Absztrakt

A különböző szakirányokat képviselő gyógypedagógusok számos szektorban – köznevelés, egészségügy, szociális, magán- stb. – megtalálhatók. A gyógypedagógus feladatköre, szerepe a szektoriális igényeknek megfelelően más lehet, így a képzés során elsajátított kompetenciák különböző hangsúllyal, fontossággal és gyakorisággal jelennek meg a mindennapi munka során. A klienskör életkori változása, az életpálya támogatási szükségleteinek feltárása, kísérése, az ellátórendszerben megtalálható intézmény- és szolgáltatási típusok hatása a gyógypedagógus feladatait is befolyásolja. Tanulmányunkban a különböző színtereken dolgozó gyógypedagógusok feladatait, szerepköreit, jelenlegi és lehetséges munkaköreit járjuk körbe. Kutatásunk a szakirodalmakon túl a vonatkozó KSH-adatok és a jogszabályi környezet elemzésén, összehasonlításán alapszik. Ezen túl pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület munkatársai körében elvégzett kevert mód-szertanú, kvantitatív és kvalitatív kutatási eredményünket mutatjuk be.

Kulcsszavak:gyógypedagógus, szociális szektor, gyógypedagógusi munkakörök

DOI: 10.56699/MT.2025.4.1

A fogyatékosság minden ember életének része. Arnold Gehlen filozófiai antropológus egyenesen azt állítja, hogy az ember fogyatékos lény. Ez az egyszerre merész és gondolatébresztő kijelentés azon alapszik, hogy születésünkkor kiszolgáltatott állapotban érkezünk meg egy közösségbe, számos készségünk, képességünk még fejlődésben van, folyamatosan a körülöttünk lévők segítségére szorulunk. Ahogy aztán haladunk az időskor felé, úgy kezdenek hanyatlani testi funkcióink, a látásunk, hallásunk, mozgásszervi adottságaink, kognitív funkcióink, így újra kiszolgáltatottabb állapotba kerülünk. Közben pedig bármikor történhet olyan esemény, baleset vagy betegség, amelynek következtében átmenetileg kvázi fogyatékos emberré válhatunk (Gehlen, 1976; Kovács–Réthelyi, 2004). Ez azt jelenti, hogy a fogyatékos állapottal foglalkoznunk kell, a fogyatékos ember helyzete társadalmi kérdés, az emberi közösségek számára nem mindegy, hogyan reagálnak erre az állapotra.

A társadalom szerepe a fogyatékosság meghatározásában egyre hangsúlyosabbá vált mind a tudományos, mind a gyakorlati diskurzusban. Az Egészségügyi Világszervezet, illetve a magyar jogszabályok fogalommagyarázatai esetében vagy a fogyatékosságtudományi modellek evolúcióját tekintve is megállapíthatjuk, hogy a fogyatékosság fogalmának értelmezése állandó kérdést jelent. A jelenlegi értelmezések alapján a legnagyobb hangsúly a személy és környezete kölcsönhatásán, az aktív társadalmi részvétel lehetősé-gén és a jogegyenlőség biztosításán van (Könczei–Hernádi, 2015; Magyar Országgyűlés, 1998: 4. § a; WHO, 2023). Vagyis az, hogy ki számít fogyatékos embernek, nem egyszerűen biológiai vagy egészségügyi kérdés, hanem erőteljesen társadalmi és jogi ügy is.

Bár említettük, hogy bizonyos szempontból mindannyiunkat érint e kérdés, a számok mentén is fontos rátekintenünk, hogy Magyarországon hány emberről is beszélünk, amikor a fogyatékosságról van szó. Ha a népszámlálási adatokhoz fordulunk segítségért, nyomban egy érdekes jelenségre figyelhetünk fel. A 2011-es, illetve 2022-es népszámlálási adatok összehasonlításánál feltűnik, hogy majdnem megfeleződött a magukat fogyatékos embernek vallók száma. Ez nyilvánvalóan nem lehet így, és számos kérdést felvet. A 2011-es (490 578 fő) és a 2022-es (≈ 270 000 fő) népszámlálási becslés közötti különbséget a szakirodalom elsősorban mérési és intézményi tényezők együttes hatásával magyarázza: a 2022-es felvételben az egészségi/fogyatékossági blokk önkitöltős és részben önkéntes jellege, valamint a funkcionális nehézségekre fókuszáló kérdezéstechnika várhatóan lefelé torzítja az önbevallást (KSH, 2023; Menich, 2024; Gombás, 2017). Emellett a 2012-es rokkantsági, illetve megváltozott munkaképességi ellátási reform a jogosultsági kör szűkítésével és az újraminősítésekkel átalakította a társadalmi-jogi környezetet, ami közvetve befolyásolhatta az önazonosítást és a „ki számít fogyatékosnak/rokkantnak?” kérdés hétköznapi értelmezését (Krekó–Scharle, 2020; Bíró et al., 2023). Általános tapasztalat továbbá, hogy a célzott egészségfókuszú felmérések magasabb előfordulást mérnek, mint a népszámlálások, ezért a cenzus inkább konzervatív alsó becslést ad (Gombás, 2017; Menich, 2024). Összességében a különbséget nem „demográfiai eltűnés”, hanem a kérdezéstechnikai váltás, a stigma és jelentés körüli bizonytalanságok, valamint a szakpolitikai környezet átalakulása magyarázza (KSH, 2014, 2023; Menich, 2024; Gombás, 2017; Krekó–Scharle, 2020; Bíró et al., 2023). Ezek az eredmények jól mutatják, miért is fontos beszélni arról, kit tartunk fogyatékos embernek, illetve hogy az erről folyó társadalmi diskurzus milyen mértékben hat akár a statisztikai adatok felvételére is.

A definíciók természetesen nem öncélúak, a mindennapok valóságában súlyosan meghatározzák a szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőségét. Így egy társadalmi csoport esetleges megfeleződése téves következtetésekre sarkallhatja a szakpolitikát, befolyásolva az intézményrendszert vagy akár a szakemberrel való ellátottság mértékét is. Ezért sem mindegy, hogy az egyes szektorok hogyan határozzák meg, kit tekintenek fogyatékos személynek, és milyen szükségleteket, szolgáltatásokat, támogatási igényt, jogosultságokat kötnek az ilyen állapotokhoz.

A meghatározásoknál az egészségi állapot, a személy és környezetének kölcsönhatása, illetve a hatósági bizottságok szerepe a közös tényezők, és az a fontos megkülönböztető jegy, miszerint a fogyatékosság tartós, hosszú távú állapot, és nem múlik el, mint egy akut betegség. Emellett természetesen az is pontosan látszik, hogy más-más irányból közelítenek az egyes szektorok. Az is egyértelmű, hogy minél mélyebbre ássuk magunkat az egyes kategóriák meghatározásában, annál inkább szembesülünk annak nehézségével, hogy hol húzzuk meg a határt. Ki kerül bele az egyes kategóriákba, és ki az, aki már nem? Ha valaki kívül marad, az biztosan azt jelenti, hogy neki nincs szüksége valamilyen támogatásra? A nyilvánvaló finanszírozási kérdéseken túl, vagyis hogy milyen pénzbeli juttatásokra, szolgáltatásokra tarthat igényt az adott kategóriába tartozó személy, azt az egyes szektorok munkaszemlélete, módszere is tükrözi, tükrözheti. Ebből is következik, hogy egy szakembernek szektorok, szükségletek, illetve a konkrét fogyatékos személy életútjának szakaszai szerint más-más feladata van. Tanulmányunkban arra keressük a választ, hogyan alakul a gyógypedagógus szerepe, feladatrendszere a szociális szférában a felnőtt fogyatékos embereket érintő szolgáltatásokban.

A gyógypedagógia jelenléte

Magyarországon az intézményes gyógypedagógia az 1800-as évek legelején jelent meg. Természetes, hogy az azóta eltelt kétszáz év alatt a tudományág meghatározása, a szakemberek szakmai és öndefiníciója is sokat alakult.

A gyógypedagógia a pedagógia egyik önálló diszciplínája, amelynek tárgya a sajátos nevelési igényű, fogyatékossággal vagy tanulási, fejlődési nehézségekkel élő személyek nevelése, oktatása, fejlesztése és társadalmi integrációjuk támogatása. Olyan interdiszciplináris tudományterület, amely pedagógiai, pszichológiai, orvostudományi és szociológiai ismereteket integrál. A gyógypedagógia célja a személyiség kibontakoztatása és az esélyegyenlőség, illetve a társadalmi részvétel biztosítása (Illyés, 2000; Gordosné, 2004; Zászkaliczky, 2016; Torgyik, 2015; Gereben, 2022). A gyógypedagógus olyan speciális szakember, aki tudományosan megalapozott pedagógiai-pszichológiai-rehabilitációs tudással támogatja a sajátos nevelési igényű, fogyatékossággal vagy fejlődési zavarral/zavarokkal élő személyek tanulását, fejlődését és társadalmi részvételét. Feladat-köreinek meghatározása során azt tapasztaljuk, hogy nagyobb hangsúllyal jelennek meg a születést követő időszakra, a kora gyermekkorra és a köznevelésben töltött időkre vonatkozó szakmai felelősségek. Bár a szükségletek és támogatási igények szakmai feltárása minden életkorra kiterjed (diagnosztikus/értékelő tevékenység), gazdagabb a szakirodalma az egyéni fejlesztési és oktatási tervek készítésének, az adaptív tanulási környezet és tananyag biztosításának (differenciálás, akadálymentesítés, assistive technology [AT], információs és kommunikációs eszközök [IKT]), mint a felnőtt életszakaszra vonatkozó fejlesztési, állapotfenntartási javaslatoknak. A konzultáció és a teammunka a fogyatékos személlyel, a családdal, az intézménnyel, a vonatkozó szakterületek szereplőivel hangsúlyosan jelenik meg a mindennapi munkában és a kutatói tevékenységben (Mile et al., 2023; Gordosné, 2000, 1993; Gereben, 2022). A felnőtt fogyatékos ember tudatos, tervezett támogatását azért is tartjuk kiemelkedően fontosnak, mert az életkor előrehaladtával szűkülnek az intézményes ellátás, a munkaerőpiacra való belépés és a lakhatás megoldásának lehetőségei.

