatások szerint az öngyilkosságok megelőzésében is szerepe lehet.

Egy másik kiemelkedő európai referencia a Flexible Assertive Community Treatment (FACT-)modell, amely az akut krízisállapotok és a stabilabb periódusok közötti rugalmas átjárhatóságot biztosítja a páciensek számára az ellátórendszeren belül (Nugter et al., 2016). A FACT-modell gyakorlati implementációjának vizsgálata során a kutatók szignifikáns javulást mutattak ki a súlyos pszichiátriai kórképpel élők terápiás együttműködésében, életminőségében, valamint a kielégítetlen szükségletek csökkenésében. Ezenfelül a betegek remissziós rátája is javulást mutatott a modell alkalmazása során.

Integrált Mentálhigiénés Centrumok: egy hipotetikus modell felvázolása

Álláspontunk szerint a jelenlegi hazai pszichiátriai gondozóhálózat bázisán olyan ellátóhelyeket kellene létrehozni, amelyek a szociális és egészségügyi ellátások nyújtására is alkalmas szakmai háttérrel működhetnének, valamint alkalmazzák a digitalizáció adta lehetőségeket. Ezek a helyek alapvetően ambuláns ellátást nyújtanának, de szervesen kapcsolódnának egy meghatározott pszichiátriai osztályhoz. Ezzel közvetlenebb módon lehetne biztosítani a pszichiátriai sürgősségi ellátást. Az is célszerű volna, ha az Integrált Mentálhigiénés Centrumokban dolgozók valamennyien közös szakmai értekezletet, szupervíziós csoportokat, személyzeti csoportot tartanának annak érdekében, hogy az akut ellátásból kikerülő kliensek esetmenedzselése gördülékeny legyen. Ennek gyakorlati megvalósításához a telekonzultációk és az Integrált Mentálhigiénés Centrumok igényeinek megfelelő, számukra kifejlesztett dokumentációs programok megoldást nyújthatnak.

A falloni rendszer – amely a páciens családi környezetének támogatására és a páciens autonómiájára épít (Fallon et al., 1998) – szempontrendszerét figyelembe véve a szolgáltatásoknak arra kell irányulniuk, hogy a kliensek minél kevesebb ápolási napot töltsenek pszichiátriai fekvőbetegosztályon. Kiemelten kell kezelni azokat a pácienseket, akik tartós kórházi ellátást, megfigyelést igényelnek, nem bocsáthatók az otthonukba, számukra kis létszámú ápolóotthonokat (napnyugtacentrumokat) kellene létrehozni. A tartós intézeti ellátást igénylőket elsősorban (vagy első lépésben) az Integrált Mentálhigiénés Centrumokhoz tartozó éjszakai szanatóriumokba utalhatnák, hogy biztosított legyen a szakellátáshoz való hozzáférés, és a kliens (például a napi munka után) biztonságos közegbe térhessen vissza, amíg ezt sérülékenysége indokolja.

A rendszer hatékony működéséhez és sikerességéhez az infrastruktúra átalakítása, humánerőforrás és középkáderképzés, valamint anyagi erőforrások biztosítása, a párhuzamosságok megszüntetése, illetve a területi egyenlőtlenségek eliminálása szükséges. A szolgáltatások elérhetőségét növelheti az úgynevezett Lélekpontok megszervezése, amelyek a meglévő háziorvosi rendelők bázisain biztosítanának alacsonyküszöbű szolgáltatásokat. Idetartozna többek között a szociális munkással történő első kapcsolatfelvétel és a további esetkezelés is. Csökkentené az ellátórendszer és a szakdolgozók terheit, ha a Lélekpontokon és az Integrált Mentálhigiénés Centrumok területén diszpécserközpontokat hoznának létre, amelyek esetmenedzserük közvetlen elérését biztosítanák a betegek számára, ezáltal hatékonyabbá téve a betegkoordinálást és az esetkezelést. Továbbá szociális munkások, pszichológusok is rendelkezésre állhatnának előszűrés, illetve akut helyzetekben nyújtott pszichoszociális támogatás céljából. A konzultációkat virtuális formában is, a szükséges infrastruktúra és eszköztár biztosításával lehetőségként kínálnák fel a páciensek számára. Mivel számos páciens már hozzászokhatott ahhoz, hogy az EESZT felületén foglal időpontot pszichiáter kezelőorvosához, a pszichoszoiális ágazat aktorai számára is ki lehetne építeni ezt a lehetőséget. Mindezt transzparens, a páciensek számára érthető adatvédelmi tájékoztató és tájékoztatáson alapuló beleegyező nyilatkozat megértése és kitöltése esetén lehetne igénybe venni. Az Integrált Mentálhigiénés Centrumok digitális egységességük mellett fizikálisan is egy helyen nyújtanák szolgáltatásaikat, ezáltal leegyszerűsítve a betegek számára a koordinációt.

A szociális alrendszer pszichiátriai szolgáltatásainak finanszírozása az önkormányzatoktól átkerülne az egészségügyhöz. A finanszírozhatóság vonatkozásában egészségügyi közgazdaságtani szakismeret bevonása szükséges az indikátortényezők kidolgozása érdekében. A PFS-rendszerek az indikátortényezők elérése után finanszíroznának, amit rendszeres költséghaszon elemzés egészítene ki a költségek hatékonyabb kezelhetősége érdekében. A tényleges szükségletek felmérése, továbbá a szoros együttműködés a betegek és családjaik, valamint a centrumok között szintén alapját képezné az Integrált Mentálhigiénés Centrumoknak. A rendszer hatékony működéséhez önálló jogszabály szükséges a pszichiátriai betegekről, amely mind a szakmai feltételrendszerről, mind a finanszírozás kérdéseiről rendelkezik (például törvény végrehajtási rendeletekkel).

A pszichiátriában alkalmazott módszerek, illetve az egész rendszer működésének hatékonysága érdekében auditálási teamek felállítása szükséges, amelyek az indikátortényezők tükrében folyamatosan felülvizsgálják a rendszert, a zavarok kiküszöböléséhez tanácsot adnak, és különféle szolgáltatásokat nyújtanak.

DISZKUSSZIÓ

Kutatásunk eredményei megerősítik a hazai ellátórendszerben tapasztalható strukturális hiányosságok valóságát, különösen az orvoshiányt és az ebből fakadó hosszú várakozási időt. A szakirodalommal összhangban (Malhotra et al., 2013; Shalev et al., 2024) a megkérdezett szakdolgozók tapasztalatai alátámasztják, hogy a telepszichiátria és a távelérés hatékony eszköz lehet e terhek mérséklésére, a felmérési folyamatok felgyorsítására és a területi hozzáférési különbségek feloldására. Az interjúalanyaink által már alkalmazott online csoportok és intervenciók létjogosultságát nemzetközi metaanalízisek is megerősítik (Dhaliwal et al., 2023; Hagi et al., 2023; Osenbach et al., 2013). Ezt a hatékonyságot tovább növelhetik a kliensek közötti digitális interakciók és az önsegítő platformok (Ali et al., 2015; Biagianti et al., 2017), amelyek a hazai alacsonyküszöbű ellátásban is növelhetik a közösségi megtartóerőt, miközben a digitális tér a stigmatizáció elkerülését is segíti.

Míg a hazai lakosság széles körű internet-hozzáféréssel rendelkezik, interjús adataink éles kontrasztra világítanak rá a legkiszolgáltatottabb csoportok (például hajléktalanok, mélyszegénységben élők) esetében. Az alacsonyküszöbű ellátás elérhetővé tételéhez hozzájárulhat annak a Pamela B. DeGuzman és munkatársai (2022) által vizsgált amerikai modellnek az adaptálása, amely nyilvános terekben (például könyvtárakban) biztosít telekonzultációs végpontokat. A digitális térnyerés azonban kockázatokat is hordoz: ahogy eredményeink és a szakirodalom is rávilágít, az ellátás virtualizációja növelheti a betegek társas elszigeteltségét (Bear et al., 2025; Stockwell et al., 2020), a megfelelő validáció nélküli digitális alkalmazások (Bauer et al., 2017) és a transzparencia nélküli adatgyűjtés pedig a páciensek autonómiáját sértheti (Burr et al., 2020).

Eredményeink alapján a hazai közösségi ellátás hatékonyságának legfőbb gátja az egészségügyi és szociális szféra izolált működése és az ágazatközi kommunikáció hiánya. Ahogy Anna Vitores (2002), valamint Ayse Gedikci Öndoğan és munkatársai (2023) is rámutatnak, egy megfelelően digitalizált rendszerben az elektronikus egészségügyi nyilvántartások – mint hazánkban az EESZT – kiterjesztett használata megteremtheti a transzparens, fizikai jelenlét nélküli esetmenedzselés alapjait. Ezen szakirodalmi megállapítások és saját kutatási eredményeink alapján úgy tartjuk, hogy az ellátás szélesebb körben és változatos módon történő eléréséhez szükség lenne egy komplex adaptív rendszer fejlesztésére (Edgren, 2008) a hazai lehetőségeink megvizsgálására, amelynek hipotetikus modellje az Integrált Mentálhigiénés Centrumok.

Ezen hazai kihívások és a sikeres nemzetközi jó gyakorlatok (mint az olasz trieszti modell, a brit CMHT vagy a holland FACT) szintéziseként szakmailag megalapozott egy kooperatív, komplex adaptív rendszer kialakítása. Az Integrált Mentálhigiénés Centrumok felvázolt koncepciója reális válasz lehet a fragmentált hazai struktúra átszervezésének kérdésére.

KONKLÚZIÓ

A Covid–19-pandémia jelentősen katalizálta a magyar egészségügy – és ezen belül a pszichiátriai ellátás – digitalizációját, a közösségi pszichiátria strukturális megújítása azonban jelenleg is várat magára. Jelen tanulmány rámutatott, hogy bár a telemedicina és a távelérés jelentős potenciállal rendelkezik az ellátórendszer tehermentesítése terén, a technológiai fejlődés önmagában nem elegendő a rendszerszintű anomáliák orvoslására.

A jövőbeli fejlesztések fókuszába a széttagolt ágazatok közötti átjárhatóság megteremtését kell helyezni. Az Integrált Mentálhigiénés Centrumok általunk javasolt modellje olyan előremutató keretrendszer, amely a digitalizációt az egészségügyi és szociális szférát egyesítő, hatékonyabb pácienskoordináció eszközeként alkalmazza. Ennek alapfeltétele a jelenleg fennálló szektorok közötti kommunikáció átalakítása, például a szociális alapszolgáltatások EESZT-hez való teljes körű hozzáférésének biztosításával.

Ahhoz, hogy az integrált ellátás és vele együtt az etikus, a társadalom peremén élőket is befogadó digitális pszichiátria megvalósulhasson, túllépve a jelenlegi jogköri tisztázatlanságokon, elengedhetetlen egy önálló pszichiátriai ágazati jogszabály megalkotása. Emellett a fenntartható működés érdekében teljesítmény- és indikátoralapú (PFS) finanszírozási struktúra bevezetésére van szükség. A hazai ellátórendszer reformjának következő lépése e koncepcionális pillérek gyakorlati, pilot jellegű tesztelése és a lokális igényekhez való finomhangolása lehet.

Absztrakt

A tanulmány a települési felzárkózási folyamatok sikerességének feltételeit vizsgálja, különös tekintettel az inkluzív önkormányzati működés szerepére szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepüléseken. A 2017 és 2023 között végzett kutatás tizenkét település komplex elemzésére épült, kvantitatív és kvalitatív módszereket ötvözve. Kutatótársaimmal két kísérleti eszközt dolgoztunk ki: a Teljes Kockázati Indexet (TRI) a fejlesztési beavatkozások kockázatainak előzetes értékelésére* és a Felzárkózási Települési Indexet (CSI) a társadalmi-gazdasági előrehaladás mérésére. Integrált alkalmazásuk („kockázatos ketchup index”) a nemzetközi szociális kockázati indexek elemeit ötvözi a hazai sajátosságokkal. Az eredmények alátámasztották a TRI prediktív képességét és az inkluzív működés meghatározó szerepét, ugyanakkor arra utalnak, hogy ez utóbbi szükséges, de nem elégséges feltétele a pozitív fejlődési pályának.

Kulcsszavak: inkluzív önkormányzat, települési felzárkózás, szegregáció, kockázati index, társadalmi integráció

DOI: 10.56699/MT.2026.2.4

Kutató- és fejlesztőcsoportok tagjaként több mint másfél évtizede foglalkozom vidéki települések szocioökonómiai felmérésével, helyzetelemzésével és fejlesztési tervezésével. Közösségfejlesztők tanítványaként – hajdani mestereim, közülük különösen Beke Pál és Balázsi Károly mellett – természetesnek tűnt, hogy egy település erőforrásrendszerét, helyzetét és esélyeit a helyi közösség kulcsszereplőinek meglátásai, kapcsolatrendszere és dinamikája irányából, a bevonás és bevonódás személyes közegéből vizsgáljam. A jelen tanulmány ennek a megközelítésnek a tükrében a települési vezetés és a fejlesztéspolitika szemszögéből közelít a felzárkózási folyamatokhoz: a társadalmi integráció minőségének és az inkluzív önkormányzati működésnek a települési sikerességgel való összefüggéseit vizsgálja szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepüléseken.

A vonatkozó kutatások és a gyakorlati tapasztalatok alapján evidenciának tűnik a korreláció az inkluzív-integratív önkormányzás és a települési sikeresség között. Mégis azt látjuk, hogy a magyar vidék talán legjelentősebb versenyhátránya az együtt nem működésből, a társadalmi és gazdasági integráció hiányából adódó széttagoltság. Az integrációs deficit megakadályozza azoknak az értékteremtő szociális és gazdasági együttműködéseknek, horizontális és vertikális értékláncoknak a kialakulását, amelyek a lokális és mikrorégiós szintű prosperitáshoz, végső soron a fenntartható fejlődési pályára álláshoz szükségesek lennének.

A tanulmány egy 2017 és 2023 között végzett, tizenkét szegregált élethelyzetű kistelepülést felölelő kutatás eredményeit mutatja be. A munka során két kísérleti módszertani eszközt dolgoztunk ki: a Teljes Kockázati Indexet (Total Risk Index, TRI) a felzárkózási beavatkozások kockázati környezetének előzetes értékelésére, valamint a Felzárkózási Települési Indexet (Catching-up Settlement Index, CSI) a települések társadalmi-gazdasági előrehaladásának mérésére. A két eszköz integrált alkalmazásának koncepcióját – amelyre a definíciók játékos kombinációja nyomán a „kockázatos ketchup index” elnevezést használjuk – az a meggyőződés motiválta, hogy a felzárkózási folyamatok értékelése nem választható el a beavatkozási környezet kockázatainak számbavételétől.

A tanulmány először az elméleti kereteket vázolja fel, majd a kutatási kérdések és a módszertani apparátus ismertetése után a kísérleti indexek alkalmazásának eredményeit mutatja be, végül a módszertani tanulságokat és a szakpolitikai következtetéseket fogalmazza meg.

ELMÉLETI KERETEK: SIKERESSÉG, INKLÚZIÓ ÉS PERIFÉRIA

A közigazgatás és a társadalom viszonyának kérdése a magyar közigazgatás-tudomány születésétől jelen van. Magyary Zoltán Magyar közigazgatásának nyitómondata – „Ez a mű a közigazgatástudomány válságos korszakában jött létre, amikor a régi minták már elavultak, új pedig még nincs” (Magyary, 1942: V) – különös párhuzamot mutat napjaink társadalompolitikai kihívásaival. Magyary explicit módon nem használta az inkluzív önkormányzati magatartás kifejezést, implicite azonban már erre a koncepcióra utalt, amikor az önkormányzatot olyan közegként határozta meg, amely a közigazgatás és az emberek állandó rugalmasságát biztosítja (Magyary, 1942: 119). Értelmezésében a közigazgatás sikerességének kulcsindikátora, hogy mennyire képes kielégíteni a társadalmi igényeket, és elérni a társadalmi szereplőkkel együttműködésben megfogalmazott célokat. Az „egyenrangú, de nem egyforma” egységek együttműködéseként definiált integráció fogalma (Magyary, 1942: 126) a modern inkluzív önkormányzati modellekkel mutat rokonságot: a diverzitás és az inklúzió nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak.

A települési sikeresség és a versenyképesség összefüggéseit a regionális tudomány felől közelítve Lengyel Imre piramismodellje átfogó keretet nyújt az elemzéshez (Lengyel, 2000). A modell három szintje – alapkategóriák, alaptényezők, sikerességi faktorok – rámutat, hogy a versenyképesség nem pusztán gazdasági teljesítmény kérdése: a társadalmi kohézió, a humántőke minősége és az intézményi környezet egyaránt meghatározó szerepet játszik. Enyedi György „sikeres város”-koncepciója (Enyedi, 1997) tíz jellemzőt azonosít, közöttük a gazdasági szerkezetváltásra való képességet, az erős középosztályt és – bennfoglaltan az inkluzív fejlesztés gondolatát tartalmazva – a konfliktusok kezelésének képességét. A centrum-periféria viszonyrendszerben az innováció és a versenyképesség elemei sajátos mintázatok szerint áramlanak: a periféria függése a centrumtól az innovációs lehetőségek elérésének feltétele, ugyanakkor a helyi szükségletek ismerete és az erőforrások aktivizálása helyi autonómiát kíván (Szarvák, 2022).

A vidéki sikeresség értelmezése a periferikus kistelepülések kontextusában sajátos kihívásokat vet fel. A hátrányos helyzetű települések esetében a siker nem a verseny-képesség klasszikus mutatóiban mérhető: gyakran a közösség fennmaradását, az életminőség javulását, a leszakadás mérséklődését jelenti (Lukács, 2010). A sikertényezők azonosítása is más szemléletet kíván. Bódi Ferenc és Bőhm Antal kiterjedt vizsgálatai (Bódi–Bőhm, 2000) a sikeres polgármester, a támogató véleményformáló réteg, a tudatos településismeret és a közösségi identitás fontosságát hangsúlyozták – olyan „puha” tényezőket, amelyek a szegregált kistelepüléseken különösen felértékelődnek. Az aprófalvak gazdasági megújulásának lehetőségeit vizsgálva G. Fekete Éva „gazdaságos” és

„gazdaságtalan” típusokat különböztet meg (G. Fekete, 2013): az utóbbi kategória gettósodó, elöregedő falvai jól mutatják, hogy a strukturális hátrányok milyen mértékben korlátozhatják a fejlődést. Szörényiné Kukorelli Irén és munkatársai a látható (infrastrukturális, gazdasági tőke) és a kevésbé látható (társadalmi, kulturális tőke) tényezők komplex rendszerét azonosítják, kiemelve a „puha” tényezők – helyi identitás, közösségi összefogás – meghatározó szerepét a hátrányos helyzetű térségekben (Szörényiné Kukorelli, 2016). Virág Tünde a gettósodott falvak sajátos dinamikájára hívja fel a figyelmet: a korábban működő boldogulási stratégiák egyre szűkülő lehetőségei, a strukturális hátrányok és a többségi társadalom kirekesztő magatartása együttesen korlátozzák a felzárkózás esélyeit (Virág, 2010).

Az inkluzív önkormányzati működés fogalma a fenti elméleti szálakat köti össze. A társadalmi tőke elmélete (Coleman, 1988; Putnam, 2000) és a rezilienciakutatások (Simmie–Martin, 2009) olyan kereteket nyújtanak, amelyek segítségével értelmezhető, hogy az inkluzív gyakorlatok hogyan járulnak hozzá egy település adaptációs képességéhez. Az inkluzív önkormányzati magatartás – amelyet egy korábbi munkánkban is tárgyaltunk (Ditzendy, 2012) – a társadalom minden rétegét bevonja a fejlődési folyamatba; a szegregált kistelepüléseken a versenyképesség nem növelhető a társadalmi kohézió erősítése és az inkluzív stratégiák alkalmazása nélkül. Az önkormányzatok kulcsszerepe, hogy képesek olyan helyi politikákat kezdeményezni, amelyek a gazdasági teljesítmény javítását és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését egyidejűleg célozzák (Brezzi et al., 2016).

A fent áttekintett irodalmi szálak – Magyary közigazgatás-felfogása, a regionális versenyképességi modellek (Lengyel, Enyedi), a vidéki periféria sajátos sikertényezőit feltáró munkák (Bódi–Bőhm, G. Fekete, Szörényiné Kukorelli, Virág), valamint a társadalmi tőke és a reziliencia elméleti kerete (Coleman, Putnam, Simmie–Martin) – közös konklúziójaként a jelen tanulmány keretében az inkluzív önkormányzati működést olyan helyi vezetési és intézményi gyakorlatként értelmezzük, amelyben a települési döntéshozatal és a fejlesztési folyamatok minden helyi társadalmi csoport – különösen a hátrányos helyzetűek és a szegregált közösségek – igényeinek figyelembevételével és érdemi részvételével zajlanak, az érintettek tapasztalatait és tudását mind a helyzetértelmezésbe, mind a beavatkozások tervezésébe és megvalósításába beépítve. Az így értelmezett inkluzív működés nem öncél, hanem eszköz: olyan eljárási és kapcsolati keret, amelynek funkciója a helyi társadalom kohéziójának, adaptációs képességének az erősítése. A működésmód empirikus vizsgálatának dimenzióit – a döntéshozatali nyitottságot, a partneri kapcsolati hálót, a marginalizált és a többségi csoportok közötti interakciókat, valamint a vezetői elkötelezettséget – a módszertani fejezetben részletezzük.

Szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepüléseken e működésmódnak különös jelentősége van: a strukturális hátrányok és a „puha” tényezők együttes hatása itt fokozottan érvényesül, a helyi társadalom rétegeinek bevonása nélkül a fejlesztési beavatkozások hatékonysága a tapasztalatok szerint jelentősen korlátozott.

A periferikus helyzet többdimenziós jelenség, amelynek megragadása komplex mutatórendszert igényel (Kovách, 2022). A leszakadó települések mintegy negyedénél-ötödénél a városok gazdaságától és társadalmától való távolság mértéke ma nagyobb, mint bármikor a 20. században volt, az integrációs esélyek pedig rendkívül korlátozottak. Tanulmányomban erre a társadalmi és területi valóságra keresek módszertani választ.

A TANULMÁNY KUTATÁSI KÉRDÉSEI

A tanulmány középpontjában az inkluzív önkormányzati magatartás és a települési sikeresség összefüggéseinek vizsgálata áll, szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepülések kontextusában. A szakirodalom által azonosított sikertényezők sorában egyre hangsúlyosabban jelenik meg a társadalmi kohézió és az inkluzív működés szerepe (Enyedi, 1997; Lengyel, 2000; Bódi–Bőhm, 2000). A szegregált élethelyzetű településeken ez a dimenzió sajátos jelentőséget nyer: az integráció és az inklúzió nemcsak következménye, hanem feltétele is lehet a felzárkózási folyamatok sikerének.

A kutatás három egymásra épülő kérdésre keresi a választ:

K1: Hogyan mérhetők fel megelőzően a komplex felzárkózási beavatkozásba vont települések fejlesztési kockázatai, és hogyan korrelálnak középtávon a kockázatelemzés tényezői a fejlesztési eredményekkel?

K2: Hogyan mérhető a társadalmi-gazdasági előrehaladás, a perifériahelyzetből történő elmozdulás a marginalizálódott kistelepülések körében?

K3: Milyen összefüggések mutathatók ki a vizsgált települések inklúziós sajátosságai és települési sikerességük között?

A kérdések megválaszolásához két kísérleti mérőeszköz kidolgozására vállalkoztunk. A Teljes Kockázati Index (Total Risk Index, TRI) a felzárkózási beavatkozások kockázati környezetének előzetes értékelését szolgálja; a Felzárkózási Települési Index (Catching-up Settlement Index, CSI) a települések társadalmi-gazdasági előrehaladásának többdimenziós mérésére alkalmas. A két eszköz integrált alkalmazásának koncepcióját – amelyre a definíciók játékos kombinációjaként a „kockázatos ketchup index” elnevezést használjuk – az a meggyőződés motiválta, hogy a felzárkózási folyamatok értékelése nem választható el a beavatkozási környezet kockázatainak számbavételétől. A harmadik kutatási kérdés kontextusához fontos vonatkozási pont a Belügyminisztérium Önkormányzati Fejlesztések Figyelemmel Kísérése II. (ÖFFK II.) kutatási programja (Illési et al., 2019), amely a települések széles körében végzett vizsgálata alapján az inkluzív önkormányzati magatartást a települési sikeresség elégséges, bár nem szükséges feltételeként azonosította. Kutatásunkban arra kerestünk választ, hogy ez az összefüggés hogyan érvényesül a szegregációval és mélyszegénységgel küzdő kistelepülések sajátos kontextusában – amelyben nem a versenyképesség klasszikus mutatói, hanem a felzárkózási folyamatok eredményessége, illetve a perifériahelyzetből való pozitív elmozdulás tekinthető a releváns mércének. A TRI és CSI eszközeivel, longitudinális perspektívában arra vállalkoztunk, hogy az ÖFFK II. kutatás által feltárt összefüggést ebben a specifikus környezetben vizsgáljuk.

A kutatási kérdések megválaszolásához alkalmazott módszertani apparátust a következő fejezetben ismertetjük.

A KUTATÁS MÓDSZERTANA

A kutatás felépítése és a minta

A 2017 és 2023 között végzett kutatás több egymásra épülő szakaszban valósult meg. Az előkészítő szakaszban (2017) széles körű irodalmi, dokumentum- és jogszabály-elemzés mellett jó gyakorlatokat gyűjtöttünk és rendszereztünk a felzárkózási célú helyi társadalmi innovációk területén, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósággal (SZGYF) és partnereivel együttműködve. 2017–2018-ban kérdőíves felmérést végeztünk a települések komplex beavatkozási projektjeinek felelős vezetői körében, majd 2018-ban átfogó helyszíni kutatómunka keretében vizsgáltuk a kiválasztott tizenkét település helyzetét (1. ábra). A terepi munka során minden településen terepi bejárást és dokumemtumelemzést végeztünk, stakeholderinterjúkat készítettünk, valamint fókuszcsoportos műhelytalálkozókat tartottunk, amelyekből szociografikus leírások, SWOT-elemzések, együttműködési-partneri hálórajzok, problématérképek és kockázatelemzések születtek. 2018–2019-ben dolgoztuk ki a Teljes Kockázati Index (TRI) kísérleti modelljét, 2023-ban pedig a Felzárkózási Települési Indexet (CSI), amelynek segítségével idősoros elemzést készítettem a települések fejlődési dinamikájáról.

1. ábra: A vizsgált települések elhelyezkedése (saját szerkesztés)

A kutatás mintáját a „Szegregált élethelyzetek felszámolása komplex programokkal” című pályázati programokra (EFOP-1.6.2-16, EFOP-2.4.1-16) benyújtott százhuszonhárom pályázat alapsokaságából képeztük. Kvótás mintavétellel ötvennégy településre kiterjedő kérdőíves felmérést végeztünk, majd a válaszok feldolgozása és a települési profilok elkészítése alapján tizenkét települést választottunk ki terepi mélyelemzésre. A kiválasztásnál a területi lefedettség maximalizálására törekedtünk: a települések hét megyében (Baranya, Bács-Kiskun, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg) helyezkednek el. Az északkelet- és délnyugat-magyarországi települések felülreprezentáltságát a településszerkezeti és szociális adottságok indokol-ták: a községi szegregátumok ezekben a térségekben koncentrálódnak. A vizsgált települések szinte kivétel nélkül a jogszabályok által meghatározott kedvezményezett települések kategóriájába tartoznak.

Fontos hangsúlyozni, hogy a vizsgálat nem a szegregált kistelepülések egészéről fogalmaz meg általános érvényű megállapításokat, hanem egy meghatározott fejlesztéspolitikai programkörbe – a komplex telepprogramba – belépett, sajátos kontextusú településcsoportról. A minta szelekciós sajátossága, hogy kizárólag olyan települések kerültek bele, amelyek pályázatot nyújtottak be a szegregált élethelyzetek felszámolását célzó programra, ami önmagában is bizonyos szintű intézményi kapacitást és fejlesztési szándékot feltételez. Az eredmények értelmezésénél ezt a kontextust figyelembe kell venni.

Inkluzív önkormányzati működés

Az inkluzív önkormányzati működés vizsgálatához a terepi feltárás során négy dimenziót alkalmaztunk: (1) a települési döntéshozatal nyitottságát és a helyi szereplők bevonásának gyakorlatát; (2) az intézményi és szervezeti együttműködések kiterjedtségét és minőségét, amelyet a partneri kapcsolati hálók elemzésével vizsgáltunk; (3) a szegregált közösségek és a szélesebb települési társadalom közötti interakciók jellegét és intenzitását; (4) a helyi vezetés szemléletét és elkötelezettségét a társadalmi kohézió erősítése iránt. E dimenziók nem önálló, számszerűsített indikátorokként, hanem a kvalitatív terepi elemzés szempontrendszereként működtek, amelyre a települések inklúziós jellemzőinek összehasonlító értékelése épült.

A Teljes Kockázati Index (TRI)

A kockázatelemzési módszertan kidolgozásánál a nemzetközi gyakorlatban elsősorban az egészségügyi, szociális és katasztrófavédelmi stratégiák kockázatelemzése terén alkalmazott SRI/SVI- (Social Risk/Vulnerability Index) típusú megközelítésekből indultunk ki (Moret, 2014; De Pascale, 2023). A társadalompolitika területén alkalmazott kockázati-sebezhetőségi metrika hazai szakirodalma és gyakorlata ehhez képest szerény, ugyanakkor a társadalmi-gazdasági problémák koncentrációjának a közösségi beavatkozások hatékonyságára gyakorolt hatását több meghatározó hazai munka is tárgyalja (Enyedi–Tamási, 2001; Ferge, 2006; Koós, 2015; Szarvák, 2022).

A kockázatelemzés során egységes, strukturált szempontrendszert alkalmaztunk. A terepi feltárás eredményeire támaszkodva minden településen azonos módszertani keretben azonosítottuk azokat a tényezőket, amelyek a fejlesztési tervek megvalósulását veszélyeztetik. A módszertan az európai uniós humánfejlesztési projektek bevett kockázatelemzési gyakorlatára épül (Ex Ante, 2007), amelyet a települési felzárkózási beavatkozások sajátosságainak megfelelően adaptáltunk, illetve fejlesztettünk tovább.

Településenként az öt legnagyobb hatású, illetve bekövetkezési esélyű kockázati tényezőt választottuk ki. A bekövetkezés valószínűségét (P) és a várható hatás mértékét

(H) mindegyik esetében ötfokozatú skálán becsültük meg, amelyen a hatás értékelése az érintettek körének kiterjedését és a hatás erősségét együttesen veszi figyelembe. A becs-léseket a kutatócsoport tagjai végezték a települési vezetőkkel, a projektmenedzsmenttel és a területen dolgozó szakértőkkel folytatott strukturált konzultációk alapján. A kockázatok azonosításában és értékelésében a helyi szereplők tapasztalati tudása és a kutatók elemzési keretrendszere együttesen érvényesült, ami a módszer erőssége – a helyi kontextus mélyebb megértését biztosítja –, ugyanakkor korlátja is, amennyiben az eredmények összehasonlíthatósága a szubjektív elemek miatt korlátozott.

Az egyes kockázati indexek (RI) a valószínűség és a hatás szorzataként adódnak:

A település teljes kockázati indexe (TRI) az öt legfontosabb kockázati tényező indexeinek mértani középértéke:

A mértani közép alkalmazása biztosítja, hogy egyetlen kiugróan magas kockázati tényező ne torzítsa aránytalanul az összképet, ugyanakkor érzékenyen jelezze, ha több dimenzióban is problémás a helyzet.

A Felzárkózási Települési Index (CSI)

A települések társadalmi-gazdasági előrehaladásának mérésére kidolgozott kísérleti CSI-modellhez a KSH, az Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer (TeIR), az SZGYF, a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság (TEF) és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Felzárkózó Települések programjának (FETE) adatait használtuk. A mutatók kiválasztásának szempontja volt, hogy a 2017 és 2023 közötti vizsgálati időszakra rendelkezésre álljanak; hiányzó éves adatpont esetén a legközelebbi elérhető adatot alkalmaztuk. Az adatpótlás elsősorban a Covid–19-járvány által érintett 2020–2021-es időszakban volt szükséges, amelynél több mutató átmenetileg torzult. Mivel a járványhatás a vizsgált települések mindegyikét érintette, a relatív összehasonlítást kevésbé torzítja, mint az abszolút értékek értelmezését. Ennek ellenére az idősor egyes pontjain – különösen a foglalkoztatási és köznevelési mutatóknál – óvatossággal kell kezelni az adatokat.

