Absztrakt

A segítő hivatások gyakorlói fokozott pszichés és érzelmi igénybevételnek vannak kitéve. A kiemelt érzelmi teher és a folyamatosan jelen lévő empatikus válaszkészség a szakemberek magánéletére is hatással lehet. Vizsgálatunk célja az volt, hogy feltárjuk, miként befolyásolják a segítő hivatások sajátosságai a hallgatók párkapcsolati és társas támogatás iránti igényeit a munka és a magánélet egyensúlyának tükrében. A kutatásban 138 leendő szakember vett részt egy magyarországi egyetemről. A demográfiai kérdések mellett a vizsgálat a Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás Skála magyar változatát alkalmazta. A válaszadók többsége magas szintű társas támogatásról számolt be, ugyanakkor az érzelmi támogatást, problémamegoldást, döntéshozatalt érintő tételekben nagyobb arányban jelentek meg alacsonyabb támogatottságot jelző válaszok. Az eredmények rámutatnak a munka és a magánélet egyensúlyának jelentőségére és a segítő pályára készülők támogatási szükségleteire.

Kulcsszavak: párkapcsolati támogatás, társas támogatás, segítő hivatás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.4

A segítő hivatások, különösen a szociális munka, a társadalmi szolidaritás és gondoskodás megvalósításának legközvetlenebb formái közé tartoznak. A szociális munkások nap mint nap olyan emberekkel kerülnek kapcsolatba, akik krízishelyzetben élnek, legyen szó gyermekvédelmi beavatkozásról, hajléktalanellátásról, idősgondozásról vagy más sérülékeny csoportok támogatásáról. Munkavégzésükhöz elengedhetetlen az empátiás képesség, a kliensek testi-lelki állapotának figyelembevétele, valamint a bizalomra épülő, sokszor érzelmileg is megterhelő kapcsolat kialakítása (Maslach–Leiter, 2016). A segítő szakemberek napi szinten olyan érzelmi terhekkel találkoznak, amelyek feldolgozása hosszú távon pszichés kockázatot hordozhat, különösen abban az esetben, ha a munka és a magánélet közötti egyensúly nem megfelelően biztosított.

A szakirodalom rámutat, hogy a szociális munkások körében a munkahelyi stressz és a kiégés előfordulása kiemelkedően magas (Schaufeli et al., 2009). Ezt erősíti az is, hogy gyakran túlterheltek, helyettesítésük sok intézményben nehezen megoldható, így a pihenés, a regeneráció és a személyes kapcsolatok ápolása háttérbe szorulhat. A társas támogatás és a stabil párkapcsolat ebben a kontextusban nem pusztán személyes szükségletként értelmezhető, hanem a szakmai működés fenntarthatóságának és a kliensek számára nyújtott ellátás minőségének egyik alapfeltételeként is (Thoits, 2011).

Jelen tanulmány célja, hogy megvizsgálja, miként befolyásolják a jövőben segítő hivatást gyakorlók társas támogatás iránti igényei a munka és a magánélet egyensúlyának alakulását. Így a segítő hivatásokban dolgozók jóllétének és személyes kapcsolati dinamikáinak mélyebb megértésével hozzájárulhatunk a szakmai diskurzushoz.

Elméleti háttér

Fokozott pszichés megterhelés jelenléte

A segítő hivatások sajátossága, hogy gyakorlóik folyamatosan olyan helyzetekben dolgoznak, amelyekben a kliensek problémái nem pusztán szakmai, hanem mélyen emberi megközelítést is igényelnek. A szociális munkások mindennapjai gyakran krízishelyzetek kezelésével telnek, legyen szó gyermekvédelmi ügyekről, hajléktalanellátásról vagy idős emberek támogatásáról. Az ilyen szituációk állandó empatikus jelenlétet, érzelmi rugalmasságot és gyors reagálóképességet kívánnak meg. Ez a fajta érzelmi munka – amelyben a szakember a saját belső állapotát is kénytelen szabályozni a kliens támogatása érdekében – tartós megterhelést jelenthet, és hosszabb távon komoly pszichés kimerüléshez vezethet (Figley, 2002; Hochschild, 1983).

Az empátia pozitív erőforrás, de kockázati tényező is, mivel az állandóan megélt érzelmi terhelés könnyen túlcsordulhat. Amikor a szakember képtelen leválasztani a munkában tapasztalt nehézségeket a magánéletéről, a feszültség és a kimerültség megjelenhet a személyes kapcsolataiban. Ez a jelenség nem csupán a közérzet romlásához, hanem a párkapcsolati dinamika megbillenéséhez is hozzájárulhat. A szakirodalom szerint a segítő hivatások gyakorlói a kiégés szempontjából kifejezetten sérülékenyek, aminek egyik legfontosabb előidézője éppen ez a fajta „hazavitt” érzelmi teher (Maslach–Leiter, 2016; Bride, 2007). A kiégés nem kizárólag a szakmai hatékonyság csökkenésében mutatkozik meg, hanem szélesebb értelemben az életminőség romlásában, a családi és párkapcsolati problémák gyakoribbá válásában is.

Egyensúly a segítő hivatásokban

A szociális munkások esetében a munkahelyi stressz közvetlen hatással lehet a családi és párkapcsolati működésre, illetve fordítva: a kiegyensúlyozott párkapcsolat és erős társas háló védőfaktorként funkcionálhat a munkahelyi kihívásokkal szemben (Cohen–Wills, 1985). A munka és a magánélet egyensúlya (work–life balance) különösen fontos a segítő szakmákban, hiszen a szakmai szerepek és a személyes kapcsolatok közötti határvonal ezeknél gyakran elmosódik (Greenhaus–Beutell, 1985).

A társas – érzelmi, instrumentális és információs – támogatás különböző formái alapvető szerepet játszanak a pszichés jóllét fenntartásában (Thoits, 2011). Azon hallgatók esetében, akik a valamilyen segítő szakmára való felkészülés korai szakaszában járnak, különösen fontos annak megértése, hogy milyen párkapcsolati preferenciáik és támogatási igényeik vannak. Ez ugyanis előrevetítheti, hogy pályára lépésükkor milyen erőforrások segíthetik vagy akadályozhatják őket a szakmai és magánéleti szerepek összehangolásában. Ha a szakember képes világos határokat szabni a munkája és a magánélete között, nagyobb eséllyel marad hosszú távon motivált és érzelmileg kiegyensúlyozott.

A társas támogatás gyakorlati jelentősége

A társas támogatás alapvető jelentőségű az egyén mentális egészségének fenntartásában, a stresszkezelési képességek erősítésében, valamint a pszichológiai ellenálló képesség növelésében. Számos kutatás bizonyítja, hogy azok, akik stabil és támogató emberi kapcsolatokkal rendelkeznek, kevésbé sérülékenyek a depresszióval, a szorongással és a kiégéssel szemben, mint azok, akik társas környezetükben hiányt szenvednek (Cohen–Wills, 1985). A támogató kapcsolatok nem csupán érzelmi biztonságot nyújtanak, hanem fiziológiai szinten is hatnak (Heinrichs et al., 2003). E pozitív hatások különösen felértékelődnek a segítő hivatásokban, amelyekben a mindennapi munka szorosan összefonódik a kliensek nehéz sorsával és érzelmi terheivel (Ipolyi–Alatawneh, 2024).

A szociális munkások, akik gyermekvédelmi intézményekben, hajléktalanellátó szolgáltatásokban vagy egészségügyi osztályokon végzik feladataikat, rendszeresen kerülnek olyan helyzetekbe, amelyekben empatikus odafordulásra, a kliensek testi-lelki állapotának figyelembevételére és sokszor érzelmi kapcsolat kialakítására van szükség. Ez a folyamatos készenlét és érzelmi bevonódás azonban jelentős pszichés kockázattal jár: amennyiben a szakemberek nem kapnak megfelelő támogatást környezetüktől, könnyen előfordulhat, hogy a munka során felhalmozódott feszültségeket hazaviszik, ami a magánélet harmóniáját is veszélyezteti. A társas támogatás ebben az összefüggésben védőfaktor, illetve a szakmai jóllét, valamint a munka és a magánélet egyensúlyának egyik legfontosabb fenntartó eleme. Hiánya hozzájárulhat a kiégéshez, amely érzelmi kimerülésben, a munka iránti motiváció csökkenésében, cinikus attitűdök kialakulásában és teljesítményromlásban mutatkozik meg (Maslach–Leiter, 2016).

A társas támogatás többféle formában jelenhet meg, amelyek közül a párkapcsolati erőforrásoknak van az egyik legerősebb védőhatásuk. Az érzelmi támasz – például az empátia, a biztatás és a szeretet kifejezése – a pszichés biztonságot erősíti, az instrumentális segítség – a mindennapi feladatok megosztása – közvetlenül csökkenti a hétköznapi terheket, míg az információs támogatás tanácsadás vagy útmutatás formájában nyújt kapaszkodót. Emellett a társas dimenzió, a közös élmények és a minőségi együttlétek szintén meghatározók a kapcsolat stabilitása és az egyéni jóllét szempontjából (Bolger et al., 2000). A támogatás minősége és egyensúlya kulcsfontosságú: ha az egyik fél túlzottan megterhelőnek érzi a kapcsolatban betöltött szerepét, míg a másik elhanyagoltnak érzi magát, az hosszú távon a kapcsolat gyengüléséhez, konfliktusokhoz és intimitásvesztéshez vezethet (Rini et al., 2010).

A társas támogatás hiánya tehát nem csupán egyéni szinten jár negatív következményekkel, hanem a segítő hivatások minőségét is közvetlenül befolyásolja. Amikor a szakemberek nem rendelkeznek megfelelő védőhálóval a magánéletükben, nagyobb valószínűséggel alakul ki náluk érzelmi kimerültség és kiégés, amely végső soron a kliensek ellátásának színvonalát is rontja. A szakirodalom alapján egyértelműen látható, hogy a segítő hivatásokban a társas támogatás kettős jelentőségű: egyszerre szolgálja az egyéni jóllét fenntartását és a rászorulók számára nyújtott szolgáltatás minőségének javítását. Ezáltal magánéleti tényezőként és szakmai erőforrásként is értelmezhető, amelynek fejlesztése és fenntartása mind az egyén, mind a társadalmi ellátórendszerek szempontjából kiemelt fontosságú.

Módszertan

Jelen vizsgálat egy átfogó, több részre tagolt kutatási projekt keretében valósult meg, amely a segítő hivatású hallgatók életútjának, kapcsolati mintázatainak és jóllétének különböző aspektusait tárja fel. A most bemutatott tanulmány a teljes kutatásnak csupán egy része, amely kifejezetten a társas támogatás igényére, valamint a munka és a magánélet egyensúlyának hallgatói értelmezésére fókuszál.

Az adatgyűjtés vegyes módszertani megközelítéssel zajlott, ötvözve a kvantitatív és kvalitatív elemeket. A bemutatott eredmények egy része olyan önállóan összeállított itemeken alapul, amelyek a kutatás specifikus kérdéseire – a leendő segítő szakemberek párkapcsolati támogatás iránti igényére, illetve a munka és a magánélet egyensúlyának értelmezésére – fókuszálnak. A tételek többsége ötfokú Likert-skálát használt (1 = egyáltalán nem jellemző; 5 = teljes mértékben jellemző), míg más kérdések többválasztásos vagy kategóriaválasztós formában lettek felvéve. A strukturált kérdőív saját szerkesztésű zárt kérdéseket és nyitott kérdéseket egyaránt tartalmazott, lehetővé téve, hogy a számszerűsíthető adatok mellett árnyaltabb, személyes reflexiók is megjelenjenek. A válaszokat tematikus elemzés segítségével csoportosítottuk.

A társas támogatás észlelt szintjének vizsgálatához a Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás Skála (MSPSS) magyar változatát alkalmaztuk, amelyet Papp-Zipernovszky Orsolya, Kékesi Márk Zoltán és Jámbori Szilvia validált 1073 fős felnőtt-mintán. A kutatásban a tíztételes, háromfaktoros változatot alkalmaztuk, ötfokú Li-kert-skálán (egyáltalán nem; inkább nem; is-is; inkább igen; teljes mértékben) mérve a válaszokat. A skála az érzelmi, az instrumentális és a kommunikációs támogatás élményét egyaránt vizsgálja, ami jól illeszkedik a segítő hivatások terheléséhez kapcsolódó társas erőforrások feltérképezéséhez (Papp-Zipernovszky et al., 2017). Az online felületet egy magyarországi egyetem Neptun-rendszere biztosította, amelyen keresztül a hallgatók elérhették a kérdőívet. A részvétel minden esetben önkéntes és anonim módon történt, megfelelve az etikai előírásoknak.

A kérdőív kérdésblokkjai a következő területekre irányultak:

• a társas támogatás formáival kapcsolatos igények;
• a munka és a magánélet egyensúlyáról alkotott vélemények;
• jövőbeli párkapcsolati elképzelések.

A demográfiai adatok rögzítése mellett – mint említettem – a kérdőív tartalmazott nyitott kérdéseket is, amelyek a hallgatók személyes élményeit és kapcsolati tapasztalatait segítették feltárni.

A minta bemutatása

A 2025-ben végzett vizsgálatban szociális munka, szociálpedagógia, ápolás vagy diakónia alapszakon tanuló hallgatók vettek részt. A válaszadók körének kiválasztása célzott módon történt, mivel a kutatás kifejezetten segítő hivatásra készülő hallgatók tapasztalatait kívánta feltárni. A minta nem reprezentatív, ugyanakkor lehetőséget nyújt a segítő pályára lépő fiatalok helyzetének, preferenciáinak és igényeinek megismerésére.

A kérdőívet összesen mintegy háromszáz hallgatónak küldtük ki, közülük 138 fő töltötte ki, ami körülbelül 46 százalékos válaszaránynak felel meg. A lemorzsolódás mintázatairól csak korlátozott információ áll rendelkezésre, mivel a kérdőívet meg nem nyitó vagy félbehagyó hallgatókról nem gyűjtöttünk háttéradatokat. Levelező tagozatos hallgatók nagyobb arányban vettek részt a kitöltésben, aminek lehetséges oka, hogy a vizsgálat témája – a munka, a magánélet és a párkapcsolati terhek összehangolása – erősebben érinti a munkavégzéssel párhuzamosan tanulókat. Más háttérváltozó mentén (életkor, szak, évfolyam) nem körvonalazódott egyértelmű mintázat, így a mintából kimaradók jellemzőiről csak óvatos következtetések vonhatók le. A lemorzsolódás rövid tárgyalása ugyanakkor fontos a módszertani transzparencia szempontjából. A kutatás eredményeit a fenti korlátok figyelembevételével kell értelmezni.

A nemi arányok erőteljes női többséget mutatnak: 122 nő és 16 férfi vett részt a vizsgálatban. A hallgatók közül 31-en nappali, 107-en pedig levelező tagozaton folytatják tanulmányaikat. A szakos megoszlás a következőképpen alakult: 44 szociális munka, 47 szociálpedagógia, 43 ápolás és 4 diakónia szakos hallgató. Az évfolyamot tekintve a válaszadók többsége elsőéves volt (80 fő), kisebb arányban voltak a másodévesek (53 fő), míg öten harmadévesként vettek részt a vizsgálatban. A képzési struktúrából fakadóan végzős hallgatók nem szerepeltek a mintában.

A kutatás egyik fontos vizsgálati szempontja a párkapcsolati státusz volt. A válaszadók 72 százaléka a kérdőív kitöltése idején párkapcsolatban élt, míg 28 százalékuk egyedülállóként vett részt a felmérésben. Ez a megoszlás lehetővé tette, hogy a párkapcsolattal rendelkező és az egyedülálló hallgatók tapasztalatait összehasonlíthassuk, és a különböző kapcsolati élethelyzetek összefüggéseit is feltárhassuk a társas támogatás, valamint a munka és a magánélet egyensúlya kapcsán.

Eredmények

A társas támogatás észlelt szintjének vizsgálatából kiderült, hogy a minta döntő többsége magas vagy nagyon magas szintű támogatást él meg, amely elsősorban a biztonságérzetet, érzelmi támaszt és rendelkezésre állást hangsúlyozó tételekben mutatkozott meg (1. ábra). A legtöbb résztvevő az „inkább igen” vagy „teljes mértékben” válaszlehetőséget jelölte meg az alábbi állítások esetében:

• „Van legalább egy fontos személy, akire számíthatok, ha szükségem van rá.”
• „A családomra mindig számíthatok.”
• „Számíthatok a barátaimra, amikor a dolgok rosszra ”

Ez arra utal, hogy a hallgatók túlnyomó része stabil társas hálóval rendelkezik, amely a segítő szakmákban való későbbi működés szempontjából védőfaktornak tekinthető.

Három item esetében azonban lényegesen magasabb volt az „egyáltalán nem” és az

„inkább nem” válaszok aránya:

• „Megkapom a családomtól azt az érzelmi segítséget és támogatást, amelyre szükségem van.”
• „Tudok a problémáimról beszélni a családommal.”
• „A családom szívesen segít a döntéseim meghozatalában.”

Ezeknél az állításoknál a negatív válaszok aránya számottevően magasabb volt, mint a többi tétel esetében, ami arra utal, hogy a hallgatók egy része inkább barátokhoz vagy szignifikáns másokhoz fordul érzelmi támogatásért, míg a családi kommunikáció és bevonódás kevésbé stabilan működik.

Ez a mintázat illeszkedik a fiatal felnőttekre jellemző autonómiakialakulási folyamathoz, ugyanakkor arra is rámutat, hogy a segítői pályára készülők között is megjelenik egy olyan csoport, amely nem támaszkodhat teljes mértékben a családi háttérre érzelmi támogatás szempontjából, és inkább horizontális (baráti, párkapcsolati) viszonyaiban találja meg a szükséges erőforrásokat. A segítő hivatások sajátosságai miatt ennek a támogatási szerkezetnek különös jelentősége lehet: a szakmai szerepek érzelmi terhei nagyfokú önreflexiót, biztonságos kapcsolati hátteret és megfelelő érzelmi szabályozási lehetőségeket kívánnak meg. A családi támogatás hiányosságai ezért hosszú távon potenciális kockázatot jelenthetnek, különösen a kiégésre való hajlam, a stresszkezelési nehézségek vagy a szerepkonfliktusok felerősödése szempontjából. A baráti és párkapcsolati támasz megerősödése ugyanakkor adaptív kompenzációs mechanizmusként is értelmezhető, amely hozzájárulhat a segítői pályára készülők pszichés ellenálló képességének fenntartásához.

A kutatásban részt vevő hallgatók, különösen a szociális munka szakosok, világosan jelezték, hogy a párkapcsolati támogatás több dimenzióját is fontosnak tartják. A kérdés lehetővé tette, hogy egyszerre több formát is megjelöljenek, így a válaszok átfogó képet adtak a társas igényekről. Az eredmények alapján az érzelmi támogatás kiemelkedően elsődleges: a válaszadók 93,5 százaléka választotta ezt a dimenziót. Ez azt mutatja, hogy a hallgatók olyan kapcsolatot képzelnek el, amelyben a meghallgatás, az empátia és a biztonságos érzelmi tér alapvető szerepet kap.

1.ábra: A társas támogatás észlelt szintjének megoszlása (n = 138) (saját szerkesztés)

A motivációs és fejlődési támogatás (73,9%) szintén jelentősnek bizonyult, ami arra utal, hogy a hallgatók értékelik, ha partnerük aktívan segíti céljaik elérését és személyes fejlődésüket. A gyakorlati segítség (71%) és az egészségügyi támogatás (65,9%) is fontosnak mutatkozott, jelezve, hogy a mindennapi élet terheinek megosztása, valamint a partner gondoskodása krízishelyzetben alapvető igényként jelenik meg. A szociális és anyagi támogatás, bár kevésbé hangsúlyos, még így is a résztvevők közel felénél fontos szerepet játszik, kiegészítve a párkapcsolat stabilitását (1. táblázat).

1.táblázat: A támogatási formák preferenciájának megoszlása (n = 138) (saját szerkesztés)

E hallgatói mintából kiindulva feltételezhetjük, hogy a már dolgozó szociális munkások esetében ezek az igények még hangsúlyosabbá válhatnak. A napi munka során gyakran találkoznak intenzív érzelmi helyzetekkel, gyermekvédelmi krízissel vagy a hajléktalanellátásban előforduló nehézségekkel, amelyek fokozott érzelmi bevonódást követelnek. A kérdőív nyílt kérdéseire adott válaszok szerint a hallgatók már a képzés során érzik a szakmai terhelés és a párkapcsolati elvárások közötti feszültséget. Több résztvevő kiemelte, hogy a szakma érzelmi igénybevétele olyan mértékű, hogy különleges empátiát és megértést igényel a partner részéről, ami valószínűsíthetően fokozódik, amint belépnek a munkaerőpiacra. A nyílt kérdésekre érkezett válaszok megerősítik, hogy a hallgatók jelentős része érzékeli az érzelmi megterhelés és a párkapcsolati elvárások találkozását, ugyanakkor nem tekintik ezt kizárólag a segítő szakmák sajátosságának.

Az egyik legerősebben megjelenő tematika az érzelmi terhelés hangsúlyozása. Több válaszadó kiemelte, hogy a segítő szakmákban „mentálisan jobban leterheltek” az emberek, mivel „nap mint nap mások problémáival” szembesülnek, és „akaratlanul is megviseli az embert az ápoltja sorsa”. A válaszokból az is kirajzolódik, hogy a hallgatók szerint ez az érzelmi bevonódás fokozott megértést és türelmet kíván a partnertől: „több megértést és meghallgatást, érzelmi támogatást” tartanak szükségesnek, illetve „sokkal több kommunikációra van szükség” egy-egy megterhelő műszak után. Néhányan arra is rávilágítottak, hogy a segítő szakmában dolgozók gyakran „más terheit is magukra veszik”, ami hosszabb távon növelheti a kiégés kockázatát. Ezek a vélemények egybecsengenek azzal a kvantitatív megállapítással, hogy a magas érzelmi igénybevétel nagyobb hangsúlyt helyez a párkapcsolati érzelmi támogatásra.

Ugyanakkor a hallgatók egy másik nagy csoportja határozottan elutasítja, hogy a segítő szakmákhoz kötnénk speciális támogatási igényeket. Több válaszadó szerint „mindenkinek szüksége van empátiára és támogatásra” a párkapcsolatban, függetlenül a munkája jellegétől, és alapvetően „egyén- és párkapcsolatfüggő”, hogy ki milyen támogatást igényel. A munkát és a magánéletet elválasztó narratíva is erőteljesen jelen van: „külön kell tekinteni” a két területet, „nem befolyásolhatja a párkapcsolat a munkát”. Többen kifejezetten kritikusak azzal a feltételezéssel szemben, hogy a segítő szakmák kiemeltebb támogatást igényelnének; szerintük „mindenkinek a saját szakmája a legnagyobb kihívás”, és nem indokolt a segítői hivatást különleges esetként kezelni. Ez a megközelítés összhangban van azokkal a kvantitatív eredményekkel, amelyek szerint a hallgatók jelentős része csak minimális vagy mérsékelt hatást érzékelt a szakma és a párkapcsolati elvárások között.

A két értelmezési keret között helyezkednek el azok a válaszok, amelyek a segítő szakmák speciális terhelését elismerik ugyan, de nem tekintik kizárólagos tényezőnek. Például egy hallgató hangsúlyozta a munka univerzális stresszterhét („minden munka hajlamosít a kiégésre”), ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a rekreáció módja eltérő lehet a segítő szakmákban dolgozóknál. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy bár a segítő szakmák érzelmileg megterhelőbbek, leginkább az önismeret és az öngondoskodás határozza meg a párkapcsolati igényeket. A kimerültség feldolgozásának módjára is utaltak némelyek: „több egyedüllétre van szükségük” a segítő szakembereknek, hogy feldolgozzák a nap során felgyülemlett információkat és érzelmeket.

Külön hangsúlyt kaptak a strukturális tényezők is. Több hallgató említette, hogy a segítő szakmák időbeosztása – például hétvégi vagy ünnepnapi munkavégzés – fokozza a partneri együttműködés szükségességét, különösen a háztartási és gyermeknevelési feladatok megosztásában. Mások szerint a szakma anyagi megbecsültségének hiánya is befolyásolhatja a párkapcsolati dinamikát, mivel fokozhatja a gazdasági függést a partnerrel szemben.

Összességében a hallgatók nyílt válaszai azt mutatják, hogy a segítő szakmák érzelmi megterhelése kétségkívül jelen van a párkapcsolati elvárások alakulásában, de nem kizárólagosan meghatározó. A vélemények sokszínűsége alapján három fő értelmezési irány rajzolódik ki:

• A szakmából fakadó többletigényeket hangsúlyozó megközelítés, amely az érzelmi kimerültséget, a kliensek problémáinak átvételét, valamint a kommunikáció, a megértés és a türelem fontosságát emeli ki.
• Az egyéni különbségeket előtérbe helyező narratíva, amely szerint a párkapcsolati támogatási igények alapvetően személyiség- és párkapcsolatfüggők, és nem köthetők egyetlen hivatási területhez.
• A kettő közti integratív szemlélet, amely elismeri a segítői munka sajátos terheléseit, de hangsúlyozza az önismeret, a rekreáció, a határkezelés és a kiegyensúlyozott kommunikáció szerepét.

Ezek az eredmények tovább árnyalják a kvantitatív adatokból kirajzolódó képet: bár a hallgatók érzékelik a szakmai terhelés párkapcsolati relevanciáját, sokan úgy vélik, hogy a támogatási igényeket inkább az egyéni copingstratégiák, a személyes határszabás és az érett kommunikációs minták alakítják. Ez a komplexitás megerősíti, hogy a segítő szakmákban dolgozók párkapcsolati jóllétének vizsgálata interdiszciplináris megközelítést igényel, amely figyelembe veszi az érzelmi terhelés, az egyéni különbségek és a társas erőforrások dinamikus kölcsönhatását.

A válaszadók 81 százaléka egyetértett azzal, hogy a segítő szakmában dolgozók hajlamosak „túlzottan támogató” szerepet vállalni, ami a párkapcsolatban is megjelenhet. Ez a tendencia növeli a szerepkonfliktus és a kiégés kockázatát, hiszen a szakmai és magánéle-ti támogatási igények gyakran összefonódnak. Ugyanakkor az adatok azt is jelzik, hogy sok hallgató tudatosan törekszik a munka és a magánélet szétválasztására: 35,5 százalék szerint szakmájuk csak minimálisan, 31,2 százalék szerint pedig közepesen alacsonyan befolyásolja párkapcsolati elvárásaikat, és csupán 11,6 százalék érzett erőteljes hatást.

Az adatok tehát azt sugallják, hogy a párkapcsolati támogatás legfontosabb dimenziói az érzelmi jelenlét, a személyes fejlődés elősegítése és a mindennapi életvezetési segítség. Bár a hallgatók még nem dolgoznak teljesen éles, gyakorlati környezetben, a mintázatok felvetik, hogy a szakmai terhelés és a klienskapcsolatok intenzitása a munkába lépést követően tovább növelheti az érzelmi támogatás iránti igényt. Ez az összefüggés rámutat az interdiszciplináris megközelítés fontosságára: a pszichológiai, szociális és egészségügyi szempontok együttes vizsgálata elengedhetetlen a segítő szakmákban dolgozók párkapcsolati igényeinek és jóllétének feltárásához.

Az eredmények jelzik, hogy a szakemberek társas elvárásai komplexek, és a szakmai tapasztalat előrehaladtával a hallgatói mintában felvázolt preferenciák valószínűsíthetően tovább erősödnek. Az érzelmi támogatás fontossága, a partner megértésének igénye és a mindennapi együttműködés hangsúlya egyaránt olyan tényezők, amelyek a párkapcsolat stabilitását és a szakmai jóllétet egyaránt elősegítik.

A hallgatói mintán belül az érzelmi támogatás, illetve a munka és a magánélet egyen-súlyának észlelt terhelése tekintetében vizsgáltuk a fő alcsoportok közötti különbségeket. A cél az volt, hogy a leíró adatok és a kvalitatív megfigyelések mellett statisztikai alapot is szolgáltassunk a hallgatói tapasztalatok interpretációjához.

A minta 72 százaléka párkapcsolatban él (n = 99), míg 28 százaléka egyedülálló (n = 39). Az érzelmi támogatás fontosságát vizsgálva a következő megoszlást találtuk (2. táblázat):

2.táblázat: Az érzelmi támogatás fontossága párkapcsolati státusz szerint (n = 138) (saját szerkesztés)

A statisztikai próba nem jelez szignifikáns különbséget a két csoport között (X²[1] = 1,53; p = 0,22). Ez arra utal, hogy az érzelmi támogatás fontosságát tekintve a párkapcsolati státusz nem jelent markáns eltérést a hallgatók között, ami összhangban van a kvalitatív adatainkkal: a hallgatók véleményei divergensen jelennek meg, és az egyedülállók egy része is kiemelt fontosságúnak tartja az érzelmi támogatást.

A mintában 31 nappali és 107 levelező tagozatos hallgató szerepelt. A munka és a magánélet egyensúlyának terhelését ötfokú skálán értékelték a résztvevők (1 = alacsony; 5 = nagyon magas terhelés). A levelező tagozatos hallgatók szignifikánsan nagyobb terhelést érzékelnek (U = 1200; p = 0,01), ami összhangban van a munka melletti tanulásból fakadó többletterheléssel. Az eredmény megerősíti, hogy a napi munkaidő és az ezzel járó feladatok befolyásolják a hallgatók munka és magánélet egyensúlyára vonatkozó észlelését (3. táblázat).

3.táblázat: A munka és a magánélet egyensúlya terhelésének átlagos értékei tagozat szerint (n = 138) (saját szerkesztés)

A társas támogatás átlagos szintje és a szakma párkapcsolatra gyakorolt hatásának észlelése közötti mérsékelt negatív korreláció arra utal (r_s = –0,32, p < 0,01), hogy a hallgatók által érzékelt magasabb társas támogatás mérsékelheti a szakmai terhelés párkapcsolati konfliktusokra gyakorolt hatásának észlelését. Ez összhangban van a kvalitatív adatokkal, amelyek szerint a hallgatók többsége a baráti és párkapcsolati támasz fontosságát emelte ki a szakmai stressz kompenzációjaként.

Fontos hangsúlyozni, hogy az eredmények interpretációja korlátozott, és elsősorban a mintán belüli mintázatok feltárására alkalmas. Az alcsoportok közötti tendenciák összhangban vannak a kvalitatív megfigyelésekkel, így megerősítik az érzelmi támogatás, valamint a munka és a magánélet egyensúlyának jelentőségét a segítő szakmára készülő hallgatók körében.

Diszkusszió

A vizsgálat eredményei megerősítik a szakirodalomból ismert összefüggést a segítő hivatásokban dolgozók érzelmi terhelése és a társas támogatás igénye között. A szociális munkások és más segítő szakmák képviselői nap mint nap intenzív érzelmi helyzetekkel találkoznak, amelyek a munka és a magánélet közötti egyensúly fenntartását is próbára teszik. A hallgatói minta eredményei rámutatnak, hogy a párkapcsolati támogatás – különösen az érzelmi, motivációs és gyakorlati dimenzió – kiemelkedő jelentőségű a jövőben segítő hivatást választók számára.

A társas támogatás részletesebb vizsgálatát lehetővé tevő Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás Skála (MSPSS) eredményei tovább árnyalják ezt a képet. A hallgatók többsége magas szintű támogatottságról számolt be, ami arra utal, hogy már a képzés alatt stabil társas hálóval rendelkeznek. Ez különösen fontos erőforrás lehet a segítői szerep érzelmi megterhelése során. Ugyanakkor a skála bizonyos tételeiben (4., 6. és 9. tétel) szembetűnő volt az „egyáltalán nem” vagy „inkább nem” válaszok magasabb aránya. Ez azt jelzi, hogy a hallgatók egy része a családi kapcsolataiban kevésbé tapasztal érzelmi megoszthatóságot vagy döntéstámogató hozzáállást, és nagyobb mértékben támaszkodik baráti vagy párkapcsolati kötelékeire.

A statisztikai elemzések további árnyalatokat adnak az értelmezéshez:

• Párkapcsolati státusz szerinti különbség: Az érzelmi támogatás fontosságát tekintve a párkapcsolatban élők (94,9%) és az egyedülállók (87,2%) között nem találtunk szignifikáns eltérést (X²[1] = 1,53; p = 0,22). Ez megerősíti a kvalitatív adatokban megjelenő divergens véleményeket, miszerint az érzelmi támogatás iránti igény nem kizárólag a párkapcsolati státuszhoz kötődik.
• Tagozat szerinti különbség: A levelező hallgatók átlagosan magasabb munka–magánélet-terhelést tapasztaltak (3,8 ± 0,9), mint a nappali tagozatosok (3,1 ± 0,7), ami szignifikáns különbséget jelent (U = 1200; p = 0,01). Ez alátámasztja, hogy a munka melletti tanulás növeli a hallgatók észlelt terhelését.
• A társas támogatás és a szakmai terhelés összefüggése: A Spearman-féle korreláció mérsékelt negatív összefüggést mutatott (r_s = –0,32; p < 0,01), ami azt jelzi, hogy a magasabb támogatást érzékelő hallgatók kevésbé tekintik a szakmai terhelést a párkapcsolati konfliktusok forrásának. Ez megerősíti a kvalitatív adatokban is jelzett kompenzáló szerepet, amelyet a társas háló tölt be a szakmai stressz feldolgozásában.

Az adatok alapján a hallgatók tudatosan reflektálnak a szakma érzelmi igénybevételére, és egyértelmű igényt fogalmaznak meg a partneri támogatásra. Ez a felismerés különösen fontos a szociális területen, ahol a „hazavitt” érzelmi teher növeli a kiégés és a párkapcsolati feszültségek kockázatát. A vizsgálat rámutat, hogy a társas támogatás – beleértve az érzelmi, az instrumentális és a motivációs formákat – nem pusztán személyes jóllétet biztosít, hanem közvetlenül hat a szakmai teljesítmény fenntarthatóságára és a klienseknek nyújtott ellátás minőségére is.

A kvantitatív és kvalitatív adatok összegzése alapján látható, hogy a hallgatók többsége felismeri: a segítő szerep folyamatos empátiát igényel, és ennek kezelésében a stabil társas háttér, különösen a párkapcsolati támogatás kulcsfontosságú erőforrás. Ugyanakkor a válaszok azt is jelzik, hogy a hallgatók egy része már a képzés során szembesül a munka és a magánélet szerepkonfliktusának első jeleivel, ami arra utal, hogy a pályára lépést követően ezek a kihívások tovább fokozódhatnak.

A vizsgálat korlátai

A kutatás eredményeit a minta és a módszertan bizonyos korlátai befolyásolhatják. A minta nem reprezentatív: a résztvevők többsége női hallgató, és a vizsgálat egyetlen egyetem hallgatóira terjedt ki.

Összegzés

A vizsgálat eredményei hangsúlyozzák, hogy a társas támogatás, különösen a párkapcsolati dimenzió alapvető védőfaktor a szociális területen dolgozók jóllétének fenntartásában. A hallgatói tapasztalatok és preferenciák előrevetítik, hogy a segítő szakmába lépve a stabil társas kapcsolatok és az érzelmi támogatás kiemelt jelentőségűek a munka és a magánélet egyensúlyának biztosításában és a kiégés megelőzésében. A kutatás eredményei hozzájárulhatnak a szakmai képzések fejlesztéséhez, a hallgatók tudatos felkészítéséhez a párkapcsolati és társas erőforrások biztosítására, valamint a szociális szakma fenntartható gyakorlásához.

Jelen tanulmány az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program EKÖP-24-4-II kódú támogatásával valósult meg.

Absztrakt

A korábbi javuló tendenciák ellenére Magyarországon az iskolázottsági különbségek a romák és nem romák között továbbra is fennállnak – egyes dimenziókban súlyosbodnak is –, amit főként a társadalmi szegregáció, az oktatási környezet és a családi háttér eltérései okoznak. A gyorsuló iskolai szegregáció tovább fokozza az esélyegyenlőtlenséget, melyet a homogenizált továbbtanulási pályák és a magas lemorzsolódási arány tovább súlyosbítanak. A tanulmány a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium körében végzett interjúk alapján mutat rá az úgynevezett fontos másik szerepére, amelyen olyan felnőtt támogató személyeket ért, akik motiválják, segítik és támogatják a tanulók pályafutását. A tanulmány kiemeli, hogy a sikeres társadalmi mobilitáshoz elengedhetetlen a támogató, mentoráló kapcsolatok kiépítése, különösen a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű cigány fiatalok esetében, és bemutatja a mobilitási mentorálás többdimenziós szerepét a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében.

Kulcsszavak: roma/cigány, hátrányos helyzet, mobilitás, szakkollégium, mentorálás

DOI: 10.56699/MT.2025.4.3

A társadalmi egyenlőtlenség komplex, multidimenzionális jelenség (Milanovic, 2012; Therborn, 2006), jelen tanulmány ebből a komplexitásból kiemelve az etnikai és az oktatási dimenzió metszetében létrejövő, önmagába visszacsatolódó egyenlőtlenségi mechanizmusra, illetve annak megtörhetőségére fókuszál. Etnikai dimenzióról beszélünk, de a cigány lakosság iskolázottsági mutatói nem etnikai okból különböznek nagymértékben az országos átlagtól, hanem – ahogy számos, részben lentebb felhasznált forrás bizonyítja – a társadalmi helyzet szegregatív különbségeiből adódnak.

A magyarországi cigány népesség iskolázottsága az 1950-es évektől jelentősen javult (az analfabetizmus felszámolása, az általános iskola befejezése), és a 2000-es évektől további javuló tendencia figyelhető meg a közép- és felsőfokú végzettség tekintetében is. Ugyanakkor az eltérő továbbtanulási mintázatok miatt az iskolázottsági különbség romák és nem romák között továbbra is fennmaradt (Polónyi, 2002; Kállai, 2003). A standardizált teszteredményekben ugyancsak jelentős lemaradás mutatható ki, mely elsősorban az oktatási környezet és a családi háttér különbségeivel magyarázható (Havas, 2002; Kertesi–Kézdi, 2014, 2016). A kompetenciamérések során az iskolák közötti különbségek jelentősen az OECD-átlag feletti mértékben járulnak hozzá a tanulói teljesítmények különbségeihez. Egészen megdöbbentő a 2011-es kompetenciamérés eredménye, miszerint a szakképzésben részt vevő tizedik évfolyamos tanulók teljesítménye alacsonyabbnak bizonyult az általános iskola hatodik évfolyamára járó tanulók átlageredményénél is, azaz egy egész képzési forma tanulói (a populáció 22 százaléka, zömében cigány származásúak) a négy évvel fiatalabbak átlagos szintjét sem képesek elérni (Auxné Bánfi et al., 2012).

A fenti helyzettel összefüggésben meg kell említeni a cigány családok gyorsuló lakó-helyi szegregációját, mellyel párhuzamosan a nem cigány népesség kivonul a település szegregálódó iskoláiból – amelyek például a kisebb települések esetében az adott lakóhely egyetlen általános iskoláját jelentik. A cigány tanulók aránya az egyre rosszabb feltételeket biztosító, szegregálódó általános iskolákban demográfiai folyamatokkal nem magyarázható módon, ugrásszerűen megnőtt. Havas Gábor és munkatársai (2001) a százkilencvenkét magas cigány tanulói aránnyal jellemezhető (minimum 25 százalék vagy száz fő) iskolára kiterjedő vizsgálatukban megállapították, hogy a roma általános iskolai tanulók száma 1989 és 1999 között országosan 4,5 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 36,9 százalékkal nőtt. 2016-ra az általános iskolák 14 százaléka vált gettóiskolává (ahol a roma tanulók aránya 50 százalék feletti), további 9,7 százalék gettósodó iskola lett (a roma tanulók aránya 30–50 százalék), míg 2019-re a 15 százalékot is meghaladta a gettóiskolák aránya (Ercse, 2018; Nahalka, 2022), sőt, a terepen dolgozva úgy látom, ma már nem ritka, hogy a helyi óvoda is szegregálódott. Azaz a hazai alapfokú oktatás etnikai szempontból igen nagy mértékben homogenizálódott intézményi egységekből (iskolákból, telephelyekből) áll. Innen kilépve ugyancsak homogenizálódott középfokú képzési formákba érkeznek a diákok.

A középiskolai oktatás szintjén jól érzékelhető negatív fordulópontot jelentett a kötelező iskolalátogatási korhatár leszállítása, amely súlyosan érinti az alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekeit. A legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkező anyák gyermekei közel háromszoros valószínűséggel morzsolódnak le az iskolából; 60–70 százalékuk huszonkét éves koráig sem helyezkedik el, és nem is jár iskolába (Adamecz, 2025). A szerző a lemorzsolódással összefüggésben ugyan a családi hátteret vizsgálta, de a fentiekből talán kitűnik, hogy a jelenség a szegregált iskolákhoz is köthető, azok működési jellemzői (vö. Kertesi–Kézdi, 2009) szintén közrejátszanak a továbbtanulás egyéni kudarcainak mintázatában.

Az egymásba kapcsolódó térségi-lakóhelyi és oktatási szegregáció, valamint a társadalmi alrendszerek intézményei, különféle szolgáltatásai elérhetőségének korlátozottsága (Hüse, 2024) bővítetten újratermeli a társadalmi egyenlőtlenség okait. Az ily módon létrejövő nagymértékű tőkeszegénység kizárólag az érintettek erőfeszítései révén nehezen orvosolható. Pierre Bourdieu, James Coleman és Robert D. Putnam tőkeelméleteit Pusztai Gabriella oktatási szempontból veti össze (2008), rávilágítva, hogy az egyes elméletekben definiált tőkefajták megfeleltethetők egymásnak, és mennyire fontos szerepet töltenek be a tőkekonverzió folyamatában a kapcsolatok, a hálózatok és közösségek. A domináns és az alárendelt, kirekesztett csoportok tagjai más minőségben kapcsolódnak egymáshoz és a közösségeikhez, és e különbség közvetlenül hozzájárul a tőkefajták elégséges vagy elégtelen újratermeléséhez. A marginalizálódás szempontjából különösen szembetűnő, hogy a csoportok közötti társadalmi távolság növekedésével összhangban miképpen erodálódnak azok a társas kapcsolódások, amelyeken keresztül széles körű erőforrások elérhetősége lenne biztosított. A hálózatkutatásban gyenge kötésnek (weak tie) nevezett kapcsolódások hídszerepet töltenek be az egyének, illetve közösségek életében, hiányuk gyengíti vagy akár el is lehetetleníti a társadalmi integrációt (Granovetter, 1973). A hazai tendencia, miszerint rohamosan emelkedik azon intézmények száma, ahol egyáltalán nincs roma tanuló, és jelentős mértékben nő azoknak az iskoláknak a száma is, ahol nagyon magas a roma tanulók koncentrációja (Ercse, 2019), a gyenge kötések kialakulásának lehetőségét rombolja a felnövekvő generáció körében, előrevetítve a társadalmi szakadék mélyülését.

A roma szakkollégisták interjúinak másodelemzése nyomán a jól adatolt problémák mellett érdemes a sikerekre is koncentrálni. Esetünkben figyelmet szentelhetünk annak, hogy a felfelé irányuló, nagy léptékű mobilitás (upward mobility – Goldthrope, 1987; Li, 2021) során az egyének vagy csoportok hogyan mozdulnak el magasabb társadalmi, gazdasági pozíciók felé, mi támogatja ezt az elmozdulást, illetve milyen jelenségek kísérik. Durst Judit és munkatársai (2022) közel kétszáz interjú alapján írják le az első generációs diplomások mobilitásának hazai mintázatait. Kötetükben kiemelik a „mobilitás kegyet-len optimizmusának” fogalmát, mely szerint a sikeres társadalmi ugrás nem egyértelmű siker: gyakran igen nagy érzelmi, pszichológiai árat követel (például identitásválság, kulturális otthontalanság érzése). Bár az oktatás a diplomaszerzésben értelemszerűen kitüntetett szerepet kap, Durst és munkatársai rámutatnak, hogy ez önmagában nem oldja meg a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az egyenlőbb esélyek eszméje az óvodától a felsőoktatásig számos oktatási programban tetten érhető. Csaknem mindegyikben központi helyet foglal el egy olyan szereplő, aki sajátos működésével, a tanulóhoz való kapcsolódásával, figyelmével, mintáival és motívumaival támogató képzési-tanulási környezetet biztosít, ugyanakkor a tőkeelméletek és a hálózatkutatás által felvetett kérdésekre vagy a Durst és munkatársai által leírt egyéb kihívásokra is reagál. Egy felnőtt, aki fontos szerepet tölt be a tanuló életében.