A fogyatékos embereknek szóló ellátások magyarországi történelmi gyökereit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy kezdetben nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a különböző fogyatékossággal élőket különválasszák, az ápoló-gondozási folyamatokból kiemelve őket nevelési, oktatási és gyógypedagógiai fejlesztést biztosítsanak számukra. Ez a nemzetközi tendenciát is tükrözte (Gordosné, 2000, 2004). Így jöttek létre 1802-től kezdve a különböző fogyatékossági típussal élő gyermekeket fogadó intézmények (Gordosné, 2000).

A gyógypedagógus-képzésről

A speciálisan kialakított csoportokhoz speciális szakemberek képzésére is szükség lett (Gordosné, 2000). Az első magyar gyógypedagógus-képzés – a Gyógypedagógiai Tanító-képző kétéves tanfolyama – 1900-ban indult el Vácott. Ez az intézmény tekinthető a mai ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelődjének (Gordosné, 2000). Jelenleg országszerte tizenegy felsőoktatási intézmény várja a leendő gyógypedagógusokat, de nem minden szakirány érhető el valamennyi képzőhelyen. A legszélesebb képzést az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara nyújtja, itt minden szakirány megtalálható (EMMI, 2013, 2016; ITM, 2021, 2021a, 2021b, 2021c).

A szakirányleírásoknál érdemes részletesebben megnézni, milyen kompetenciákkal ruházzák fel a leendő szakembereket, és melyek azok a tipikus színterek, amelyeken a képzési és kimeneti követelmények alapján megjelenhetnek. Az életkort tekintve azt találjuk, hogy szinte minden szakirány az egész életútra kiterjedően készíti fel a hallgatókat a célcsoport támogatására. Az elhelyezkedés terén, az ajánlott színterek között pedig – a köznevelés és az egészségügy mellett – megjelennek a szociális ellátórendszer intézményei is (EMMI 2013, 2016).

A születéstől a halálig, a különböző szektorokon és intézményrendszereken át kísérő gyógypedagógus tevékenysége igen széles körű. Ebből adódóan kiemelten fontos, hogy ismerje kompetenciájának/tudásának határait, illetve a munkaköre betöltéséhez szükséges elvárásokat. A képzés során elsajátított eszközrendszert minden bizonnyal másképp kell alkalmaznia az együtt nevelésben, egy speciális intézményben, a pedagógiai szakszolgálatnál, a fogyatékos személyek nappali intézményében vagy éppen a támogatott lakhatásban.

Területenként érdemes áttekinteni, hogyan jelenik meg a gyógypedagógus a valóság-ban. Felmerül a kérdés, hogy a szociális munka és szakpolitikája milyen módon tudja befogadni a gyógypedagógust mint transzdiszciplináris szakembert, hogyan látja feladatait a köznevelésen túl.

A gyógypedagógus lehetséges feladatai a szociális intézményekben

A szociális ágazat alap- és szakosított szolgáltatásai közül érdemes áttekintenünk a támogató szolgáltatásra, a fogyatékos személyek nappali intézményére, rehabilitációs intézményére, lakóotthonára, bentlakásos intézményére, illetve a támogatott lakhatásra vonatkozó törvényi, jogszabályi részeket, szakmai ajánlásokat, hogy részletesebb képet kapjunk azokról a feladatokról, melyeket a gyógypedagógus végezhet a területen, illetve azokról a munkakörökről, amelyekben megjelenhet.

Az alapszolgáltatások esetében intézményvezetői és terápiás munkatárs munkakörökben, a szakosított szolgáltatások esetében intézményvezetői, terápiás munkatárs, fejlesztőpedagógus és esetfelelős munkakörökben találkozhatunk gyógypedagógusokkal (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000; Schenk–Justin, 2020; Lénárd et al., 2024; TÁRKI, 2017).

A szolgáltatási elemeket tekintve a támogató szolgáltatásnál, a fogyatékos személyek nappali intézményénél konkrétan megjelenik a gyógypedagógiai segítségnyújtás. Más szolgáltatási elemek esetében is releváns a gyógypedagógus szaktudása. Az egyéni fejlesztési terv, egyéni gondozási terv, egyéni rehabilitációs program elkészítésénél is fontos szerepe van a gyógypedagógusnak. E dokumentumok valamelyike a szakosított ellátá-sok esetében jelenik meg. Itt nem nevezik néven külön szolgáltatási elemként a gyógypedagógiai ellátást, de áttételesen megjelenik, vagyis számítanak a gyógypedagógiai szak-tudásra (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000; Schenk–Justin, 2020; Lénárd et al., 2024; TÁRKI, 2017).

Kiemelt elem tehát a „gyógypedagógiai segítségnyújtás” biztosítása: ez a fogyatékos-ságból adódó akadályozottság kompenzációját célzó komplex tevékenységrendszer, amely az érintett személy (és környezete) képességeinek kibontakoztatását, a funkció-zavarok korrekcióját és a rehabilitációt szolgálja (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000: 2. § l) f)). E szolgáltatási elem kifejezetten elő van írva például a fogyatékos személyek nappali intézményeiben, ahol az egyéni fejlesztőprogramokra épülő gyógypedagógiai foglalkozás is kötelező (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000: 81. § [5], 82. § [2]). A támogatott lakhatásban a szakmai feladatok – az önálló életvitel, a készségfejlesztés és a döntéstámogatás – személyre szabott megszervezése során a gyógypedagógiai eszköztár a komplex szükségletfelmérés eredményeihez kapcsolódva jelenik meg a team munkájában (Magyar Országgyűlés, 1993; SZCSM, 2000: 110/B–D). Ezek a feladatok illeszkednek a nemzetközi szakirodalomban is leírt személyközpontú, közösségi megközelítéshez, amely szerint a gyógypedagógus a mindennapi részvételt és önállóságot segítő multidiszciplináris csapat kulcsszereplője (Sándor et al., 2019). Ebben a szerepkörben tud működni a magyar szociális ellátórendszerben is.

A kutatás bemutatása

2024-ben egy minikutatás keretében azt vizsgáltuk, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál milyen módon, szerepkörökben, feladatokban jelennek meg a gyógypedagógusok. Azt is látni szerettük volna, hány fő dolgozik ebben a státuszban, hogyan alakulnak a régiós foglalkoztatottsági számok, mennyire befolyásolja a földrajzi, gazdasági státusz a szakemberek elérhetőségét.

Módszerünket tekintve kérdőíves felméréssel gyűjtöttünk adatokat, illetve félig strukturált interjúk készítésével és elemzésével kerestük a gyógypedagógusi munka meg-jelenésének mélységeit. A kérdőív több részből állt: az általános adatgyűjtésnél a régióra, az intézmény helyére kérdeztünk rá, illetve az ellátás, a feladat fő profiljára, a célcsoport életkorára, valamint a munkatársak végzettségére voltunk kíváncsiak. Huszonnégy elemezhető válasz érkezett be.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület országos szinten, regionális közpon-tokon keresztül működteti intézményrendszerét. A felmérés során minden régiónkból érkezett válasz (1. táblázat).

1. táblázat: A kérdőív válaszadóinak elhelyezkedése az MMSZ Egyesületnél (saját szerkesztés)

Az intézményi profilt tekintve is széles spektrumot fedtünk le (2. táblázat).

2. táblázat: Az intézmények profilja és célcsoportjuk életkori eloszlása (saját szerkesztés)

Kíváncsiak voltunk a munkatársak iskolai végzettségére, különös tekintettel a gyógy-pedagógusi végzettségre (3. táblázat). Ettől a ponttól vált ketté az űrlap megválaszolása.

3. táblázat: Számszerűsített adatok a diplomával és azon belül gyógypedagógusi végzettséggel rendelkező munkavállalókról (saját szerkesztés)

A válaszok alapján a legtöbb diplomás munkatársat foglalkoztató szolgáltatóhely a hajléktalanellátásban jelent meg. A második helyre a nagy létszámú, szakosított ellátású intézmények kerültek, például fogyatékos személyeket ápoló-gondozó otthon vagy idősek bentlakásos intézményei. Tizenhat intézmény jelezte, hogy nem foglalkoztat gyógypedagógust, ezért néhány kérdésünk csak hozzájuk szólt. Itt arra kerestük a választ, miért nem alkalmaznak vagy esetleg a későbbiekben terveznek-e foglalkoztatni gyógypedagógus végzettségű szakembert. Akik jelenleg nem terveznek vagy nem tudnak alkalmazni gyógypedagógust, az alábbi okokat jelölték meg:

• van olyan, aki keresi a megoldást a foglalkoztatásra, de még nem találta meg;
• van, aki úgy véli, nincs rá szükség;
• a környéken nincs gyógypedagógus végzettséggel rendelkező személy, aki szociális ellátásban szeretne munkát vállalni;
• az 1/2000 (I. 7.) SZCSM-rendelet nem írja elő (SZCSM, 2000), illetve a bérfinan-szírozás nem teszi lehetővé;
• nincs szabad státusz, de önkéntesként van, aki besegít;
• forráshiány (gazdasági ok);
• törvény nem írja elő, de mivel sok a problémás kliens, szerződést kötöttek egy külsős egyesülettel, ahonnan segítséget kapnak a fejlesztésekhez.

A válaszokban egyértelműen megjelenik, hogy bár az intézményi feladatok között szerepelnek olyan tevékenységek, melyekhez szükség lenne gyógypedagógiai szaktudásra, a törvény nem írja elő gyógypedagógus foglalkoztatását, ezért sok intézmény nem is keresi őket specifikusan. Pedig a szakmai munka során sok esetben elengedhetetlen lenne gyógypedagógus jelenléte. A szakemberek megjelenésében és megtartásában természetesen fontos tényező a bér kérdése is. A régiók és az adott intézmények dönthetnek arról, milyen módon keresnek megoldást a szakmai kihívásokra. Ez jelentheti akár egy szakember foglalkoztatását is. Sokféle megoldással találkozhatunk, a teljes állásban foglalkoztatott szakembertől a megbízási szerződéssel dolgozókon át egészen az önkéntes szolgálatban megjelenő szakemberig.