Az indikátorrendszer összeállításánál a Magyar Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia, a helyi esélyegyenlőségi programok (HEP) módszertana, a komplex telepprogramok és felzárkózási intézkedések értékelési rendszerei szolgáltak referenciaként. Az így kiválasztott mutatókat hét tematikus dimenzióba rendeztük: (1) népesség és népmozgalom;

(2) gazdaság, foglalkoztatottság és jövedelem; (3) lakások és lakhatás; (4) köznevelés és kultúra; (5) egészségügy, szociálpolitika és gyermekvédelem; (6) infrastruktúra; (7) életminőség. Az összehasonlíthatóság érdekében az indikátorokat az Egyensúly Intézet által kidolgozott Településindex standardizálási módszerével (Egyensúly Intézet, 2024) egységes

0 és 100 közötti skálára konvertáltuk. A normalizálás iránya az adott mutató jellegéhez igazodik: ahol a magasabb érték kedvezőbb (például foglalkoztatottság), ott X = (x − Min)

/ (Max − Min) × 100, ahol az alacsonyabb érték a kedvezőbb (például munkanélküliségi ráta), ott X = (x − Max) / (Min − Max) × 100. A tartományként minden esetben a teljes vizsgált települési kör adatait használtuk, így a bázis- (2017) és aktuális (2023) értékek nemcsak a települések relatív pozícióját, hanem az egymáshoz viszonyított elmozdulásokat is tükrözik. Fontos megjegyezni, hogy a min-max. normalizálás a vizsgált települési kör belső viszonyrendszerében értelmezi az eredményeket. Az index ezáltal a mintán belüli relatív összehasonlításra alkalmas, külső összevethetősége – például más településcsoportokkal vagy országos átlagokkal – azonban korlátozott.

A standardizált értékeket háromfokozatú súlyozással differenciáltuk: kiemelt jelentőségű indikátorok (1-es szorzó), közepesen fontos mutatók (⅔-os szorzó) és kiegészítő jellegű indikátorok (⅓-os szorzó). A végső települési pontszámot a súlyozott értékek mértani átlaga adja. A mértani közép alkalmazása mellett szól, hogy érzékenyebb az extrém értékekre, mint a számtani átlag, így pontosabban jelzi a fejlesztési szükségleteket és az egyenlőtlen fejlődési mintázatokat.

A hét dimenzió mentén végzett értékelés lehetővé teszi, hogy a települések helyzetét és fejlődését ne csupán egyetlen aggregált mutatóval, hanem dimenzióspecifikusan is vizsgáljuk, elősegítve a célzott fejlesztési szükségletek azonosítását.

EREDMÉNYEK

A TRI kockázati klaszterek és a fejlődési dinamika összefüggései

A TRI-értékek alapján a vizsgált tizenkét település három klaszterbe sorolható. A magas kockázatú csoportba (TRI > 15,5) Vizsoly (17,0), Tiszakarád (16,8), Hernádpetri (16,4) és Katymár (15,7) tartozik. A közepes kockázatú sávban (TRI 13,5–15,5) Tiszanána (14,7), Kisléta (14,3), Ötvöskónyi (13,8) és Kaposmérő (13,7) helyezkedik el. Az alacsonyabb kockázatú kategóriát (TRI < 12) Gilvánfa (11,9), Szirák (11,9), Piricse (11,5) és Besenyőd (11,2) alkotja (2. ábra).

A 2017 és 2023 közötti CSI-változásokat a TRI-klaszterekkel összevetve markáns mintázat rajzolódik ki. Az alacsony kockázatú települések körében találjuk a legdinamikusabb fejlődést: Besenyőd CSI-je 16,90-ról 23,26 pontra emelkedett (+6,36), ami a vizsgált települések között a legnagyobb pozitív változás. Gilvánfa a legalacsonyabb kiinduló CSI-értékről (9,69) kezdve 14,65 pontra javított (+4,96). A közepes kockázatú csoportban mérsékeltebb, de pozitív elmozdulás tapasztalható. A magas kockázatú klaszter heterogénebb képet mutat: míg Katymár az egyetlen település, ahol összességében romlottak a mutatók (–3,23), addig Hernádpetri a magas kockázati besorolás ellenére az első negyedbe tartozó CSI-növekedést ért el (+4,09) (1. táblázat).

2. ábra: Teljes kockázati index (TRI) a vizsgált településeken (saját számítás és ábra)

1. táblázat: A vizsgált települések TRI- és CSI-értékeinek összefoglaló adatai (saját szerkesztés)

A TRI- és a CSI-változás közötti korreláció a vizsgált mintában erős, de nem determinisztikus. A kockázatelemzési modell figyelemre méltó előrejelző képességre utaló eredményeket mutatott, ugyanakkor az eltérő mintázatok arra utalnak, hogy a kockázati környezet mellett a települési reziliencia, a vezetői kompetenciák és a partneri hálózatok minősége is meghatározó szerepet játszik.

Jellegzetes fejlődési pályák – az eredmények a kutatási kérdések tükrében

Az eredmények értelmezéséhez négy település kontrasztja különösen tanulságos.

Besenyőd és Gilvánfa az alacsony kockázatú klaszterből egyaránt kiemelkedő fejlődést mutat, de eltérő kiindulópontról. Besenyőd a legalacsonyabb TRI (11,2) mellett a legnagyobb CSI-növekedést produkálta, ami a köznevelési (+13,82 pont) és lakhatási (+12,66 pont) dimenzióban volt a legerősebb. Gilvánfa a mintában a legalacsonyabb CSI-ről indult, mégis a második legmagasabb növekedést érte el, különösen a gazdasági dimenzióban (+14,63 pont) – ami a vizsgált települések között a legnagyobb javulás ezen a területen. A két település közös vonása az erős közösségi kohézió, a következetes helyi vezetés és a térségi centrum erőforrásai felé nyitott kiterjedt partneri hálózat. Fejlődésük a K1 kutatási kérdés szempontjából azt mutatja, hogy az alacsony kockázati szint valóban nagyobb fejlődési potenciált jelezhet előre, ugyanakkor a fejlődés konkrét iránya és üteme a helyi adottságoktól és az inklúziós sajátosságoktól függ (K3).

Katymár az egyetlen település, ahol a vizsgált időszakban összességében romlottak a mutatók. A 2018-as magas TRI-érték (15,7) előrevetítette a negatív fejlődési pályát. A központi problémaként azonosított elöregedés és elvándorlás tovább súlyosbodott (népmozgalom: –9,06 pont), az életminőség területén bekövetkezett visszaesés (–24,83 pont) a társadalmi kohézió gyengülését jelzi. A roma nemzetiségi önkormányzat megszűnése és a civil aktivitás hanyatlása a 2018-as kockázatelemzés előrejelzéseit igazolta vissza. Katymár esete a K1 kérdés szempontjából a kockázatelemzés prediktív értékét demonstrálja, a K3 szempontjából pedig az inklúziós deficit és a negatív fejlődési pálya közötti szoros összefüggésre mutat rá.

Hernádpetri a magas kockázatú klaszterből (TRI: 16,4) felülmúlta a kockázati besorolásából következő várakozásokat: CSI-je 10,80-ról 14,89 pontra emelkedett (+4,09). A fejlődés egyetlen dimenzióban sem szélsőséges, inkább kiegyensúlyozott, ami a település periferikus helyzetéből és méretéből (250 fő) adódó strukturális korlátokat tükrözi. Az eredmény a K1 kérdés szempontjából arra mutat rá, hogy a kockázati értékek önmagukban nem képesek megragadni a települési rugalmasság és adaptációs képesség minden aspektusát.

Vizsoly esete a változás lehetőségét illusztrálja. A mintában a legmagasabb TRI-értékkel (17,0) rendelkező településen a 2020-as vezetőváltást követő szemléletváltás több dimenzióban pozitív változásokat hozott: a köznevelési-kulturális mutatók +16,40 pontos javulása az új vezetés integrációs törekvéseinek köszönhető. Ugyanakkor a település továbbra sem tudja kihasználni egyedülálló kulturális értékét, mert az átfogó fejlesztési koncepció és a teljes helyi társadalmat átfogó együttműködés hiánya korlátozza a lehetőségeket. Vizsoly esete a K3 szempontjából az inkluzív működés fejleszthető jellegére, egyszersmind korlátaira is rámutat.

A TRI–CSI integrált értelmezés tanulságai

A két kísérleti index együttes alkalmazása több összefüggést láthatóvá tett. A legerősebb korrelációt a köznevelési-kulturális és az életminőségi mutatók területén találtuk: a sikeres települések jellemzően képesek voltak javítani oktatási intézményeik mutatóit és csökkenteni a hátrányos helyzetű gyermekek arányát. Az inkluzív működés és a felzárkózási eredményesség kapcsolata nem lineáris: a pozitív változások jellemzően először a közösségi aktivitásban és az intézményi együttműködésekben jelentkeznek, és csak késleltetve a gazdasági-infrastrukturális mutatókban. A késleltetett hatás lényeges módszertani tanulság a felzárkózási programok értékelése szempontjából.

A kockázatelemzési módszertan legfontosabb eredménye nem elsősorban a számszerű előrejelzés volt, hanem a kulcstényezők azonosítása. A problématérképek és SWOT-elemzések alapján kialakított TRI képes volt kiszűrni azokat a kritikus területeket – a humánerőforrás minőségét, a partneri kapcsolatok rendszerét, a vezetői kompetenciákat –, amelyek a felzárkózási folyamat kimenetelét döntően befolyásolják. A modell által előrejelzett kockázati területek és a tényleges fejlődési nehézségek között szoros egyezés mutatkozott, még ha a problémák konkrét megjelenési formája esetenként eltért is az előzetesen várttól.

DISZKUSSZIÓ

Az eredmények több olyan összefüggésre világítanak rá, amelyek a kutatási kérdéseken túlmutató módszertani és szakpolitikai tanulságokkal szolgálnak.

Az inkluzív működés és a felzárkózási eredményesség kapcsolata komplex kölcsönhatásrendszert alkot, amely nem ragadható meg lineáris ok-okozati modellel. Az inkluzív gyakorlatok erősödése jellemzően először a közösségi aktivitásban és az intézményi együttműködésekben hoz javulást – ahogyan ezt Besenyőd és Gilvánfa példája szemlélteti –, és csak áttételesen, késleltetve jelentkezik a gazdasági-infrastrukturális mutatókban.

A késleltetett hatás lényeges következménnyel jár a felzárkózási programok értékelésére nézve: a rövid projektciklusokra szabott eredményességmérés könnyen a beavatkozás kudarcaként értékelheti azt, ami valójában egy lassabb, de valós fejlődési folyamat korai szakasza. A felzárkózási programok tervezésénél és monitoringjánál ezért a kvantitatív mutatók mellett a közösségi folyamatok kvalitatív nyomon követésének biztosítása is elengedhetetlen.

A rövid projektciklusokra szabott eredményesség-mérés könnyen a beavatkozás kudarcaként értékelheti azt, ami valójában egy lassabb, de valós fejlődési folyamat korai szakasza.

Az inkluzív önkormányzati működés szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult a pozitív fejlődési pálya eléréséhez. A vizsgált települések tapasztalatai azt mutatják, hogy az inkluzív gyakorlatok akkor képesek érdemi hatást kifejteni, ha megfelelő szakmai háttér, stabil erőforrások, támogató külső környezet és következetes vezetői elköteleződés is rendelkezésre áll. Katymár esete jól illusztrálja, hogy e feltételek hiányában az inklúziós deficit a település további marginalizálódásához vezet. Vizsoly példája ugyanakkor a változás lehetőségét is demonstrálja: a vezetői szemléletváltás több dimenzióban képes volt pozitív fordulatot hozni, bár az átfogó fejlesztési koncepció hiánya továbbra is korlátozza az eredményeket. Az ÖFFK II. kutatás által szélesebb kontextusban feltárt összefüggés – amely az inkluzív magatartást a sikeresség elégséges feltételeként azonosította – a szegregált kistelepülések sajátos környezetében tehát árnyaltabb formában érvényesül.

A módszertani kísérlet tanulságai közül kiemelendő a TRI és CSI együttes alkalmazásának értéke és korlátai. A TRI figyelemre méltó prediktív képességre utaló eredményeket mutatott: a kockázati besorolások és a tényleges fejlődési pályák között a vizsgált mintában erős korreláció rajzolódott ki, a modell által előrejelzett kockázati területek és a valós nehézségek szoros egyezést mutatnak. A módszer legfontosabb eredménye ugyanakkor nem a számszerű előrejelzés, hanem azon kulcstényezők – a humánerőforrás minősége, partneri kapcsolatok, vezetői kompetenciák – azonosítása volt, amelyek a felzárkózási folyamatok kimenetelét döntően befolyásolják.

A TRI korlátait Hernádpetri esete illusztrálja: a számszerűsített kockázati értékek önmagukban nem képesek megragadni a települési reziliencia és az adaptációs képesség minden aspektusát. A CSI esetében a települési szintű statisztikai adatgyűjtés hiányosságai, a proxymutatók használatának szükségessége és a külső környezeti hatások – különösen a Covid-járvány – torzító hatása jelentettek kihívást. Gilvánfa óvodaifenntartó-váltásának statisztikai anomáliája pedig jól példázza, hogy a kvantitatív értékelés a helyi kontextus alapos ismerete nélkül félrevezető következtetésekre vezethet.

A módszertani tapasztalatok összességében azt mutatják, hogy a kvantitatív és kvalitatív megközelítések integrációja nem pusztán lehetőség, hanem szükségszerűség a felzárkózási folyamatok megbízható értékelésében. A kidolgozott kísérleti modellek ígéretes alapot kínálnak a továbbfejlesztéshez, de alkalmazásuk jelentős szakértelmet és helyismeretet igényel – ami egyaránt erőssége és korlátja az eszközrendszernek.

KÖVETKEZTETÉSEK ÉS KITEKINTÉS

A kutatás eredményei alapján a felzárkózási folyamatok tervezésében és értékelésében három összefüggés érdemel kiemelt figyelmet. Először: az előzetes kockázatelemzés a vizsgált mintában szorosan összefüggött a beavatkozások eredményességével, a TRI kísérleti modell által azonosított kulcstényezők – humánerőforrás, partneri kapcsolatok, vezetői kompetenciák – a fejlődési pálya alakulásának megbízható előrejelzőinek bizonyultak. Másodszor: az inkluzív önkormányzati működés feltételeinek megteremtése szükséges a felzárkózáshoz, de önmagában nem elegendő – a megfelelő szakmai háttér, a stabil erőforrások és a támogató külső környezet biztosítása egyaránt elengedhetetlen. Harmadszor: a fejlesztési források allokációjánál figyelembe kell venni a települések abszorpciós képességét, és biztosítani kell a folyamatos szakmai támogatást, különösen a „puha” fejlesztési területeken, amelyeken az eredmények késleltetve jelentkeznek.

A kidolgozott kísérleti modellek továbbfejlesztésének fő irányai: a TRI mutatói standardizálásának finomítása és a kvalitatív elemzési eszközökkel való szorosabb integráció; a CSI indikátorrendszerében a külső környezeti hatások pontosabb súlyozása és a települési szintű adatgyűjtés hiányosságainak kezelése. A módszertan validálása szélesebb mintán és hosszabb időtávon szükséges ahhoz, hogy a kísérleti eszközök a szakpolitikai gyakorlatban is alkalmazhatóvá váljanak.

A felzárkózási folyamatok sikeressége végső soron azon múlik, hogy mennyire sikerül ötvözni a tudományos megalapozottságú módszertani eszközöket a helyi realitások és szükségletek mélyreható ismeretével. A „kockázatos ketchup index” kísérlet ehhez az ötvözéshez kínál egy lehetséges utat.

* A TRI kidolgozásának terepi és elméleti munkájában Pásztor Csaba és Dr. Balázsi Károly működött közre, akiknek ezúton is nagy köszönetet mondok.

Absztrakt

A tanulmány Michel Foucault kormányzatiságkoncepcióját alkalmazva vizsgálja a magyarországi örmény diaszporikus közösség működését a két világháború közötti, valamint a második világháborút követő időszakban. Arra összpontosít, miként váltak az örmény egyesületek és egyházi intézmények olyan társadalmi terekké, amelyekben a hovatartozás, a lojalitás és az identitás normái folyamatosan újraértelmeződtek. A budapesti örmény közösség sokszínűsége – az erdélyi örmények és az Oszmán Birodalomból érkezett menekültek eltérő történeti tapasztalatai – sajátos feszültségeket hozott létre. A tanulmány azt is elemzi, hogy az örmény szervezetek gazdasági, jótékonysági, szimbolikus és informális diplomáciai tevékenységei miként illeszkedtek a kormányzatiság technikáihoz. Végül rámutat, hogy a kommunista diktatúra kiépülésének idején e struktúrák elvesztették integráló szerepüket, és helyüket a kirekesztés, valamint az örmény közösségi identitás nyilvános megélésének korlátozása váltotta fel.

Kulcsszavak: Foucault, kormányzatiság, Budapest, örmények

DOI: 10.56699/MT.2026.1.3

Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy miként valósult meg az örmények között a kormányzatiság a két világháború közötti és a második világháborút követő Magyarországon, különös tekintettel a budapesti örmény szervezetekre. Michel Foucault kormányzatiság- (governmentality)^[1]Magyarul kormányzatiságnak és kormányozhatóságnak egyaránt szokták fordítani. koncepciója arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern korban a hatalomgyakorlás elsődleges célpontja nem pusztán az állam vagy a terület, hanem a népesség mint irányítható, formálható és szervezhető közösség (Foucault, 1998: 106–123). A kormányzás ebben az értelemben nem kizárólag állami intézményekhez kötődik, hanem olyan diskurzusok, intézmények és gyakorlatok hálózatában valósul meg, amelyek a „közjó”, a jólét, a rend és a hovatartozás kérdéseit szabályozzák, a közösségi hatalmat formálják. Ez az elméleti keret különösen termékenynek bizonyul a diaszpórák vizsgálatában, amelyek az állami szuverenitás határain belül helyezkednek el, ugyanakkor saját transznacionális kormányzási tereket hoznak létre. Tanulmányunkban a diaszpórát nem egységes, hanem egymással versengő és egymást átfedő kormányzási terek összességeként értelmezzük (Mullings, 2012; Ragazzi, 2014; Kunz, 2010).

A budapesti örmények közössége a két világháború között meglehetősen sokszínű volt, és nem kötötte össze egyértelműen közös elem sem a haza, sem a nyelv, sem a vallás tekintetében (Kovács, 2019, 2026). Tagjai közé tartoztak azok a magyar társadalomhoz mint befogadó közeghez már integrálódott örmények, akik Erdélyből települtek át Magyarországra a 19. században és a 20. század elején, vagy akik Magyarországra menekültek az első világháború – azaz Erdély Romániához csatolása – után; ők egységesen alkották az erdélyi örmények csoportját Budapesten. Mellettük szép számban érkeztek a magyar fővárosba olyan örmények, akik az örmény népirtás miatt hagyták el szülőföldjüket, az Oszmán Birodalmat, és kerestek új hazát a 20. század első évtizedeiben. Míg az erdélyi örmények legfontosabb ismertetőjegye egységesen a római katolikus egyházhoz tartozás (Nagy, 2021, 2023a, 2023b) és az, hogy közülük sokan magasabb társadalmi státuszt foglaltak el értelmiségiként, kereskedőként vagy politikusként, gyakran arisztokrata háttérrel, az Oszmán Birodalomból és Törökországból érkezők esetében ez ritkábban volt jellemző. Utóbbiak közül sokan szőnyegkészítéssel, kereskedelemmel vagy különféle kézművesmesterségekkel foglalkoztak. Ez a sokféleség formálta a közösség társadalmi dinamikáját, egyszerre teremtve lehetőségeket és kihívásokat a kohézió számára. A csoportok között természetszerűleg lehettek feszültségek, konfliktusok. Így például egy 1948-as örmény egyesületi jegyzőkönyvben az alábbi kifejezések, fordulatok találhatók: „elsimította a régi és új magyarországi örmények közötti feszültségeket”, „a keleti és magyar örmények közötti megkülönböztetés”, „a felmerült nézeteltérések közös vér összekötő ereje általi elsimításáról”.^[2]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Magyarországi Örmények Egyesülete, Jegyzőkönyvek, 1948

Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy az örmény egyesületek és egyházi intézmények nem pusztán kulturális vagy karitatív szereplők voltak, hanem olyan kormányzási tereket hoztak létre, amelyekben a hovatartozás, a lojalitás és az identitás normáit újra és újra meghatározták. Ezek a normák azonban nem maradtak érintetlenek a kommunista diktatórikus rezsim idején. A 20. század közepére a korábban integráló funkciót betöltő intézmények az örmény közösségben olyan terekké váltak, amelyekben a kirekesztés, az önmegtagadás és a hovatartozás elutasítása vált meghatározóvá.

A vizsgált időszak nagyon sajátos a diaszpóra és a befogadó ország relációjában is. Az I. Örmény Köztársaság rövid fennállása (1918–1920), majd területén Szovjet-Örményország létrejötte nem csupán geopolitikai fordulópontot jelentett, hanem mélyrehatóan átalakította az örmény diaszpórák közötti, illetve az anyaország és a diaszpóra közötti kapcsolatrendszereket is. A Szovjetunióba való beolvadással, a hatalom kizárólagosságra törekvő politikája nyomán az örmény diaszpórában működő intézmények – pártok, egyesületek, egyházi szervezetek – részben állami funkciókat átvállaló, kvázi kormányzati szerepbe kerültek, miközben különböző ideológiai és politikai logikák mentén próbálták szabályozni a „szétszórt” népesség viselkedését, lojalitását és identitását (Sahakyan, 2023: 109–110).

KORMÁNYZATISÁG ÉS DIASZPÓRÁK

Michel Foucault fent megnevezett koncepciójában amellett érvelt, hogy egy bizonyos mentalitás – amelyet ő „kormányzatiságnak” nevezett – minden modern politikai gondolkodás és cselekvés közös alapjává vált. A kormányzatiság szerinte „az intézmények, eljárások, elemzések és reflexiók, számítások és taktikák által alkotott együttes, amely lehetővé teszi e sajátos, bár összetett hatalomforma gyakorlását” (Miller–Rose, 1993: 76).

Foucault kormányzatiságról szóló előadásainak elsődleges fókuszában az állam és a népesség állt. A diaszpórák ugyanakkor a nemzetállamok „paradigmatikus másai”, államokon átívelő formációk. Khachig Tölölyan hangsúlyozza, hogy az elitek és az intézmények mindig is fontos szerepet játszottak a diaszpóra diskurzusainak kialakításában. A diaszpórán belül a közösségi elit, különösen a politikai, kulturális és gazdasági vezetők kulcsszerepet játszanak: nemcsak a közösség fennmaradását biztosítják, hanem az intézmények megszervezésével a diaszpórát egységes társadalmi formációvá alakítják (Tölölyan, 2000).

A kormányzatiság és a diaszpórák viszonyát vizsgáló újabb kutatások a politikai elittel való kapcsolat miatt elsősorban a kormányzati politikákra összpontosítanak. Esetünkben azonban a „haza és diaszpóra” konstelláció egyfajta hermeneutikai problémát eredményez: a Magyarországra Erdélyből bevándorló örmények hazafogalma elsősorban Erdélyt és egy mitikus őshazát – Áni egykori örmény fővárost – jelentette (Matevosyan, 2025), amely lieux de mémoire-ként^[3]Emlékezeti hely, olyan szimbólum, amelyben egy közösség identitása kikristályosodik, és előbukkan az emlékezet. (Nora, 1999) ugyan az identitásuk részét adta, mégsem a diaszpórákra jellemző hazát értették rajta, ahonnan Magyarországra vándoroltak (Kovács, 2014). Identitásuk még a nemzetállamok megjelenése előtt alakult ki az erdélyi társadalomban. Az örmények másik csoportja az Oszmán Birodalomból menekült Magyarországra, gyakorlatilag egy időben az Örmény Köztársaság 1918-as megalapításával, tehát az ő esetükben sem lehet a dél-kaukázusi Örményországra gondolni a haza és a diaszpóra konstellációjában.

A budapesti örmények esetében továbbá meg kell jegyezni, hogy az örmény katolikus felekezet jelenléte olyan diskurzust jelentett, amely meghatározó volt a közösségi kapcsolatokra nézve. Az örmény katolikus lelkészség Budapesten egyfajta integratív szerepet töltött be: olyan közös referenciapontként működött, amely képes volt felülírni vagy háttérbe szorítani azokat a politikai és ideológiai törésvonalakat, amelyek más örmény diaszpóraközösségekben különösen fontosak voltak. Ez a sajátosság élesen elütött más európai, közel-keleti vagy észak-amerikai örmény közösségek tapasztalatától, amelyekben a közösségi élet és az önszerveződés elsődleges kereteit már a 19. század folyamán létrejött örmény politikai pártok határozták meg. Ezek nem csupán politikai szervezetként működtek, hanem szélesebb értelemben vett társadalmi, kulturális és oktatási szerepük is volt (Nalbandian, 1963).

ÖRMÉNY SZERVEZETEK MAGYARORSZÁGON A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Budapesten 1919 és 1924 között öt örmény szervezet jött létre: a Maszisz Egyesület (1919), a Lepsius Segélyegylet Magyarországi Szervezete (1919), az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság (1921), a Magyarországi Örmények Egyesülete (1920) és a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség (1922) (Kovács, 2019). Ezek az intézmények egymást kiegészítő, de eltérő szerepeket töltöttek be – a jótékonysági és vallási tevékenységektől kezdve a gazdasági szerepkörtől az identitásképzésig –, tükrözve a budapesti örmény közösség sokrétű szükségleteit és törekvéseit. Bár eltérő célkitűzéseik és működési logikájuk volt, együttesen alkották azt az intézményi hálózatot, amely a budapesti örmény közösség társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális szükségleteire próbált választ adni egészen az 1950-es évek elejéig. A diaszpóra identitásának különböző meghatározó dimenziói – gazdasági tevékenység, jótékonyság, szimbolikus identitásképzés, informális „diplomácia” – jelentek meg tevékenységükben, amelyet az örmény államiság bizonytalansága és a nemzetközi politikai átrendeződések is meghatároztak.

Vizsgálatunkban az örmény diaszpóra szervezeteit gyakorlati és nem analitikus értelemben határozzuk meg. A szervezet kifejezés a kollektív kezdeményezések tág körét jelöli, amelyek jelentős szerepet töltöttek be a budapesti örmény közösségben. Ezek a szervezetek felülről lefelé és alulról felfelé irányuló kezdeményezések eredményeként alakultak meg és működtek (Parsons, 1970).

GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉG

Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság elsősorban gazdasági célból jött létre, bár ideológiai célkitűzései is voltak.^[4]Alapító okiratát szeptember 21-én adták ki, tevékenységi körként pedig „mindennemű áruk kivitele és behozatala” volt megjelölve. Vezetőségében alapvetően erdélyi kötődésű … Részletek Alapítása (1921) azon az utópisztikus elképzelésen nyugodott, hogy az örmények globális kapcsolatrendszere kihasználható egy olyan gazdasági vállalkozás létrehozására, amely erősítené Magyarország külkereskedelmét, és a Magyarországon élő örmények központi szerepet játszanának benne. Az alapítók hangsúlyozták az örmények kereskedői mentalitását e cél elérésében. A társaság alapító okirata szerint: „Annak a feladatnak a teljesítésére, amely lehetővé kívánja tenni, hogy Magyarország a Kelet felé irányuló tranzitó forgalomban a kedvező földrajzi helyzetének megfelelő helyet elnyerhesse – figyelemmel arra, hogy az örménység a Kelet kereskedelmi életében elismerten elsőrangú szerepet tölt be –, itten, mondhatni, elsősorban az örménység hivatott. Az a cél is szemünk előtt lebegett, hogy kereskedelmi életünkbe egy olyan újabb tényezőt iktassunk be, amelynek legfőbb gondja: megbízható, pontos és szolid, a rendes polgári haszonnal beérő, a keresztény felfogással egyező kereskedelmi elveket követve, a magyar kereskedelemmel való összeköttetést a külföldön vonzóvá, itthon pedig a kereskedői foglalkozást tiszteltté és becsültté tenni.”^[5]Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság, Alakuló felhívás és részvényjegyzés, 1921. évi január.

Ez a megfogalmazás nem pusztán jogi szöveg, hanem programadó az örmény diaszpóra vonatkozásában: megmutatja, hogyan képzelik el az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság létrehozói a diaszpóra népességét (az örmények mint kereskedők), a gazdasági teret (kelet–nyugati tranzit) és a „jó gazdasági alany” normatív alakját.

Az alapítók azt a célt is megfogalmazták, hogy a fiatalokat keleti országokba küldjék, ahol keleti nyelveket tanulhatnak, kereskedelmi kapcsolatokat építhetnek ki. A képzés megszervezésében a velencei Moorat-Rafaelian Kollégium intézményi együttműködésére számítottak. Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság a részvényeit magyar és örmény nyelven bocsátotta ki.

Azonban az utópisztikus gondolatok megfogalmazása után több mint húsz évvel (1943) a Déli Magyar Szó rövid cikket tett közzé egy 1941-ben lefolytatott büntetőeljárásról, amelynek középpontjában az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság vezetői (Duducz Péter, Betegh Béla), valamint egy textilügynök (Szilágyi Árpád) állt, aki a vállalathoz kapcsolódott. Az ügy tárgya az árdrágítás, vagyis a háborús gazdasági viszonyok között kiemelten szabályozott árképzés megsértése volt.

„A vádirat szerint Duducz és Betegh igazgatók az 1941. évben megállapodtak Szilágyival abban, hogy Szilágyi beszerzi a kötött-szövött árut, és azt a részvénytársaságnak elárusítás végett bizományba adja. Szilágyi Árpád ezért – a vádirat szerint – havi 200 pengőt fizetett a két igazgatónak, és külön havi 50 pengőt Téglás Gyulának, a részvény-társaság kiszolgáló kereskedősegédjének. Később a megállapodást oda módosították, hogy Szilágyi helyett a szerződésben Fekete Gyula nevű egyén szerepelt, mert Szilágyi mint zsidó iparigazolvánnyal nem rendelkezett (Déli Magyar Szó, 1943).

Az alapító okirat szerint az Örmény–Magyar Kereskedelmi Részvénytársaságot nem pusztán profitorientált vállalkozásként lehetett értelmezni, hanem a diaszpóra gazdasági önszerveződésének egyik eszközeként is. A büntetőeljárás világosan megmutatja ennek a kettősségnek a feszültségeit. Az Örmény–Magyar Kereskedelmi Rt. egyszerre jelent meg a kormányzatiság szereplőjeként (amely gazdasági erőforrásokat mozgósít, munkát ad, árut forgalmaz) és kormányzott entitásként, amelynek működését a magyar állam szigorúan ellenőrizte. Foucault fogalmaival élve: a diaszpóra ezen intézménye a kormányzatiság tárgyává vált, miközben maga is kormányzati technikákat alkalmazott a közösségen belül (például erőforrás-elosztás, gazdasági fegyelem, intézményi hierarchia). Az eset nem pusztán botrány, hanem egy olyan történeti pillanat lenyomata volt, amelyben a diaszpóra és az állam kormányzatiságának metszéspontjai, feszültségei és korlátai világosan kirajzolódtak.

SZIMBOLIKUS IDENTITÁSKÉPZÉS ÉS JÓTÉKONYSÁG

Az örmény népirtás elől menekülő Rsduni Hrant Szerkisz alapításához kötődik az 1919-ben létrejött Maszisz Egyesület, illetve a Lepsius Segélyegyesület. Míg az első 1921-ben beolvadt a Magyarországi Örmények Egyesületébe, addig a második nagyon hamar meg is szűnt. Rsduni Hrant Szerkisz édesapja – aki a Magyar Nemzeti Múzeum szőnyeg-restaurátora lett – egyenesen azért érkezett Budapestre, mert még Romániában, úton az erdélyi örmény városok felé, egyik társától hallott a budapesti szőnyegiparban rejlő lehetőségekről. Rsduni Hrant Szerkisz lánya a következőképpen beszélt erről: „1909-ben hagyta el Törökországot, s Erdély felé indult, mert hallotta, hogy ott befogadják az örmény menekülteket. Menet közben találkozott egy emberrel, aki szőnyeges volt, ő tanácsolta, hogy jöjjenek inkább Budapestre, mert itt könnyebben találnak munkát. Így együtt érkeztek meg Magyarországra” (Kránitz, 2013: 106–107).

A Maszisz Egyesület alapítói a szervezet célját szimbolikus módon fogalmazták meg: az Ararát egyik csúcsa, a Maszisz az örmény nemzeti mitológia, történeti emlékezet és vallási hagyomány része, amely egyben transzterritoriális jellegű, mivel bár a hegység a történeti Örményország területén feküdt, politikailag 1921-ben (a karszi békeszerződéssel) az örményországi államhatárokon kívülre került. Tehát a névadás révén az egyesület szimbolikusan „hazát teremtett” a diaszpórában, ami – foucault-i értelemben – diszkurzív technológia volt, ugyanis olyan tudás- és jelentéskészletet mozgósított, amely aktiválta a kollektív emlékezetet, és érzelmi azonosulást hozott létre.