Archie O. Haller és munkatársainak (1969) megállapítása szerint a tanulók tanulmányi és pályaválasztási céljait elsősorban nem saját ambícióik, hanem egy-egy „fontos másik” elvárásai határozzák meg. A szerzők kimutatták, hogy a diákok aspirációi a jelentősnek tekintett személyek (szülők, tanárok, mentorok) elvárásait közelítik, és a tanulók inkább ezeknek megfelelően döntenek, semmint a saját preferenciáik alapján. A kutatás eredménye azóta többszörös megerősítést nyert, így többek között Ingrid Obsuth és munkatársai (2017) leírták a fontos másik pozitív jelenlétének protektív hatásait: a vizsgált tanulók akár 38 százalékkal kevesebb agressziót és közel 60 százalékkal kevesebb ellenszegülő viselkedést mutattak, emellett a proszociális viselkedés gyakorisága 18 százalékkal, két évvel később pedig további 10 százalékkal nőtt. A vizsgált hatások akár négy évig is fennmaradtak. Ez aláhúzza a stabil, támogató kapcsolatok jelentőségét. A fontos másik az önbecsülést is formálja: Elizabeth J. Horberg és Serena Chen (2010) eredményei szerint a diákok önértékelése függ attól, hogy a fontos személy által értékelt területeken mennyire teljesítenek, továbbá ez a hatás akkor is fennmarad, ha a kapcsolat már nem aktív.

A fontos másik szerepét szeretném körbejárni egy korábbi interjús kutatás anyagá-nak másodelemzésével. Az interjúrészleteket követően kísérletet teszek egy professzionális-félprofesszionális fontos másik szerepének körvonalazására: ezt a személyt mobilitási mentornak neveztem el.

A kutatásról

A Nyíregyházán működő Evangélikus Roma Szakkollégium (továbbiakban ERSZK) alapítása óta következetesen dolgozik annak érdekében, hogy hozzájáruljon a közéleti feladatvállalás iránt elkötelezett, aktív társadalmi párbeszédet folytató sikeres értelmiségiek formálásához, akik a szakmai kiválóságot ötvözik a társadalmi és szociális kérdések iránti érzékenységgel. A tanévenként harminc, túlnyomórészt hátrányos helyzetű cigány/roma hallgatót befogadó szakkollégium az idén kezdte meg tizenötödik tanévét, és eddig közel kétszáz diploma megszerzését kísérte végig. Tízéves jubileumát a szokásos reprezentációs események mellett mikrotörténeti kutatással ünnepelte (Hüse, 2021), mely a szakkollégium végzős és végzett hallgatói körében felvett tizenkét interjúra, vala-mint szülőkkel (három fő) és szakemberekkel (négy fő) folytatott beszélgetésekre épült.

A bevont hallgatók zöme szegregált falusi környezetből, négyen városi szegregátumból, egyvalaki pedig a szakellátásból érkezett. Egy kivételével valamennyien romák, közelebbről romungrók. Két hallgató családja alsó középosztálybeli pozíciót foglal el, négyük esetében a szülői erőfeszítések korlátozottan már sikerekre vezettek (a szegregátumi viszonyokhoz képest valamivel jobb életkörülmények biztosítása, de a szülők nem tanultak tovább – a három megkérdezett szülő az ő körükből került ki), ehhez a hallgatók aktív munkavégzéssel, napszámmal járultak hozzá. A többi alany a mélyszegénységből lépett az egyetem falai közé.

A hallgatói interjúk fókuszában a családi háttér, a továbbtanulást érintő erőfeszítések, motivációk és félelmek, a korábbi iskolai és a felsőoktatásba való megérkezéssel kapcsolatos tapasztalatok álltak. Megkíséreltük bemutatni, hogy a szegregátum és az egyetem világa – és a két végpont közti utazás – milyen narratívákban él az „utazók” fejében, lelkében.

Az eredeti kiadvány nézőpontjából a másodelemzés során átemeltem a családi háttér dimenzióját, illetve az eredeti fókuszától eltérően jelen tanulmány a szóban forgó narratívákban a fontos másik szerepének feltárására, illusztrálására törekszik (főként a hallgatói és minimálisan a szülői interjúkra alapozva), hogy ezt követően megragadhassuk a hallgatóinkra jellemző sikeres tanulmányi pályaívet támogató mentor szerepkészletét. A tanulmány tehát nem törekszik arra, hogy feltárja a tanul-mányi sikeresség mögött álló összes tényezőt, és ugyan szakkollégiumi közegben felvett interjúkon alapul, a mentorszerep körvonalazásakor ezen intézményi kereteken túl kíván nyúlni.

Az idézett szövegrészek már az eredeti kötetben is némi szerkesztésen estek át. Az élőbeszédre jellemző ragozásbeli elcsúszások, a gondolkodást támogató, időnyerő frázisok vagy az őzés nem került be az idézetekbe, ahogy a tájnyelv-rétegnyelv kifejezései sem. Szögletes zárójelbe zárt három pont […] jelöli a nagyobb szövegrészek kihagyását, illetve szögletes zárójelben jelennek meg olyan szavak, utalások, melyek a kiragadott mondatok értelmezését segítik. Az interjúk alanyait számok jelölik, a szülőket sz betű különbözteti meg a hallgatóktól.

A szegregátumból a diplomáig vezető út

A nyíregyházi felsőoktatási paletta két nagyobb intézménye a Nyíregyházi Egyetem és a Debreceni Egyetem Egészségtudományi Kara, melyek számára rekrutációs bázisként alapvetően az ország egyik legszegényebb megyéje szolgál. A képzési kínálat a szabolcsi fiatalok közül is inkább a reménybeli első generációs diplomásokat vonzza, hiszen a képzések a feltörekvő középosztály számára nem igazán vonzó, alacsonyabb presztízsű diplomákat kínálnak: kisgyermekgondozó, tanító és tanár, szociális munkás, szociálpedagógus, védőnő, ápoló, szülésznő. Feltehetően ez lehet az oka annak, hogy a két egyetem hallgatói bázisára települő ERSZK tagsága túlnyomórészt alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekeiből áll; inkább általánosnak, mintsem kivételnek tekinthető, hogy ezek a szülők középfokú végzettséget sem szereztek korábban, és családjukkal települési szegregátumokban élnek.

„Elég mélyről érkeztem. Mit is jelent ez pontosan? Teljesen roma származású családból jövök […] a szüleimnek egyaránt nyolcosztályos végzettsége van… egyébként a bátyám és a két nővé-rem is csak idáig jutott el.” (6)

A legalsóbb társadalmi tizedekben élők munkajövedelme olyan alacsony, hogy csak a szegénysorsra elegendő. Az interjúalanyoknak komoly erőfeszítéseket kellett tenniük a puszta létfenntartásért, amire az alábbi szülői interjúrészlet utal. Jellegzetes, hogy éppen a családi fészek megteremtése, azaz a lakásvásárlás indította el az adósságspirált.

„Tudod, nagyon sok hitelünk volt, és én voltam az adóstársa a [meghalt] férjemnek. Akkor megtaláltak, hogy dolgozok, közmunkán, és akkor elkezdték levenni a fizetésemet. Előbb a harminchárom százalékot, és akkor hetven helyett kaptam ötvenezret, negyvenezret… Már annyi sok hitel jött utánam, hogy végül, mikor leszámoltam, tízezer forintot kaptam. […] Akkor lementem a húgomhoz, és elmeséltem neki sírva, hogy most mit fogok csinálni tízezer forinttal, öt gyerekkel. És úgy mondta a húgom, hogy van felvétel a hűtőházba. […] Vittem magammal M.-t, aki [egyetemen] tanult akkor, de nem tudtam, hogy hogy kell elintézni ezt a diákmunkát, és szegényt, ahogy engem felvettek felnőttként, őt is úgy vették fel. […] [A második gyerek is] jött diákmunkába. Mindenben próbáltam úgy nevelni őket, hogy ha lehet, akkor dolgozzanak. Már most a [harmadik] fiam is eljár oda a hűtőházba, diákmunkára. A [negyedik] alig várja, hogy betöltse a tizenhetet, mert addig nem mehet sehova. Úgyhogy velük jártam el dolgozni. […] A hűtőházban négy éven keresztül lefogták a fizetésem ötven százalékát, az[zal] kiment [az egyik hitel]. Jelzálogot fizetek saját kézből, mert a bank úgy volt, hogy megveszi a házat, de én nem adtam el neki, inkább vállaltam, hogy én fizetem saját kézből. Mert vettünk fel jelzálogot annak idején a párommal, három és fél milliót, amiből tizenegymillió lett.” (sz1)

Szegregátumban élni egyet jelent a bizonytalan jövedelmi helyzettel, az alkalmi munkák kiszámíthatatlanságával, a rendkívül rossz lakásviszonyokkal, az értékek meghatározott (a többség prioritásaival nem azonos) sorrendjével. Ehhez képest jobbnak számított annak a helyzete, akit tiszta és szép ruhában járattak iskolába. Több hallgató számára a kimozdulás valahol ott kezdődött, amikor a családban minden nehézség ellenére kiterjesztették a perspektívát, és saját maguknak feladatokat, sőt kihívásokat fogalmaztak meg. Például azt, hogy a gyereknek olyan ruhát kell szerezni, amelyről nem süt már messziről, hogy a falu legszegényebb utcájából indul el reggelente az iskolába.

„Öltözködés terén, amilyen ruhákat akkor Anya nekem vett, akkor az jobbnak számított. Megadott nekünk mindent, nem gondolta senki azt, hogy én halmozottan hátrányos helyzetű vagyok. […] Neki ezért nagyon sokat kellett dolgoznia, és persze mi is dolgoztunk, amikor már nagyobbak lettünk.” (2)

Az ERSZK volt hallgatói rendre olyan életmodellről számolnak be, amelyben a szülők kemény munkája szorosan egybekapcsolódott a gyerekek ugyanolyan kemény munkájával a tanulásban, de akár a napszámban is.

„Mi még kicsik voltunk, és egymásra vigyáztunk, de [Anyu] folyamatosan nehéz fizikai munkából tartott el minket. Ez úgy nézett ki, hogy reggel-hajnal ötkor vagy hatkor elment dolgozni, és este jött haza. […] Hazajött, megbeszéltük, hogy mi történt az iskolában, leült hozzánk, és együtt tanultunk. Volt olyan is, hogy épp amikor a vacsorát főzte, nekünk akkor kellett olvas-ni, vagy épp a verset felmondani.” (3)

A sokszor erőn felül végzett munka feltehetően azért kapcsolódik olyan erősen és megkérdőjelezhetetlenül a következő generáció tanulmányi erőfeszítéseihez, mert egy elveszett generáció lát újabb esélyt a gyermekeiben. Egy élet, a sajátjuk, már kicsúszott a kezeik közül; az új életeknek már nem szabad kicsúszniuk. A transzgenerációs hatás nagy erővel rajzolódik ki:

„Rájöttem az évek során […], hogy például a Nagymamám nagyon szeretett volna tanulni, egyébként jó tanuló is volt, viszont ott a szülők hamar meghaltak, szegények is voltak nagyon. A Nagymamám volt a második lánygyermek, és neki kellett felnevelnie a tesóit. […] A Mamám kitűzte célul, hogy úgy neveli a lányait, hogy ez a teher ne érje őket, viszont a rossz anyagi helyzet miatt az Anyám úgy döntött, hogy elmegy dolgozni, hogy besegítsen a szülőknek. Aztán mi már teljesen másképpen nevelődtünk: tanulni, tanulni, tanulni.” (10)

„Öten vagyunk testvérek, úgyhogy eléggé nagy családból származom. A szüleim komolyan vették, hogy minket taníttatni kell. Mindig arra bátorítottak bennünket, hogy tanuljunk, mert csak úgy lesz majd előrelépés az életünkben. Ők akkor már munkanélküliek voltak. A rendszerváltást követően elvesztették a munkahelyüket, és napszámosmunkából tartottak el minket. Pont ez a tapasztalás mutatta meg, hogy a tanulás milyen érték az ember életében. […] A testvéreim mindegyikének van valamilyen szakmája […], én ekkor úgy döntöttem, érettségire tanulok.” (7)

A tanulási motivációt nem csak direkt módon lehet felépíteni, a tudásszerzés jó oldalára mutatni, a magasabb iskolákkal együtt járó előnyökre apellálni. Többször előkerült az a módszer, hogy a szülő a választás lehetőségéről beszél a gyermekének, vagy éppenséggel megmutatja neki az alternatívákat.

„Ők azt látták, hogy én mindennap hogy dolgozom, hogy megyek hajnaltól estig. Még el is vittem, hogy próbálja meg, milyen az, mikor napi tíz-tizenkét órát kell dolgozni. [A középső] bent a gyárban is dolgozott, a vonalnál, napi tizenkét órát meg tizennégyet, nyáron, azért, hogy ősszel el tudjon menni iskolába. Nagyon sokat dolgozott. Kipróbáltattam azt is az én gyerekeimmel, hogy milyen az, reggel négy órától este hét-nyolc óráig kell kint lenni negyven-fokos melegben. Nem mindegy, hogy valaki úgy keresi meg a kis pénzét, hogy kint dolgozik, meg közmunkásként az utcán, vagy tanul, és előrébb lép.” (sz2)

Bár az interjúk e szakaszában nem fókuszáltunk direkt módon a tanulásra, a vele kapcsolatos attitűdökre, a családra vonatkozó hallgatói visszaemlékezéseket néhány más jellegű emlék felvillanásától eltekintve lényegében két dolog töltötte ki: a tanulás és a munka.

„Nem vihettünk haza rossz jegyet. Ha én hazavittem egy hármast, akkor ott már nagy baj volt, akkor nekem le kellett ülnöm, és el kellett számolnom, hogy mit csináltam. […] Nem mondom azt, hogy ezzel terhet rakott rám, hogy nekem teljesíteni kell, csak így nevelt, hogy legyek mindig a legjobb, azért, hogy ki tudjak kerülni abból a közegből, ahol mi élünk. Mindig ezt mondta, hogy tanuljunk, mert neki ez nem adatott meg, és ő szeretné nekünk megadni ezt a lehetőséget. Ő egészségügyi középiskolába készült, jó tanuló volt, viszont Mama nem tudta azt megengedni magának, hogy Anyukám bejárjon a középiskolába…” (3)

A hallgatói interjúkból kirajzolódó másik modellben a gyermek kíváncsisága a vezérfonal. Az, hogy belső motiváció hajtja, szeret tanulni, és megfogalmazza magának, hogy ez az ő útja.

„Különösebb szülői elvárások [nem voltak], hogy nekem kötelezően gimnáziumban, majd egyetemen kellene folytatni a tanulmányaimat. Nem igazán van a családban egyetemista vagy diplomát végzett ember. […] Apukám szakmunkást végzett, Anyukámnak nyolc osztálya van, a két bátyám sem jutott el még érettségiig sem. […] De támogattak, és örültek a sikereimnek.” (11)

„A családom nem nagyon tudta értelmezni, hogy mit szeretnék. Csak annyit tudtak, hogy tanulni – de hogy miért, meg mi ennek az oka, azt ők nem tudták. Valamilyen szinten támogattak, de ha otthagytam volna [az iskolát], nem lett volna belőle semmi…” (8)

Mivel ezekben a családokban a tanulással kapcsolatos attitűdök gyengébbnek mutatkoztak – legalábbis az interjúkban ez fogalmazódik meg –, a tanulmányok során különösen fontosnak bizonyult a külső támogató szerepe. Az iménti megszólaló esetében az az érdekes helyzet állt elő, hogy a külső támogató személy a szakkollégium szakmai vezetője lett. A szakember elmondta, milyen sok beszélgetés, majd vita és győzködés kellett ahhoz, hogy ezt a fiút ki tudja mozdítani a bezárkózó közösségéből, falujából. Csak az érettségi után lett elfogadott a családban, hogy mire volt ez a nagy munka. A félelmek és a jövőbe vetett hit hiánya az, amire a bezárkózás a válasz. A külső segítő valójában nem az ellenállást győzi le, pontosabban nem elég, ha csak ennyit tesz, hanem bizalmat kér, és megmutatja az erőfeszítések eredményét.

A továbbtanulási döntés megnövelte az egyébként is súlyos anyagi terheket, annak ellenére, hogy hátrányos helyzetű továbbtanulóként különböző ösztöndíjakat és kedvezményeket érhettek el a fiatalok. A megoldási stratégiák között a megszólalók mindannyian említették, hogy a szülők még több munkát, napszámot vállaltak, valamint maguk a fiatalok is intenzíven eljártak dolgozni. Emellett az egyik szülő megtapasztalhatott egy egészen más minőségű támogatást is:

„…felhívott az osztályfőnöke a gimiből, hogy […], hogy van egy lehetőség M.-nak, emelt biológia, emelt kémia, százhúszezer forintba kerül, de lehet részletre fizetni harmincezer forintjával. Mondom neki, tanár úr, hát hónap vége van, közmunkán vagyok, leghamarabb nyolcadikán kapok fizetést. Akkor ki tudnám fizetni, de hónap végén harmincezrem nekem nincs. És azt mondta az osztályfőnök, »én megbízok benned és M.-ban. Én befizetem a harmincezret, M. meg hozza, amikor megkaptad a fizetést«.” (sz1)

Bár az iskolai közegre vonatkozó szövegrészekben megjelentek a kiközösítés, az előítéleteken alapuló utálat, sőt, olykor még egyes tanárok toxikus magatartásának az emlékei is, a tanulmány céljának megfelelően a pozitív szerepeket emelném ki. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, a belső vágy és a célzatos erőfeszítések mellett nagyon fontosak a támogatók, legyenek felnőttek vagy kortársak. A tapasztalataim alapján négyféle támogató szerepet különítek el, ezek nyomát kerestem az interjúkban is. Az első az, aki elindít egy úton, motivál.

„A tanáraim […] észrevették azt, hogy van még mit folytatnom, kellene tanulnom. Biztattak.” (5)

A második az, aki célzatos támogatást, segítséget ad. Tréningez, fejleszt, tanácsot ad, választ keres szükségletekre, erőforrást teremt elő. Néha ez a személy kemény, akár egy edző.

„Egyfajta sokként ért a középiskolai első élményem. Általános iskolában elég sokan voltunk cigány gyerekek, a középiskolában meg nem találkoztam senkivel. Egyházi középiskola – nem volt ez jellemző, hogy cigány gyerekek oda mennének tanulni. […] Érdekes volt, hogy egy-egy tanár arcán látszott a megdöbbenés, hogy cigány gyerek van az iskolában. Volt olyan tanár, akiről az elején azt hittem, hogy ő kifogott magának […] Elvárásokat támasztott felém, amelyek magasabbnak tűntek, mint amit a többiektől elvárt. Nem is tudtam nála jó jegyeket szerezni. Nagyon sokat tanultam, mert minden órán megfeleltetett. Idő kellett, mire elértem az ötöst… és akkor jött az áttörés, és azt mondta, hogy nekem egyetemen van a helyem, úgyhogy nekem azért kell keményen tanulni.” (7)

A harmadik szereplő a drukker. Ő valójában a csapatnak az a tagja, aki a pálya szélén áll, hangosan biztat, energizál. A drukkerségben talán a közösségi élmény a legfontosabb. Miután erre a szerepre nem találtam megfelelő említést a középiskolás évekből, egy egyetemi emlékkel ábrázolom:

„Ugye ott senkit sem ismertem. Senkit az égvilágon. […] a csoporttársaim között én voltam az egyetlen cigány lány. És az elején csak fenn ültem, a[z előadó] legtetején, mindenki lent ült, én meg fent a sötétségben… nagy fekete cigány, ott nem látszik ki, elvan ott magának… Az óra végén odajött két lány, beszélgettek velem, felvettek a csoportba. Azután pedig volt egy önismereti tréningünk. […] Két olyan lánnyal kerültem egy csoportba, akik pont az ellentéteim voltak: egy szőke cicababa és egy rocker csaj. […] Ez oda fajult, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, legjobb barátnők lettünk, és napi szinten beszélgetünk.” (12)

És végül a negyedik az, aki együtt örül velünk, amikor célba érünk. Aki ünnepel: minket, a teljesítményünket, a percet, amikor megélhettük a sikert. Például amikor felvettek az egyetemre.

„Sokan mondják, hogy egy romának többet kell tenni, hogy elismerjék az egyetemen. Én ezt nem éreztem az egyetemen, vagyis hát a tanárok részéről. Mindenki nagyon jól fogadott, és örült is, hogy ott vagyok romaként. Nagyon sokan támogattak ebben. Mintha megnyertem volna a Nobel-díjat, olyan szinten dicsért egy tanár.” (4)

Az interjúkból kiválasztott fenti részletek a sikeres tanulói életpályát kísérő személyekről szóltak, akik a hallgatók pályafutása során betöltötték a fontos másik szerepét. Elindították, motiválták, támogatták, kísérték és ünnepelték a jelentős iskolai karrier bejárására vállalkozó, hátrányos helyzetű fiatalokat.

A fontos másik mint mobilitási mentor

Az interjúkból felsejlő személyek, akik a fontos másik szerepét töltötték be a gyerekek-fiatalok életében, többségükben szülők, esetenként általános, illetve középiskolai tanárok. Az ő szerepük részben ösztönös, a családtörténetben és a kultúrában gyökerező (szülők), részben a megfelelő személyiség és az alapvetően az iskolai terekre korlátozódó pedagógiai eszköztár ötvözetéből fakad (tanárok). Ha ez utóbbi támogató, netán inkluzív iskolai-intézményi kultúrába ágyazódik, az hatalmas előny, de az interjúk alapján úgy tűnik, nem feltétlenül szükséges tényező. Akad viszont egy jelentős probléma az olyan kutatási eredményekkel, amelyek egy folyamat elenyészően kis számú sikeres szereplőjének vizsgálatából erednek: viszonylag keveset árulnak el a sikertelen tömegekről. Nyilvánvaló, hogy a mélyszegénységből induló, életpályájuk egy pontján diplomát szerző egyének nem csupán felnőtt támogatókat, egy-két fontos másikat tudhattak maguk mellett, de személyes kvalitásokkal is rendelkeznek, úgymond megfelelő állapotban voltak ahhoz, hogy egy ilyen jelentős változáson végigküzdjék magukat (lásd a reziliencia jelenségének egyre bővülő szakirodalmát). Susan M. Andersen és munkatársai (2016) hangsúlyozzák, hogy a fontos másik befolyása nem automatikusan pozitív. A hatás ereje függ a kötődés minőségétől (biztonságos vagy bizonytalan – a témáról bővebben lásd John Bowlby munkásságát), a gyermek érzelmi stabilitásától (például a depresszió csökkenti a pozitív hatást), illetve a társas kontextustól (csoportnormák, a szegénység kultúrája). A fontos másikkal való kapcsolat tehát nem csupán „jóakarat” kérdése, hanem pszichológiai és szociálpszichológiai mechanizmusok is befolyásolják eredményességét, melyekre jó, ha szakmai eszközök birtokában tud reagálni az, aki ilyen szerepet vállal.

Belle Rose Ragins és John L. Cotton (1999) több mint ötszáz (céges) mentorált visszajelzései alapján megállapítja, hogy a formális programokhoz képest az informális mentorálás általában nagyobb előnyökkel jár, mind a mentorok által nyújtott funkciók, mind a protezsáltak karrierútja szempontjából. Számomra ennek az a jelentősége, hogy rámutat: egy települési program, iskola, szolgáltatás nagyon sokféle szereplője (vagy ahogy a Tanítsunk Magyarországért programban látjuk, akár egy megfelelően felkészített felsőoktatási hallgató) töltheti be a mentor szerepét.

A nagy léptékű társadalmi mobilitás alanyainak mentorálása során nemcsak a mentor alapvető, Nancy K. Kram (1985) által leírt funkcióira kell figyelemmel lenni, de rendkívül hasznos, ha multiplikátorként tud belépni a szülők, illetve tanárok által dominált rendszerekbe: tevékenysége legalább annyira irányuljon a mentoráltjai környezetében lévő, potenciálisan pozitív fontos másikak (szülők, pedagógusok, szociális szakemberek) képessé tevésére, mint magára a mentoráltra. Egy vállalati vagy képzési területen működő klasszikus mentorral szemben, aki a kiválasztottak (az adott állásra felvettek, a tanulmányaikban tehetségesek) rendszer-integritását és fejlődését támogatja, a mobilitási mentor munkája a szélesen értelmezett felzárkóztatástól indul.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a mentor olyan tapasztaltabb személy, aki segítséget és támogatást nyújt, illetve tanácsot ad egy kevésbé tapasztalt, gyakran fiatalabb személynek. Azaz ebben a megközelítésben lényeges, hogy a mentornak van megosztható élet- és munkatapasztalata, tudása bizonyos dolgokról, és ehhez megfelelő kapcsolati hálóval rendelkezik. Emellett – ami a fontos másik esetében is kiemelkedik – példakép, referenciapont, bizalmas személy. Az általánostól a speciális felé haladva négy területen vélem beazonosítani a mobilitási mentor funkcióit:

Karrierfunkciók: a szakmai fejlődés, a kapcsolatháló-építés és az esélyteremtés (Kram, 1985) kulcseleme kifejezetten releváns a hátrányos helyzetű fiatalok esetében, akiknek a társadalmi tőkéje jellemzően gyengébb.

Pszichoszociális funkciók: az elfogadás, az önbizalom és az identitás erősítése (Kram, 1985) kritikus pont azoknál, akik nehézségekkel küzdenek az identitásukat illetően, különösen diszkriminatív vagy kulturális idegenkedéssel teli környezetben.

Interkulturális funkció: A kifejezetten nagy társadalmi, etnikai és kulturális távolság áthidalása, mely magában foglalja a kulturális sokszínűség, a kommunikációs különbségek és a társadalmi normák közötti hidak építését, valamint kiterjed a konfliktusok menedzselésére is. Ennek hiányában elakadhat a mentorált kapcsolati tőkéjének kiépülése, illetőleg a tőkekonverzió.

Multiplikátorfunkció: A mélyszegénység szélsőségesen erőforrás-hiányos, ellenséges közegében (Hüse, 2024) hangsúlyosan fontos, hogy a mobilitási mentor ne csupán a vele közvetlen mentori kapcsolatban álló fiatalokat támogassa, hanem tegye képessé környezetük fontos szereplőit – a szülőket, pedagógusokat is –, hogy ők maguk is legyenek pozitív fontos másikak. Ez aktív kommunikációt, példamutatást, valamint a közös célkitűzésre és visszacsatolásra is kiterjedő hálózatépítést igényel, erősítve a közösségi támogatás kialakulását.

Nem zárva ki annak lehetőségét, hogy a különböző pedagógiai műhelyekből növekvő számban kerülnek ki olyan pedagógusok, akik magukénak tekintik hátrányos helyzetű diákjaik támogatásának, mentorálásának feladatát, jelen dolgozattal arra hívom fel a figyelmet, hogy a mobilitási mentor szerepe nem korlátozódik feltétlenül az oktatás színterére – bár a tanulóknak elsősorban itt kell hasznosítaniuk a kapott támogatást.

Azon túl, hogy ne korlátozzuk az iskolára a mobilitási mentor szerepét, felhívom a figyelmet egy másik fontos tényezőre is. A társadalmi integráció szakirodalmában a hazai cigányság jellemzően célcsoportként jelenik meg, holott egyre nagyobb számban kerülnek ki a felsőoktatásból olyan roma/cigány diplomás fiatalok, akik motivációiknál, felkészültségüknél fogva az integrálódást elősegítő szakemberekké válnak, ahogy a jelen tanulmány interjúalanyai közül is sokan. Gulyás Klára (2022) megállapítja, hogy a cigány fiatalok pályaválasztását döntően befolyásolta a gyermekkorukban elszenvedett kirekesztés vagy befogadás, a romák marginális helyzete. A vizsgált fiatalok többségénél az életkihívásokra adott válaszok gondoskodó, nevelő, oktató és segítő szakmák felé billentik a pályaválasztási döntést, és bár Gulyás négyféle döntési csoportot különít el, a közölt interjúrészletek alapján feltűnik, hogy a hátrányos helyzetből való kiemelkedés személyes megélését számos interjúalany szeretné kiterjeszteni másokra, azaz feltehetően szép számmal találnánk körükben mentorságra vállalkozó jelentkezőket, különösen akkor, ha a mentori tevékenységet szervező aktorok képesek átlépni az intézményes lehatárolódáson.

A szóban forgó mentori szerepben kifejezetten jól tudnak működni az ifjúsági és egyéb civil szervezetek munkatársai, a helyi sportklubok edzői, a papok, lelkészek, de akár a gyülekezetek/egyházközségek prominens szereplői is, amennyiben számukra az önkéntesség nem valamilyen távoli, elméleti fogalom. Bizonyos szempontból a felsorolásból kiemelkedik a 2025 őszén már háromszáz hátrányos helyzetű kistelepülésre kiterjedő Felzárkózó települések program (Fete, fete.hu), mivel a komplex problématömeggel sújtott falvakban tevékenykedő szervezetek legfőbb küldetése éppen a települési szintű társadalmi mobilizáció megvalósítása. Ennek érdekében a szervezetek munkatársainak forrást, eszközt, szakmai támogatást és képzést biztosít a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely a Fete gesztora. Ebbe a rendszerbe jól integrálható a mobilitási mentor, nem feltétlenül önálló szereplőként, hanem akár a Fete program alapegységeként szolgáló Jelenlét Pontok munkatársainak személyében, akik sok szállal kapcsolódnak a gyerekekhez és családokhoz, a helyi közösségekhez. A tanulmány kereteit sajnos szétfeszítené a mobilitási mentor szemléletének és eszköztárának részletesebb ismertetése – e témában jelenleg belső képzési anyagot fejlesztünk, amely segítheti a munkatársakat a készségtől a szerepig tartó út bejárásában –, ugyanakkor bízom benne, hogy a megvalósuló gyakorlat alapján már a közeljövőben vállalkozhatom erre a feladatra.

Absztrakt

A tanulmány célja a Felzárkózó települések programhoz tartozó háromszáz település alapvető demográfiai folyamatainak bemutatása. Elsősorban a gyermekvállalás kérdéseire fókuszál: megvizsgáljuk a születésszámok időbeli alakulását, becslést adunk a közeljövőben várható számokra, de az írás röviden kitér a művi terhességmegszakítások kérdéskörére is. Az eredmények azt mutatják, hogy a FETE-program településeinek átlagosan magasabb a termékenységi rátája, mint az országos átlag, és több a művi terhességmegszakítás. Ugyanakkor a háromszáz település között jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók, a FETE demográfiai szempontból messze nem egységes településcsoport. A születésszámok trendjei a települések átlagában már évek óta az országos trendet követik, így a FETE esetében is a születésszámok csökkenése várható a következő években.

Kulcsszavak: felzárkózó települések, születésszám, termékenység, természetes szaporodás

DOI: 10.56699/MT.2025.3.2

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét-módszertanán alapuló Felzárkózó települések program (FETE) a társadalmi kohézió és deszegregáció előmozdítására irányuló szakpolitikai beavatkozási csomag, amelyet a 1404/2019. (VII. 5.) kormányrendelet indított el. A komplex indikátorkészlet alapján kiválasztott háromszáz hazai település szinte minden alapvető társadalmi és gazdasági indikátor (jövedelem, iskolázottság, munkanélküliség, lakhatás stb.) szempontjából a leghátrányosabbak közé tartozik. A bevont településeknek a hazai térszerkezeti adottságok miatt jellemző nagyfokú koncentráltsága figyelhető meg Észak- és Északkelet-Magyarországon, valamint a Dél-Dunántúlon. Az érintett helységeknek több mint a fele ezer fő alatti kistelepülés, de harminchét hazai viszonylatban nagynak számító, kétezer és ötezer fő közötti lakosságú község is érintett, valamint az egyetlen városi jogállású helyszínként Nagyecsed (1. táblázat).

1. táblázat: A FETE-települések népessége kategóriák szerint (saját szerkesztés)

A kiemelt kormányzati programként megvalósuló FETE célja, hogy az évtized végéig tizenegy beavatkozási területen (kora gyermekkor, gazdaságfejlesztés, lakhatás, energetika, oktatás, egészségügy stb.) fejlődjön a bevont települések helyi társadalmának integrációja. A FETE lokális adottságokon alapuló tevékenységei, a Jelenlét Pontokat mint a beavatkozások fizikai helyét biztosító települési szolgáltatóházakat középpontba állító kezdeményezés lehetőségei a hazai szakpolitika-alkotásban sok szempontból szociális innovációt jelentenek (Kabai et al., 2025).

A hazai finanszírozások mellett a FETE az elmúlt években kiemelt, uniós finanszírozású programok tárgyává is vált. A jelenleg is érvényben lévő, „Jelenlét a felzárkózó településeken (ESZA+)” című, MMSZA-EFOP Plusz-7.1.1-25 kódszámú felhívás sok egyéb mellett tényleges demográfiai célokat is kitűzött maga elé a kis súlyú születések számának csökkentésével, a szülői és kora gyermekkori kompetenciák erősítésével. Ettől függetlenül is a Jelenlét program aktívan a gyermekkort, a demográfiai változásokat helyezte a fókuszába, a hátrányok minél teljesebb kompenzációját tűzve ki célul (Németh, 2023).

Modern európai társadalmaink többféle demográfiai kihívással szembesülnek. Ilyen az alacsony születésszám, a születéskor várható élettartam növekedése, a társadalom idősödése, a munkaképes korú lakosság arányának csökkenése. Mindez gyors tempóban átalakuló munkaerőpiaccal, újfajta társadalmi kapcsolatokkal, a család fogalmának megváltozásával párosul. Az említettek mellett európai szinten is erősen vitás kérdés, hogy a népesség fogyása, a korszerkezet átalakulása makroökonómiai szempontok szerint milyen veszélyeket rejt magában (Michalski, 2024).

Mint közismert, Európa vidéki társadalmai fokozott ütemben fogynak. A népesség elvándorlása a perifériáról a centrumok irányába továbbra sem lassult. 2021-ben 1,4 millió uniós állampolgár költözött át más tagállamba, ennek célországai legfőképpen Németország, Spanyolország, Franciaország és Olaszország voltak. Lengyelország és Szlovákia kivételével a vidéki térségekben a munkaképes korú lakosság aránya minden tagállamban alacsonyabb, mint a fejlett, városias térségekben, míg az időskorúak aránya éppen ellentétes tendenciát mutat, igazolva a kistelepülések fokozott idősödését (Eurostat, 2023); a magyar településhálózat zömét a fogyó népességű települések alkotják (Tagai–Lennert, 2024).

A demográfusok által készített népesség-előreszámítások Magyarország esetében több negatív, illetve kevésbé negatív forgatókönyv figyelembevételével 2050-ig 10–16 százalékos népességfogyást prognosztizálnak. A modellek a hatvanöt év feletti népesség arányának csaknem megduplázódásával és a tizennégy év alatti gyermekek arányának jelentős csökkenésével számolnak (Spéder et al., 2023).

Hazánk leghátrányosabb helyzetű háromszáz települése sajátos demográfiai képet mutat, hiszen már lehatárolásuk egyik fő szempontja is elsősorban a növekvő vagy a hazai átlagtól eltérő gyermekvállalási kedv, illetve gyermeklétszám volt, a klasszikus szegénységi, jövedelmi mutatók mellett. A nemzetközi szakirodalomban összehasonlító vizsgálatok révén megcáfolt vélekedés, hogy a rosszabb anyagi helyzetű társadalmakban feltétlenül több gyermek születik. Ugyanakkor a magasabb arányú gyermekvállalásnak sok szempontból kulturális okai is vannak (Stone, 2024).

Az európai és hazai szinten is turbulens demográfiai folyamatban arra keressük a választ, hogy a háromszáz érintett település társadalmai elsősorban a gyermekvállalási kedv, a születésszámok és egyéb tényezők szerint milyen általános képet mutatnak. Ezzel reflektálunk arra a közvélekedésre is, mely szerint a szegényebb településeken szükségszerűen magasabb gyermeklétszám mutatható ki.

Tanulmányunkban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH Statinfo) demográfiai adatainak elemzésén keresztül több kérdést kívánunk körüljárni. Alapkérdésünk, hogy bő fél évtizeddel a FETE-program kereteinek kialakítását követően hogyan alakulnak, miként változtak a születési statisztikák a szóban forgó települések vonatkozásában, a termékenységi arányszámokat tekintve mennyiben tér el ez a településkör az országos átlagtól, valamint miként alakul a művi terhességmegszakítások száma és aránya. Mindez a program és beavatkozásainak eredményességét, a közszolgáltatások szervezését, a jövőbeni szakpolitika-alkotás tervezését segítheti.

Elemzésünk alapvetően egy tágabb és egy szűkebb időintervallumot tekint át. Egyes demográfiai folyamatok vonatkozásában a 2000-es évek elejére tekintünk vissza, amely az érintett településekre érvényesen kiemelkedően magas születésszámot mutatott. Vizsgálataink többsége azonban a 2014-ben, illetve 2016-ban kezdődő és máig tartó folyamatokat elemzi, elsősorban azért, mert a FETE tervezésekor fennálló helyi társadalmi állapotokat, kiemelten a magas gyermekszámot ezek az évek határozták meg.

Természetes szaporodás és fogyás

A FETE háromszáz településén 2014–2016 táján a KSH állandónépesség-nyilvántartása szerint mintegy 332 ezer embert élt (KSH Statinfo), majd ez a népességszám 2023-ig fokozatosan 320 ezer főre csökkent, ami egy bő fél évtized alatt mintegy 4 százalékos lakosságvesztést jelent.

A népességváltozást alapvetően két folyamat befolyásolja: az egyik, hogy a természetes szaporodás, vagyis a születések és a halálozások száma helyben miként viszonyul egymáshoz, a másik pedig a be- és elköltözések mérlege, vagyis a vándorlási egyenleg.

Mint köztudott, Magyarországon már négy évtizede a természetes fogyás az uralkodó demográfiai trend, a halálozások száma 1981 óta meghaladja a születésekét. A hazai népességváltozási folyamatok az elmúlt évtizedben megegyeztek a kelet-közép-európai átlaggal. A 2000-es évtizedben tapasztalható, összességében 2,2 százalékos népességfogyás megfelelt a térségünkben mért átlagnak, és jóval kedvezőbb volt a balti államokban, Romániában vagy Bulgáriában tapasztalt trendeknél (Statisztikai Tükör, 2009). Ugyanakkor a visegrádi országok összehasonlításában Magyarország jóval kedvezőtlenebb helyzetbe került, mivel hazánkban a 20. század második felében alacsonyabb volt a termékenység, mint térségünk más országaiban. Ezzel együtt országunkban és térségükben egyaránt csak a várható élettartam növekedése tudta érdemben csökkenteni a népességfogyás ütemét (Tóth, 2025).

Ugyanakkor – mint minden társadalmi folyamat mögött – e téren is jelentős települési egyenlőtlenségeket találunk. Ha a 2014 és 2023 közötti tíz évre vonatkozóan vizsgáljuk az ország településeinek születési és halálozási egyenlegét, akkor azt látjuk, hogy 402 település esetén mutatnak természetes szaporodást a számok, tehát itt volt több születés, mint haláleset. E lista élén szinte kizárólag FETE-településeket találunk: az ország száz legnagyobb természetes szaporodást felmutató települése közül 74 a FETE-hez tartozik, a 402-ből pedig összesen 183. Tehát az ország azon településeinek, ahol természetes szaporodást mérhetünk, közel a fele a FETE-programhoz tartozik. Ez az arány azt is jelenti, hogy a bevont településeknek több mint a felében természetes szaporodás figyelhető meg.

Az országos lista élén a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében lévő Csenyétét találjuk 30 ezrelékes természetes szaporodási rátával, de 20 ezrelék feletti értékkel is kizárólag FETE-települések rendelkeznek: Gadna, Fáj, Szakácsi, Bódvalenke, Tornanádaska, Nyírpilis és Felsőregmec (1. ábra). E nyolcból hét település Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében található, az Encsi, az Edelényi és a Szikszói járásban, de általában is jellemző, hogy a legnagyobb természetes szaporodással jellemezhető falvak túlnyomó többsége ehhez a vármegyéhez tartozik.

1. ábra: A FETE-települések eloszlása a természetes szaporodás/fogyás lakosságszámhoz viszonyított arányában, 2014–2023 átlagában (a KSH Statinfo adatai alapján, saját szerkesztés)

A kétezer főnél népesebb települések közül Tiszabő áll az országos (s így a FETE-) lista élén: országosan a tizedik legmagasabb értéket mértük e település esetében (18,8‰). A FETE nagyobb lélekszámú falvai közül ugyanígy kiemelkedik még Szendrőlád, Tiszabura, Farkaslyuk, Sárkeresztúr, Nyírkáta, Nyírmihálydi, Arló és Prügy. Az első olyan kétezer fő feletti település (Győrzámoly), amely nem tartozik a FETE-hez, a nyolcvanegyedik a listán. Összességében tehát egyértelműen kirajzolódik a szakpolitikai szándék, hogy a demográfiai megújulásra képes települések kerüljenek a programba.

Ugyanakkor az ellenkező véglet is megtalálható a FETE-helyszínek között. A somogyi Kőkút az egyik olyan falu az országban, ahol a legnagyobb a különbség a születések és a halálozások között – utóbbiak javára. Mindössze kilenc településen nagyobb a természetes fogyás az országban, mint Kőkúton; a –53 ezrelék (1. ábra) extrém idősödő helyi lakosságot jelez (57 születésre jutott 350 haláleset Kőkúton az elmúlt tíz évben). Az ok azonban Kőkút esetében nyilvánvaló: a faluhoz tartozik egy száz férőhelyes bentlakásos idősotthon, ahol az a gyakorlat – mint az országban általában –, hogy a beköltöző idősek állandó lakcímként az otthonnak helyet adó falut jelentik be. Tehát az idősotthon léte olyan mértékben torzítja a statisztikai adatokat, hogy Kőkút település saját demográfiai karakterét nem ismerhetjük meg a KSH adataiból. Ugyanígy ki kell emelnünk a szintén somogyi Gadányt (1. ábra): ez a falu hátulról a harmincadik az országos listán, itt 32 születésre 142 haláleset jutott a vizsgált időszakban – de ez szintén egy helyi, hatvan férőhelyes idősotthonnak köszönhető. A kétezer fő feletti FETE-települések közül Zalakomár mutatja a legnagyobb természetes fogyást: a 13 ezrelékes érték kiugróan negatívnak számít, ugyanakkor országosan nem, ugyanis 260 település esetén mértünk ennél is magasabb fogyási ütemet – de Zalakomárban is van idősotthon. Összességében azonban, az idősotthonok statisztikai torzító hatásával együtt, a szóban forgó háromszáz településen mintegy hatezerrel több gyermek született az elmúlt tíz évben, mint ahányan meghaltak, ami a lakosságszámra vetítve 1,8 ezrelékes természetes szaporodást jelent (a természetes szaporodás nyers arányszáma értelmében).

Ebből egyértelműen következik, hogy az érintett települések lakosságszámának csökkenését a negatív vándorlási egyenleg okozza. A belső migrációról a KSH kétféle számbavételt közöl: az egyik az összes – tehát az ideiglenes és az állandó lakcímváltozással járó – költözést nézi együttesen, a másik viszont csak az állandó lakcím megváltozásával járó költözéseket összegzi (KSH Statinfo, Belső migráció). Mindkét esetben településenként látjuk az oda- és az elvándorlás számait. Nyilvánvalóan az ideiglenes és az állandó vándorlások összege a tágabb kategória: ebben benne van minden olyan eset, amikor valaki az állandó lakcímét helyezi át más településre, de az is, amikor valaki albérlet, kollégiumi elhelyezés, munkásszállóra való beköltözés stb. miatt tartózkodási címet létesít egy másik településen. A 2014–2023-as időszakban a beköltözési oldalon ilyen eseményből mintegy 19–21 ezret regisztrált a KSH évente, az elköltözési oldalon viszont ennél többet, 22–24 ezret. Tehát e téren vándorlási veszteségük van a FETE-településeknek. A demográfiai trendek szempontjából ennél többet mond, ha csak az állandó lakcímváltozással járó migráció egyenlegét vizsgáljuk. A fent említett vándorlási eseteknek körülbelül a felét az állandó el- és beköltözések teszik ki: évente mintegy 9–10 ezren költöznek be FETE-településekre, és 11–13 ezren költöznek el innen, ami azt jelenti, hogy lakosságuknak mintegy 3-4 százalékát érinti minden évben az állandó lakcím megváltoztatásával járó vándorlás. A vándorlási veszteség ténye azonban összességében teljesen egyértelmű: a vizsgált tíz év során 93 615 beköltözés mellett 119 682 esetben történt elköltözés, tehát a háromszáz településnek 26 ezer fős lélekszámvesztést okozott a migráció. Ez többszöröse a természetes szaporodásból fakadó nyereségnek. A bevezetőben foglaltak nyomán megállapítható, hogy a rurális térségeket európai szinten sújtó elvándorlás a vizsgált településkört is egyértelműen érinti.