Azon intézményvezetők, aki szeretnének foglalkoztatni gyógypedagógusokat, az alábbi szakirányokat jelölték meg hiányzó szaktudásként:

• értelmileg akadályozottak pedagógiája;
• az autizmus spektrum pedagógiája;
• szomatopedagógia;
• tanulásukban akadályozottak pedagógiája;
• de volt olyan is, aki azt a választ választotta, hogy mindegy, milyen szakos, csak legyen.

Kérdésünk arra is kiterjedt, miben lenne fontos, hogy segítséget nyújtson a gyógypedagógus. Az alábbi területek jelentek meg:

• az egyéni fejlesztésben, szocioterápiás foglalkoztatásban, mentálhigiénés ellá-tásban;
• szakszerűbb fejlesztői ellátást tud biztosítani, hiszen az ő szakmai tudása más;
• kiemelt szerepe lenne a meglévő képességek megtartásában, különös tekintettel az idősebb fogyatékossággal élő személyekre;
• a foglalkoztatás színvonalát emelné a jelenléte;
• a viselkedészavarok és a tanulási zavarok, nehézségek esetében lenne szükség rájuk;
• a válaszok a gyógypedagógusi feladatkör egy részét igazolják vissza.

Természetesen jelenleg is vannak olyan intézmények, ahol találhatók gyógypedagógusok (14 fő). Kutatásunk egyik üzenete, hogy a vezető személyisége, rálátása egy adott területre, illetve a munkarend megszervezése mind szerepet játszik abban, hogy miként tudnak érvényesülni a különböző szakirányú végzettségekkel rendelkező gyógypedagógus szakemberek az egyes ellátási területeken. Túlnyomórészt terápiás munkatársi feladatkörben dolgoznak a kollégák, mert nehéz a gyógypedagógusi munkakört megnevez-ni a szociális rendszerben. A legtöbb esetben elfogadják a szakképzettséget, de a megnevezését már a törvényi előírások szabják meg.

Bizonyos esetekben a fejlesztői, terápiás feladatok maradtak előtérben, csak a célcsoport életkora változott meg, más esetekben inkább mentálhigiénés feladatok vették át a főszerepet, ahogy a szükségletek éppen meghatározták. Annyi bizonyos, hogy minden gyógypedagógusi végzettséggel rendelkező kolléga úgy vélte, szaktudását ugyanúgy tudja kamatoztatni, mint más szektorban végzett munkája esetében.

Zárókérdésként arra kértük az intézményvezetőket, hogy foglalják össze, miben segíti őket a gyógypedagógus jelenléte, személye. A válaszok változatos szakmai tevékenységeket mutatnak be:

• A tanodában a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztését látja el, és a tanodai szűrésekben, fejlesztési tervek elkészítésében vesz részt.
• Időben észleli a lélektani folyamatok negatív irányba torzulását. Megfelelő esz-köztárral rendelkezik ahhoz, hogy ezen javítson, illetve jelezze a változást. Az ápoló-gondozó team teljes értékű tagja.
• Egyéni, kiscsoportos és nagycsoportos fejlesztések szervezésével törekszik a kliensek egészséges, mentálhigiénés fejlődésének biztosítására, meglévő képességeik megtartására.
• Éves egyéni fejlesztési terveket készít, melyeket félévente felülvizsgál. Mindemellett napi, heti, havi és éves foglalkoztatási tervet is összeállít.
• A komplex szükségletfelmérés során belső mentorként közreműködik. Egyénre szabott gyógypedagógiai terápiákat végez.
• A lakók, kliensek folyamatos fejlesztése. A támogatott lakhatásban, illetve más munkakörben dolgozók szakmai segítése.
• A fogyatékos személyek nappali és bentlakásos intézményeiben nagyon fontos a gyógypedagógus szerepe, hogy a célcsoportot érintően meghatározza az egyéni és kiscsoportos fejlesztések fő irányát, amely alapján a munkatársak végezni tudják a kijelölt tevékenységeket.

A gyógypedagógus tehát többféle intézménytípusban tevékenykedik, ahol a team fontos tagja. Feladatai komplex módon jelennek meg. A szakmai teammunkában fontos hozzáadott értéket képvisel szaktudása, a többi kollégát is segíti a kliensek körüli szakmai munkavégzésükben. Kontaktfoglalkozások keretében fejleszt, képességet tart meg, mentálhigiénés támogatást nyújt. Az intézmény életében célokat fogalmaz meg, és szakmai fejlesztésekben is részt vesz.

Interjúink során olyan gyógypedagógus végzettséggel rendelkező kollégákat szólítottunk meg, akik már egyéb szektorokban is dolgoztak, így azt vélelmeztük, hogy nagyobb rálátásuk van a gyógypedagógusi tevékenységre. Négy olyan interjúalannyal beszélgettünk, aki a köznevelést és a szociális szférát egyaránt ismeri. Különböző színtereken és feladatkörökben dolgoznak (4. táblázat). Első kérdéseink a személyes szakmai életútra vonatkoztak, és végül nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy ők fogalmazzák meg a szak-mai kompetenciákat. Az interjúk minden esetben személyesen zajlottak.

Mind a négy meginterjúvolt szakember tudatosan készült erre a pályára. Tanítani, segíteni szerettek volna, így az egyetemeket is ennek, illetve a lakóhelyük függvényében választották meg (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar vagy Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Kar).

4. táblázat: A személyes interjú alanyainak munkaköre/munkarendje/feladata az adott pozícióban (saját szerkesztés)

A megkérdezettek válaszaiban a színtér és a feladatok terén ugyanaz a diverzitás jellemző, mint az intézményvezetők esetében: sokféle helyszínen, változatos feladatokban végeznek fontos szakmai munkát.

Arra is kíváncsiak voltunk, ők hogyan fogalmazzák meg a hasonlóságokat és különbözőségeket a köznevelés és a szociális szféra között (5. táblázat).

5. táblázat: Közös pontok és eltérések a köznevelésben és a szociális szférában (saját szerkesztés)

A táblázatban olvasható néhány gondolat is azt jelzi vissza, hogy a kliens a szociális szférában akkor a legsikeresebb, ha jó alapokat kapott a köznevelés során, figyelembe véve a fogyatékossága típusát és fokát, támogatási szükségletét. Bár az iskolai életben az oktatás, a szociális területen pedig a nevelés a fontosabb, mindkettőnek közös eszköze a fejlesztés.

Mile Anikó doktori kutatásában arra keresett választ, hogy milyen a jó gyógypedagógus a köznevelésben. Érdemes az általa megfogalmazott gondolatokkal is összevetnünk eredményeinket. A „jó” gyógypedagógus egyszerre szaktudós és csapatjátékos: az inkluzív nevelésben szakmai tanácsadóként és oktatóként támogatja a pedagógusokat, más szakembereket és a szülőket (belső képzések, konzultáció, módszertani segédanyagok), miközben a tanulók egyéni fejlesztését és differenciált tanulásszervezését is magas szinten végzi (Mile, 2016: 121, 131, 141). Szerepeinek súlypontja kettős: egyrészt fejlesztésközpontú (a sajátos nevelési igényű tanulók célzott fejlesztése), másrészt partnerközpontú (rendszeres együttműködés, tájékoztatás, közös problémamegoldás a tantestületben és a családokkal) (Mile, 2016: 131–132). A jó gyógypedagógus reflektív, és folyamatosan tanul (önképzés, tudásmegosztás), a gyógypedagógiai tudást közvetíti a kollégák felé, feladatbankokat és nyílt órákat szervez, s aktívan részt vesz az intézményi életben és minőségfejlesztésben (Mile, 2016: 141). Összességében olyan szakember, aki személyközpontú, bizonyítékokra támaszkodó gyakorlatot valósít meg, és az iskola egészének kapacitását építi az együtt nevelés sikere érdekében (Mile, 2016: 130–141). Ha ehhez hozzátesszük a felnőtt fogyatékos személyekkel foglalkozó gyógypedagógus nemzetközi szakirodalomban található szerepét, akkor a következőt találjuk: A legfrissebb nemzetközi kutatások alapján a gyógypedagógia területén dolgozó szakemberek (special educators) a felnőtt fogyatékos személyek szociális ellátásában elsősorban képességfejlesztési és a társadalmi részvételt támogató feladatokat látnak el, interprofesszionális munkakörnyezetben. Támogatják a tanulást, aminek felnőttkori hasznosságát evidenciaalapú kutatások is bizonyítják. A gyógypedagógus által tervezett és facilitált oktatási programok felnőttek esetében is mérhető készségfejlődést eredményezhetnek (például az alapkészségek, így az olvasás területén). E programok sikeres megvalósításához a szakember folyamatos fejlődéskövetést, feladatadaptációt és egyénre szabott tanulástámogatási stratégiákat alkalmaz (Denne et al., 2024; Beadle-Brown et al., 2014; Iacono et al., 2019; Šiška–Beadle-Brown, 2020).

A gyógypedagógusnak fiatal felnőttkorban kiemelt szerepe van az intézményi átmenetek támogatásában is (special education teacher): működése meghatározó a középiskola utáni életszakaszba való zökkenőmentes átmenet biztosításában, amely magában foglalja a tájékozott tanácsadást, a szolgáltatási rendszerekben való eligazodás segítését és a készségfejlesztő mentorálást felsőoktatási és közösségi környezetben (Bumble et al., 2023; Devine et al., 2024; Beadle-Brown et al., 2014; Iacono et al., 2019; Šiška–Beadle-Brown, 2020).

A pedagógiai támogatás a hazai ellátórendszerhez hasonlóan a közösségi lakhatás és a napközbeni ellátás területén is megjelenik: a felnőttellátás minőségének kulcsa a személyközpontú és aktivitásfókuszú megközelítés, amelyben a gyógypedagógus a szakemberek közötti együttműködés és a folyamatos szakmai tanulás egyik motorja. A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek ellátásáról szóló kvalitatív kutatások kiemelik a szakmai kompetenciák folyamatos fejlesztését és a strukturált, részvételt támogató napi tevékenységek szervezését (Matérne et al., 2022).