„A Budapesten tartózkodó örmények e napokban örmény egyesületet alakítottak, az egyesület nevét az Ararát hegység legmagasabb csúcsáról nyerte el, a »Maszisz« Budapest legújabb és talán legérdekesebb egyesülete. Célunk az itt tartózkodó örmények egyesítése és az örmény nemzeti érzés ápolása […] és a magyarországi örmények között az anyaország iránti érdeklődést felkelteni. Ugyanakkor nem örményesítést szeretnének, csak azt, hogy Arménia iránt nagyobb érdeklődéssel legyenek, és vegyenek részt az új ország felépítésében. […] Nemzetünk szenvedéseiből kevés jajszó jutott át a Kárpátokon, az örmény özvegyek, aggok és éhező árvák siralmait nem hallottátok. Ránk ne mint idegenekre tekintsetek, hanem mint testvéreitekre. […] Fogjunk össze, s csupán az a gondolat foglalkoztasson minket, mint tehetnénk szolgálatot az örmény nemzetnek!” (Hovhannesian, 1919).

Ez a nyilatkozat jól szemlélteti a Maszisz Egyesület kettős küldetését: az örmény nemzeti tudat erősítését, miközben elismeri és tiszteletben tartja a közösség magyar társadalomba való integrációját. Ez a megfogalmazás „lojalitásbiztosító retorikát” is jelentett, egy olyan stratégia kijelölését, amely szerint lehet jó magyar állampolgárnak lenni úgy, hogy közben az örmény nemzet iránti elköteleződés is fennmarad.

A Lepsius Segélyegyletet szintén Rsduni Hrant Szerkisz alapította, egymaga irányította, és Németországban megjelent, örmény témájú kötetek értékesítésével próbált forrásokat gyűjteni. A bevételt örmények megsegítésére szánták. A szervezet céljait egyértelműen rögzítette egy felhívás, amelyben összefonódott a szimbolikus identitásképzés és a jótékonyság, túlmutatva a puszta humanitarizmuson:

„Dr. Lepsius […] küzd a kereszténység megvédéséért: folyóiratokat és könyveket ad ki a Közel-Kelet igazi arculatának, a mohamedánok lelkiségének és az örménység mai és történeti életének megismertetésére. S mindezeken felül nevelik az árván maradt kis örmény gyermekeket. Árvaházak fenntartása nemcsak odaadást, sok munkát, hanem temérdek pénzt is szükségeltet, mégis a Lepsius Egylet Csonka-Magyarországon nem gyűjt könyöradományokat. Nem kéri Önt ellenérték nélküli adakozatokra, bár tudja, hogy meghallgatásra találna, mert Ön is keresztény, aki hitéhez méltóan örül, ha felebarátjain segíthet. Ön is örmény eredetű magyar, aki ismeri a kisebbségi sorsban élők elszomorító helyzetét; Ön is ember, aki szereti a gyermeket, és szívével segíti a magukra maradt kicsinyeket.”^[6]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, A Lepsius Segélyegylet felhívása, (1939. február 14.ügyiratszám: 49.) A Lepsius Segélyegylet működése világosan mutatja a diaszpóra kormányzatiságának korlátait: nincs állami támogatás, nincs kényszerítő erő, így forrásait diskurzusok és érzelmi mobilizáció révén próbálja előteremteni. Ugyanakkor ez a korlátozottság produktív is, ugyanis az egylet megpróbált különböző (vallási, humanitárius, kulturális) kormányzati racionalitásokat összekapcsolni.

INFORMÁLIS DIPLOMÁCIA

A fenti intézményekkel szemben a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség és a Magyarországi Örmények Egyesülete rendkívül aktívnak és hosszú életűnek bizonyult. A két világháború közötti időszakban több száz fős tagsággal e két szervezet vált a budapesti örmények legfontosabb intézményévé és az örmény közösségi élet központi színterévé.

A Magyarországi Örmények Egyesülete a Magyarországon élő örmények egységének megerősítését tűzte ki célul. Az 1920-ban alapított szervezet nyilvántartásai szerint 409 taggal rendelkezett, és 1950-ig működött. Alapító okirata hangsúlyozta küldetését, hogy kapcsolatot teremtsen a magyarországi és a világ más részein élő örmények között. Az örmények vallási életének szervezésére jött létre a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség, amely 698 bejegyzett tagjával a két világháború közötti időszak legnagyobb örmény intézményévé vált Magyarországon (Szabó, 2024a). Az Esztergomi Főegyházmegye fennhatósága alatt működött, alapító tagjai nagyrészt megegyeztek a Magyarországi Örmények Egyesületének tagjaival, bár elsődleges célja vallási jellegű volt.

Örmény diplomáciai képviselet hiányában mindkét szervezet segítette az újonnan érkező örményeket a tartózkodási engedély vagy más adminisztratív ügyek intézésében is, így informális diplomáciai, kvázi konzuli szerepet is betöltöttek. Különösen Szovjet-Örményország megalakulásával ezek a szervezetek tartották a kapcsolatot a párizsi Örmény Nemzeti Delegációval.

Az egyesület segítséget nyújtott az örményeknek üzleti engedélyek megszerzésében (például szőnyegkészítéshez), elveszett iratok pótlásában, rendőrségi ügyintézésben, valamint a külföldi képviseletekkel való kapcsolattartásban. Számos esetben olyan örmények nevében járt el, akik az 1920-as években, az örmény népirtást és az Oszmán, illetve az Orosz Birodalom összeomlását követően érkeztek Magyarországra. Rendszeresen nyújtott be tartózkodási engedély iránti kérelmeket a Magyar Királyi Rendőrség Idegenrendészeti Osztályához. Például Ávedik Félix, az egyesület elnöke 1924-ben levelet küldött Katymár község elöljárójának, amelyben leírta, hogy Houssepian (Huszepián) Szerkisz szőnyegjavító – aki Latinovits János helyi nagybirtokos úrnál szőnyegjavítási munkálatokat vállalt – nem kapta vissza a berlini örmény diplomáciai misszió által kiállított útlevelét. Nevezett egyetlen és fölötte fontos

személyi okmányát nem nélkülözhette, a rendőrségen jelentkezési kötelezettségének is eleget kellett tennie, ezért kérte az egyesület elnöke, hogy Huszepián Szerkisz úr útlevelét hozzá (!) juttassák el.^[7]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Magyarországi Örmények Egyesületének Iratai, 35/924. szám, 1924. október 23.

Más szóval megfogalmazva a jogi végzettségű Ávedik Félix egy külföldi állampolgár érdekeinek védelmét látta el, és „konzulként” közbenjárt az elveszett vagy ellopott okmányok ügyében.

Ez a „konzuli” szerep különösen megterhelőnek bizonyult az egyesület számára a bolsevik hatalomátvétel és Örményország szovjetizálása után, amikor az Örmény Köztársaság delegációja és az Örmény Nemzeti Delegáció még Párizsban tárgyalt az ország jövőjéről az európai hatalmakkal. Abban a reményben, hogy egy független örmény diplomáciai képviselet idővel átveszi ezeket a feladatokat, az egyesület vezetői 1922-ben levelet írtak Párizsba az Örmény Nemzeti Delegációnak, kifejtve, hogy hivatalos örmény képviselet hiányában Magyarországon az egyesület segítette az országba érkező egyre növekvő számú örményt. Egyúttal azt is megfogalmazták, hogy a nyugalmazott gróf és erdélyi örmény, Jakabffy István lenne a legalkalmasabb jelölt a magyarországi konzuli szerep betöltésére.^[8]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, A Magyarországi Örmények Egyesületének levele a párizsi örmény delegációhoz diplomáciai képviselet létesítése céljából, … Részletek

Azáltal, hogy örmény diplomáciai képviselet hiányában tartózkodási engedélyek intézésében, rendőrségi ügyekben, okmánypótlásban és a külföldi hatóságokkal való kapcsolattartásban közvetítettek, olyan adminisztratív és szabályozó funkciókat láttak el, amelyek az állami kormányzás perifériáján, ám annak logikájával összhangban működtek. Az örmény egyesületek tevékenysége jól példázza a kormányzatiság foucault-i értelemben vett működését: a hatalom decentralizált, pragmatikus és technikai formáját, amely különösen válsághelyzetekben és intézményi hiányállapotokban válik láthatóvá.

MEGTAGADOTT HOVATARTOZÁS

A második világháború után mindkét szervezet helyzete különösen összetetté vált, mivel sok örmény távolodni elkezdett etnikai és diaszporikus identitásától. A Rákosi-féle kommunista diktatúra alatt Magyarország átvette és hatékonyan alkalmazta a sztálini rendszert, amely súlyosan korlátozta a római katolikus egyház és a civil, illetve etnikai

szervezetek működését. A független egyesületeket és közösségi csoportokat potenciális fenyegetésnek tekintették az egypárti államra nézve; többségüket feloszlatták, állami ellenőrzés alá vonták vagy szigorú megfigyelés alá helyezték.

Ebben az időszakban a budapesti örmények számos levelet írtak, amelyekben azt követelték, hogy az örmény papok töröljék az ő nevüket az örmény katolikus egyház tagsági listájáról. Több mint száz ilyen levél tanúsítja, hogy éppen azok az örmények, akik egykor megalapították az örmény katolikus egyházközséget, most tagságuk megszüntetését kérték, arra hivatkozva, hogy ők nem örmények. Azt állították, hogy bár családjuk Erdélyben örmény lehetett, ők maguk magyar római katolikusok.

„Tisztelettel kijelentem, hogy soha nem voltam tagja az örmény katolikus plébániának, jelenleg sem vagyok tagja, és nem is kívánok az lenni” – írta Gajzágó Anna, egy Budapesten élő erdélyi örmény a(z akkor már) Budapesti Örmény Katolikus Plébániának 1946. október 7-én. Röviddel ezután a plébánia válaszolt:

„Tisztelt Asszonyom! Ön 1931. május 24-én tette meg tagsági nyilatkozatát. Nyilatkozata szerint örményként önkéntes jelentkezés alapján jogszerűen bejegyeztük plébániánk tagjai közé. […] Tiltakozása úgy hangzik, mintha szégyellné származását, és meg akarná tagadni őseihez fűződő kapcsolatát.”^[9]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, Gajzágó Anna levele, 1946.

Az egyházi adó befizetésére felszólító csekkeket gyakran sértő hangú levelekkel küldték vissza a Budapesten élő erdélyi örmények. Azok az örmények, akik korábban büszkék voltak származásukra, immár féltek az Örmény Katolikus Egyházközséggel való bármiféle kapcsolattól, és kérték nevük törlését a tagsági nyilvántartásból.

A Magyarországi Örmények Egyesületének sorsa hasonlóan figyelemreméltó volt. 1950-ben az egyesület úgy döntött, hogy feloszlatja magát; sok tag azzal érvelt, hogy a szocialista korszakban már nincs szükség etnikai alapon szerveződő egyesületre: „A Népi demokrácia kormánya minden állampolgárnak biztosítja azt a jogot, hogy a Népi demokrácia által életre hívott kultúregyesületen belül saját népi kultúráját fejleszthesse, s erre a mód meg is van. Nem látja értelmét tehát annak, hogy mint egyesület különálló működést folytasson. Tagjai megtalálják azt a módot, hogy a fennálló egyesületek keretén belül dolgozzanak népi kultúránk fejlesztésén és előbbre vitelén. Egyben megbízza Jeretzián Ara ügyvezető igazgatót, hogy a Népi demokrácia által életre hívott kultúregyesület vezetőjével vegye fel a kapcsolatot azon lehetőség megtárgyalása céljából, hogy mi mód kínálkozik arra, hogy a magyarországi örménység annak keretében mint külön csoport sajátos kultúráját fejlessze”^[10]Örmény Katolikus Egyházközség Levéltára, Budapest, A Magyarországi Örmények Egyesületének iratai, Jegyzőkönyv, 1950. szeptember 15. (vö. Szabó, 2024b).

A hivatalos indoklás természetesen csak ürügyként szolgál: a „szocialista rendszerben” egy etnikai alapú civil szervezet működése már nem volt lehetséges. A feloszlatásról készült jegyzőkönyv szerint az egyesület tevékenysége az utóbbi időben jelentősen lecsökkent, és a tagok érdeklődése is alig mutatkozott. A vezetőség egy része rámutatott, hogy az egyesület eredetileg a Horthy-korszak alatt jött létre az örmény kultúra ápolása céljából, de a szocialista állam keretei között ez a cél már nem áll fenn. Más tagok úgy vélték, hogy egy etnikai alapon szerveződő egyesület alapvetően összeegyeztethetetlen a szocializmussal, mivel a nemzetiségi szervezet fenntartása antidemokratikusnak számít, és az állam már biztosítja a kultúrához és közösséghez kapcsolódó igények kielégítését.^[11]Budapest Főváros Levéltára, IV. 1429 – Budapest Főváros Egyesületi Alapszabályainak Gyűjteménye, 264/1950, Jegyzőkönyv a MagyarÖrmények Egyesületének önkéntes feloszlatásáról.

ZÁRÓGONDOLATOK

Tanulmányunkban a 20. század első felében élő magyarországi örmény közösség szervezeti formáit vizsgáltuk, Michel Foucault koncepciója alapján kiemelve a diaszpórában megvalósuló „kormányzatiság” aspektusait. A magyarországi örmény közösség rendkívül sokszínű volt, eltérő migrációs hullámokból érkező tagokkal, akik különböző nyelveket, kulturális gyakorlatokat és gazdasági hátteret hoztak magukkal. E csoportok között rendszeresen feszültségek és konfliktusok jelentkeztek, amelyeket az egyesületek és az egyházi intézmények próbáltak feloldani, s egyúttal a diaszpóra identitását, a hovatartozást és a lojalitás normáit is formálták. A budapesti örmény szervezetek nem csupán kulturális vagy jótékonysági funkciót láttak el. Szimbolikus és intézményesített tereket hoztak létre, amelyek révén a közösség tagjainak viselkedését, kapcsolatrendszerét és identitását szervezték, miközben gazdasági, adminisztratív és vallási funkciókat is elláttak. A második világháború utáni kommunista rendszer radikálisan átalakította ezeket az intézményeket. Az örmény egyesületeket feloszlatták, a római katolikus egyház – s ennek keretében az Örmény Katolikus Egyházközség is – állami kontroll alá került, a korábbi integráló funkciókat kirekesztés és önmegtagadás váltotta fel. A tanulmány tehát szemlélteti, hogy a budapesti örmény diaszpóra intézményei miként alakították ki saját, részben transznacionális kormányzati tereiket, miközben a hatalom, az identitás és a közösségi kapcsolatok különböző – kulturális, vallási, gazdasági és politikai – logikái folyamatosan egymásba fonódtak, és feszültséget generáltak.

Absztrakt

A segítő hivatások gyakorlói fokozott pszichés és érzelmi igénybevételnek vannak kitéve. A kiemelt érzelmi teher és a folyamatosan jelen lévő empatikus válaszkészség a szakemberek magánéletére is hatással lehet. Vizsgálatunk célja az volt, hogy feltárjuk, miként befolyásolják a segítő hivatások sajátosságai a hallgatók párkapcsolati és társas támogatás iránti igényeit a munka és a magánélet egyensúlyának tükrében. A kutatásban 138 leendő szakember vett részt egy magyarországi egyetemről. A demográfiai kérdések mellett a vizsgálat a Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás Skála magyar változatát alkalmazta. A válaszadók többsége magas szintű társas támogatásról számolt be, ugyanakkor az érzelmi támogatást, problémamegoldást, döntéshozatalt érintő tételekben nagyobb arányban jelentek meg alacsonyabb támogatottságot jelző válaszok. Az eredmények rámutatnak a munka és a magánélet egyensúlyának jelentőségére és a segítő pályára készülők támogatási szükségleteire.

Kulcsszavak: párkapcsolati támogatás, társas támogatás, segítő hivatás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.4

A segítő hivatások, különösen a szociális munka, a társadalmi szolidaritás és gondoskodás megvalósításának legközvetlenebb formái közé tartoznak. A szociális munkások nap mint nap olyan emberekkel kerülnek kapcsolatba, akik krízishelyzetben élnek, legyen szó gyermekvédelmi beavatkozásról, hajléktalanellátásról, idősgondozásról vagy más sérülékeny csoportok támogatásáról. Munkavégzésükhöz elengedhetetlen az empátiás képesség, a kliensek testi-lelki állapotának figyelembevétele, valamint a bizalomra épülő, sokszor érzelmileg is megterhelő kapcsolat kialakítása (Maslach–Leiter, 2016). A segítő szakemberek napi szinten olyan érzelmi terhekkel találkoznak, amelyek feldolgozása hosszú távon pszichés kockázatot hordozhat, különösen abban az esetben, ha a munka és a magánélet közötti egyensúly nem megfelelően biztosított.

A szakirodalom rámutat, hogy a szociális munkások körében a munkahelyi stressz és a kiégés előfordulása kiemelkedően magas (Schaufeli et al., 2009). Ezt erősíti az is, hogy gyakran túlterheltek, helyettesítésük sok intézményben nehezen megoldható, így a pihenés, a regeneráció és a személyes kapcsolatok ápolása háttérbe szorulhat. A társas támogatás és a stabil párkapcsolat ebben a kontextusban nem pusztán személyes szükségletként értelmezhető, hanem a szakmai működés fenntarthatóságának és a kliensek számára nyújtott ellátás minőségének egyik alapfeltételeként is (Thoits, 2011).

Jelen tanulmány célja, hogy megvizsgálja, miként befolyásolják a jövőben segítő hivatást gyakorlók társas támogatás iránti igényei a munka és a magánélet egyensúlyának alakulását. Így a segítő hivatásokban dolgozók jóllétének és személyes kapcsolati dinamikáinak mélyebb megértésével hozzájárulhatunk a szakmai diskurzushoz.

Elméleti háttér

Fokozott pszichés megterhelés jelenléte

A segítő hivatások sajátossága, hogy gyakorlóik folyamatosan olyan helyzetekben dolgoznak, amelyekben a kliensek problémái nem pusztán szakmai, hanem mélyen emberi megközelítést is igényelnek. A szociális munkások mindennapjai gyakran krízishelyzetek kezelésével telnek, legyen szó gyermekvédelmi ügyekről, hajléktalanellátásról vagy idős emberek támogatásáról. Az ilyen szituációk állandó empatikus jelenlétet, érzelmi rugalmasságot és gyors reagálóképességet kívánnak meg. Ez a fajta érzelmi munka – amelyben a szakember a saját belső állapotát is kénytelen szabályozni a kliens támogatása érdekében – tartós megterhelést jelenthet, és hosszabb távon komoly pszichés kimerüléshez vezethet (Figley, 2002; Hochschild, 1983).

Az empátia pozitív erőforrás, de kockázati tényező is, mivel az állandóan megélt érzelmi terhelés könnyen túlcsordulhat. Amikor a szakember képtelen leválasztani a munkában tapasztalt nehézségeket a magánéletéről, a feszültség és a kimerültség megjelenhet a személyes kapcsolataiban. Ez a jelenség nem csupán a közérzet romlásához, hanem a párkapcsolati dinamika megbillenéséhez is hozzájárulhat. A szakirodalom szerint a segítő hivatások gyakorlói a kiégés szempontjából kifejezetten sérülékenyek, aminek egyik legfontosabb előidézője éppen ez a fajta „hazavitt” érzelmi teher (Maslach–Leiter, 2016; Bride, 2007). A kiégés nem kizárólag a szakmai hatékonyság csökkenésében mutatkozik meg, hanem szélesebb értelemben az életminőség romlásában, a családi és párkapcsolati problémák gyakoribbá válásában is.

Egyensúly a segítő hivatásokban

A szociális munkások esetében a munkahelyi stressz közvetlen hatással lehet a családi és párkapcsolati működésre, illetve fordítva: a kiegyensúlyozott párkapcsolat és erős társas háló védőfaktorként funkcionálhat a munkahelyi kihívásokkal szemben (Cohen–Wills, 1985). A munka és a magánélet egyensúlya (work–life balance) különösen fontos a segítő szakmákban, hiszen a szakmai szerepek és a személyes kapcsolatok közötti határvonal ezeknél gyakran elmosódik (Greenhaus–Beutell, 1985).

A társas – érzelmi, instrumentális és információs – támogatás különböző formái alapvető szerepet játszanak a pszichés jóllét fenntartásában (Thoits, 2011). Azon hallgatók esetében, akik a valamilyen segítő szakmára való felkészülés korai szakaszában járnak, különösen fontos annak megértése, hogy milyen párkapcsolati preferenciáik és támogatási igényeik vannak. Ez ugyanis előrevetítheti, hogy pályára lépésükkor milyen erőforrások segíthetik vagy akadályozhatják őket a szakmai és magánéleti szerepek összehangolásában. Ha a szakember képes világos határokat szabni a munkája és a magánélete között, nagyobb eséllyel marad hosszú távon motivált és érzelmileg kiegyensúlyozott.

A társas támogatás gyakorlati jelentősége

A társas támogatás alapvető jelentőségű az egyén mentális egészségének fenntartásában, a stresszkezelési képességek erősítésében, valamint a pszichológiai ellenálló képesség növelésében. Számos kutatás bizonyítja, hogy azok, akik stabil és támogató emberi kapcsolatokkal rendelkeznek, kevésbé sérülékenyek a depresszióval, a szorongással és a kiégéssel szemben, mint azok, akik társas környezetükben hiányt szenvednek (Cohen–Wills, 1985). A támogató kapcsolatok nem csupán érzelmi biztonságot nyújtanak, hanem fiziológiai szinten is hatnak (Heinrichs et al., 2003). E pozitív hatások különösen felértékelődnek a segítő hivatásokban, amelyekben a mindennapi munka szorosan összefonódik a kliensek nehéz sorsával és érzelmi terheivel (Ipolyi–Alatawneh, 2024).

A szociális munkások, akik gyermekvédelmi intézményekben, hajléktalanellátó szolgáltatásokban vagy egészségügyi osztályokon végzik feladataikat, rendszeresen kerülnek olyan helyzetekbe, amelyekben empatikus odafordulásra, a kliensek testi-lelki állapotának figyelembevételére és sokszor érzelmi kapcsolat kialakítására van szükség. Ez a folyamatos készenlét és érzelmi bevonódás azonban jelentős pszichés kockázattal jár: amennyiben a szakemberek nem kapnak megfelelő támogatást környezetüktől, könnyen előfordulhat, hogy a munka során felhalmozódott feszültségeket hazaviszik, ami a magánélet harmóniáját is veszélyezteti. A társas támogatás ebben az összefüggésben védőfaktor, illetve a szakmai jóllét, valamint a munka és a magánélet egyensúlyának egyik legfontosabb fenntartó eleme. Hiánya hozzájárulhat a kiégéshez, amely érzelmi kimerülésben, a munka iránti motiváció csökkenésében, cinikus attitűdök kialakulásában és teljesítményromlásban mutatkozik meg (Maslach–Leiter, 2016).

A társas támogatás többféle formában jelenhet meg, amelyek közül a párkapcsolati erőforrásoknak van az egyik legerősebb védőhatásuk. Az érzelmi támasz – például az empátia, a biztatás és a szeretet kifejezése – a pszichés biztonságot erősíti, az instrumentális segítség – a mindennapi feladatok megosztása – közvetlenül csökkenti a hétköznapi terheket, míg az információs támogatás tanácsadás vagy útmutatás formájában nyújt kapaszkodót. Emellett a társas dimenzió, a közös élmények és a minőségi együttlétek szintén meghatározók a kapcsolat stabilitása és az egyéni jóllét szempontjából (Bolger et al., 2000). A támogatás minősége és egyensúlya kulcsfontosságú: ha az egyik fél túlzottan megterhelőnek érzi a kapcsolatban betöltött szerepét, míg a másik elhanyagoltnak érzi magát, az hosszú távon a kapcsolat gyengüléséhez, konfliktusokhoz és intimitásvesztéshez vezethet (Rini et al., 2010).

A társas támogatás hiánya tehát nem csupán egyéni szinten jár negatív következményekkel, hanem a segítő hivatások minőségét is közvetlenül befolyásolja. Amikor a szakemberek nem rendelkeznek megfelelő védőhálóval a magánéletükben, nagyobb valószínűséggel alakul ki náluk érzelmi kimerültség és kiégés, amely végső soron a kliensek ellátásának színvonalát is rontja. A szakirodalom alapján egyértelműen látható, hogy a segítő hivatásokban a társas támogatás kettős jelentőségű: egyszerre szolgálja az egyéni jóllét fenntartását és a rászorulók számára nyújtott szolgáltatás minőségének javítását. Ezáltal magánéleti tényezőként és szakmai erőforrásként is értelmezhető, amelynek fejlesztése és fenntartása mind az egyén, mind a társadalmi ellátórendszerek szempontjából kiemelt fontosságú.

Módszertan

Jelen vizsgálat egy átfogó, több részre tagolt kutatási projekt keretében valósult meg, amely a segítő hivatású hallgatók életútjának, kapcsolati mintázatainak és jóllétének különböző aspektusait tárja fel. A most bemutatott tanulmány a teljes kutatásnak csupán egy része, amely kifejezetten a társas támogatás igényére, valamint a munka és a magánélet egyensúlyának hallgatói értelmezésére fókuszál.

Az adatgyűjtés vegyes módszertani megközelítéssel zajlott, ötvözve a kvantitatív és kvalitatív elemeket. A bemutatott eredmények egy része olyan önállóan összeállított itemeken alapul, amelyek a kutatás specifikus kérdéseire – a leendő segítő szakemberek párkapcsolati támogatás iránti igényére, illetve a munka és a magánélet egyensúlyának értelmezésére – fókuszálnak. A tételek többsége ötfokú Likert-skálát használt (1 = egyáltalán nem jellemző; 5 = teljes mértékben jellemző), míg más kérdések többválasztásos vagy kategóriaválasztós formában lettek felvéve. A strukturált kérdőív saját szerkesztésű zárt kérdéseket és nyitott kérdéseket egyaránt tartalmazott, lehetővé téve, hogy a számszerűsíthető adatok mellett árnyaltabb, személyes reflexiók is megjelenjenek. A válaszokat tematikus elemzés segítségével csoportosítottuk.

A társas támogatás észlelt szintjének vizsgálatához a Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás Skála (MSPSS) magyar változatát alkalmaztuk, amelyet Papp-Zipernovszky Orsolya, Kékesi Márk Zoltán és Jámbori Szilvia validált 1073 fős felnőtt-mintán. A kutatásban a tíztételes, háromfaktoros változatot alkalmaztuk, ötfokú Li-kert-skálán (egyáltalán nem; inkább nem; is-is; inkább igen; teljes mértékben) mérve a válaszokat. A skála az érzelmi, az instrumentális és a kommunikációs támogatás élményét egyaránt vizsgálja, ami jól illeszkedik a segítő hivatások terheléséhez kapcsolódó társas erőforrások feltérképezéséhez (Papp-Zipernovszky et al., 2017). Az online felületet egy magyarországi egyetem Neptun-rendszere biztosította, amelyen keresztül a hallgatók elérhették a kérdőívet. A részvétel minden esetben önkéntes és anonim módon történt, megfelelve az etikai előírásoknak.

A kérdőív kérdésblokkjai a következő területekre irányultak:

• a társas támogatás formáival kapcsolatos igények;
• a munka és a magánélet egyensúlyáról alkotott vélemények;
• jövőbeli párkapcsolati elképzelések.

A demográfiai adatok rögzítése mellett – mint említettem – a kérdőív tartalmazott nyitott kérdéseket is, amelyek a hallgatók személyes élményeit és kapcsolati tapasztalatait segítették feltárni.

A minta bemutatása

A 2025-ben végzett vizsgálatban szociális munka, szociálpedagógia, ápolás vagy diakónia alapszakon tanuló hallgatók vettek részt. A válaszadók körének kiválasztása célzott módon történt, mivel a kutatás kifejezetten segítő hivatásra készülő hallgatók tapasztalatait kívánta feltárni. A minta nem reprezentatív, ugyanakkor lehetőséget nyújt a segítő pályára lépő fiatalok helyzetének, preferenciáinak és igényeinek megismerésére.

A kérdőívet összesen mintegy háromszáz hallgatónak küldtük ki, közülük 138 fő töltötte ki, ami körülbelül 46 százalékos válaszaránynak felel meg. A lemorzsolódás mintázatairól csak korlátozott információ áll rendelkezésre, mivel a kérdőívet meg nem nyitó vagy félbehagyó hallgatókról nem gyűjtöttünk háttéradatokat. Levelező tagozatos hallgatók nagyobb arányban vettek részt a kitöltésben, aminek lehetséges oka, hogy a vizsgálat témája – a munka, a magánélet és a párkapcsolati terhek összehangolása – erősebben érinti a munkavégzéssel párhuzamosan tanulókat. Más háttérváltozó mentén (életkor, szak, évfolyam) nem körvonalazódott egyértelmű mintázat, így a mintából kimaradók jellemzőiről csak óvatos következtetések vonhatók le. A lemorzsolódás rövid tárgyalása ugyanakkor fontos a módszertani transzparencia szempontjából. A kutatás eredményeit a fenti korlátok figyelembevételével kell értelmezni.

A nemi arányok erőteljes női többséget mutatnak: 122 nő és 16 férfi vett részt a vizsgálatban. A hallgatók közül 31-en nappali, 107-en pedig levelező tagozaton folytatják tanulmányaikat. A szakos megoszlás a következőképpen alakult: 44 szociális munka, 47 szociálpedagógia, 43 ápolás és 4 diakónia szakos hallgató. Az évfolyamot tekintve a válaszadók többsége elsőéves volt (80 fő), kisebb arányban voltak a másodévesek (53 fő), míg öten harmadévesként vettek részt a vizsgálatban. A képzési struktúrából fakadóan végzős hallgatók nem szerepeltek a mintában.

A kutatás egyik fontos vizsgálati szempontja a párkapcsolati státusz volt. A válaszadók 72 százaléka a kérdőív kitöltése idején párkapcsolatban élt, míg 28 százalékuk egyedülállóként vett részt a felmérésben. Ez a megoszlás lehetővé tette, hogy a párkapcsolattal rendelkező és az egyedülálló hallgatók tapasztalatait összehasonlíthassuk, és a különböző kapcsolati élethelyzetek összefüggéseit is feltárhassuk a társas támogatás, valamint a munka és a magánélet egyensúlya kapcsán.

Eredmények

A társas támogatás észlelt szintjének vizsgálatából kiderült, hogy a minta döntő többsége magas vagy nagyon magas szintű támogatást él meg, amely elsősorban a biztonságérzetet, érzelmi támaszt és rendelkezésre állást hangsúlyozó tételekben mutatkozott meg (1. ábra). A legtöbb résztvevő az „inkább igen” vagy „teljes mértékben” válaszlehetőséget jelölte meg az alábbi állítások esetében:

• „Van legalább egy fontos személy, akire számíthatok, ha szükségem van rá.”
• „A családomra mindig számíthatok.”
• „Számíthatok a barátaimra, amikor a dolgok rosszra ”

Ez arra utal, hogy a hallgatók túlnyomó része stabil társas hálóval rendelkezik, amely a segítő szakmákban való későbbi működés szempontjából védőfaktornak tekinthető.

Három item esetében azonban lényegesen magasabb volt az „egyáltalán nem” és az

„inkább nem” válaszok aránya:

• „Megkapom a családomtól azt az érzelmi segítséget és támogatást, amelyre szükségem van.”
• „Tudok a problémáimról beszélni a családommal.”
• „A családom szívesen segít a döntéseim meghozatalában.”

Ezeknél az állításoknál a negatív válaszok aránya számottevően magasabb volt, mint a többi tétel esetében, ami arra utal, hogy a hallgatók egy része inkább barátokhoz vagy szignifikáns másokhoz fordul érzelmi támogatásért, míg a családi kommunikáció és bevonódás kevésbé stabilan működik.

Ez a mintázat illeszkedik a fiatal felnőttekre jellemző autonómiakialakulási folyamathoz, ugyanakkor arra is rámutat, hogy a segítői pályára készülők között is megjelenik egy olyan csoport, amely nem támaszkodhat teljes mértékben a családi háttérre érzelmi támogatás szempontjából, és inkább horizontális (baráti, párkapcsolati) viszonyaiban találja meg a szükséges erőforrásokat. A segítő hivatások sajátosságai miatt ennek a támogatási szerkezetnek különös jelentősége lehet: a szakmai szerepek érzelmi terhei nagyfokú önreflexiót, biztonságos kapcsolati hátteret és megfelelő érzelmi szabályozási lehetőségeket kívánnak meg. A családi támogatás hiányosságai ezért hosszú távon potenciális kockázatot jelenthetnek, különösen a kiégésre való hajlam, a stresszkezelési nehézségek vagy a szerepkonfliktusok felerősödése szempontjából. A baráti és párkapcsolati támasz megerősödése ugyanakkor adaptív kompenzációs mechanizmusként is értelmezhető, amely hozzájárulhat a segítői pályára készülők pszichés ellenálló képességének fenntartásához.