Születésszámok, termékenység

A 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején alkalmazott családpolitikai intézkedések tekintetében kimutatható, hogy hazánkban a foglalkoztatási, megélhetési és lakhatási célzatú támogatások érdemi hatást gyakoroltak a születésszámra. A lakhatás, a bérek növekedése kulcsfontosságú tényezőként jelentkezett a kedvező irányú folyamatokban (Bördős–Szabó-Morvai, 2021). Más kutatások is azt támasztották alá, hogy a 2010-es évek gyermekvállalást ösztönző szakpolitikai csomagjai érdemi hatást váltottak ki, de összességében a népességmegtartás fokozásához a szociális ellátórendszer erősítése, a lakhatási támogatások bővítése és a munkavállalás lehetőségeinek kiterjesztése járult hozzá érdemben (Lentner et al., 2017). Ezek együttes hatása olyan jelentős volt, hogy a 2010-es években Európában Magyarországon volt a legnagyobb mértékű növekedés a gyermekvállalás és a párkapcsolatok stabilitása terén. Közel egyharmadával emelkedett a termékenységi ráta, megduplázódott a házasságkötések száma, és jelentősen, 40 százalékkal esett a terhességmegszakítások száma is (Barzó, 2023).

Magyarországon a családpolitikai támogatások hatásaként 2021-ben termékenységi csúcs következett be, majd ezt követően a születések száma és a termékenységi hajlandóság is csökkent. Megfigyelhető, hogy a gyermekvállalási magatartást az iskolai végzett- ség erősen meghatározza. A legfeljebb szakmunkásvégzettséggel rendelkezők körében az első gyermekvállalás a húszas éveikben következik be, jóval korábban, mint a magasabb iskolai végzettségűek körében, ahol ez a harmincas évekre tolódik. A 2010-es években mért termékenységnövekedésben elsősorban a középfokú végzettséggel rendelkező nők gyermekvállalási hajlandóságának növekedése volt a döntő tényező (Spéder, 2024).

Sajátos társadalmi adottságai, a jellemzően alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők magas aránya miatt érdemes külön megvizsgálni, hogy a FETE háromszáz településén miként alakult a születésszám és a termékenység.

2. ábra: Születésszámok és változási intenzitás a FETE-program településein, 2000–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítás)

A FETE településein 2000-ben még több mint ötezer gyermek jött világra – az elmúlt bő két évtizedben 2001 volt a csúcsév 5093 születéssel (2. ábra). A 2000-es években – a hazai tendenciákkal összhangban – határozott csökkenés zajlott le: a születésszám 2011- ben volt a mélyponton 4182 esettel. Ezt követően azonban erőteljes növekedés következett be, 2013–2014-ben például közel 10 százalékkal nőtt a születésszám. A növekedés 2017-ig zajlott, ebben az évben az élve születések száma ismét csak meghaladta az ötezret (5040 fő), majd erőteljes hullámzás mellett ismét inkább a csökkenés látszik uralkodó tendenciává válni; egyedül a 2020-as év mutatott jelentős megugrást (4950 születés).

Ez a fajta hullámzás, ha nem is teljes mértékben, de lényegében leköveti a 2010-es években mért országos tendenciákat. Magyarországon 2013 és 2016 között, valamint egy visszaesést követően 2019 és 2021 között volt kimutatható emelkedés a születések számában (Spéder, 2024). Az országos folyamatok erősen összefüggtek a házasságkötések számának emelkedésével, valamint a 2020-as évek elején a babaváró hitel kiszélesítése döntő tényezőként jelent meg (Murinkó–Spéder, 2024). Mindez az érintett háromszáz település helyi demográfiai folyamataiban is leképeződött.

A 2. ábra azt a folyamatot is kiemeli, ahogy az éves változások (láncindex) 100 százalék körül szóródnak (a diagram jobb oldali tengelye mutatja a skálát): ha 100 alatt van egy érték, az azt jelenti, hogy az előző évhez képest csökkenés következett be, ha 100 feletti az érték, akkor pedig növekedés volt. A vizsgált huszonnégy év alatt tizennégy (!) esetben váltott irányt a folyamat, vagyis ha az előző évben csökkent a születésszám, akkor a következőben nőtt, vagy fordítva – az idősor nem lineáris trend szerint alakult. A 2000. évi bázisértékhez mért változás ugyanakkor azt tükrözi vissza, amit az előzőekben röviden már leírtunk: 2011-ben bekövetkezett egy mélypont, ez 2000-hez képest 17 százalékos csökkenést jelentett; a 2023-as születésszám bázisérték szerint 86,3 százalékot mutat, tehát az utolsó mért évben mintegy 14 százalékkal kevesebb gyermek jött világra a háromszáz településen, mint 2000-ben.

A 2. ábra további tanulsága, hogy a FETE tendenciái lényegében az országos tendenciákat követik, csak kissé nagyobb kilengésekkel, hiszen az országos átlag mögött háromezer-kétszáz település adatai állnak, tehát jobban kisimulnak a változások, mint a tizedakkora, háromszáz elemű csoport esetében. De az országos születésszám láncindexe is tizennégyszer váltott irányt a vizsgált huszonnégy évben, míg bázisérték szerint a 2023-as év adata szinte tökéletesen megegyezik a FETE hasonló adatával: az országos születésszám a 2000-esnek a 87,1 százaléka volt 2023-ban. Az utolsó három év egyértelműen a születésszámok trendszerű csökkenését mutatja mind Magyarország, mind a háromszáz település viszonylatában.

A születések várható számának alakulására a legutolsó évek folyamataiból tudunk következtetni, így azt kell megnéznünk, hogy aktuálisan mi történik a FETE-településeken. Az utolsó öt vizsgálható év közül négyben csökkenés következett be – ahogyan fent már bemutattuk, egyedül 2020-ban volt tapasztalható növekedés, de ez nem bizonyult tartósnak, 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban is évi 4 százalék körüli csökkenést mértünk, vagyis 2023-ban 12 százalékkal született kevesebb gyermek, mint 2020-ban. A 4 százalék magas csökkenési ütemnek számít: a vizsgált huszonnégy év során mindössze kétszer következett be nagyobb visszaesés egyik évről a másikra: 2006 és 2007 között 6 százalék, 2009 és 2010 között pedig 7,5 százalék. Most viszont három egymást követő év is átlagosan 4 százaléknyi visszaesést hozott: ez erőteljes folyamatra utal, amelyből kialakulhat trendszerű visszaesés.

Országosan 2022-ben 5,2 százalékos volt a születésszámok csökkenése: a korábbi 90 ezernél kicsivel több gyermek helyett ebben az évben már csak 87 699 születés történt. 2023-ban folytatódott a csökkenés trendje: országosan 3,8, a FETE esetében pedig 4,6 százalék volt a visszaesés az előző évhez képest. Országosan már 2023 is történelmi mélypontot jelentett: korábban soha nem született ilyen kevés gyermek Magyarországon, mint ebben az évben (84 326 fő).

A FETE folyamatai annyiban eltérnek az országosaktól, hogy e háromszáz település esetén 2023 nem hozta még el a legkisebb születésszámot – de amennyiben folytatódik a 4 százalék körüli csökkenési trend, itt is be fog ez következni, várhatóan 2025-ben (2. táblázat). Ezen a ponton fontos újra utalnunk a 2. ábra alapján bemutatott folyamatokra, melyek a FETE-településeken együtt mozognak az országos trendekkel. Az országos adatokból pedig az a következtetés vonható le, hogy gyorsul a születésszámok visszaesésének üteme. 2024-ben az előző öt év átlagához képest 14 százalékos, 2023-hoz képest 9,1 százalékos volt a visszaesés. A folyamat gyorsulását a 2025. első negyedévi adatok is alátámasztják. (A tanulmány elkészítésének idején településsoros adatok még nem voltak elérhetők 2024-re vonatkozóan, így a háromszáz településsel kapcsolatban konkrét következtetéseket nem vonhatunk le.)

A 2. táblázatban ugyanakkor továbbra is a fent említett konzervatív becslést alkalmaztuk, és maradtunk a 4 százalékos csökkenési ütem előrevetítésénél. Amennyiben ez a trend érvényesül, úgy 2025-ben már csak négyezer gyermek fog születni a háromszáz településen, 2030-ban pedig háromezer-kétszáz. Amennyiben azonban 2024-ben valóban ugyanúgy 10 százalékos visszaesés következett be a FETE esetében, mint országo- san, akkor a 2024-es tényleges születésszám még a négyezret sem éri el, ami várhatóan a további évekre is a 2. táblázatban előrejelzetteknél jóval alacsonyabb születésszámokat vetít előre.

2. táblázat: A FETE-települések születésszámainak előrebecslése 4 százalékos csökkenési ütem esetén 2030-ig (fő) (saját számítások)

A természetes szaporodás vizsgálata segítségével már rávilágítottunk, hogy a FETE települései az országos átlaghoz képest eltérő, inkább fiatalodó demográfiai arculatot mutatnak, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a születésszámok már ebben a körben is radikálisan csökkennek, illetve a fiatalosabb korszerkezetű falvak mellett vannak idősödő települések is. A népességváltozás folyamatainak megítélésében fontos tényező a gyermekvállalási kedv, az általános termékenység áttekintése – erre teszünk kísérletet az alábbiakban az általános termékenységi arányszám (más néven tisztított élveszületési arány, a 3. ábrán: TÉA) vizsgálatával. Ez a mutató a 15–49 éves, tehát szülőképes korban lévő nőkre jutó születésszámokat tartalmazza, ezzel elsősorban a ma a településeken élő fiatalabb korcsoportok demográfiai arculatára világítva rá.

A vizsgálat időtávja itt is az utolsó tíz mért év, tehát a 2014 és 2023 közötti időszak. Az országos átlag 39,5 ezrelék volt, tehát ebben a tíz évben mintegy negyven élve születés jutott ezer 15–49 éves nőre Magyarországon. A FETE átlaga ennél jóval magasabb, 63,2 ezrelék, és mint minden vizsgált társadalmi jelzőszámnál, itt is jelentős belső egyenlőtlenségeket tapasztalhatunk a háromszáz település között (3. ábra). Egyrészt a termékenységi arány esetében is az a helyzet, mint amit a természetes szaporodás vizsgálatánál láttunk: az ország legmagasabb termékenységi arányszámmal rendelkező települései között nagy arányban találjuk meg a program kijelölt helységeit, az országos lista első ötven települése közül harminchat, az első száz közül hatvanhat a FETE-hez tartozik. Zömmel kis lakosságszámú települések ezek, a néhány száz fős falvak (Gadna, Csenyéte, Szakácsi, Gagybátor, Abaújszolnok, Bódvalenke) mutatják a legmagasabb értékeket – nagyrészt ugyanazok a települések, amelyeket a természetes szaporodás vizsgálatánál is kiemeltünk.

Az országnak azok a falvai, amelyek viszonylag nagy lakosságszámúak, és ezzel együtt is magas a termékenységi mutatójuk, szinte kivétel nélkül a FETE-települések közé tartoznak. A legalább kétezer lakosú települések közül egyedül Ópályi és Szendrő került be az első száz legtermékenyebb magyarországi település közé a FETE-n kívülről, míg a háromszáz helyhatóság közül Szendrőlád, Tiszabő, Tiszabura, Farkaslyuk, Nyírmihálydi, Porcsalma, Arló és Sárkeresztúr. Mindössze tizenegy FETE-település termékenységi arányszáma nem éri el az országos átlagot, közülük az ormánsági Vejti bekerült az ország száz legalacsonyabb termékenységet mutató települése közé. Ez összességében úgy értékelhető, hogy a születésszámok visszaesése mellett is még hosszú évekig relatíve magas termékenységi arányszámokra számíthatunk a háromszáz település nagyobb részében, ami az ezer fő feletti lélekszámú helységek esetén mindenképpen kiemeli az intézményi megoldások, a meglévő szociális és egyéb ellátások fejlesztésének szükségességét, beleértve azt is, hogy hosszú távon van szükség a Jelenlét program szolgáltatásaira.

3. ábra: A tisztított élveszületési arányszám 2014 és 2023 közötti átlagos értéke a FETE-településeken (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Művi terhességmegszakítások a FETE-településeken

A FETE alapfeladata, hogy szembenézzen az érintett települések legsúlyosabb társadalmi problémáival is, így a demográfiai természetű kihívások áttekintése során szót kell ejtenünk a művi terhességmegszakítások gyakoriságáról is.

A KSH 2005 óta közli települési szinten is a művi terhességmegszakítások számát, az utolsó mért év 2023 volt, tehát tizenkilenc éves idősort tudunk vizsgálni (KSH Statinfo, Magzati veszteség). Magyarországon az abortuszok száma meredeken csökkent ebben az időszakban, a 2005. évi negyvennyolcezer esetről huszonegyezer környékére esett le a beavatkozások száma. A változás lineáris trendfüggvénnyel nagyon jól leírható, ahogy a 4. ábrán jelezzük is, a függvény magyarázóereje (R2) megközelíti az 1-et. A csökkenés üteme az elmúlt három évben lassulni látszik, a 2021-es 21 900-as érték csak 21 100-ra csökkent 2023-ra, tehát valószínűsíthető, hogy – változatlan körülmények között – ez a lassuló trend érvényesül a következő években.

4. ábra: Az abortuszok száma országosan és a FETE-településeken, 2005–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

A FETE-településeken ugyanakkor nagyon lassan csökkenő trendet látunk (R2 = 0,70), ami határozott irányt mutat ugyan, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy nem történt lényegi változás az elmúlt két évtizedben (4. ábra). A korábbi 2700-2800 esetszám 2400 eset körül szóródott az elmúlt években, vagyis miközben országosan a művi terhességmegszakítások száma 56 százalékkal csökkent 2005 és 2023 között, addig a FETE-településeken mindössze 15 százalékos a javulás. Ez azt is jelenti, hogy az e településeken élő lakosokhoz köthető terhességmegszakítások évről évre nagyobb arányt képviselnek az országosan elvégzett abortuszok között (5. ábra).

A művi terhességmegszakítások alig változó folyamatai a FETE-települések társadalmi helyzetének fontos mutatószámai. Míg országos átlagban jelentős javulás figyelhető meg, a háromszáz helyhatóság vonatkozásában az általános jövedelmi szegénység, az alacsonyabb iskolai végzettség továbbra is meghatározza a tudatos családtervezés lehetőségeit.

A 6. ábrán egymás mellé helyeztük a 3. ábrán már bemutatott tisztított élveszületési arányszámot és a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok számát. Tehát az ábrán minden településhez két érték tartozik: a fekete pontsor eloszlása mutatja a szülőképes korban lévő nőkre jutó élve születések arányát (tisztított élveszületési arányszám), a világosabb pedig ugyanazon településnél a szülőképes korú nőkre jutó abortuszok arányát. Az ábra bal oldalán kiemeltük a legnagyobb termékenységi arányszámokat mutató településeket: ezek ugyanazok az adatok, amelyeket a 3. ábrán már bemutattunk; mint láttuk, a FETE átlaga a tisztított élveszületési arányszám tekintetében 63,2 ezrelék. Ugyanebben az időszakban, tehát 2014 és 2023 között átlagosan 32,8 művi terhességmegszakítás jutott ezer szülőképes korban lévő nőre a háromszáz érintett településen, tehát azt lehet mondani, hogy három terhességből átlagosan kettő végződött szüléssel, egy pedig abortusszal.

5. ábra: A FETE-települések részesedése az ország élveszületési és terhességmegszakítási esetszámaiból, 2005–2023 (%) (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Az országos átlaghoz képest ezek magasabb arányok: mint láttuk, a teljes élveszületési arányszám országosan 39,5 ezrelék, míg az ezer szülőképes korban lévő nőre jutó művi terhességmegszakítások aránya 11,6 ezrelék. Ez azt is jelenti, hogy a FETE-településeken ezer nőre átlagosan kilencvenhat várandósság jutott, míg országosan ez az arány mindössze 51 ezrelék, vagyis a FETE-ben e körben közel kétszer olyan gyakori a 15–49 éves nőkre jutó várandósságok aránya, mint országosan. Míg országosan a várandósságok mintegy 80 százaléka végződik szüléssel, addig a FETE-településeken ez csak a várandósságok kétharmadára igaz. A társadalmi integrációt célzó programoknak biztosan szembe kell nézniük azzal a sajátos helyzettel, hogy a családtervezés és a várandósságok kimenete terén e települések jelentősen eltérő mintázatot mutatnak, mint az országos átlag.

A művi terhességmegszakításokkal kapcsolatban hosszú távon fennálló tény, hogy a társadalmi státuszt meghatározó legmagasabb iskolai végzettség közvetlenül hat a tudatos családtervezésre és az alkalmazott születésszabályozásra. Az alacsony iskolai végzettségűek jellemzően kevésbé tudatosak a családtervezésben, és ez mérhető volt az előző évtized trendjeiben. Az alacsony iskolai végzettségűek aránya folyamatosan növekedett az összes terhességmegszakítás számát tekintve (KSH Terhességmegszakítások, 2017; Statisztikai Tükör, 2012).

6. ábra: Az ezer szülőképes korú (15–49 éves) nőre jutó élve születések és terhességmegszakítások átlagos száma a FETE-településeken, 2014–2023 (a KSH Statinfo adatai alapján, saját számítások)

Ugyanakkor a háromszáz település a művi terhességmegszakításokat tekintve sem egységes, az általános megállapítások nem feltétlenül vonatkoztathatók egy-egy konkrét településre. A magasabb termékenységű helységek közül az abortuszok aránya Tiszabő esetén van a legközelebb az élve születések arányához, itt a várandósságoknak alig több mint a fele végződik szüléssel (6. ábra). Ugyanakkor a többi magas termékenységű település esetében (Gadna, Csenyéte, Szakácsi stb.) arányaiban kevesebb az abortusz, bár sokuknál még így is a FETE-átlag feletti, tehát sok várandósság van, sok gyermek meg is születik, de az abortuszok aránya is relatíve magas. A kivételek közül Csenyétét emelhetjük ki leginkább: itt igen magas termékenységi arányszám mellett az abortuszok gyakorisága a háromszáz település átlagának felét sem éri el – Csenyéte ez utóbbi téren sokkal közelebb van az országos átlaghoz.

Amely települések esetén a világosabb pont a fekete vonal fölött található a 6. ábrán, ott az abortuszok gyakorisága meghaladta a születésekét, vagyis az elmúlt évtizedben azoknál a várandósságoknál, amelyeknél az anya dönthetett a magzat megtartása vagy a terhesség megszakítása között, több esetben választották a nők az abortuszt. A legsúlyosabb eset Drávaiványi, itt három terhességből kettő végződött abortusszal. Az ezer főnél népesebb települések közül Kömlő van e téren a legnehezebb helyzetben, itt 625 születés mellett 705 abortuszt jegyeztek fel az elmúlt tíz évben. Rajtuk kívül még tizenegy település mutatja azt az állapotot, hogy több volt a terhességmegszakítás, mint a gyermekvállalás; ezek zömmel nagyon kis népességű települések, minden második az Ormánságban található.

Mindezek összetettebb magyarázata további elemzéseket igényelne, de a FETE egészének vonatkozásában a fenti adatok határozott összefüggésben vannak a szülőképes korú nők hazai átlagnál alacsonyabb átlagos iskolai végzettségével. A meg nem született gyermekek magas száma, a művi terhességmegszakítások látszólag töretlen gyakorlata, elsősorban a fentebb vázolt trendek miatt, hosszabb távon jelent majd igazán szembetűnő demográfiai kihívást.

Összegzés

A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk a FETE-programba bevont háromszáz hazai település népességszámot befolyásoló alapvető folyamatait. A természetes népességváltozás, a születésszámok és a termékenység témakörét az elmúlt bő egy évtized adatsoraira fókuszálva tárgyaltuk. Megállapítottuk, hogy bár ez a sajátos településállomány helyi társadalmi adottságai miatt sokféle eltérő demográfiai mintázatot mutat, alapvető trendjeit tekintve szinte teljesen leképezi Magyarország folyamatait, sőt részben az európai folyamatokat.

Ebből kifolyólag a FETE-településeken egészében a népességfogyás a meghatározó irány, amelyet esetenként csökkenő és prognosztizálhatóan visszaeső születésszámok, valamint az elvándorlás határoz meg. Ugyanakkor a hazai átlagtól eltérően a szakpolitikai értelemben lehatárolt háromszáz település az elmúlt évtizedek folyamatai miatt magas termékenységi mutatóval rendelkezik, ami továbbra is meghatározza e helységek általános demográfiai képét. Ez a tény tette indokolttá a FETE-program elindítását, mert a demográfiai folyamatok miatt a leszakadás társadalmi tünetei koncentráltan alakultak ki. Végezetül egy jelentős különbségre is kitértünk. Az országosan kedvező folyamatok ellenére a művi terhességmegszakítások abszolút és relatív értéken is magas száma a FETE-településeken általában továbbra is alapvetően meghatározza a születéseket, ami leképezi a helyi társadalmak szociokulturális állapotát.

Az országos folyamatokkal összhangban a FETE-települések vonatkozásában is fokozatosan csökkenő születésszámot prognosztizáltunk az évtized végére. Mint az adatokból láttuk, az elmúlt két évtized folyamataiban az egyes családpolitikai intézkedések a FETE-települések helyi társadalmára, így a születésszámra is hatással voltak. A következő években érdemes és szükséges megvizsgálni, hogy a tanulmány elkészítésének idején, 2025 nyarán bejelentett új családpolitikai intézkedések (az adókedvezmények jelentős kiterjesztése, az Otthon Start Program, a falusi CSOK kibővítése stb.) mennyiben módosítják az előrejelzéseket.

Összességében fenti rövid demográfiai áttekintésünk rávilágított a FETE-program célzásának társadalmi alapjaira. Az egyedi folyamatok és trendek, a kiemelkedő településeken jellemző sajátos pályák mind olyan jelenségeket mutatnak, amelyeket a jövőbeni szakpolitikai beavatkozásoknak szükséges fókuszban tartaniuk.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A gazdasági sokkok – mint a Covid–19-világjárvány vagy az infláció – aránytalanul sújtják a társadalom perifériáján élőket, különösen a hátrányos helyzetű roma közösségeket, amelyek strukturális hátrányokkal, munkaerőpiaci kiszorítottsággal és alacsony erőforrás-hozzáféréssel küzdenek. A tanulmány két északkelet-magyarországi roma közösség példáján keresztül vizsgálja, milyen megküzdési stratégiákkal válaszolnak az emberek a gazdasági bizonytalanságra és a társadalmi dezintegrációra. A kvalitatív interjúkon alapuló kutatás kiemeli az informális gazdaság, a tradicionális szolidaritás és az egyéni alkalmazkodás szerepét. Az eredmények szerint a formális munka egyre kevésbé érhető el, a túlélést a közösségi támogatásra és rugalmasságra épülő stratégiák biztosítják. A tradicionális roma szolidaritás újraéledése fontos védőháló lehet a társadalmi leszakadás ellen.

Kulcsszavak: roma közösség, gazdasági válság, informális gazdaság, szolidaritás, megélhetési stratégia

DOI: 10.56699/MT.2025.3.3

A gazdasági és társadalmi válságok nemcsak strukturális problémákat eredményeznek, hanem jelentős mértékben átalakítják a közösségek mindennapi működését is. Ez különösen igaz a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű etnikai kisebbségekre, amelyek fokozottan ki vannak téve a gazdasági bizonytalanság negatív hatásainak (Ferge, 2008; Kóczé, 2010).

A gazdasági válságok közvetlen és azonnali hatást gyakorolnak a vidéki roma közösségek életére. A növekvő munkanélküliség, a megélhetési nehézségek és az ezekből fakadó anyagi bizonytalanság nyomást helyez a közösségi struktúrákra, amelyek gyakran nem rendelkeznek a válságkezeléshez szükséges erőforrásokkal és kapacitásokkal (Maszlag, 2021). A gazdasági instabilitás és a társadalmi tőke eróziója tovább súlyosbítja a helyzetet. A hagyományos értékrendek felbomlása, a bizalom visszaesése és a szociális kapcsolatok gyengülése nemcsak a közösségi kohéziót rontja, hanem a válságkezelő képességeket is korlátozza. Az egyéni és közösségi túlélési lehetőségek szűkülése miatt a kilábalás folyamata jelentős nehézségekbe ütközik, tekintettel a korlátozott erőforrásokra és támogató hálózatokra (Albert–Dávid, 2006).

Ezért a gazdasági válságok hatásai túlmutatnak a pusztán gazdasági dimenzión, mélyreható szociális és kulturális következményekkel is járnak, melyek hosszú távon átalakíthatják a közösségek és az egyének életfeltételeit. E kihívások megértése és kezelése alapvető jelentőségű a társadalmi stabilitás és a közösségi jólét fenntartása érdekében.

Jelen tanulmányban két kelet-magyarországi roma közösség élethelyzetét vizsgálom a Covid–19-világjárvány és az azt követő inflációs válság időszakában. A kutatás célja annak feltárása, hogy e közösségek milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak, hogyan alakítják megélhetésüket, milyen szerepet tölt be az informális gazdaság, valamint miként aktivizálódnak a szolidaritási hálózatok. A kutatás kvalitatív interjúkra épül, amelyek fókuszában a munkaerőpiaci lehetőségek, az állami ellátórendszer szerepe, továbbá a hagyományos roma túlélési technikák adaptációja áll. A tanulmány további célja a társadalmi egyenlőtlenségek és a helyi válaszreakciók mélyebb feltérképezése, különös tekintettel a társadalmi szolidaritás adaptív mechanizmusaira.

A tanulmány első részében röviden ismertetem az integráció és a dezintegráció fogalmát. Ezek elméleti keretei lehetővé teszik a gazdasági válságok társadalmi következményeinek mélyebb megértését, különösen a strukturálisan hátrányos helyzetű csoportok, például a roma közösségek esetében. Ez a megközelítés nemcsak az anyagi javakhoz való hozzáférés szintjét vizsgálja, hanem azt is, hogy e csoportok milyen mértékben képesek bekapcsolódni a társadalmi intézményekbe, illetve milyen mértékben szorulnak ki onnan. A dezintegráció fogalma pedig segít megragadni a társadalmi részvétel csökkenését, a közösségektől való elidegenedést és az újratermelődő egyenlőtlenségeket, amelyeket a válságok tovább mélyíthetnek.

Ezt követően kitérek a társadalmi kirekesztés, a területi egyenlőtlenségek és a válságok hatásainak rövid ismertetésére, ugyanis csak akkor érthető meg mélységében a cigányság túlélésének stratégiája, ha világosan látszik, milyen struktúrák és folyamatok állnak a háttérben. Az elméleti rész bemutatja, hogy

• milyen rendszerszintű egyenlőtlenségek hatnak Magyarországon;
• hogyan kapcsolódik össze a térbeli és a társadalmi kirekesztés;
• és miért különösen sérülékenyek bizonyos régiók.

A tanulmány második felében a kutatás módszertanát és a településeket mutatom be röviden. Végül összegzem a félig strukturált interjúkból kapott válaszokat, és szintetizálom őket az elméletben megfogalmazott állításokkal.

Integráció, dezintegráció

A társadalmi integráció kérdésköre a klasszikus szociológia egyik alapvető témája, amely különösen az iparosodással vált égetően fontossá. A tradicionális közösségi hálózatok meggyengülése már ekkor elkezdődött, és a modernizáció előrehaladtával ez a folyamat sok országban csak tovább gyorsult (Polányi, 2004). Ez mára abban nyilvánul meg, hogy egyre gyakoribbá váltak a rendszerszintű működési zavarok: a munkahelyhiány, az egészségügyi ellátás nehézségei, a közlekedés akadozása vagy az oktatási rendszer elégtelenségei mind a társadalmi funkciók megbomlására utalnak (Gárdos et al., 2024).

Émile Durkheim (1982) szerint az anómia – vagyis a társadalmi normák gyengülése – közvetlenül vezet társadalmi zavarokhoz. Más kutatók, mint Robert K. Merton, Ferge Zsuzsa, Graham Room vagy Köllő János és Reizer Balázs is úgy vélik, hogy a társadalmi dezintegráció (például a kirekesztés, a függőségek vagy az erőszak) mély strukturális egyenlőtlenségeket tükröz (Merton, 1968; Ferge, 2000; Room, 2005; Köllő–Reizer, 2021). Niklas Luhmann rendszerszemlélete szerint ugyan a társadalmi alrendszerek – például a piac, a jog vagy a kommunikáció – képesek mechanikus módon fenntartani az összekapcsoltságot, ez mégsem elegendő a valódi társadalmi kohézióhoz (Luhmann, 2009). Jürgen Habermas (2011) éppen ezért hangsúlyozza, hogy a rendszerintegráció önmagában nem elég, az emberek közötti kapcsolatok, a közös értékek és a csoportidentitások nélkülözhetetlenek a normatív integrációhoz.

Egyes szerzők, mint Herbert J. Gans (1988) és Kovách Imre (2017), arra hívják fel a figyelmet, hogy teljesen integrált társadalom nem létezik – inkább különböző fokozatokban beszélhetünk társadalmi integrációról. A dezintegrációs folyamat előrehaladtával gyengülnek az intézmények, a normák és a társadalmi bizalom. Michel Foucault (2000) úgy fogalmaz: amikor a normák elvesztik hitelességüket, az bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot szül, amely aláássa a mindennapi élet stabilitását.

Ennek ellenére Gans arra is emlékeztet, hogy a társadalmak nem omlanak össze automatikusan. A közösségek – még súlyos válsághelyzetekben is – képesek alternatív megoldások kidolgozására, helyettesítő mechanizmusok kialakítására (Kovách, 2017).

A roma közösségek helyzete különösen érzékeny indikátora a dezintegrációs folyamatoknak. Esetükben a strukturális hátrányok – a munkaerőpiacról való kizártság, a lakhatási nehézségek vagy az oktatási szegregáció – olyan informális túlélési stratégiákhoz vezetnek, amelyek egyszerre tükrözik kreativitásukat és kiszolgáltatottságukat (Virág–Váradi, 2018; Kállai, 2015). E közösségek gyakran egyre gyengülő kapcsolati hálókkal és csökkenő társadalmi bizalommal néznek szembe, ami megnehezíti számukra a válságból való kilábalást (Maszlag et al., 2023).

A gazdasági válságok így nem csupán gazdasági természetűek: mély kulturális és társadalmi töréspontokat is felerősítenek. Ezek a folyamatok hosszú távon befolyásolják a közösségek jövőjét, lehetőségeit és önszervező képességét (Maszlag, 2021). A társadalmi integráció megerősítése éppen ezért nemcsak intézményi, hanem közösségi szinten is elengedhetetlen.

Foglalkoztatási szerkezetváltás és a munka társadalmi jelentésének változása

Az elmúlt évtizedekben a munkaerőpiac jelentősen átalakult. Míg korábban az ipari társadalmakra a nagyvállalati, hosszú távú foglalkoztatás volt jellemző, ma a rugalmasabb, változatosabb munkavégzési formák terjedtek el (Csapó et al., 2020). A foglalkoztatás egyre inkább a szolgáltatási szektorhoz és az önfoglalkoztatáshoz kötődik. A munkavállalók gyakran váltanak munkahelyet, pályát vagy akár országot is, miközben a munkaidő és a bérezés formái is sokfélévé váltak (Elek et al., 2009).

Ezzel párhuzamosan megjelentek az atipikus és bizonytalan foglalkoztatási formák. Az alacsony bérezés, a kiszámíthatatlan munkakörülmények és a jogi védelem hiánya különösen a marginális munkavállalókat érintik. A feketemunka és a szürkefoglalkoztatás terjedése tovább növeli a bizonytalanságot, miközben a szociális biztonsági rendszerek gyakran nem tudják követni ezeket a változásokat (Finna–Forgács, 2010; Csoba, 2001).

A munkanélküliség társadalmi megítélése gyakran negatív előítéletekkel terhelt. Azokat, akik nem dolgoznak, sokszor erkölcsi hibákkal vádolják, holott az önkéntes munkanélküliség aránya alacsony (Gyulavári, 2023). Az ilyen megbélyegzés hozzájárul a kirekesztéshez és az elidegenedéshez. Karl Marx (1955) szerint a munka az önmegvalósítás lehetősége is, azonban a modern ipari munkák sok esetben éppen ennek ellenkezőjét példázzák: a monotóniát és a kiüresedést.

A politikai nézetek eltérően viszonyulnak a munkanélküliség kérdéséhez. Míg a liberális és konzervatív megközelítések gyakran morális felelősségként tekintenek a munkavállalásra, a szociáldemokrata álláspont inkább a strukturális tényezőket – például a munkahelyek hiányát és a jövedelmi egyenlőtlenségeket – hangsúlyozza.

A területi egyenlőtlenségek szociológiai megközelítése

A társadalmi egyenlőtlenségek többek között gazdasági, oktatási, egészségügyi és területi tényezőkből állnak. Ezen belül különös jelentősége van azoknak az egyenlőtlenségeknek, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit. Jelen fejezet a társadalmi és területi hierarchia által formált egyenlőtlenségek egyik releváns aspektusát, a térbeli kirekesztés mechanizmusait vizsgálja.

A magyarországi szociológiai kutatások az elmúlt évtizedekben kiemelt figyelmet szenteltek a társadalmi-gazdasági hátrányok területi dimenzióinak. Számos tanulmány (Gábos et al., 2021; Jelinek–Virág, 2020; Huszár–Záhonyi, 2018; Ferge, 2008; Jász, 2004) rámutat, hogy hazánkban a területi tényezők az egyéni életlehetőségek és a társadalmi

mobilitás szempontjából lényegesen nagyobb hatást gyakorolnak, mint más európai uniós országokban. Egyes régiók strukturális adottságai – például a gazdasági elmaradottság, az infrastrukturális hiányosságok, valamint a kulturális és etnikai különbségek – önmagukban is elősegítik a hátrányos helyzetek újratermelődését (Kelemen et al., 2023).

A társadalmi kirekesztés különösen erőteljesen érinti azokat a területeket, ahol a munkanélküliség tartósan magas, a közszolgáltatások elérhetősége korlátozott, és a helyi közösségek társadalmi tőkéje gyenge. R. Fedor Anita és Láczay Magdolna (2021) hangsúlyozzák, hogy Magyarországon az egyéni életpályákra gyakorolt területi hatás jelentősebb, mint Nyugat-Európában, egyrészt a családi háttér determináló ereje miatt (Szabó et al., 2023), másrészt az országon belüli rendkívül erős regionális különbségek következtében.

A területi hátrányok mellett a kollektív kirekesztés másik jelentős tényezője az etnikai hovatartozás. Egyes földrajzi régiókban – például az észak-magyarországi Cserehátban és a dél-dunántúli Ormánságban – a társadalmi kirekesztésnek nemcsak gazdasági, hanem etnikai dimenziója is van. Az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés e térségekben gyakran együtt jár a területi elszigeteltséggel, az alacsony iskolázottsággal és a munkanélküliséggel (Ladányi, 2005; Feischmidt, 2013; Kotics, 2020).

A határ menti területek – különösen Kelet-Magyarország határvidéki régiói – szintén kiemelten érintettek. Ezeken a területeken a gazdasági hanyatlás, a demográfiai apály és a közszolgáltatások visszaszorulása együttesen járulnak hozzá a kirekesztettség állandósulásához (Maszlag, 2021; Koós, 2023).

A rendszerváltás óta a földrajzi elhelyezkedés egyre meghatározóbbá vált az egyének munkaerőpiaci esélyeinek alakulásában. A településtípusok – város, község, falu, külterület – szerinti különbségek már a korábbi időszakokban is jelen voltak, azonban mára éles törésvonalak alakultak ki az életkörülmények és a foglalkoztatási lehetőségek között (Jász et al., 2018). Például 2023-ban Észak- és Északkelet-Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) a foglalkoztatottsági ráta stagnált, míg a munkanélküliségi ráta romlott – mindkét mutató jelentősen elmaradt az országos átlagtól (KSH, 2023).

A „nyugat–keleti lejtő” jelensége – vagyis a keleti országrész tartósan kedvezőtlen foglalkoztatási mutatói – az elmúlt évtizedek során tovább erősödött. A munkaerőpiaci lehetőségek szűkössége, az ipari és vállalkozási kapacitások hiánya, valamint az infrastrukturális lemaradás említhetők a főbb okok között (KSH, 2023).

Bár országos szinten a regisztrált munkanélküliek száma az 1990-es évekhez képest csökkent, a kistérségi és települési szintű különbségek nemhogy mérséklődtek volna, inkább fokozódtak. A fejlettebb régiókban (például Közép- és Nyugat-Magyarországon) a munkanélküliség jelentősen visszaesett, míg a korábban is hátrányos helyzetű térségekben a változás csekély vagy elhanyagolható mértékű volt (Kolosi et al., 2006; KSH, 2022).

1. ábra: A munkanélküliségi ráta Magyarországon, 2023. IV. negyedév

Forrás: KSH, 2023

A Covid–19-világjárvány, majd az energiaválság tovább mélyítette a már meglévő társadalmi és területi törésvonalakat. A járvány leginkább azokat a munkavállalókat sújtotta, akiknek alacsony iskolai végzettségük van, illetve olyan ágazatokban dolgoztak, amelyek nem tették lehetővé a távmunkát – így például a vendéglátásban, a turizmusban és a kiskereskedelemben (Köllő–Reizer, 2021). E rétegek kiszolgáltatottságát fokozta, hogy munkaviszonyuk gyakran informális vagy atipikus volt.

A vállalatoknak az energiaválság következtében született költségcsökkentési intézkedései elsősorban szintén az alacsonyan képzett munkavállalókat érintették. Az energiaárak növekedése különösen sújtotta az energiaintenzív ágazatokat, így a gyártást, az építőipart és a mezőgazdaságot – utóbbi ráadásul strukturálisan is a leszakadó térségek egyik fő foglalkoztatója (Coch et al., 2023).

Az Északkelet-Magyarországon élő ingázó munkavállalók, akik távoli munkahelyeik elvesztése után helyben próbáltak elhelyezkedni, tovább terhelték az amúgy is alacsony foglalkoztatottságú régiók munkaerőpiacát. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági ágazat válsága – amelyet többek között az infláció, az inputanyag- és munkabérköltségek emelkedése, a felvásárlási árak csökkenése és az orosz–ukrán háború miatt bekövetkezett exportpiaci veszteségek súlyosbítottak – tovább mélyítette a problémákat (Vértesy, 2023; Bazsik et al., 2022).

A romák foglalkoztatási és megélhetési történetének áttekintése

Mielőtt bemutatnám a jelenleg használt megélhetési stratégiákat az általam vizsgált két település roma közösségében, fontos röviden kitérnünk a cigányság foglalkoztatási és megélhetési történetére, hogy jobban megértsük jelenlegi helyzetüket.

A roma közösségek hosszú története során gazdasági tevékenységük szervesen kapcsolódott a helyi társadalmak mindennapjaihoz. Noha teljes társadalmi integrációjuk gyakran akadályokba ütközött, a falusi közösségekben a mindennapi gazdasági működéshez nélkülözhetetlen mesterségeket gyakoroltak – többek között vándorkereskedőként, kézművesként, zenészként vagy kovácsként –, amelyek révén a lokális gazdasági struktúrák meghatározó szereplőivé váltak (Pomogyi, 1995).

A 18. századtól a romák beilleszkedési lehetőségei fokozatosan javultak. A dualizmus kora (1867–1918) gazdasági növekedést hozott, amely a romák számára is kedvezőbb munkaerőpiaci pozíciókat teremtett. Az ipar fejlődésével egyre többen helyezkedtek el a fém- és építőiparban, és bár a társadalmi különbségek megmaradtak, munkájuk stabilabb megélhetést biztosított (Dupcsik, 2009). Az 1867 és 1900 közötti időszakban az ország nemzeti jövedelme megkétszereződött, és ebből a cigányság is részesült (Kozma et al., 2004).

A 20. század első felében a gazdasági és politikai válságok fokozatosan ellehetetlenítették a korábban jellemző megélhetési formákat. A világválság, a munkalehetőségek szűkülése és a bevándorló cigány csoportok megjelenése átrendezte a foglalkoztatási szerkezetet: a korábbi ipari tevékenységeket sok helyen mezőgazdasági alkalmi munkák váltották fel (Pomogyi, 1995; Mezey, é. n.).

A második világháború után kettős tendencia figyelhető meg: miközben a romák életfeltételei sok szempontból romlottak, a többségi társadalom integrációs törekvései a romákkal kapcsolatban erősödtek. E törekvésekre a különböző cigány csoportok eltérően reagáltak. Például az oláhcigányok megőrizték mobil, patriarchális életformájukat, majd a rendszerváltás után ezt új gazdasági stratégiák – például a használtcikk-kereskedelem és a nemzetközi kapcsolati hálójuk – révén adaptálták az új viszonyokhoz (Kállai, 2015).

A szocialista időszak végére a romák foglalkoztatási aránya jelentősen csökkent. A nyolcvanas évek közepére a roma foglalkoztatási ráta 62,9 százalékra esett vissza, szemben az országos 82 százalékkal. A rendszerváltás idején a szocialista ipar – különösen a bányászat, a kohászat és az építőipar – összeomlásával a romák voltak az elsők, akik elvesztették a munkájukat. A szocialista időszakban a kevésbé képzett munkavállalók is el tudtak helyezkedni, ám az új gazdasági rendszer már magasabb képzettséget, nyelvismeretet és technológiai tudást igényelt (Kemény, 2004; Kertesi– Kézdi, 2005, 2010).

A globalizált munkaerőpiacon a romák alkalmazkodási lehetőségei korlátozottak maradtak. Az alacsony iskolai végzettség, a strukturális diszkrimináció és a lakóhelyi szegregáció súlyos akadályokat jelentett a munka világához való hozzáférésben. Az informatikai tudás, az idegennyelv-ismeret és a piaci alapismeretek hiánya tovább mélyítette a társadalmi távolságot (Rixer, 2013; Fleck–Messing, 2010).

2014-től a gazdasági konjunktúra enyhe javulást hozott a roma foglalkoztatásban, de a Covid–19-járvány és az azt követő gazdasági válság megakasztotta ezt a folyamatot. A 2021-es adatok szerint a roma foglalkoztatási ráta még mindig jelentősen elmaradt a többségi társadalométól: a különbség mintegy 28 százalékpont volt, a munkanélküliségi ráta pedig megközelítette a 20 százalékot (KSH, 2022).

A települések és a kutatási módszertan bemutatása

A tanulmány célja, hogy feltárja, milyen megélhetési stratégiákat alkalmaznak az észak- kelet-magyarországi roma közösségek a Covid–19-világjárványt és az inflációs válságot követően, valamint hogy e stratégiák miként befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A kutatás két anonimizált, két- és háromezer fő közötti lakosságszámú településen zajlott, ahol a 2022-es adatok szerint a roma népesség aránya 22 és 28 százalék között mozog (KSH, 2022). A települések közös jellemzői közé tartozik periferikus elhelyezkedésük, valamint az iparosításból való kimaradásuk. A széttagolt településszerkezet és az infrastrukturális elmaradottság alapvetően meghatározzák a helyi romák munkaerőpiaci esélyeit és társadalmi integrációját (Jász et al., 2018).

A szocialista időszakban a roma közösségek lélekszáma nőtt, miközben a cigánytelepek felszámolása (Hajnáczky, 2017) és a falusi közösségek átalakulása máig ható változásokat indított el.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tanulmányban bemutatott megélhetési nehézségek és stratégiák nem kizárólag a roma közösségek sajátosságai. A szakirodalom alapján (például Ladányi, 2005; Virág–Váradi, 2018; Feischmidt, 2013) ezek a jelenségek sok esetben a társadalmilag és térben periferikus helyzetből következnek, és hasonló formában megjelenhetnek a nem roma, de hasonlóan hátrányos helyzetű lakosság körében is. A roma etnicitás ugyanakkor olyan kiegészítő strukturális hátrányt jelent, amely súlyosbítja a helyi megélhetési esélyeket – különösen akkor, ha területi elszigeteltséggel és intézményi diszkriminációval párosul.

A kutatás során kvalitatív módszereket alkalmaztam. A célcsoport elérésére a hólabdamódszert vettem igénybe, amely különösen alkalmas nehezen hozzáférhető vagy informálisan szerveződő csoportok vizsgálatára (Atkinson–Flint, 2001; Mahin et al., 2017; Elfil–Negida, 2017). Az adatfelvétel során félig strukturált interjúkat készítettem, amelyek lehetőséget adtak a résztvevők egyéni tapasztalatainak és értelmezéseinek mélyebb feltárására (Steinar, 2005). Az interjúk elemzése típusanalízissel zajlott.