A gyógypedagógusnak szerepe van a habilitációs szemlélet és a társadalmi részvétel erősítésében is: a skandináv, különösen a svéd szakirodalomban a specialpedagog a felnőtthabilitációs team tagjaként jelenik meg: a gyógypedagógus a kommunikációs és tanulási szükségletek feltárásával, a környezeti feltételek adaptálásával, valamint az állampolgári és közösségi részvételt elősegítő tevékenységek szervezésével járul hozzá a társadalmi befogadáshoz (Rosendahl, 2022; Luthra et al., 2025; Esteban et al., 2021; Šiška–Beadle-Brown, 2020).

Összegzésként elmondható, hogy a nemzetközi szakirodalom a gyógypedagógus szerepét a felnőtt szociális ellátásban tanulásszervező, készségfejlesztő, facilitáló és team-munkára épülő szakmai funkcióként határozza meg (Denne et al., 2024; Matérne et al., 2022; Esteban et al., 2021; Šiška–Beadle-Brown, 2020). A magyarországi szerepfelfogás erősen rezonál erre. Jól látszik, hogy a köznevelésben betöltött szerepek kamatoztat-hatók a szociális szektor intézményrendszerében megjelenő feladatok esetében is.

Konklúzió

A gyógypedagógus szakiránytól függetlenül egész életen át támogatja a fogyatékossággal élő személyeket. Eszköztárát az adott szükségleteknek megfelelően használja, mindig figyelembe véve az életszakaszt és az intézménytípust is. Kiemelkedő szerepe van a szemléletformálásban is, amelynek során a felnőtt szerepkörnek megfelelően kell alakítania a rábízott kliensek életét, és így kell választ adnia szükségleteikre is. Mindenekfölött azonban egy szakmai team tagja a szociális szektorban is, ahol a terület szakembereivel együttműködve segíti a felnőtt fogyatékos személyek életminőségének javítását. A két szektor tudásának megosztása, szakmai anyagok közös fejlesztése jelenti az alapot ah-hoz, hogy megfelelő válaszokat adjunk a különböző élethelyzetekre.

Vizsgálatunk limitációi miatt csak benyomást szerezhettünk arról, hogy a hazai szociális ellátás egyik legfontosabb szereplője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat esetében jelenleg hogyan jelenik meg a gyógypedagógusok kompetencia- és feladatrendszere. Felmérésünk alapján számítanak a gyógypedagógusok tudására, fontos szereplőnek tartják őket a teammunkában, de sok esetben sajnos nem sikerül alkalmazni őket.

Absztrakt

Gerincvelői izomsorvadás esetén (SMA) génhiba miatt nem képződik elegendő fehérje az izmokat beidegző mozgató idegsejtek számára, ezért azok elpusztulnak, és az izmok elsorvadnak. Ennek következménye súlyos esetben bénulás és mozgásképtelenség; légzési elégtelenség miatt gépi lélegeztetés, nyelésképtelenség miatt gyomorcsövön végzett táplálás szükséges. Az otthonápolás jelentős pszichoszociális és mentálhigiénés kihívásokkal jár a páciensek és családjaik számára. A gyógyszeres terápiák új távlatokat nyitottak a páciensek életminőségében, amelyet a család pszichés állapota, szociális és anyagi helyzete is befolyásol. Ezért fontos szerepe van a pszichoterápiának, a krízisintervenciónak, a mentálhigiénés és szociális támogatásnak. A tünetmentesen kezelt újszülöttek szüleinél a pszichés trauma a diagnózis elfogadásának nehézségében és a terápiás döntéshozatal felelősségének terhében nyilvánulhat meg. Cikkünk a pszichés traumák megelőzésére és kezelésére alkalmazott családközpontú klinikai gyakorlatunkat mutatja be.

Kulcsszavak: krízisintervenció, mentálhigiéné, pszichés trauma, spinális izomsorvadás, újszülöttkori szűrés

DOI: 10.56699/MT.2025.4.2

Az SMA lefolyását gyökeresen megváltoztató speciális gyógyszeres terápiák új perspektívát hoztak a páciensek és családjaik életminőségében (Egészségügyi szakmai irányelv, 2023). A gyógyíthatatlan betegség legsúlyosabb típusai életre szóló egészségveszteséggel, az életvitelt korlátozó funkcionális deficitekkel és az életkor előrehaladtával egyre több szervrendszer működészavarával, az életminőség folyamatos hanyatlásával, technológiadependenciával (gépi lélegeztetés, gyomorcsövön keresztül végzett táplálás, segédeszközök szükségessége) járnak. A veszteségek és korlátok a páciens és otthonápolói mentális egészségének károsodásához, a mindennapi életvezetés nehézségeihez, a pszichés egyensúly kibillenéséhez, az életcélok és az életöröm elvesztéséhez vezethetnek, ronthatják a mozgás- és szervfunkciókat támogató terápiák (gyógytorna, a nyelésfunkció javítása, a beszéd, a nyelv és az értelmi funkciók fejlesztése, zene-, művészet- és vízi terápia, emésztési és anyagcserezavarok, csontritkulás, légzési nehézségek gyógyszeres és eszközös kezelése) hatásosságát. A sikeres megküzdés a betegségtudatot, rászorultságot kísérő mentális zavarokkal gyógypedagógus, szakpszichológus, pszichoterapeuta, családterapeuta, speciális korai fejlesztő szakemberek közreműködését teszi szükségessé. A technológiadependencia, a páciens önellátó képességének hiánya, a családtagra háruló otthonápolás és munkából kiesés anyagi terheket okoz, és az életkörülmények romlását is maga után vonja (Fischer et al., 2020). A megélhetési nehézségekkel küzdő, rossz szociális helyzetű, az egészségügyi ellátástól elzárt településeken élő családok számára korlátozott a fejlesztések és a segítő szakemberek (gyógytorna, masszázs, hidroterápia, pszichoterápia) elérhetősége. Bár a funkcionális javulás alappillére a gyógyszeres kezelés, az elérhető legteljesebb értékű élethez nélkülözhetetlen a páciensek komplex gondozása (mozgásszervi rehabilitáció, fejlesztések, a társbetegségek és szervi működészavarok kontrollálása, valamint a család mentálhigiénés-pszichoszociális támogatása). Cikkünkben a Bethesda Gyermekkórház multidiszciplináris tevékenységét ismertetjük, kiemelve a pszichoszociális segítés jelentőségét és lehetőségeit. Utalunk a korai terápia révén tünetmentesen fejlődő gyermekek és családjuk követésének szükségességére, mivel náluk is előfordulhatnak váratlan események és eltérések a fejlődésben, melyek pszichés megrázkódtatást okozhatnak a szülőknek, és ronthatják a páciens életminőségét.

A betegek és a módszer

A Bethesda Gyermekkórház 2019 és 2024 márciusa között harmincnégy SMA-s gyermeknél alkalmazott génpótló kezelést (Inj. Zolgensma Novartis). Huszonnyolc betegnél (I. csoport) tüneteket mutató stádiumban, átlagosan 7,47 (tartomány: 2–27) hónapos korban ismerték fel a betegséget, és 9,51 (tartomány: 2,0–31,0) hónapos korban kezdődött a gyógyszeres kezelés. Utolsó ellenőrző vizsgálatukra átlagosan 3,08 (tartomány: 0,34–5,65) éves korban került sor. Huszonnyolc páciensnél történt tartós utánkövetés.

Hat betegnél (II. csoport) a diagnózis átlagosan 15,8 (tartomány: 10–27) napos korban született meg, a terápia 1,075 (tartomány: 0,76–1,3) hónapos korban zajlott tünetmentes állapotban, utánkövetésük időpontjában 0,88 (tartomány: 0,25–1,07) évesek voltak.

Munkacsoportunk a gyermekek szüleivel a betegség genetikai igazolásától kezdve folyamatos kapcsolatot tart éveken át, rendszeres komplex állapotfelmérés (általános állapot, életfunkciók, testméretek, szervfunkciók, mozgásfunkciók, társbetegségek vagy új betegség megjelenésére utaló tünetek és panaszok esetén célzott ideggyógyászati, ortopédiai, rehabilitációs, kardiológiai, pulmonológiai, nefrológiai, gasztroenterológiai, sebészeti, lélegeztetési szakorvosi vizsgálatok) mellett a család életvitelét korlátozó anyagi és pszichoszociális tényezők feltárásával.

Az életminőség értékelésére alkalmazott PedsQL (Pediatric Quality of Life) (Varni et al., 1999) kérdőíves felmérés mellett tájékozódunk a család megélhetési nehézségeiről, életkörülményeiről, a kórházból való elbocsáthatóság és az otthoni komplex ellátás feltételeinek meglétéről.

A szülőkkel készített személyes interjúk során kitérünk az otthoni egészségügyi ellátások elérhetőségére a kiskorú családtagok számára, a szülők értelmi (mentális) és érzelmi (lelki) állapotára, a család életkörülményeire. Pszichoszociális állapotuk és problémáik feltárása, illetve a személyre szabott terápiás javaslattétel krízisintervenciós szakember, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta közreműködésével (szülői igény esetén a pszichológia tudományát teológiai és pasztorális szempontokkal ötvöző pasztorálpszichológus bevonásával), valamint munkacsoportunk szakembereinek részvételével történik. Ezek alapján állítjuk össze segítő munkatársainkkal a páciens és a család sajátos szükségleteihez adaptált komplex pszichoszociális támogatás elemeit. A pácienssel kapcsolatos információkat és vizsgálati eredményeket integrált egészségügyi informatikai rendszerben rögzítjük. Az adatokból és személyes interjúkból retrospektív statisztikai feldolgozást és elemzést végzünk.