A kutatásban részt vevő hallgatók, különösen a szociális munka szakosok, világosan jelezték, hogy a párkapcsolati támogatás több dimenzióját is fontosnak tartják. A kérdés lehetővé tette, hogy egyszerre több formát is megjelöljenek, így a válaszok átfogó képet adtak a társas igényekről. Az eredmények alapján az érzelmi támogatás kiemelkedően elsődleges: a válaszadók 93,5 százaléka választotta ezt a dimenziót. Ez azt mutatja, hogy a hallgatók olyan kapcsolatot képzelnek el, amelyben a meghallgatás, az empátia és a biztonságos érzelmi tér alapvető szerepet kap.

1.ábra: A társas támogatás észlelt szintjének megoszlása (n = 138) (saját szerkesztés)

A motivációs és fejlődési támogatás (73,9%) szintén jelentősnek bizonyult, ami arra utal, hogy a hallgatók értékelik, ha partnerük aktívan segíti céljaik elérését és személyes fejlődésüket. A gyakorlati segítség (71%) és az egészségügyi támogatás (65,9%) is fontosnak mutatkozott, jelezve, hogy a mindennapi élet terheinek megosztása, valamint a partner gondoskodása krízishelyzetben alapvető igényként jelenik meg. A szociális és anyagi támogatás, bár kevésbé hangsúlyos, még így is a résztvevők közel felénél fontos szerepet játszik, kiegészítve a párkapcsolat stabilitását (1. táblázat).

1.táblázat: A támogatási formák preferenciájának megoszlása (n = 138) (saját szerkesztés)

E hallgatói mintából kiindulva feltételezhetjük, hogy a már dolgozó szociális munkások esetében ezek az igények még hangsúlyosabbá válhatnak. A napi munka során gyakran találkoznak intenzív érzelmi helyzetekkel, gyermekvédelmi krízissel vagy a hajléktalanellátásban előforduló nehézségekkel, amelyek fokozott érzelmi bevonódást követelnek. A kérdőív nyílt kérdéseire adott válaszok szerint a hallgatók már a képzés során érzik a szakmai terhelés és a párkapcsolati elvárások közötti feszültséget. Több résztvevő kiemelte, hogy a szakma érzelmi igénybevétele olyan mértékű, hogy különleges empátiát és megértést igényel a partner részéről, ami valószínűsíthetően fokozódik, amint belépnek a munkaerőpiacra. A nyílt kérdésekre érkezett válaszok megerősítik, hogy a hallgatók jelentős része érzékeli az érzelmi megterhelés és a párkapcsolati elvárások találkozását, ugyanakkor nem tekintik ezt kizárólag a segítő szakmák sajátosságának.

Az egyik legerősebben megjelenő tematika az érzelmi terhelés hangsúlyozása. Több válaszadó kiemelte, hogy a segítő szakmákban „mentálisan jobban leterheltek” az emberek, mivel „nap mint nap mások problémáival” szembesülnek, és „akaratlanul is megviseli az embert az ápoltja sorsa”. A válaszokból az is kirajzolódik, hogy a hallgatók szerint ez az érzelmi bevonódás fokozott megértést és türelmet kíván a partnertől: „több megértést és meghallgatást, érzelmi támogatást” tartanak szükségesnek, illetve „sokkal több kommunikációra van szükség” egy-egy megterhelő műszak után. Néhányan arra is rávilágítottak, hogy a segítő szakmában dolgozók gyakran „más terheit is magukra veszik”, ami hosszabb távon növelheti a kiégés kockázatát. Ezek a vélemények egybecsengenek azzal a kvantitatív megállapítással, hogy a magas érzelmi igénybevétel nagyobb hangsúlyt helyez a párkapcsolati érzelmi támogatásra.

Ugyanakkor a hallgatók egy másik nagy csoportja határozottan elutasítja, hogy a segítő szakmákhoz kötnénk speciális támogatási igényeket. Több válaszadó szerint „mindenkinek szüksége van empátiára és támogatásra” a párkapcsolatban, függetlenül a munkája jellegétől, és alapvetően „egyén- és párkapcsolatfüggő”, hogy ki milyen támogatást igényel. A munkát és a magánéletet elválasztó narratíva is erőteljesen jelen van: „külön kell tekinteni” a két területet, „nem befolyásolhatja a párkapcsolat a munkát”. Többen kifejezetten kritikusak azzal a feltételezéssel szemben, hogy a segítő szakmák kiemeltebb támogatást igényelnének; szerintük „mindenkinek a saját szakmája a legnagyobb kihívás”, és nem indokolt a segítői hivatást különleges esetként kezelni. Ez a megközelítés összhangban van azokkal a kvantitatív eredményekkel, amelyek szerint a hallgatók jelentős része csak minimális vagy mérsékelt hatást érzékelt a szakma és a párkapcsolati elvárások között.

A két értelmezési keret között helyezkednek el azok a válaszok, amelyek a segítő szakmák speciális terhelését elismerik ugyan, de nem tekintik kizárólagos tényezőnek. Például egy hallgató hangsúlyozta a munka univerzális stresszterhét („minden munka hajlamosít a kiégésre”), ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a rekreáció módja eltérő lehet a segítő szakmákban dolgozóknál. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy bár a segítő szakmák érzelmileg megterhelőbbek, leginkább az önismeret és az öngondoskodás határozza meg a párkapcsolati igényeket. A kimerültség feldolgozásának módjára is utaltak némelyek: „több egyedüllétre van szükségük” a segítő szakembereknek, hogy feldolgozzák a nap során felgyülemlett információkat és érzelmeket.

Külön hangsúlyt kaptak a strukturális tényezők is. Több hallgató említette, hogy a segítő szakmák időbeosztása – például hétvégi vagy ünnepnapi munkavégzés – fokozza a partneri együttműködés szükségességét, különösen a háztartási és gyermeknevelési feladatok megosztásában. Mások szerint a szakma anyagi megbecsültségének hiánya is befolyásolhatja a párkapcsolati dinamikát, mivel fokozhatja a gazdasági függést a partnerrel szemben.

Összességében a hallgatók nyílt válaszai azt mutatják, hogy a segítő szakmák érzelmi megterhelése kétségkívül jelen van a párkapcsolati elvárások alakulásában, de nem kizárólagosan meghatározó. A vélemények sokszínűsége alapján három fő értelmezési irány rajzolódik ki:

• A szakmából fakadó többletigényeket hangsúlyozó megközelítés, amely az érzelmi kimerültséget, a kliensek problémáinak átvételét, valamint a kommunikáció, a megértés és a türelem fontosságát emeli ki.
• Az egyéni különbségeket előtérbe helyező narratíva, amely szerint a párkapcsolati támogatási igények alapvetően személyiség- és párkapcsolatfüggők, és nem köthetők egyetlen hivatási területhez.
• A kettő közti integratív szemlélet, amely elismeri a segítői munka sajátos terheléseit, de hangsúlyozza az önismeret, a rekreáció, a határkezelés és a kiegyensúlyozott kommunikáció szerepét.

Ezek az eredmények tovább árnyalják a kvantitatív adatokból kirajzolódó képet: bár a hallgatók érzékelik a szakmai terhelés párkapcsolati relevanciáját, sokan úgy vélik, hogy a támogatási igényeket inkább az egyéni copingstratégiák, a személyes határszabás és az érett kommunikációs minták alakítják. Ez a komplexitás megerősíti, hogy a segítő szakmákban dolgozók párkapcsolati jóllétének vizsgálata interdiszciplináris megközelítést igényel, amely figyelembe veszi az érzelmi terhelés, az egyéni különbségek és a társas erőforrások dinamikus kölcsönhatását.

A válaszadók 81 százaléka egyetértett azzal, hogy a segítő szakmában dolgozók hajlamosak „túlzottan támogató” szerepet vállalni, ami a párkapcsolatban is megjelenhet. Ez a tendencia növeli a szerepkonfliktus és a kiégés kockázatát, hiszen a szakmai és magánéle-ti támogatási igények gyakran összefonódnak. Ugyanakkor az adatok azt is jelzik, hogy sok hallgató tudatosan törekszik a munka és a magánélet szétválasztására: 35,5 százalék szerint szakmájuk csak minimálisan, 31,2 százalék szerint pedig közepesen alacsonyan befolyásolja párkapcsolati elvárásaikat, és csupán 11,6 százalék érzett erőteljes hatást.

Az adatok tehát azt sugallják, hogy a párkapcsolati támogatás legfontosabb dimenziói az érzelmi jelenlét, a személyes fejlődés elősegítése és a mindennapi életvezetési segítség. Bár a hallgatók még nem dolgoznak teljesen éles, gyakorlati környezetben, a mintázatok felvetik, hogy a szakmai terhelés és a klienskapcsolatok intenzitása a munkába lépést követően tovább növelheti az érzelmi támogatás iránti igényt. Ez az összefüggés rámutat az interdiszciplináris megközelítés fontosságára: a pszichológiai, szociális és egészségügyi szempontok együttes vizsgálata elengedhetetlen a segítő szakmákban dolgozók párkapcsolati igényeinek és jóllétének feltárásához.

Az eredmények jelzik, hogy a szakemberek társas elvárásai komplexek, és a szakmai tapasztalat előrehaladtával a hallgatói mintában felvázolt preferenciák valószínűsíthetően tovább erősödnek. Az érzelmi támogatás fontossága, a partner megértésének igénye és a mindennapi együttműködés hangsúlya egyaránt olyan tényezők, amelyek a párkapcsolat stabilitását és a szakmai jóllétet egyaránt elősegítik.

A hallgatói mintán belül az érzelmi támogatás, illetve a munka és a magánélet egyen-súlyának észlelt terhelése tekintetében vizsgáltuk a fő alcsoportok közötti különbségeket. A cél az volt, hogy a leíró adatok és a kvalitatív megfigyelések mellett statisztikai alapot is szolgáltassunk a hallgatói tapasztalatok interpretációjához.

A minta 72 százaléka párkapcsolatban él (n = 99), míg 28 százaléka egyedülálló (n = 39). Az érzelmi támogatás fontosságát vizsgálva a következő megoszlást találtuk (2. táblázat):

2.táblázat: Az érzelmi támogatás fontossága párkapcsolati státusz szerint (n = 138) (saját szerkesztés)

A statisztikai próba nem jelez szignifikáns különbséget a két csoport között (X²[1] = 1,53; p = 0,22). Ez arra utal, hogy az érzelmi támogatás fontosságát tekintve a párkapcsolati státusz nem jelent markáns eltérést a hallgatók között, ami összhangban van a kvalitatív adatainkkal: a hallgatók véleményei divergensen jelennek meg, és az egyedülállók egy része is kiemelt fontosságúnak tartja az érzelmi támogatást.

A mintában 31 nappali és 107 levelező tagozatos hallgató szerepelt. A munka és a magánélet egyensúlyának terhelését ötfokú skálán értékelték a résztvevők (1 = alacsony; 5 = nagyon magas terhelés). A levelező tagozatos hallgatók szignifikánsan nagyobb terhelést érzékelnek (U = 1200; p = 0,01), ami összhangban van a munka melletti tanulásból fakadó többletterheléssel. Az eredmény megerősíti, hogy a napi munkaidő és az ezzel járó feladatok befolyásolják a hallgatók munka és magánélet egyensúlyára vonatkozó észlelését (3. táblázat).

3.táblázat: A munka és a magánélet egyensúlya terhelésének átlagos értékei tagozat szerint (n = 138) (saját szerkesztés)

A társas támogatás átlagos szintje és a szakma párkapcsolatra gyakorolt hatásának észlelése közötti mérsékelt negatív korreláció arra utal (r_s = –0,32, p < 0,01), hogy a hallgatók által érzékelt magasabb társas támogatás mérsékelheti a szakmai terhelés párkapcsolati konfliktusokra gyakorolt hatásának észlelését. Ez összhangban van a kvalitatív adatokkal, amelyek szerint a hallgatók többsége a baráti és párkapcsolati támasz fontosságát emelte ki a szakmai stressz kompenzációjaként.

Fontos hangsúlyozni, hogy az eredmények interpretációja korlátozott, és elsősorban a mintán belüli mintázatok feltárására alkalmas. Az alcsoportok közötti tendenciák összhangban vannak a kvalitatív megfigyelésekkel, így megerősítik az érzelmi támogatás, valamint a munka és a magánélet egyensúlyának jelentőségét a segítő szakmára készülő hallgatók körében.

Diszkusszió

A vizsgálat eredményei megerősítik a szakirodalomból ismert összefüggést a segítő hivatásokban dolgozók érzelmi terhelése és a társas támogatás igénye között. A szociális munkások és más segítő szakmák képviselői nap mint nap intenzív érzelmi helyzetekkel találkoznak, amelyek a munka és a magánélet közötti egyensúly fenntartását is próbára teszik. A hallgatói minta eredményei rámutatnak, hogy a párkapcsolati támogatás – különösen az érzelmi, motivációs és gyakorlati dimenzió – kiemelkedő jelentőségű a jövőben segítő hivatást választók számára.

A társas támogatás részletesebb vizsgálatát lehetővé tevő Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás Skála (MSPSS) eredményei tovább árnyalják ezt a képet. A hallgatók többsége magas szintű támogatottságról számolt be, ami arra utal, hogy már a képzés alatt stabil társas hálóval rendelkeznek. Ez különösen fontos erőforrás lehet a segítői szerep érzelmi megterhelése során. Ugyanakkor a skála bizonyos tételeiben (4., 6. és 9. tétel) szembetűnő volt az „egyáltalán nem” vagy „inkább nem” válaszok magasabb aránya. Ez azt jelzi, hogy a hallgatók egy része a családi kapcsolataiban kevésbé tapasztal érzelmi megoszthatóságot vagy döntéstámogató hozzáállást, és nagyobb mértékben támaszkodik baráti vagy párkapcsolati kötelékeire.

A statisztikai elemzések további árnyalatokat adnak az értelmezéshez:

• Párkapcsolati státusz szerinti különbség: Az érzelmi támogatás fontosságát tekintve a párkapcsolatban élők (94,9%) és az egyedülállók (87,2%) között nem találtunk szignifikáns eltérést (X²[1] = 1,53; p = 0,22). Ez megerősíti a kvalitatív adatokban megjelenő divergens véleményeket, miszerint az érzelmi támogatás iránti igény nem kizárólag a párkapcsolati státuszhoz kötődik.
• Tagozat szerinti különbség: A levelező hallgatók átlagosan magasabb munka–magánélet-terhelést tapasztaltak (3,8 ± 0,9), mint a nappali tagozatosok (3,1 ± 0,7), ami szignifikáns különbséget jelent (U = 1200; p = 0,01). Ez alátámasztja, hogy a munka melletti tanulás növeli a hallgatók észlelt terhelését.
• A társas támogatás és a szakmai terhelés összefüggése: A Spearman-féle korreláció mérsékelt negatív összefüggést mutatott (r_s = –0,32; p < 0,01), ami azt jelzi, hogy a magasabb támogatást érzékelő hallgatók kevésbé tekintik a szakmai terhelést a párkapcsolati konfliktusok forrásának. Ez megerősíti a kvalitatív adatokban is jelzett kompenzáló szerepet, amelyet a társas háló tölt be a szakmai stressz feldolgozásában.

Az adatok alapján a hallgatók tudatosan reflektálnak a szakma érzelmi igénybevételére, és egyértelmű igényt fogalmaznak meg a partneri támogatásra. Ez a felismerés különösen fontos a szociális területen, ahol a „hazavitt” érzelmi teher növeli a kiégés és a párkapcsolati feszültségek kockázatát. A vizsgálat rámutat, hogy a társas támogatás – beleértve az érzelmi, az instrumentális és a motivációs formákat – nem pusztán személyes jóllétet biztosít, hanem közvetlenül hat a szakmai teljesítmény fenntarthatóságára és a klienseknek nyújtott ellátás minőségére is.

A kvantitatív és kvalitatív adatok összegzése alapján látható, hogy a hallgatók többsége felismeri: a segítő szerep folyamatos empátiát igényel, és ennek kezelésében a stabil társas háttér, különösen a párkapcsolati támogatás kulcsfontosságú erőforrás. Ugyanakkor a válaszok azt is jelzik, hogy a hallgatók egy része már a képzés során szembesül a munka és a magánélet szerepkonfliktusának első jeleivel, ami arra utal, hogy a pályára lépést követően ezek a kihívások tovább fokozódhatnak.

A vizsgálat korlátai

A kutatás eredményeit a minta és a módszertan bizonyos korlátai befolyásolhatják. A minta nem reprezentatív: a résztvevők többsége női hallgató, és a vizsgálat egyetlen egyetem hallgatóira terjedt ki.

Összegzés

A vizsgálat eredményei hangsúlyozzák, hogy a társas támogatás, különösen a párkapcsolati dimenzió alapvető védőfaktor a szociális területen dolgozók jóllétének fenntartásában. A hallgatói tapasztalatok és preferenciák előrevetítik, hogy a segítő szakmába lépve a stabil társas kapcsolatok és az érzelmi támogatás kiemelt jelentőségűek a munka és a magánélet egyensúlyának biztosításában és a kiégés megelőzésében. A kutatás eredményei hozzájárulhatnak a szakmai képzések fejlesztéséhez, a hallgatók tudatos felkészítéséhez a párkapcsolati és társas erőforrások biztosítására, valamint a szociális szakma fenntartható gyakorlásához.

Jelen tanulmány az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program EKÖP-24-4-II kódú támogatásával valósult meg.

Absztrakt

A korábbi javuló tendenciák ellenére Magyarországon az iskolázottsági különbségek a romák és nem romák között továbbra is fennállnak – egyes dimenziókban súlyosbodnak is –, amit főként a társadalmi szegregáció, az oktatási környezet és a családi háttér eltérései okoznak. A gyorsuló iskolai szegregáció tovább fokozza az esélyegyenlőtlenséget, melyet a homogenizált továbbtanulási pályák és a magas lemorzsolódási arány tovább súlyosbítanak. A tanulmány a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium körében végzett interjúk alapján mutat rá az úgynevezett fontos másik szerepére, amelyen olyan felnőtt támogató személyeket ért, akik motiválják, segítik és támogatják a tanulók pályafutását. A tanulmány kiemeli, hogy a sikeres társadalmi mobilitáshoz elengedhetetlen a támogató, mentoráló kapcsolatok kiépítése, különösen a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű cigány fiatalok esetében, és bemutatja a mobilitási mentorálás többdimenziós szerepét a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében.

Kulcsszavak: roma/cigány, hátrányos helyzet, mobilitás, szakkollégium, mentorálás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.3

A társadalmi egyenlőtlenség komplex, multidimenzionális jelenség (Milanovic, 2012; Therborn, 2006), jelen tanulmány ebből a komplexitásból kiemelve az etnikai és az oktatási dimenzió metszetében létrejövő, önmagába visszacsatolódó egyenlőtlenségi mechanizmusra, illetve annak megtörhetőségére fókuszál. Etnikai dimenzióról beszélünk, de a cigány lakosság iskolázottsági mutatói nem etnikai okból különböznek nagymértékben az országos átlagtól, hanem – ahogy számos, részben lentebb felhasznált forrás bizonyítja – a társadalmi helyzet szegregatív különbségeiből adódnak.

A magyarországi cigány népesség iskolázottsága az 1950-es évektől jelentősen javult (az analfabetizmus felszámolása, az általános iskola befejezése), és a 2000-es évektől további javuló tendencia figyelhető meg a közép- és felsőfokú végzettség tekintetében is. Ugyanakkor az eltérő továbbtanulási mintázatok miatt az iskolázottsági különbség romák és nem romák között továbbra is fennmaradt (Polónyi, 2002; Kállai, 2003). A standardizált teszteredményekben ugyancsak jelentős lemaradás mutatható ki, mely elsősorban az oktatási környezet és a családi háttér különbségeivel magyarázható (Havas, 2002; Kertesi–Kézdi, 2014, 2016). A kompetenciamérések során az iskolák közötti különbségek jelentősen az OECD-átlag feletti mértékben járulnak hozzá a tanulói teljesítmények különbségeihez. Egészen megdöbbentő a 2011-es kompetenciamérés eredménye, miszerint a szakképzésben részt vevő tizedik évfolyamos tanulók teljesítménye alacsonyabbnak bizonyult az általános iskola hatodik évfolyamára járó tanulók átlageredményénél is, azaz egy egész képzési forma tanulói (a populáció 22 százaléka, zömében cigány származásúak) a négy évvel fiatalabbak átlagos szintjét sem képesek elérni (Auxné Bánfi et al., 2012).

A fenti helyzettel összefüggésben meg kell említeni a cigány családok gyorsuló lakó-helyi szegregációját, mellyel párhuzamosan a nem cigány népesség kivonul a település szegregálódó iskoláiból – amelyek például a kisebb települések esetében az adott lakóhely egyetlen általános iskoláját jelentik. A cigány tanulók aránya az egyre rosszabb feltételeket biztosító, szegregálódó általános iskolákban demográfiai folyamatokkal nem magyarázható módon, ugrásszerűen megnőtt. Havas Gábor és munkatársai (2001) a százkilencvenkét magas cigány tanulói aránnyal jellemezhető (minimum 25 százalék vagy száz fő) iskolára kiterjedő vizsgálatukban megállapították, hogy a roma általános iskolai tanulók száma 1989 és 1999 között országosan 4,5 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 36,9 százalékkal nőtt. 2016-ra az általános iskolák 14 százaléka vált gettóiskolává (ahol a roma tanulók aránya 50 százalék feletti), további 9,7 százalék gettósodó iskola lett (a roma tanulók aránya 30–50 százalék), míg 2019-re a 15 százalékot is meghaladta a gettóiskolák aránya (Ercse, 2018; Nahalka, 2022), sőt, a terepen dolgozva úgy látom, ma már nem ritka, hogy a helyi óvoda is szegregálódott. Azaz a hazai alapfokú oktatás etnikai szempontból igen nagy mértékben homogenizálódott intézményi egységekből (iskolákból, telephelyekből) áll. Innen kilépve ugyancsak homogenizálódott középfokú képzési formákba érkeznek a diákok.

A középiskolai oktatás szintjén jól érzékelhető negatív fordulópontot jelentett a kötelező iskolalátogatási korhatár leszállítása, amely súlyosan érinti az alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekeit. A legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkező anyák gyermekei közel háromszoros valószínűséggel morzsolódnak le az iskolából; 60–70 százalékuk huszonkét éves koráig sem helyezkedik el, és nem is jár iskolába (Adamecz, 2025). A szerző a lemorzsolódással összefüggésben ugyan a családi hátteret vizsgálta, de a fentiekből talán kitűnik, hogy a jelenség a szegregált iskolákhoz is köthető, azok működési jellemzői (vö. Kertesi–Kézdi, 2009) szintén közrejátszanak a továbbtanulás egyéni kudarcainak mintázatában.

Az egymásba kapcsolódó térségi-lakóhelyi és oktatási szegregáció, valamint a társadalmi alrendszerek intézményei, különféle szolgáltatásai elérhetőségének korlátozottsága (Hüse, 2024) bővítetten újratermeli a társadalmi egyenlőtlenség okait. Az ily módon létrejövő nagymértékű tőkeszegénység kizárólag az érintettek erőfeszítései révén nehezen orvosolható. Pierre Bourdieu, James Coleman és Robert D. Putnam tőkeelméleteit Pusztai Gabriella oktatási szempontból veti össze (2008), rávilágítva, hogy az egyes elméletekben definiált tőkefajták megfeleltethetők egymásnak, és mennyire fontos szerepet töltenek be a tőkekonverzió folyamatában a kapcsolatok, a hálózatok és közösségek. A domináns és az alárendelt, kirekesztett csoportok tagjai más minőségben kapcsolódnak egymáshoz és a közösségeikhez, és e különbség közvetlenül hozzájárul a tőkefajták elégséges vagy elégtelen újratermeléséhez. A marginalizálódás szempontjából különösen szembetűnő, hogy a csoportok közötti társadalmi távolság növekedésével összhangban miképpen erodálódnak azok a társas kapcsolódások, amelyeken keresztül széles körű erőforrások elérhetősége lenne biztosított. A hálózatkutatásban gyenge kötésnek (weak tie) nevezett kapcsolódások hídszerepet töltenek be az egyének, illetve közösségek életében, hiányuk gyengíti vagy akár el is lehetetleníti a társadalmi integrációt (Granovetter, 1973). A hazai tendencia, miszerint rohamosan emelkedik azon intézmények száma, ahol egyáltalán nincs roma tanuló, és jelentős mértékben nő azoknak az iskoláknak a száma is, ahol nagyon magas a roma tanulók koncentrációja (Ercse, 2019), a gyenge kötések kialakulásának lehetőségét rombolja a felnövekvő generáció körében, előrevetítve a társadalmi szakadék mélyülését.

A roma szakkollégisták interjúinak másodelemzése nyomán a jól adatolt problémák mellett érdemes a sikerekre is koncentrálni. Esetünkben figyelmet szentelhetünk annak, hogy a felfelé irányuló, nagy léptékű mobilitás (upward mobility – Goldthrope, 1987; Li, 2021) során az egyének vagy csoportok hogyan mozdulnak el magasabb társadalmi, gazdasági pozíciók felé, mi támogatja ezt az elmozdulást, illetve milyen jelenségek kísérik. Durst Judit és munkatársai (2022) közel kétszáz interjú alapján írják le az első generációs diplomások mobilitásának hazai mintázatait. Kötetükben kiemelik a „mobilitás kegyet-len optimizmusának” fogalmát, mely szerint a sikeres társadalmi ugrás nem egyértelmű siker: gyakran igen nagy érzelmi, pszichológiai árat követel (például identitásválság, kulturális otthontalanság érzése). Bár az oktatás a diplomaszerzésben értelemszerűen kitüntetett szerepet kap, Durst és munkatársai rámutatnak, hogy ez önmagában nem oldja meg a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az egyenlőbb esélyek eszméje az óvodától a felsőoktatásig számos oktatási programban tetten érhető. Csaknem mindegyikben központi helyet foglal el egy olyan szereplő, aki sajátos működésével, a tanulóhoz való kapcsolódásával, figyelmével, mintáival és motívumaival támogató képzési-tanulási környezetet biztosít, ugyanakkor a tőkeelméletek és a hálózatkutatás által felvetett kérdésekre vagy a Durst és munkatársai által leírt egyéb kihívásokra is reagál. Egy felnőtt, aki fontos szerepet tölt be a tanuló életében.

Archie O. Haller és munkatársainak (1969) megállapítása szerint a tanulók tanulmányi és pályaválasztási céljait elsősorban nem saját ambícióik, hanem egy-egy „fontos másik” elvárásai határozzák meg. A szerzők kimutatták, hogy a diákok aspirációi a jelentősnek tekintett személyek (szülők, tanárok, mentorok) elvárásait közelítik, és a tanulók inkább ezeknek megfelelően döntenek, semmint a saját preferenciáik alapján. A kutatás eredménye azóta többszörös megerősítést nyert, így többek között Ingrid Obsuth és munkatársai (2017) leírták a fontos másik pozitív jelenlétének protektív hatásait: a vizsgált tanulók akár 38 százalékkal kevesebb agressziót és közel 60 százalékkal kevesebb ellenszegülő viselkedést mutattak, emellett a proszociális viselkedés gyakorisága 18 százalékkal, két évvel később pedig további 10 százalékkal nőtt. A vizsgált hatások akár négy évig is fennmaradtak. Ez aláhúzza a stabil, támogató kapcsolatok jelentőségét. A fontos másik az önbecsülést is formálja: Elizabeth J. Horberg és Serena Chen (2010) eredményei szerint a diákok önértékelése függ attól, hogy a fontos személy által értékelt területeken mennyire teljesítenek, továbbá ez a hatás akkor is fennmarad, ha a kapcsolat már nem aktív.

A fontos másik szerepét szeretném körbejárni egy korábbi interjús kutatás anyagá-nak másodelemzésével. Az interjúrészleteket követően kísérletet teszek egy professzionális-félprofesszionális fontos másik szerepének körvonalazására: ezt a személyt mobilitási mentornak neveztem el.

A kutatásról

A Nyíregyházán működő Evangélikus Roma Szakkollégium (továbbiakban ERSZK) alapítása óta következetesen dolgozik annak érdekében, hogy hozzájáruljon a közéleti feladatvállalás iránt elkötelezett, aktív társadalmi párbeszédet folytató sikeres értelmiségiek formálásához, akik a szakmai kiválóságot ötvözik a társadalmi és szociális kérdések iránti érzékenységgel. A tanévenként harminc, túlnyomórészt hátrányos helyzetű cigány/roma hallgatót befogadó szakkollégium az idén kezdte meg tizenötödik tanévét, és eddig közel kétszáz diploma megszerzését kísérte végig. Tízéves jubileumát a szokásos reprezentációs események mellett mikrotörténeti kutatással ünnepelte (Hüse, 2021), mely a szakkollégium végzős és végzett hallgatói körében felvett tizenkét interjúra, vala-mint szülőkkel (három fő) és szakemberekkel (négy fő) folytatott beszélgetésekre épült.

A bevont hallgatók zöme szegregált falusi környezetből, négyen városi szegregátumból, egyvalaki pedig a szakellátásból érkezett. Egy kivételével valamennyien romák, közelebbről romungrók. Két hallgató családja alsó középosztálybeli pozíciót foglal el, négyük esetében a szülői erőfeszítések korlátozottan már sikerekre vezettek (a szegregátumi viszonyokhoz képest valamivel jobb életkörülmények biztosítása, de a szülők nem tanultak tovább – a három megkérdezett szülő az ő körükből került ki), ehhez a hallgatók aktív munkavégzéssel, napszámmal járultak hozzá. A többi alany a mélyszegénységből lépett az egyetem falai közé.

A hallgatói interjúk fókuszában a családi háttér, a továbbtanulást érintő erőfeszítések, motivációk és félelmek, a korábbi iskolai és a felsőoktatásba való megérkezéssel kapcsolatos tapasztalatok álltak. Megkíséreltük bemutatni, hogy a szegregátum és az egyetem világa – és a két végpont közti utazás – milyen narratívákban él az „utazók” fejében, lelkében.

Az eredeti kiadvány nézőpontjából a másodelemzés során átemeltem a családi háttér dimenzióját, illetve az eredeti fókuszától eltérően jelen tanulmány a szóban forgó narratívákban a fontos másik szerepének feltárására, illusztrálására törekszik (főként a hallgatói és minimálisan a szülői interjúkra alapozva), hogy ezt követően megragadhassuk a hallgatóinkra jellemző sikeres tanulmányi pályaívet támogató mentor szerepkészletét. A tanulmány tehát nem törekszik arra, hogy feltárja a tanul-mányi sikeresség mögött álló összes tényezőt, és ugyan szakkollégiumi közegben felvett interjúkon alapul, a mentorszerep körvonalazásakor ezen intézményi kereteken túl kíván nyúlni.

Az idézett szövegrészek már az eredeti kötetben is némi szerkesztésen estek át. Az élőbeszédre jellemző ragozásbeli elcsúszások, a gondolkodást támogató, időnyerő frázisok vagy az őzés nem került be az idézetekbe, ahogy a tájnyelv-rétegnyelv kifejezései sem. Szögletes zárójelbe zárt három pont […] jelöli a nagyobb szövegrészek kihagyását, illetve szögletes zárójelben jelennek meg olyan szavak, utalások, melyek a kiragadott mondatok értelmezését segítik. Az interjúk alanyait számok jelölik, a szülőket sz betű különbözteti meg a hallgatóktól.

A szegregátumból a diplomáig vezető út

A nyíregyházi felsőoktatási paletta két nagyobb intézménye a Nyíregyházi Egyetem és a Debreceni Egyetem Egészségtudományi Kara, melyek számára rekrutációs bázisként alapvetően az ország egyik legszegényebb megyéje szolgál. A képzési kínálat a szabolcsi fiatalok közül is inkább a reménybeli első generációs diplomásokat vonzza, hiszen a képzések a feltörekvő középosztály számára nem igazán vonzó, alacsonyabb presztízsű diplomákat kínálnak: kisgyermekgondozó, tanító és tanár, szociális munkás, szociálpedagógus, védőnő, ápoló, szülésznő. Feltehetően ez lehet az oka annak, hogy a két egyetem hallgatói bázisára települő ERSZK tagsága túlnyomórészt alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekeiből áll; inkább általánosnak, mintsem kivételnek tekinthető, hogy ezek a szülők középfokú végzettséget sem szereztek korábban, és családjukkal települési szegregátumokban élnek.