A kvalitatív kutatás fókuszában nem a közösségi struktúrák átfogó leírása, hanem az egyéni életstratégiák és megélhetési narratívák feltárása állt. Mivel a félig strukturált interjúk az egyének tapasztalatait és értelmezéseit állítják középpontba, a megállapítások is elsősorban az egyéni szinten jelentkező mechanizmusokat tükrözik.

A mintába tíz személy került be (négy férfi és hat nő), életkoruk 35 és 55 év között mozgott. Foglalkoztatási státuszuk változatos volt: munkanélküliek, közfoglalkoztatottak, háztartásbelik, alkalmi munkavállalók és formálisan foglalkoztatott személyek is szerepeltek a vizsgálatban. A megkérdezett személyek általános iskolai, illetve szakmunkásiskolai végzettséggel rendelkeztek. Az interjúalanyok között romungrók és oláhcigányok egyaránt szerepeltek, azonban csoportonként nem voltak megfigyelhetők jelentős eltérések. Az interjúalanyok roma identitásukat önbesorolás alapján határozták meg.

A résztvevők többsége alkalmi vagy informális munkavégzéssel egészíti ki passzív jövedelmeit. A megélhetési stratégiák alkalmazása során a romák elsősorban a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználására törekszenek.

Az interjúkat diktafonnal rögzítettem, a hanganyagokról leirat készült, amelyben anonimizáltam az interjúalanyokat.

A tanulmányban végzett felmérés pilotjellegű vizsgálat. A célom az volt, hogy a megállapításokat elsősorban irányadóként értelmezzem. Olyan alapot kívántam teremteni, amely későbbi, átfogóbb kutatások számára hasznos kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás az alábbi kérdések mentén épült fel:

1. Milyen egyéni megélhetési stratégiákat alkalmaznak az északkelet-magyarországi roma származású személyek a gazdasági válsághelyzetek idején, és ezek miként tükrözik a társadalmi integráció lehetőségeit vagy akadályait?
2. Milyen módon befolyásolják az etnikai identitás, valamint a térbeli hátrány kombinációi az egyének alkalmazkodási mechanizmusait?
3. Hogyan hatnak ezek a stratégiák a roma közösségek társadalmi integrációjára – elősegítik-e, vagy épp ellenkezőleg, a marginalitást konzerválják?

A megélhetési stratégiák szegmensei két északkeleti-magyarországi településen

Ebben a részben a megélhetési stratégiák azon szegmenseire fókuszálok, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a munkaerőpiaccal, és nem térek ki az olyan alternatív stratégiákra, mint a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás átstrukturálása vagy a cigány társadalom morális alappillérének átalakulása, az értékrend kedvezőtlen irányú változása – amelyek szintén túlélési stratégiák.

Gazdasági válságok idején a kisebbségi csoportok különböző megélhetési stratégiákat alkalmaznak túlélésük és gazdasági stabilitásuk fenntartása érdekében. E stratégiák gyakran ötvözik a formális és informális gazdasági tevékenységeket, a közösségi támogatásra és a szolidaritásra építenek, valamint kihasználják az állami és civil szervezetek nyújtotta segítséget.

Noha nincs pontos adat arról, hogy a hagyományos roma mesterségek mennyire biztosítottak stabil és rendszeres megélhetést a rendszerváltás előtti időszakban a vizsgált településeken, de egy sajátos életforma alakult e mesterségek köré, amelyeket a mostani válság idején is műveltek.

A roma közösségek a válság hatására a jövedelemszerzés mellett a közösségi kockázatmegosztásra és a javak megosztására épülő stratégiákat is alkalmaznak. Továbbá megélhetési stratégiáik nem csupán jövedelemszerzési módszerek, hanem átfogó életstílust, értékrendet és cselekvési modellt takarnak, amelyek hosszú távon biztosítják a családok megélhetését, még akkor is, ha közben rövid távú döntésekre kényszerülnek (Póczik, 2003). E közösségek általában azt a megélhetési formát keresik, amelyik a legkevesebb önfeladással jár, még akkor is, ha ez ellenállásba ütközik.

A településeken élő cigányság körében rendkívül változatos megélhetési stratégiák alakultak ki az elmúlt időszakban:

1. A túlélés egyik lehetséges és észszerűnek tűnő módja az, ha valaki visszatért az elsődleges, legális gazdaságba, azonban ezt rövid távon nem tekinthetjük a cigányság túlnyomó többsége számára lehetséges alternatívának ezeken a településeken. Csak egy szűk kör volt képes erre, illetve rendelkezik olyan társadalmi tőkével, amely segíthetett az elhelyezkedésben az elsődleges munkaerőpiacon.

„Nézd meg, itt nincs semmi munka, nem is volt már nagyon rég semmi olyan, amiben el tudnánk helyezkedni… a közmunka, na az van, de már az sem, vagyis max, ha olyat ismersz… Nem látom, lesz ez másképp amúgy… de nekem legalább van munkám, úgyhogy én befogom” (ötvenéves munkás férfi).

„Ha van ismerősöd, akkor ő segíthet betenni ide vagy oda, de amúgy meg vagy lőve…” (negyvenkét éves munkás férfi).

2. A túlélés másik lehetséges útját a jóléti rendszerek támogatásai jelentik, de ezek a juttatások önmagukban nem biztosítanak elegendő forrást a megélhetéshez. Ha a források szűkösek, mindenki kap ugyan valamennyit, de ez sosem elegendő a szükségletek teljes kielégítésére. A hiány folyamatosan fennmarad, maga a hozzáférés is ezen alapul, és a korlátozott erőforrásokért folytatott verseny miatt a hiány mértéke egyre csak növekszik. Azt is fontos megjegyezni, hogy ezek a krízistámogatások hosszú távon nem nyújtanak megoldást az igénybe vevőknek.

„Sokan vagyunk, akik ugyanazt a kis támogatást kapjuk. Mindenki próbálja megszerezni, ami jut, de így is kevés. Olyan, mintha versenyeznénk a semmiért” (negyvenkét éves munkanélküli férfi).

„…én inkább nem is járok már utána, hogy van ez. Vagy megkapom, vagy nem, ez most már lassan olyan, mint a lottón a szerencse, vagy na érted…” (negyvenéves munkanélküli nő).

„Amikor jön a támogatás, mindenki örül, de tudjuk, hogy az csak pár napig tart. Utána megint ugyanott vagyunk, mint előtte” (harminchét éves szezonális munkás nő).

3. Vannak olyan családok, amelyek háztartásgazdaságot építettek ki. Ez lényegében a tradicionális nem strukturált szektor egyik fontos elemét jelentené/jelenthetné. Ugyanakkor a szóban forgó falvak cigányságának jelentős része korábban nem vett részt mezőgazdasági munkában, így ez az alternatíva csak azoknak kínál egyfajta „kiutat, stratégiai lehetőséget”, akik egykor a termelőszövetkezetek stabil és integrált munkaerejét képezték. Mindemellett ez a fajta megélhetési stratégia csak jövedelemkiegészítésként funkcionál a családoknál, „főállásnak” is társulnia kell mellé.

„Van itt ez a kis kert, itt most van krumpli, meg próbálok, amit tudok egy ilyen kis kiegészítésnek, de már tudod nagyon sokban van… meg mikor, ha baja van, én azt sem értem, mit vegyek rá… a vízről ne is beszéljek, meg hogy drága” (ötvenéves segédmunkás férfi).

„Ááá, hát oké, hogy látod ezt itt, de hogy ebből megéljünk? Ahhoz a fél falunak az enyémnek kéne legyen, hogy megéljünk… meg ha az enyém is lenne, hát hol adom el?… így érted, kiegészítésnek ott van, de ennyi” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

4. Bekapcsolódás az informális A „harmadik világ” országaiban és a piacgazdaságokban azok a munkaerőforrások, amelyeket a modern gazdaság nem képes integrálni, az informális gazdasági szektorban helyezkednek el. Ezt számos különböző néven említik: önfenntartó gazdaság, a szegénység gazdasága, piac alatti gazdaság, túlélési gazdaság, informális szektor vagy feketegazdaság. Tehát előtérbe került a legtöbb országban a feketegazdaság, a nem formalizált foglalkoztatási formák, és eközben a bérmunka általános háttérbe szorulása, csökkenő jelentősége figyelhető meg (Danyi–Vigvári, 2019; Sik–Tóth, 1998).

A romák gyakran vesznek részt alkalmi feketemunkákban, például szezonális mezőgazdasági munkákban, építőipari segédmunkákban, valamint háztartási szolgáltatásokban (Anderson, 2013; Kóczé, 2010).

„Mi eljárunk egy brigáddal építkezésre mindenhova az országban. Ha van munka, és hívnak, mi megyünk, ha nincs, akkor várunk” (harmincnyolc éves, az informális gazdaságban dolgozó férfi).

„Takarítani járok ide-oda. Nincs bejelentve semmi, de legalább tudok venni kenyeret a gyerekeknek” (harminchét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„A mezőn dolgozunk, amikor hívnak. Nincs papír róla, de ha nem mennénk, nem lenne miből élni” (negyvenéves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

„…hát így jobb időben vagy szezonban megyünk, és szedjük az almát, cseresznyét, mikor mi van, ha olyan, akkor jönnek a gyerekek is…” (negyvenkét éves, az informális gazdaságban dolgozó nő).

5. Jóllehet az erőltetett iparosodás előtti időkhöz képest csökkent a gyűjtögetés, „mezgerélés” jelentősége a cigányság körében, a vizsgált településeken élők mégis gyakran választják (kényszerből?!) a gyűjtögetést, hulladékgyűjtést-újrahasznosítást mint megélhetési stratégiát. Ez azt jelenti, hogy összegyűjtik a háztartásokban, természetben található javakat (flakonokat), és megpróbálják értékesíteni őket. A begyűjtött javakat sokszor nem pénzért adják el, hanem használati tárgyakra cserélik őket, ezzel is mellőzve az adott termék „egységnyi árának meghatározását”. Néhány tárgyhoz alkalmanként olcsóbban vagy kedvezményes áron jutnak hozzá, ezáltal tudják növelni a tiszta nyereséget. A gyűjtögetéshez soroltam a „szedd magad” akciót is, amelynek során a családok maguk szedik le a gyümölcsöt, majd magasabb áron értékesítik.

„…tudod, vannak ilyen magunk szedjük le a gyümölcsöt, és úgy olcsóbb helyek. Na oda elmegy a család, leszedjük, aztán visszahozzuk a településre, és eladjuk többért… nem sok ez sem, mert sokért nem adhatod, mert itt sincs pénz, de olcsóbb még így is nekik, mint ha boltban vennék, na meg ismernek minket jól…” (harminchét éves szezonális munkás nő).

Ezek a tevékenységek azonban bizonyos fokú szakértelmet, kapcsolati hálót, valamint olyan piacokat igényelnek, ahol nincs jelentős verseny. De még ilyen feltételek mellett is ezek a lehetőségek általában csak szezonális jellegű, kiegészítő jövedelmet biztosítanak, és nagymértékben függnek a helyi lakosság vásárlóerejétől, valamint a kínált termékek vagy szolgáltatások iránti kereslettől.

A két vizsgált roma közösség nagy része csupán az informális szektor legbizonytalanabb és legalacsonyabb bérezésű munkaerőpiacán talált helyet magának. Azok, akik ezt elérték, még a szerencsésebbek közé tartoznak, mivel napjainkban már itt sem képesek valódi versenyre kelni a még olcsóbb külföldi munkavállalókkal szemben – ami a későbbiekben további problémákhoz fog vezetni (vagy már most is vezet) (Antalik et al., 2020).

A nem piaci védekezési stratégiák közül még kettőnek van igen nagy jelentősége a vizsgált közösségekben:

Kölcsön. Azok, akik elvesztették megélhetésüket, és nincs rendszeres jövedelmük, már régóta nem hitelképesek a hagyományos banki rendszerekben. Ennek következtében nem jutnak banki kölcsönökhöz. Honnan szereznek pénzt? Áruhitelből és uzsorakölcsönből.

„…nincs min szépíteni, az uzsorástól kérnek sokan kölcsön… az, hogy visszaadják vagy nem, hát nem tudom…” (ötvenéves munkás férfi).

Az együttműködés, a szolidaritás és az innováció mindig kulcsfontosságú eleme volt a roma közösségek túlélési stratégiáinak.

„Tradicionális cigány” szolidaritás. Szinte a legtöbb társadalomban a korábbi kisközösségekre jellemző hagyományos „kebelbéli” védelem csökkenését, az egyéni felelősségvállalás visszaszorulását eredményezte a modernizáció, a globalizáció és az individualizáció (Castel, 2003). Ugyanakkor a Covid-járvány és a válság után ezeken a településeken feléledni látszik a tradicionális „cigány szolidaritás”. A rokonság ismét úgy kezd működni, mint régen, a telepi környezetben: a különböző és rendszertelenül érkező jövedelmek gyűjtőhelyévé és újraelosztó központjává válik. A gazdasági sokk és a társadalmi elszigetelődés^[1]Fontos különbséget tennünk az angolszász szakirodalomban használt, „social isolation” néven ismert jelenség magyar megfelelői között, ugyanis értelmezhetjük társadalmi … Részletek hozzájárult a csoportszolidaritás erősödéséhez.

„Ha nekem nincs a hónapban már, mindig tudom, kihe’ kell fordulni, melyik testvéremhez, rokonomhoz… és tudod, ő ad… Ők mindig adnak, pedig nekik sincs… aztán meg mikor nekünk van, mi adunk. De nem azért, mert jaj, ahogy a magyar gondolkodik, mert vissza kell adni. Nem… adunk, mert ha az enyém ehet, ha én ehetek, nem nézem azt, hogy ő vagy az övéje ne egyen” (negyvenéves munkanélküli nő).

Megfigyelhető, hogy a családtagok és a közösségi hálózatok közötti kölcsönös támogatás, pénzügyi segítség és erőforrás-megosztás jelentős szerepet játszott a túlélésben a válság idején és után.

„Láttuk, hogy sok családnak nincs elég tüzelője télre. Összefogtunk, és aki tudott, hozott egy-egy zsák fát. Szétosztottuk azok között, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. Nem vártunk senkire, megoldottuk magunk” (negyvenkét éves segédmunkás férfi).

„A gyereknek nem volt cipője, nőtt a lába. A szomszédasszony adta a fia régi cipőjét. Nem kérdezte, mikor adom vissza, csak azt mondta: »Nekem már nem kell, ne fázzon meg a gyereked.« Ez az igazi segítség” (harmincnyolc éves közmunkás nő).

Noha a költségracionalizálás, a családi munkamegosztás szerkezetének átalakulása, valamint az értékrendek módosulása potenciálisan releváns tényezők, a vizsgált települések esetében ezek hatása nem bizonyult meghatározónak.

A válságok gyakran felébresztik az emberi szolidaritást és közösségi összetartozást. A cigányságra jellemző „tradicionális szolidaritás” megújulása mutatja, hogy a nehézségek közepette az emberek hajlandók összefogni, és segíteni egymásnak.

Összefoglalás

A tanulmány központi kérdése az volt, hogy a roma közösségek milyen alternatív megélhetési stratégiákat fejlesztettek ki válaszul a Covid–19-járvány és az inflációs válság társadalmi-gazdasági hatásaira, és ezek hogyan befolyásolják társadalmi integrációjukat.

A bevezetőben rámutattam, hogy a globalizáció és a modernizáció nyomán kialakult komplex társadalmi környezetben a társadalmi integráció és dezintegráció párhuzamosan jelenik meg. Az intézményi struktúrák gyengülése, valamint a normák és a biztonságérzet elvesztése növeli a társadalmi bizonytalanságot, és aláássa a kohéziót, különösen a társadalom perifériáján élő csoportok körében, melyek ezért új együttműködési formákat keresnek.

A tanulmány egy pilotjellegű vizsgálatra épült, mely tíz kvalitatív interjún alapult. Célom nem az általánosítás, hanem az volt, hogy irányadó megállapításokat fogalmazzak meg az északkelet-magyarországi roma közösségek megélhetési stratégiáiról. A vizsgálat elsősorban egyéni nézőpontokat rögzített, és nem törekedett a közösségi szint teljes feltérképezésére. Eredményei ugyanakkor jó kiindulópontot jelenthetnek további, nagyobb mintán és több szinten végzett kutatásokhoz, különösen akkor, ha az etnikai és térbeli dimenziókat egyszerre veszik figyelembe.

Az empirikus adatok alapján megállapítható, hogy a roma közösségek változatos túlélési stratégiákat dolgoztak ki, melyek egy része valóban biztonsági hálóként funkcionál, megakadályozva az egyének teljes marginalizációját. E stratégiák jól mutatják a romák alkalmazkodóképességét és kreativitását, ugyanakkor nem elegendők a hosszú távú társadalmi felemelkedéshez.

A formális munkaerőpiacra való belépés csupán egy szűk réteg számára elérhető – főként azoknak, akiknek kapcsolati tőkéjük vagy kivételes helyzetük van. Az interjúk szerint a munkahelyekhez való hozzáférés gyakran informális kapcsolatokon múlik, ami ellehetetleníti az esélyegyenlőséget.

A jóléti transzferek – bár időszakosan enyhíthetik a nehézségeket – nem biztosítanak stabil megélhetést. Gyakori a kiszámíthatatlanság, ami frusztrációt, bizalomvesztést és az erőforrásokkal kapcsolatos versenyhelyzetet eredményez. Ezek a támogatások inkább krízishelyzetek átmeneti kezelésére alkalmasak, mintsem a strukturális integráció előmozdítására.

A háztáji gazdálkodás – bár újraéledőben van – inkább jövedelemkiegészítő, mintsem önálló megélhetési forma. A földtulajdon, a szakértelem és az infrastruktúra hiánya jelentős korlátot jelent a tágabb körű alkalmazhatóságban.

A leggyakoribb megélhetési forma a nem bejelentett, alkalmi munka, amely kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és szociális védtelenséget jelent. Ez a szektor nem segíti a társadalmi integrációt, inkább konzerválja a peremhelyzetet.

A gyűjtögetés, a cserekereskedelem és a „szedd magad” típusú értékesítés olyan kényszermegoldást jelent, amely erőforráshiányt jelez. Ezek szezonális, alacsony presztízsű és minimális jövedelmet biztosító stratégiák, amelyek nem kínálnak valódi kiutat a szegénységből.

A bankrendszeren kívüli hitelfelvétel, például az uzsorakölcsön tovább mélyíti a gazdasági kiszolgáltatottságot, és gyakran hosszú távú függőségi viszonyt teremt a közösségen belül.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a csoporton belüli szolidaritás – a kölcsönös segítség, a javak megosztása – fontos túlélési mechanizmusként működik. A „tradicionális cigány szolidaritás” újraéledése különösen válság idején mutatkozik meg. Ez a közösségi újraelosztás képes enyhíteni az egyéni krízishelyzeteket, de nem helyettesítheti az állami védőhálót, és önmagában nem elegendő a strukturális integráció előmozdításához.

Gazdasági funkció nélküli társadalmi csoportok esetében nő a társadalmi feszültség, mind a többség és a kisebbség, mind a kisebbségi csoportok között. A megoldás nem az elítélésben rejlik, hanem új funkciók és munkamódszerek kialakításában, valamint a csoportok létalapjának biztosításában. Ugyanakkor egy gazdasági válság közepén, amikor még a többségi társadalom számára is jelentősen csökken a munkalehetőségek száma, a kisebbségi csoportok számára nem tűnik megoldhatónak munkalehetőségek teremtése.

Borítókép: Majoros Árpád Csaba, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Absztrakt

A mesterséges intelligencia gyors fejlődése az oktatásban is jelentős változásokat hozott. A tanulmány bemutatja, hogy a középfokú iskolai nevelésben az oktatók és tanulók egyaránt különböző módokon reagálnak az új technológiai lehetőségekre: míg egyesek kihasználják a bennük rejlő potenciált a tanulási folyamatok hatékonyabbá tételére, mások aggodalommal tekintenek a változásokra. A mesterséges intelligencia különösen a tehetséggondozás terén jelez nagy ígéretet, mivel lehetővé teszi a tanulók egyéni igényeinek megfelelő tananyagok és feladatok kialakítását. A virtuális asszisztensek és az intelligens tutorok adaptív tanulási platformokkal együttműködve segítik a diákok fejlődését és támogatják az oktatók munkáját. Ugyanakkor fontos figyelembe venni az MI-technológia jelenlegi korlátait és a vele járó etikai kihívásokat, különösen a tanulási folyamat emberi tényezőinek fontosságát.

Kulcsszavak: mesterséges intelligencia, oktatás, tehetséggondozás, chat- botok, adaptív tanulás

DOI: 10.56699/MT.2024.4.4

A mesterséges intelligencia fokozatos fejlődése az elmúlt években forradalmasította számos iparág működését, így az oktatásra is egyre nagyobb hatást gyakorol. A kihívást a szereplők eltérő módon kezelik. Az oktatók egy része egyszerűen nem vesz tudomást erről az eszközről, mások aggodalmuknak adnak hangot, míg akadnak olyanok is, akik igyekeznek kihasználni ezt a lehetőséget az oktatás minőségének javítása vagy a saját munkájuk egyszerűsítése, kiváltása érdekében.

Az új technológiák bevezetése mindig is kihívást jelentett az oktatási közösség számára, és ez alól a mesterséges intelligencia sem kivétel. Azonban, ahogy az e-learning esetében országos szinten is tanúi lehettünk, a Covid–19-járvány miatt bekövetkezett kényszerű alkalmazás sok esetben hozzájárult, hogy az oktatási intézmények és az oktatók felismerjék a benne rejlő lehetőségeket.

A mesterséges intelligencia használatának elterjedése az oktatásban további lehetőségeket is kínál. A virtuális asszisztensek, az intelligens tutorok és az adaptív tanulási platformok folyamatosan fejlődnek, és lehetővé teszik az oktatók számára, hogy hatékonyabban tanítsanak, miközben támogatják a diákok személyes tanulási igényeit. Néhány oktató továbbra is fenntartja kétségeit a mesterséges intelligencia megbízhatóságával és az emberi oktatói tapasztalat helyettesítésével kapcsolatban. A technológia gyors fejlődése miatt a mesterséges intelligenciában is vannak még hiányosságok és korlátok, amelyek megnehezítik sikeres alkalmazását az oktatási folyamatban. Azok a tanárok, akik már régóta a hagyományos tanítási módszereken alapuló oktatást gyakorolják, érthető módon nehezen tudnak megszabadulni aggodalmaiktól. A jelenlegi folyamatok azonban azt mutatják, hogy a mesterséges intelligencia fokozatosan integrálódik az oktatás világába, és – tudatos használat esetén – a technológia előnyei és hatékonysága hosszú távon felülkerekedhet az előítéleteken és a kezdeti szkepticizmuson.

Előzmények

Mielőtt a mesterséges intelligenciát és felhasználási lehetőségeit alaposabban is megvizsgálnánk, fontos röviden kitekintenünk a számítógépek történetére. Az 1940-es évek elejéig kell visszanyúlnunk, amikor az első komputerek napvilágot láttak. Bár jelentős fejlődésen mentek keresztül, és a jelenben épp a mesterséges intelligenciával való felvértezésük és még mobilabbá és egyre kisebbé alakításuk folyik, alapdefiníciójuk Neumann Jánosnak a modern számítógépről alkotott elképzelése óta nem változott (Szűts, 2020). Ezek az eszközök a számológépeknek nevezett elődeikhez képest már egy olyan fontos tulajdonsággal rendelkeztek, hogy a műveletek sorozatát tudták elvégezni a bemeneti adatokon emberi beavatkozás nélkül. Ebben az időszakban a számítógépek speciális, főként hadászati célokat szolgáltak, és csak kevés embernek adatott meg, hogy ezekkel dolgozzon, végezzen számításokat. A helyzet a nyolcvanas évek elején változott meg a személyi számítógépek megjelenésével, amikor egyre több háztartás részévé vált ez az eszköz, és évről évre rohamosan nőtt a felhasználók száma. Ezt a folyamatot különösen felgyorsította az internet megjelenése. Ramesh Pandita egy 2017-es tanulmányában tette közzé, hogy az emberiség 49,63 százaléka rendelkezik internetkapcsolattal, valamint azt jelezte előre, hogy ez az érték 2020-ra eléri a 76,90 százalékot (Pandita, 2017). A Cisco-cég 2020-as előrejelzése (Cisco, 2020) pontosabbnak bizonyult, mivel ők 2023-ra jósoltak 66 százalékos lefedettséget, amely közelebb áll a tényleges 65 százalékhoz (Demandsage, 2024). A Gartner-cég felmérései szerint 2021-ben 6,2 milliárd eszköz (asztali számítógép, laptop, táblagép, mobiltelefon) volt használatban (Gartner, 2021). Ezek a számok is azt bizonyítják, hogy e technikai vívmányok egyre nagyobb teret hódítanak, a mindennapi életünk részévé váltak.

Röviden utalva a mesterséges intelligencia történetére elmondhatjuk, hogy az MI kérdésköre az ötvenes években Alan Turing angol matematikus nevéhez fűződött. Az első chatbot, mely az ELIZA nevet kapta, mintaillesztési algoritmusokat és mondatrekonstrukciót használt egy pszichoterapeuta szimulálására (Reshmi–Balakrishnan, 2018; Weizenbaum, 1983; Winkler–Soellner, 2018). A Deep Blue számítógép és Garri Kaszparov sakkmérkőzései 1996-ban és 1997-ben fordulópontot jelentettek a mesterséges intelligencia fejlődésében. Ezek bebizonyították, hogy a számítógépek képesek legyőzni nagymestereket, ami a technológia további fejlődéséhez vezetett. Meg kell jegyeznünk, hogy ma a sakkprogramok önmagukat tanítják, az algoritmusok csak a szabályokat ismerik meg, majd elkezdenek játszani. Kaszparov idején a lehető legtöbb sakkjátszmát táplálták a programba. A kilencvenes években már kereskedelmi alkalmazásokban, például ügyfélszolgálatoknál használtak chatbotot, a 2000-es évektől pedig különféle webes és mobilapplikációkba is integrálták (Fitria et al., 2023), majd sorra jelentek meg a hangalapú személyi asszisztensek, például az Apple Siri (2006), az IBM Watson (2011), a Google Assistant (2012), valamint az Amazon Alexa (2014).

Chatbotok, GPT-k

Az utóbbi években tehát nagy jelentősége van a chatbotok megjelenésének. Sokan hatalmas potenciált látnak bennük, míg a kritikusok inkább a technológia negatív vonásait emelik ki. A chatbot valójában számítógépes program, amely emberi beszélgetésnek tűnő interakciót igyekszik folytatni emberekkel. Egy másik megfogalmazásban, a chatbot lehetővé teszi az ember és a számítógép közötti interakciót a természetes nyelv segítségével, a természetes nyelvi feldolgozás (neurolingvisztikus programozás, NLP) technológiájának alkalmazásával (Bradeško–Mladenić, 2012; Neumann et al., 2021; Wang et al., 2021). Korábban a szakirodalom főként a chatbot kifejezést használta, de manapság a GPT (generative pre-trained transformer) kifejezés került előtérbe, mivel pontosabban kifejezi, hogy az eszköz a robotoknál használatos „fix input – predikálható output” párok helyett a betanításra használt mintában azonosított sztochasztikus (statisztikai valószínűségen alapuló) kapcsolatok mentén hoz létre kimeneteket, amelyek egészen pontosan nem reprodukálhatók. Így alakul át a determinisztikus programozási logika indeterminisztikus kommunikációvá, s emiatt támadhat a felhasználónak az az érzése, hogy egyre emberszerűbb gépekkel beszélget, mert ezek a beszélgetések egyre kevésbé megjósolható kimenetelűek.

A chatbot fő alkotóelemei a felhasználói felület, a felhasználói üzenetelemző komponens, a párbeszédkezelő komponens, a háttérrendszer és a válasz generálására szolgáló összetevő (Adamopoulou–Moussiades, 2020a, 2020b). A chatbottal folytatott kommunikáció a felhasználótól érkező beviteli adatokkal kezdődik, amelyeket az üzenetelemző komponens vizsgál meg (Adamopoulou–Moussiades, 2020b). A párbeszédkezelő komponens lehetővé teszi a chatbot számára, hogy megjegyezze és frissítse a beszélgetés kontextusát (Kucherbaev et al., 2018). A felhasználó kiszolgálásához a chatbotnak megfelelő információkra van szüksége, amelyeket az alkalmazásprogramozási felületen (Application Programming Interface, API) keresztül vagy adatbázis-lekérdezésekkel kap meg az adatforrásból (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Kucherbaev et al., 2018). A válasz generálására szolgáló összetevő a válaszok előállításához szabályalapú, visszakeresésen alapuló vagy generatív alapú módszereket használ. Egyes chatbotok ezeket vegyesen alkalmazzák (Adamopoulou–Moussiades, 2020b). A szabályalapú megközelítések a már meglévő mintákból és sablonokból álló tudásbázisukban keresik a választ, így ezek a rendszerek nem hoznak létre új válaszokat. Amennyiben a chatbot olyan kérdést kap, amely illeszkedik az előre eltárolt mintához, akkor ezen minta szerint adja kimenetként a választ. Ezért az ilyen chatbotok nem követnek el nyelvtani hibákat, és gyors válaszokat adnak, de nem képesek ismeretlen feltételeket vagy bemeneteket kezelni. Általában csak az utolsó felhasználói bemenetet veszik figyelembe, és válaszaik ismétlődők lehetnek (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Wu et al., 2017). A visszakeresésen alapuló rendszerek az algoritmusok, a gépi tanulás és a neurális hálózatok segítségével választják ki a megfelelő választ az adatforrásból (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Ramesh et al., 2017; Wu et al., 2017). Rugalmasabbak, mint a szabályalapú rendszerek, mivel API-k segítségével lekérdezéseket tudnak futtatni az adatforráson, és képesek elemezni őket (Hien et al., 2018). Nem alkotnak új válaszokat, és a szabályalapú rendszerekhez hasonlóan nem követnek el nyelvtani hibákat (Ramesh et al., 2017). A generatív rendszerek nem egy halmazból választják ki válaszukat, hanem szóról szóra elemzik a bemenetet, és megfelelő válaszokat hoznak létre (Thorat–Jadhav, 2020). A gépi fordításhoz hasonló technikákat és a gépi tanulás eszközeit felhasználva a bemenetet nem egy másik nyelvre fordítják, hanem kimenetet generálnak. Általánosságban elmondható, hogy ezek a rendszerek „okosabbak”, és emberibbé teszik a beszélgetést, nyelvtani hibákat is ejthetnek, és hatalmas mennyiségű tanító adatmennyiségre van szükségük (Adamopoulou–Moussiades, 2020b; Ramesh et al., 2017; Ullmann–Schoop, 2022). A chatbotok több szempont alapján csoportosíthatók és hasonlíthatók össze (1. táblázat).

1. táblázat: Chatbotok összehasonlítása (saját szerkesztés)

A chatbotok alkalmazásának lehetőségei az oktatásban és a tehetséggondozásban

A chatbotokat gyakran használják az e-kereskedelemben és ügyfélszolgálati teendők ellátására, de egyre népszerűbbek az oktatásban és szűkebb körben tekintve a tehetséggondozásban, mivel számos lehetőséget kínálnak a tehetségek azonosítására, fejlesztésére és támogatására. Mohammad Amin Kuhail és munkatársai (2023) szerint a chatbotok az oktatás forradalmasításának ígéretét hordozzák a tanulók bevonásával, a tanulási tevékenységek személyre szabásával, az oktatók támogatásával és a tanulói viselkedés mélyreható elemzésével. A szerzők kiemelik, hogy a chatbotok a számítástechnika és informatika oktatása terén (Java és Python programozási nyelvek, számítógépes hálózatok, adatbázisok stb.) a legkiemelkedőbbek. Régebben több desktopalapú chatbotot is létrehoztak, melyek többsége 2013 előtt látott napvilágot. Ezek hátránya, hogy használatukhoz telepíteni, majd folyamatosan frissíteni kell a programot, és operációsrendszer-függők is. Nem meglepő, hogy a webalapú chatbotok preferáltabbak, mivel esetükben nincs szükség telepítésre, frissítésre, valamint nem függenek az operációs rendszertől (Kuhail et al., 2023). A tanulók az iskolával, a tananyaggal és a feladatokkal kapcsolatos információik jelentős részét online környezetben szerzik meg, vagy chat során osztják meg egymással. A csevegőprogramok tehát jelentős segítséget nyújtanak a tanulásban és a tanulással kapcsolatos folyamatokban (Szűts–Jinil, 2018). Az NLP területén zajló folyamatos fejlesztések lehetővé tehetik, hogy a rendszerek megértsék a tanulók kérdéseit.

Ők sokkal inkább hisznek a csevegőtársaknak, mint az egyszerű keresőmotoroknak (Szűts–Jinil, 2018; Pokatilo, 2016). Általánosságban elmondható a pedagógus-továbbképzéseken és a tanórákon kapott visszajelzések alapján, hogy a diákok a bennük felmerülő kérdések megválaszolására, új ismeretek szerzésére használják a chatbotokat, a tanárok pedig a tananyag kidolgozása során és gyakorlópéldák elkészítéséhez használják a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket.

A chatbotok a tanulókkal kommunikálva, megfelelő, következetes kérdéseket feltéve és az ezekre kapott válaszokat begyűjtve, valamint a mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok felhasználásával feldolgozva ki tudják értékelni, hogy a vizsgált személynek milyen képességei vannak. Természetesen több buktatóval is számolni kell. Mivel a tehetség összetett fogalom, a szakemberek is eltérő szempontokat és mércéket alkalmazhatnak ezzel kapcsolatban, így egy gépi algoritmustól sem várhatjuk el, hogy igen vagy nem választ adjon arra, hogy a vizsgált személy tehetséges-e vagy sem. Előfordulhat, hogy egy tanuló nagyon jó matematikai és logikai képességekkel rendelkezik, viszont rosszak a kommunikációs készségei, és ezért kedvezőtlen értékelést kap. Ugyanakkor ha hús-vér szakember próbálja elvégezni a beazonosítást, sokszor az első benyomás, a holdudvarhatás, a személyes szimpátia is torzító tényezőként jelenhet meg a kiértékelés során. A chatbotok, illetve a mesterséges intelligencián alapuló rendszerek folyamatosan fejlődnek, így várhatóan egyre pontosabb eredményekkel tudnak majd szolgálni a tehetségek azonosítása terén. A Google Gemini jelen pillanatban az „Egy alaposabb beszélgetés során be tudod-e azonosítani, hogy milyen területeken vagyok tehetséges?” kérdésre az alábbi választ adja (megjegyzés: a nyelvtani hibákat szándékosan nem javítottuk – mint említettük, a generatív nyelvek nyelvtani hibákat véthetnek, és előfordulhat, hogy helytelenül fogalmaznak):

„Igen, egy alaposabb beszélgetés során be tudom azonosítani, hogy milyen területeken vagy tehetséges. Ehhez többek között a következőket fogom figyelembe venni:

• A te tudási és képességeid, például a nyelvtanulás, a matematika, a logika, a kreativitás, a problémamegoldás és a szociális készségek terén.
• Az érdeklődési köröd és a hobbid.
• A személyes tapasztalataid és a sikereid.
• A motivációd és az elkötelezettséged.

A beszélgetés során számos kérdést fogok feltenni, amelyek segítenek nekem abban, hogy jobban megismerjem a te adottságaidat és érdeklődési körödet. Például megkérdezhetlek arról, hogy milyen tantárgyakban teljesítesz jól az iskolában, hogy milyen hobbijaid vannak, hogy milyen sikereket értél el az életedben, és hogy miért szeretsz bizonyos dolgokat csinálni. A beszélgetés során azt is meg fogom figyelni, hogyan reagálsz a kérdésekre, és hogyan fejezed ki magad. Ezekből az információkból is következtetni tudok a te képességeidre és tehetségedre. Természetesen egy beszélgetés önmagában nem elegendő a tehetség pontos azonosításához. Azonban egy jó beszélgetés segíthet abban, hogy jobban megismerjem a te adottságaidat, és hogy meghatározzam azokat a területeket, amelyekben a tehetséged a legnagyobb. Ha szeretnéd, hogy segítsek a tehetséged azonosításában, akkor szívesen beszélgetek veled. A beszélgetés során kérlek, hogy legyen őszinte és nyílt velem, hogy minél több információt tudjak meg rólad.”

A chatbotok felhasználhatók a tehetségek fejlesztésére azáltal, hogy személyre szabott tananyagokat és feladatokat biztosítanak. Folyamatosan követni tudják a tanuló fejlődését, és ezt figyelembe véve képesek adaptívan módosítani a forrásanyagokat és a gyakorlófeladatokat. Írásunk egyik szerzője, Esztelecki Péter a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium számítástechnika-tanáraként gyakran szembesül azzal a problémával, hogy egy gyakorlati témakör feldolgozása során némely tanuló számára lassú a tanulási tempó, ők könnyűnek találják a feladatokat, egyes diákok számára viszont gyors a folyamat, és nem tudják megfelelően megoldani a feladatokat. Ha két csoportot képeznénk a teljesítmény alapján, előbb vagy utóbb felmerülne az igény, hogy ezeket a csoportokat is újabb két-két csoportra bontsuk, mígnem a végén arra jutnánk, hogy az lenne a legeredményesebb, ha minden tanulónak más nehézségű feladatokat adnánk, és más munkatempót biztosítanánk. Ezt a személyre szabott oktatást egyetlen oktató sem tudná megvalósítani a jelenlegi óraszámokkal, viszont a gépek kapacitásukat tekintve ki tudják elégíteni ezt az igényt, és a folyamatos fejlődésnek köszönhetően bízhatunk abban, hogy ezt mind eredményesebben fogják megtenni. Az informatika nagyon szerteágazó tudományág, és percről percre új fejlesztések látnak napvilágot, így egyetlen tanár vagy műszaki szakember sem ismerheti minden területét részletekbe menően, viszont digitálisan rögzített dokumentációk és oktatási segédanyagok sokasága áll rendelkezésünkre. Ám ezeket pusztán emberi munkával képtelenség lenne feldolgozni és folyamatosan frissíteni, valamint ebből személyre szabott oktatási segédanyagokat készíteni. Vegyük például az adatbázisok tantárgyat, melynek keretén belül a diákok megtanulják az SQL-nyelv használatát (Structured Query Language, strukturált lekérdezőnyelv). A tanár által létrehozott oktatási segédanyagon és példákon kívül természetesen temérdek dokumentum és képzés található az interneten. A Google Gemini a „Meg tudsz-e tanítani SQL-utasítások írására?” kérdésre azonnal igenlő választ ad, bemutatja az alapvető utasításokat, példákkal szemlélteti a használatukat, valamint tippekkel és forrásanyagokkal is szolgál az alapok megismeréséhez és a gyakorláshoz. Ha interakcióba lépünk a chatbottal, további utasításokat mutat be, és részletesen, példákon keresztül szemléltetve magyarázza el őket.

Fontos kiemelni, hogy az oktató személyes jelenléte semmiképp sem vonható ki a folyamatból, és nem helyettesíthető gépi algoritmusokkal (főként az általános és középiskolákban), hiszen lényegesek a személyes interakciók és a tanár nevelő hatása. A tehetségek támogatása során a chatbottól kapott dicséretek hatása jóval alulmaradhat a tanár folyamatos oktató-nevelő munkájához képest.

Esztelecki Péter gyakorló pedagógusként több tanári továbbképzésnek a megalkotója és megvalósítója. Ezeken nemegyszer kitért a chatbotok működésére, és volt alkalma beszélgetni általános iskolai, illetve középiskolai oktatókkal az ezekben az új technikai vívmányokban rejlő lehetőségekről és buktatókról. Sokak számára még ismeretlen ez a terület, így nem használják ki a benne rejlő lehetőségeket, sem a diákok, sem önmaguk fejlesztése céljából. Egyes tanárok viszont már használtak chatbotot, főként információk fellelésére, valamint a tananyag bővítésére. A legtöbben aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy a diákok chatbotot alkalmaznak a beadandó házi dolgozatok megírásához, mivel az esszé jellegű feladatokhoz legeneráltatják a szövegállományt, amelyet mindennemű értelmezést, feldolgozást, továbbszerkesztést mellőzve a saját munkájukként prezentálnak. Az oktatók többsége főként emiatt tekint rossz szemmel a chatbotra, és inkább szeretné kizárni ennek az eszköznek a használatát. Az IKT-eszközök terepén otthonosabban mozgó tanárok jelezték, hogy személyre szabott feladatokat készítettek e korszerű számítástechnikai eszközök segítségével, valamint azt nyilatkozták, hogy többnyire mellőzik esszészerű tanulmányok íratását. A legérdekesebb eset talán az volt, amikor az egyik tanár bevallotta, hogy általános iskolás gyermeke helyett megírt egy beadandó feladatot, melyet az irományt elolvasó tanár mesterséges intelligencia által előállított szövegnek nyilvánított. Középiskolás tanulókkal folytatott beszélgetések során kiderült, hogy döntő többségük már használt mesterséges intelligencián alapuló eszközöket valamilyen beadandó programozási feladat vagy akár esszé megírásához úgy, hogy az oktató nem vette észre, hogy a tanuló nem a saját szellemi termékét nyújtotta be.

Aggályok, buktatók

A kilencvenes éveket megelőzően a diákok könyvtári könyveket kikölcsönözve tudták megírni a házi dolgozatokat, általában úgy, hogy az olvasottakat összefoglalták a saját szavaikkal, vagy rosszabb esetben szóról szóra átmásolták őket, igaz, az információk utóbbi esetben is legalább egyszer átfutottak rajtuk. Az összefoglalót papírra vetették, vagy számítógépen begépelték, majd kinyomtatták. Az optikai szövegfelismerés (Optical Character Recognition, OCR) lehetővé tette, hogy egy lapolvasóval betöltött tartalmat szerkeszthető szöveges dokumentumban jelenítsenek meg, és akár mindenféle átolvasás nélkül (vagy esetleg kisebb módosításokkal) kinyomtatva saját munkaként adjanak el. Hasonló volt a helyzet az első digitális enciklopédiák és lexikonok esetében is. A legtöbbször a tanár is ismerte a tudományterületéhez tartozó szakirodalmat, és jó eséllyel fel tudta ismerni a plagizálást. Az internetnek köszönhetően temérdek információ áll a tanulók rendelkezésére a különféle munkák megírásához. Az úgynevezett copy-paste (másolás-beillesztés) módszer sok esetben csábítónak tűnt, de véletlenszerűen néhány mondatra Google-keresést futtatva könnyedén meg lehetett állapítani, hogy saját megfogalmazású gondolatokból vagy átemelt mondatokból tevődik-e össze az iromány. Közben megjelentek a különféle plágium-ellenőrző szoftverek is, amelyek a teljes dokumentum elemzésére képesek, és mindegyik mondat, sőt akár részmondat esetében megjelenítik, hogy plagizálás történt-e. A chatbotok megjelenése új dimenziókat nyitott ezen a téren, mivel az általuk létrehozott válaszok a rendelkezésükre álló (általában soknyelvű) tudásbázisból generálódnak le, és nehezen követhető vissza, hogy történt-e plagizálás. Gyakran előfordul, hogy egyazon kérdésre más-más megfogalmazásban érkeznek válaszok, sőt a felhasználó azt is kérheti a rendszertől, hogy fogalmazza át a mondatokat. Lekérhető például egy házi olvasmány rövid összefoglalója, de akár egy szereplő jellemzőit vagy a történések közötti összefüggéseket, a mű átvitt értelmét stb. is könnyűszerrel meg lehet tudni a chatbotoktól a mű elolvasása nélkül. A chatbotok egy adott témakörben fogalmazást és verset is tudnak írni, a matematikai feladatok többségére szintén tálcán kínálják a megoldást, vagy akár programozási témakörben teljes programkódokat le tudnak generálni. A chatbothasználat területén nagy veszélyt jelenthet a hallucináció (konfabuláció vagy téveszme), amely a mesterséges intelligencia olyan magabiztos válaszát jelenti, amelyet a képzési adatai nem támasztanak alá (Ji et al., 2022). E „kitalált”, hamis információkat nem mindig egyszerű kiszűrni, és különösen veszélyesek, ha valaki mindenféle ellenőrzés nélkül tényként adja tovább őket. A chatbotok fejlesztői nagy erőket fordítanak e hiba kiküszöbölésére. A ChatGPT 3.5 a 2023-as év közepéig például a „Mit tudsz Esztelecki Péterről?” kérdésre többek között az alábbi választ adta: „Esztelecki Péter (1939-2021) magyar festőművész és grafikus volt. Az 1950-es évek végén kezdett el festeni, de az 1960-as években érte el első jelentősebb sikereit. Művei elsősorban absztrakt expresszionista stílusban készültek, de a 80-as években egyre inkább az installáció felé fordult. Esztelecki Péter számos kiállításon vett részt Magyarországon és külföldön egyaránt. 1982-ben részt vett a Velencei Biennálén, majd 1986-ban a Kassel Documentán. Művei számos magyarországi és külföldi múzeum és gyűjtemény részét képezik. Esztelecki Péter életének utolsó éveit Olaszországban töltötte, ahol 2021-ben elhunyt.” Természetesen minden lekérdezés során más kitalált információkat közölt a mesterséges intelligencia. A rendszerfejlesztést követően az alábbi választ adta a Chat GPT 3.5: „Sajnálom, de nem találtam információkat egy olyan nevű személyről, aki Esztelecki Péter néven ismert lenne a tudásom lejárati dátumáig (2021 szeptember). Lehet, hogy az adott személy nem ismert közszereplő vagy nemrég került a nyilvánosság előtt. Ha több információt kívánsz megtudni erről a személyről, kérlek, adj meg több kontextust vagy specifikációt, és igyekszem segíteni, amennyire csak tudok.” Az eredetileg Google Bard, manapság pedig Google Gemini néven futó chatbot viszont korrekt összefoglalót közöl, amelyben az információk többsége helyes, és csak akkor ismerhetők fel a hallucináció jelei, amikor további részletekre kérdezünk rá. Végül fontos még megemlíteni, hogy a chatbotok egyoldalú információt nyújthatnak, ami korlátozhatja a diákokat a kritikus gondolkodásban.