Eredmények

Az I. csoport páciensei közül a tizenhárom külföldi állampolgárságú család rendszeres utánkövetésébe tizenegy beteg volt bevonható, egy gyermek huszonkét hónappal a terápia után az otthonában elhunyt. A többi gyermek változó rendszerességgel részesült gondozásban. Esetükben megszületés után több hónappal ismerték fel az SMA-t, mivel csak életkoruk előrehaladtával váltak kifejezetté a tünetek (mozgásszegénység, a mozgás- és súlyfejlődés elmaradása, légzési és táplálási nehézségek, gyakori légúti fertőzés, félrenyelések). A gyógyszeres terápia után a mozgásfunkció és az életminőség huszonnégy páciensnél javult, két gyermeknél nem (Mikos et al., 2024). Ezekben a családokban a mindennapi életvitel gyökeresen megváltozott, többen súlyos fizikai és lelki terhekkel élnek, társas kapcsolataik korlátozottak. A speciális ellátást igénylő gyermeket ápoló szülők gyakoribb lelki problémái:

• kilátástalanság, rettegés a halálközelségtől;
• veszteségélmény a korlátozott életvitel miatt;
• az élet értelmének megkérdőjelezése, céltalanság érzése, a jövőkép elvesztése;
• lehangoltság a társadalmi izoláció miatt;
• elégtelenség érzése a speciális ellátás (lélegeztetőgép, táplálópumpa, segédeszközök) terén;
• félelem a párkapcsolat szétszakadásától;
• bűntudat a tehetetlenségérzés miatt;
• pszichés és fizikai terhek a rendszeres kontrollvizsgálatok és kórházi ellátást igénylő állapotromlások miatt;
• bűntudat az egészséges testvér háttérbe szorulása, elhanyagolása miatt;
• nehéz életkörülmények az alacsony jövedelem és/vagy a nagy kiadások miatt.

A II. csoport hat betegénél a terápia tünetmentes állapotban zajlott, miután 2022. november 1-jétől hazánkban – szülői igény és hozzájárulás esetén – lehetővé vált az SMA ingyenes újszülöttkori szűrése. Így a betegség néhány napos korban kiszűrhető és megerősítő genetikai vizsgálattal bizonyítható, amikor még nincsenek tünetei. A korai gyógyszeres kezeléssel pedig még a legtöbb életképes mozgató idegsejt megmenthető. A vizsgált gyermekeknek utánkövetésük idején sem volt betegségtünetük és technológiadependenciájuk, valamennyien elértek valamilyen új mozgásmérföldkövet. A négy egyévesnél idősebb gyermekből három önállóan lépegetett, egy fel tudott ülni, a kilenc hónapos kapaszkodva felállt, a négy hónapos egészséges kortársainak megfelelően hason fekve a fejét emelte, a végtagjait jól mozgatta. A gyógyíthatatlan betegség ténye az SMA tüneteinek hiánya miatt kezdetben bizalmatlanságot, majd megrendülést, kétségbeesést okozott, később a félelem a terápia hatásvesztésétől aggodalommal, megküzdési nehézséggel járt egyes szülők számára. Szorongást a lakóhely és a gondozóközpont közötti átlagosan 192 (tartomány: 70–260) kilométer távolság váltott ki az esetleges otthoni rosszullétek gyors ellátásának késlekedése miatt.

Bár a II. csoport pácienseinél nem állt fenn az életvitelt korlátozó, speciális otthoni ellátást igénylő betegségteher, a szülők alábbi félelmeit és nehézségeit tapasztaltuk:

• a diagnózis megrendítő pszichés terhe;
• kételkedés a diagnózis helytállóságában, tiltakozás az elfogadása ellen;
• félelem a gyógyszer hatásának kiszámíthatatlansága és az SMA-tünetek megjelenése miatt;
• a terápiás döntéshozatal és a fokozott szülői figyelem felelőssége;
• aggódás a szakellátás elérhetőségének nehézsége miatt;
• az újabb gyermekvállalás dilemmája;
• frusztráció az ellenőrzéseken való megjelenések betegségtudatot felszakító hatása miatt.

Több hónappal a génpótló terápia után a szülők már felszabadultságról, megkönnyebbülésről, életörömről számoltak be, látva gyermekük folyamatos mozgásfejlődését. Az 1. táblázat az életminőséget rontó társbetegségek és technológiadependencia megoszlását foglalja össze az I. és a II. csoportban. A II. csoportban az aktuális állapot a rövid távú utánkövetés miatt nem tekinthető relevánsnak.

1. táblázat: Pszichoszociális terhelést okozó/fokozó egészségdeficitek SMA-s betegeinknél (saját szerkesztés)

*NR: nem releváns, a rövid követési idő miatt, NIV: nem invazív lélegeztetés

A gyógyszeres kezeléssel elérhető hatásosságot befolyásolja a terápiakezdeti életkor. Az izmok működését biztosító motoros idegsejtek ugyanis mindaddig pusztulnak, amíg nem kezdjük el a terápiát. Az idő előrehaladtával súlyosbodnak a betegség tünetei, a legsúlyosabb típusokban légzési és nyelési elégtelenség, bénulás, társbetegségek lépnek fel, és az élettartam jelentősen lerövidül. A gyógyszerek az elpusztult idegsejteket nem tudják életre kelteni, adásukkal ebben a stádiumban részleges javulás és a további állapotromlás megállítása várható (I. csoport). Mivel az újszülöttek és fiatal csecsemők rendelkeznek még a legtöbb funkcióképes mozgató idegsejttel, az ebben a korai életkorban elkezdett kezelés biztosítja a legjobb eredményeket (II. csoport).

2. táblázat: Pszichés terhek és gyakori hangulatzavarok az SMA-s betegeknél és családtagjaiknál

Forrás: Jeppesen et al., 2010; López-Bastida et al., 2017

A diagnózis súlyos lelki megrázkódtatást jelent a szülők számára. Szorongást, félelmet, kilátástalanságot okoz addigi életvitelük gyökeres megváltozása, jövőképük felborulása, a gyermek betegségének bizonytalan kimenetele. Bűntudattal élhetik meg az egészséges testvér és a házastárs háttérbe szorulását. A beteg gyermek állandó felügyeletének terhe megingathatja a párkapcsolat egyensúlyát és harmóniáját, elhidegüléshez vezethet. Gyakran átrendeződnek a szerepek: az egyik szülő főállású gondozóvá válhat, a másik a család anyagi biztonságát próbálja fenntartani. A növekvő anyagi terhek (gyógyszerek, speciális segédeszközök, az otthon átalakítása, a kórházba utazások költségei) rontják a család életszínvonalát, növelik a konfliktusokat.

Feszültséget okozhat, hogy a család napirendjét a gyermek szükségleteihez kell igazítani, ami felborítja az addig jól működő családi dinamizmust, a karriert és a célokat.

Az I. csoport szülei az utolsó kontroll során a megpróbáltatások mellett bizakodásról, minden apró fejlődés felett érzett örömről, a gyermekükért megnyilvánuló fáradhatatlan elszántságról, küzdelemről és kitartásról, a II. csoport szülei pedig megnyugvásról, életörömről és egészséges mindennapi életvitelről számoltak be. Míg az I. csoport szülei számára az ellenőrző vizsgálatra utazás számos szorongással, feszültséggel járó szervezést tett szükségessé (segédeszközök, kerekesszék, lélegeztetőgép stb.), a II. csoport szüleinél nem merült fel nehezítő körülmény az utazással kapcsolatban.

A családok utazási terheinek és napi éltvitelének könnyítése érdekében esetmenedzserünk szervezi meg az állapotfelmérések programjának szoros időtervét, ugyanazon a helyszínen, hogy megkíméljük őket a sok fárasztó utazással együtt járó időveszteségtől. Rendelkezésre állunk ingyenes szállásbiztosítással, telemedicinális konzultációval és folyamatos telefonos elérhetőséggel is.

A családdal folytatott személyes beszélgetések során mindig kitérünk az életvitelüket nehezítő körülmények, megélhetési gondjaik, lelki problémáik részletes feltárására is, hogy a szükséges pszichoszociális és mentális támogatást teljeskörűen biztosíthassuk számukra pszichoterapeuta, mentálhigiénés és szociális szakembereink közreműködésével.

Értekezés

Magyarországon 2018-ban – a gyógyszeres kezelési lehetőségeket megelőzően – lépett életbe a gyermekkori SMA diagnosztizálásáról és kezeléséről szóló szakmai irányelv, melynek fókuszában a betegséghez társuló szervműködési zavarok és szövődmények, mozgáskorlátozottság, csont- és ízületi funkciókárosodások kezelési szempontjai álltak (NEAK, 2018).

A gyógyszeres terápiák elérhetővé válása 2023-ban életre hívta az irányelv felújítását. A megújult dokumentum a szervi funkciózavarok, a betegség szövődményeinek ellátása, a rehabilitáció és a gyógyszeres terápia mellett utal a pszichológiai és szociális támogatásra is (Egészségügyi szakmai irányelv, 2023).

A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza évtizedek óta gondoz SMA-beteg gyermekeket. 2018-ban kezdte el a Nusinersen- (Inj. Spinraza, Biogen), 2019-ben pedig a génpótló terápiát (Inj. Zolensma, Novartis). 2023-ig a diagnózisra csak a tünetek alapján kerülhetett sor, így a terápiás eredményeket a visszafordíthatatlan motoneuronvesztés mértékétől függően befolyásolta a terápiakezdeti állapot és életkor (Mikos et al., 2020).

A tünetekkel élő páciensek és családtagjaik terheit nagymértékben fokozza a beteg testi funkcióképességeinek beszűkülésével együtt járó korlátozott életvitel, az életfenntartó orvosi eszközöket igénylő otthonápolás felelőssége és a ráutaltság környezetük elfogadó, segítő, empatikus attitűdjére fizikai ellátásuk, életszükségleteik kielégítése érdekében. A kiterjedt korlátozó tényezők, önellátási nehézségek mentális terhei sokféle érzelmi reakcióban nyilvánulhatnak meg (Strachan, 2023) (2. táblázat). A páciensek életminőségének hatékony javítása nem nélkülözheti a pszichoszomatikus szemléletű komplex és holisztikus megközelítést (Cremers et al., 2019; Yao et al., 2021; Qian et al., 2015).

A pszichoedukáció egyszerűen fogalmazva lélektani ismeretterjesztés, a lelki folyamatok megismeréséhez szükséges tájékoztatás. Célja, hogy segítsen az egyénnek megérteni, mi zajlik benne és körülötte nehéz élethelyzetében. A segítő gyakorlati tanácsokat ad, hogyan lehet az adott lelkiállapotban jobban kezelni a stresszt, az érzelmeket és a problémákat. A pszichoedukáció során a segítő pszichológus, tanácsadó, pedagógus érthetően elmagyarázza a lelki folyamatokat, eszközöket mutat, amelyekkel az érintett jobban képes alkalmazkodni, megküzdeni, vagy megelőzni a lelki nehézségeket.