„Elég mélyről érkeztem. Mit is jelent ez pontosan? Teljesen roma származású családból jövök […] a szüleimnek egyaránt nyolcosztályos végzettsége van… egyébként a bátyám és a két nővé-rem is csak idáig jutott el.” (6)

A legalsóbb társadalmi tizedekben élők munkajövedelme olyan alacsony, hogy csak a szegénysorsra elegendő. Az interjúalanyoknak komoly erőfeszítéseket kellett tenniük a puszta létfenntartásért, amire az alábbi szülői interjúrészlet utal. Jellegzetes, hogy éppen a családi fészek megteremtése, azaz a lakásvásárlás indította el az adósságspirált.

„Tudod, nagyon sok hitelünk volt, és én voltam az adóstársa a [meghalt] férjemnek. Akkor megtaláltak, hogy dolgozok, közmunkán, és akkor elkezdték levenni a fizetésemet. Előbb a harminchárom százalékot, és akkor hetven helyett kaptam ötvenezret, negyvenezret… Már annyi sok hitel jött utánam, hogy végül, mikor leszámoltam, tízezer forintot kaptam. […] Akkor lementem a húgomhoz, és elmeséltem neki sírva, hogy most mit fogok csinálni tízezer forinttal, öt gyerekkel. És úgy mondta a húgom, hogy van felvétel a hűtőházba. […] Vittem magammal M.-t, aki [egyetemen] tanult akkor, de nem tudtam, hogy hogy kell elintézni ezt a diákmunkát, és szegényt, ahogy engem felvettek felnőttként, őt is úgy vették fel. […] [A második gyerek is] jött diákmunkába. Mindenben próbáltam úgy nevelni őket, hogy ha lehet, akkor dolgozzanak. Már most a [harmadik] fiam is eljár oda a hűtőházba, diákmunkára. A [negyedik] alig várja, hogy betöltse a tizenhetet, mert addig nem mehet sehova. Úgyhogy velük jártam el dolgozni. […] A hűtőházban négy éven keresztül lefogták a fizetésem ötven százalékát, az[zal] kiment [az egyik hitel]. Jelzálogot fizetek saját kézből, mert a bank úgy volt, hogy megveszi a házat, de én nem adtam el neki, inkább vállaltam, hogy én fizetem saját kézből. Mert vettünk fel jelzálogot annak idején a párommal, három és fél milliót, amiből tizenegymillió lett.” (sz1)

Szegregátumban élni egyet jelent a bizonytalan jövedelmi helyzettel, az alkalmi munkák kiszámíthatatlanságával, a rendkívül rossz lakásviszonyokkal, az értékek meghatározott (a többség prioritásaival nem azonos) sorrendjével. Ehhez képest jobbnak számított annak a helyzete, akit tiszta és szép ruhában járattak iskolába. Több hallgató számára a kimozdulás valahol ott kezdődött, amikor a családban minden nehézség ellenére kiterjesztették a perspektívát, és saját maguknak feladatokat, sőt kihívásokat fogalmaztak meg. Például azt, hogy a gyereknek olyan ruhát kell szerezni, amelyről nem süt már messziről, hogy a falu legszegényebb utcájából indul el reggelente az iskolába.

„Öltözködés terén, amilyen ruhákat akkor Anya nekem vett, akkor az jobbnak számított. Megadott nekünk mindent, nem gondolta senki azt, hogy én halmozottan hátrányos helyzetű vagyok. […] Neki ezért nagyon sokat kellett dolgoznia, és persze mi is dolgoztunk, amikor már nagyobbak lettünk.” (2)

Az ERSZK volt hallgatói rendre olyan életmodellről számolnak be, amelyben a szülők kemény munkája szorosan egybekapcsolódott a gyerekek ugyanolyan kemény munkájával a tanulásban, de akár a napszámban is.

„Mi még kicsik voltunk, és egymásra vigyáztunk, de [Anyu] folyamatosan nehéz fizikai munkából tartott el minket. Ez úgy nézett ki, hogy reggel-hajnal ötkor vagy hatkor elment dolgozni, és este jött haza. […] Hazajött, megbeszéltük, hogy mi történt az iskolában, leült hozzánk, és együtt tanultunk. Volt olyan is, hogy épp amikor a vacsorát főzte, nekünk akkor kellett olvas-ni, vagy épp a verset felmondani.” (3)

A sokszor erőn felül végzett munka feltehetően azért kapcsolódik olyan erősen és megkérdőjelezhetetlenül a következő generáció tanulmányi erőfeszítéseihez, mert egy elveszett generáció lát újabb esélyt a gyermekeiben. Egy élet, a sajátjuk, már kicsúszott a kezeik közül; az új életeknek már nem szabad kicsúszniuk. A transzgenerációs hatás nagy erővel rajzolódik ki:

„Rájöttem az évek során […], hogy például a Nagymamám nagyon szeretett volna tanulni, egyébként jó tanuló is volt, viszont ott a szülők hamar meghaltak, szegények is voltak nagyon. A Nagymamám volt a második lánygyermek, és neki kellett felnevelnie a tesóit. […] A Mamám kitűzte célul, hogy úgy neveli a lányait, hogy ez a teher ne érje őket, viszont a rossz anyagi helyzet miatt az Anyám úgy döntött, hogy elmegy dolgozni, hogy besegítsen a szülőknek. Aztán mi már teljesen másképpen nevelődtünk: tanulni, tanulni, tanulni.” (10)

„Öten vagyunk testvérek, úgyhogy eléggé nagy családból származom. A szüleim komolyan vették, hogy minket taníttatni kell. Mindig arra bátorítottak bennünket, hogy tanuljunk, mert csak úgy lesz majd előrelépés az életünkben. Ők akkor már munkanélküliek voltak. A rendszerváltást követően elvesztették a munkahelyüket, és napszámosmunkából tartottak el minket. Pont ez a tapasztalás mutatta meg, hogy a tanulás milyen érték az ember életében. […] A testvéreim mindegyikének van valamilyen szakmája […], én ekkor úgy döntöttem, érettségire tanulok.” (7)

A tanulási motivációt nem csak direkt módon lehet felépíteni, a tudásszerzés jó oldalára mutatni, a magasabb iskolákkal együtt járó előnyökre apellálni. Többször előkerült az a módszer, hogy a szülő a választás lehetőségéről beszél a gyermekének, vagy éppenséggel megmutatja neki az alternatívákat.

„Ők azt látták, hogy én mindennap hogy dolgozom, hogy megyek hajnaltól estig. Még el is vittem, hogy próbálja meg, milyen az, mikor napi tíz-tizenkét órát kell dolgozni. [A középső] bent a gyárban is dolgozott, a vonalnál, napi tizenkét órát meg tizennégyet, nyáron, azért, hogy ősszel el tudjon menni iskolába. Nagyon sokat dolgozott. Kipróbáltattam azt is az én gyerekeimmel, hogy milyen az, reggel négy órától este hét-nyolc óráig kell kint lenni negyven-fokos melegben. Nem mindegy, hogy valaki úgy keresi meg a kis pénzét, hogy kint dolgozik, meg közmunkásként az utcán, vagy tanul, és előrébb lép.” (sz2)

Bár az interjúk e szakaszában nem fókuszáltunk direkt módon a tanulásra, a vele kapcsolatos attitűdökre, a családra vonatkozó hallgatói visszaemlékezéseket néhány más jellegű emlék felvillanásától eltekintve lényegében két dolog töltötte ki: a tanulás és a munka.

„Nem vihettünk haza rossz jegyet. Ha én hazavittem egy hármast, akkor ott már nagy baj volt, akkor nekem le kellett ülnöm, és el kellett számolnom, hogy mit csináltam. […] Nem mondom azt, hogy ezzel terhet rakott rám, hogy nekem teljesíteni kell, csak így nevelt, hogy legyek mindig a legjobb, azért, hogy ki tudjak kerülni abból a közegből, ahol mi élünk. Mindig ezt mondta, hogy tanuljunk, mert neki ez nem adatott meg, és ő szeretné nekünk megadni ezt a lehetőséget. Ő egészségügyi középiskolába készült, jó tanuló volt, viszont Mama nem tudta azt megengedni magának, hogy Anyukám bejárjon a középiskolába…” (3)

A hallgatói interjúkból kirajzolódó másik modellben a gyermek kíváncsisága a vezérfonal. Az, hogy belső motiváció hajtja, szeret tanulni, és megfogalmazza magának, hogy ez az ő útja.

„Különösebb szülői elvárások [nem voltak], hogy nekem kötelezően gimnáziumban, majd egyetemen kellene folytatni a tanulmányaimat. Nem igazán van a családban egyetemista vagy diplomát végzett ember. […] Apukám szakmunkást végzett, Anyukámnak nyolc osztálya van, a két bátyám sem jutott el még érettségiig sem. […] De támogattak, és örültek a sikereimnek.” (11)

„A családom nem nagyon tudta értelmezni, hogy mit szeretnék. Csak annyit tudtak, hogy tanulni – de hogy miért, meg mi ennek az oka, azt ők nem tudták. Valamilyen szinten támogattak, de ha otthagytam volna [az iskolát], nem lett volna belőle semmi…” (8)

Mivel ezekben a családokban a tanulással kapcsolatos attitűdök gyengébbnek mutatkoztak – legalábbis az interjúkban ez fogalmazódik meg –, a tanulmányok során különösen fontosnak bizonyult a külső támogató szerepe. Az iménti megszólaló esetében az az érdekes helyzet állt elő, hogy a külső támogató személy a szakkollégium szakmai vezetője lett. A szakember elmondta, milyen sok beszélgetés, majd vita és győzködés kellett ahhoz, hogy ezt a fiút ki tudja mozdítani a bezárkózó közösségéből, falujából. Csak az érettségi után lett elfogadott a családban, hogy mire volt ez a nagy munka. A félelmek és a jövőbe vetett hit hiánya az, amire a bezárkózás a válasz. A külső segítő valójában nem az ellenállást győzi le, pontosabban nem elég, ha csak ennyit tesz, hanem bizalmat kér, és megmutatja az erőfeszítések eredményét.

A továbbtanulási döntés megnövelte az egyébként is súlyos anyagi terheket, annak ellenére, hogy hátrányos helyzetű továbbtanulóként különböző ösztöndíjakat és kedvezményeket érhettek el a fiatalok. A megoldási stratégiák között a megszólalók mindannyian említették, hogy a szülők még több munkát, napszámot vállaltak, valamint maguk a fiatalok is intenzíven eljártak dolgozni. Emellett az egyik szülő megtapasztalhatott egy egészen más minőségű támogatást is:

„…felhívott az osztályfőnöke a gimiből, hogy […], hogy van egy lehetőség M.-nak, emelt biológia, emelt kémia, százhúszezer forintba kerül, de lehet részletre fizetni harmincezer forintjával. Mondom neki, tanár úr, hát hónap vége van, közmunkán vagyok, leghamarabb nyolcadikán kapok fizetést. Akkor ki tudnám fizetni, de hónap végén harmincezrem nekem nincs. És azt mondta az osztályfőnök, »én megbízok benned és M.-ban. Én befizetem a harmincezret, M. meg hozza, amikor megkaptad a fizetést«.” (sz1)

Bár az iskolai közegre vonatkozó szövegrészekben megjelentek a kiközösítés, az előítéleteken alapuló utálat, sőt, olykor még egyes tanárok toxikus magatartásának az emlékei is, a tanulmány céljának megfelelően a pozitív szerepeket emelném ki. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, a belső vágy és a célzatos erőfeszítések mellett nagyon fontosak a támogatók, legyenek felnőttek vagy kortársak. A tapasztalataim alapján négyféle támogató szerepet különítek el, ezek nyomát kerestem az interjúkban is. Az első az, aki elindít egy úton, motivál.

„A tanáraim […] észrevették azt, hogy van még mit folytatnom, kellene tanulnom. Biztattak.” (5)

A második az, aki célzatos támogatást, segítséget ad. Tréningez, fejleszt, tanácsot ad, választ keres szükségletekre, erőforrást teremt elő. Néha ez a személy kemény, akár egy edző.

„Egyfajta sokként ért a középiskolai első élményem. Általános iskolában elég sokan voltunk cigány gyerekek, a középiskolában meg nem találkoztam senkivel. Egyházi középiskola – nem volt ez jellemző, hogy cigány gyerekek oda mennének tanulni. […] Érdekes volt, hogy egy-egy tanár arcán látszott a megdöbbenés, hogy cigány gyerek van az iskolában. Volt olyan tanár, akiről az elején azt hittem, hogy ő kifogott magának […] Elvárásokat támasztott felém, amelyek magasabbnak tűntek, mint amit a többiektől elvárt. Nem is tudtam nála jó jegyeket szerezni. Nagyon sokat tanultam, mert minden órán megfeleltetett. Idő kellett, mire elértem az ötöst… és akkor jött az áttörés, és azt mondta, hogy nekem egyetemen van a helyem, úgyhogy nekem azért kell keményen tanulni.” (7)

A harmadik szereplő a drukker. Ő valójában a csapatnak az a tagja, aki a pálya szélén áll, hangosan biztat, energizál. A drukkerségben talán a közösségi élmény a legfontosabb. Miután erre a szerepre nem találtam megfelelő említést a középiskolás évekből, egy egyetemi emlékkel ábrázolom:

„Ugye ott senkit sem ismertem. Senkit az égvilágon. […] a csoporttársaim között én voltam az egyetlen cigány lány. És az elején csak fenn ültem, a[z előadó] legtetején, mindenki lent ült, én meg fent a sötétségben… nagy fekete cigány, ott nem látszik ki, elvan ott magának… Az óra végén odajött két lány, beszélgettek velem, felvettek a csoportba. Azután pedig volt egy önismereti tréningünk. […] Két olyan lánnyal kerültem egy csoportba, akik pont az ellentéteim voltak: egy szőke cicababa és egy rocker csaj. […] Ez oda fajult, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, legjobb barátnők lettünk, és napi szinten beszélgetünk.” (12)

És végül a negyedik az, aki együtt örül velünk, amikor célba érünk. Aki ünnepel: minket, a teljesítményünket, a percet, amikor megélhettük a sikert. Például amikor felvettek az egyetemre.

„Sokan mondják, hogy egy romának többet kell tenni, hogy elismerjék az egyetemen. Én ezt nem éreztem az egyetemen, vagyis hát a tanárok részéről. Mindenki nagyon jól fogadott, és örült is, hogy ott vagyok romaként. Nagyon sokan támogattak ebben. Mintha megnyertem volna a Nobel-díjat, olyan szinten dicsért egy tanár.” (4)

Az interjúkból kiválasztott fenti részletek a sikeres tanulói életpályát kísérő személyekről szóltak, akik a hallgatók pályafutása során betöltötték a fontos másik szerepét. Elindították, motiválták, támogatták, kísérték és ünnepelték a jelentős iskolai karrier bejárására vállalkozó, hátrányos helyzetű fiatalokat.

A fontos másik mint mobilitási mentor

Az interjúkból felsejlő személyek, akik a fontos másik szerepét töltötték be a gyerekek-fiatalok életében, többségükben szülők, esetenként általános, illetve középiskolai tanárok. Az ő szerepük részben ösztönös, a családtörténetben és a kultúrában gyökerező (szülők), részben a megfelelő személyiség és az alapvetően az iskolai terekre korlátozódó pedagógiai eszköztár ötvözetéből fakad (tanárok). Ha ez utóbbi támogató, netán inkluzív iskolai-intézményi kultúrába ágyazódik, az hatalmas előny, de az interjúk alapján úgy tűnik, nem feltétlenül szükséges tényező. Akad viszont egy jelentős probléma az olyan kutatási eredményekkel, amelyek egy folyamat elenyészően kis számú sikeres szereplőjének vizsgálatából erednek: viszonylag keveset árulnak el a sikertelen tömegekről. Nyilvánvaló, hogy a mélyszegénységből induló, életpályájuk egy pontján diplomát szerző egyének nem csupán felnőtt támogatókat, egy-két fontos másikat tudhattak maguk mellett, de személyes kvalitásokkal is rendelkeznek, úgymond megfelelő állapotban voltak ahhoz, hogy egy ilyen jelentős változáson végigküzdjék magukat (lásd a reziliencia jelenségének egyre bővülő szakirodalmát). Susan M. Andersen és munkatársai (2016) hangsúlyozzák, hogy a fontos másik befolyása nem automatikusan pozitív. A hatás ereje függ a kötődés minőségétől (biztonságos vagy bizonytalan – a témáról bővebben lásd John Bowlby munkásságát), a gyermek érzelmi stabilitásától (például a depresszió csökkenti a pozitív hatást), illetve a társas kontextustól (csoportnormák, a szegénység kultúrája). A fontos másikkal való kapcsolat tehát nem csupán „jóakarat” kérdése, hanem pszichológiai és szociálpszichológiai mechanizmusok is befolyásolják eredményességét, melyekre jó, ha szakmai eszközök birtokában tud reagálni az, aki ilyen szerepet vállal.

Belle Rose Ragins és John L. Cotton (1999) több mint ötszáz (céges) mentorált visszajelzései alapján megállapítja, hogy a formális programokhoz képest az informális mentorálás általában nagyobb előnyökkel jár, mind a mentorok által nyújtott funkciók, mind a protezsáltak karrierútja szempontjából. Számomra ennek az a jelentősége, hogy rámutat: egy települési program, iskola, szolgáltatás nagyon sokféle szereplője (vagy ahogy a Tanítsunk Magyarországért programban látjuk, akár egy megfelelően felkészített felsőoktatási hallgató) töltheti be a mentor szerepét.

A nagy léptékű társadalmi mobilitás alanyainak mentorálása során nemcsak a mentor alapvető, Nancy K. Kram (1985) által leírt funkcióira kell figyelemmel lenni, de rendkívül hasznos, ha multiplikátorként tud belépni a szülők, illetve tanárok által dominált rendszerekbe: tevékenysége legalább annyira irányuljon a mentoráltjai környezetében lévő, potenciálisan pozitív fontos másikak (szülők, pedagógusok, szociális szakemberek) képessé tevésére, mint magára a mentoráltra. Egy vállalati vagy képzési területen működő klasszikus mentorral szemben, aki a kiválasztottak (az adott állásra felvettek, a tanulmányaikban tehetségesek) rendszer-integritását és fejlődését támogatja, a mobilitási mentor munkája a szélesen értelmezett felzárkóztatástól indul.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a mentor olyan tapasztaltabb személy, aki segítséget és támogatást nyújt, illetve tanácsot ad egy kevésbé tapasztalt, gyakran fiatalabb személynek. Azaz ebben a megközelítésben lényeges, hogy a mentornak van megosztható élet- és munkatapasztalata, tudása bizonyos dolgokról, és ehhez megfelelő kapcsolati hálóval rendelkezik. Emellett – ami a fontos másik esetében is kiemelkedik – példakép, referenciapont, bizalmas személy. Az általánostól a speciális felé haladva négy területen vélem beazonosítani a mobilitási mentor funkcióit:

Karrierfunkciók: a szakmai fejlődés, a kapcsolatháló-építés és az esélyteremtés (Kram, 1985) kulcseleme kifejezetten releváns a hátrányos helyzetű fiatalok esetében, akiknek a társadalmi tőkéje jellemzően gyengébb.

Pszichoszociális funkciók: az elfogadás, az önbizalom és az identitás erősítése (Kram, 1985) kritikus pont azoknál, akik nehézségekkel küzdenek az identitásukat illetően, különösen diszkriminatív vagy kulturális idegenkedéssel teli környezetben.

Interkulturális funkció: A kifejezetten nagy társadalmi, etnikai és kulturális távolság áthidalása, mely magában foglalja a kulturális sokszínűség, a kommunikációs különbségek és a társadalmi normák közötti hidak építését, valamint kiterjed a konfliktusok menedzselésére is. Ennek hiányában elakadhat a mentorált kapcsolati tőkéjének kiépülése, illetőleg a tőkekonverzió.

Multiplikátorfunkció: A mélyszegénység szélsőségesen erőforrás-hiányos, ellenséges közegében (Hüse, 2024) hangsúlyosan fontos, hogy a mobilitási mentor ne csupán a vele közvetlen mentori kapcsolatban álló fiatalokat támogassa, hanem tegye képessé környezetük fontos szereplőit – a szülőket, pedagógusokat is –, hogy ők maguk is legyenek pozitív fontos másikak. Ez aktív kommunikációt, példamutatást, valamint a közös célkitűzésre és visszacsatolásra is kiterjedő hálózatépítést igényel, erősítve a közösségi támogatás kialakulását.

Nem zárva ki annak lehetőségét, hogy a különböző pedagógiai műhelyekből növekvő számban kerülnek ki olyan pedagógusok, akik magukénak tekintik hátrányos helyzetű diákjaik támogatásának, mentorálásának feladatát, jelen dolgozattal arra hívom fel a figyelmet, hogy a mobilitási mentor szerepe nem korlátozódik feltétlenül az oktatás színterére – bár a tanulóknak elsősorban itt kell hasznosítaniuk a kapott támogatást.

Azon túl, hogy ne korlátozzuk az iskolára a mobilitási mentor szerepét, felhívom a figyelmet egy másik fontos tényezőre is. A társadalmi integráció szakirodalmában a hazai cigányság jellemzően célcsoportként jelenik meg, holott egyre nagyobb számban kerülnek ki a felsőoktatásból olyan roma/cigány diplomás fiatalok, akik motivációiknál, felkészültségüknél fogva az integrálódást elősegítő szakemberekké válnak, ahogy a jelen tanulmány interjúalanyai közül is sokan. Gulyás Klára (2022) megállapítja, hogy a cigány fiatalok pályaválasztását döntően befolyásolta a gyermekkorukban elszenvedett kirekesztés vagy befogadás, a romák marginális helyzete. A vizsgált fiatalok többségénél az életkihívásokra adott válaszok gondoskodó, nevelő, oktató és segítő szakmák felé billentik a pályaválasztási döntést, és bár Gulyás négyféle döntési csoportot különít el, a közölt interjúrészletek alapján feltűnik, hogy a hátrányos helyzetből való kiemelkedés személyes megélését számos interjúalany szeretné kiterjeszteni másokra, azaz feltehetően szép számmal találnánk körükben mentorságra vállalkozó jelentkezőket, különösen akkor, ha a mentori tevékenységet szervező aktorok képesek átlépni az intézményes lehatárolódáson.

A szóban forgó mentori szerepben kifejezetten jól tudnak működni az ifjúsági és egyéb civil szervezetek munkatársai, a helyi sportklubok edzői, a papok, lelkészek, de akár a gyülekezetek/egyházközségek prominens szereplői is, amennyiben számukra az önkéntesség nem valamilyen távoli, elméleti fogalom. Bizonyos szempontból a felsorolásból kiemelkedik a 2025 őszén már háromszáz hátrányos helyzetű kistelepülésre kiterjedő Felzárkózó települések program (Fete, fete.hu), mivel a komplex problématömeggel sújtott falvakban tevékenykedő szervezetek legfőbb küldetése éppen a települési szintű társadalmi mobilizáció megvalósítása. Ennek érdekében a szervezetek munkatársainak forrást, eszközt, szakmai támogatást és képzést biztosít a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely a Fete gesztora. Ebbe a rendszerbe jól integrálható a mobilitási mentor, nem feltétlenül önálló szereplőként, hanem akár a Fete program alapegységeként szolgáló Jelenlét Pontok munkatársainak személyében, akik sok szállal kapcsolódnak a gyerekekhez és családokhoz, a helyi közösségekhez. A tanulmány kereteit sajnos szétfeszítené a mobilitási mentor szemléletének és eszköztárának részletesebb ismertetése – e témában jelenleg belső képzési anyagot fejlesztünk, amely segítheti a munkatársakat a készségtől a szerepig tartó út bejárásában –, ugyanakkor bízom benne, hogy a megvalósuló gyakorlat alapján már a közeljövőben vállalkozhatom erre a feladatra.

Absztrakt

A tanulmány célja a Felzárkózó települések programhoz tartozó háromszáz település alapvető demográfiai folyamatainak bemutatása. Elsősorban a gyermekvállalás kérdéseire fókuszál: megvizsgáljuk a születésszámok időbeli alakulását, becslést adunk a közeljövőben várható számokra, de az írás röviden kitér a művi terhességmegszakítások kérdéskörére is. Az eredmények azt mutatják, hogy a FETE-program településeinek átlagosan magasabb a termékenységi rátája, mint az országos átlag, és több a művi terhességmegszakítás. Ugyanakkor a háromszáz település között jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók, a FETE demográfiai szempontból messze nem egységes településcsoport. A születésszámok trendjei a települések átlagában már évek óta az országos trendet követik, így a FETE esetében is a születésszámok csökkenése várható a következő években.

Kulcsszavak: felzárkózó települések, születésszám, termékenység, természetes szaporodás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.2

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét-módszertanán alapuló Felzárkózó települések program (FETE) a társadalmi kohézió és deszegregáció előmozdítására irányuló szakpolitikai beavatkozási csomag, amelyet a 1404/2019. (VII. 5.) kormányrendelet indított el. A komplex indikátorkészlet alapján kiválasztott háromszáz hazai település szinte minden alapvető társadalmi és gazdasági indikátor (jövedelem, iskolázottság, munkanélküliség, lakhatás stb.) szempontjából a leghátrányosabbak közé tartozik. A bevont településeknek a hazai térszerkezeti adottságok miatt jellemző nagyfokú koncentráltsága figyelhető meg Észak- és Északkelet-Magyarországon, valamint a Dél-Dunántúlon. Az érintett helységeknek több mint a fele ezer fő alatti kistelepülés, de harminchét hazai viszonylatban nagynak számító, kétezer és ötezer fő közötti lakosságú község is érintett, valamint az egyetlen városi jogállású helyszínként Nagyecsed (1. táblázat).

1. táblázat: A FETE-települések népessége kategóriák szerint (saját szerkesztés)

A kiemelt kormányzati programként megvalósuló FETE célja, hogy az évtized végéig tizenegy beavatkozási területen (kora gyermekkor, gazdaságfejlesztés, lakhatás, energetika, oktatás, egészségügy stb.) fejlődjön a bevont települések helyi társadalmának integrációja. A FETE lokális adottságokon alapuló tevékenységei, a Jelenlét Pontokat mint a beavatkozások fizikai helyét biztosító települési szolgáltatóházakat középpontba állító kezdeményezés lehetőségei a hazai szakpolitika-alkotásban sok szempontból szociális innovációt jelentenek (Kabai et al., 2025).

A hazai finanszírozások mellett a FETE az elmúlt években kiemelt, uniós finanszírozású programok tárgyává is vált. A jelenleg is érvényben lévő, „Jelenlét a felzárkózó településeken (ESZA+)” című, MMSZA-EFOP Plusz-7.1.1-25 kódszámú felhívás sok egyéb mellett tényleges demográfiai célokat is kitűzött maga elé a kis súlyú születések számának csökkentésével, a szülői és kora gyermekkori kompetenciák erősítésével. Ettől függetlenül is a Jelenlét program aktívan a gyermekkort, a demográfiai változásokat helyezte a fókuszába, a hátrányok minél teljesebb kompenzációját tűzve ki célul (Németh, 2023).

Modern európai társadalmaink többféle demográfiai kihívással szembesülnek. Ilyen az alacsony születésszám, a születéskor várható élettartam növekedése, a társadalom idősödése, a munkaképes korú lakosság arányának csökkenése. Mindez gyors tempóban átalakuló munkaerőpiaccal, újfajta társadalmi kapcsolatokkal, a család fogalmának megváltozásával párosul. Az említettek mellett európai szinten is erősen vitás kérdés, hogy a népesség fogyása, a korszerkezet átalakulása makroökonómiai szempontok szerint milyen veszélyeket rejt magában (Michalski, 2024).

Mint közismert, Európa vidéki társadalmai fokozott ütemben fogynak. A népesség elvándorlása a perifériáról a centrumok irányába továbbra sem lassult. 2021-ben 1,4 millió uniós állampolgár költözött át más tagállamba, ennek célországai legfőképpen Németország, Spanyolország, Franciaország és Olaszország voltak. Lengyelország és Szlovákia kivételével a vidéki térségekben a munkaképes korú lakosság aránya minden tagállamban alacsonyabb, mint a fejlett, városias térségekben, míg az időskorúak aránya éppen ellentétes tendenciát mutat, igazolva a kistelepülések fokozott idősödését (Eurostat, 2023); a magyar településhálózat zömét a fogyó népességű települések alkotják (Tagai–Lennert, 2024).

A demográfusok által készített népesség-előreszámítások Magyarország esetében több negatív, illetve kevésbé negatív forgatókönyv figyelembevételével 2050-ig 10–16 százalékos népességfogyást prognosztizálnak. A modellek a hatvanöt év feletti népesség arányának csaknem megduplázódásával és a tizennégy év alatti gyermekek arányának jelentős csökkenésével számolnak (Spéder et al., 2023).

Hazánk leghátrányosabb helyzetű háromszáz települése sajátos demográfiai képet mutat, hiszen már lehatárolásuk egyik fő szempontja is elsősorban a növekvő vagy a hazai átlagtól eltérő gyermekvállalási kedv, illetve gyermeklétszám volt, a klasszikus szegénységi, jövedelmi mutatók mellett. A nemzetközi szakirodalomban összehasonlító vizsgálatok révén megcáfolt vélekedés, hogy a rosszabb anyagi helyzetű társadalmakban feltétlenül több gyermek születik. Ugyanakkor a magasabb arányú gyermekvállalásnak sok szempontból kulturális okai is vannak (Stone, 2024).

Az európai és hazai szinten is turbulens demográfiai folyamatban arra keressük a választ, hogy a háromszáz érintett település társadalmai elsősorban a gyermekvállalási kedv, a születésszámok és egyéb tényezők szerint milyen általános képet mutatnak. Ezzel reflektálunk arra a közvélekedésre is, mely szerint a szegényebb településeken szükségszerűen magasabb gyermeklétszám mutatható ki.

Tanulmányunkban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH Statinfo) demográfiai adatainak elemzésén keresztül több kérdést kívánunk körüljárni. Alapkérdésünk, hogy bő fél évtizeddel a FETE-program kereteinek kialakítását követően hogyan alakulnak, miként változtak a születési statisztikák a szóban forgó települések vonatkozásában, a termékenységi arányszámokat tekintve mennyiben tér el ez a településkör az országos átlagtól, valamint miként alakul a művi terhességmegszakítások száma és aránya. Mindez a program és beavatkozásainak eredményességét, a közszolgáltatások szervezését, a jövőbeni szakpolitika-alkotás tervezését segítheti.

Elemzésünk alapvetően egy tágabb és egy szűkebb időintervallumot tekint át. Egyes demográfiai folyamatok vonatkozásában a 2000-es évek elejére tekintünk vissza, amely az érintett településekre érvényesen kiemelkedően magas születésszámot mutatott. Vizsgálataink többsége azonban a 2014-ben, illetve 2016-ban kezdődő és máig tartó folyamatokat elemzi, elsősorban azért, mert a FETE tervezésekor fennálló helyi társadalmi állapotokat, kiemelten a magas gyermekszámot ezek az évek határozták meg.

Természetes szaporodás és fogyás

A FETE háromszáz településén 2014–2016 táján a KSH állandónépesség-nyilvántartása szerint mintegy 332 ezer embert élt (KSH Statinfo), majd ez a népességszám 2023-ig fokozatosan 320 ezer főre csökkent, ami egy bő fél évtized alatt mintegy 4 százalékos lakosságvesztést jelent.

A népességváltozást alapvetően két folyamat befolyásolja: az egyik, hogy a természetes szaporodás, vagyis a születések és a halálozások száma helyben miként viszonyul egymáshoz, a másik pedig a be- és elköltözések mérlege, vagyis a vándorlási egyenleg.

Mint köztudott, Magyarországon már négy évtizede a természetes fogyás az uralkodó demográfiai trend, a halálozások száma 1981 óta meghaladja a születésekét. A hazai népességváltozási folyamatok az elmúlt évtizedben megegyeztek a kelet-közép-európai átlaggal. A 2000-es évtizedben tapasztalható, összességében 2,2 százalékos népességfogyás megfelelt a térségünkben mért átlagnak, és jóval kedvezőbb volt a balti államokban, Romániában vagy Bulgáriában tapasztalt trendeknél (Statisztikai Tükör, 2009). Ugyanakkor a visegrádi országok összehasonlításában Magyarország jóval kedvezőtlenebb helyzetbe került, mivel hazánkban a 20. század második felében alacsonyabb volt a termékenység, mint térségünk más országaiban. Ezzel együtt országunkban és térségükben egyaránt csak a várható élettartam növekedése tudta érdemben csökkenteni a népességfogyás ütemét (Tóth, 2025).