Összefoglalás

A számítógépek folyamatos fejlődésével és az internet térhódításával egyre több ember számára váltak elérhetővé a modern technológiák. A hardverelemek folyamatos fejlődése gyorsabbá és hatékonyabbá tette a személyi számítógépeket és a szervergépeket, de az utóbbi évekre a mesterséges intelligencia elterjedése nyomta rá a bélyegét. A chatbotok is ennek hatására jelentek meg mai formájukban, és egyre szélesebb körben terjedtek el a banki-pénzügyi szolgáltatások terén, az üzleti kommunikációban, az ügyfélszolgálati teendők ellátásában, és még hosszasan sorolhatnánk. A chatbotok gyakorlati haszna ellenére a tanárok többsége még bizalmatlan velük szemben, de egyre többen próbálják kihasználni az általuk nyújtott lehetőségeket a tananyagok összeállítása és a feladatok elkészítése során, valamint a személyre szabott oktatás megvalósításában. A diákok is feltehetik kérdéseiket a chatbotoknak, segítséget kérhetnek valamilyen témakörben, vagy elsajátíthatják egy programozási nyelv használatát stb. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ilyen lehetőségek mellett hamarosan nem lesz szükség tanárokra, fontos végiggondolni, hogy a pedagógus oktató-nevelő munkája nem helyettesíthető gépekkel, viszont a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségek kiaknázásával hatékonyabbá tehető az oktatás.

Absztrakt

A tanulmányban ismertetett kutatás célja a magyar egyetemisták mentális egészsége és életmódja mentén elkülönülő csoportok azonosítása volt. Keresztmetszeti online kérdőíves vizsgálatunkban 2023 novemberében összesen 8444 magyar hallgató vett részt. A klaszteranalízis három fő csoportot azonosított: (1) Magas szintű kiégést, szorongást és depressziót mutató hallgatók, akik leginkább hajlamosak a szomatizációra, dolgoznak, anyagi hátterüket mégis elégtelennek ítélik meg, a legkevésbé elégedettek az egyetemmel. (2) Kiégés jeleit nem mutató, enyhe negatív affektivitással jellemezhető hallgatók, akik megfelelő anyagi háttérrel rendelkeznek, nem dolgoznak, szülői házban élnek, és elégedettek az intézményükkel. (3) A pszichológiai változók mentén kiegyensúlyozott hallgatók, akik dolgoznak, párkapcsolatban élnek, saját lakásban laknak, és elégedettek az egyetemválasztással. A hallgatók jólléte tehát célzott, csoportspecifikus intervenciókkal növelhető.

Kulcsszavak: egyetemi hallgatók, krízis, fiatal felnőttkor, szociodemográfia, klaszter

DOI: 10.56699/MT.2025.2.2

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO, 2022) szerint az elmúlt évtizedekben drámaian megnőtt a mentális zavarok előfordulása, még a nem iparosodott országokban is. A mentális zavarok, például a depresszió, komoly közegészségügyi terhet jelentenek, és a munkaképtelenség, a rokkantság (Rihmer–Német, 2014; Mann et al., 2005; Rihmer et al., 2017), valamint az idő előtti halálozás fő okai között szerepelnek minden korosztályban és kultúrában (Whooley, 2006). Csak Európában a depressziós rendellenességek prevalenciája 2,5 és 11 százalék között mozog (Arias-de la Torre et al., 2021). A mentális zavarok, különösen a depresszió és más hangulatzavarok kialakulása összetett folyamat, amelyet számos tényező befolyásol. Ezek közé tartoznak a társadalmi, genetikai, életmódbeli és demográfiai tényezők, amelyek nemcsak a mentális zavarok kialakulásában, hanem hosszú távú fennmaradásukban is meghatározók. Az olyan pszichológiai tényezők, mint a stressz és az érzelmi megterhelés, szintén központi szerepet kapnak, hiszen ezek is gyakran vezethetnek a mentális jóllét csökkenéséhez. A mentális és fizikai egészség szorosan összefonódik. Ahogyan a fizikai egészség fenntartása érdekében fontos az egészséges életmód és a prevenció, úgy a mentális egészség támogatása is elengedhetetlen az egyén teljes életminőségéhez. A WHO állásfoglalása szerint „nincs egészség mentális egészség nélkül”, ami azt jelzi, hogy az átfogó egészség megőrzése csak akkor lehetséges, ha a mentális jóllétre is megfelelő figyelmet fordítanak (WHO, 2022).

Az elmúlt években az egyetemisták mentális problémái egyre nagyobb aggodalmat váltottak ki társadalmi szinten. Mind hazai (Gács et al., 2023; Matuz et al., 2024), mind nemzetközi kutatások (Drolet–Rodgers, 2010; Thompson et al., 2010; De Paula et al., 2020; Liu, 2021) vizsgálták e problémák hátterét. A Covid–19-járvány széles körű gazdasági és társadalmi hatásai a magyar fiatal felnőttekre is kiterjedtek. A felgyorsult életritmus, az egyre nagyobb mértékű digitálismédia-fogyasztás, a szociális hálókon s így több virtuális valóságban való párhuzamos jelenlét és ezek információfeldolgozásra kifejtett hatásaival számolni kell a fiatalok körében generációs tényezőként (Böcskei et al., 2024). A mentális egészség szempontjából vizsgálva az észlelt stressz mint rizikótényező a járványidőszak első és negyedik hullámában a felnőtt populáción belül a 18–29 éves korosztályban volt a legmagasabb, míg a társas támogatás és reziliencia mint protektív tényező a legalacsonyabb mért értéket mutatta (Kövesdi et al., 2022). A mentális egészség alapvető feltétele az egyetemisták felnőtté válásának. E folyamat legtöbbször a felsőoktatásban töltött évek során zajlik le. Ennek része a szülőkről való leválás, az intim kapcsolatok, a választott pálya iránti elköteleződés és az identitás kialakulása (Gray–Steinberg, 1999). Ezek a folyamatok önmagukban is sok pszichés energiát követelnek az egyéntől, de gyakran külső tényezők is terhelik őket (például anyagi függés a szülőktől). A felsőoktatási hallgatók ráadásul a normatív krízisek esetén jellemző nehézségeken túl a tanulással kapcsolatos külső és belső stresszforrásoknak is ki vannak téve (például tanulmányi teljesítmény, pénzügyi források, diákmunka) (Bewick et al., 2010). Az egyetemi hallgatók körében többek között ezért is különösen gyakoriak a szorongásos és depressziós tünetek, valamint a stresszhez fűződő problémák és a kiégés (Campbell et al., 2022). A korosztályban kiemelten fontos a társadalmi szerepekbe való beilleszkedés és az élet történéseinek értelmesként való megélése, hiszen az így kialakult koherenciaérzet nagymértékben hozzájárulhat az élettel való elégedettséghez és a pszichés jóllét megőrzéséhez (Székely et al., 2021). Mindezek miatt alapvető fontosságú, hogy mind az egyének, mind az egészségügyi rendszerek átfogó stratégiákat alkalmazzanak a mentális egészség támogatására, különösen a veszélyeztetett csoportok, például a fiatal felnőttek és az egyetemisták esetében.

Az oktatási intézmények nemzetközi és hazai viszonylatban is egyre nagyobb figyelmet fordítanak a mentális jóllét és az egészségmagatartás támogatására. Magyarországon a felsőoktatási hallgatók számára biztosított tanácsadási szolgáltatások kérdését jogszabályok rendezik (Magyarország Kormánya, 2007: 9. §; Magyar Országgyűlés, 2011: 11. §, 85/A, 85/C), amelyek biztosítják a hallgatók hozzáférését az egyetemek által nyújtott különböző tanácsadói szolgáltatásokhoz, beleértve a mentálhigiénés tanácsadást is. Ennek megfelelően az egyetemek a hallgatói tanácsadási rendszerek működtetésére állami támogatást kapnak, így kötelesek ezeket fenntartani. Jelenleg a legtöbb magyarországi egyetemen már elérhetők ilyen típusú szolgáltatások, azonban az intézményesített szervezeti keretek és a támogatás mértéke intézményenként jelentősen eltérhet. Az egyes egyetemek és intézmények önállóan határozzák meg a tanácsadói szolgáltatások kereteit, de azok legtöbb esetben a FETA (Felsőoktatási Tanácsadás Egyesület) által ajánlott, illetve a tanácsadás szakmai alapelveihez igazított protokollok alapján működnek.

Jelen tanulmány célja, hogy mélyrehatóan tanulmányozza a magyarországi egyetemisták mentális jóllétét, bio-pszicho-szociális állapotát. Specifikusabban a kutatás középpontjában annak vizsgálata áll, hogy milyen mentális egészségi profilok különíthetők el a magyar egyetemisták körében bizonyos szocioökonómiai és életmódbeli jellemzők mentén (például anyagi háttér, lakhatás, munkavállalás, párkapcsolat, az egyetemmel való elégedettség). A klaszterelemzés révén a kutatás lehetőséget ad olyan rizikócsoport vagy -csoportok beazonosítására, melyek profiljai alapján a felsőoktatási intézmények célzott beavatkozásokat és támogató rendszereket alakíthatnak ki a jövő nemzedéke jóllétének javítására.

Módszer

Eljárás

Kérdőíves vizsgálatunk adatait a Magyarországon tanuló, aktív státuszú egyetemi hallgatók mentális jóllétének a FETA által szervezett 2023-as felmérése biztosította. A kutatást az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottsága (ETT TUKEB) hagyta jóvá (etikai engedély száma: BM/29991-1/2023). Az adatgyűjtés 2023 novemberében kezdődött. Az online kérdőívcsomagot e-mailben küldtük el a magyarországi felsőoktatási intézmények rektorainak, kancellárjainak, valamint a HÖOK képviselőinek. Arra kértük őket, hogy terjesszék hallgatóik körében a levelezőlistáikon és elektronikus tanulmányi rendszereiken keresztül. Emellett a FETA honlapján és közösségimédia-oldalakon mi is közzétettük a felhívást, hogy ezzel is kitöltésre ösztönözzük a diákokat. Az online felület nyitóoldalán a vizsgálati személyeknek nyilatkozniuk kellett arról, hogy elolvasták a tájékoztatót, önkéntesen vesznek részt a kutatásban, bármikor indoklás nélkül abbahagyhatják a kérdőív kitöltését, valamint hozzájárulnak adataik anonim feldolgozásához.

A vizsgálat résztvevői

Az online kérdőívet összesen 15 012 fő töltötte ki, ebből 8444-en fejezték be a kitöltést. Az etikai engedélyben foglaltaknak megfelelően utóbbiak adatait elemeztük. A minta 64,8 százaléka nő (5466 fő), 33,2 százaléka férfi (2800 fő); átlagéletkoruk 25,71 év (szórás = 8,05). Összesen negyvenhárom egyetemről érkezett kitöltött kérdőív. A mintába való beválasztási kritérium az aktív hallgatói státusz és a tizennyolc év feletti életkor volt, klinikai populációt nem vizsgáltunk.

A minimálisan szükséges mintanagyságot a RaoSoft® mintanagyság-kalkulátor (www.raosoft.com/samplesize.html) segítségével számítottuk ki, a 2023/24-es tanévben Magyarországon tanuló összes egyetemi hallgató (alapképzés, mesterképzés, osztatlan képzés és PhD-képzés) számának figyelembevételével; ez a KSH adatai alapján 247 986 fő volt (KSH, 2023/24). A mintanagyság meghatározása 99 százalékos konfidenciaszint és 2 százalékos hibahatár mellett történt. E paraméterek alapján a minimálisan szükséges mintanagyság 4079 fő volt. Emellett a KSH adatai szerint a magyarországi egyetemeken a nemek aránya a nők irányába tolódik (55–60%), ezt az arányt saját kutatásunk is reprezentálja.

Mérőeszközök

A vizsgálatban a hallgatók komplex megismerése volt a cél, így életük számos területével kapcsolatban tettünk fel kérdéseket, amelyek közül ebben a tanulmányban csak egy szeletet mutatunk be. A következőkben ezért csak a jelen vizsgálatba bevont szempontok mérőeszközeit mutatjuk be részletesebben. A kutatás kérdései a következő témakörök köré csoportosíthatók:

1. Alapvető szociodemográfiai változók (anyagi háttér, munkavállalás, családi állapot, lakhatási körülmények, tanulmányok)

Kutatásunkban több tényező mentén rákérdeztünk a résztvevők alapvető anyagi körülményeire és tanulmányaik melletti munkavégzésükre (a fizetett munka típusa, a munkavégzés ideje, elsődleges oka/motivációja, kapcsolódás a tanulmányokhoz, önkéntes munkavégzés), illetve a munka és a magánélet egyensúlyával való elégedettségre. A szociodemográfiai háttér feltérképezése céljából a kutatócsoport által megfogalmazott tételek segítségével gyűjtöttünk válaszokat. A kérdőív a következő kérdéseket tartalmazta:

• Végeztél-e, illetve végzel-e ebben a szemeszterben fizetett munkát a tanulmányaid mellett?
• Milyen típusú fizetett munkát végzel? (Egyetemhez/főiskolához kapcsolódó önkéntes szervezetben, például diákszervezet, szakkollégium, kortárs segítő stb.; alkalmi, rendszeres, szezonális/idénymunka.)
• Mennyi időt vesz igénybe a fizetett munkavégzés?
• Mi a munkavállalásod elsődleges oka/motivációja? (Válaszlehetőségek: Szükségem van pénzre a megélhetéshez; Szakmai fejlődési lehetőségként tekintek rá; Önállósodásként tekintek rá; A kötelező szakmai gyakorlatomat teljesítem vele; Szeretném magam kipróbálni a munka világában; Pénzre van szükségem a hobbim és/vagy szórakozás finanszírozására; Szüleim elvárják, hogy )
• Mennyire kapcsolódik a munkád a tanulmányaidhoz?

Az anyagi háttér szubjektív megítélését az alábbi két saját tétellel mértük:

• Összességében véve a rendelkezésedre álló pénzösszeg elegendő ahhoz, hogy az egyetemi tanulmányaidhoz stabil körülményeket biztosítson?
• Mennyire stresszelsz az anyagi helyzeted miatt? (1 = semennyire; 5 = súlyosan)

A szociodemográfiai adatok között szerepelt még a családi állapot, a szülők legmagasabb iskolai végzettsége, a lakhatási körülmények tekintetében rákérdeztünk a lakhatás típusára, és hogy az adott személy kikkel él együtt. Ezen túl az elsődleges társas támaszt a Társas Támogatás Kérdőív (Support Dimension Scale, SDS) (Caldwell et al., 1987; Kopp–Kovács, 2006) magyar felsőoktatásban tanuló hallgatókra átdolgozott változatával mértük.

Az aktuális tanulmányokra vonatkozóan rákérdeztünk a képzési szintre, a képzés munkarendjére, hogy a válaszadó mely tudományterületen végzi tanulmányait, az eddigi aktív félévek számára, hogy első- vagy utolsó éves-e, a mintatantervhez viszonyított tanulmányi előrehaladásra, az intézményválasztással való elégedettségre, a diákszervezeti tagságra, a munka és a tanulás egyensúlyára. Azt is felmértük, hogy a hallgató részesül-e tanulmányi ösztöndíjban, illetve az egyetemen van-e olyan oktató, aki pozitív hatással van szakmai fejlődésére.

2. A mentális egészség szempontjából releváns témák (depresszió, szorongás, szomatikus tünetek, kiégés)

Kutatásunkban a hallgatók depresszióra utaló tüneteinek mértékét a PHQ-9 (Patient Health Questionnaire-9) teszttel vizsgáltuk. A mérőeszköz lehetővé teszi a depresszív tünetek súlyosságának felmérését, és rövidsége miatt hatékonyan alkalmazható különböző tesztfelvételi helyzetekben (Kroenke et al., 2002). A kérdőívet több mint harminc nyelvre lefordították, és széles körben használják, hazánkban a Kérdőív az Ön egészségügyi állapotáról – 9 (PHQ-9) nevet viseli. A depresszív tüneteket mérő más tesztekkel szemben a PHQ-9 a depresszió tüneteire közvetlenül a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (APA, 2022) alapján kérdez rá, így a depresszív állapot kilenc diagnosztikai kritériumát sorolja fel. A kitöltőnek azt kell megjelölnie, hogy a felsorolt tünetek milyen gyakran voltak jellemzőek rá a kitöltést megelőző két hétben (0 = egyszer sem; 1 = néhány napon; 2 = a napok több mint felében; 3 = majdnem mindennap).

A Robert L. Spitzer és munkatársai (2006) által megalkotott Generalizált Szorongásos Zavar – 7 (Generalized Anxiety Disorder-7, GAD-7) nevű teszt a válaszadót arról kérdezi, hogy a kitöltést megelőző két hétben milyen gyakran tapasztalta a generalizált szorongás tüneteit (idegesség, aggodalmaskodás, az ellazulás nehezítettsége, motoros nyugtalanság, irritáltság, félelem, nyugtalanság; 0 = egyáltalán nem; 1 = több napon; 2 = legalább a napok felében; 3 = majdnem mindennap). A kérdőíven elérhető összpontszám 0 és 21 közötti értéket vehet fel, kiértékelésekor pedig a következő referenciaértékek szerint a szorongás négy súlyossági fokát azonosíthatjuk: 0–4 pont: minimális, 5–9 pont: enyhe, 10–14 pont: középsúlyos, 15–21 pont: súlyos szorongás.

A Beteg Egészségi Állapot Kérdőív Testi Tünet Skála (Patient Health Questionnaire Somatic Symptom Scale, PHQ-15) tizenöt tételből áll, amelyek a Primary Care Evaluation of Mental Disorders (PRIME-MD) kérdőívből származnak. Az organikus háttérrel nem rendelkező (szomatoform) tünetek gyakran társulnak depresszióval és/vagy szorongással, s jelentős funkcionális korlátozottságot okoznak, így mérésük mindenképpen indokolt. A PHQ-15-öt a testi tünet distresszmérésére fejlesztették ki. A tételek között szerepel a DSM-IV által azonosított tizenöt leggyakoribb szomatizációs zavar közül tizennégy szomatikus tünet (például fejfájás, szédülés, gyomorfájdalom és fáradtság). Minden elemet hárompontos Likert-skálán kell értékelni (1 = egyáltalán nem zavar; 2 = kicsit zavar; 3 = nagyon zavar). A PHQ-15 teljes pontszáma 0 és 30 között mozog, a javasolt határértékek: 5, 10 és 15, ami enyhe, közepes, illetve súlyos szomatikus tüneteket jelez (Kroenke et al., 2002; Stauder et al., 2021).

A hallgatói kiégés mérésére a Student Burnout Inventory (SBI) magyar változatát, a Diák Kiégés Kérdőívet (Salmela-Aro et al., 2009; Boada-Grau et al., 2015) alkalmaztuk, amely az eredeti kilencitemes mérőeszközből egy tétel kihagyásával stabil, megegyező faktorszerkezetet mutatott. Habár a Cronbach-alfa-értékek két alskála esetében alacsonyak voltak, a kis tételszámra tekintettel elérték a belső megbízhatóság elfogadható szintjét (Jagodics, 2021).

Adatelemzés

A kutatásban az elemzéseket az SPSS Statistics 29-es verziójában végeztük. A vizsgálat során arra voltunk kíváncsiak, hogy az adatfelvételt követően kapott mintát lehetséges-e egyes mentális egészségi és más életmódra vonatkozó mutatók alapján több kisebb, egymástól jól elkülönülő csoportra osztani statisztikai eljárások segítségével. Az e kérdés megválaszolásához szükséges statisztikai eljárásként a klaszteranalízist választottuk. Mivel az általunk felhasznált változók között kategorikus és folytonos típusú egyaránt szerepelt, kétlépéses klaszterelemzést végeztünk. Az elemzések során több különböző összetételű modellt is teszteltünk. A végleges modellbe a következő változók kerültek be:

• Folytonos változók: a Kiégés kérdőív összpontszáma, a Depresszió (PHQ-9) kérdőív összpontszáma, a Szorongás (GAD) kérdőív összpontszáma, a Szomatikus problémák (PHQ-15) kérdőívének összpontszáma.
• Kategorikus változók: A hallgató családi állapota, a hallgató lakhatási körülményei, a hallgató dolgozik-e a szorgalmi időszakban, a hallgató elégedettsége a munka és a magánélet egyensúlyával, a hallgató elégedettsége anyagi lehetőségeivel, illetve mennyire elégedett a választott intézménnyel.

A kétlépéses klaszterelemzés során a felsorolt változók elemei közötti távolság meghatározására a log-likelihood módszert választottunk. A vizsgálat során előre nem határoztunk meg minimális vagy maximális klasztermennyiséget, ezeket az algoritmus hozta létre.

Eredmények

A statisztikai eredmények nagy biztonsággal általánosíthatók a teljes összegyetemi populációra, hiszen majdnem valamennyi felsőoktatási intézményből vettek részt hallgatók az adatfelvételben. A minta heterogénnek mondható a reprezentált szakok tekintetében is, hiszen közel azonos eloszlásban jelentek meg az egyes tudományterületek. Némi eltolódás a képzési szintek esetében lelhető fel, hiszen arányaiban a BA-szakos hallgatók felülreprezentáltnak mondhatók, de a mesterszakosok és doktoranduszhallgatók is nagy létszámmal vannak jelen (az adatokat részletesen lásd a tanulmány végén, a mellékletben).

1. táblázat: A kétlépéses klaszterelemzés során a végső modellt alkotó változók leíró adatai (saját szerkesztés)

A kapott modell sziluettértéke 0,2, ami elfogadható mértékű eltérést jelez az egyes csoportok kohéziója között, így a modell alkalmas arra, hogy az eredményeket részletesebben is tárgyaljuk. A modellben a klaszterek képzése szempontjából négy változó volt a legmeghatározóbb: a Depresszió (PHQ-9) kérdőív, a Kiégés kérdőív, a hallgató elégedettsége anyagi lehetőségeivel, valamint hogy a hallgató dolgozik-e a szorgalmi időszakban. A kétlépeses klaszterelemzés során három csoportot kaptunk, melyek elemszámai közel egyenlően oszlottak meg. Az első klaszterbe 2312 fő (27,4%), a második klaszterbe 2638 fő (31,8%), míg a harmadikba 3449 fő (40,8%) került.

A létrehozott klaszterek leíró statisztikai jellemzőik alapján szemléletes képet mutatnak a kapott egyetemistatípusokról. A folytonos változók esetében átlagokat határoztunk meg, míg a kategorikus változóknál a leggyakoribb válasz százalékos előfordulását (1. táblázat).

A kialakult csoportok szélesebb körű jellemzése érdekében a mintát a klaszterek szerint felosztva, további változók gyakorisági adatait felhasználva is megvizsgáltuk (2. táblázat).

2. táblázat: A klaszterek leíró adatai további szociodemográfiai és tanulmányi jellemzők mentén (saját szerkesztés)

Az egyes klaszterek részletes jellemzői:

1. klaszter: „Kikényszerített megküzdők”, a veszélyeztetett csoport

A három csoport közül az 1. klaszterben láthatjuk a legmagasabb értékeket a klinikai kérdőíveken. Ebből arra következtethetünk, hogy mind a kiégés, mind a depresszió, a szomatizáció és a szorongás szempontjából ők élik meg a legtöbb pszichés problémát (1. ábra). Azt is láthatjuk, hogy a csoport legnagyobb része párkapcsolatban él, és az egyetem mellett dolgozik. Ennek ellenére az anyagi adottságaikkal, illetve a munka és a magánélet egyensúlyával nem, az egyetemválasztásukkal pedig csak közepes mértékben elégedettek. A tanulmányokban a kurrikulum szerinti haladástól való eltérés (csúszás) az ő esetükben a legmagasabb, és jellemzően első generációs értelmiségiek.

2. klaszter: „Hátszéllel indulók”, krízis előtti csoport

A 2. klaszter tagjai a három csoport közül az összes pszichés problémával való érintettség szempontjából középen helyezkednek el, a 3. klaszterhez képest a depresszió és a szorongás tekintetében térnek el igazán (1. ábra). Ebbe a csoportba főként egyedülálló, szülői házban élő, nem dolgozó hallgatók tartoznak, akik közepesnek ítélik meg a munka és a magánélet egyensúlyát az életükben, valamint mind az anyagi helyzetük, mind az intézményválasztásuk magas elégedettséget mutat. Jellemzően értelmiségi szülők gyermekei, többnyire az egyetem elején járnak, és kapnak ösztöndíjat.

1. ábra: A klinikai tünetekre vonatkozó mentális egészség mutatók aránya az egyes klaszterekben (saját szerkesztés)

3. klaszter: „Stabilizálódott felnőttek”

A 3. klaszterbe tartozó hallgatók esetében figyelhetjük meg a legalacsonyabb pontszámokat a klinikai kérdőíveken, tehát a három csoport közül ők érintettek legkevésbé a pszichés problémákban (1. ábra). Az ebbe a klaszterbe tartozók többsége párkapcsolatban él, saját ingatlannal rendelkezik, és tanulmányaival párhuzamosan dolgozik is. A 2. klaszterhez hasonlóan a munka és a magánélet egyensúlyát az életükben közepesnek ítélik meg, míg anyagi körülményeikkel és az intézményválasztásukkal is elégedettek. Több idősebb és levelezős hallgató található ebben a csoportban.

Diszkusszió

Felmérésünk célja az volt, hogy feltárjuk, milyen csoportok különíthetők el a magyar egyetemisták aktuális bio-pszicho-szociális státusza alapján, és hogy e klaszterekhez milyen további jellemzők társulnak. Eredményeink alapján azt láthatjuk, hogy a magyarországi egyetemisták mentális egészségi állapotában három jól elkülönülő csoport azonosítható különböző pszichológiai, életmódbeli és szocioökonómiai tényezők mentén. Az első csoport („ kikényszerített megküzdők”) a pszichés kihívásokkal leginkább megterhelt fiataloké, akik a legerősebb szorongásos és depressziós tüneteket mutatják. A második csoport („hátszéllel indulók”) a családi háttér és anyagi biztonság által védett, ám mentálisan mérsékelten terhelt diákoké, míg a harmadik csoport („stabilizálódott felnőttek”) az önállóságot már elért, pszichológiailag stabil, kevés mentális problémával küzdő egyetemisták profilját mutatja.

Az eredmények megerősítik, hogy az egyetemisták mentális állapota és szocioökonómiai háttere erős összefüggést mutat (Bayram–Bilgel, 2008; Cullinan et al., 2020). Ennek alapján az anyagi helyzettel és a lakhatási körülményekkel kapcsolatos elégedettség, valamint a munka és a magánélet közötti egyensúly jelentős hatással van a hallgatók pszichés állapotára. Az 1. klaszter hallgatói a leginkább érintettek pszichés problémákban, ami összefüggést mutat az anyagi helyzetükkel, az ebből fakadó elégedetlenséggel, valamint az egyetem mellett sokszor kényszerűségből folytatott munkavégzéssel is. Ennek a csoportnak a tagjai gyakran első generációs értelmiségiek, ami az egyetemi környezethez való alkalmazkodás terén minta hiányában további kihívásokat jelenthet számukra (House et al., 2020). Ezzel szemben a 2. és a 3. klaszter tagjainak a szülői házban élve vagy saját lakás birtokában valószínűleg sokkal kevésbé kell egzisztenciális kérdésekkel foglalkozniuk. A szakirodalmi adatok alapján feltételezhető, hogy ennek köszönhetően a tanulmányaikra is jobban tudnak fókuszálni, ezáltal sikeresebbek és a képzésükben is előrébb tartanak (Broer et al., 2019). A klaszterek egyfajta életpályaelőképet is felvázolnak: ezek mentén a fiatalok megküzdési és önállósodási folyamatai eltérően alakulhatnak. A 2. klaszter hallgatói a „hátszéllel indulók”, akiket ugyan anyagi háttér és családi támogatás vesz körül, s ezáltal elkerülhetik a szorongásos és depressziós tünetek súlyosbodását, de ez gátolhatja az önállósodás és leválás folyamatát (García Mendoza et al., 2020). Ezek a diákok többnyire fiatalok, elsőévesek, tehát az is előfordulhat, hogy még a normatív krízis előtt állnak (Robinson et al., 2021). Ezzel szemben a 3. klaszter hallgatói már elérték a viszonylagos stabilitást és önállóságot. Párkapcsolatban élnek, saját lakásban laknak, munkájuk és tanulmányaik között sikeresen egyensúlyoznak, s pszichés terheik is a legalacsonyabbak. Ők akár már felnőtt identitásuk kialakításának zárószakaszába is megérkezhettek, és a mentális problémák terén nagyobb rezilienciát mutatnak. Az 1. klaszterbe tartozó hallgatók, a „kikényszerített megküzdők”, életkoruknál fogva is a felnőtté válás normatív krízisében a legkritikusabb stádiumban vannak, és számos nehezítő tényező mellett kell megküzdeniük életfeladataikkal (Robinson, 2015). Tanulmányaik mellett rendszerint dolgoznak, párkapcsolatban élnek, albérletben laknak, tehát a felnőttség bizonyos markerei jellemzik őket, viszont tanulmányaikkal csúsznak, a munka és a magánélet egyensúlyával, anyagi hátterükkel és egyetemválasztásukkal elégedetlenek, valamint első generációs értelmiségiek (Arnett, 2001). Az egyetemisták e csoportja mintha nem rendelkezne azzal a szocioökonómiai és kulturális tőkével, mely a sikeres megküzdést képes lenne megtámogatni. A fenti jellemzők tükrében a „kikényszerített megküzdők” klasztere a lemorzsolódás szempontjából is rizikócsoportként azonosítható (Behr et al., 2020).

Gyakorlati jelentőség és intervenciós lehetőségek

Az egyes csoportok azonosításának gyakorlati jelentősége, hogy a profilok jellemzőinek ismerete célzottabb és ezáltal hatékonyabb intervenciók tervezését teszi lehetővé. Összességében elmondható, hogy az 1. klaszter veszélyeztetett hallgatói számára a legfontosabb a könnyen elérhető és alacsonyküszöbű szakmai segítség intézményi szinten is. Kiemelt szerepe lehet köreikben a tanácsadói és pszichológiai támogatásnak, illetve az ezzel kapcsolatos negatív attitűdök, stigmatizáció csökkentésének, stresszkezelési technikák megismerésének, öngondoskodási készségek fejlesztésének. Ezzel szemben a 2. klaszterbe tartozó hallgatóknak elsősorban a szociális kapcsolatokra és integrációra irányuló kezdeményezések nyújthatnának támogatást, amelyek elősegíthetik zökkenőmentes beilleszkedésüket, valamint azt, hogy biztonságos környezetben nézzenek szembe a fiatal felnőttkor normatív kihívásaival, ami előmozdíthatja önállósodásukat és leválásukat.

A 3. klaszterbe tartozó hallgatók körében viszont a munka és a tanulmányok összehangolásának, illetve sok esetben a családi élet, a családalapítással járó kihívásoknak való megfelelés hosszú távú támogatása, illetve további önfejlesztési lehetőségek biztosítása kiemelt jelentőségű.

Az eredményeinkből származó következtetések túlmutatnak az egyéni és intézményi szinten, hiszen társadalmilag fontos következményekre is rávilágítanak. A szocioökonómiai státusz az egyéni képességektől és erőfeszítésektől független tényező. Anyagi javak és kulturális örökségek hiányában tömegek szorulnak ki a felsőoktatásból, vagy kényszerülnek fizikai és pszichés erőforrásaikat láthatóan meghaladó típusú vagy mértékű munkavégzésre a tanulmányaik mellett, ami konzerválja a meglévő társadalmi különbségeket, és nem engedi a jó képességű, tehetséges, de alacsonyabb szocioökonómiai státuszú hallgatók potenciáljának kibontakoztatását. Így ők túlterheltség, kiégés és pszichés problémáik miatt teljesítményben és egyetemi integrációban még kevésbé képesek felzárkózni stabilabb háttérből származó diáktársaikhoz. Mentális és fizikai ellátásuk az egész egészségügyi rendszerre terhet ró. Potenciális munkavállalóként esetükben a hatékonyság- és az állapotromlás a munkaadónak és az államnak egyaránt gazdasági károkat jelenthet. Mindezek miatt a fiatal felnőtt korosztály anyagi támogatása, a sérülékenyebb és hátrányos helyzetű hallgatók kiemelt segítése indokolt, a hozott társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítése nagy jelentőségű és közös társadalmi érdek.

Kitekintés

Habár eredményeink átfogó keresztmetszeti képet adnak bizonyos hallgatói csoportok jellemzőiről, longitudinális vizsgálatok segítségével azt is fel lehetne tárni, hogy a klaszterek az időváltozó függvényében hogyan függnek össze, azaz mi befolyásolhatja a 2. klaszter fiatal hallgatóit a krízis küszöbén, és később melyik klaszterbe kerülhetnek nagyobb valószínűséggel. Emellett azt is érdemes vizsgálni, hogy milyen erőforrásokra van szükségük az 1. klaszter hallgatóinak a krízis közepén, hogy egy pozitív megküzdési folyamat révén a 3. klaszter stabil, kiegyensúlyozott állapotába „nőjenek bele”.

Melléklet

I. ábra: A kutatásban részt vevő hallgatók gyakorisági eloszlása felsőoktatási intézmények szerint (saját szerkesztés)

II. ábra: A kutatásban részt vevő hallgatók százalékos gyakorisági eloszlása tudományterületek szerint (saját szerkesztés)

III. ábra: A kutatásban részt vevő hallgatók százalékos gyakorisági eloszlása képzési szintek szerint (saját szerkesztés)

Absztrakt

Jelen tanulmány a Z generáció altruizmusra való hajlamát és társadalmi felelősségvállalását vizsgálja. Célja annak feltárása, hogyan hatnak ezek az attitűdök a generációk közötti együttműködésre, a társadalmi folyamatokra és az interperszonális kapcsolatokra, hozzájárulva egy igazságosabb és együttérzőbb társadalom kialakulásához. A kutatásban, amely a Mixed Methods Research megközelítést alkalmazza, a kvantitatív online kérdőíves adatgyűjtés a generációs különbségeket és az altruizmus formáinak mintázatait tárta fel. A kvalitatív szakasz négy különböző társadalmi-kulturális kontextusban megvalósuló esettanulmányra épült, félig strukturált interjúk, dokumentumelemzés és résztvevő megfigyelés révén. Kiemelt figyelmet szenteltünk a digitális környezet szerepének az altruizmus terén. Az eredmények fényében kirajzolódik, hogy az X generáció tapasztalatain alapuló, célzott edukációs és közösségi stratégiák kialakítása kulcsfontosságú a Z generáció altruizmus iránti elköteleződésének és társadalmi részvételének erősítéséhez.

Kulcsszavak: altruizmus, Z generáció, társadalmi felelősségvállalás, digitális környezet

DOI: 10.56699/MT.2025.2.3

Napjainkban az emberek életét bizalmatlanság és bizonytalanság lengi körül, miközben a globális kihívások kezelése egyre sürgetőbbé válik. A Covid–19-világjárvány, a fegyveres konfliktusok és a klímaváltozás következményei mind hozzájárulnak, hogy a társadalmi és gazdasági feszültségek fokozódjanak. A jövő nemzedékei – így a Z generáció – nem csupán érintettjei, hanem alakítói is lesznek a globális folyamatoknak. Ezt erősíti meg az ENSZ által kiadott Paktum a jövőért című dokumentum, amely a globális együttműködés szükségességét hangsúlyozza a jövő nemzedékének aktív részvételével (ENSZ, 2024). Azonban ahhoz, hogy a Z generáció  hatékonyan tudja előmozdítani a globális változásokat, nélkülözhetetlen a többi nemzedék aktív támogatása. Ezért elengedhetetlen, hogy alaposan megismerjük a Z generáció attitűdjeit, értékrendjét és társadalmi felelősségvállalási hajlandóságát, hogy a társadalom többi generációja kölcsönös megértésen alapuló, célzott támogatással segítse elő a közös célok sikeres megvalósítását.

A társadalmi felelősségvállalás kérdésköre nem csupán a mai kihívások tükrében releváns, hanem mélyen gyökerezik a történelmi traumákban is, például a holokauszt emlékezetének esetében. Miként tudott a társadalom csendben, kritikus reflexió nélkül asszisztálni az akkori történelmi eseményekhez? Ian Kershaw angol történész szavaival élve: „Az Auschwitzba vezető utat a gyűlölet építette, de a közöny kövezte ki” (Winberg, 2020). A múltbéli passzivitás összevethető a modern társadalmi viselkedéssel. Egy rászoruló támogatása vagy a társadalmi igazságtalanságok elleni fellépés egyre inkább elvárt normává válik, így elengedhetetlen annak vizsgálata, hogy a Z generáció milyen egyéni és kollektív attitűdök mentén képes előmozdítani a proaktív cselekvést, és miként alakítható át a múltban megfigyelhető passzivitás aktív és inkluzív dinamizmussá. (Eszünkbe juthat e ponton a következő idézet, amelyet John Stuart Mill angol politikai filozófusnak tulajdonítanak: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”; Open Culture, 2016.) A Z generáció attitűdjei sokszínű kontextusban alakulnak: a háborúból eredő migráció és az azzal együtt járó menekültválság szükségszerűen párosul a segítségnyújtással. Azonban a társadalmak nem csupán a külső migráció kihívásaival szembesülnek, hanem saját belső problémáikkal is, így például hazánk a roma közösségek integrációjának kérdésével (Chang, 2018; Láczay, 2022; Kemény et al., 2004). Ezen túlmenően a Z generáció globális felelősségvállalásának elkerülhetetlenül ki kell terjednie a fejlődő országok helyzetére is, különösen azokéra, amelyeket a klímaváltozás közvetlenül érint. Hiszen a Világbank (World Bank, 2021) előrejelzése szerint a klímaváltozás következtében 2050-ig mintegy 216 millió ember kényszerülhet arra, hogy elhagyja lakóhelyét, ami jelentős migrációs nyomást és társadalmi átalakulást fog eredményezni. A nemzetközi közösség felelőssége, hogy támogatásával mérsékelje az ilyen globális instabilitás kockázatait, és elősegítse a fenntartható fejlődést. Ezért tanulságosnak tartottuk megvizsgálni egy Z generációs fiatal ruandai segítő projektjét, amelynek célja az ottani fiatalok tanuláshoz való hozzáférésének biztosítása. Az ilyen kezdeményezések nemcsak a Z generáció felelősségvállalási potenciálját mutatják meg, hanem lehetőséget adnak arra, hogy elemezzük a mögöttük meghúzódó motivációkat, attitűdöket, cselekvési stratégiákat.

A bemutatott esetek nem csupán a Z generáció társadalmi felelősségvállalási hajlandóságának mélyebb megértéséhez járulnak hozzá, hanem arra is rávilágítanak, hogy a globális kihívásokhoz való alkalmazkodás milyen tényezők mentén válhat adaptálhatóvá. Tanulmányunk elsőként áttekinti a lényeges fogalmakkal kapcsolatos szakirodalmat, illetve definiálja a releváns fogalmakat, mint amilyenek a Z generáció jellemzői, az altruizmus, az empátia és a szolidaritás. Ezt követően bemutatja az empirikus kutatás módszertanát és eredményeit, amelyek a Z generáció társadalmi szerepvállalásának és értékrendjének mélyebb megértését segítik. A főbb megállapítások révén feltárja a Z generáció attitűdjeiről, altruizmusra való hajlamáról és társadalmi felelősségvállalásáról szerzett új ismereteket és összefüggéseket, illetve rámutat, hogyan javíthatók a transzgenerációs viszonyok egy igazságosabb és együttérzőbb társadalom kialakítása érdekében.

A McCrindle kutatásait alapul véve a Z generáció azon fiatalok csoportját jelöli, akik 1995 és 2009 között születtek. E kohorsz tagjait viszonylag homogén élmény- és értékrendszer jellemzi, amelyben a gazdasági, politikai és környezeti tényezők egyaránt meghatározó szerepet játszanak (Konstantinou–Jones, 2022). Sokszor „digitális bennszülöttként” hivatkoznak rájuk, hiszen a Z generáció számára a technológia természetes része az életnek, részesei a globális információáramlásnak, minek következtében a nagyvilág minden történése szinte azonnal elérhető számukra. Az online térben kialakult szociális kapcsolatok ugyan gyorsak és kiterjedtek, de árnyoldalaik is vannak, ugyanis az offline kapcsolatok kialakítása és fenntartása ennek következtében nehéz, ami a közvetlen emberi interakciók hiányához vezethet. Ugyanakkor a Z generáció számít a legmobilabbnak (McCrindle).

Az altruizmus fogalmát Auguste Comte definiálta elsőként, a magát mások jólétének szolgálatába állító egyén önfeláldozó cselekedeteit hangsúlyozva (Comte, 1979). Az altruista viselkedés a segítségnyújtástól az önfeláldozásig terjedhet, s a cselekedetek mögött többféle motiváció húzódhat meg. Például a segítők esetében a távlati célok mellett az empátia is meghatározó szerepet játszik (Hewstone et al., 2008), míg bizonyos esetekben az öncélú érzelmi szükségletek kielégítése – például a személyes distressz enyhítése, a szégyenérzet elkerülése vagy a bánat csillapítása – is befolyásolhatja az egyén viselkedését (Batson, 1991).

A legújabb kutatások három különböző perspektívát azonosítanak az altruizmus értelmezésében (Pfattheicher et al., 2022). Az egyik az intencionalista megközelítés. Ez a nézőpont az altruizmus mögötti motivációkat vizsgálja, melyek C. Daniel Batson értelmezése szerint proszociális viselkedés formájában jelennek meg, nem pedig kizárólag külső jutalmak vagy büntetések elkerülése alapján (Batson, 2010; Eisenberg–Miller, 1987). A másik a konzekvencialista perspektíva. Itt a cselekvések költségei és hasznai kerülnek fókuszba. Gazdasági megközelítésben az altruizmust olyan költséges cselekedetként definiáljuk, amely mások számára anyagi előnyöket biztosít (Fehr–Fischbacher, 2003), míg az evolúciós megközelítés az utódok túlélésére gyakorolt hatást veszi alapul (Wester et al., 2012). A harmadik megközelítés a társadalmi perspektíva, ez olyan viselkedésként írja le az altruizmust, amelyet a társadalom elvár és értékel, azaz a társadalmi jóváhagyáson alapul (Bykov, 2016). Ebből a nézőpontból az empátia – mint a Comte-féle, empátiára épülő altruizmus eszméje – kap központi szerepet, hiszen az ember képes belehelyezkedni mások helyzetébe. Kutatásunk szempontjából a társadalmi perspektíva különösen releváns, hiszen egy másik tanulmány is kimutatta, hogy a fiatalok önkéntessége és adakozása szoros összefüggést mutat az általuk vallott értékekkel és empátiával (Garai-Fodor et al., 2021).

Az empátia az altruizmus egyik alappillére, és nélkülözhetetlen a társadalmi együttműködés kialakításához. Azt a képességet jelenti, amellyel bele tudunk helyezkedni egy másik személy lelkiállapotába, és az ő szemszögéből megítélni a közös helyzetet (Csepeli, 2001). Adam Smith (1984) szerint az emberek a képzelőerő és a rokonszenv révén képesek elképzelni, mit érezhet a másik személy egy adott helyzetben, ami lehetővé teszi, hogy „helyet cseréljünk” a szenvedővel, és jobban megértsük érzéseit.