A krízis hirtelen fellépő, érzelmileg megterhelő élethelyzet, amelyben az egyén megszokott megküzdési eszközei elégtelennek bizonyulnak, ezért a lelki egyensúly ilyenkor átmenetileg megbomlik, bizonytalanság és feszültség alakul ki, új megoldások keresése válik szükségessé. A „krízisintervenció” magyar megfelelője a „krízisbeavatkozás (beavatkozás a krízisbe)” vagy a „válságkezelés”.

A génpótló terápiában részesülő betegeink életminőségének felmérésére alkalmazott PedsQL-kérdőív elsősorban a fizikális, érzelmi és kognitív funkciókat tárja fel. Ezért az interjúk során a mozgás- és szervfunkciókat ellenőrző vizsgálatok mellett részletesen kitérünk a család megélhetési nehézségeinek és lelki problémáinak feltárására is, hiszen szoros az összefüggés a páciens és az őt ellátó családtagok életminősége, a szorongás mértéke, valamint az egészségi állapot között. Erre utal az a megfigyelés is, miszerint az SMA legsúlyosabb – a leggyorsabb állapotromlással járó – típusaiban a csecsemők szorongása, nyugtalansága nehezebben, hosszabb idő alatt oldható, mint egészséges kortársaik esetében (Crumrin, 2024; Jeppesen et al., 2010; Inhestern et al., 2023).

A mentálhigiénés és pszichoszociális segítés fontosságát jelzi, hogy a gyermekek szülei általában elégedettek a szakmai ellátás színvonalával és szervezettségével, ugyanakkor a család érzelmi támogatását elégtelennek ítélik (Mikos et al., 2020). A páciensek és családtagjaik pszichológiai szükségleteinek feltárása és ezek személyközpontú kielégítése nagymértékben hozzájárul közérzetük javulásához, a pozitív életszemlélet és az önbecsülés kialakulásához (Fischer et al., 2020).

A pszichoszociális és mentális támogatás során nagy hangsúlyt kap a testifunkció-képességvesztések és a technológiadependencia elfogadtatása, a közösségi-társadalmi reintegráció elősegítése, a mindennapi életvitel megkönnyítése, a visszafordíthatatlan funkcióvesztések és az életvégi állapot elfogadásának, az elengedésnek a megküzdési stratégiája, a szociális és érzelmi, az adaptációs és gondolkodói készségek fejlesztése, a szociális juttatások felkutatása és biztosítása (Fischer et al., 2020; Inhestern et al., 2023; Qian et al., 2015). A mentális egészség szakszerű támogatása csak képzett szakemberek széles körének bevonásával biztosítható.

A pszichoterapeuták tevékenysége kiterjed a pszichoedukációra és a krízisintervencióra. Módszerük a veszteségfeldolgozás, az erőforrások mobilizálása, a megküzdési stratégiák kialakítása. A családterápia keretében – egyéni vagy csoportos terápia formájában, szükség esetén, pszichiátriai javaslat alapján gyógyszeres támogatással kiegészítve – a szakemberek átsegítik a pácienst, a szülőket, testvéreket és más hozzátartozókat a nem normatív kríziseken (3. táblázat) (Egészségügyi szakmai irányelv, 2023).

3. táblázat: A mentálhigiénés segítő team feladatai

Forrás: Cremers et al., 2019; Egészségügyi szakmai irányelv, 2023; Feuer, 2008

A palliatív specialisták az életvégi állapot komfortosabbá tételében, a családi kör-nyezetben történő méltó elengedés vezetésében játszanak fontos szerepet. A mentesítő ellátás az otthoni ápolásra szoruló gyermek családtagjainak ideiglenes tehermentesítése, melynek során átmenetileg szakember vagy hospice-intézmény látja el a páciens gon-dozását, hogy a szülők felszabadulhassanak és feltöltődhessenek. A tranzit- (átmene-ti) ellátás orvosi felügyelet mellett segít a szülőknek megtanulni a gyermek ápolásával kapcsolatos teendőket, így lerövidülhet a kórházban tartózkodás ideje, biztonságos lesz az otthoni ápolás, csökken a szülők alkalmatlanságukkal kapcsolatos félelme és szoron-gása. Az életvégi ellátás helyének megválasztásában biztosítjuk a szülők döntési lehe-tőségét (otthonuk, gyermekhospice ház/osztály, kórházi osztály) (Egészségügyi szakmai irányelv, 2023; Strachan, 2023; Jeppesen et al., 2010; Benini et al., 2022; Di Pede et al., 2018; Sakakihara, 2000).

Kórházunk SMA-kezelő és -gondozó központjának multidiszciplináris munkacso-portja az izom- és szervfunkciók támogatásán és fejlesztésén túl kiemelt hangsúlyt fek-tet a pszichoterápiára és a krízisprevencióra. A multidiszciplináris team specialistáit az 1. ábra mutatja be.

1. ábra: Az SMA-s betegeink kezelésében és gondozásában részt vevő multidiszciplináris munkacsoportunk tagjai (saját szerkesztés)

A pácienseknél a diagnózis felállításától a gyógyszeres kezelésen át a folyamatos követésig és fejlesztésig az egészségügyi társszakmák képviselőinek szinte teljes köre (gyógytornász, korai fejlesztő, logopédus, konduktor, dietetikus stb.) nélkülözhetetlen. Az ideggyógyász az idegrendszeri, a kardiológus a keringési, a nefrológus a veseműködési funkciókat ellenőrzi; a gasztroenterológus a gyomor-bél rendszeri működést és a táplálásterápiát, az ortopédus a csontrendszeri deformitásokat, a rehabilitátor a mozgáskorlátozottságot és a segédeszközöket, a hepatológus a májérintettséget figyeli, az endokrinológus a hormonrendszer, az immunológus pedig a védekezőrendszer funkcióját követi és támogatja; a fogszakorvos a fogászati komplikációkat kezeli; a tüdőgyógyász és lélegeztetési specialista a légzésfunkció ellenőrzését és a légzéstámogatást végzi. A családorvos és a védőnő a gyermeket otthonában ellenőrzi rendszeresen. A pszichoszociális támogatásban a beteg személyre szabott szükségleteitől függően pszichoterapeuták, gyógypedagógusok, lelkészek, korai fejlesztők, szociális munkások is részt vesznek. Az elérhető életminőség és fejlődés nagymértékben függ a család elkötelezett együttműködésétől.

Újszülöttkori szűréssel tünetmentesen diagnosztizált és kezelt pácienseink (II. cso-port) szülei esetében a lelki problémák új aspektusai kerültek előtérbe az „egészségesen” világra jött kisbabánál a betegség tényének és a hiányzó tünetek ellenére a gyógyszeres kezelés szükségességének megértési-elfogadási nehézségei, illetve a terápiaválasztás döntéshozatalának felelőssége miatt.

Az újszülöttkori SMA-szűrés folyamatában (2. ábra) központi szerepet játszik a klinikai genetikus szakember a szülőkkel folytatott kommunikáció és a hiteles információ-átadás terén.

2. ábra : A klinikai genetikus szerepe az újszülöttkori SMA-szűrési programban (saját szerkesztés)

Először ő értesül és elsőként ő tájékoztatja a szülőket a szűrőteszt pozitivitásáról, segít értelmezniük ennek jelentőségét; ő győzi meg a családot a molekuláris genetikai vizsgálat szükségességéről, melynek segítségével pontosítja a betegség típusát, ismerteti a lehetséges gyógyszeres terápiákat, azok várható hatását és szövődményeit, majd a szülőkkel közösen választ gyógyszert és kezelőközpontot (Mikos et al., 2023).

Rendkívül fontos, hogy a klinikai genetikus szakorvos szaktudása mellett megfelelő kommunikációs készséggel rendelkezzen, kellő empátiával forduljon a család felé, hiszen rá hárul a sorsdöntő diagnózis közlése és a terápiaválasztás nem kis felelősséggel járó terhe is (Mikos et al., 2023).

Genetikusaink nagy hozzáértéssel, hatékony kommunikációval végzik a szülők tájékoztatását; központunkba a családok tájékozottan érkeznek, a megrázkódtatásból feleszmélve aktív együttműködésükkel segítik a továbblépést gyermekük gyógyszeres kezelése felé. Azonban a családi tájékoztató során előfordult már olyan akut pszichotikus szülői reakció is, amely pszichiáter bevonását tette szükségessé a krízis oldása érdekében.

Hazánkban a kutatási programként zajló újszülöttkori SMA-szűrést minden édes-anya ingyenesen kérheti gyermeke számára. Kérése esetén a megszületés után újszülöttje vérmintájából az anyagcsereszűrő központ elvégzi az SMA-szűrést is. Ha eltérést jelez a szűrőteszt, a területileg illetékes klinikai genetikus szakorvos értesíti a családot, és a kisbabától levett újabb vérmintát a Genomikai Medicina és Ritka Betegségek Intézetébe küldi, ahol elvégzik a megerősítő vizsgálatot, melynek eredményéről a mintát beküldő genetikus orvost értesítik, aki a családot újabb tájékoztatás után haladéktalanul az SMA-központba irányítja.

Amikor munkacsoportunk új betegről kap értesítést, soron kívül fogadjuk a családot személyes konzultációra, melyen a szociális és mentálhigiénés szakember is jelen van, hogy célzottan segíthesse a szülők mentálhigiénés támogatását.

Különös hangsúlyt fektetünk annak ismertetésére, hogy a betegségnek csak kezdetben van átmeneti tünetmentes időszaka, ugyanis a gyermek kezdeti jólléte elbizonytalanítja a szülőket a diagnózis helytállóságáról. Újszülöttkori szűrés nélkül az orvosi gyakorlat tanúsága szerint először tüneteket észlel a szülő, és ezek alapján történik a betegséget igazoló genetikai diagnosztikai vizsgálat. Újszülött pácienseink szüleinél a tünetes betegeink szüleiéitől eltérő érzelmi reakciókat tapasztaltunk gyermekük betegségének megélésével és elfogadásával kapcsolatban: Milyen betegség az, amelyiknek nincs tünete, és hogyan lehetséges, hogy egészséges újszülöttjük mégis beteg? Teljesen megbízható-e a genetikai vizsgálat eredménye, nem lehetséges-e tévedés? Nem várhatnának-e a gyógyszeres kezeléssel, amíg kisbabájuk tünetmentes, hogy legalább egy kicsit élvezhessék gyermekük megérkezését, és a betegség okozta súlyos terhek nélkül gyakorolhassák szülői hivatásukat?