Ugyanakkor – mint minden társadalmi folyamat mögött – e téren is jelentős települési egyenlőtlenségeket találunk. Ha a 2014 és 2023 közötti tíz évre vonatkozóan vizsgáljuk az ország településeinek születési és halálozási egyenlegét, akkor azt látjuk, hogy 402 település esetén mutatnak természetes szaporodást a számok, tehát itt volt több születés, mint haláleset. E lista élén szinte kizárólag FETE-településeket találunk: az ország száz legnagyobb természetes szaporodást felmutató települése közül 74 a FETE-hez tartozik, a 402-ből pedig összesen 183. Tehát az ország azon településeinek, ahol természetes szaporodást mérhetünk, közel a fele a FETE-programhoz tartozik. Ez az arány azt is jelenti, hogy a bevont településeknek több mint a felében természetes szaporodás figyelhető meg.

Az országos lista élén a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében lévő Csenyétét találjuk 30 ezrelékes természetes szaporodási rátával, de 20 ezrelék feletti értékkel is kizárólag FETE-települések rendelkeznek: Gadna, Fáj, Szakácsi, Bódvalenke, Tornanádaska, Nyírpilis és Felsőregmec (1. ábra). E nyolcból hét település Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében található, az Encsi, az Edelényi és a Szikszói járásban, de általában is jellemző, hogy a legnagyobb természetes szaporodással jellemezhető falvak túlnyomó többsége ehhez a vármegyéhez tartozik.

1. ábra: A FETE-települések eloszlása a természetes szaporodás/fogyás lakosságszámhoz viszonyított arányában, 2014–2023 átlagában (a KSH Statinfo adatai alapján, saját szerkesztés)

A kétezer főnél népesebb települések közül Tiszabő áll az országos (s így a FETE-) lista élén: országosan a tizedik legmagasabb értéket mértük e település esetében (18,8‰). A FETE nagyobb lélekszámú falvai közül ugyanígy kiemelkedik még Szendrőlád, Tiszabura, Farkaslyuk, Sárkeresztúr, Nyírkáta, Nyírmihálydi, Arló és Prügy. Az első olyan kétezer fő feletti település (Győrzámoly), amely nem tartozik a FETE-hez, a nyolcvanegyedik a listán. Összességében tehát egyértelműen kirajzolódik a szakpolitikai szándék, hogy a demográfiai megújulásra képes települések kerüljenek a programba.

Ugyanakkor az ellenkező véglet is megtalálható a FETE-helyszínek között. A somogyi Kőkút az egyik olyan falu az országban, ahol a legnagyobb a különbség a születések és a halálozások között – utóbbiak javára. Mindössze kilenc településen nagyobb a természetes fogyás az országban, mint Kőkúton; a –53 ezrelék (1. ábra) extrém idősödő helyi lakosságot jelez (57 születésre jutott 350 haláleset Kőkúton az elmúlt tíz évben). Az ok azonban Kőkút esetében nyilvánvaló: a faluhoz tartozik egy száz férőhelyes bentlakásos idősotthon, ahol az a gyakorlat – mint az országban általában –, hogy a beköltöző idősek állandó lakcímként az otthonnak helyet adó falut jelentik be. Tehát az idősotthon léte olyan mértékben torzítja a statisztikai adatokat, hogy Kőkút település saját demográfiai karakterét nem ismerhetjük meg a KSH adataiból. Ugyanígy ki kell emelnünk a szintén somogyi Gadányt (1. ábra): ez a falu hátulról a harmincadik az országos listán, itt 32 születésre 142 haláleset jutott a vizsgált időszakban – de ez szintén egy helyi, hatvan férőhelyes idősotthonnak köszönhető. A kétezer fő feletti FETE-települések közül Zalakomár mutatja a legnagyobb természetes fogyást: a 13 ezrelékes érték kiugróan negatívnak számít, ugyanakkor országosan nem, ugyanis 260 település esetén mértünk ennél is magasabb fogyási ütemet – de Zalakomárban is van idősotthon. Összességében azonban, az idősotthonok statisztikai torzító hatásával együtt, a szóban forgó háromszáz településen mintegy hatezerrel több gyermek született az elmúlt tíz évben, mint ahányan meghaltak, ami a lakosságszámra vetítve 1,8 ezrelékes természetes szaporodást jelent (a természetes szaporodás nyers arányszáma értelmében).

Ebből egyértelműen következik, hogy az érintett települések lakosságszámának csökkenését a negatív vándorlási egyenleg okozza. A belső migrációról a KSH kétféle számbavételt közöl: az egyik az összes – tehát az ideiglenes és az állandó lakcímváltozással járó – költözést nézi együttesen, a másik viszont csak az állandó lakcím megváltozásával járó költözéseket összegzi (KSH Statinfo, Belső migráció). Mindkét esetben településenként látjuk az oda- és az elvándorlás számait. Nyilvánvalóan az ideiglenes és az állandó vándorlások összege a tágabb kategória: ebben benne van minden olyan eset, amikor valaki az állandó lakcímét helyezi át más településre, de az is, amikor valaki albérlet, kollégiumi elhelyezés, munkásszállóra való beköltözés stb. miatt tartózkodási címet létesít egy másik településen. A 2014–2023-as időszakban a beköltözési oldalon ilyen eseményből mintegy 19–21 ezret regisztrált a KSH évente, az elköltözési oldalon viszont ennél többet, 22–24 ezret. Tehát e téren vándorlási veszteségük van a FETE-településeknek. A demográfiai trendek szempontjából ennél többet mond, ha csak az állandó lakcímváltozással járó migráció egyenlegét vizsgáljuk. A fent említett vándorlási eseteknek körülbelül a felét az állandó el- és beköltözések teszik ki: évente mintegy 9–10 ezren költöznek be FETE-településekre, és 11–13 ezren költöznek el innen, ami azt jelenti, hogy lakosságuknak mintegy 3-4 százalékát érinti minden évben az állandó lakcím megváltoztatásával járó vándorlás. A vándorlási veszteség ténye azonban összességében teljesen egyértelmű: a vizsgált tíz év során 93 615 beköltözés mellett 119 682 esetben történt elköltözés, tehát a háromszáz településnek 26 ezer fős lélekszámvesztést okozott a migráció. Ez többszöröse a természetes szaporodásból fakadó nyereségnek. A bevezetőben foglaltak nyomán megállapítható, hogy a rurális térségeket európai szinten sújtó elvándorlás a vizsgált településkört is egyértelműen érinti.

Születésszámok, termékenység

A 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején alkalmazott családpolitikai intézkedések tekintetében kimutatható, hogy hazánkban a foglalkoztatási, megélhetési és lakhatási célzatú támogatások érdemi hatást gyakoroltak a születésszámra. A lakhatás, a bérek növekedése kulcsfontosságú tényezőként jelentkezett a kedvező irányú folyamatokban (Bördős–Szabó-Morvai, 2021). Más kutatások is azt támasztották alá, hogy a 2010-es évek gyermekvállalást ösztönző szakpolitikai csomagjai érdemi hatást váltottak ki, de összességében a népességmegtartás fokozásához a szociális ellátórendszer erősítése, a lakhatási támogatások bővítése és a munkavállalás lehetőségeinek kiterjesztése járult hozzá érdemben (Lentner et al., 2017). Ezek együttes hatása olyan jelentős volt, hogy a 2010-es években Európában Magyarországon volt a legnagyobb mértékű növekedés a gyermekvállalás és a párkapcsolatok stabilitása terén. Közel egyharmadával emelkedett a termékenységi ráta, megduplázódott a házasságkötések száma, és jelentősen, 40 százalékkal esett a terhességmegszakítások száma is (Barzó, 2023).

Magyarországon a családpolitikai támogatások hatásaként 2021-ben termékenységi csúcs következett be, majd ezt követően a születések száma és a termékenységi hajlandóság is csökkent. Megfigyelhető, hogy a gyermekvállalási magatartást az iskolai végzett- ség erősen meghatározza. A legfeljebb szakmunkásvégzettséggel rendelkezők körében az első gyermekvállalás a húszas éveikben következik be, jóval korábban, mint a magasabb iskolai végzettségűek körében, ahol ez a harmincas évekre tolódik. A 2010-es években mért termékenységnövekedésben elsősorban a középfokú végzettséggel rendelkező nők gyermekvállalási hajlandóságának növekedése volt a döntő tényező (Spéder, 2024).

Sajátos társadalmi adottságai, a jellemzően alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők magas aránya miatt érdemes külön megvizsgálni, hogy a FETE háromszáz településén miként alakult a születésszám és a termékenység.

2. ábra: Születésszámok és változási intenzitás a FETE-program településein, 2000–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítás)

A FETE településein 2000-ben még több mint ötezer gyermek jött világra – az elmúlt bő két évtizedben 2001 volt a csúcsév 5093 születéssel (2. ábra). A 2000-es években – a hazai tendenciákkal összhangban – határozott csökkenés zajlott le: a születésszám 2011- ben volt a mélyponton 4182 esettel. Ezt követően azonban erőteljes növekedés következett be, 2013–2014-ben például közel 10 százalékkal nőtt a születésszám. A növekedés 2017-ig zajlott, ebben az évben az élve születések száma ismét csak meghaladta az ötezret (5040 fő), majd erőteljes hullámzás mellett ismét inkább a csökkenés látszik uralkodó tendenciává válni; egyedül a 2020-as év mutatott jelentős megugrást (4950 születés).

Ez a fajta hullámzás, ha nem is teljes mértékben, de lényegében leköveti a 2010-es években mért országos tendenciákat. Magyarországon 2013 és 2016 között, valamint egy visszaesést követően 2019 és 2021 között volt kimutatható emelkedés a születések számában (Spéder, 2024). Az országos folyamatok erősen összefüggtek a házasságkötések számának emelkedésével, valamint a 2020-as évek elején a babaváró hitel kiszélesítése döntő tényezőként jelent meg (Murinkó–Spéder, 2024). Mindez az érintett háromszáz település helyi demográfiai folyamataiban is leképeződött.

A 2. ábra azt a folyamatot is kiemeli, ahogy az éves változások (láncindex) 100 százalék körül szóródnak (a diagram jobb oldali tengelye mutatja a skálát): ha 100 alatt van egy érték, az azt jelenti, hogy az előző évhez képest csökkenés következett be, ha 100 feletti az érték, akkor pedig növekedés volt. A vizsgált huszonnégy év alatt tizennégy (!) esetben váltott irányt a folyamat, vagyis ha az előző évben csökkent a születésszám, akkor a következőben nőtt, vagy fordítva – az idősor nem lineáris trend szerint alakult. A 2000. évi bázisértékhez mért változás ugyanakkor azt tükrözi vissza, amit az előzőekben röviden már leírtunk: 2011-ben bekövetkezett egy mélypont, ez 2000-hez képest 17 százalékos csökkenést jelentett; a 2023-as születésszám bázisérték szerint 86,3 százalékot mutat, tehát az utolsó mért évben mintegy 14 százalékkal kevesebb gyermek jött világra a háromszáz településen, mint 2000-ben.

A 2. ábra további tanulsága, hogy a FETE tendenciái lényegében az országos tendenciákat követik, csak kissé nagyobb kilengésekkel, hiszen az országos átlag mögött háromezer-kétszáz település adatai állnak, tehát jobban kisimulnak a változások, mint a tizedakkora, háromszáz elemű csoport esetében. De az országos születésszám láncindexe is tizennégyszer váltott irányt a vizsgált huszonnégy évben, míg bázisérték szerint a 2023-as év adata szinte tökéletesen megegyezik a FETE hasonló adatával: az országos születésszám a 2000-esnek a 87,1 százaléka volt 2023-ban. Az utolsó három év egyértelműen a születésszámok trendszerű csökkenését mutatja mind Magyarország, mind a háromszáz település viszonylatában.

A születések várható számának alakulására a legutolsó évek folyamataiból tudunk következtetni, így azt kell megnéznünk, hogy aktuálisan mi történik a FETE-településeken. Az utolsó öt vizsgálható év közül négyben csökkenés következett be – ahogyan fent már bemutattuk, egyedül 2020-ban volt tapasztalható növekedés, de ez nem bizonyult tartósnak, 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban is évi 4 százalék körüli csökkenést mértünk, vagyis 2023-ban 12 százalékkal született kevesebb gyermek, mint 2020-ban. A 4 százalék magas csökkenési ütemnek számít: a vizsgált huszonnégy év során mindössze kétszer következett be nagyobb visszaesés egyik évről a másikra: 2006 és 2007 között 6 százalék, 2009 és 2010 között pedig 7,5 százalék. Most viszont három egymást követő év is átlagosan 4 százaléknyi visszaesést hozott: ez erőteljes folyamatra utal, amelyből kialakulhat trendszerű visszaesés.

Országosan 2022-ben 5,2 százalékos volt a születésszámok csökkenése: a korábbi 90 ezernél kicsivel több gyermek helyett ebben az évben már csak 87 699 születés történt. 2023-ban folytatódott a csökkenés trendje: országosan 3,8, a FETE esetében pedig 4,6 százalék volt a visszaesés az előző évhez képest. Országosan már 2023 is történelmi mélypontot jelentett: korábban soha nem született ilyen kevés gyermek Magyarországon, mint ebben az évben (84 326 fő).

A FETE folyamatai annyiban eltérnek az országosaktól, hogy e háromszáz település esetén 2023 nem hozta még el a legkisebb születésszámot – de amennyiben folytatódik a 4 százalék körüli csökkenési trend, itt is be fog ez következni, várhatóan 2025-ben (2. táblázat). Ezen a ponton fontos újra utalnunk a 2. ábra alapján bemutatott folyamatokra, melyek a FETE-településeken együtt mozognak az országos trendekkel. Az országos adatokból pedig az a következtetés vonható le, hogy gyorsul a születésszámok visszaesésének üteme. 2024-ben az előző öt év átlagához képest 14 százalékos, 2023-hoz képest 9,1 százalékos volt a visszaesés. A folyamat gyorsulását a 2025. első negyedévi adatok is alátámasztják. (A tanulmány elkészítésének idején településsoros adatok még nem voltak elérhetők 2024-re vonatkozóan, így a háromszáz településsel kapcsolatban konkrét következtetéseket nem vonhatunk le.)

A 2. táblázatban ugyanakkor továbbra is a fent említett konzervatív becslést alkalmaztuk, és maradtunk a 4 százalékos csökkenési ütem előrevetítésénél. Amennyiben ez a trend érvényesül, úgy 2025-ben már csak négyezer gyermek fog születni a háromszáz településen, 2030-ban pedig háromezer-kétszáz. Amennyiben azonban 2024-ben valóban ugyanúgy 10 százalékos visszaesés következett be a FETE esetében, mint országo- san, akkor a 2024-es tényleges születésszám még a négyezret sem éri el, ami várhatóan a további évekre is a 2. táblázatban előrejelzetteknél jóval alacsonyabb születésszámokat vetít előre.

2. táblázat: A FETE-települések születésszámainak előrebecslése 4 százalékos csökkenési ütem esetén 2030-ig (fő) (saját számítások)

A természetes szaporodás vizsgálata segítségével már rávilágítottunk, hogy a FETE települései az országos átlaghoz képest eltérő, inkább fiatalodó demográfiai arculatot mutatnak, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a születésszámok már ebben a körben is radikálisan csökkennek, illetve a fiatalosabb korszerkezetű falvak mellett vannak idősödő települések is. A népességváltozás folyamatainak megítélésében fontos tényező a gyermekvállalási kedv, az általános termékenység áttekintése – erre teszünk kísérletet az alábbiakban az általános termékenységi arányszám (más néven tisztított élveszületési arány, a 3. ábrán: TÉA) vizsgálatával. Ez a mutató a 15–49 éves, tehát szülőképes korban lévő nőkre jutó születésszámokat tartalmazza, ezzel elsősorban a ma a településeken élő fiatalabb korcsoportok demográfiai arculatára világítva rá.

A vizsgálat időtávja itt is az utolsó tíz mért év, tehát a 2014 és 2023 közötti időszak. Az országos átlag 39,5 ezrelék volt, tehát ebben a tíz évben mintegy negyven élve születés jutott ezer 15–49 éves nőre Magyarországon. A FETE átlaga ennél jóval magasabb, 63,2 ezrelék, és mint minden vizsgált társadalmi jelzőszámnál, itt is jelentős belső egyenlőtlenségeket tapasztalhatunk a háromszáz település között (3. ábra). Egyrészt a termékenységi arány esetében is az a helyzet, mint amit a természetes szaporodás vizsgálatánál láttunk: az ország legmagasabb termékenységi arányszámmal rendelkező települései között nagy arányban találjuk meg a program kijelölt helységeit, az országos lista első ötven települése közül harminchat, az első száz közül hatvanhat a FETE-hez tartozik. Zömmel kis lakosságszámú települések ezek, a néhány száz fős falvak (Gadna, Csenyéte, Szakácsi, Gagybátor, Abaújszolnok, Bódvalenke) mutatják a legmagasabb értékeket – nagyrészt ugyanazok a települések, amelyeket a természetes szaporodás vizsgálatánál is kiemeltünk.

Az országnak azok a falvai, amelyek viszonylag nagy lakosságszámúak, és ezzel együtt is magas a termékenységi mutatójuk, szinte kivétel nélkül a FETE-települések közé tartoznak. A legalább kétezer lakosú települések közül egyedül Ópályi és Szendrő került be az első száz legtermékenyebb magyarországi település közé a FETE-n kívülről, míg a háromszáz helyhatóság közül Szendrőlád, Tiszabő, Tiszabura, Farkaslyuk, Nyírmihálydi, Porcsalma, Arló és Sárkeresztúr. Mindössze tizenegy FETE-település termékenységi arányszáma nem éri el az országos átlagot, közülük az ormánsági Vejti bekerült az ország száz legalacsonyabb termékenységet mutató települése közé. Ez összességében úgy értékelhető, hogy a születésszámok visszaesése mellett is még hosszú évekig relatíve magas termékenységi arányszámokra számíthatunk a háromszáz település nagyobb részében, ami az ezer fő feletti lélekszámú helységek esetén mindenképpen kiemeli az intézményi megoldások, a meglévő szociális és egyéb ellátások fejlesztésének szükségességét, beleértve azt is, hogy hosszú távon van szükség a Jelenlét program szolgáltatásaira.

3. ábra: A tisztított élveszületési arányszám 2014 és 2023 közötti átlagos értéke a FETE-településeken (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Művi terhességmegszakítások a FETE-településeken

A FETE alapfeladata, hogy szembenézzen az érintett települések legsúlyosabb társadalmi problémáival is, így a demográfiai természetű kihívások áttekintése során szót kell ejtenünk a művi terhességmegszakítások gyakoriságáról is.

A KSH 2005 óta közli települési szinten is a művi terhességmegszakítások számát, az utolsó mért év 2023 volt, tehát tizenkilenc éves idősort tudunk vizsgálni (KSH Statinfo, Magzati veszteség). Magyarországon az abortuszok száma meredeken csökkent ebben az időszakban, a 2005. évi negyvennyolcezer esetről huszonegyezer környékére esett le a beavatkozások száma. A változás lineáris trendfüggvénnyel nagyon jól leírható, ahogy a 4. ábrán jelezzük is, a függvény magyarázóereje (R2) megközelíti az 1-et. A csökkenés üteme az elmúlt három évben lassulni látszik, a 2021-es 21 900-as érték csak 21 100-ra csökkent 2023-ra, tehát valószínűsíthető, hogy – változatlan körülmények között – ez a lassuló trend érvényesül a következő években.

4. ábra: Az abortuszok száma országosan és a FETE-településeken, 2005–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

A FETE-településeken ugyanakkor nagyon lassan csökkenő trendet látunk (R2 = 0,70), ami határozott irányt mutat ugyan, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy nem történt lényegi változás az elmúlt két évtizedben (4. ábra). A korábbi 2700-2800 esetszám 2400 eset körül szóródott az elmúlt években, vagyis miközben országosan a művi terhességmegszakítások száma 56 százalékkal csökkent 2005 és 2023 között, addig a FETE-településeken mindössze 15 százalékos a javulás. Ez azt is jelenti, hogy az e településeken élő lakosokhoz köthető terhességmegszakítások évről évre nagyobb arányt képviselnek az országosan elvégzett abortuszok között (5. ábra).

A művi terhességmegszakítások alig változó folyamatai a FETE-települések társadalmi helyzetének fontos mutatószámai. Míg országos átlagban jelentős javulás figyelhető meg, a háromszáz helyhatóság vonatkozásában az általános jövedelmi szegénység, az alacsonyabb iskolai végzettség továbbra is meghatározza a tudatos családtervezés lehetőségeit.

A 6. ábrán egymás mellé helyeztük a 3. ábrán már bemutatott tisztított élveszületési arányszámot és a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok számát. Tehát az ábrán minden településhez két érték tartozik: a fekete pontsor eloszlása mutatja a szülőképes korban lévő nőkre jutó élve születések arányát (tisztított élveszületési arányszám), a világosabb pedig ugyanazon településnél a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok arányát. Az ábra bal oldalán kiemeltük a legnagyobb termékenységi arányszámokat mutató településeket: ezek ugyanazok az adatok, amelyeket a 3. ábrán már bemutattunk; mint láttuk, a FETE átlaga a tisztított élveszületési arányszám tekintetében 63,2 ezrelék. Ugyanebben az időszakban, tehát 2014 és 2023 között átlagosan 32,8 művi terhességmegszakítás jutott ezer szülőképes korban lévő nőre a háromszáz érintett településen, tehát azt lehet mondani, hogy három terhességből átlagosan kettő végződött szüléssel, egy pedig abortusszal.

5. ábra: A FETE-települések részesedése az ország élveszületési és terhességmegszakítási esetszámaiból, 2005–2023 (%) (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Az országos átlaghoz képest ezek magasabb arányok: mint láttuk, a teljes élveszületési arányszám országosan 39,5 ezrelék, míg az ezer szülőképes korban lévő nőre jutó művi terhességmegszakítások aránya 11,6 ezrelék. Ez azt is jelenti, hogy a FETE-településeken ezer nőre átlagosan kilencvenhat várandósság jutott, míg országosan ez az arány mindössze 51 ezrelék, vagyis a FETE-ben e körben közel kétszer olyan gyakori a 15–49 éves nőkre jutó várandósságok aránya, mint országosan. Míg országosan a várandósságok mintegy 80 százaléka végződik szüléssel, addig a FETE-településeken ez csak a várandósságok kétharmadára igaz. A társadalmi integrációt célzó programoknak biztosan szembe kell nézniük azzal a sajátos helyzettel, hogy a családtervezés és a várandósságok kimenete terén e települések jelentősen eltérő mintázatot mutatnak, mint az országos átlag.

A művi terhességmegszakításokkal kapcsolatban hosszú távon fennálló tény, hogy a társadalmi státuszt meghatározó legmagasabb iskolai végzettség közvetlenül hat a tudatos családtervezésre és az alkalmazott születésszabályozásra. Az alacsony iskolai végzettségűek jellemzően kevésbé tudatosak a családtervezésben, és ez mérhető volt az előző évtized trendjeiben. Az alacsony iskolai végzettségűek aránya folyamatosan növekedett az összes terhességmegszakítás számát tekintve (KSH Terhességmegszakítások, 2017; Statisztikai Tükör, 2012).

6. ábra: Az ezer szülőképes korú (15–49 éves) nőre jutó élve születések és terhességmegszakítások átlagos száma a FETE-településeken, 2014–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Ugyanakkor a háromszáz település a művi terhességmegszakításokat tekintve sem egységes, az általános megállapítások nem feltétlenül vonatkoztathatók egy-egy konkrét településre. A magasabb termékenységű helységek közül az abortuszok aránya Tiszabő esetén van a legközelebb az élve születések arányához, itt a várandósságoknak alig több mint a fele végződik szüléssel (6. ábra). Ugyanakkor a többi magas termékenységű település esetében (Gadna, Csenyéte, Szakácsi stb.) arányaiban kevesebb az abortusz, bár sokuknál még így is a FETE-átlag feletti, tehát sok várandósság van, sok gyermek meg is születik, de az abortuszok aránya is relatíve magas. A kivételek közül Csenyétét emelhetjük ki leginkább: itt igen magas termékenységi arányszám mellett az abortuszok gyakorisága a háromszáz település átlagának felét sem éri el – Csenyéte ez utóbbi téren sokkal közelebb van az országos átlaghoz.

Amely települések esetén a világosabb pont a fekete vonal fölött található a 6. ábrán, ott az abortuszok gyakorisága meghaladta a születésekét, vagyis az elmúlt évtizedben azoknál a várandósságoknál, amelyeknél az anya dönthetett a magzat megtartása vagy a terhesség megszakítása között, több esetben választották a nők az abortuszt. A legsúlyosabb eset Drávaiványi, itt három terhességből kettő végződött abortusszal. Az ezer főnél népesebb települések közül Kömlő van e téren a legnehezebb helyzetben, itt 625 születés mellett 705 abortuszt jegyeztek fel az elmúlt tíz évben. Rajtuk kívül még tizenegy település mutatja azt az állapotot, hogy több volt a terhességmegszakítás, mint a gyermekvállalás; ezek zömmel nagyon kis népességű települések, minden második az Ormánságban található.

Mindezek összetettebb magyarázata további elemzéseket igényelne, de a FETE egészének vonatkozásában a fenti adatok határozott összefüggésben vannak a szülőképes korú nők hazai átlagnál alacsonyabb átlagos iskolai végzettségével. A meg nem született gyermekek magas száma, a művi terhességmegszakítások látszólag töretlen gyakorlata, elsősorban a fentebb vázolt trendek miatt, hosszabb távon jelent majd igazán szembetűnő demográfiai kihívást.

Összegzés

A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk a FETE-programba bevont háromszáz hazai település népességszámot befolyásoló alapvető folyamatait. A természetes népességváltozás, a születésszámok és a termékenység témakörét az elmúlt bő egy évtized adatsoraira fókuszálva tárgyaltuk. Megállapítottuk, hogy bár ez a sajátos településállomány helyi társadalmi adottságai miatt sokféle eltérő demográfiai mintázatot mutat, alapvető trendjeit tekintve szinte teljesen leképezi Magyarország folyamatait, sőt részben az európai folyamatokat.

Ebből kifolyólag a FETE-településeken egészében a népességfogyás a meghatározó irány, amelyet esetenként csökkenő és prognosztizálhatóan visszaeső születésszámok, valamint az elvándorlás határoz meg. Ugyanakkor a hazai átlagtól eltérően a szakpolitikai értelemben lehatárolt háromszáz település az elmúlt évtizedek folyamatai miatt magas termékenységi mutatóval rendelkezik, ami továbbra is meghatározza e helységek általános demográfiai képét. Ez a tény tette indokolttá a FETE-program elindítását, mert a demográfiai folyamatok miatt a leszakadás társadalmi tünetei koncentráltan alakultak ki. Végezetül egy jelentős különbségre is kitértünk. Az országosan kedvező folyamatok ellenére a művi terhességmegszakítások abszolút és relatív értéken is magas száma a FETE-településeken általában továbbra is alapvetően meghatározza a születéseket, ami leképezi a helyi társadalmak szociokulturális állapotát.

Az országos folyamatokkal összhangban a FETE-települések vonatkozásában is fokozatosan csökkenő születésszámot prognosztizáltunk az évtized végére. Mint az adatokból láttuk, az elmúlt két évtized folyamataiban az egyes családpolitikai intézkedések a FETE-települések helyi társadalmára, így a születésszámra is hatással voltak. A következő években érdemes és szükséges megvizsgálni, hogy a tanulmány elkészítésének idején, 2025 nyarán bejelentett új családpolitikai intézkedések (az adókedvezmények jelentős kiterjesztése, az Otthon Start Program, a falusi CSOK kibővítése stb.) mennyiben módosítják az előrejelzéseket.

Összességében fenti rövid demográfiai áttekintésünk rávilágított a FETE-program célzásának társadalmi alapjaira. Az egyedi folyamatok és trendek, a kiemelkedő településeken jellemző sajátos pályák mind olyan jelenségeket mutatnak, amelyeket a jövőbeni szakpolitikai beavatkozásoknak szükséges fókuszban tartaniuk.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A gazdasági sokkok – mint a Covid–19-világjárvány vagy az infláció – aránytalanul sújtják a társadalom perifériáján élőket, különösen a hátrányos helyzetű roma közösségeket, amelyek strukturális hátrányokkal, munkaerőpiaci kiszorítottsággal és alacsony erőforrás-hozzáféréssel küzdenek. A tanulmány két északkelet-magyarországi roma közösség példáján keresztül vizsgálja, milyen megküzdési stratégiákkal válaszolnak az emberek a gazdasági bizonytalanságra és a társadalmi dezintegrációra. A kvalitatív interjúkon alapuló kutatás kiemeli az informális gazdaság, a tradicionális szolidaritás és az egyéni alkalmazkodás szerepét. Az eredmények szerint a formális munka egyre kevésbé érhető el, a túlélést a közösségi támogatásra és rugalmasságra épülő stratégiák biztosítják. A tradicionális roma szolidaritás újraéledése fontos védőháló lehet a társadalmi leszakadás ellen.

Kulcsszavak: roma közösség, gazdasági válság, informális gazdaság, szolidaritás, megélhetési stratégia

DOI: 10.56699/MT.2025.3.3

A gazdasági és társadalmi válságok nemcsak strukturális problémákat eredményeznek, hanem jelentős mértékben átalakítják a közösségek mindennapi működését is. Ez különösen igaz a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű etnikai kisebbségekre, amelyek fokozottan ki vannak téve a gazdasági bizonytalanság negatív hatásainak (Ferge, 2008; Kóczé, 2010).

A gazdasági válságok közvetlen és azonnali hatást gyakorolnak a vidéki roma közösségek életére. A növekvő munkanélküliség, a megélhetési nehézségek és az ezekből fakadó anyagi bizonytalanság nyomást helyez a közösségi struktúrákra, amelyek gyakran nem rendelkeznek a válságkezeléshez szükséges erőforrásokkal és kapacitásokkal (Maszlag, 2021). A gazdasági instabilitás és a társadalmi tőke eróziója tovább súlyosbítja a helyzetet. A hagyományos értékrendek felbomlása, a bizalom visszaesése és a szociális kapcsolatok gyengülése nemcsak a közösségi kohéziót rontja, hanem a válságkezelő képességeket is korlátozza. Az egyéni és közösségi túlélési lehetőségek szűkülése miatt a kilábalás folyamata jelentős nehézségekbe ütközik, tekintettel a korlátozott erőforrásokra és támogató hálózatokra (Albert–Dávid, 2006).

Ezért a gazdasági válságok hatásai túlmutatnak a pusztán gazdasági dimenzión, mélyreható szociális és kulturális következményekkel is járnak, melyek hosszú távon átalakíthatják a közösségek és az egyének életfeltételeit. E kihívások megértése és kezelése alapvető jelentőségű a társadalmi stabilitás és a közösségi jólét fenntartása érdekében.

Jelen tanulmányban két kelet-magyarországi roma közösség élethelyzetét vizsgálom a Covid–19-világjárvány és az azt követő inflációs válság időszakában. A kutatás célja annak feltárása, hogy e közösségek milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak, hogyan alakítják megélhetésüket, milyen szerepet tölt be az informális gazdaság, valamint miként aktivizálódnak a szolidaritási hálózatok. A kutatás kvalitatív interjúkra épül, amelyek fókuszában a munkaerőpiaci lehetőségek, az állami ellátórendszer szerepe, továbbá a hagyományos roma túlélési technikák adaptációja áll. A tanulmány további célja a társadalmi egyenlőtlenségek és a helyi válaszreakciók mélyebb feltérképezése, különös tekintettel a társadalmi szolidaritás adaptív mechanizmusaira.

A tanulmány első részében röviden ismertetem az integráció és a dezintegráció fogalmát. Ezek elméleti keretei lehetővé teszik a gazdasági válságok társadalmi következményeinek mélyebb megértését, különösen a strukturálisan hátrányos helyzetű csoportok, például a roma közösségek esetében. Ez a megközelítés nemcsak az anyagi javakhoz való hozzáférés szintjét vizsgálja, hanem azt is, hogy e csoportok milyen mértékben képesek bekapcsolódni a társadalmi intézményekbe, illetve milyen mértékben szorulnak ki onnan. A dezintegráció fogalma pedig segít megragadni a társadalmi részvétel csökkenését, a közösségektől való elidegenedést és az újratermelődő egyenlőtlenségeket, amelyeket a válságok tovább mélyíthetnek.