A modern társadalom számos kihívást állít az empátia fejlődése elé. Az individualizmus és a fogyasztásközpontú kultúra hatására – amelyet Barbara Kruger mondata: „I shop, therefore I am – vásárolok, tehát vagyok”, kritikusan tükröz (Goodbody, 2024) – az emberek közötti érzelmi kapcsolat gyengülhet, a növekvő jómód pedig etikátlanabb magatartáshoz vezethet (Piff et al., 2012). Emellett a közgazdasági oktatás az önérdek maximalizálását helyezi előtérbe, ami tovább erősíti a fogyasztói mohóság elfogadását. A közösségi média szintén szerepet játszik az empátia csökkenésében, mivel elszigeteltséget és dehumanizációt idéz elő (Kteily–Landry, 2022). Az empátiaszint csökkenése különösen a fiatalok körében figyelhető meg. A közösségi média gyakoribb használata, a kulturális különbségek, az individualizmus és életkori tényezők egyaránt befolyásolhatják az empátia mértékét (Martingano et al., 2022). Mindazonáltal az empátia genetikai alapokon nyugszik, és megfelelő neveléssel, közösségi támogatással, valamint kulturális beágyazottsággal fejleszthető (APA, 2019). Különösen a kognitív (más nézőpontok megértése) és az érzelmi (törődés, aggodalom) komponensek fejlesztése révén például fikciós művek olvasása (Bal–Veltkamp, 2013) vagy művészeti élmények (Rusu, 2017) hozzájárulhatnak az egészséges társadalmi kapcsolatok kialakításához.

A Z generáció szolidaritása a digitális kapcsolódásból fakadó gyors információáramlás és interakció révén alakul ki. Az online tér lehetőséget teremt arra, hogy hasonló gondolkodású fiatalok könnyen összekapcsolódjanak, és közösen reagáljanak globális társadalmi és környezeti problémákra. Ez a nemzetközi szolidaritás túlmutat az egyéni segítségnyújtáson, hiszen kollektív felelősségvállalást és aktív részvételt jelent társadalmi változások előmozdításában. A racionális szolidaritás egyensúlyba hozza az egyén érdekeit másokéival, legyen szó kölcsönös eszmecseréről vagy jótékonykodásról, mindezt ellenszolgáltatás nélkül.

A The Deloitte Global felmérése azt mutatja, hogy az éghajlatváltozás az egyik legfőbb aggodalom e generáció számára, így költési szokásaikat és aktivizmusukat egyre inkább a fenntarthatóság értékei szerint alakítják, társadalmi változások előmozdítására törekedve (Deloitte Global, 2021). Ezen túlmenően a Harvard Egyetem kutatói megállapították, hogy a Covid–19 utáni időszakban a Z generáció olyan karriereket részesít előnyben, amelyek a kollektív fejlődést támogatják, és nagyobb hangsúlyt fektetnek  befogadásra, a rasszizmusellenességre és a környezetvédelemre (Mineo, 2022). A Világgazdasági Fórum azt figyelte meg, hogy a Z generáció fenntarthatóság iránti elkötelezettsége szélesebb társadalmi viselkedési mintákat is befolyásol, elősegítve a környezettudatos fogyasztói és vállalati gyakorlatokat (Wood, 2022). Ezenfelül a Z generáció aktívan kampányol olyan ügyek mellett, mint az emberi jogok védelme és a diszkriminációmentesség, például az online térben megjelenő gyűlöletbeszéd és antiszemita megnyilvánulások elleni fellépésekkel. E generáció tagjai különösen fontosnak tartják a kiállást olyan társadalmi ügyek mellett, mint az egyenlőség, a kisebbségek (például a nők, illetve az LMBTQ+ közösség) jogainak védelme, illetve a környezetvédelem. Ezek mind a társadalmi érzékenységüket tükrözik.

Módszertan

Kutatásunk módszertanának kiválasztásakor az volt a célunk, hogy a Z generáció altruizmusával és társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatos attitűdök kialakulását és megnyilvánulását többdimenziós, instrumentális megközelítés keretében vizsgáljuk. Az instrumentális kutatás nem kizárólag az egyedi esetek sajátosságaira fókuszál, hanem globális kontextusba ágyazott elemzésükkel általánosabb magyarázatot kíván adni a vizsgált jelenségre (Stake, 2005). Kutatásunkban a Mixed Methods Research módszert alkalmaztuk, amelynek felépítését az 1. ábra szemlélteti. A kvalitatív és kvantitatív módszerek integrált alkalmazása lehetőséget teremtett az adatok gazdagabb, mélyreható elemzésére és az ok-okozati összefüggések feltárására (Hitchcock et al., 2010; Creswell–Clark, 2018).

1. ábra: Integrált modell az altruizmus megnyilvánulásainak vizsgálatához (Mixed Methods Research) (saját szerkesztés)

A kvantitatív szakaszban online kérdőíves adatgyűjtést végeztünk, melynek során önkényes, rétegzett mintavételi eljárással választottuk ki a magyar nemzetiségű alanyokat, a generációhoz tartozást rétegző ismérvként kezelve. A rendelkezésre álló anyagi források korlátai miatt a minta nem reprezentatív, így az itt levont megállapítások kizárólag a vizsgált mintára érvényesek. Az adatfelvétel során 510 értékelhető válasz érkezett. A kvantitatív elemzés célja az volt, hogy feltárja az egyéni tudatosság megítélése és a generációhoz tartozás közötti összefüggéseket (első hipotézis), valamint az önkéntességben való részvétel és az adományozás generációspecifikus mintázatait (második hipotézis).

A kvalitatív vizsgálatot négy esettanulmány (Single Case Study, SCD) alapján végeztük el, melyek célja az altruista értékek és motivációk formáinak feltárása volt, különböző társadalmi és kulturális kontextusban. A kvalitatív adatok elemzésénél induktív kódolási eljárást alkalmaztunk (Braun–Clarke, 2006; Saldana, 2015), azaz a kódolás során nem próbáltuk előre meghatározott keretekbe illeszteni az adatokat. Az első elemzési ciklus során kialakított kódok alapján azonosítottuk az alapvető témákat, lehetővé téve ezzel, hogy a kontextuálisan gazdag narratívák alapján alakítsuk ki őket (Thomas, 2006). A kvantitatív és kvalitatív adatgyűjtés nem ugyanazon személyek attitűdjeinek vizsgálatával történt, viszont minden esetben a Z generáció altruista magatartását vizsgáltuk, különböző kontextusokban.

A négy esettanulmány a következő volt:

1. A holokausztemlékezet hatása a Az interjúk célja az altruista attitűdök formálódásának vizsgálata volt egy traumatikus múltbéli esemény felidézése után – auschwitzi látogatást követően. Kutatócsoportunk 2024 májusában csatlakozott az auschwitzi nemzetközi Élet Menetéhez (eletmenete.hu), amelyre ötszáz fiatal indult el Budapestről. A holokauszt nyolcvanadik évfordulója alkalmából az utat rendhagyó módon vonattal tettük meg, így alkalmunk adódott tizenegy félig strukturált interjú elkészítésére a hazautazás során. Hipotéziseink közé tartozik az a feltevés, hogy a holokauszt áldozatainak szenvedéseire való emlékezés hozzájárulhat az előítéletek, a gyűlölet és az emberi jogok megsértésének mélyebb megértéséhez. Az interjú során figyelmet fordítottunk a résztvevők érzelmi és kognitív reakcióira, valamint a megemlékezés élményére. Külön vizsgáltuk a társadalommal kapcsolatos bizalmatlanság kérdését (Grünhut, 2022; Csepeli et al., 2004), illetve a családi háttérre is rákérdeztünk, ugyanis egyetértünk Dupcsik Csaba és Tóth Olga állításával, mely szerint „a családi kapcsolatok maradtak az egyedüliek, amelyekre az egyének építhetnek”, ami a szerzők véleménye szerint „a társadalommal” kapcsolatos bizalmatlanságból ered (Dupcsik–Tóth, 2008: 309).
2. Segítő identitás a menekültlétben. Egy Z generációs orosz emigráns segítő identitását vizsgáltuk, aki aktívan részt vesz egy ukrán menekülteket támogató segélyszervezetben. Félig strukturált interjút készítettünk vele, melynek célja a segítő identitás kialakulásának, motivációinak és személyes élményének a feltárása volt. A kapcsolódó dokumentumelemzés a szervezet Telegram-oldalának feldolgozásával zajlott. Ennek során a digitális térben történt önkéntes akciókat vizsgáltuk: típusaikat és megvalósulási formáikat, a kampányok eredményességét, a társadalmi értékek megjelenését. E módszerrel megkíséreltük feltárni az egyéni élmények, motivációk és a digitális kommunikációban megjelenő mintázatok közötti összefüggéseket.
3. Egy magyar fiatalkorú afrikai társadalmi felelősségvállalása. Egy magyar fiatalkorú aktivista jótékonysági projektjét vizsgáltuk, melynek célja egy ruandai iskola minőségi oktatáshoz való hozzáférésének elősegítése volt. A projekt keretében a fiatal szervező személyesen gyűjtött adományokat, majd egy hétig Ruandában tartózkodott. A kutatás célja az volt, hogy megértsük, milyen motivációk indították el a projektet, és milyen tényezők járultak hozzá a sikeréhez. A félig strukturált interjú keretében a felnőtt mentor segítségével a motivációs tényezőket, a támogató háttér szerepét, illetve más fiatalkorúak esetleges részvételét kívántuk feltárni. A dokumentumelemzés alapja a fiatal szervező projektzáró reflexív dokumentuma volt. Az elemzés célja annak megértése volt, hogy milyen érzelmeket hagyott a szervezőben az önkéntesi szerep.
4. Roma fiatalok közösségi szerepvállalása jótékonysági eseményekben. Ez az esettanulmány a roma Z generáció társadalmi felelősségvállalását vizsgálta két jótékonysági esemény kapcsán. Az egyik lehetőség „A cigányon is jól áll a fehér köpeny” (Tóth, 2024) volt, melynek keretében a Covid–19 időszakában a roma közösség számára lehetővé vált online keretek között elsajátítani az ápolószakmát. A tanfolyamon részt vevők közel fele Z generációs fiatal volt, akik az idősebbeket informatikai tudásukkal támogatták. A másik esemény a „Jobb adni, mint kapni” (Thüringer, 2023) volt, melynek keretében a budapesti Adománytaxi Alapítvány felhívására adományozó budapestiek által gyűjtött tárgyakat eladták, az így befolyt összeget pedig a roma közösség életminőségének javítására fordították. A vizsgálat résztvevő megfigyelést alkalmazott, melynek során a kutató mindkét eseményt végigkövette, dokumentálta a programok menetét, a résztvevők reakcióit és az események közösségi hatását. A dokumentálás során figyelt a résztvevők anonimitásának biztosítására. Mivel kettős szerepben, kutatóként és megfigyelőként volt jelen, az esetleges torzítások elkerülése végett ügyelt a transzparenciára és a reflexív megközelítésre (Fetterman, 2010).

Eredmények

A válaszadók 44 százaléka férfi, 56 százaléka nő volt. A mintában a középfokú végzettséggel rendelkezők 66 százalékban voltak jelen, szemben a felsőfokú (28%) és az alapfokú végzettségűek (6%) alacsonyabb arányával. A mintában a Z generáció alkotta a többséget (66%, Y: 11%, X: 19%). A baby boomerek és az alfa generáció tagjai egyaránt 2 százalékban voltak jelen. Lakóhely szerint a válaszadók többsége a fővárosban (36%), illetve más városban (46%) él, s mindössze 18 százalékuk községben vagy faluban. Az adományozási aktivitást vizsgálva kiderült, hogy a válaszadók 81,2 százaléka aktívan adományozott az elmúlt évben (2. ábra).

2. ábra: Az adományozás megvalósulása szerinti mintamegoszlás (%) (saját szerkesztés)

Arra kértük a válaszadókat, hogy értékeljék, mennyire tudatosan élnek. Az adatok szerint többségük tudatos életet él, amit a 2,99-es mintaátlag is alátámaszt (1. táblázat).

1. táblázat: A tudatos életforma mértéke a mintában (átlag, 1 = egyáltalán nem, 4 = teljes mértékben) (saját szerkesztés)

Külön kérdéssel vizsgáltuk, hogy a résztvevők a mindennapi életükben hogyan járulnak hozzá a tudatosabb jövő megvalósításához. Az eredmények alapján az önkéntesség és az adakozás egyaránt jellemző a mintára (2. táblázat).

2. táblázat: A tudatosabb jövő megvalósításában vállalt egyéni aktivitás (átlag, 1 = egyáltalán nem jellemző, 4 = teljes mértékben jellemző) (saját szerkesztés)

Hipotézisünk vizsgálatához elemeztük, hogy van-e összefüggés a tudatos életvezetés mértéke és az egyén generációs hovatartozása között. A varianciaanalízis szignifikancia-eredménye szerint (sig = 0,001) a két változó nem független, így az első hipotézis igazolódott (3. táblázat).

Korábbi kutatások szerint a Z generáció tagjainak gyakran nincs pontos képük a tudatos életformáról, értékrendjük formálható és kiforratlan. Emiatt úgy véljük, a fiatalabb generációk esetében az edukációnak kiemelt szerepe van, s ebbe az X generáció tapasztalatait és tudását hatékonyan be lehet építeni.

3. táblázat: A tudatos életvezetés mértéke az egyes generációk körében (saját szerkesztés)

A generációk szerepét a tudatosabb jövőhöz való hozzájárulás szempontjából is vizsgáltuk. A varianciaanalízis alapján az önkéntesség esetében a generációk és az aktivitás összefüggése igazolható (sig = 0,001), míg az adományozásnál nem találtunk szignifikáns kapcsolatot (sig = 0,166). Ennek alapján a második hipotézis részben igazolódott. Hasonlóan a tudatos életformához itt is az X generáció mutat példát, mivel rájuk jellemző leginkább az önkéntes tevékenységekben való részvétel.

Az eredmény alátámasztja korábbi javaslatainkat, miszerint az X generáció példájára építve, de a fiatalabb generációkat célzottan megszólítva szükséges népszerűsíteni a tudatosságot és az önkéntes tevékenységeket (4. táblázat).

A tudatos életvezetés megítélése és a tudatosabb jövőért végzett egyéni aktivitás sem a nemmel, sem az iskolai végzettséggel nem mutatott statisztikailag igazolható összefüggést. A generációs hovatartozás volt az egyetlen vizsgált szociodemográfiai tényező, amelynél az összefüggések statisztikailag igazolhatók vagy részben igazolhatók voltak. Ez alapján úgy véljük, hogy a generációs tényező a legmeghatározóbb a tudatos életforma és gyakorlása szempontjából. A kvantitatív kutatás a következő három altruista dimenziót állapította meg: generációk közötti altruizmusátadás, tanuláson alapuló integrációs altruizmus és intergenerációs diszparitások az altruista tevékenységben.

4. táblázat: Önkéntes aktivitás a tudatosabb jövő megvalósítása érdekében az egyes generációk körében (saját szerkesztés)

1.  esettanulmány: a holokausztemlékezet hatása a fiatalokra

Egy múltbéli eseményre adott reakcióra voltunk kíváncsiak, a zsidó kisebbség és a többségi társadalom fiatal képviselőinek szemszögéből. Félig strukturált interjú keretében kíséreltünk meg olyan válaszokat kapni, amelyek által mélyebben megérthető a megkérdezettek holokauszthoz, emlékezethez, emlékezetátadáshoz való viszonya. A válaszok arra a kérdésre, hogy „Mire számított, mi fog történni az út folyamán?”, az érzések széles skáláján mozogtak. Egyesek tárgyilagosan feleltek, mások teljes mértékben átadták magukat az érzelmeiknek: „Nem elvárásokkal jöttem, hagytam, hogy az érzéseim kiteljesedjenek.” „Mit viszel haza erről az útról?” Az egyik interjúalanyunk válasza: „Fájdalmat viszek haza, csalódást azok iránt, akik ezt tették másokkal.”

Interjúalanyaink megerősítették feltételezésünket, miszerint az együttérzés cselekvésre ösztönözhet, különösen azok segítésére, akik a látottakhoz hasonló elnyomást vagy szenvedést tapasztalnak. A holokausztra való emlékezés segít emlékeztetni a társadalmat, hogy a közönynek borzalmas következményei lehetnek, amikor egy csoport szenvedése ellenére az emberek nem lépnek közbe (bystanderszerep). A holokauszt történeteiben nemcsak a borzalmakat, hanem az emberiesség példáit is megtaláljuk: olyan emberek, mint Raoul Wallenberg vagy Oskar Schindler, akik életüket kockáztatták mások megmentéséért, inspirálhatják az altruista viselkedést. A holokausztra emlékezés megerősít bennünket abban, hogy a különbözőségek elfogadása és tisztelete kulcsfontosságú egy békés, együttműködő társadalom kialakítása érdekében, és elősegítheti az altruista elkötelezettséget, hogy hasonló tragédiák ne ismétlődhessenek meg.

A kérdéseinkre kapott válaszok azt igazolták, hogy a Z generáció nézőpontja az internetnek és a könnyebb nemzetközi kapcsolattartásnak köszönhetően globálisabb. A zsidó kultúrával és hagyományokkal való találkozás sok fiatal számára lehetőség arra, hogy enyhítse az interkulturális félreértéseket, illetve mélyítse a csoportközi megértést. „Akkor vagy elfogadva, ha te is elfogadsz másokat” – mondta az egyik interjúalany. „Megkülönböztetjük egymást, ez itt a baj” – nyilatkozott egy másik megkérdezett.

Az eredmények alapján két meghatározó kategória rajzolódott ki, amely strukturális keretet ad a szolidaritás értelmezéséhez: a kollektív emlékezetből fakadó empátia által vezérelt altruizmus, valamint a közös értékeken alapuló kulturális szolidaritás. Az első kategória a történelmi igazságtalanságokra adott érzelmi reakciókon alapul (Assmann, 2016). A válaszadók különösen fontosnak tartják a holokauszt emlékezetét, amely szerintük erős érzelmi alapot teremt az együttérzésen és morális felelősségen nyugvó cselekvéshez. A holokauszt-emléknapokon való részvétel és az emlékezéshez kapcsolódó tartalmak megosztása a közösségi médiában ennek konkrét megnyilvánulási formái. A közösségi médiát a fiatalok olyan térként értelmezik, amely lehetőséget biztosít a közöny elleni fellépésre, a kiállásra az igazságtalansággal szemben. Ezen túlmenően a példaképek jelenléte és hangsúlyozása segíti a cselekvésminták követését. Ugyanakkor a kollektív emlékezet hatása nem független attól a társadalmi kontextustól, amelyben a fiatalok szocializálódnak. Magyarországon például – ahogyan Jan Assmann (2016) is megfogalmazza – a holokauszt emlékezete körüli „rossz közérzet” tovább él az emlékezetkultúrában, ami hatással lehet az emlékezés formáira és mélységére. A bizalmatlanság és a bizonytalanság érzése, amelyet kutatásunk során is tapasztaltunk (Kovács–Vajda, 2002), a soá utáni generációk identitástörténeteiben ragadhatók meg: a nyílt társadalmi párbeszéd hiánya, illetve az államszocializmus idején elmaradt feldolgozás következményeként itt maradt velünk a bizonytalanság érzése.

A második kategória, a közös értékrenden alapuló kulturális szolidaritás olyan morális és társadalmi értékeken alapszik, mint a befogadás, a sokféleség tisztelete és az identitás szabad kifejezésének támogatása (Assmann, 2016). Ezek megteremtik annak lehetőségét, hogy más kultúrák irányában empatikus és nyitott attitűd alakuljon ki bennünk. Ez a fajta kulturális szolidaritás többek között a különbözőségek elfogadásán és az interkulturális félreértések csökkentésén keresztül, komplex viszonyként valósul meg. E motivációs mintázatok rávilágítanak, hogy a Z generáció szolidaritása nem pusztán reakció társadalmi problémákra, hanem mélyen beágyazott erkölcsi és történelmi reflexió eredménye.

2. esettanulmány: segítő identitás a menekültlétben

Arra a kérdésre, hogy mi motiválta az önkéntes munkára, különösképpen az ukrán menekültek támogatására, interjúalanyunk így válaszolt: „Egyszerűen észrevettem, hogy Szerbiában megjelentek az ukránok, akik segítségre szorultak, és igyekeztem segíteni nekik…” Az interjú rávilágított az önkéntes munka árnyoldalaira is: a visszaélések, az irreális elvárások vagy az érzelmi kimerülés mind olyan tényezők, amelyek próbára teszik a segítő türelmét és empátiáját. Ugyanakkor az ismert geopolitikai feszültségek ellenére az altruista cselekvés lehetőséget nyújtott egy barátságos kapcsolat kialakítására, amely meghaladja a nemzeti hovatartozást. Az ukrán menekültek hálája – legyen szó személyes köszönetnyilvánításról vagy a Telegram-csatornán megosztott üzenetekről – megerősítő visszacsatolásként hatott a segítőre.

A Telegram-csatorna tartalmának kvalitatív elemzése alapján három fő segítő aktivitás rajzolódott ki: adománygyűjtés, információmegosztás és közösségi események szervezése. A közzétett információk nyelvezete egyszerű, közvetlen informális és konkrét segítségre hívnak fel. Kiemelendő, hogy a digitális tér kulcsszerepet játszik a fiatal generációk altruista viselkedésében: az adakozási lehetőségek, a gyors információáramlás, valamint a közösségi összefogás erősödése révén digitális altruizmus formálódott. Ahogy interjúalanyunk fogalmazott: „A technológia megkönnyíti az adakozást… sehova sem kell menni, elég egy gombot megnyomni a telefonon.”

A segítő szervezet tevékenységében kiemelt szerepet kap a közösségépítés és a mentális jóllét támogatása: nyelvórák, kézművesfoglalkozások, filmvetítések, kirándulások, vallási ünnepek szervezése révén a menekültek számára biztonságos és támogató környezetet hoznak létre. A nonpaternális – nem felülvezérelt, hanem partneri – gyakorlat hangsúlyt fektet a vállalkozásindításra (például varroda, fodrászat vagy kecskesajtüzem létrehozása). Ez a megközelítés az autonómiát és a méltóságot erősítő támogatási forma.

Az esettanulmány eredményei alapján három kategóriát azonosítottunk, amelyek a fiatal önkéntes altruista viselkedését strukturálják. Az első a spontaneitás és az igényfelmérésen alapuló altruizmus. A másik a globális interkulturális befogadás. A közösségi alapú segítségnyújtás túlmutat az etnikai vagy nemzeti identitáson. A közösségi média facilitátorként működik a sokféleség elfogadása és az interkulturális kapcsolatok erősítése terén. A harmadik kategória a közös értékrenden alapuló kulturális szolidaritás. Az önkéntesek által megélt közös identitás, nyelvi és kulturális kötődés fontos mozgatórugó. Az altruista elköteleződésben kifejeződik a kollektív értékrend, a közös tapasztalatok és a társadalmi igazságosság iránti érzékenység. Az elsődleges motiváció gyakran egyszerű felismerésen alapul: a segítségre szorulók jelenléte önmagában elegendő impulzus az altruista cselekvéshez. A spontán segítő szándék nem előre megtervezett, hanem az adott helyzetre adott gyors reakció.

A három kategória metszéspontjában olyan új típusú altruizmus körvonalazódik, amely a Z generáció technológiai kompetenciáira, interkulturális érzékenységére és aktív társadalmi szerepvállalására épül. A digitális terek identitás- és közösségformáló erők is, amelyek növelhetik a fiatalok elkötelezettségét a globális társadalmi problémák megoldása iránt.

Az esettanulmányban az altruizmus három fő elmélete közül az intencionális megközelítés dominál, mivel a segítő cselekvését spontán morális késztetés indította el, amely a helyzetre adott azonnali empatikus válaszon alapult. Bár felvetődik a kérdés, hogy a geopolitikai helyzet ismeretében a cselekvőben tudattalanul nem húzódik-e meg a társadalmi elismerés vágya, az interjú erre nem adott választ. A társadalmi perspektíva itt közepes mértékben van jelen, elsősorban a közös értékeken alapuló kulturális szolidaritás, a társadalmi igazságosság iránti érzékenység, valamint a közösségi média által közvetített értékek révén. Hangsúlyosan jelenik meg az önmeghatározás-elmélet, különösen a nonpaternális hozzáállásban, mely lehetővé teszi az egyéni kompetenciák kibontakoztatását. A digitális altruizmus ebben az esetben jól illeszkedik a Z generáció szükségleteihez, hisz autonóm módon enged kapcsolódni.

3. esettanulmány: egy magyar fiatalkorú afrikai társadalmi felelősségvállalása

Esettanulmányunk Z generációs főszereplője háromévi vágyakozást követően valósította meg azt a segítő projektet, amellyel hozzájárult, hogy több ruandai gyermek részesülhessen minőségi oktatásban. Az önkéntességet a belső motiváció és a segítés öröme ösztönözte, amit a fiatal az önreflexió szintjén így fogalmazott meg: „Boldogság és büszkeség érzése tölt el.” A tevékenység szoros szülői támogatással valósult meg, az édesanya szerepe kulcsfontosságú volt: a bátorításon túl az élet úgy hozta, hogy saját fiatalkori vágyait is beteljesíthette így.

Az önkéntes munka része volt az iskolai adománygyűjtés, amelynek keretében a gyerekek személyes tárgyakat ajánlottak fel, illetve rajzokkal és üzenetekkel egészítették ki őket. A ruandai látogatás során az interjúalany angolórákat tartott, együtt játszott, étkezett a helyi gyerekekkel, és más közös időtöltésre is sor került. A személyes jelenlétnek és az interakcióknak köszönhetően nemcsak a másik kultúra valósága nyílt meg számára, hanem saját identitása is megerősödött. Édesanyja az interjúban így fogalmazott: „Az én lányomat úgy várták vissza az iskolatársai, mintha maga Gandhi érkezett volna…” Ebből a beszélgetésből az is kiderült, hogy a gyermek beszédhibával él, így önbizalmának növekedése különösen fontos hozadéka volt számára a segítő tapasztalatnak. A fiatal írásos reflexiójában így fogalmazott: „Sok évvel ezelőtt megkértem a szüleimet, hogy találjanak egy helyet, ahol embereken segíthetek.” A motiváció konkrét okát nem nevezte meg, azonban megfigyelhető, hogy a társadalmi felelősségvállalás, a környezeti erőforrásokkal való takarékoskodás és a személyes kapcsolatok ereje központi értéket jelentenek számára.

Az elemzés alapján négy jól körülhatárolható kategória rajzolódott ki, amelyek keretet adnak a fiatalkorú Z generációs altruista viselkedésének értelmezéséhez. Az egyik a fiatalkori elhivatottság az altruizmusra. A segítő szándék nem impulzív, véletlenszerű döntés eredménye volt. A fiatal már korai éveiben megfogalmazta a segítés vágyát, de a megvalósításhoz szülői támogatásra volt szüksége. Első utazása után célként fogalmazódott meg benne, hogy évente vissza kíván járni Afrikába, és aktívan szeretne segíteni. A másik kategória a reflektív empátia. A segítő tapasztalata nem csupán abban nyilvánult meg, hogy érzékeny volt mások hátrányos helyzetére, hanem abban is, hogy az altruizmus az önmegerősítés eszközévé vált. A harmadik kategória a közösségi élmény fontossága. A segítő közösségi élményeken keresztül kapcsolódott a segített csoporthoz, ami hozzájárult a motiváció elmélyüléséhez. A negyedik az értékrenden alapuló altruizmus. A fiatal reflexiója értékalapú életfelfogásra utal: „Leginkább a béke és az egyszerűség fog hiányozni.” Ez arra utal, hogy esetében az altruizmus nem csupán a segítés gyakorlati megnyilvánulása, hanem belső értékrend része is.

4. esettanulmány: roma fiatalok szerepvállalása közösségi alapú jótékonysági eseményekben

A Covid–19-járvány időszakában indított, „A cigányon is jól áll a fehér köpeny” elnevezésű kampány (Tóth, 2024) célja az volt, hogy online oktatás keretében elérhetővé tegye a roma közösség számára az ápolói szakma alapjainak elsajátítását. A program technikai hátterét roma fiatalok biztosították, lehetővé téve, hogy közösségi terekből vagy saját otthonukból idősebb résztvevők is bekapcsolódjanak a tanulásba. A frissen végzett fiatalok – csaknem a felük a Z generáció tagja – a pandémia idején, saját egészségüket kockáztatva álltak munkába. Az akció hozzájárult az előítéletek lebontásához. A roma közösségen belül a fehér köpeny viselése nemcsak szakmai elismerést, hanem közösségi büszkeséget is kiváltott, viselői a közösség hőseivé váltak.

A „Jobb adni, mint kapni” (Thüringer, 2023) elnevezésű kezdeményezés célja nemcsak a tárgyi adományozás volt, hanem a társadalmi érzékenyítés és a következő generációk tudatos adakozásra nevelése is. A projekt során roma fiatalok aktívan részt vettek a logisztikai és szervezési munkákban, és ezáltal szereplőivé váltak a segítségnyújtásnak. A program a tárgyak „élettartamának meghosszabbítása” révén a környezettudatosságra is hangsúlyt helyezett.

A roma fiatalok részvételében több jól elkülöníthető altruista attitűd rajzolódott ki. Az emberi méltóságot és az önállóságot támogató altruizmus megnyilvánult abban a törekvésben, hogy a rászorulók ne pusztán elfogadói, hanem aktív részesei legyenek a támogatásnak a vásárlás aktusán keresztül – megőrizve önbecsülésüket. A reflektív empátia és az önmegerősítő altruizmus a résztvevők és segítők partneri kapcsolatában jelent meg. A hierarchiamentes, közös tanulási és tapasztalati tér kialakítása elősegítette a társadalmi kohéziót, és kölcsönös megértésen alapuló támogatási rendszert eredményezett. Az empowerment meghatározó része volt az akciónak: a fiatalok nemcsak végrehajtói, hanem formálói is lettek a kezdeményezéseknek, ami megerősítette bennük a kompetencia és a méltóság érzését. A nonpaternalista megközelítés lehetővé tette a kiszolgáltatottság vagy megalázottság érzésének elkerülését. Az innovatív altruizmus hosszú távú hatásokat eredményezett, a társadalmi igazságosságot szolgálva. A globális interkulturális befogadás keretében az önkéntesség és a társadalmi felelősségvállalás összefonódott, segítők és segítettek számára egyaránt fejlődést hozva. A digitális altruizmus is szerephez jutott, aktív formálója lett az altruista gyakorlatnak: az online oktatási felületek új dimenziót nyitottak a roma fiatalok közösségi szerepvállalása előtt.

Diskurzus

Az alábbiakban bemutatjuk a Mixed Methods Research módszer triangulációjával feltárt átfogó témaköröket (5. táblázat). Integrált értelmezésük lehetővé teszi, hogy a kutatás komplex, interdiszciplináris képet adjon az altruizmus kialakulásáról különböző társadalmi és kulturális kontextusokban, a kvantitatív trendeket és a kvalitatív narratívákat egyaránt figyelembe véve. A kvantitatív kutatás az alábbi három altruista dimenziót állapította meg: generációk közötti altruizmusátadás; tanuláson alapuló integrációs altruizmus; intergenerációs diszparitások az altruista tevékenységben. Ezekhez hozzárendeltük azokat az altruista értékeket és motivációkat, amelyeket a kvalitatív adatok feldolgozása során állapítottunk meg. Azokat az értékeket, amelyek nem voltak átfedésben a kvantitatív dimenziókkal, újabb dimenziók alá rendeltük. Így további két dimenzió rajzolódott ki: a környezeti és kulturális hatások, illetve a digitális altruizmus. A kvalitatív vizsgálat eredményei megerősítették, hogy a bizalmatlanságot és bizonytalanságot erősítő mai társadalmi közegben a Z generáció altruista elköteleződését a generációk közötti interakciók alakítják a leghatékonyabban. Szembetűnő, hogy a marginalizált helyzetű fiatalok kiemelt érzékenységet mutatnak mások szükségletei iránt. Számukra az önkéntes programok nemcsak egyéni fejlődést kínálnak, hanem tartós, társadalmi szintű hatást is előidéznek (APA, 2019). Ezért a marginalizált fiatalok mások szükségleteire reagáló érzékenységének tudatosabb fejlesztése kiemelkedő társadalmi erőforrássá válhat. Esetükben az önkéntes programok egyszerre hatnak az egyéni fejlődésükre és közösségi szerepvállalásukra.

5. áblázat: Az altruizmus dimenziói (saját szerkesztés)

A digitális tér új csatornákat nyit, a közösségi média és a digitalizált mentorálási formák kiterjesztik a társadalmi részvétel lehetőségeit. A szakirodalmi kritika felhívja a figyelmet, hogy önmagukban az online aktivitások gyakran performatív és szimbolikus jellegűek, és ritkán vezetnek valódi, tartós társadalmi változásokhoz (Tufekci, 2017; Howard, 2011). Éppen ezért a digitális és személyes élmények integrált használata – amelyben az idősebb generáció tagjai mint mentorok kulcsszerepet játszanak – biztosíthatja a fiatalok mélyebb elköteleződését és hosszú távú, fenntartható társadalmi felelősségvállalását. A kutatás továbbá rámutatott, hogy a kulturális élmények, amelyek különböző értékrendek megértésére és tiszteletére ösztönöznek, az interkulturális érzékenység, a globális perspektíva, valamint a kultúrák közötti empátia erősítik a befogadó, egyenlőségelvű társadalom fejlődését.

Az intencionális altruizmus – a segítés belső, morális késztetése, amelyet a Z generáció körében az önbecsülés, a kompetenciaérzés és a közösségi szerepvállalás iránti vágy motivál – csak akkor válik hosszú távon fenntarthatóvá, ha társadalmi keretek közé ágyazódik. E társadalmi keretek legfontosabb pillére a generációk közötti tudásátadás. A kollektív emlékezet élményszerű közvetítésével és személyes mentorálással a fiatalok belső motivációi közös értékrenddé, történelmi és kulturális tapasztalatokká szerveződnek (például holokausztemlékezet, történelmi alakok követése). Ezek a tényezők kulcsszerepet játszanak a társadalmi integrációban és az előítéletek lebontásában (Hoffman, 1975). Az önmeghatározás-elmélet szerint az altruista cselekedeteket a személyes értékek, az autonóm döntések és a kapcsolódás igénye formálja, így a fiatalok aktív szereplőként és nem csupán végrehajtóként vesznek részt a segítő folyamatokban. A nonpaternalista, empowermentalapú megközelítés tovább erősíti identitásukat és önértékelésüket, előmozdítva a közösségi kohéziót.

Összességében megállapítható, hogy a Z generáció altruista elköteleződésének támogatása – a generációk közötti tudásátadás és a digitális-személyes interakciók integrált alkalmazása révén – nem csupán az egyéni kompetenciafejlődést szolgálja, hanem a társadalmi kohézió, az interkulturális megértés és a demokratikus értékek hosszú távú fenntarthatóságának is alapvető feltétele.

A tanulmány a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2024-2.1.1 kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Absztrakt

2017 és 2019 között az EMMI felkérésére a Magyar Addiktológiai Társaság szakmai segédletet készített a korai kezelésbevétel nemzetközi kontextusáról, hazai és nemzetközi gyakorlatáról, valamint módszertani ajánlásokat fogalmazott meg a területen dolgozó szakemberek számára. Erre alapozva képzési program kidolgozására, 2021–2022-ben pedig pilotprojekt megvalósítására került sor. Jelen tanulmányban e projektről, a módszertanról és az értékelő/monitorozó tevekénység elsődleges eredményeiről számolunk be, továbbá a kezdeményezés fenntarthatóságával kapcsolatos javaslatokat is teszünk. A projekt tapasztalatai alapján elmondható, hogy a megvalósításba bevont szakemberek a teljes futamidő során együttműködtek, és pozitívan értékelték a szakmai fejlődést, a tudás és a kompetenciák bővülését. Érzékenységük és problémalátásuk árnyaltabbá és proaktívabbá vált, fokozódott a motiváció a kliensek specifikus ellátásba irányítására. A különböző szakmacsoportok közötti kooperáció előmozdításának eszközei azonban szegényesek. A hosszú távú fenntarthatóság proaktív szakmapolitikai erőfeszítések nélkül nem biztosítható.

Kulcsszavak:korai kezelésbevétel, szakmaközi együttműködés, képzés, szupervízió, értékelés

DOI: 10.56699/MT.2025.1.4

A korai kezelésbevétel olyan speciális beavatkozások gyűjtőfogalma, melyek azokat a rizikócsoportokat célozzák meg, amelyek tagjai érintettek valamely ártalmas viselkedés szempontjából. A pszichoaktív szerek használatára vonatkozóan ez azt jelenti, hogy a személlyel még időben, „korán”, azaz szerhasználói „karrierjének” egy viszonylag korai szakaszában lépünk kapcsolatba, hogy megelőzzük állapotának a romlását, a függőség és egyéb mentális betegségek kialakulását, valamint a szerhasználatból eredő ártalmakat és az életvitel jelentős megromlását (Kaló–Kun, 2018; Kendall–Kessler, 2002; Koposov et al., 2005; Liddle et al., 2004; Tait et al., 2002). A korai kezelésbevétel célja az egészségagatartás és a szociális funkciók erősítése, az információátadás, a kezeléssel kapcsolatos motiváció növelése és az el- látórendszerbe vetett bizalom építése. A korai kezelésbevétel, amennyiben az ellátások kontinuumának perspektívájából tekintjük, hídszerepet tölt be a prevenció és a kezelés/ellátás között.

A szakirodalom szerint (Health Canada, 2006; NSW Department of Health, 2005) a korai kezelés- bevételi technikák sikeresen alkalmazhatók nem addikcióspecifikus ellátásokban, például a háziorvosi praxisban, munkahelyeken, gyermekvédelmi intézményekben, szociális szolgáltatásokban, sürgősségi ellátásban, szabadidős helyszíneken és internetes platformokon. A korai kezelésbevételi tevékenység két legfontosabb tartalmi pillére a probléma időben való felismerése és a kliens továbbirányítása (referral) megfelelő specifikus ellátásokba. E két tényező egyidejű figyelembevétele és sikeres megvalósítása számos szervezeti és tágabb kontextuális tényezőtől függ, s biztosításuk elengedhetetlen feltétele a későbbi korai kezelésbevételi tevékenység eredményességének. Korábbi jó gyakorlatok alapján (NSW Department of Health, 2005) az eredményesség szempontjából kulcsfontosságú a szervezetek együttműködése, melynek alapja a tisztelet, a partnerség, a koordinált munka, illetve az egymástól tanulás, és mindezt a kliensek, a munkatársak és a közösség iránti felelősség vállalásának kell kísérnie.

A korai kezelésbevételi tevékenység a gyakorlatban számos akadályba ütközik. Ezek az akadályok ismerethiányból, az intézményi kultúrák eltérő működéséből, valamint a jogszabályi környezet sajátosságaiból erednek. Egy 2018-as tanulmány (Valaitis et al., 2018: 4) hét intézményi tényezőt azonosított, melyek megléte javítja, míg a hiányuk jelentékeny mértékben rontja a különböző intézményi szereplők közötti együttműködés lehetőségeit:

1. egyértelmű mandátum (felelősségkör), célrendszer és jövőkép meghatározása az együttműködő partnerek viszonylatában;
2. stratégiai koordinációs és kommunikációs mechanizmusok megléte;
3. a formális szervezeti vezetők példaadása;
4. az együttműködést előnyben részesítő szervezeti kultúra megléte;
5. a rendelkezésre álló források optimális felhasználása;
6. az emberi erőforrás optimális és célirányos felhasználása;
7. a programok és szolgáltatások kollaboratív eljárásrendben történő megvalósítása.

A fenti tényezők dinamikus kölcsönhatásban fejtik ki hatásukat, és valamennyi esetben további hatótényezők is azonosíthatók, például az adott szektorban a dolgozók képzettségi előzményei, megelőző munkatapasztalatok és általában a szakpolitikai kontextus.

További befolyásoló tényező a megközelítés társadalmi elfogadottsága. Hazánkban az addikciós problémákkal kapcsolatosan a társadalom rendkívül elutasító álláspontot képvisel, ez egyértelműen tükröződik az elmúlt évtizedekben végzett drogepidemiológiai vizsgálatok eredményeiben (Paksi et al., 2021; Felvinczi et al., 2021). Mind az alkoholproblémával küzdőkkel, mind az illegális szerek használóival kapcsolatban a magyar népesség több mint 80 százaléka markánsan elutasító attitűdöket tanúsít, amennyiben az elutasítás nagyságrendjét a Bogardus-féle társadalmi távolság skála szomszédsági viszonyok elfogadására/elutasítására vonatkozó tételével mérjük (Felvinczi et al., 2021).

A Magyar Addiktológiai Társaság által megvalósított pilotprojekt előzményei és a megvalósítás tapasztalatai

A kábítószer-probléma kezelésével kapcsolatos kormányzati intézkedések koordinációjáért felelős minisztériumi szervezeti egység több fejlesztési projektet is kezdeményezett 2017 és 2019 között. Ezek egyike a korai kezelésbevétel nemzetközi kontextusának feltárását és módszertani ajánlások megfogalmazását, e tapasztalatok alapján képzési program kidolgozását, valamint egy konkrét magyarországi helyszínen pilotprojekt keretében a korai kezelésbevételi gyakorlat megvalósítását és a folyamat monitorozását célozta.

Az alábbiakban a pilotprojekt tanulságait összegezzük, majd általános megfontolásokat fogalmazunk meg egy ilyen jellegű kezdeményezés szélesebb körű megvalósításának lehetőségeiről és korlátairól.

A helyszín kiválasztása

A pilotprojekt helyszíneként olyan közepes-kis népességszámú települést kerestünk, ahol van egészségügyi alapellátás, nem addikcióspecifikus szociális és/vagy gyermek- védelmi alap, szakellátás, valamint az egészségügyi és szociális ágazathoz tartozó addiktológiai ellátás (kórházi osztály és/vagy járóbeteg-ellátás, alacsonyküszöbű/közösségi ellátás). Szükségesnek tartottuk továbbá, hogy a helyi szakemberek elkötelezettek legyenek az addikciós problémák és korai kezelésbevételi technikákkal zajló kezelésük iránt. A strukturális, intézményi szempontoknak több település is eleget tett, azonban végül, főleg a helyi szakemberek kinyilvánított motivációját szem előtt tartva, a választás Balassagyarmatra és a környező járásra esett.

A pilotprojekt megvalósításának egyes lépései

Toborzás

A helyszín kiválasztását követően korábbi szakmai kapcsolati hálónk igénybevételével kerestük azt a kulcsszemélyt, aki ismeri a helyi szolgáltatóspektrumot, és akitől azt vártuk, hogy segít a pilotprojektben részt vevő szakemberek toborzásában.

A toborzási tevékenység viszonylag zökkenőmentesen zajlott a nem addikcióspecifikus szociális és gyermekjóléti ellátások szakemberei, valamint a védőnői szolgálat körében, azonban jelentős nehézségekbe ütköztünk az alapellátásban dolgozó orvosok tekintetében. Ez utóbbi szakmacsoport időhiányra, kompetenciaproblémákra, az egészségügyi szolgáltatások folyamatos átszervezéséből adódó nehézségekre és a Covid-járvánnyal összefüggő többletfeladatokra hivatkozva zárkózott el az együttműködéstől. A toborzás eredményeképpen összesen tizenhét, a szociális-gyermekjóléti területen és az egészségügyi alapellátásban dolgozó kollégával sikerült elkezdenünk az együttműködést.

Képzési tevékenység

A pilotprojekt eredményes megvalósítása érdekében a korábbi fejlesztések eredményeire támaszkodtunk, így a korai kezelésbevétel támogatását szolgáló kézikönyvre és a képzési tapasztalatokra.

A képzési alkalmak két eltérő csoportot céloztak meg: egyfelől a területen tevékenykedő, addikcióspecifikus ellátást biztosító szervezetek munkatársait, másfelől nem addikcióspecifikus ellátásokban dolgozó kollégákat.

Képzés addikcióspecifikus ellátást nyújtó szervezetek munkatársai számára

A képzés során a pilotprojekt általános célkitűzéseinek bemutatásán túl arra törekedtünk, hogy addiktológiai felfrissítő képzés valósuljon meg, valamint a területen dolgozó kollégák a Magyar Addiktológiai Társaság szakértőinek bevonásával vitathassák meg az aktuális helyzet legjelentősebb kihívásait. Ezek közé tartozott egyfelől a kliensek problémáinak súlyosbodása, mely részben a pandémiával függött össze, másfelől az addiktív viselkedések spektrumának szélesedése (viselkedési addikciók terjedése, különös tekintettel az okoseszközök használatára és az intenzív/problematikus internethasználatra, új pszichoaktív anyagok használatára és a rendszeresen előforduló kettős diagnózisú kliensekre). A szociális/gyermekjóléti terület súlyos alulfinanszírozottságából eredő problémák széles körét sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A képzés elsősorban a Magyar Addiktológiai Társaság által készített szakmai anyagban (Felvinczi–Sebestyén, 2018) található általános és specifikus szakmai ajánlásokra támaszkodott.