Elengedhetetlen a hiteles és hatékony verbális és metakommunikácó, hogy betegségtünet nélkül meggyőzően indokoljuk a terápia szükségességét és fontosságát, s ne veszítsük el a szülők bizalmát, hiszen éveken át szükség lesz hatékony együttműködésükre a gyermekük érdekében.

A szülőkkel tartott konzultációkon ismételten jelezzük terápiaválasztási szándékuk visszavonhatóságát, és nem sürgetjük a döntéshozatalt, hiszen a gyorsan zajló események, a rájuk zúduló információáradat és a gyermekük betegsége miatt érzett lelki megrázkódtatás, a sokkoló, lesújtó diagnózissal való szembesülés állapotában időre, akár lelkigondozóra, pszichológusra is szükségük lehet az extrém pszichés trauma feldolgozásához és a lehetőségek racionális mérlegeléséhez. Ennek érdekében rendelkezésükre bocsátjuk közérthető nyelven megfogalmazott, ábrákkal illusztrált tájékoztatóinkat is.

Szorongást, kétségbeesést okozhat a szembesülés a betegség gyógyíthatatlanságával és a kezelés várható hosszú távú eredményének megjósolhatatlanságával. Szigorúan kerüljük a jóslatokba bocsátkozást és az illúziókeltést, tényszerűen ismertetjük a gyógyszeres terápiák nemzetközi eredményességével és kockázataival kapcsolatos közleményeket és saját tapasztalatainkat.

A családi beszélgetések arra is lehetőséget adnak, hogy szakkonzulenseink közreműködésével felmérjük a szülők pszichés állapotát, információt gyűjtsünk anyagi és szociális helyzetükről, ami iránymutatást nyújt a személyre szabott pszichoszociális támogatási program összeállításához.

A génterápia szakmai előkészületeivel egyidejűleg megkezdjük a család segítését és a szociális juttatások ügyintézését. A terápiára várakozás ideje alatt naponta találkozunk, pszichoterapeutánk mellett egyéni igény szerint pasztorálpszichológus, kórházi lelkész is látogatja őket. Élő és egyenrangú partneri kapcsolatra törekszünk a szülőkkel. Mivel a génterápia utáni két hónap a legkritikusabb a szövődmények szempontjából, munkacsoportunk fokozott kockázatnak tekinti a gyermekek korai elbocsátását távoli lakóhelyükre. A zsákfalvakban, nehéz körülmények között élő családok csak tömegközlekedéssel, akár többszöri átszállással jutnak el az ellenőrző vizsgálatokra. Ezért a Bethesda Kórház Alapítvány a kezelés utáni két-három hónapon át egy-két hetente szükséges vizsgálatok teljes időtartamára komfortos ingyenes apartmant és étkezést biztosít a családoknak a kórházunk területén lévő Anyák Házában. Így késedelem nélkül észlelhetjük az esetleges mellékhatásokat, precízen monitorozhatjuk a szövődményt jelző tüneteket és laboratóriumi eltéréseket, vezethetjük a mellékhatások megelőzésére alkalmazott szteroid-immunszuppressziót (az immunrendszer működésének csökkentése szteroidtartalmú gyógyszerrel). Alapítványunk támogatása révén ez a lehetőség nem csupán a szülők utazási, hotel- és étkezési költségeinek csökkentését, de betegeink biztonságát is segíti.

A betegséggel, a génterápiával és a tartós izolációval együtt járó kiszolgáltatottság, a szociális kapcsolatok átmeneti korlátozása szorongást, depressziót, a családi egység megingását, az idősebb testvér mellőzését vonhatja maga után. Az e megpróbáltatásokkal, életidegen helyzetekkel való megküzdésben is segít mentálhigiénés munkacsoportunk. A család érkezésétől egészen a távozásukig folyamatosan kísérik őket, pszicho-rehabilitáció és pszichoterápia keretében mindent elkövetnek a másodlagos pszichés károsodások megelőzésére.

A tünetes pácienseknél és gondozóiknál a járóképesség és egyéb aktív mozgások elvesztése/hiánya, a beszűkült önálló tevékenység és élettér, az ágyhoz vagy lélegez-tetőgéphez kötöttség, illetve az izolálódás miatt megnő a depresszió és egyéb mentális betegségek kockázata. A segítő szakember közreműködik a családokra háruló pszichés terhek könnyítésében, a veszteségfeldolgozásban, a közösségbe való reintegráció támogatásában (Feuer, 2008). A szakemberek mellett a szülő is sokat tehet a gyermek mentális állapotának javításáért az optimizmus fenntartásával, pozitív önérzet és testkép kialakításával, támogató csoportokhoz való csatlakozással, a baráti és rokoni kapcsolatok építésével (Ho et al., 2016; Laufersweiler-Plass et al., 2003; López-Bastida et al., 2017).

Szociális munkásunk a család életvitelében nehézséget jelentő anyagi problémák csökkentésére is lépéseket tesz. Krízisintervenció keretében a család lehető legmagasabb szintű működését, az egzisztenciális hanyatlás és a társadalomtól való elszigetelődés elkerülését is segíti.

A szociális – pénzbeli, természetbeni és intézményi – ellátások csökkentik a krízis okozta feszültséget, s az alapszükségletek kielégítésén túl kiszámíthatóbb életvitelt tesznek lehetővé. A velük kapcsolatos ügyintézés a szülők bevonásával – és nem helyettük – történik, hiszen fontos, hogy képessé váljanak ügyeik intézésére hosszú távon. A szociális munkással való együttműködés révén kompetenssé válhatnak e téren, így aktiválódik, erősödik önbizalmuk és önsegítő mechanizmusuk. A rendszeres gondozás és kapcsolattartás csökkenti a magányosság és kiszolgáltatottság érzése miatt tapasztalt szorongást is (Feuer, 2008).

Szociális munkásunk szaktanácsokkal szolgál a testvér(ek) nevelési nehézségei esetén, szerepet vállal a pedagógiai szakszolgálattal való kapcsolatfelvételben, hogy az orvosi szakvélemény alapján a szakértői bizottság által szükségesnek tartott korai fejlesztés és eszközhasználat biztosított legyen a páciens számára.

A sajátos nevelési igényű SMA-s betegek számára a pedagógiai szakszolgálatok, szak-értői bizottságok szakvéleménye előírja a jogosultságot fejlesztésekre, könnyítésekre, eszközhasználatra, bizonyos tantárgyakból mentességre az osztályozás alól. A gyermek állapotától és szükségleteitől függően jelölik ki a megfelelő integrált vagy szegregált (elkülönített, speciális) intézményt. Javaslatot tesznek a szülőnek, gyámnak vagy törvényes képviselőnek a megfelelő intézmény kiválasztására.

A beteg gyermekek szakorvosi véleményen alapuló szakértői bizottsági döntés nyomán tizennyolc hónapos korukig korai fejlesztésre is jogosultak. Tizennyolc hónapos kor felett az illetékes pedagógiai szakszolgálat, szakértői bizottság saját vizsgálati eljárásán belül, komplex vizsgálati eredmények alapján készíti el szakvéleményét (EMMI, 2013).

Ha a gyermek állapota időszakosan vagy véglegesen nem teszi lehetővé közösségben történő oktatását, orvosi szakvélemény és pedagógiai szakszolgálat dönt a magántanulói státuszról.

A gyermekeket kórházban tartózkodásuk alatt intézményi pedagógusok oktatják. A KórházSuli Alapítvány a kórházban és otthonukban biztosít tananyagokat és korrepetáló tanárokat. Az otthon ápolt gyermekeket utazó pedagógusok, mozgásnevelők, konduktorok és gyógytornászok segítik (Magyar Országgyűlés, 2011).

A magyar szociális ellátórendszer pénzbeli és természetbeni kedvezményeket biztosít a hátrányos helyzetű családok számára. A gyermekek után járó pénzbeli ellátások többsége (családi pótlék, emelt összegű családi pótlék, a családi ellátások egy része, egyes fogyatékossági ellátások) alanyi jogon – a beteg egészségi állapota jogán – minden egyéb feltétel nélkül vehető igénybe. Az SMA-s betegek gyógyíthatatlan betegségük miatt emelt összegű családi pótlékra, közgyógyellátásra és utazási kedvezményre jogosultak. Rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény (például intézményi étkeztetés), gyermekgondozási segély, ápolási és otthongondozási díj is megilleti az SMA-s gyermeket nevelő családokat. Igényelhető anyasági támogatás a gyermek megszületését követő hat hónapon belül, továbbá személygépkocsi-vásárlási/átalakítási támogatás, mentesség a gépjárműadó fizetése alól, ingyenes parkolás, akadálymentesítési támogatás, pótszabadság, adókedvezmény (Magyar Országgyűlés, 1993, 1997, 1998; Magyarország Kormánya, 2006).

A szociális helyzet felmérése és a támogatások gyors feltérképezése elégedettséget és megkönnyebbülést váltott ki az általunk meginterjúvolt szülőkből, ezért – a bizalmuk megőrzése érdekében is – fontosnak tartjuk a soron kívüli ügyintézést. A pszichoszociális problémákról a PedsQL-skála kevés információt biztosít, ezért erről a területről személyes interjúk során tájékozódunk részletesen. A jövőben tervezzük validált pontrendszerek bevezetését (PedsQL 3.0 Neuromuscular Module [PedsQL NMM] a páciensek élet-minőségének becslésére; PedsQL Family Impact Module [PedsQL FIM] a PedsQL NMM kiegészítéseként a gondozók életminőségének mérésére) (Chen et al., 2011; Ho et al., 2013). Beszűkült életminőséggel élő pácienseknél és szüleiknél is fontosnak tartjuk a családi egyensúly mielőbbi helyreállása érdekében a pszichoszociális állapot követését és a személyre szabott támogatást.