Ezt követően kitérek a társadalmi kirekesztés, a területi egyenlőtlenségek és a válságok hatásainak rövid ismertetésére, ugyanis csak akkor érthető meg mélységében a cigányság túlélésének stratégiája, ha világosan látszik, milyen struktúrák és folyamatok állnak a háttérben. Az elméleti rész bemutatja, hogy

• milyen rendszerszintű egyenlőtlenségek hatnak Magyarországon;
• hogyan kapcsolódik össze a térbeli és a társadalmi kirekesztés;
• és miért különösen sérülékenyek bizonyos régiók.

A tanulmány második felében a kutatás módszertanát és a településeket mutatom be röviden. Végül összegzem a félig strukturált interjúkból kapott válaszokat, és szintetizálom őket az elméletben megfogalmazott állításokkal.

Integráció, dezintegráció

A társadalmi integráció kérdésköre a klasszikus szociológia egyik alapvető témája, amely különösen az iparosodással vált égetően fontossá. A tradicionális közösségi hálózatok meggyengülése már ekkor elkezdődött, és a modernizáció előrehaladtával ez a folyamat sok országban csak tovább gyorsult (Polányi, 2004). Ez mára abban nyilvánul meg, hogy egyre gyakoribbá váltak a rendszerszintű működési zavarok: a munkahelyhiány, az egészségügyi ellátás nehézségei, a közlekedés akadozása vagy az oktatási rendszer elégtelenségei mind a társadalmi funkciók megbomlására utalnak (Gárdos et al., 2024).

Émile Durkheim (1982) szerint az anómia – vagyis a társadalmi normák gyengülése – közvetlenül vezet társadalmi zavarokhoz. Más kutatók, mint Robert K. Merton, Ferge Zsuzsa, Graham Room vagy Köllő János és Reizer Balázs is úgy vélik, hogy a társadalmi dezintegráció (például a kirekesztés, a függőségek vagy az erőszak) mély strukturális egyenlőtlenségeket tükröz (Merton, 1968; Ferge, 2000; Room, 2005; Köllő–Reizer, 2021). Niklas Luhmann rendszerszemlélete szerint ugyan a társadalmi alrendszerek – például a piac, a jog vagy a kommunikáció – képesek mechanikus módon fenntartani az összekapcsoltságot, ez mégsem elegendő a valódi társadalmi kohézióhoz (Luhmann, 2009). Jürgen Habermas (2011) éppen ezért hangsúlyozza, hogy a rendszerintegráció önmagában nem elég, az emberek közötti kapcsolatok, a közös értékek és a csoportidentitások nélkülözhetetlenek a normatív integrációhoz.

Egyes szerzők, mint Herbert J. Gans (1988) és Kovách Imre (2017), arra hívják fel a figyelmet, hogy teljesen integrált társadalom nem létezik – inkább különböző fokozatokban beszélhetünk társadalmi integrációról. A dezintegrációs folyamat előrehaladtával gyengülnek az intézmények, a normák és a társadalmi bizalom. Michel Foucault (2000) úgy fogalmaz: amikor a normák elvesztik hitelességüket, az bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot szül, amely aláássa a mindennapi élet stabilitását.

Ennek ellenére Gans arra is emlékeztet, hogy a társadalmak nem omlanak össze automatikusan. A közösségek – még súlyos válsághelyzetekben is – képesek alternatív megoldások kidolgozására, helyettesítő mechanizmusok kialakítására (Kovách, 2017).

A roma közösségek helyzete különösen érzékeny indikátora a dezintegrációs folyamatoknak. Esetükben a strukturális hátrányok – a munkaerőpiacról való kizártság, a lakhatási nehézségek vagy az oktatási szegregáció – olyan informális túlélési stratégiákhoz vezetnek, amelyek egyszerre tükrözik kreativitásukat és kiszolgáltatottságukat (Virág–Váradi, 2018; Kállai, 2015). E közösségek gyakran egyre gyengülő kapcsolati hálókkal és csökkenő társadalmi bizalommal néznek szembe, ami megnehezíti számukra a válságból való kilábalást (Maszlag et al., 2023).

A gazdasági válságok így nem csupán gazdasági természetűek: mély kulturális és társadalmi töréspontokat is felerősítenek. Ezek a folyamatok hosszú távon befolyásolják a közösségek jövőjét, lehetőségeit és önszervező képességét (Maszlag, 2021). A társadalmi integráció megerősítése éppen ezért nemcsak intézményi, hanem közösségi szinten is elengedhetetlen.

Foglalkoztatási szerkezetváltás és a munka társadalmi jelentésének változása

Az elmúlt évtizedekben a munkaerőpiac jelentősen átalakult. Míg korábban az ipari társadalmakra a nagyvállalati, hosszú távú foglalkoztatás volt jellemző, ma a rugalmasabb, változatosabb munkavégzési formák terjedtek el (Csapó et al., 2020). A foglalkoztatás egyre inkább a szolgáltatási szektorhoz és az önfoglalkoztatáshoz kötődik. A munkavállalók gyakran váltanak munkahelyet, pályát vagy akár országot is, miközben a munkaidő és a bérezés formái is sokfélévé váltak (Elek et al., 2009).

Ezzel párhuzamosan megjelentek az atipikus és bizonytalan foglalkoztatási formák. Az alacsony bérezés, a kiszámíthatatlan munkakörülmények és a jogi védelem hiánya különösen a marginális munkavállalókat érintik. A feketemunka és a szürkefoglalkoztatás terjedése tovább növeli a bizonytalanságot, miközben a szociális biztonsági rendszerek gyakran nem tudják követni ezeket a változásokat (Finna–Forgács, 2010; Csoba, 2001).

A munkanélküliség társadalmi megítélése gyakran negatív előítéletekkel terhelt. Azokat, akik nem dolgoznak, sokszor erkölcsi hibákkal vádolják, holott az önkéntes munkanélküliség aránya alacsony (Gyulavári, 2023). Az ilyen megbélyegzés hozzájárul a kirekesztéshez és az elidegenedéshez. Karl Marx (1955) szerint a munka az önmegvalósítás lehetősége is, azonban a modern ipari munkák sok esetben éppen ennek ellenkezőjét példázzák: a monotóniát és a kiüresedést.

A politikai nézetek eltérően viszonyulnak a munkanélküliség kérdéséhez. Míg a liberális és konzervatív megközelítések gyakran morális felelősségként tekintenek a munkavállalásra, a szociáldemokrata álláspont inkább a strukturális tényezőket – például a munkahelyek hiányát és a jövedelmi egyenlőtlenségeket – hangsúlyozza.

A területi egyenlőtlenségek szociológiai megközelítése

A társadalmi egyenlőtlenségek többek között gazdasági, oktatási, egészségügyi és területi tényezőkből állnak. Ezen belül különös jelentősége van azoknak az egyenlőtlenségeknek, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit. Jelen fejezet a társadalmi és területi hierarchia által formált egyenlőtlenségek egyik releváns aspektusát, a térbeli kirekesztés mechanizmusait vizsgálja.

A magyarországi szociológiai kutatások az elmúlt évtizedekben kiemelt figyelmet szenteltek a társadalmi-gazdasági hátrányok területi dimenzióinak. Számos tanulmány (Gábos et al., 2021; Jelinek–Virág, 2020; Huszár–Záhonyi, 2018; Ferge, 2008; Jász, 2004) rámutat, hogy hazánkban a területi tényezők az egyéni életlehetőségek és a társadalmi

mobilitás szempontjából lényegesen nagyobb hatást gyakorolnak, mint más európai uniós országokban. Egyes régiók strukturális adottságai – például a gazdasági elmaradottság, az infrastrukturális hiányosságok, valamint a kulturális és etnikai különbségek – önmagukban is elősegítik a hátrányos helyzetek újratermelődését (Kelemen et al., 2023).

A társadalmi kirekesztés különösen erőteljesen érinti azokat a területeket, ahol a munkanélküliség tartósan magas, a közszolgáltatások elérhetősége korlátozott, és a helyi közösségek társadalmi tőkéje gyenge. R. Fedor Anita és Láczay Magdolna (2021) hangsúlyozzák, hogy Magyarországon az egyéni életpályákra gyakorolt területi hatás jelentősebb, mint Nyugat-Európában, egyrészt a családi háttér determináló ereje miatt (Szabó et al., 2023), másrészt az országon belüli rendkívül erős regionális különbségek következtében.

A területi hátrányok mellett a kollektív kirekesztés másik jelentős tényezője az etnikai hovatartozás. Egyes földrajzi régiókban – például az észak-magyarországi Cserehátban és a dél-dunántúli Ormánságban – a társadalmi kirekesztésnek nemcsak gazdasági, hanem etnikai dimenziója is van. Az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés e térségekben gyakran együtt jár a területi elszigeteltséggel, az alacsony iskolázottsággal és a munkanélküliséggel (Ladányi, 2005; Feischmidt, 2013; Kotics, 2020).

A határ menti területek – különösen Kelet-Magyarország határvidéki régiói – szintén kiemelten érintettek. Ezeken a területeken a gazdasági hanyatlás, a demográfiai apály és a közszolgáltatások visszaszorulása együttesen járulnak hozzá a kirekesztettség állandósulásához (Maszlag, 2021; Koós, 2023).

A rendszerváltás óta a földrajzi elhelyezkedés egyre meghatározóbbá vált az egyének munkaerőpiaci esélyeinek alakulásában. A településtípusok – város, község, falu, külterület – szerinti különbségek már a korábbi időszakokban is jelen voltak, azonban mára éles törésvonalak alakultak ki az életkörülmények és a foglalkoztatási lehetőségek között (Jász et al., 2018). Például 2023-ban Észak- és Északkelet-Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) a foglalkoztatottsági ráta stagnált, míg a munkanélküliségi ráta romlott – mindkét mutató jelentősen elmaradt az országos átlagtól (KSH, 2023).

A „nyugat–keleti lejtő” jelensége – vagyis a keleti országrész tartósan kedvezőtlen foglalkoztatási mutatói – az elmúlt évtizedek során tovább erősödött. A munkaerőpiaci lehetőségek szűkössége, az ipari és vállalkozási kapacitások hiánya, valamint az infrastrukturális lemaradás említhetők a főbb okok között (KSH, 2023).

Bár országos szinten a regisztrált munkanélküliek száma az 1990-es évekhez képest csökkent, a kistérségi és települési szintű különbségek nemhogy mérséklődtek volna, inkább fokozódtak. A fejlettebb régiókban (például Közép- és Nyugat-Magyarországon) a munkanélküliség jelentősen visszaesett, míg a korábban is hátrányos helyzetű térségekben a változás csekély vagy elhanyagolható mértékű volt (Kolosi et al., 2006; KSH, 2022).

1. ábra: A munkanélküliségi ráta Magyarországon, 2023. IV. negyedév

Forrás: KSH, 2023

A Covid–19-világjárvány, majd az energiaválság tovább mélyítette a már meglévő társadalmi és területi törésvonalakat. A járvány leginkább azokat a munkavállalókat sújtotta, akiknek alacsony iskolai végzettségük van, illetve olyan ágazatokban dolgoztak, amelyek nem tették lehetővé a távmunkát – így például a vendéglátásban, a turizmusban és a kiskereskedelemben (Köllő–Reizer, 2021). E rétegek kiszolgáltatottságát fokozta, hogy munkaviszonyuk gyakran informális vagy atipikus volt.

A vállalatoknak az energiaválság következtében született költségcsökkentési intézkedései elsősorban szintén az alacsonyan képzett munkavállalókat érintették. Az energiaárak növekedése különösen sújtotta az energiaintenzív ágazatokat, így a gyártást, az építőipart és a mezőgazdaságot – utóbbi ráadásul strukturálisan is a leszakadó térségek egyik fő foglalkoztatója (Coch et al., 2023).

Az Északkelet-Magyarországon élő ingázó munkavállalók, akik távoli munkahelyeik elvesztése után helyben próbáltak elhelyezkedni, tovább terhelték az amúgy is alacsony foglalkoztatottságú régiók munkaerőpiacát. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági ágazat válsága – amelyet többek között az infláció, az inputanyag- és munkabérköltségek emelkedése, a felvásárlási árak csökkenése és az orosz–ukrán háború miatt bekövetkezett exportpiaci veszteségek súlyosbítottak – tovább mélyítette a problémákat (Vértesy, 2023; Bazsik et al., 2022).

A romák foglalkoztatási és megélhetési történetének áttekintése

Mielőtt bemutatnám a jelenleg használt megélhetési stratégiákat az általam vizsgált két település roma közösségében, fontos röviden kitérnünk a cigányság foglalkoztatási és megélhetési történetére, hogy jobban megértsük jelenlegi helyzetüket.

A roma közösségek hosszú története során gazdasági tevékenységük szervesen kapcsolódott a helyi társadalmak mindennapjaihoz. Noha teljes társadalmi integrációjuk gyakran akadályokba ütközött, a falusi közösségekben a mindennapi gazdasági működéshez nélkülözhetetlen mesterségeket gyakoroltak – többek között vándorkereskedőként, kézművesként, zenészként vagy kovácsként –, amelyek révén a lokális gazdasági struktúrák meghatározó szereplőivé váltak (Pomogyi, 1995).

A 18. századtól a romák beilleszkedési lehetőségei fokozatosan javultak. A dualizmus kora (1867–1918) gazdasági növekedést hozott, amely a romák számára is kedvezőbb munkaerőpiaci pozíciókat teremtett. Az ipar fejlődésével egyre többen helyezkedtek el a fém- és építőiparban, és bár a társadalmi különbségek megmaradtak, munkájuk stabilabb megélhetést biztosított (Dupcsik, 2009). Az 1867 és 1900 közötti időszakban az ország nemzeti jövedelme megkétszereződött, és ebből a cigányság is részesült (Kozma et al., 2004).

A 20. század első felében a gazdasági és politikai válságok fokozatosan ellehetetlenítették a korábban jellemző megélhetési formákat. A világválság, a munkalehetőségek szűkülése és a bevándorló cigány csoportok megjelenése átrendezte a foglalkoztatási szerkezetet: a korábbi ipari tevékenységeket sok helyen mezőgazdasági alkalmi munkák váltották fel (Pomogyi, 1995; Mezey, é. n.).

A második világháború után kettős tendencia figyelhető meg: miközben a romák életfeltételei sok szempontból romlottak, a többségi társadalom integrációs törekvései a romákkal kapcsolatban erősödtek. E törekvésekre a különböző cigány csoportok eltérően reagáltak. Például az oláhcigányok megőrizték mobil, patriarchális életformájukat, majd a rendszerváltás után ezt új gazdasági stratégiák – például a használtcikk-kereskedelem és a nemzetközi kapcsolati hálójuk – révén adaptálták az új viszonyokhoz (Kállai, 2015).

A szocialista időszak végére a romák foglalkoztatási aránya jelentősen csökkent. A nyolcvanas évek közepére a roma foglalkoztatási ráta 62,9 százalékra esett vissza, szemben az országos 82 százalékkal. A rendszerváltás idején a szocialista ipar – különösen a bányászat, a kohászat és az építőipar – összeomlásával a romák voltak az elsők, akik elvesztették a munkájukat. A szocialista időszakban a kevésbé képzett munkavállalók is el tudtak helyezkedni, ám az új gazdasági rendszer már magasabb képzettséget, nyelvismeretet és technológiai tudást igényelt (Kemény, 2004; Kertesi– Kézdi, 2005, 2010).

A globalizált munkaerőpiacon a romák alkalmazkodási lehetőségei korlátozottak maradtak. Az alacsony iskolai végzettség, a strukturális diszkrimináció és a lakóhelyi szegregáció súlyos akadályokat jelentett a munka világához való hozzáférésben. Az informatikai tudás, az idegennyelv-ismeret és a piaci alapismeretek hiánya tovább mélyítette a társadalmi távolságot (Rixer, 2013; Fleck–Messing, 2010).

2014-től a gazdasági konjunktúra enyhe javulást hozott a roma foglalkoztatásban, de a Covid–19-járvány és az azt követő gazdasági válság megakasztotta ezt a folyamatot. A 2021-es adatok szerint a roma foglalkoztatási ráta még mindig jelentősen elmaradt a többségi társadalométól: a különbség mintegy 28 százalékpont volt, a munkanélküliségi ráta pedig megközelítette a 20 százalékot (KSH, 2022).

A települések és a kutatási módszertan bemutatása

A tanulmány célja, hogy feltárja, milyen megélhetési stratégiákat alkalmaznak az észak- kelet-magyarországi roma közösségek a Covid–19-világjárványt és az inflációs válságot követően, valamint hogy e stratégiák miként befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A kutatás két anonimizált, két- és háromezer fő közötti lakosságszámú településen zajlott, ahol a 2022-es adatok szerint a roma népesség aránya 22 és 28 százalék között mozog (KSH, 2022). A települések közös jellemzői közé tartozik periferikus elhelyezkedésük, valamint az iparosításból való kimaradásuk. A széttagolt településszerkezet és az infrastrukturális elmaradottság alapvetően meghatározzák a helyi romák munkaerőpiaci esélyeit és társadalmi integrációját (Jász et al., 2018).

A szocialista időszakban a roma közösségek lélekszáma nőtt, miközben a cigánytelepek felszámolása (Hajnáczky, 2017) és a falusi közösségek átalakulása máig ható változásokat indított el.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tanulmányban bemutatott megélhetési nehézségek és stratégiák nem kizárólag a roma közösségek sajátosságai. A szakirodalom alapján (például Ladányi, 2005; Virág–Váradi, 2018; Feischmidt, 2013) ezek a jelenségek sok esetben a társadalmilag és térben periferikus helyzetből következnek, és hasonló formában megjelenhetnek a nem roma, de hasonlóan hátrányos helyzetű lakosság körében is. A roma etnicitás ugyanakkor olyan kiegészítő strukturális hátrányt jelent, amely súlyosbítja a helyi megélhetési esélyeket – különösen akkor, ha területi elszigeteltséggel és intézményi diszkriminációval párosul.

A kutatás során kvalitatív módszereket alkalmaztam. A célcsoport elérésére a hólabdamódszert vettem igénybe, amely különösen alkalmas nehezen hozzáférhető vagy informálisan szerveződő csoportok vizsgálatára (Atkinson–Flint, 2001; Mahin et al., 2017; Elfil–Negida, 2017). Az adatfelvétel során félig strukturált interjúkat készítettem, amelyek lehetőséget adtak a résztvevők egyéni tapasztalatainak és értelmezéseinek mélyebb feltárására (Steinar, 2005). Az interjúk elemzése típusanalízissel zajlott.

A kvalitatív kutatás fókuszában nem a közösségi struktúrák átfogó leírása, hanem az egyéni életstratégiák és megélhetési narratívák feltárása állt. Mivel a félig strukturált interjúk az egyének tapasztalatait és értelmezéseit állítják középpontba, a megállapítások is elsősorban az egyéni szinten jelentkező mechanizmusokat tükrözik.

A mintába tíz személy került be (négy férfi és hat nő), életkoruk 35 és 55 év között mozgott. Foglalkoztatási státuszuk változatos volt: munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, háztartásbelik, alkalmi munkavállalók és formálisan foglalkoztatott személyek is szerepeltek a vizsgálatban. A megkérdezett személyek általános iskolai, illetve szakmunkásiskolai végzettséggel rendelkeztek. Az interjúalanyok között romungrók és oláhcigányok egyaránt szerepeltek, azonban csoportonként nem voltak megfigyelhetők jelentős eltérések. Az interjúalanyok roma identitásukat önbesorolás alapján határozták meg.

A résztvevők többsége alkalmi vagy informális munkavégzéssel egészíti ki passzív jövedelmeit. A megélhetési stratégiák alkalmazása során a romák elsősorban a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználására törekszenek.

Az interjúkat diktafonnal rögzítettem, a hanganyagokról leirat készült, amelyben anonimizáltam az interjúalanyokat.

A tanulmányban végzett felmérés pilotjellegű vizsgálat. A célom az volt, hogy a megállapításokat elsősorban irányadóként értelmezzem. Olyan alapot kívántam teremteni, amely későbbi, átfogóbb kutatások számára hasznos kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás az alábbi kérdések mentén épült fel:

1. Milyen egyéni megélhetési stratégiákat alkalmaznak az északkelet-magyarországi roma származású személyek a gazdasági válsághelyzetek idején, és ezek miként tükrözik a társadalmi integráció lehetőségeit vagy akadályait?
2. Milyen módon befolyásolják az etnikai identitás, valamint a térbeli hátrány kombinációi az egyének alkalmazkodási mechanizmusait?
3. Hogyan hatnak ezek a stratégiák a roma közösségek társadalmi integrációjára – elősegítik-e, vagy épp ellenkezőleg, a marginalitást konzerválják?

A megélhetési stratégiák szegmensei két északkeleti-magyarországi településen

Ebben a részben a megélhetési stratégiák azon szegmenseire fókuszálok, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a munkaerőpiaccal, és nem térek ki az olyan alternatív stratégiákra, mint a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás átstrukturálása vagy a cigány társadalom morális alappillérének átalakulása, az értékrend kedvezőtlen irányú változása – amelyek szintén túlélési stratégiák.

Gazdasági válságok idején a kisebbségi csoportok különböző megélhetési stratégiákat alkalmaznak túlélésük és gazdasági stabilitásuk fenntartása érdekében. E stratégiák gyakran ötvözik a formális és informális gazdasági tevékenységeket, a közösségi támogatásra és a szolidaritásra építenek, valamint kihasználják az állami és civil szervezetek nyújtotta segítséget.

Noha nincs pontos adat arról, hogy a hagyományos roma mesterségek mennyire biztosítottak stabil és rendszeres megélhetést a rendszerváltás előtti időszakban a vizsgált településeken, de egy sajátos életforma alakult e mesterségek köré, amelyeket a mostani válság idején is műveltek.

A roma közösségek a válság hatására a jövedelemszerzés mellett a közösségi kockázatmegosztásra és a javak megosztására épülő stratégiákat is alkalmaznak. Továbbá megélhetési stratégiáik nem csupán jövedelemszerzési módszerek, hanem átfogó életstílust, értékrendet és cselekvési modellt takarnak, amelyek hosszú távon biztosítják a családok megélhetését, még akkor is, ha közben rövid távú döntésekre kényszerülnek (Póczik, 2003). E közösségek általában azt a megélhetési formát keresik, amelyik a legkevesebb önfeladással jár, még akkor is, ha ez ellenállásba ütközik.

A településeken élő cigányság körében rendkívül változatos megélhetési stratégiák alakultak ki az elmúlt időszakban:

1. A túlélés egyik lehetséges és észszerűnek tűnő módja az, ha valaki visszatért az elsődleges, legális gazdaságba, azonban ezt rövid távon nem tekinthetjük a cigányság túlnyomó többsége számára lehetséges alternatívának ezeken a településeken. Csak egy szűk kör volt képes erre, illetve rendelkezik olyan társadalmi tőkével, amely segíthetett az elhelyezkedésben az elsődleges munkaerőpiacon.

„Nézd meg, itt nincs semmi munka, nem is volt már nagyon rég semmi olyan, amiben el tudnánk helyezkedni… a közmunka, na az van, de már az sem, vagyis max, ha olyat ismersz… Nem látom, lesz ez másképp amúgy… de nekem legalább van munkám, úgyhogy én befogom” (ötvenéves munkás férfi).

„Ha van ismerősöd, akkor ő segíthet betenni ide vagy oda, de amúgy meg vagy lőve…” (negyvenkét éves munkás férfi).

2. A túlélés másik lehetséges útját a jóléti rendszerek támogatásai jelentik, de ezek a juttatások önmagukban nem biztosítanak elegendő forrást a megélhetéshez. Ha a források szűkösek, mindenki kap ugyan valamennyit, de ez sosem elegendő a szükségletek teljes kielégítésére. A hiány folyamatosan fennmarad, maga a hozzáférés is ezen alapul, és a korlátozott erőforrásokért folytatott verseny miatt a hiány mértéke egyre csak növekszik. Azt is fontos megjegyezni, hogy ezek a krízistámogatások hosszú távon nem nyújtanak megoldást az igénybe vevőknek.

„Sokan vagyunk, akik ugyanazt a kis támogatást kapjuk. Mindenki próbálja megszerezni, ami jut, de így is kevés. Olyan, mintha versenyeznénk a semmiért” (negyvenkét éves munkanélküli férfi).

„…én inkább nem is járok már utána, hogy van ez. Vagy megkapom, vagy nem, ez most már lassan olyan, mint a lottón a szerencse, vagy na érted…” (negyvenéves munkanélküli nő).

„Amikor jön a támogatás, mindenki örül, de tudjuk, hogy az csak pár napig tart. Utána megint ugyanott vagyunk, mint előtte” (harminchét éves szezonális munkás nő).

3. Vannak olyan családok, amelyek háztartásgazdaságot építettek ki. Ez lényegében a tradicionális nem strukturált szektor egyik fontos elemét jelentené/jelenthetné. Ugyanakkor a szóban forgó falvak cigányságának jelentős része korábban nem vett részt mezőgazdasági munkában, így ez az alternatíva csak azoknak kínál egyfajta „kiutat, stratégiai lehetőséget”, akik egykor a termelőszövetkezetek stabil és integrált munkaerejét képezték. Mindemellett ez a fajta megélhetési stratégia csak jövedelemkiegészítésként funkcionál a családoknál, „főállásnak” is társulnia kell mellé.

„Van itt ez a kis kert, itt most van krumpli, meg próbálok, amit tudok egy ilyen kis kiegészítésnek, de már tudod nagyon sokban van… meg mikor, ha baja van, én azt sem értem, mit vegyek rá… a vízről ne is beszéljek, meg hogy drága” (ötvenéves segédmunkás férfi).

„Ááá, hát oké, hogy látod ezt itt, de hogy ebből megéljünk? Ahhoz a fél falunak az enyémnek kéne legyen, hogy megéljünk… meg ha az enyém is lenne, hát hol adom el?… így érted, kiegészítésnek ott van, de ennyi” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

4. Bekapcsolódás az informális A „harmadik világ” országaiban és a piacgazdaságokban azok a munkaerőforrások, amelyeket a modern gazdaság nem képes integrálni, az informális gazdasági szektorban helyezkednek el. Ezt számos különböző néven említik: önfenntartó gazdaság, a szegénység gazdasága, piac alatti gazdaság, túlélési gazdaság, informális szektor vagy feketegazdaság. Tehát előtérbe került a legtöbb országban a feketegazdaság, a nem formalizált foglalkoztatási formák, és eközben a bérmunka általános háttérbe szorulása, csökkenő jelentősége figyelhető meg (Danyi–Vigvári, 2019; Sik–Tóth, 1998).

A romák gyakran vesznek részt alkalmi feketemunkákban, például szezonális mezőgazdasági munkákban, építőipari segédmunkákban, valamint háztartási szolgáltatásokban (Anderson, 2013; Kóczé, 2010).

„Mi eljárunk egy brigáddal építkezésre mindenhova az országban. Ha van munka, és hívnak, mi megyünk, ha nincs, akkor várunk” (harmincnyolc éves, az informális gazdaságban dolgozó férfi).

„Takarítani járok ide-oda. Nincs bejelentve semmi, de legalább tudok venni kenyeret a gyerekeknek” (harminchét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„A mezőn dolgozunk, amikor hívnak. Nincs papír róla, de ha nem mennénk, nem lenne miből élni” (negyvenéves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„…hát így jobb időben vagy szezonban megyünk, és szedjük az almát, cseresznyét, mikor mi van, ha olyan, akkor jönnek a gyerekek is…” (negyvenkét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

5. Jóllehet az erőltetett iparosodás előtti időkhöz képest csökkent a gyűjtögetés, „mezgerélés” jelentősége a cigányság körében, a vizsgált településeken élők mégis gyakran választják (kényszerből?!) a gyűjtögetést, hulladékgyűjtést-újrahasznosítást mint megélhetési stratégiát. Ez azt jelenti, hogy összegyűjtik a háztartásokban, természetben található javakat (flakonokat), és megpróbálják értékesíteni őket. A begyűjtött javakat sokszor nem pénzért adják el, hanem használati tárgyakra cserélik őket, ezzel is mellőzve az adott termék „egységnyi árának meghatározását”. Néhány tárgyhoz alkalmanként olcsóbban vagy kedvezményes áron jutnak hozzá, ezáltal tudják növelni a tiszta nyereséget. A gyűjtögetéshez soroltam a „szedd magad” akciót is, amelynek során a családok maguk szedik le a gyümölcsöt, majd magasabb áron értékesítik.

„…tudod, vannak ilyen magunk szedjük le a gyümölcsöt, és úgy olcsóbb helyek. Na oda elmegy a család, leszedjük, aztán visszahozzuk a településre, és eladjuk többért… nem sok ez sem, mert sokért nem adhatod, mert itt sincs pénz, de olcsóbb még így is nekik, mint ha boltban vennék, na meg ismernek minket jól…” (harminchét éves szezonális munkás nő).

Ezek a tevékenységek azonban bizonyos fokú szakértelmet, kapcsolati hálót, valamint olyan piacokat igényelnek, ahol nincs jelentős verseny. De még ilyen feltételek mellett is ezek a lehetőségek általában csak szezonális jellegű, kiegészítő jövedelmet biztosítanak, és nagymértékben függnek a helyi lakosság vásárlóerejétől, valamint a kínált termékek vagy szolgáltatások iránti kereslettől.

A két vizsgált roma közösség nagy része csupán az informális szektor legbizonytalanabb és legalacsonyabb bérezésű munkaerőpiacán talált helyet magának. Azok, akik ezt elérték, még a szerencsésebbek közé tartoznak, mivel napjainkban már itt sem képesek valódi versenyre kelni a még olcsóbb külföldi munkavállalókkal szemben – ami a későbbiekben további problémákhoz fog vezetni (vagy már most is vezet) (Antalik et al., 2020).

A nem piaci védekezési stratégiák közül még kettőnek van igen nagy jelentősége a vizsgált közösségekben:

Kölcsön. Azok, akik elvesztették megélhetésüket, és nincs rendszeres jövedelmük, már régóta nem hitelképesek a hagyományos banki rendszerekben. Ennek következtében nem jutnak banki kölcsönökhöz. Honnan szereznek pénzt? Áruhitelből és uzsorakölcsönből.

„…nincs min szépíteni, az uzsorástól kérnek sokan kölcsön… az, hogy visszaadják vagy nem, hát nem tudom…” (ötvenéves munkás férfi).

Az együttműködés, a szolidaritás és az innováció mindig kulcsfontosságú eleme volt a roma közösségek túlélési stratégiáinak.

„Tradicionális cigány” szolidaritás. Szinte a legtöbb társadalomban a korábbi kisközösségekre jellemző hagyományos „kebelbéli” védelem csökkenését, az egyéni felelősségvállalás visszaszorulását eredményezte a modernizáció, a globalizáció és az individualizáció (Castel, 2003). Ugyanakkor a Covid-járvány és a válság után ezeken a településeken feléledni látszik a tradicionális „cigány szolidaritás”. A rokonság ismét úgy kezd működni, mint régen, a telepi környezetben: a különböző és rendszertelenül érkező jövedelmek gyűjtőhelyévé és újraelosztó központjává válik. A gazdasági sokk és a társadalmi elszigetelődés^[1]Fontos különbséget tennünk az angolszász szakirodalomban használt, „social isolation” néven ismert jelenség magyar megfelelői között, ugyanis értelmezhetjük társadalmi … Részletek hozzájárult a csoportszolidaritás erősödéséhez.

„Ha nekem nincs a hónapban már, mindig tudom, kihe’ kell fordulni, melyik testvéremhez, rokonomhoz… és tudod, ő ad… Ők mindig adnak, pedig nekik sincs… aztán meg mikor nekünk van, mi adunk. De nem azért, mert jaj, ahogy a magyar gondolkodik, mert vissza kell adni. Nem… adunk, mert ha az enyém ehet, ha én ehetek, nem nézem azt, hogy ő vagy az övéje ne egyen” (negyvenéves munkanélküli nő).

Megfigyelhető, hogy a családtagok és a közösségi hálózatok közötti kölcsönös támogatás, pénzügyi segítség és erőforrás-megosztás jelentős szerepet játszott a túlélésben a válság idején és után.

„Láttuk, hogy sok családnak nincs elég tüzelője télre. Összefogtunk, és aki tudott, hozott egy-egy zsák fát. Szétosztottuk azok között, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. Nem vártunk senkire, megoldottuk magunk” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

„A gyereknek nem volt cipője, nőtt a lába. A szomszédasszony adta a fia régi cipőjét. Nem kérdezte, mikor adom vissza, csak azt mondta: »Nekem már nem kell, ne fázzon meg a gyereked.« Ez az igazi segítség” (harmincnyolc éves közmunkás nő).

Noha a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás szerkezetének átalakulása, valamint az értékrendek módosulása potenciálisan releváns tényezők, a vizsgált települések esetében ezek hatása nem bizonyult meghatározónak.