Képzés nem addikcióspecifikus ellátást nyújtó szervezetek munkatársai számára

A nem addikcióspecifikus ellátást biztosító szolgáltatások/szervezetek munkatársai esetében a képzés a korai kezelésbevétel elméleti megfontolásainak és a sporadikusan létező hazai gyakorlatnak a megismertetésére fókuszált. Különös hangsúlyt helyeztünk az intézményi szereplők lehetséges feladatainak áttekintésére, a hiányzó kompetenciák azonosítására, valamint a gyakorlati megvalósítási lehetőségek tartalmi és technikai elemeire. A képzés e kör esetében több lépcsőben valósult meg, egyre inkább mélyítve az ismereteket és gyakorlati kompetenciákat azzal kapcsolatban, hogy az eltérő szervezeti, ágazati pozíciókban dolgozó kollégák miképpen tudják hasznosítani mindennapi munkájuk során a korai kezelésbevétel jól működő gyakorlatából származó tapasztalatokat, ajánlásokat. A képzés ez esetben is a Magyar Addiktológiai Társaság által készített szakmai anyagra támaszkodott (Felvinczi–Sebestyén, 2018), kiemelt hangsúlyt helyezve az alábbi témakörökre:

• addiktológiai alapismeretek erősítése;
• hatékony intézményközi együttműködések kialakítása;
• a lakosság támogatása az ellátó intézményekről való ismeretszerzésben és a szol- gáltatások igénybevételében;
• támogató, bizalmi légkör kialakítása a klienssel;
• alapismeretek megszerzése a korai kezelésbevételről és a módszerek alkalmazása;
• hosszú távú együttműködés kialakítása a szakellátásba irányított

A képzés másik fontos elemét a pilotprojekt megvalósítását kísérő folyamatos szupervíziós alkalmak jelentették. Ezek segítették a szakembereket a megfelelő módszerek alkalmazásában, hogy a kliensekben tudatosodjanak, majd rendeződjenek addiktív zavaraik, és megfelelő, specifikusabb ellátási formákba sikerüljön továbbirányítani őket. A szupervíziós alkalmak gerincét az esetek, illetve a hozzájuk kapcsolódó személyes és szakmai reflexiók képezték.

Folyamatos kliensellátás és tevékenységadminisztráció

A pilotprojekt megvalósítási szakaszában az egyes nem addikcióspecifikus ellátásokban folyamatosan zajlott a kliensekkel az adott szolgáltatási szegmensre jellemző tevékenység. A résztvevők feladata az volt, hogy addiktológiai probléma gyanúja esetén a kép- zésben tanultak alkalmazásával tárják fel a problémát, dolgozzanak a tudatosításán és a megfelelő ellátási modalitás megtalálásán. Egyértelműen nem addiktológiai esetkezelési, hanem esetazonosítási, továbbirányítási és minimális intervenciós feladatokat kaptak a kollégák a már látótérbe került ügyfelek esetében. Ez nem jelentette az esetszám növekedését, csak az addiktológiai szempont beemelését az ellátásba, gondozásba.

A tevékenységadminisztráció során a kliensek azonosítása a TDI- (Kezelési Igény Indikátor) kódnak megfelelően történt, így lehetőség nyílt duplikációmentesen nyomon követni az ellátásokban megjelenő, addiktológiai vetületet is hordozó klienseket. A tevékenységadminisztráció szempontrendszere az alábbi témaköröket fedte le:

• kliensadatok;
• az ellátásba kerülés módja;
• a kliens által hozott probléma;
• a segítő által azonosított problémák;
• a beavatkozás során alkalmazott technikák;
• a beavatkozás során alkalmazott kommunikációs elemek;
• a továbbirányítás ténye.

A tevékenységadminisztrációs rendszer kialakítása során a szociális és gyermekjóléti ellátásokban alkalmazott információgyűjtési technikákra támaszkodtunk, a kialakított adatgyűjtési rendszer szolgáltatói oldali megfelelőségét pedig a bevont szakemberekkel folytatott intenzív konzultáció révén biztosítottuk.

Értékelés

A pilotprojekt keretében valódi eredményességértékelésre nem volt lehetőségünk. Az értékelőmunka a bevont szakemberek személyes percepcióit tárta fel abból a szempontból, hogy a kompetenciák bővülése, illetve a képzési és gyakorlati megvalósítás során szerzett tapasztalatok mennyire relevánsak és hasznosíthatók a mindennapi munkában. (Kaló et al., megjelenés alatt).

Az adatok elemzése alapján megállapíthattuk, hogy a szakmai ajánlások relevanciáját és megvalósíthatóságát, illetve a kompetenciákban történt személyes fejlődést eltérő módon értékelték a megkérdezettek, bár voltak pregnáns, egybehangzó tapasztalatok.

A korai kezelésbevétellel kapcsolatos ismeretek és gyakorlatok, valamint a klienssel közös támogató, bizalmi légkör kialakítása különösen fontosnak és relevánsnak bizonyult a különböző adatforrások tanúsága szerint.

A résztvevők arról számoltak be, hogy az esetleges szerhasználati problémákról vagy a szükséges viselkedésváltozásról sikerült nyíltabban és/vagy hatékonyabban kommunikálniuk klienseikkel azokban a helyzetekben, amelyekben a szűrést, a motivációs interjút és a család bevonását alkalmazták munkájukban, illetve a korai kezelésbevétel szemléletével összhangban cselekedtek, reflektálva szakmai működésükre.

Viszonylag háttérbe szorult a szakellátásba irányított klienssel kapcsolatos hosszú távú együttműködés kialakítása, biztosítása (a megkérdezettek nem annyira érezték fontosnak, és kevésbé is tudták megvalósítani a napi gyakorlat során; Kaló et al., megjelenés alatt).

A pilotprojekt általános tapasztalatai és konzekvenciái, a fenntarthatóság kritériumai

A pilotprojekt összességében beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ennek ellenére nem tekinthetjük minden elemében sikeresnek. A legnagyobb problémát – a hiányzó ismereteken és gyakorlati készségeken túl – a következő területeken észleltük:

• valamennyi érdekelt fél bevonásával megvalósuló szakmaközi koordináció, központi szakmapolitikai támogatás,
• valamint a probléma relevanciájának valamennyi érdekelt fél körében történő felismerése.

Az alábbiakban röviden elemezzük e két kulcsfontosságú tényezőt, majd áttekintjük, hogy általában milyen előfeltételei vannak egy fejlesztési projekt intézményesülésének.

A szakmaközi koordináció elvi fontossága és gyakorlati hiánya

A pilotprojekt megvalósítása céljából kiválasztott helyszín eleget tett minden előzetesen megfogalmazott intézményi elvárásnak. A szakemberek, akikkel előzetesen több körben egyeztettünk, minden szempontból motiváltak voltak. Azonban már a korai egyeztetési fázisban is fény derült arra, hogy bár a nem addikcióspecifikus szociális és gyermekjóléti ellátásban dolgozó kollégák együttműködési készsége mind egymással, mind az egészségügyi szektorban dolgozókkal roppant nagy, hasonló nyitottságot az egészségügyi alapellátásban vagy a járóbeteg-ellátásban dolgozók részéről nem tapasztalnak. A területen dolgozó háziorvosok, házi gyerekorvosok közül senki nem vállalta a projektben való részvételt. Az előzetes egyeztetések során ugyan többen elismerték a probléma jelentőségét, valamint azt is, hogy az addiktív zavarral küzdők valóban megjelennek a szóban forgó ellátási formákban, azonban többnyire az volt a véleményük, hogy a beteg addiktív zavara nem tartozik az alapellátásban dolgozó orvosokra, nincs felhatalmazásuk ezzel kapcsolatban kérdéseket feltenni vagy javaslatokat megfogalmazni, hiszen e szempontok csak a betegek ellenállását váltanák ki. Felmerült az a szempont is, hogy teljesen szükségtelen az addiktív zavarokkal összefüggésben „felkavarni az állóvizet”, ugyanis az egészségügyi szegmensben dolgozók nem rendelkeznek tudással az intézményrendszer szereplőivel kapcsolatban, továbbá nem birtokolják azokat az ismereteket, melyek alapján az addiktív zavar súlyosságát képesek volnának megítélni. Az e szakemberek által megélt mindennapi nehézségek több okra vezethetők vissza:

1. Az orvosképzésben az addiktív zavarokkal való foglalkozás még mindig nem tekinthető súlyponti témának (Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar, 2020).
2. Az addiktív problémákkal küzdők, illetve a pszichoaktív szert fogyasztók társadalmi megítélése rendkívül kedvezőtlen, ez az alkoholfüggők és az illegális szerhasználók esetében egyaránt igaz. A magyar társadalom szerhasználattal kapcsolatos veszélyészlelését erős hasítás jellemzi: míg az illegális szerek kipróbálását markánsan veszélyesnek látják, addig a legális szerek tekintetében ez az észlelet kevésbé hangsúlyos (Felvinczi et al., 2021). Ez az általános közvélekedés érvényesül a szakemberek körében is, ha nem is olyan mértékben, mint a társadalomban általában (Demetrovics et , 2005, 2007, 2008; Barth et al., 2007).
3. Az egészségügyi és szociális/gyermekjóléti ellátások közötti együttműködés a kliens érdekében különösen is nehezített a szenvedélyproblémák terén.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy létezik elvi tudás az addikciós problémák koordinált kezelésével kapcsolatban, fel is merül az együttműködés szükségessége, de a gyakorlatban ez csak eseti jelleggel valósul meg, a szakmaközi koordinált fellépés intézményi összetevői hiányosak, gyakran a meglévő lehetőségeket sem aknázzák ki kellő mértékben.

Központi szakmaipolitikai támogatás

A szenvedélyproblémák természetéből adódóan az eredményes problémakezeléshez az érintettek által ismert és elfogadott szakmai iránymutatás, illetve az ennek bázisán kialakuló koordinált fellépés szükséges. A jelenség kezelésével összefüggő szakmai konszenzus azonban önmagában nem kielégítő, főként azért, mert az ellátások túlnyomó többsége központilag szervezett. A képzési portfóliókban (például orvosképzés) a szenvedélyproblémák komplex megközelítése nem elégséges mértékben és szakszerűséggel jelenik meg, az intézményi és jogszabályi környezet nem támogatja az intézményközi és főleg a szektorközi együttműködéseket. Ez megnehezíti a kliensek/betegek szükségletek szerinti ellátását. A szenvedélyproblémával küzdő személyek számos ponton eltérően viselkednek, mint a szomatikus megbetegedésekkel küzdők és/vagy a szociális ellátórendszerben egyéb problémával jelentkezők (például hiányzik a betegségbelátás, nem kellő mértékben motiváltak a változásra). Ugyanakkor azt is fontos felismerni, hogy a szociális ellátórendszerben megjelenő kliensek meghatározó hányadánál jelen van a szenvedélyprobléma is, csak nem ez a vezető tünet, az ellátási folyamatban „felajánlott” probléma. Amennyiben a szakpolitika irányítói felismerik azt a körülményt, hogy az egészségügyi és/vagy a szociális probléma összekapcsolódik bizonyos szenvedélyproblémákkal, akkor vélhetőleg ennek megfelelő ellátási portfólió kialakítására fognak törekedni. A balassagyarmati pilotprojekt tapasztalatai alapján érzékelhető az egészségügyi szegmens relatíve alacsony érdekeltsége, mely értelemszerűen hozzájárult az alacsony részvételi hajlandósághoz. Az érdekeltség hiánya jelentős mértékben annak volt köszönhető, hogy nincs, illetve nem volt központi iránymutatás arról, hogy a szenvedélyproblémák felismerése és megfelelő specifikus ellátásba irányítása feladata az alapellátásnak (a háziorvosoknak). Szintén központi beavatkozást, iránymutatást igényelne az is, hogy a konkrét ellátási modalitásokban egyéb okoknál fogva megjelenő, szenvedélyproblémával küzdő személyeket merre és milyen technikák igénybevételével kellene továbbirányítani. E tekintetben újabb problémára kell rámutatni, nevezetesen az addikcióspecifikus ellátórendszer hiányos, töredezett voltára, sokszor kapacitáshiányára. Ha a háziorvos kiszűri a szenvedélyproblémával küzdő személyt, és egy szakszerűen alkalmazott minimál intervenció segítségével eléri, hogy az ráismerjen a problémára, akkor ezt a kivételes pillanatot fel lehet használni, hogy a klienst specifikus ellátás felé terelje. Ehhez viszont ismerni kellene az ellátást biztosító intézményeket, továbbá kísérni, monitorozni lenne szükséges a következő lépéseket. Ehhez érvényes és naprakész adatbázisokra, valamint a kliens kísérésére kiképzett személyzetre lenne szükség. E viszonylag egyszerű lépéseket azonban csak akkor tudja biztosítani bármilyen nem addikcióspecifikus ellátás, ha a jogszabályi környezet és az intézményi viszonyok lehetővé teszik, sőt, bizonyos esetekben kikényszerítik.

A fenntarthatóság tényezői

Egy fejlesztési projekt intézményesülésének általános feltételei

A fejlesztési projekttel kapcsolatban leggyakrabban megfogalmazódó kritika, hogy az ígé- retes kezdeti lelkesedés, a különböző szinteken megnyilvánuló kreativitás és elkötelezett- ség a projektfinanszírozás elmaradását követően alábbhagy. Ez a tapasztalat a legkevésbé sem tekinthető meglepőnek. A fejlesztési projektek logikája azt diktálná, hogy a sikeres kezdeményezések utóbb az állami, önkormányzati vagy intézményi működés szerves ré- szévé váljanak, hiszen – optimális esetben – bebizonyosodott társadalmi hasznosságuk. Gyakran azonban a fejlesztési projektek nem ezen az átgondoltsági szinten működnek, a pillanatnyi (ez a „pillanat” éveken át is tarthat) finanszírozási lehetőséget maximálisan kihasználják az érdekeltek, azonban a hosszú távú és fenntartható eredményességről nem gondoskodnak. A nemzetközi szakirodalom számos ajánlást fogalmaz meg a fejlesztési projektek fenntarthatóságával kapcsolatban, az alábbiakban ezeket mutatjuk be.

1. Szükséges a hosszú távú és biztonságos finanszírozás feltételeinek biztosítása a sikeresnek bizonyuló fejlesztési projektek esetében.
2. Megalapozott pénzügyi tervre van szükség, amely reálisan és megbízhatóan jeleníti meg a következő periódus anyagi, intézményi és jogszabályi igényeit. Itt is kulcstényező a megfelelő érdekhordozókkal való folyamatos kommunikáció és együttműködés.
3. Megfelelő nagyságrendű forrásokat kell biztosítani a folyamatos értékelési tevékenység érdekében. Az értékelés erőforrás- és időigényes, erre már a tervezési periódusban szükséges gondolni. Különös figyelmet érdemel a folyamatértékelés, ugyanis ez teszi lehetővé, hogy már a pilotperiódusban végre lehessen hajtani a szükséges kiigazításokat, éppen a fenntarthatóság érdekében.
4. Részletes terveket szükséges készíteni, hogy a fejlesztési szakaszból át lehessen lépni az intézményesülés fázisába.
5. Nagyban segíti az intézményesülést, ha az adott fejlesztési projekt illeszkedik a tágabb szakmapolitikai kontextushoz.

A fenti javaslatok általában jelenítik meg a fenntarthatósághoz vezető utat, függetlenül a fejlesztési projekt sajátos tartalmától. A szenvedélyproblémákkal küzdők korai kezelésbevételét célzó fejlesztési projektek esetében a szokásosnál nagyobb körültekintéssel szükséges eljárni, éppen azon tényezők miatt, amelyeket a korábbiakban már említettünk.

Milyen intézkedések lennének szükségesek, amelyek növelnék a korai kezelésbevételi beavatkozások hosszú távú fenntarthatóságának esélyét?

A korai kezelésbevételi beavatkozások, beavatkozásrendszerek kialakítása, a klienspopuláció sajátos szükségleteihez illesztése érdekében mindenképpen szükség van pilotprojektekre. A szenvedélyproblémák sajátos társadalmi mintázódást mutatnak (például Paksi et al., 2021; Horváth et al., 2021), tehát e problémakör kezelése esetében különösen is igaz a „no one size fits all” megállapítás, tehát hogy nem ugyanaz az eljárásrend, beavatkozási mód megfelelő valamennyi kliens esetében. Ha a pilotprojekteket eltérő gazdasági, etnikai, kulturális, ellátórendszeri sajátosságokkal rendelkező helyeken valósítják meg, nagyban hozzájárulhatnak, hogy olyan tartalmi és intézményi megoldásokat lehessen javasolni, amelyek hosszú távon hozzásegíthetnek a probléma eredményesebb és rendszerszintű kezeléséhez.

A rövid távon és bármilyen közegben megvalósítandó korai kezelésbevételi beavatkozás működtetésének feltételei a következők:

• A nem addikcióspecifikus szociális és gyermekvédelmi/jóléti ellátási egységekben legyenek olyan munkatársak, akik alapvető és naprakész addiktológiai ismeretekkel rendelkeznek. E munkatársak lehetnek szociális munkások, speciális képzettségű orvosok, pszichológusok, védőnők. A képzettségi minimum elsajátítása történhet az adott szakterületre vonatkozó hagyományos képzések keretében, de valószínűleg nagyobb hatékonyságú lenne a munkatapasztalattal már rendelkező munkatársak ilyen irányú továbbképzése. Egy ilyen jellegű továbbképzési csomag mintegy 30–50 órát venne igénybe, és ágazati értelemben vegyes csoportokban lehetne megvalósítani. A képzés gerincét az alábbi témakörök adhatnák:
  • a szenvedélyproblémák koncipiálásának elvi alapjai;
  • a szenvedélyproblémák elterjedtsége és társadalmi mintázódása;
  • a szenvedélyproblémák kezelésének modelljei;
  • a szenvedélyproblémák kezelésére szakosodott intézmények sajátosságai, profilja;
  • a korai kezelésbevétel elméleti alapjai, nemzetközi és hazai gyakorlata;
  • a korai kezelésbevétel során alkalmazható, a problémafelismerést elősegítő módszerek, szűrési technikák;
  • az ellátásba irányítás technikái – minimál intervenció, esetmenedzsment, mo- tivációs interjú stb.;
  • kapcsolattartás a társintézményekkel;
  • tevékenységadminisztráció.

A továbbképzést egy erre felhatalmazott szervezetnek kellene megalapítania. Az egyedi képzések indításának feltételeit is szükséges kidolgozni, meghatározni. A közös képzések szükségessége szakmai szempontból nem kérdéses, azonban jelen pillanatban egy ilyen közös képzést nehéz megvalósítani akkreditált formában. Ha mégis sor kerül rá, az főleg a résztvevők személyes motiváltságának, „nagyvonalúságának” köszönhető. A képzéseket követően szupervíziós támogatásra van szükség, vélhetően az eredeti képzési csoportok tagjainak részvételével. Ez a megoldás a szakmaközi kapcsolatok erősödését és a személyes kompetenciákban való támogatottság érzését is kedvezően befolyásolhatja.

• A szakmacsoportok közötti együttműködés támogatása, előmozdítása. Mint a balassagyarmati pilotprojekt tapasztalatai is bizonyítják, a legnagyobb kihívást az egészségügyi alapellátást és a szociális/gyermekjóléti ellátásokat biztosító szakemberek egyidejű megszólítása Egy 2013 és 2017 között, svájci támogatásból megvalósuló pilotprojekt hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, mint amelyeket mi is szem előtt tartottunk a korai kezelésbevételi pilotprojekt során. A svájci támogatásból megvalósuló fejlesztési projekt az egészégügyi alapellátás profiljának bővítését és az együttműködések kiterjesztését célozta. E kezdeményezés homlokterében azonban nem egy speciális betegségcsoport, hanem általában az alapellátási tevékenység hatékonyságnövelése és a járóbeteg-ellátás terheinek csökkentése állt (Dózsa et al., 2017). A projekt mind gazdasági, mind ellátásminőségi szempontból jelentős sikereket mutatott fel, ugyanakkor rendszerbe szerveződésére, további működésére vonatkozó információk nem állnak rendelkezésre. E projekt témánk szempontjából releváns tanulsága, hogy bizonyos, már meglévő intézményi alapokon megszervezhető a szakmaközi együttműködés. Nem szükséges új intézményeket létrehozni, hanem a már meglévő kereteket kell oly módon tágítani, hogy a betegellátási folyamatba egyéb szakmacsoportokat is be lehessen vonni, lehetőleg „házon belülről”. Tehát a szakmaközi együttműködések előmozdítása érdekében rövid távon azt a logikát lenne szerencsés követni, amelyet a praxisközösségek létrehozását támogató projekt keretében már kipróbáltak. Nincs szükség arra, hogy nagy beruházásigényű integrált ellátási modalitások jöjjenek létre, melyek több szakágazat szabályozási és finanszírozási környezetét átalakítják, hanem a meglévő egészségügyi alapellátási és szociális/gyermekjóléti ellátást biztosító intézmények működtetésében kell kisebb kiigazításokat végrehajtani, melyek eredményeképpen lehetőség nyílik a korábban már említett képzettséggel rendelkező szakemberek foglalkoztatására, s így megtörténhet az addiktológiai problémával is küzdő páciensek/kliensek idejekorán történő azonosítása.

• Ahhoz, hogy a szenvedélyproblémával küzdő személy megfelelő ellátásba kerüljön, természetesen nem elégséges az esetazonosítás, szükség van azokra az ellátási modalitásokra is, amelyek a korábban azonosított kliens/beteg ellátását valóban képesek megvalósítani. Mint fentebb már leírtuk, az ellátási lánc töredezett, és számos ponton hiányos, valamint nem tükrözi a progresszivitás iránti elvárást (ellátások piramisa), vagyis minden ellátási szinten körülbelül azonos mennyiségű szolgáltatás áll rendelkezésre, szemben azzal a szakmai ajánlással, mely szerint a kevésbé specifikus és kevésbé definitív megoldást nyújtó ellátási formákból sok, majd a specifikusság emelkedésével egyre kevesebb ellátás biztosítása szükséges. A korai kezelésbevétel eredményes működtetéséhez nem elegendő a nem addikcióspecifikus ellátások felkészítése, hogy észleljék és helyesen azonosítsák az addiktológiai eseteket, hanem a specifikus ellátásokat is fel kell készíteni, hogy új szereplők jelennek meg, s vélhetően nagyobb kapacitásokra lesz szükség a feltárt esetek ellátása érdekében. Tehát minimum háromoldalú az együttműködés, amelynek során (1) az egészségügyi alapellátás és (2) a szociális/gyermekjóléti szolgáltatások az eseteket nem megoldják, hanem feltárják, míg (3) a specifikus egészségügyi és/vagy szociális ellátások a kliens szükségleteihez illeszkedő, azokra reflektáló beavatkozásokat kínálnak. Mindezt azért szükséges hangsúlyozni ezen a ponton, mert tisztában kell lenni azzal, hogy önmagában véve a korai kezelésbevétel intézményi és személyi feltételeinek biztosítása nem vezet automatikusan a helyzet látványos javulásához. Magas szintű szakmapolitikai elköteleződésre, a korai kezelésbevételi programok elveinek és gyakorlati tapasztalatainak ismeretére és szükségletalapú tervezésre lenne szükség az eredményesség érdekében.

Összefoglalás

Tanulmányunkban áttekintettük a Magyar Addiktológiai Társaság által szervezett, a korai kezelésbevétel szakmai megalapozását és elterjesztését szolgálni hivatott projekt legfőbb tapasztalatait, s ezek alapján, valamint a nemzetközi szakirodalom ajánlásait figyelembe véve szempontokat és megoldási módokat javasoltunk egy ilyen kezdeményezés szélesebb körű elterjesztésével és a fenntarthatóságát biztosító tényezőkkel kapcsolatban. Összegzésképpen megállapítható, hogy a korai kezelésbevételi beavatkozásokra az addiktológiai problémákkal küzdők körében különösen nagy szükség van, főleg a problémaviselkedés gyakran rejtőzködő jellege, a kliensek/páciensek alacsony motivációja miatt. Megállapítottuk, hogy a korai kezelésbevétel eredményes működése csak szakmapolitikai elköteleződés, szakmaközi együttműködés és az ezt elősegítő intézményi fejlesztések révén biztosítható.

Összefoglalva: a fenntarthatóságot nagyban segítené, ha az érintett intézmények működési rendjének természetes részét képeznék az addiktológiai fókuszú vezetők/szakemberek, akik képesek és motiváltak arra, hogy a rendszeresen tartott esetmegbeszélő/szupervíziós alkalmakon a korai kezelésbevétel szakmai tartalmát és iránymutatását alkalmazzák. Ehhez szükségesnek tűnik az elkötelezettség felkeltése, a motivációerősítés, a munkaköri rutin kiépítése, az új szemlélet és attitűd fenntartása, támogatása. Minden hatékonyabb és eredményesebb, ha nem önként vállalt feladatként, hanem anyagilag is ellentételezett és szervezetileg támogatott munkavégzésként jelenik meg. A helyi erőforrások figyelembevételével ez történhet egy szervezeten belüli (belsős) szakember munkavégzési profiljának átalakítása és/vagy megfelelő tudással rendelkező külsős szakember alkalmazása révén is.

Absztrakt

A tanulmány a reziliencia és a csoportidentitás kapcsolatát vizsgálja a hazai gyermekvédelmi szakellátásban, különösen a gyermek- és lakásotthonokban dolgozó szakemberek körében. A kutatás célja annak feltárása volt, hogy a szakmai közösséghez tartozás érzése milyen hatással van a dolgozók rezilienciájára. Az adatgyűjtés 2023 decembere és 2024 márciusa között zajlott, négy vármegyében, kilencven szakember részvételével, kevert módszertan alkalmazásával. A résztvevők kitöltötték a Multidimenzionális Csoporttal Való Azonosulás Skálát és a Connor–Davidson Reziliencia Skálát, emellett tizenöt félig strukturált interjú is készült. Az eredmények azt mutatják, hogy a szakmai közösséghez tartozás érzése szorosan összefügg a dolgozók rezilienciájával, motivációjával és társadalmi támogatottságával. Az interjúk alapján a gyermekvédelmi szakma társadalmi megítélését gyakran előítéletek és információhiány befolyásolja. A munkatársak által megfogalmazott beavatkozási pontok fontos alapot nyújthatnak a reziliencia fejlesztését célzó jövőbeli programokhoz.

Kulcsszavak: reziliencia, csoportidentitás, gyermek- és ifjúságvédelem

DOI: 10.56699/MT.2025.1.3

A 21. század embere és közösségei példátlan tempóban kénytelenek alkalmazkodni a változó kihívásokhoz. Az innovációk végtelennek tűnő lehetőségeit korlátozott erőforrásokkal lehet megvalósítani, így a fenntartható fejlődés érdekében a globális célokat helyi szinten kell értelmezni. Ebben a gyorsan változó környezetben a reziliencia – a rugalmas ellenálló képesség – nem csupán a túlélést, hanem a fejlődést is szolgálja, hozzájárulva a társadalmi jólléthez, amely az országok hosszú távú versenyképességének is záloga (Fodor, 2024). Ezért úgy tűnik, a reziliencia ma már nem opció, hanem a jövő alakításának alapfeltétele.

Ann S. Masten (2001) meghatározása szerint a reziliencia olyan univerzális képesség, amely mindenki számára elérhető. Összetevőinek pontos meghatározása, valamint kiterjesztése az egyéni szintről a közösségi és csoportos dimenziókra elősegítheti a hatékony beavatkozások és jó gyakorlatok kidolgozását. A reziliencia különösen fontos szerepet játszhat azokban a közösségekben, amelyekben az  életkörülmények eltérnek az optimálistól vagy az átlagostól, így például a marginalizált csoportokban. Ebben a kontextusban a gyermekvédelem olyan terület, ahol a rugalmas ellenálló képesség a közösségi erőforrásokkal összekapcsolva segítheti a változó körülményekhez való sikeres alkalmazkodást. A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók munkája mély elhivatottságot és érzelmi ellenálló képességet igényel. Munkájukat tovább nehezíti az alulfinanszírozottság, az alacsony társadalmi megbecsültség és a mentális egészséget támogató rendszerek hiánya (Kun, 2024). A megterhelő körülmények közepette fontos és elérhető erőforrás lehet számukra a szakmai közösséghez tartozás élménye, a csoportidentitás érzése. Ezért tanulmányunk célja, hogy feltárja a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók rezilienciája és csoportidentitása közötti kapcsolatot. Az alábbiakban ismertetett kutatásunk kevert módszertant alkalmazott, amely nemcsak a statisztikai összefüggéseket tárta fel, hanem árnyaltabb képet is adott a szakmai közösség támogató szerepéről a gyermekotthonokban és lakásotthonokban dolgozóknál, kapcsolódva a rezilienciájukhoz.

Reziliencia, a multidiszciplináris fogalom

A reziliencia fogalma az anyagtudományokból és az ökológiai rendszerek vizsgálatából ered, ahol az alkalmazkodóképességet és az ellenállást jelöli (Horne–Orr, 1998). Az emberi viselkedés szintjén ennél összetettebb jelenségről van szó, amely ebben a kontextusban a változó környezeti hatásokra adott dinamikus válaszként értelmezhető (Allen et al., 2018), mely az egyéni erőforrások és a környezeti tényezők kölcsönhatásából fakad (Masten, 2001). Ez a képesség nem csupán az érzelmi stabilitás megőrzését, hanem a tapasztalatokból való tanulást és fejlődést is lehetővé teszi (Cutuli et al., 2021).

A globális válságok, például a Covid–19-világjárvány, rámutatnak a reziliencia szerepére az egyének, a közösségek és a szervezetek fennmaradásában és fejlődésében (Mithani, 2020). Az adaptív rugalmasság kulcsfontosságú tényezőit ezért minden szinten érdemes vizsgálni és támogatni (Clements–Kinman, 2023).

A rezilienciáról szóló tudományos diskurzusban Julia Hillmann (2021) egységes értelmezési és mérési keretrendszer szükségességét hangsúlyozza, amelynek egyik lehetséges változata lehet Sebastian Raetze és munkatársainak (2022) a megközelítése. A szerzők három definiálási lehetőséget különítenek el: tulajdonságként a kihívásokkal szemben meglévő egyéni ellenálló képességet, folyamatként az adaptív válaszreakciót, eredményként pedig a nehézségekből való megerősödést jelentheti a fogalom. Kirsten J. Fasey és munkatársai (2021) a reziliencia értelmezését az egyénen túl kiterjesztették a csoportok és a szervezetek szintjére is. A csoportos reziliencia pszichoszociális folyamat, amely csökkenti a stresszorok negatív hatásait, és olyan tényezőkre épül, mint a csoportstruktúra, a társadalmi tőke és a kollektív hatékonyság (Fasey et al., 2021; Morgan et al., 2013). A szervezeti reziliencia ennél összetettebb, többszintű folyamat, amely a munkavállalók, a csapatok és a struktúrák közötti interakciókból ered. Kulcselemei a világosan definiált struktúra, a fejlesztésekhez való alkalmazkodás képessége, a közös célok és értékek, valamint a szervezet működési tudatossága (Fasey et al., 2021). Fontos azonban kiemelni, hogy sem a csoportos, sem a szervezeti reziliencia nem csupán az egyéni ellenálló képességek összessége, hanem önálló, kollektív jellemzőkkel rendelkező jelenségek (Afifi et al., 2019; Stoverink et al., 2020). A reziliencia különböző szintjeinek értelmezési lehetőségeit az 1. táblázatban foglaljuk össze.

1. táblázat: A reziliencia különböző szintjeinek értelmezési lehetőségei, példákkal

A csoportidentitás

Az egyéni identitás elfogadása és megerősítése kulcsszerepet játszhat abban, hogy valaki motiváltan és erőforrásokkal felvértezve küzdjön meg a nehézségekkel (Sevilla-Vallejo, 2023). Erik H. Erikson (1950) meghatározása szerint az identitás az egyéni és kollektív dimenziók összessége, amelyet a személyes tapasztalatok, a kulturális háttér és a társadalmi interakciók alakítanak. Ugyanakkor az egyén élete során számos csoporthoz tartozik. A csoportok olyan egyének közösségeként definiálhatók, akik között kölcsönös interakció zajlik, közös célok kapcsolják össze őket, vagy a csoportnak külön jelentése van számukra (Lickel et al., 2001).

A csoporthoz tartozás szükséglete evolúciós alapokon nyugszik. Marilynn B. Brewer és Linnda R. Caporael (2006) szerint a csoporttagság az ember túlélésének alapfeltétele volt, mivel védelmet és közös erőforrásokat biztosított. Azonban a csoporthoz tartozás nem csak gyakorlati előnyöket hordoz. Henri Tajfel és John C. Turner társadalmi identitásról szóló elmélete (Tajfel, 1978; Tajfel–Turner, 1986) szerint a csoporttagság az egyén önképének meghatározó része, amely formálja gondolkodását és viselkedését. Ez a fajta azonosulás szociális következményekkel is jár, és kulcsfontosságú szerepet játszik a csoportdinamikák mélyebb megértésében (Ellemers et al., 1999).

A csoportidentitás szerepe a reziliencia kialakulásában

Számos kutatás hangsúlyozza a csoportidentitás fontosságát a reziliencia kialakulásában. A közös identitás különösen hatékony védelmet nyújt a külső fenyegetésekkel szemben (Muñoz Bohorquez et al., 2023), és a társadalmi identitás nemcsak az egyéneket, hanem a csoportokat is ellenállóbbá teszi a nehézségekkel szembesülve. Chris Cocking (2016) rámutatott, hogy tömeges vészhelyzetek – például természeti katasztrófák vagy terrortámadások – során a kollektív reziliencia a közös tapasztalatokból fakad, és gyakran erősebb, mint az egyéni reziliencia szintje alapján várnánk. Összességében az erős közösségi identitás elősegíti a befogadást és az együttműködést. Az ilyen közösségek nemcsak könnyebben alkalmazkodnak a változásokhoz, hanem hatékonyabban képesek megbirkózni a kihívásokkal, például a rendszerszintű igazságtalansággal (Ungar, 2011; Walker et al., 2004; Tajfel–Turner, 1986). A hazai kutatások közül érdemes kiemelnünk Flach Richárd és munkatársainak a magyarországi iskolapszichológusok életpálya-perspektíváit vizsgáló kvalitatív elemzését, amely szerint a szakmai identitásképző elemek kiemelkedő szerepet játszanak az iskolapszichológusok rezilienciájában (Flach et al., 2023).

A csoporton belüli azonosulás multidimenzionális modellje

A csoporton belüli azonosulást gyakran egyszerű, egydimenziós jelenségként értelmezik (Wachelke, 2012). Ezzel szemben Colin Wayne Leach és munkatársai (2008) hierarchikus, többdimenziós modellt dolgoztak ki, amely a következő öt fő összetevő mentén írja le az azonosulást: önsztereotipizálás, csoporton belüli homogenitás, szolidaritás, elégedettség, centralitás. A szerzők az öt aldimenziót a csoportszintű önbefektetés és a csoportszintű öndefiníció dimenziójába sorolták. Az önbefektetés a csoporthoz való érzelmi kötődést, az öndefiníció pedig a csoport egységességének és az egyén csoportbeli helyének észlelését tükrözik.

A csoportszintű önbefektetés dimenziója a szolidaritás, az elégedettség és a centralitás alskálákat foglalja magában, míg a csoportszintű öndefiníció az önsztereotipizálásra és az észlelt homogenitásra vonatkozó alskálákat öleli fel (Leach et al., 2008; Kengyel, 2023). Ezek az összetevők a csoporttagság fenntartásában játszanak kulcsszerepet, illetve meghatározzák a csoporttal való azonosulás mértékét.

A tanulmány célja

Célunk, hogy bemutassuk a gyermekvédelmi szakellátásban, ezen belül is a gyermekotthonokban és lakásotthonokban dolgozók rezilienciája és csoportidentitása közötti összefüggéseket. A következő fejezetekben kifejtjük, hogy a szakmai közösséghez tartozás érzése, a társas identitás különböző dimenziói, valamint a társadalmi támogatottság miként járulnak hozzá a dolgozók ellenálló képességéhez.

Mintaválasztás és módszer

A kutatás 2023 decembere és 2024 márciusa között valósult meg, kevert módszertannal, amely ötvözte a kvantitatív és kvalitatív adatgyűjtési és elemzési technikákat. Ez a megközelítés lehetővé tette, hogy a vizsgálat egyszerre tárja fel a szélesebb mintán gyűjtött statisztikai mintázatokat és az egyéni tapasztalatok mélyebb dimenzióit.

A vizsgálatban kilencven, gyermekotthonokban és lakásotthonokban dolgozó munkatárs vett részt Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Pest vármegyéből. Emellett tizenöt fővel félig strukturált interjúkat is készítettünk. A résztvevők demográfiai szempontok szerinti megoszlását a 2. táblázat foglalja össze.

2. táblázat: A kutatás résztvevőinek demográfiai adatai (saját szerkesztés)

A módszerek, eljárások és eredmények bemutatásakor külön-külön ismertetjük a kvantitatív és a kvalitatív részeket, s a következtetések során térünk vissza az eredmények együttes értelmezéséhez.

Vizsgálati módszerek, eljárás

A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók, illetve a gyermekvédelmi szakellátásban ellátott kiskorúak és fiatalok részvételével tervezett kutatásokat csak abban az esetben lehet elkezdeni, ha a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság hivatalos engedélyt ad erre. Az engedély csak a részeként csatolt kutatási tervre, egy-egy meghatározott helyszínre és célcsoportra vonatkozik, ami jelen kutatás esetében négy különböző engedélyeztetési folyamatot jelentett.

A kvantitatív vizsgálat

A kvantitatív vizsgálat felvétele online történt, a résztvevők egy tizennégy kérdésből álló, saját szerkesztésű demográfiai kérdőívet, valamint a huszonöt itemes Connor–Davidson Reziliencia Skálát, az MSPSS Multidimenzionális Észlelt Társas Támogatás kérdőívet, a Seligman-féle PERMA Profil-kérdőívet, valamint a Colin Wayne Leach nevéhez fűződő Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skálát tartalmazó kérdőívcsomagot töltötték ki. Jelen tanulmány kifejezetten a Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skála, a Connor–Davidson Reziliencia Skála, valamint a félig strukturált interjú vonatkozó eredményeire fókuszál.

A Connor–Davidson Reziliencia Skála

A Connor–Davidson Reziliencia Skála (CD-RISC) az egyik legszélesebb körben használt eszköz a reziliencia mérésére. A tesztet Kathryn Connor és Jonathan Davidson dolgozta ki 2003-ban, míg hazai adaptációját Kiss Enikő Csilla és munkatársai végezték el 2015-ben. A rezilienciát a személyes erőforrásokon keresztül közelíti meg. A CD-RISC-et leggyakrabban az összpontszám alapján értékelik (Connor–Davidson, 2003; Kiss et al., 2015). A teszt jellemzőit a 3. táblázat mutatja be.

3. táblázat: A Connor–Davidson Reziliencia Skála legfontosabb jellemzői

A Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skála

A kutatásban a Leach és munkatársai (2008) által kidolgozott Multidimenzionális Cso- porton belüli Azonosulás Skálát (MGIS, 4. táblázat) alkalmaztuk. A kutatás során a cso- portszintű önbefektetés három alskálájára összpontosítottunk:

• Centralitás: a csoport központi szerepének érzékelése.
• Elégedettség: elkötelezettség a csoport pozitív identitásának védelme iránt.
• Szolidaritás: a csoporthoz tartozás és a kölcsönös támogatás érzése.

4. táblázat: A Multidimenzionális Csoporton belüli azonosulás skála (MGIS) legfőbb jellemzői

Forrás: Leach et al., 2008

A kvalitatív vizsgálat

A kutatás kvalitatív szakasza félig strukturált interjúk formájában valósult meg, és a kérdőíves kutatással párhuzamosan zajlott. Az interjúalanyokat direkt megkereséssel kértük fel a részvételre. Ebben a szakaszban összesen tizenöt fő vett részt, nyolc nő és hét férfi; közülük egyvalaki nevelői, ketten intézményvezetői, hatan gyermekfelügyelői, ketten pszichológusi, négyen pedig gyermekotthon-vezetői pozícióban dolgoznak. A részt- vevők kiválasztásánál arra törekedtünk, hogy munkakörük és szakmai tapasztalatuk alapján reprezentálják a kvantitatív vizsgálat mintáját. Az alanyok többsége Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyéből érkezett, s mindkét régióból heten vettek részt a kutatásban. Egy további résztvevő Pest vármegyében dolgozik.

Az interjúalanyokat tájékoztattuk vizsgálatunk céljáról, az interjú anonimitásáról, s ezek tudatában beleegyezésüket adták. Az interjúk időtartama negyvenöt és hatvan perc közé esett. Az interjúalanyok beleegyezésével hangfelvételt is készítettünk, amelyből szöveges átiratok születtek az interjúk tartalmáról. A hanganyagokat ezek után töröltük. Az interjú tíz előre meghatározott kérdésből állt (5. táblázat). A célunk az volt, hogy a személyes szakmai történetek mellett a kvantitatív kutatásban mért konstruktumokkal kapcsolatos koncepciókat árnyaltabban, mélyebben ismerhessük meg. Az interjút minden esetben a jövőre irányuló kérdésekkel zártuk, és minden interjúalanyt felkértünk, hogy ossza meg saját megoldási javaslatát az ellátórendszer előtt álló kihívásokkal kapcsolatban.

5. táblázat: A félig strukturált interjú kérdései (saját szerkesztés)

Eredmények

A kérdőíves vizsgálat eredményei

A vizsgált változók leíró statisztikáit a 6. táblázat mutatja be. Az egyes mérőeszközök Cronbach-alfa-értékei 0,73 és 0,958 között mozogtak, így megfeleltek a megbízhatósági feltételeknek, és alkalmasak voltak a reziliencia, valamint a csoporton belüli azonosulás dimenzióinak vizsgálatára.

5. táblázat: A kutatásban használt kérdőívek és alskáláik leíró statisztikái (saját szerkesztés)

Bár a Connor–Davidson Reziliencia Skála esetében nincsenek szigorú szabályok a pontozást illetően, a 2018-as CD-RISC huszonöt itemes verziójának útmutatója alapján meghatározott értékekkel számoltunk.

Ez alapján elmondható, hogy a kutatásban részt vevők közül huszonhatan magas, huszonöten pedig közepes rezilienciaértéket mutattak. További húsz fő az alacsony, míg huszonegy fő a kiváló tartományba esik. Kutatásunkban azt feltételeztük, hogy a gyermekotthonok és lakásotthonok dolgozóinak rezilienciája pozitív összefüggést mutat a csoportidentitás csoportszintű önbefektetés dimenziójával.

Az elemzés során a CD-RISC és az MGIS adatai nem normális eloszlást mutattak (Shapiro–Wilk-teszt: p < 0,05), ezért a Spearman-féle rangkorrelációt alkalmaztuk a két változó együtt járásának vizsgálatára. A 7. táblázatban található korrelációs együtthatók szignifikáns, pozitív kapcsolatot jeleznek a reziliencia és a csoportszintű önbefektetés, illetve annak alskálái között (p < 0,001; r = 0,56). Az alskálák közül a szolidaritás mutatta a legerősebb korrelációt, vagyis a csoporthoz tartozás és a kölcsönös támogatás érzése. Ezt követte az elégedettség, vagyis az elkötelezettség a csoport pozitív identitásának védelme iránt, valamint a centralitás, vagyis a csoport központi szerepének észlelése.

7. táblázat: Spearman-féle rangkorreláció, Connor–Davidson Reziliencia Skála, Multidimenzionális Csoporton belüli Azonosulás Skála (saját szerkesztés)

A félig strukturált interjú eredményei

Az interjúk célja az volt, hogy mélyebb betekintést nyerjünk a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó szakemberek tapasztalataiba. Arra törekedtünk, hogy megértsük, mi- ként vélekednek saját eszközeikről az ellátórendszeren belül, hogyan élik meg rezilienciájukat és a lehetőségeiket jelenlegi munkakörnyezetükben. Az interjúk tartalmát az ATLAS.ti (Version 24.0.0.29576) szoftver segítségével elemeztük. A következő öt átfogó kategória rajzolódott ki: személyes és szakmai motivációk, önfejlesztés, reziliencia, társadalmi támogatottság, valamint a rendszer előtt álló kihívások. A kategóriákat és tartalmi jellemzőiket a 8. táblázat foglalja össze.

8. táblázat: A tartalomelemzés kategóriái és jellemzői (saját szerkesztés)

Az alábbiakban a fő kategóriák mentén a vizsgálati személyek válaszait idézve illusztráljuk a kvalitatív kutatás eredményeinek részleteit.

Motiváció

Az interjúkban több válaszadó is kiemelte, hogy a gyermekek iránti szeretet és elhivatottság az egyik legfontosabb motiváló tényező a mindennapi munkájában: „Kimondottan a gyerekek motiváltak. Van három saját gyermekem, nagyon szeretem a gyerekeket. Nagyon szeretek velük foglalkozni.” Sokan azt is kiemelték, hogy nem tudnák más területen elképzelni magukat: „Tényleg, más területen nem tudom elképzelni magam. Egy héten negyvenhétszer fogok felmondani, de még mindig itt vagyok és szeretem.” Többen kiemelték a szakmai jövőkép szerepét a motiváció fenntartásában: „Mi a cél? Hogy a gyereket a lehető legmagasabb színvonalon lássuk el, illetve hogy azok a gyerekek, akik traumatizáltak, és megjárták a hadak útját, azok a gyerekek ismét gyerekek legyenek. És azért ez nem egy utolsó szempont szerintem. Tehát talán ez a fajta motiváció lenne, hogy meg lehet ebben látni a jövőképedet.”

 Önfejlesztés

A válaszadók a folyamatos önfejlesztés fontosságát hangsúlyozták, és gyakran kiemelték, hogy a munkahelyen való tanulás és fejlődés kihívásokkal jár: „Sok változáson mentünk keresztül, sok mindent mi csináltunk először. Nagyon régóta vagyok a rendszerben, nincs olyan, aki több időt töltött itt, hogy nekem tudna valaki tapasztalatot átadni, pedig jó lenne.” A válaszadók többsége hangsúlyozta, hogy a szakmai fejlődés lehetőségei korlátozottak, különösen a mindennapi terhek mellett. „Szakmailag a fejlődésre egyébként lehetne lehetőség, ha tudnánk igazán a szakmával foglalkozni.” A válaszokból az is kirajzolódott, hogy minél több időt tölt el valaki ezen a pályán, annál kevésbé talál lehetőséget a további önfejlesztésre: „Korábban még fiatalabb voltam, a nagy öregektől nagyon sokat tanultam. De most jelen pillanatban ezt nem látom.”

 Reziliencia

Kutatásunk szempontjából fontos kiemelnünk a reziliencia kategóriában érkező válaszokat, és elsősorban azt, hogy az interjúalanyok többsége a területen eltöltött idő múlásával együtt a reziliencia változását is megfigyelte. Voltak olyan résztvevők, akik az idő előrehaladtával erősebbnek érezték ellenálló képességüket: „Folyamatosan mindig újabb és újabb helyzetek elé állít az élet. Ez megterhelő tud lenni, de tapasztalatom is egyre több van, tehát folyamatosan fejlődik a rezilienciám.” Mások úgy vélik, hogy a rezilienciájukat nem befolyásolta a terület vagy az ott töltött évek száma: „Nem, szerintem nem változott. Sőt. Nekem előtte stresszesebb volt a munkahelyem.”

Társadalmi támogatottság

A válaszadók kiemelték, hogy a társadalom részéről gyakran előítéletek érik a gyermekvédelmi ellátás rendszerét és a szakembereket is: „Ha a kívülálló emberek véleményére adnék, akkor azt mondanám, lenéznek, mert mindenki azt mondja, hogyan tudsz ezekkel – és itt a hangsúly az ezekkel szón van –, hogy tudok ezekkel dolgozni.” „Támogatottságot nem élvez. Én úgy gondolom, hogy amikor beszélünk emberekkel, akkor mindenki azt mondja, jaj, de szép. Messziről, hogy milyen szép, jaj, én nem is tudnám ezt csinálni.” Voltak olyan interjúalanyok, akik szerint a társadalom nagy része nem érzi elégségesnek a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók munkáját: „A többség azt hiszi, hogy bejövünk, itt vagyunk, letelik ugye a műszak, és megyünk haza.”

 Információhiány

A megkérdezettek többsége úgy vélte, hogy sokan, akik nem érintettek az ellátórendszer működésében, nem tudják pontosan, mivel is foglalkozik a gyermekvédelmi szakellátás. „Minden abból adódik, hogy nincsen információjuk. Valahogy ez nincs publikálva.” „Van, aki azt se tudja, hogy miről szól ez az itteni munka. Meg sokan a nevelőszülői hálózattal keverik, de ez más. Teljesen más, mint a nevelőszülőség.”

Az ellátórendszer kihívásai

Az interjúalanyok válaszai alapján az ellátórendszer kihívásait a következő három alkategóriában csoportosíthatjuk: anyagi megbecsülés, képzések és utánpótlás, tudásmegosztás és szupervízió.

Mindegyik interjúalany kiemelte, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók számára az egyik legnagyobb kihívást az alulfizetettség jelenti: „Szerintem maga a rendszer jó, de több támogatásra lenne szükség. Sokkal. Most nagyobb megbecsülésre értem. Pénz, pénz, pénz.” Volt, aki megjegyezte, hogy a területen dolgozók között bérfeszültség van, aminek a rendezése nélkül nem várható lényegi javulás: „Amíg a többi kollégának a pénze nem rendeződik, addig még az is konfliktust okoz, hogy egy pályakezdő adott esetben annyit keres, mint egy húsz éve benne dolgozó.”

Az interjúalanyok szerint a megfelelő képzések és a tudásmegosztás hiánya is problémát okoz a területen dolgozók számára, mivel ezek hosszú távon a megfelelő szakmai fejlődés és a szakmai utánpótlás sarokkövei is: „Nincsenek releváns szakirodalmak, amik segítenének, nincsenek lebutított szakirodalmak sem, hogy ha már ennyire fel van hígulva a gárda, akkor kellene egy új receptkönyv, amit ért mindenki.” Többen kiemelték a felsőoktatásban tanuló diákok bevonásának korlátait is. „Gyakorlati helyeket nyitni, vagy akár órarendbe beépítve, akár egy választható tárgyként, de a lehetőséget megadni, hogy szétnézzenek, mert ugye itt az utcáról nem lehet csak úgy beszédülni, hogy jöttem szétnézni, hanem ide kell egy keret.” Többen kiemelten fontosnak tartják a szupervíziót és a csapatépítő alkalmakat: „Nem nagyon van elérhető szupervízió, és többet kellene foglalkozni csapatépítéssel.”

Következtetések: a gyermekvédelem mint társadalmi felelősség

A gyermek- és lakásotthonokban dolgozó szakemberek mindennapi munkájuk során összetett és kihívásokkal teli feladatokat végeznek. Gyakran olyan váratlan helyzetekkel találkoznak, amelyekre nem lehet előre felkészülni, így tapasztalatukra és tudásukra építve, saját és szervezeti eszközeiket is alkalmazva kell megoldaniuk a problémákat. Céljuk, hogy megőrizzék integritásukat, miközben ellátják legfontosabb feladatukat: a lakás- és gyermekotthonokban élő gyermekek és fiatalok gondozását, segítését és támogatását.

Kutatásunk eredményei alapján megállapítható, hogy a csoportidentitás szoros kapcsolatban áll a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók rezilienciájával. A csoport- identitás és dimenziói, különösen a szolidaritás központi szerepet játszanak a rugalmas ellenálló képesség megerősítésében. A csoportidentitás és a közösségi támogatás hangsúlyozása segíthet abban, hogy még ellenállóbb és motiváltabb szakembereket képezzünk, akik képesek megbirkózni a gyermekvédelmi ellátás komplex és gyakran stresszes környezetével. A szakirodalom által is hangsúlyozott módon (Ungar, 2011) a csoporton belüli erős összetartás, beleértve a szolidaritást és az elégedettséget, jelentős mértékben hozzájárulhat a munkatársak rugalmasságához és ellenálló képességéhez. Az interjúk alapján az is világossá vált, hogy a munkatársak szakmai identitása nem csupán egyéni élmény, hanem egy erős közösség részeként való megélés, amely kulcsfontosságú tényező a reziliencia fenntartásában.

Kirsten J. Fasey és munkatársai (2021) rezilienciadefinícióját is alapul véve a kutatás megerősítette, hogy nemcsak egyéni szinten, hanem a csoportok és szervezetek szintjén is érdemes vizsgálni a rezilienciát. A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó munkatársak számára a csoportidentitás és a közösséghez tartozás érzése olyan erőforrásokat biztosít, amelyek segítenek túljutni az egyéni nehézségeken, legyen szó a mindennapi kihívások kezeléséről vagy hosszú távú megterhelésről.

Ezenkívül jelen kutatás megerősítette Flach és munkatársai (2023) eredményeit is, akik az iskolapszichológusok körében vizsgálták a szakmai identitás és a reziliencia kapcsolatát. Ők kiemelik, hogy a szakértői csoportokban való identitásépítés és a szakmai közösség támogatása alapvető szerepet játszik a segítő hivatások területén dolgozók mentális ellenálló képességében. Az interjúkban elhangzott válaszok is alátámasztották, hogy a területen dolgozók rezilienciája a csoportidentitás mellett a motivációval, a szakmai és személyes önfejlesztéssel, valamint a társadalmi támogatottsággal is erősen összefügg.

A kutatás során felmerült, hogy a társas támogatás és a közösségi kapcsolatok erősítése jelentős hatással van a reziliencia fenntartására. A szakemberek véleménye szerint a hatékony tudásmegosztás, a megfelelő szakmai utánpótlás, a mentorálás és a szupervízió segíthetnek abban, hogy ellenállóbbak és elégedettebbek lehessenek mindennapi munkájuk során. A beszélgetések kiemelték a társadalmi támogatottság hiányosságait is. Ez fontos szempont lehet a jövőbeni beavatkozások tervezésében. Összességében a kutatás eredményei megerősítik, hogy a reziliencia nemcsak belső erőforrások kérdése, hanem szoros kapcsolatban áll a közösségi támogatással is. A szakmai közösség erősebb kapcsolódása, a csoportidentitás megerősítése hozzájárulhat a munkatársak rezilienciájának fejlesztéséhez, ami a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók hosszú távú jóllétére és hatékonyságára is pozitív hatással lehet.

Ez a kutatás alapot szolgáltathat a jövőbeni szakmai beavatkozások és prevenciós programok számára, amelyek a szakemberek támogatására, jóllétük javítására és a csoportok közötti szolidaritás erősítésére irányulnak. A kutatás limitációjaként mindenképpen kiemelendő az, hogy a kérdőíves vizsgálatban összesen kilencven résztvevőt tudtunk megszólítani. Ennél nagyobb elemszámú mintákkal módszertanilag helytállóbb elemzést lehet végezni, ugyanakkor ezzel kapcsolatban nem lehet figyelmen kívül hagyni az engedélyeztetési folyamat fentebb jelzett nehézségeit, amelyek alapvetően körülményessé teszik a területen dolgozók megszólítását.

A gyermekvédelmi szakellátás jövője szempontjából fontos lehet a területen dolgozók által megfogalmazott beavatkozási pontok további kifejtése újabb kutatások segítségével, amelyek kiterjednek a különböző szakmai csoportokra és kontextusokra, figyelve arra a szempontra is, hogy a különböző beavatkozásokat a megfelelő szervezeti és szakmai egységekhez lehessen kapcsolni. A jövőbeli eredmények segíthetnek abban, hogy a szakmai közösségek támogatása még inkább fókuszba kerüljön a reziliencia fejlesztésére irányuló programokban.

Absztrakt

A mentális egészség krízise egyre inkább érzékelhető világszerte, s ez összefügg a globális polikrízissel. E válságok enyhítését célozzák a természetalapú megoldások, amelyek révén a természettel együttműködve kezeljük problémáinkat. A természet mentális egészségre gyakorolt kedvező hatásán nyugvó természetalapú megoldások egy csoportját jelentik a gyógyító kertek. Ezek az ember és a természet kölcsönhatásában létrejövő olyan élőhelyek, amelyek egyszerre járulnak hozzá a biológiai sokféleség és a mentális egészség védelméhez. A Gyógyító Kert Valóságlabor keretében egy mentális betegségeket gyógyító hazai intézmény és külső szakemberek fogtak össze, hogy a kórházkertet gyógyító kertté tervezzék át a részvételi akciókutatás módszertanát követve. A sok szakterületről bevont tudás s a területen dolgozó és gyógyuló emberek, az ott élő és odalátogató állatok, illetve az ottani növények igényei és tapasztalatai együtt alakítják a gyógyító kertet.

Kulcsszavak: gyógyító kert, mentális egészség, természetalapú megoldások, részvételi akciókutatás

DOI: 10.56699/MT.2024.3.5

Napjainkban az egymással koevolúciós összeköttetésben lévő ökológiai, társadalmi, gazdasági rendszereink egyidejű válságát éljük meg, mely összetettsége miatt a polikrízis nevet kapta. Az említett rendszerek egymásra hatása révén az őket érintő válságok hatásai is összeadódnak, ez pedig az emberi társadalomra nézve még nagyobb kockázatot jelenthet (Lawrence et al., 2024). E sokféle válság részeként a mentális egészség krízisét is éljük a globális ökológiai válsággal összefüggésben (Kumar et al., 2023). Égető szükség van ezért olyan megoldásokra, amelyek révén fizikai és mentális értelemben egyaránt jobb életet élhetünk, miközben jelentősen előre tudunk lépni az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség degradációja és a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem terén.

A válságok megoldásában az egyik alapvető lehetőség az ember és a természet kapcsolatának újragondolása. Ebbe a körbe tartoznak azok a gyakorlati javaslatok, melyeket összefoglalóan természetalapú megoldásoknak (Nature-based solutions) neveznek (például Kántor et al., 2017). A természetalapú megoldások olyan megközelítést és eszköztárat képviselnek, melyek révén a természettel együtt dolgozva oldjuk meg a problémáinkat úgy, hogy a természet és az ember egyaránt profitáljon belőlük „egész-sége” tekintetében. Ilyen természetalapú megoldásnak tartják a városokban például a zöldtetőket, a közösségi kerteket, az esőkerteket, a beporzók élőhelyeit és táplálkozását segítő közparkgondozást vagy vidéken a szántóföldek vadvirágos szegélyeit és a vizes élőhelyek megőrzését, rehabilitációját (például Xie–Bulkeley, 2020).

A természetalapú megoldások tervezéséhez és sikeres megvalósításához azonban nem elegendők a pusztán természettudományos és mérnöki-technikai megközelítések és megoldások, a társadalmi kérdésekre és kontextusra ugyanolyan figyelmet kell fordítani (Frantzeskaki, 2019; Tallent–Zabala, 2024). Ha ugyanis nem vesszük tekintetbe a társadalmi szempontokat, akkor a megvalósított természetalapú megoldás a fennálló hatalmi struktúrákat, elnyomást és alávetettséget fogja tovább erősíteni (Bauer, 2023). A természetalapú megoldások akkor szolgálják a közjót, és lesznek valóban fenntarthatók, ha a helyi közösségek és állampolgárok igényeire és aktív részvételére épülnek (köztük kiemelten azokéra, akiket a jelen társadalmi struktúrák elnyomott és hátrányos helyzetben tartanak) (Remme–Haarstad, 2022), valamint ha az emberen kívül más fajok (állatok, növények és mikroorganizmusok) és élő rendszereik egészségére ugyanolyan figyelmet fordítanak (Herrmann-Pillath et al., 2023).

A jelen tanulmányban bemutatott munka az EU Horizon Europe programja által finanszírozott COEVOLVERS (Coevolutionary approach to unlock the transformative potential of nature-based solutions for more inclusive and resilient communities, 2022– 2026, 101084220. szerződési számú) tudományos projekt keretében zajlik. E kutatási projekt tizenegy partnerszervezete hét különböző európai közösséggel kezdett együttműködést különféle természetalapú megoldások kialakításának vagy továbbfejlesztésének céljával. A projektkonzorcium tagjai helyi partnereikkel úgynevezett valóságlaboratóriumokat (Living Lab) hoznak létre a természetalapú megoldások új típusú gyakorlatainak és modelljeinek kikísérletezésére. A cél olyan természetalapú megoldások közös megalkotása, amelyek segítik a helyi közösségek fenntartható és rugalmas alkalmazkodását a társadalmi és környezeti változásokhoz (COEVOLVERS, é. n.).

A COEVOLVERS projekt magyarországi valóságlaborja a természet mentális egészséggel kapcsolatos kedvező hatására épülő természetalapú megoldások egy csoportjával, az úgynevezett gyógyító kertek, terápiás kertek, valamint a kertterápia témájával foglalkozik. A gyógyító kertek az ember és a természet kölcsönhatásában létrejövő olyan élőhelyek, melyek egyszerre járulnak hozzá a biológiai sokféleség és az emberek mentális egészségének védelméhez (Stigsdotter–Grahn, 2002). A Gyógyító Kert Valóságlabor keretében egy mentális betegségeket gyógyító hazai egészségügyi intézmény társadalomkutatókkal és kertész/tájépítész szakemberekkel fogott össze, hogy a meglévő kórházkertet részvételi módon (azaz a kórházban gyógyuló és dolgozó emberekkel közösen) gyógyító kertté tervezzék át. A sok szakterületről bevont tudás és a területen élő, dolgozó, ott gyógyuló emberek, ott élő és oda látogató állatok, illetve a növények igényei és tapasztalatai együtt alakítják a gyógyító kertet. A közös munka a részvételi akciókutatás (RAK) módszertanát követi.

Cikkünkben röviden bemutatjuk a természet és a mentális egészség összefüggéseit, különös tekintettel a gyógyító és kórházkertekre, a Gyógyító Kert Valóságlabor munkája során alkalmazott módszertant, majd a valóságlabor eddigi munkáját. Írásunkkal kifejezett célunk, hogy felkeltsük mindazok érdeklődését, akiket érdekelnek a természet és az egészség összefüggései, továbbá készek párbeszédet folytatni, és együttműködni a hazai intézményrendszer ez irányú fejlesztésében.

Elméleti alapok: természet és mentális jóllét

A globális ökológiai és társadalmi krízis korában egyre nő az igény a mentális jóllétet és egészséget támogató szolgáltatásokra, miközben a mentálgészségügyi ágazat az egész világon kapacitáshiánnyal küzd (WHO, 2022). A mentális egészség fenntartásában, a prevencióban és a gyógyításban fontos segítőnk lehet a természettel való kapcsolatunk (Bratman et al., 2012; Lackey et al., 2021; Summers–Vivian, 2018), mely javítja fizikai egészségmutatóinkat, segíti a stressz utáni regenerációt, a figyelmi folyamatokat, a mentális zavarok gyógyítását, és alapvetően hozzájárul az életteliség, a vitalitás átéléséhez. Arra vonatkozóan is gyűlnek a kutatási eredmények, hogy a természetközeli állapot, a nagyobb biológiai sokféleség megtapasztalása kedvező hatást gyakorol lelki egészségünkre (például Aerts et al., 2018). A természettel való kapcsolat mentális egészségre gyakorolt pozitív hatására épít számos olyan mentális egészséget vagy gyógyulást támogató módszer, mint az állatasszisztált foglalkozások, terápiák, az ökoterápia, a vadonterápia stb. (például Rákár-Szabó–Kenézlői, 2019; Kosztka, 2022). Az emberi egészség és jóllét azonban nem képzelhető el az azt fenntartó természeti rendszerek jólléte nélkül (Whit- mee et al., 2015); az ember és a természet „egészsége” egymásba ágyazott, összekapcsolódik, rendszert alkot (Mihók et al., 2021).

A természet és az egészség kapcsolatának kutatása exponenciálisan fejlődő terület, és új interdiszciplináris kutatási területek születéséhez is hozzájárult (lásd többek között Kabisch et al., 2023; Harries et al., 2024). Témánk szempontjából az egyik releváns kutatási irány és gyakorlat a tájépítészet, a dizájn, az egészségtudomány és a környezetpszichológia határterületein alakult ki. A kertek gyógyító hatásainak első tudományos mérését Roger S. Ulrich (1984) kutatásához kötik, amely további vizsgálatokat indított el a témában, elvezetve a gyógyító kertek tervezésének gyakorlati útmutatóihoz is (Cooper Marcus – Barnes, 1999; Takácsné Zajacz et al., 2021). Számos teória keresi a magyarázatot a kertek gyógyító hatásaira, melyek a kert és a dizájn elemeinek közvetlen és közvetett resztoratív hatásaitól az értelmes alkotótevékenység élvezetén át az identitás pozitív megélésének lehetőségéig terjednek (Stigsdotter–Grahn, 2002; Nieberler-Walker et al., 2023). A gyógyító kertek tervezésének gyakorlatában kiemelt figyelmet kap az egyensúly keresése a kert passzív élvezete (egyszerűen csak ott lenni a kertben) és a kertben folytatott aktív tevékenység (például fizikai aktivitás) között. A tervezés gyakorlatának ugyancsak bevett elemévé vált az összes emberi érzékelésmódot figyelembe vevő kerttervezés – a gyógyító kerteknek valamennyi érzékszervünkkel kommunikálniuk kell komplex gyógyító hatásuk kifejtése érdekében (Bell et al., 2023).

A legfrissebb gondolati és gyakorlati trendet a gyógyító kertekkel kapcsolatos kutatásokban és dizájngyakorlatban a természet úgynevezett nem emberi lényeire fókuszáló tervezés (non-human vagy more-than-human design) jelenti. Visszacsatolva a természet és az egészség kapcsolatáról szóló szakirodalomra, a gyógyító kertek biológiai sokfélesége, a bennük élő állat- és növényfajok, illetve mikroorganizmusok jólléte ugyancsak szükséges elemévé vált a gyógyítókert-tervezésnek, hiszen bolygónk, a természeti rendszerek és a sokféle élőlény egészsége egységet alkot, amit a kerttervezésnek le kell fordítania az adott lokális kontextusra (Bell et al., 2017).

Módszertani megközelítések: részvételi akciókutatás és valóságlabor

Mivel a természetalapú megoldások (így a gyógyító kertek) nemcsak természettudományos és mérnöki-technikai megközelítések, hanem szorosan kötődnek a hozzájuk kapcsolódó társadalmi gyakorlatokhoz (Herrmann-Pillath et al., 2022), maguk is részeivé válnak a társadalmi struktúráknak, folyamatosan és alapvetően befolyásolva a társadalom jelen és jövőbeli működését, elengedhetetlen az érintettek bevonása már a tervezés fázisában. A természetalapú megoldásokban rejlő transzformatív potenciál a társadalmi részvétel közös alkotói folyamatában váltható életre.

A cikkben bemutatott gyógyító kert tervezése az úgynevezett valóságlabor-koncepció keretében történik. A valóságlaborok különböző érintettek együttműködését jelentik valamilyen új megoldás létrehozása céljából egy mindannyiukat egyaránt foglalkoztató kérdésben (ENOLL, é. n.). A valóságlaborok sokféle perspektíva találkozásának, a közös tudásteremtésnek és kísérletezésnek a helyszínei, amelyekben a tudományos kutatás mindig egy konkrét, valós probléma megoldásával fonódik össze. A valóságlaborokban az érintettek minél szélesebb körű bevonása azt hivatott biztosítani, hogy a különböző területről érkező szakemberek és érintettek közös munkája és a köztük kialakuló párbeszéd során minél többféle igény, szemlélet, szempont és tudás jelenjen meg, s mindez szinergiákat teremtsen (Hossain et al., 2019).

A  valóságlaborok  munkája  jól  illeszkedik a RAK módszertanába (Logghe–Schuurman, 2017). A RAK egyszerre szolgálja a szisztematikus tudásteremtést (akadémiai tudás) és olyan változás elérését, amelynek köszönhetően javul a résztvevők életminősége (gyakorlati problémamegoldás) (Levin, 2012; Reason–Bradbury, 2001), s egyúttal megkérdőjelezi a tudásteremtés konvencionális módját. Az ez utóbbi keretében képzett kutatók „objektív” megfigyelői szerepben irányítják a kutatás folyamatát (Fals-Borda–Rahman, 1991). A RAK ezzel szemben lehetővé teszi, hogy a konvencionális kutatások során „alanyoknak” tekintett érintettek társkutatókká, míg a hagyományos értelemben vett kutatók maguk is a kutatás alanyaivá váljanak (Reason–Bradbury, 2001). A probléma érintettjei ezáltal maguk keresik a válaszokat valós szükségleteikre, és egyenrangú felekként vesznek részt a kutatásban (Málovics, 2019).

A tudás és a változás létrehozása az úgynevezett kutatási cikluson keresztül valósul meg, amely a kutatás érvényességét is hivatott biztosítani (Reason, 2006; Málovics, 2019). A kutatási ciklusok a tervezés, az akció és a reflexió lépéseiből állnak, s a ciklusok iteratív módon épülnek egymásra. Az akciókra és megélt tapasztalatokra adott reflexió a kutatás meghatározó lépése, amely során a társkutatók kritikusan felülvizsgálják saját nézőpontjaikat, hiedelmeiket (Reason, 2006; Levin, 2012; Málovics, 2019). A RAK így az elmélet, a gyakorlat és a kritikai reflexió összekapcsolódásával lehetőséget teremt a korábbiaktól eltérő új gyakorlatok elsajátítására és új megoldások létrehozására egy demokratikus folyamat során.

A gyógyító kert valóságlabor

Szereplők és szerepek

A magyarországi Gyógyító Kert Valóságlabor az agro-biodiverzitás fenntartása iránt elkötelezett, gyakorló kertészeket tömörítő civil szervezet (Magház Egyesület), egy mentális betegek rehabilitációjával foglalkozó szakkórház (Boldog Gellért Szakkórház) és társadalomkutatók (ESSRG) együttműködésével jött létre; célja a kórház kertjének integrálása a gyógyító munkába a kórházban gyógyulók, a dolgozók és a természet nem emberi lényei igényeinek figyelembevételével. A valóságlaborban így helyet kapnak mentális betegségekkel foglalkozó, ökológiai és kertészeti ismeretekkel és gyakorlattal rendelkező, valamint a RAK-ban jártas szakemberek, továbbá a gyógyulás céljából a kórházban tartózkodók.

A Gyógyító Kert Valóságlaborban a közös munka a RAK-ra jellemző „tervezés – akciók kivitelezése – az akciókra való reflexió” ciklusaiba ágyazódik be. Ez azt jelenti, hogy az akciókat közös tervezés, szakirodalmi áttekintés és a valóságlabor tagjai közötti folyamatos egyeztetés előzi meg. Az egyes akciók kivitelezése után kerül sor a reflexióra, amely az akciók egyfajta értékelése, különös tekintettel a személyes, szubjektív megélésekre és tapasztalatokra. Az akciókutatás ciklusait személyes, kutatási naplók egészítik ki, amelyek segítik a reflexiót.

A valóságlabor résztvevői különböző szerepeket töltenek be a közös munka során, melyet a civil szervezet munkatársaiból és a társadalomkutatókból álló kisebb csapat (nyolc fő), a magcsoport facilitál (Living Lab core group). Ők felelnek a valóságlabor operatív munkájáért, kétheti rendszerességgel egyeztetnek az aktuális feladatokról, akciókról, keresik a szinergiákat, s a reflexiók alapján új akciókat kezdeményeznek. Egy másik szerep azoké a kórházi dolgozóké, akik a magcsoport tagjaival szorosan együttműködve vesznek részt a gyógyító kerthez kapcsolódó munkában: ápolók, műszaki dolgozók, orvosok, pszichológusok és terapeuták. Azok a kórházi dolgozók, akik feliratkoztak a gyógyítókert-projekt belső hírlevelére, egyrészt folyamatosan tájékoztatást kapnak az eseményekről és eredményekről, másrészt egy-egy konkrét kérdésben vissza is tudnak jelezni (például kedvenc növényükről a kertben). A kórház vezetése a hírlevél mellett célzott tájékoztatást is kap a tervezés és az egyes tevékenységek haladásáról, s amikor szükséges, jóváhagyását adja az egyes kórházkerti beavatkozásokhoz. A gyógyító kert tervezésének fontos szereplői a mentális állapotuk miatt a kórházban gyógyulók. A betegek számára az egészségügyi etikai előírások és kutatásetikai normák tiszteletben tartásával biztosítjuk a részvétel lehetőségét, úgy, hogy tevékenységeik belesimuljanak a gyógyítási folyamatba, azaz a szakorvosok által előírt terápiákon keresztül és a gyógyító szakemberek révén működnek közre. A valóságlabor munkájában ugyancsak fontos szerepet játszanak azok a külső szakemberek, akik a gyógyítókert-projekt tanácsadó testületének (National Consultation Group) tagjaiként tevékenykednek, sokféle szakmai és tapasztalati tudásukkal gazdagítva a folyamatot.

A kórházkert

A szakkórház kertje, amelynek gyógyító kertté való áttervezését tűzte ki célul a valóságlabor, több mint háromhektáros zöld területen fekszik. Az egyik oldalról természetvédelmi terület veszi körül (ott indul egy kedvelt kirándulóhely felé vezető turistaút is), a másik oldalról pedig forgalmas kétsávos út halad. A kert különböző adottságú területekből áll: két nyitott rét, egy főleg örökzöldek díszítette park, épületek által körülvett belső kert, kisebb „kertzugok”, valamint egy zöldségeskert alkotják. A gyógyulók és a dolgozók jelenleg leginkább csendes pihenésre, beszélgetésre, pingpongozásra, sétára, a látogatókkal való találkozásra, alkalmanként pedig kinti terápiás foglalkozásokra használják a kertet. Területét főként városi parkokban jellemző növényzet lakja be. Bár a kerítésen túl természetvédelmi terület kezdődik, ennek hatása kevéssé érezhető a növény- és állatvilág változatosságában. A kertben található fák tipikus városi parkfák, olyan őshonos vagy idegenhonos fajok kertészeti változatai, amelyek jól bírják a városi, bolygatott környezetet, a szárazságot, és gyakran díszítő jellegűek.

Eredmények: a gyógyító kert valóságlabor munkája

Azt szeretnénk szemléltetni, hogy a Gyógyító Kert Valóságlabor munkájában, a RAK során végrehajtott akciókban miként valósul meg az egyes érintettek igényeinek feltérképezése, az érintettek (különösen a kórházban dolgozók és gyógyulók) bevonása, illetve hogy az egyes tevékenységek miként szolgálják a gyógyító kert tervezését. Fontos szempont volt, hogy a kutatás során végrehajtott akciók illeszkedjenek a kórház gyógyító munkájába, vagyis hogy ne csupán a kutatás eredménye, hanem a folyamata is a gyógyítást szolgálja.

A Gyógyító Kert Valóságlabor munkája során 2023 szeptembere és 2024 májusa között végrehajtott akciókat az 1. táblázat foglalja össze. Az akciók között szerepet kaptak konvencionális kutatási módszerek (interjúk, felmérések) és gyakorlati tevékenységek, amelyek egy-egy konkrét igényre adtak választ.

Az érintettek igényeinek, jelenlegi és vágyott, tervezett kerthasználatának feltérképezése félig strukturált interjúk és informális beszélgetések formájában valósult meg, amelyeket jellemzően a valóságlabor magcsoportjának tagjai folytattak a kórház dolgozóival.

1. táblázat: A Gyógyító Kert Valóságlabor főbb akciói 2023 szeptembere és 2024 májusa között (saját szerkesztés)

Ezen interjúk és (a kertben sétával egybekötött) beszélgetések révén a szakdolgozók személyes kerthasználati szokásait, igényeit, valamint a terápiás használathoz kapcsolódó igényeket és javaslatokat gyűjtjük és összegezzük azzal a céllal, hogy a tájépítészeti tervezési folyamatban mindez hasznosuljon. Az emberi és nem emberi igényeket és lehetőségeket a tájépítészeti tervben igyekszünk összehangolni. A gyógyító kert tervezése során ezek fontos szempontok lesznek, különös tekintettel arra, hogy a tervezés ne okozzon fennakadást olyan tevékenységekben, amelyek jelenleg is a természethez való kapcsolódást és a gyógyítást szolgálják.

A tágabb intézményi kontextus feltérképezése azt szolgálja, hogy megértsük, miként van jelen a természet mint gyógyító entitás a magyarországi egészségügyi intézményrendszerben. E folyamat során a magcsoport tagjai olyan szakemberekkel készítenek félig strukturált interjúkat, akik az egészségügy, a tájépítészet, az ökológia, a permakultúra, a civil szféra és a művészet területén kapcsolódnak a természet és az egészség témaköréhez. Ezek a szakértői interjúk fontos tanulságokat tárnak fel a valóságlabor számára a hazai jó gyakorlatokkal és kihívásokkal kapcsolatban.

Az ökológiai felmérések célja a kórházkert ökológiai adottságainak feltérképezése, a kertben élő vagy azt valamilyen módon használó növény- és állatfajok azonosítása. Ennek keretében botanikai, fa-, rovar-, madár- és talajfelmérés történt, továbbá 2024 tavaszán úgynevezett botanikai kvadrátokat alakítottunk ki a kórházkert különböző részein. A néhány négyzetméteres botanikai kvadrátokon 2024-ben elhagyják a fűnyírást és -kaszálást, ami lehetővé teszi a bolygatatlan területeken élő növények faj szerinti felsorolását. Ezek a felmérések információt szolgáltatnak a kert nem emberi lényeiről és azokról az ökológiai adottságokról, amelyekre a gyógyító kert tervezésekor építeni lehet. A kert jelenlegi használatát az interjúkon és beszélgetéseken túl a kórházkertben tett lassú séták során egyszerű, távolságtartó megfigyeléssel térképezzük fel. A sétáló kutató jegyzeteket készít a kert használatáról különböző évszakokban és a nap eltérő szakaszai- ban. Nemcsak az emberek kerthasználatát rögzíti, hanem spontán találkozások formájában megfigyeli egy-egy állatfaj jelenlétét és viselkedését is (táplálékot gyűjtő madarak, napozó macskák stb.). Az emberek és állatok találkozásainak megfigyeléseit ugyancsak rögzítjük, hogy ebből a szempontból is feltérképezzük a természet különféle lényeinek jelenlétét és kerthasználatát (Maran, 2020). A botanikai felméréseken túl e megfigyelések a nem emberi lények igényeit tárják elénk, amelyeket a kerttervezés során – a betegek és a szakdolgozók szükségletei mellett – figyelembe kell venni.

A kórházkertet benépesítő élőlényekről, a viselkedésükről, illetve a kerthasználati szokásaikról hangi és képi multiszenzoros eszközök alkalmazásával további információkat gyűjtünk. A látás mellett a többi érzékszervi benyomást is vizsgáljuk, hiszen környezetünk befogadása a hangok, az illatok, a tapintás és a mozgás érzékeléséből adódik össze. Ezek gyűjtéséhez és megjelenítéséhez a környezet megfigyelésére használt különböző technikákat alkalmazunk: timelapse^[1]A timelapse technikával készült felvételeken hosszabb idő alatt rögzített képsorozatokat gyorsítva láthatunk, így a nagyobb időtávot felölelő események, például az évszakok … Részletek videófelvételeket az év különböző szakaszaiban, soundscape^[2]A soundscape egy adott környezet hangjainak összessége, beleértve a természetes és emberi eredetű zajokat, amelyek együttesen egy hely vagy helyzet akusztikus jellegét alkotják. hangfelvételeket a kert különféle pontjain a hangok változásának nyomon követésére, illetve a kert megfigyelését a különböző érzékszervi tapasztalataink alapján. A megfigyeléseken túl, a kórház szakképzett dolgozóinak meghívására és vezetése mellett a valóságlabor kertészeti, ökológiai és audiovizuális szakértői bekapcsolódtak a betegek számára tartott terápiás foglalkozások előkészítésébe és megvalósításába is. A szakértők bevonásával tartott előadások és beszélgetések szorosan kötődnek az ökológiai felmérésekhez, azok eredményeire épülnek. Céljuk egyrészt a terápiás munka támogatása, másrészt a kerttel kapcsolatos témákban való elmélyülés és az ösztönzés a lehetőségek szerinti aktív cselekvésre. A foglalkozások között voltak előadások és az előadásokat követő beszélgetések (például a madáretetésről és a fészkelésről), palántanevelő foglalkozás (melyen a magok ültetése közben a betegek megismerkedhettek az ültetőközeggel, a magok sokféleségével és életciklusaival), valamint növényzenei foglalkozás stb. Ez utóbbi középpontjában egy olyan szenzoros eszköz áll, amely a növények elektromágneses impulzusait (biológiai változásait) dallamokká alakítja át. Ezek a foglalkozások a természethez való kapcsolódás elősegítésén túl a közös tanulásra is lehetőséget teremtenek, valamint a kerthasználattal kapcsolatos preferenciák is felszínre kerülhetnek ilyenkor, így a gyógyító kert tervezéséhez is fontos szempontok jelenhetnek meg.

A természethez való kapcsolódást a valóságlabor különféle konkrét, infrastrukturális, tárgyi megoldásokkal is igyekszik elősegíteni a betegek és a szakdolgozók igényei, valamint az ökológiai felmérések alapján. Noha a valóságlabor elsődleges célja a gyógyító kert megtervezése, már számos apróbb, konkrét akció valósult meg, melyek a kert jelenlegi használatát hivatottak segíteni. Ezek egy része már meglévő gyakorlatok szakmai támogatását jelenti, mint például a veteményeskert tápanyag-utánpótlásának megszervezése és beporzóbarát sávok kialakítása vagy egy magaságyás felújítása. Megjelentek azonban új elemek is, amelyek a természettel való szorosabb kapcsolat kialakítását szolgálják, például madáretetők és a költést segítő madárodúk kihelyezése. Ezek a beavatkozások több esetben a kórházban gyógyulók segítségével, bevonásával valósultak meg, de mindig a szakdolgozók kezdeményezésére és részvétele mellett.

A gyógyító kert tervezését támogatja a különböző szakterületek képviselőiből álló tanácsadó testület is. Célja a sokféle szereplő tudáscseréje, platform biztosítása arra, hogy tagjai figyelemmel kövessék a gyógyító kert tervezése során alkalmazott módszereket, konstruktív visszajelzéseket adjanak, esetleg új szempontokra világítsanak rá. A tanácsadó testületnek az is célja, hogy egyfajta szakmai diskurzus induljon el, és a gyógyító kert témája tágabb szakmai közegekbe is beágyazódjon.

A fent felsorolt tevékenységek dinamikus interakcióban szolgálják (1) az egyes érintettek igényeinek felmérését, (2) a kórházkert jelenlegi adottságainak feltérképezését, (3) az érintettek (különösen a kórházban dolgozók és gyógyulók) bevonását és a valóságlabor tagjai közti bizalom kiépítését, (4) a gyógyítást, (5) a természet és az emberek összehangolódását és (6) végső soron a gyógyító kert tervezését. A konvencionális kutatási módszerek mellett (például interjúk, ökológiai megfigyelések), melyek a tervezéshez szükséges „leíró” információkat szolgáltatják, a konkrét igényekre alapuló gyakorlati akciók biztosítják, hogy a Gyógyító Kert Valóságlabor munkája túlmutasson a beszélgetéseken és írásos anyagok elkészítésén, növelje a bizalmat a valóságlabor tagjai között, és maga a kutatási folyamat is beágyazódjon a gyógyító munkába. A valóságlabor magcsoportjának tagjai (a RAK tervezés – akció – reflexió ciklusaiban) kéthetenként beszélik meg a történéseket, s új akciókat terveznek, melyek tanulságait a következő üléseiken vitatják meg, és így haladnak tovább.

Konklúzió

Írásunkban azt mutattuk be, hogy a magyarországi Gyógyító Kert Valóságlabor munkája során milyen lépéseket tettünk az igények feltérképezésére és a különféle szereplők bevonására úgy, hogy e lépések mind a gyógyítást, mind a természethez való kapcsolódást szolgálják a RAK módszertanának segítségével. Az emberi és a természeti rendszerek igényeinek megfigyelése alapot ad ahhoz, hogy kapcsolódási pontokat találjunk e rendszerek között. Például az ökológiai felmérések eredményeiről tartott előadások és beszélgetések nemcsak az információátadást szolgálják, hanem tudatosíthatják a kórházkertben élő élőlények jelenlétét is. A növényzene segíthet az embereknek kapcsolódni az egyébként inaktívnak tűnő növényekhez. Bizonyos tárgyi eszközök elhelyezése alkalmat teremthet a természettel való aktív együttműködésre, például a magaságyásban való kertészkedésre vagy a madarak etetésére.

A Gyógyító Kert Valóságlabor további tervei között szerepel olyan szakmai műhelyek szervezése, amelyeken a belső és külső szakemberek együtt vitathatnak meg a gyógyító kerthez kapcsolódó témákat, valamint az infrastrukturális feltételek bővítését, például a komposztálás vagy az öntözés megoldását. Mindez együttesen támogatja fő célunk megvalósítását: egy olyan tájépítészeti terv kidolgozását, mely az emberi és nem emberi lények igényeinek figyelembevételével hosszú távú, ökológiailag és gazdaságilag is fenntartható, a gyógyítást maximálisan szolgáló megoldásokra tesz észszerű javaslatokat.

Mindezen tevékenységek megtervezése és megvalósítása során nagyon fontos a különféle igények és szempontok gondos megfontolása. Az érintettek elköteleződése, a bevonás ugyanis csak akkor válhat valóra, ha a felek közös értékek mentén tudnak elköteleződni. A RAK módszertana úgy segíti elő e folyamatot, hogy a tervezés, az akció és a reflexió egymásra épülő lépéseiből álló kutatási ciklusok során a kórházban gyógyulók, a kórházi dolgozók és a természet nem emberi lényeinek igényei iteratív módon épülnek be az akciókba, míg az ezekre adott reflexiók segítik felülvizsgálni az eredményeket, az újabb akciók megtervezését vagy bizonyos tevékenységek módosítását. Ezek – főként a valóságlabor magcsoportjának és a szakkórház dolgozóinak együttműködésében létrejött konkrét akciók és az ezekre adott reflexiók – tudnak olyan közös gondolkodást elindítani, amely támogatja a gyógyító kert kialakítását és hosszú távú integrálását a kórház működésébe.

Ilyen sokféle területről és intézményből érkező szakemberekkel és érintettekkel együttműködni természetesen kihívást jelent (mint bármilyen más részvételi folyamat): időt kell szánni a közös nyelv kialakítására, esetleg új terminológia elsajátítására, s igazodni kell egymás munkakultúrájához és időbeosztásához. A szélesebb hazai kontextus és azon belül is az egészségügyi szektor helyzete, a részvételiség kultúrája mind hatással van a közös munkára. A nem emberi lények (állat- és növényfajok, mikroorganizmusok), a természet élő és élettelen elemeinek beemelése a tervezési folyamatba további kihívásokkal állítja szembe a valóságlabort. Kreatív feladat lehet például összeegyeztetni a beporzóbarát területek kialakítását a csendes, nyugodt elmélyüléssel, vagy olyan helyeket kialakítani a kertben, amelyek a sárgafejű királyka (Regulus regulus) táplálkozó- és búvóhelyéül is szolgálhatnak. A gyógyító kert megtervezésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a különböző mentális betegségekkel élőkre más-más természetes környezet hat jótékonyan, és megint más környezet kedvez a különféle nem emberi lényeknek. Az ezzel kapcsolatos ellentmondásoknak a feloldása és kezelése jelenti a Gyógyító Kert Valóságlabor következő lépéseit.

Támogatás

A kutatás az EU Horizont Europe programja által finanszírozott COEVOLVERS (Coevolutionary approach to unlock the transformative potential of nature-based solutions for more inclusive and resilient communities, 2022–2026, 101084220. szerződési számú) tudományos projekt keretében zajlik.

Köszönetnyilvánítás

A Gyógyító Kert Valóságlabor munkájában számos olyan szakember és érintett vesz részt, akik jelen cikknek ugyan nem szerzői, de nélkülük maga a munka sem folyna, s nem nyújtaná azt a tanulási élményt, amelyet a szerzők is élveznek. Köszönettel tartozunk a pszichiátriai szakkórház korábbi és jelenlegi vezetésének a támogatásukért és együttműködésükért. Ugyancsak köszönetet mondunk mindazoknak a szakdolgozóknak és a kórházban gyógyulóknak, akik részt vesznek a gyógyító kert tervezésében és az ehhez kapcsolódó eseményeken. Hálásak vagyunk nekik a közös munkára fordított időért és azért a bizalomért, amelyet felénk mutatnak. A COEVOLVERS projekt nemzetközi partnerei és a Gyógyító Kert Valóságlabor tanácsadó testülete egyaránt a kritikus barát szerepét töltik be, amiért nagyon hálásak vagyunk mindannyiuknak. Külön köszönjük Fekete Márta munkáját a projekt indításakor és első lépéseinek megtételekor. Köszönet jár szervezeteink, az ESSRG Nonprofit Kft. és a Magház Egyesület munkatársainak és tagjainak, akik szellemi támogatást nyújtanak nekünk, és az adminisztratív feladatok jelentős részét is ellátják. Sokat tanultunk a két bíráló észrevételeiből – köszönjük munkájukat. A cikkben leírtak kizárólag a szerzők álláspontját képviselik, és ők vállalnak értük felelősséget.