A válságok gyakran felébresztik az emberi szolidaritást és közösségi összetartozást. A cigányságra jellemző „tradicionális szolidaritás” megújulása mutatja, hogy a nehézségek közepette az emberek hajlandók összefogni, és segíteni egymásnak.

Összefoglalás

A tanulmány központi kérdése az volt, hogy a roma közösségek milyen alternatív megélhetési stratégiákat fejlesztettek ki válaszul a Covid–19-járvány és az inflációs válság társadalmi-gazdasági hatásaira, és ezek hogyan befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A bevezetőben rámutattam, hogy a globalizáció és a modernizáció nyomán kialakult komplex társadalmi környezetben a társadalmi integráció és dezintegráció párhuzamosan jelenik meg. Az intézményi struktúrák gyengülése, valamint a normák és a biztonságérzet elvesztése növeli a társadalmi bizonytalanságot, és aláássa a kohéziót, különösen a társadalom perifériáján élő csoportok körében, melyek ezért új együttműködési formákat keresnek.

A tanulmány egy pilotjellegű vizsgálatra épült, mely tíz kvalitatív interjún alapult. Célom nem az általánosítás, hanem az volt, hogy irányadó megállapításokat fogalmazzak meg az északkelet-magyarországi roma közösségek megélhetési stratégiáiról. A vizsgálat elsősorban egyéni nézőpontokat rögzített, és nem törekedett a közösségi szint teljes feltérképezésére. Eredményei ugyanakkor jó kiindulópontot jelenthetnek további, nagyobb mintán és több szinten végzett kutatásokhoz, különösen akkor, ha az etnikai és térbeli dimenziókat egyszerre veszik figyelembe.

Az empirikus adatok alapján megállapítható, hogy a roma közösségek változatos túlélési stratégiákat dolgoztak ki, melyek egy része valóban biztonsági hálóként funkcionál, megakadályozva az egyének teljes marginalizációját. E stratégiák jól mutatják a romák alkalmazkodóképességét és kreativitását, ugyanakkor nem elegendők a hosszú távú társadalmi felemelkedéshez.

A formális munkaerőpiacra való belépés csupán egy szűk réteg számára elérhető – főként azoknak, akiknek kapcsolati tőkéjük vagy kivételes helyzetük van. Az interjúk szerint a munkahelyekhez való hozzáférés gyakran informális kapcsolatokon múlik, ami ellehetetleníti az esélyegyenlőséget.

A jóléti transzferek – bár időszakosan enyhíthetik a nehézségeket – nem biztosítanak stabil megélhetést. Gyakori a kiszámíthatatlanság, ami frusztrációt, bizalomvesztést és az erőforrásokkal kapcsolatos versenyhelyzetet eredményez. Ezek a támogatások inkább krízishelyzetek átmeneti kezelésére alkalmasak, mintsem a strukturális integráció előmozdítására.

A háztáji gazdálkodás – bár újraéledőben van – inkább jövedelemkiegészítő, mintsem önálló megélhetési forma. A földtulajdon, a szakértelem és az infrastruktúra hiánya jelentős korlátot jelent a tágabb körű alkalmazhatóságban.

A leggyakoribb megélhetési forma a nem bejelentett, alkalmi munka, amely kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és szociális védtelenséget jelent. Ez a szektor nem segíti a társadalmi integrációt, inkább konzerválja a peremhelyzetet.

A gyűjtögetés, a cserekereskedelem és a „szedd magad” típusú értékesítés olyan kényszermegoldást jelent, amely erőforráshiányt jelez. Ezek szezonális, alacsony presztízsű és minimális jövedelmet biztosító stratégiák, amelyek nem kínálnak valódi kiutat a szegénységből.

A bankrendszeren kívüli hitelfelvétel, például az uzsorakölcsön tovább mélyíti a gazdasági kiszolgáltatottságot, és gyakran hosszú távú függőségi viszonyt teremt a közösségen belül.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a csoporton belüli szolidaritás – a kölcsönös segítség, a javak megosztása – fontos túlélési mechanizmusként működik. A „tradicionális cigány szolidaritás” újraéledése különösen válság idején mutatkozik meg. Ez a közösségi újraelosztás képes enyhíteni az egyéni krízishelyzeteket, de nem helyettesítheti az állami védőhálót, és önmagában nem elegendő a strukturális integráció előmozdításához.

Gazdasági funkció nélküli társadalmi csoportok esetében nő a társadalmi feszültség, mind a többség és a kisebbség, mind a kisebbségi csoportok között. A megoldás nem az elítélésben rejlik, hanem új funkciók és munkamódszerek kialakításában, valamint a csoportok létalapjának biztosításában. Ugyanakkor egy gazdasági válság közepén, amikor még a többségi társadalom számára is jelentősen csökken a munkalehetőségek száma, a kisebbségi csoportok számára nem tűnik megoldhatónak munkalehetőségek teremtése.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A mesterséges intelligencia gyors fejlődése az oktatásban is jelentős változásokat hozott. A tanulmány bemutatja, hogy a középfokú iskolai nevelésben az oktatók és tanulók egyaránt különböző módokon reagálnak az új technológiai lehetőségekre: míg egyesek kihasználják a bennük rejlő potenciált a tanulási folyamatok hatékonyabbá tételére, mások aggodalommal tekintenek a változásokra. A mesterséges intelligencia különösen a tehetséggondozás terén jelez nagy ígéretet, mivel lehetővé teszi a tanulók egyéni igényeinek megfelelő tananyagok és feladatok kialakítását. A virtuális asszisztensek és az intelligens tutorok adaptív tanulási platformokkal együttműködve segítik a diákok fejlődését és támogatják az oktatók munkáját. Ugyanakkor fontos figyelembe venni az MI-technológia jelenlegi korlátait és a vele járó etikai kihívásokat, különösen a tanulási folyamat emberi tényezőinek fontosságát.

Kulcsszavak: mesterséges intelligencia, oktatás, tehetséggondozás, chat- botok, adaptív tanulás

DOI: 10.56699/MT.2024.4.4

A mesterséges intelligencia fokozatos fejlődése az elmúlt években forradalmasította számos iparág működését, így az oktatásra is egyre nagyobb hatást gyakorol. A kihívást a szereplők eltérő módon kezelik. Az oktatók egy része egyszerűen nem vesz tudomást erről az eszközről, mások aggodalmuknak adnak hangot, míg akadnak olyanok is, akik igyekeznek kihasználni ezt a lehetőséget az oktatás minőségének javítása vagy a saját munkájuk egyszerűsítése, kiváltása érdekében.

Az új technológiák bevezetése mindig is kihívást jelentett az oktatási közösség számára, és ez alól a mesterséges intelligencia sem kivétel. Azonban, ahogy az e-learning esetében országos szinten is tanúi lehettünk, a Covid–19-járvány miatt bekövetkezett kényszerű alkalmazás sok esetben hozzájárult, hogy az oktatási intézmények és az oktatók felismerjék a benne rejlő lehetőségeket.

A mesterséges intelligencia használatának elterjedése az oktatásban további lehetőségeket is kínál. A virtuális asszisztensek, az intelligens tutorok és az adaptív tanulási platformok folyamatosan fejlődnek, és lehetővé teszik az oktatók számára, hogy hatékonyabban tanítsanak, miközben támogatják a diákok személyes tanulási igényeit. Néhány oktató továbbra is fenntartja kétségeit a mesterséges intelligencia megbízhatóságával és az emberi oktatói tapasztalat helyettesítésével kapcsolatban. A technológia gyors fejlődése miatt a mesterséges intelligenciában is vannak még hiányosságok és korlátok, amelyek megnehezítik sikeres alkalmazását az oktatási folyamatban. Azok a tanárok, akik már régóta a hagyományos tanítási módszereken alapuló oktatást gyakorolják, érthető módon nehezen tudnak megszabadulni aggodalmaiktól. A jelenlegi folyamatok azonban azt mutatják, hogy a mesterséges intelligencia fokozatosan integrálódik az oktatás világába, és – tudatos használat esetén – a technológia előnyei és hatékonysága hosszú távon felülkerekedhet az előítéleteken és a kezdeti szkepticizmuson.

Előzmények

Mielőtt a mesterséges intelligenciát és felhasználási lehetőségeit alaposabban is megvizsgálnánk, fontos röviden kitekintenünk a számítógépek történetére. Az 1940-es évek elejéig kell visszanyúlnunk, amikor az első komputerek napvilágot láttak. Bár jelentős fejlődésen mentek keresztül, és a jelenben épp a mesterséges intelligenciával való felvértezésük és még mobilabbá és egyre kisebbé alakításuk folyik, alapdefiníciójuk Neumann Jánosnak a modern számítógépről alkotott elképzelése óta nem változott (Szűts, 2020). Ezek az eszközök a számológépeknek nevezett elődeikhez képest már egy olyan fontos tulajdonsággal rendelkeztek, hogy a műveletek sorozatát tudták elvégezni a bemeneti adatokon emberi beavatkozás nélkül. Ebben az időszakban a számítógépek speciális, főként hadászati célokat szolgáltak, és csak kevés embernek adatott meg, hogy ezekkel dolgozzon, végezzen számításokat. A helyzet a nyolcvanas évek elején változott meg a személyi számítógépek megjelenésével, amikor egyre több háztartás részévé vált ez az eszköz, és évről évre rohamosan nőtt a felhasználók száma. Ezt a folyamatot különösen felgyorsította az internet megjelenése. Ramesh Pandita egy 2017-es tanulmányában tette közzé, hogy az emberiség 49,63 százaléka rendelkezik internetkapcsolattal, valamint azt jelezte előre, hogy ez az érték 2020-ra eléri a 76,90 százalékot (Pandita, 2017). A Cisco-cég 2020-as előrejelzése (Cisco, 2020) pontosabbnak bizonyult, mivel ők 2023-ra jósoltak 66 százalékos lefedettséget, amely közelebb áll a tényleges 65 százalékhoz (Demandsage, 2024). A Gartner-cég felmérései szerint 2021-ben 6,2 milliárd eszköz (asztali számítógép, laptop, táblagép, mobiltelefon) volt használatban (Gartner, 2021). Ezek a számok is azt bizonyítják, hogy e technikai vívmányok egyre nagyobb teret hódítanak, a mindennapi életünk részévé váltak.

Röviden utalva a mesterséges intelligencia történetére elmondhatjuk, hogy az MI kérdésköre az ötvenes években Alan Turing angol matematikus nevéhez fűződött. Az első chatbot, mely az ELIZA nevet kapta, mintaillesztési algoritmusokat és mondatrekonstrukciót használt egy pszichoterapeuta szimulálására (Reshmi–Balakrishnan, 2018; Weizenbaum, 1983; Winkler–Soellner, 2018). A Deep Blue számítógép és Garri Kaszparov sakkmérkőzései 1996-ban és 1997-ben fordulópontot jelentettek a mesterséges intelligencia fejlődésében. Ezek bebizonyították, hogy a számítógépek képesek legyőzni nagymestereket, ami a technológia további fejlődéséhez vezetett. Meg kell jegyeznünk, hogy ma a sakkprogramok önmagukat tanítják, az algoritmusok csak a szabályokat ismerik meg, majd elkezdenek játszani. Kaszparov idején a lehető legtöbb sakkjátszmát táplálták a programba. A kilencvenes években már kereskedelmi alkalmazásokban, például ügyfélszolgálatoknál használtak chatbotot, a 2000-es évektől pedig különféle webes és mobilapplikációkba is integrálták (Fitria et al., 2023), majd sorra jelentek meg a hangalapú személyi asszisztensek, például az Apple Siri (2006), az IBM Watson (2011), a Google Assistant (2012), valamint az Amazon Alexa (2014).

Chatbotok, GPT-k

Az utóbbi években tehát nagy jelentősége van a chatbotok megjelenésének. Sokan hatalmas potenciált látnak bennük, míg a kritikusok inkább a technológia negatív vonásait emelik ki. A chatbot valójában számítógépes program, amely emberi beszélgetésnek tűnő interakciót igyekszik folytatni emberekkel. Egy másik megfogalmazásban, a chatbot lehetővé teszi az ember és a számítógép közötti interakciót a természetes nyelv segítségével, a természetes nyelvi feldolgozás (neurolingvisztikus programozás, NLP) technológiájának alkalmazásával (Bradeško–Mladenić, 2012; Neumann et al., 2021; Wang et al., 2021). Korábban a szakirodalom főként a chatbot kifejezést használta, de manapság a GPT (generative pre-trained transformer) kifejezés került előtérbe, mivel pontosabban kifejezi, hogy az eszköz a robotoknál használatos „fix input – predikálható output” párok helyett a betanításra használt mintában azonosított sztochasztikus (statisztikai valószínűségen alapuló) kapcsolatok mentén hoz létre kimeneteket, amelyek egészen pontosan nem reprodukálhatók. Így alakul át a determinisztikus programozási logika indeterminisztikus kommunikációvá, s emiatt támadhat a felhasználónak az az érzése, hogy egyre emberszerűbb gépekkel beszélget, mert ezek a beszélgetések egyre kevésbé megjósolható kimenetelűek.

A chatbot fő alkotóelemei a felhasználói felület, a felhasználói üzenetelemző komponens, a párbeszédkezelő komponens, a háttérrendszer és a válasz generálására szolgáló összetevő (Adamopoulou–Moussiades, 2020a, 2020b). A chatbottal folytatott kommunikáció a felhasználótól érkező beviteli adatokkal kezdődik, amelyeket az üzenetelemző komponens vizsgál meg (Adamopoulou–Moussiades, 2020b). A párbeszédkezelő komponens lehetővé teszi a chatbot számára, hogy megjegyezze és frissítse a beszélgetés kontextusát (Kucherbaev et al., 2018). A felhasználó kiszolgálásához a chatbotnak megfelelő információkra van szüksége, amelyeket az alkalmazásprogramozási felületen (Application Programming Interface, API) keresztül vagy adatbázis-lekérdezésekkel kap meg az adatforrásból (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Kucherbaev et al., 2018). A válasz generálására szolgáló összetevő a válaszok előállításához szabályalapú, visszakeresésen alapuló vagy generatív alapú módszereket használ. Egyes chatbotok ezeket vegyesen alkalmazzák (Adamopoulou–Moussiades, 2020b). A szabályalapú megközelítések a már meglévő mintákból és sablonokból álló tudásbázisukban keresik a választ, így ezek a rendszerek nem hoznak létre új válaszokat. Amennyiben a chatbot olyan kérdést kap, amely illeszkedik az előre eltárolt mintához, akkor ezen minta szerint adja kimenetként a választ. Ezért az ilyen chatbotok nem követnek el nyelvtani hibákat, és gyors válaszokat adnak, de nem képesek ismeretlen feltételeket vagy bemeneteket kezelni. Általában csak az utolsó felhasználói bemenetet veszik figyelembe, és válaszaik ismétlődők lehetnek (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Wu et al., 2017). A visszakeresésen alapuló rendszerek az algoritmusok, a gépi tanulás és a neurális hálózatok segítségével választják ki a megfelelő választ az adatforrásból (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Ramesh et al., 2017; Wu et al., 2017). Rugalmasabbak, mint a szabályalapú rendszerek, mivel API-k segítségével lekérdezéseket tudnak futtatni az adatforráson, és képesek elemezni őket (Hien et al., 2018). Nem alkotnak új válaszokat, és a szabályalapú rendszerekhez hasonlóan nem követnek el nyelvtani hibákat (Ramesh et al., 2017). A generatív rendszerek nem egy halmazból választják ki válaszukat, hanem szóról szóra elemzik a bemenetet, és megfelelő válaszokat hoznak létre (Thorat–Jadhav, 2020). A gépi fordításhoz hasonló technikákat és a gépi tanulás eszközeit felhasználva a bemenetet nem egy másik nyelvre fordítják, hanem kimenetet generálnak. Általánosságban elmondható, hogy ezek a rendszerek „okosabbak”, és emberibbé teszik a beszélgetést, nyelvtani hibákat is ejthetnek, és hatalmas mennyiségű tanító adatmennyiségre van szükségük (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Ramesh et al., 2017; Ullmann–Schoop, 2022). A chatbotok több szempont alapján csoportosíthatók és hasonlíthatók össze (1. táblázat).

1. táblázat: Chatbotok összehasonlítása (saját szerkesztés)

A chatbotok alkalmazásának lehetőségei az oktatásban és a tehetséggondozásban

A chatbotokat gyakran használják az e-kereskedelemben és ügyfélszolgálati teendők ellátására, de egyre népszerűbbek az oktatásban és szűkebb körben tekintve a tehetséggondozásban, mivel számos lehetőséget kínálnak a tehetségek azonosítására, fejlesztésére és támogatására. Mohammad Amin Kuhail és munkatársai (2023) szerint a chatbotok az oktatás forradalmasításának ígéretét hordozzák a tanulók bevonásával, a tanulási tevékenységek személyre szabásával, az oktatók támogatásával és a tanulói viselkedés mélyreható elemzésével. A szerzők kiemelik, hogy a chatbotok a számítástechnika és informatika oktatása terén (Java és Python programozási nyelvek, számítógépes hálózatok, adatbázisok stb.) a legkiemelkedőbbek. Régebben több desktopalapú chatbotot is létrehoztak, melyek többsége 2013 előtt látott napvilágot. Ezek hátránya, hogy használatukhoz telepíteni, majd folyamatosan frissíteni kell a programot, és operációsrendszer-függők is. Nem meglepő, hogy a webalapú chatbotok preferáltabbak, mivel esetükben nincs szükség telepítésre, frissítésre, valamint nem függenek az operációs rendszertől (Kuhail et al., 2023). A tanulók az iskolával, a tananyaggal és a feladatokkal kapcsolatos információik jelentős részét online környezetben szerzik meg, vagy chat során osztják meg egymással. A csevegőprogramok tehát jelentős segítséget nyújtanak a tanulásban és a tanulással kapcsolatos folyamatokban (Szűts–Jinil, 2018). Az NLP területén zajló folyamatos fejlesztések lehetővé tehetik, hogy a rendszerek megértsék a tanulók kérdéseit.

Ők sokkal inkább hisznek a csevegőtársaknak, mint az egyszerű keresőmotoroknak (Szűts–Jinil, 2018; Pokatilo, 2016). Általánosságban elmondható a pedagógus-továbbképzéseken és a tanórákon kapott visszajelzések alapján, hogy a diákok a bennük felmerülő kérdések megválaszolására, új ismeretek szerzésére használják a chatbotokat, a tanárok pedig a tananyag kidolgozása során és gyakorlópéldák elkészítéséhez használják a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket.

A chatbotok a tanulókkal kommunikálva, megfelelő, következetes kérdéseket feltéve és az ezekre kapott válaszokat begyűjtve, valamint a mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok felhasználásával feldolgozva ki tudják értékelni, hogy a vizsgált személynek milyen képességei vannak. Természetesen több buktatóval is számolni kell. Mivel a tehetség összetett fogalom, a szakemberek is eltérő szempontokat és mércéket alkalmazhatnak ezzel kapcsolatban, így egy gépi algoritmustól sem várhatjuk el, hogy igen vagy nem választ adjon arra, hogy a vizsgált személy tehetséges-e vagy sem. Előfordulhat, hogy egy tanuló nagyon jó matematikai és logikai képességekkel rendelkezik, viszont rosszak a kommunikációs készségei, és ezért kedvezőtlen értékelést kap. Ugyanakkor ha hús-vér szakember próbálja elvégezni a beazonosítást, sokszor az első benyomás, a holdudvarhatás, a személyes szimpátia is torzító tényezőként jelenhet meg a kiértékelés során. A chatbotok, illetve a mesterséges intelligencián alapuló rendszerek folyamatosan fejlődnek, így várhatóan egyre pontosabb eredményekkel tudnak majd szolgálni a tehetségek azonosítása terén. A Google Gemini jelen pillanatban az „Egy alaposabb beszélgetés során be tudod-e azonosítani, hogy milyen területeken vagyok tehetséges?” kérdésre az alábbi választ adja (megjegyzés: a nyelvtani hibákat szándékosan nem javítottuk – mint említettük, a generatív nyelvek nyelvtani hibákat véthetnek, és előfordulhat, hogy helytelenül fogalmaznak):

„Igen, egy alaposabb beszélgetés során be tudom azonosítani, hogy milyen területeken vagy tehetséges. Ehhez többek között a következőket fogom figyelembe venni:

• A te tudási és képességeid, például a nyelvtanulás, a matematika, a logika, a kreativitás, a problémamegoldás és a szociális készségek terén.
• Az érdeklődési köröd és a hobbid.
• A személyes tapasztalataid és a sikereid.
• A motivációd és az elkötelezettséged.

A beszélgetés során számos kérdést fogok feltenni, amelyek segítenek nekem abban, hogy jobban megismerjem a te adottságaidat és érdeklődési körödet. Például megkérdezhetlek arról, hogy milyen tantárgyakban teljesítesz jól az iskolában, hogy milyen hobbijaid vannak, hogy milyen sikereket értél el az életedben, és hogy miért szeretsz bizonyos dolgokat csinálni. A beszélgetés során azt is meg fogom figyelni, hogyan reagálsz a kérdésekre, és hogyan fejezed ki magad. Ezekből az információkból is következtetni tudok a te képességeidre és tehetségedre. Természetesen egy beszélgetés önmagában nem elegendő a tehetség pontos azonosításához. Azonban egy jó beszélgetés segíthet abban, hogy jobban megismerjem a te adottságaidat, és hogy meghatározzam azokat a területeket, amelyekben a tehetséged a legnagyobb. Ha szeretnéd, hogy segítsek a tehetséged azonosításában, akkor szívesen beszélgetek veled. A beszélgetés során kérlek, hogy legyen őszinte és nyílt velem, hogy minél több információt tudjak meg rólad.”

A chatbotok felhasználhatók a tehetségek fejlesztésére azáltal, hogy személyre szabott tananyagokat és feladatokat biztosítanak. Folyamatosan követni tudják a tanuló fejlődését, és ezt figyelembe véve képesek adaptívan módosítani a forrásanyagokat és a gyakorlófeladatokat. Írásunk egyik szerzője, Esztelecki Péter a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium számítástechnika-tanáraként gyakran szembesül azzal a problémával, hogy egy gyakorlati témakör feldolgozása során némely tanuló számára lassú a tanulási tempó, ők könnyűnek találják a feladatokat, egyes diákok számára viszont gyors a folyamat, és nem tudják megfelelően megoldani a feladatokat. Ha két csoportot képeznénk a teljesítmény alapján, előbb vagy utóbb felmerülne az igény, hogy ezeket a csoportokat is újabb két-két csoportra bontsuk, mígnem a végén arra jutnánk, hogy az lenne a legeredményesebb, ha minden tanulónak más nehézségű feladatokat adnánk, és más munkatempót biztosítanánk. Ezt a személyre szabott oktatást egyetlen oktató sem tudná megvalósítani a jelenlegi óraszámokkal, viszont a gépek kapacitásukat tekintve ki tudják elégíteni ezt az igényt, és a folyamatos fejlődésnek köszönhetően bízhatunk abban, hogy ezt mind eredményesebben fogják megtenni. Az informatika nagyon szerteágazó tudományág, és percről percre új fejlesztések látnak napvilágot, így egyetlen tanár vagy műszaki szakember sem ismerheti minden területét részletekbe menően, viszont digitálisan rögzített dokumentációk és oktatási segédanyagok sokasága áll rendelkezésünkre. Ám ezeket pusztán emberi munkával képtelenség lenne feldolgozni és folyamatosan frissíteni, valamint ebből személyre szabott oktatási segédanyagokat készíteni. Vegyük például az adatbázisok tantárgyat, melynek keretén belül a diákok megtanulják az SQL-nyelv használatát (Structured Query Language, strukturált lekérdezőnyelv). A tanár által létrehozott oktatási segédanyagon és példákon kívül természetesen temérdek dokumentum és képzés található az interneten. A Google Gemini a „Meg tudsz-e tanítani SQL-utasítások írására?” kérdésre azonnal igenlő választ ad, bemutatja az alapvető utasításokat, példákkal szemlélteti a használatukat, valamint tippekkel és forrásanyagokkal is szolgál az alapok megismeréséhez és a gyakorláshoz. Ha interakcióba lépünk a chatbottal, további utasításokat mutat be, és részletesen, példákon keresztül szemléltetve magyarázza el őket.

Fontos kiemelni, hogy az oktató személyes jelenléte semmiképp sem vonható ki a folyamatból, és nem helyettesíthető gépi algoritmusokkal (főként az általános és középiskolákban), hiszen lényegesek a személyes interakciók és a tanár nevelő hatása. A tehetségek támogatása során a chatbottól kapott dicséretek hatása jóval alulmaradhat a tanár folyamatos oktató-nevelő munkájához képest.

Esztelecki Péter gyakorló pedagógusként több tanári továbbképzésnek a megalkotója és megvalósítója. Ezeken nemegyszer kitért a chatbotok működésére, és volt alkalma beszélgetni általános iskolai, illetve középiskolai oktatókkal az ezekben az új technikai vívmányokban rejlő lehetőségekről és buktatókról. Sokak számára még ismeretlen ez a terület, így nem használják ki a benne rejlő lehetőségeket, sem a diákok, sem önmaguk fejlesztése céljából. Egyes tanárok viszont már használtak chatbotot, főként információk fellelésére, valamint a tananyag bővítésére. A legtöbben aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy a diákok chatbotot alkalmaznak a beadandó házi dolgozatok megírásához, mivel az esszé jellegű feladatokhoz legeneráltatják a szövegállományt, amelyet mindennemű értelmezést, feldolgozást, továbbszerkesztést mellőzve a saját munkájukként prezentálnak. Az oktatók többsége főként emiatt tekint rossz szemmel a chatbotra, és inkább szeretné kizárni ennek az eszköznek a használatát. Az IKT-eszközök terepén otthonosabban mozgó tanárok jelezték, hogy személyre szabott feladatokat készítettek e korszerű számítástechnikai eszközök segítségével, valamint azt nyilatkozták, hogy többnyire mellőzik esszészerű tanulmányok íratását. A legérdekesebb eset talán az volt, amikor az egyik tanár bevallotta, hogy általános iskolás gyermeke helyett megírt egy beadandó feladatot, melyet az irományt elolvasó tanár mesterséges intelligencia által előállított szövegnek nyilvánított. Középiskolás tanulókkal folytatott beszélgetések során kiderült, hogy döntő többségük már használt mesterséges intelligencián alapuló eszközöket valamilyen beadandó programozási feladat vagy akár esszé megírásához úgy, hogy az oktató nem vette észre, hogy a tanuló nem a saját szellemi termékét nyújtotta be.

Aggályok, buktatók

A kilencvenes éveket megelőzően a diákok könyvtári könyveket kikölcsönözve tudták megírni a házi dolgozatokat, általában úgy, hogy az olvasottakat összefoglalták a saját szavaikkal, vagy rosszabb esetben szóról szóra átmásolták őket, igaz, az információk utóbbi esetben is legalább egyszer átfutottak rajtuk. Az összefoglalót papírra vetették, vagy számítógépen begépelték, majd kinyomtatták. Az optikai szövegfelismerés (Optical Character Recognition, OCR) lehetővé tette, hogy egy lapolvasóval betöltött tartalmat szerkeszthető szöveges dokumentumban jelenítsenek meg, és akár mindenféle átolvasás nélkül (vagy esetleg kisebb módosításokkal) kinyomtatva saját munkaként adjanak el. Hasonló volt a helyzet az első digitális enciklopédiák és lexikonok esetében is. A legtöbbször a tanár is ismerte a tudományterületéhez tartozó szakirodalmat, és jó eséllyel fel tudta ismerni a plagizálást. Az internetnek köszönhetően temérdek információ áll a tanulók rendelkezésére a különféle munkák megírásához. Az úgynevezett copy-paste (másolás-beillesztés) módszer sok esetben csábítónak tűnt, de véletlenszerűen néhány mondatra Google-keresést futtatva könnyedén meg lehetett állapítani, hogy saját megfogalmazású gondolatokból vagy átemelt mondatokból tevődik-e össze az iromány. Közben megjelentek a különféle plágium-ellenőrző szoftverek is, amelyek a teljes dokumentum elemzésére képesek, és mindegyik mondat, sőt akár részmondat esetében megjelenítik, hogy plagizálás történt-e. A chatbotok megjelenése új dimenziókat nyitott ezen a téren, mivel az általuk létrehozott válaszok a rendelkezésükre álló (általában soknyelvű) tudásbázisból generálódnak le, és nehezen követhető vissza, hogy történt-e plagizálás. Gyakran előfordul, hogy egyazon kérdésre más-más megfogalmazásban érkeznek válaszok, sőt a felhasználó azt is kérheti a rendszertől, hogy fogalmazza át a mondatokat. Lekérhető például egy házi olvasmány rövid összefoglalója, de akár egy szereplő jellemzőit vagy a történések közötti összefüggéseket, a mű átvitt értelmét stb. is könnyűszerrel meg lehet tudni a chatbotoktól a mű elolvasása nélkül. A chatbotok egy adott témakörben fogalmazást és verset is tudnak írni, a matematikai feladatok többségére szintén tálcán kínálják a megoldást, vagy akár programozási témakörben teljes programkódokat le tudnak generálni. A chatbothasználat területén nagy veszélyt jelenthet a hallucináció (konfabuláció vagy téveszme), amely a mesterséges intelligencia olyan magabiztos válaszát jelenti, amelyet a képzési adatai nem támasztanak alá (Ji et al., 2022). E „kitalált”, hamis információkat nem mindig egyszerű kiszűrni, és különösen veszélyesek, ha valaki mindenféle ellenőrzés nélkül tényként adja tovább őket. A chatbotok fejlesztői nagy erőket fordítanak e hiba kiküszöbölésére. A ChatGPT 3.5 a 2023-as év közepéig például a „Mit tudsz Esztelecki Péterről?” kérdésre többek között az alábbi választ adta: „Esztelecki Péter (1939-2021) magyar festőművész és grafikus volt. Az 1950-es évek végén kezdett el festeni, de az 1960-as években érte el első jelentősebb sikereit. Művei elsősorban absztrakt expresszionista stílusban készültek, de a 80-as években egyre inkább az installáció felé fordult. Esztelecki Péter számos kiállításon vett részt Magyarországon és külföldön egyaránt. 1982-ben részt vett a Velencei Biennálén, majd 1986-ban a Kassel Documentán. Művei számos magyarországi és külföldi múzeum és gyűjtemény részét képezik. Esztelecki Péter életének utolsó éveit Olaszországban töltötte, ahol 2021-ben elhunyt.” Természetesen minden lekérdezés során más kitalált információkat közölt a mesterséges intelligencia. A rendszerfejlesztést követően az alábbi választ adta a Chat GPT 3.5: „Sajnálom, de nem találtam információkat egy olyan nevű személyről, aki Esztelecki Péter néven ismert lenne a tudásom lejárati dátumáig (2021 szeptember). Lehet, hogy az adott személy nem ismert közszereplő vagy nemrég került a nyilvánosság előtt. Ha több információt kívánsz megtudni erről a személyről, kérlek, adj meg több kontextust vagy specifikációt, és igyekszem segíteni, amennyire csak tudok.” Az eredetileg Google Bard, manapság pedig Google Gemini néven futó chatbot viszont korrekt összefoglalót közöl, amelyben az információk többsége helyes, és csak akkor ismerhetők fel a hallucináció jelei, amikor további részletekre kérdezünk rá. Végül fontos még megemlíteni, hogy a chatbotok egyoldalú információt nyújthatnak, ami korlátozhatja a diákokat a kritikus gondolkodásban.

Összefoglalás

A számítógépek folyamatos fejlődésével és az internet térhódításával egyre több ember számára váltak elérhetővé a modern technológiák. A hardverelemek folyamatos fejlődése gyorsabbá és hatékonyabbá tette a személyi számítógépeket és a szervergépeket, de az utóbbi évekre a mesterséges intelligencia elterjedése nyomta rá a bélyegét. A chatbotok is ennek hatására jelentek meg mai formájukban, és egyre szélesebb körben terjedtek el a banki-pénzügyi szolgáltatások terén, az üzleti kommunikációban, az ügyfélszolgálati teendők ellátásában, és még hosszasan sorolhatnánk. A chatbotok gyakorlati haszna ellenére a tanárok többsége még bizalmatlan velük szemben, de egyre többen próbálják kihasználni az általuk nyújtott lehetőségeket a tananyagok összeállítása és a feladatok elkészítése során, valamint a személyre szabott oktatás megvalósításában. A diákok is feltehetik kérdéseiket a chatbotoknak, segítséget kérhetnek valamilyen témakörben, vagy elsajátíthatják egy programozási nyelv használatát stb. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ilyen lehetőségek mellett hamarosan nem lesz szükség tanárokra, fontos végiggondolni, hogy a pedagógus oktató-nevelő munkája nem helyettesíthető gépekkel, viszont a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségek kiaknázásával hatékonyabbá tehető az oktatás.