Összefoglalás

Génterápiában részesült SMA-s betegeink követése során tapasztaltuk meg a pszicho-szociális tényezők jelentőségét a páciensek és családjuk életminőségével kapcsolatban. A személyre szabott, családközpontú és teljes körű segítségnyújtáshoz szükséges ezen életvitelt nehezítő körülmények feltárása is. A 21. század előtt a betegség természetes lefolyását folyamatos állapotromlás jellemezte, így a mentálhigiénés támogatás főként a megváltoztathatatlan elfogadtatását, a megbékélés és életvezetés segítését, valamint a családtagok végső elengedésre való felkészítését célozta. A gyógyszeres terápiák bevezetésével a páciensek élettartamának növekedése, az állapotromlás megállása vált lehetővé, és a nem visszahozható mozgásfunkciók elfogadtatása állt a pszichés támogatás fókuszában.

Az SMA újszülöttkori szűrésével a család pszichés terhelésének újabb aspektusai bontakoztak ki. Azt gondolhatnánk, hogy a tünetmentesen diagnosztizált beteg gyermekek családját kisebb lelki trauma éri a gyermekük gyógyíthatatlan betegségével való szembesüléskor, hiszen a korai kezelés eredményeként kevésbé kell számolniuk a progresszió életminőséget rontó következményeivel, sőt akár teljes értékű életre is reális esély nyílik. Ennek örömét azonban felülmúlhatja a diagnózis helyessége feletti kétely, mivel gyermekük nem mutatja a betegség tüneteit. További lelki megrázkódtatást jelent a várva várt gyermek megszületése felett érzett boldogság szertefoszlása a sokkoló diagnózis hallatán és az ezzel járó tehetetlenség, kilátástalanság érzése. Ezért különös gonddal kell körülvennünk az érintett családokat, hogy kételyeiket eloszlassuk, segítsünk megőrizni az anyaság örömét, teljes értékűen kialakítani az anya-gyermek kötődést, és visszaadhassuk a szülők pozitív jövőképbe vetett hitét. Mindez nagy felelősséget, speciális képzettséget, szakembereket, pszichológiai jártasságot, empatikus készséget igényel. A gyógyszeres terápia értéke és az elérhető egészségnyereség így lehet teljes.

A páciensek testi képességvesztése együtt jár pszichés sebezhetőségükkel, ezért pszichoszociális és mentálhigiénés támogatásuk mellőzhetetlen része komplex ellátásuknak. A rossz lelkiállapot növeli más egészségügyi problémák kockázatát, és rontja az életminőséget. Akinek a teste beteg, annak a lelke is ápolásra szorul. A betegek súlyos terheinek csökkenéséhez, pozitívabb jövőképükhöz és jobb életminőségükhöz az egészségügyi társszakmák, a szülők és a társadalom szoros partnerségi együttműködése szükséges.

Absztrakt

Magyarországon 2011-ben lépett életbe a fogyatékos személyek kiváltásáról szóló stratégia, amely az ötven főnél nagyobb férőhelyszámmal működő bentlakásos intézmények felszámolását tűzte ki céljául 2036-ig. 2013-ban törvénybe iktatták a támogatott lakhatásra vonatkozó szabályokat. Emellett a civil szervezetek számára megnyílt annak lehetősége, hogy támogatott lakhatás szolgáltatást hozzanak létre. A folyamatot jelentős viták kísérik a fogyatékos emberek érdekvédelmi szervezetei, jogvédő szervezetek, nemzetközi szervezetek (ENSZ, Európai Bizottság) és a kormány(ok) között. Tanulmányunkban bemutatjuk a folyamathoz kapcsolódó fogalmakat (totális intézmény, közösségi alapú ellátás/szolgáltatás, támogatott lakhatás, intézményi férőhelykiváltás), valamint a hazai folyamatot, annak szakaszait és szereplőit. Megnevezzük azokat a kritikus pontokat, amelyek nehézzé teszik a folyamat magyarországi megvalósítását.

Kulcsszavak: intézmény, közösségi ellátás, támogatott lakhatás, intézménytelenítés

DOI: 10.56699/MT.2025.3.1

Az intézménytelenítés^[1]Magyarországon a nemzetközi (angol nyelvű) szakpolitikai közbeszédben használt deinstitutionalisation fogalmat (lásd például European Commission, 2022) többféleképpen fordítják, … Részletek hazánkban a nagy létszámú, ötven férőhely fölötti, fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személyek számára fenntartott bentlakásos otthonok megszüntetését és helyettük közösségi típusú ellátások bevezetését jelenti. Tanulmányunkban a (totális) intézmény és a közösségi ellátás fogalmi dimenzióit mutatjuk be az említett célcsoportok vonatkozásában. A két fogalmat megkíséreljük főbb ismérveik alapján definiálni, majd kontextusba helyezni. Az intézményi férőhelyek kiváltása esetében kézenfekvő módon az ezzel kapcsolatos magyarországi fejleményekre is reflektálunk. Ennek során kitérünk a területen beazonosítható, hazánkban jellemző rendszerszintű problémákra és következményeikre (például egyenlőtlenségek, kirekesztettség). Végül dióhéjban összegyűjtöttük azokat a területeket, amelyek együttes fejlesztése elengedhetetlen a jól funkcionáló közösségi ellátásokhoz.

Magyarországon a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi törvény (Magyar Országgyűlés, 1993) a nagyintézmények alternatívájaként tünteti fel a támogatott lakhatást (közösségi ellátást). A szakirodalom, például az életminőség témájával foglalkozó kutatások gyakran vetik össze a két ellátás-, illetve lakhatástípust, aminek oka a teljesen eltérő működésmódjuk, így annak feltételezett eltérő hatása a bennük lakók életére (Kopasz et al., 2016).

2023-ban több mint huszonegyezer fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személy élt tartós bentlakásos szociális intézményben, ugyanakkor támogatott lakhatásban csupán kicsivel több mint négyezer fő ugyanezen célcsoportokból (KSH, 2024). Hazánkban tehát az előbbi ellátási forma jelenleg is domináns, fogyatékos személyek ezrei élnek a társadalomról mintegy leválasztva, intézményi struktúrában.

Az elzárt lakhatási forma, a nagyintézményi lét erősíti, táplálja azokat a negatív attitűdöket, melyek a szóban forgó célcsoportokkal szemben élnek a társadalomban (European Union, 2019). Az intézetek izolált világa továbbá melegágya a jogsértéseknek, amelyek gyakran elfedve maradnak a társadalom elől (Verdes et al., 2011). A férőhelyek kiváltása a mai napig lassan halad, aminek egyik legfontosabb oka a bentlakásos intézményi struktúra beágyazottsága az országot jellemző, az államszocializmus ideje alatt kialakult és azóta konzerválódott gazdasági-területi-munkaerőpiaci egyenlőtlenségekbe (Verdes, 2009; Verdes et al., 2011). Emellett tényező még a folyamat számára nem eléggé ösztönző (alkalmasint azzal ellentétesen ható) szabályozási, finanszírozási és humánerőforrás-környezet, valamint az intézmények ellenállása a változással szemben (Nyitrai, 2021).

A totális intézmény

Az intézmény fogalmának a szociológiában tekintélyes irodalma van, többek között emiatt igen nehéz velős és tárgyilagos definícióval szolgálni vele kapcsolatban. Mind Max Weber (1987: 76; 1995: 65, 71–72), mind Erwing Goffman (1981: 24–25) amerikai szociálpszichológus értelmezésében az intézmény a társadalmi csoporthoz, illetve a bürokratikus szervezethez hasonló jelentéstartalmú fogalom. Ilyen módon egy cég, egy önkormányzat vagy egy bentlakásos intézmény is idesorolható (Farkas, 2007).^[2]Írásunkban mi is szinonimaként használjuk az intézmény és az intézet fogalmakat. Farkas Zoltán (2018) az intézmény legfontosabb jellemzőit a következő csoportokba sorolja: „(1) szabályok vagy előírások sajátos rendszere, (2) beállítottságok, értelmezési hajlandóságok valószínűsége, (3) a viselkedés megfigyelhető szabályszerűsége, a kölcsönhatások rendszeressége. Az intézmény kifejezés jelenthet továbbá (4) valamilyen csoportot vagy szervezetet, végül jelentheti (5) a társadalom valamely szféráját vagy alrendszerét” (Farkas, 2018: 1393).

A nagy létszámú egészségügyi, szociális bentlakásos intézetek a 18–19. századtól működnek. Olyan személyek elhelyezésére vagy éppen elkülönítésére szolgáltak/szolgálnak, akik nem (voltak) képesek az önálló életvitelre vagy munkavégzésre. Az államok a mai napig fenntartanak ilyen típusú ellátásokat a szociális szolgáltatások rendszerének keretei között fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos, szenvedélybeteg, idős stb. személyek számára (Ruzsics, 2015; Kopasz et al., 2016).

A totális intézmény fogalma Erwing Goffman (1991) nevéhez fűződik, aki a különbségek ellenére először illette ezzel az elnevezéssel a fogyatékos személyek, pszichiátriai betegek, idősek, bűnelkövető fogvatartottak stb. számára fenntartott intézeteket. A goffmani elnevezés azóta is alapvető terminus a szociológiában és a szociálpolitikában. A totális intézmény olyan bentlakásos tömegintézmény, amelyet Goffman a lakók csoportjait tekintve öt típusba sorolt (Goffman, 1991: 15–16). Először (1) említi azokat az intézeteket, ahol olyan személyeket helyeznek el, akik önmaguk ellátására önállóan nem képesek, így például vak vagy idős embereket. Ezt követően (2) szintén olyan személyeket említ, akik önmagukat – mások megítélése szerint – nem képesek ellátni, vagy a társadalom közveszélyesnek ítélte meg őket valamilyen, jellemzően mentális/pszichiátriai problémájuk miatt. A harmadik csoportba (3) olyan személyek tartoznak, akik az előző csoporttól eltérően „szándékosan ártottak” a társadalomnak, így tőlük szükséges megvédeni, elkülöníteni a többségi állampolgárokat. E csoport „jóllétének” biztosítása hagyományosan nem célja az intézménynek, például fogvatartottak esetében. A negyedik (4) csoportot olyan személyek alkotják, akik egy adott időszakban, főként munkavégzés céljából tartózkodnak egy helyen (például munkatábor, terápiás munkatábor). Az ötödik (5) csoportba olyan személyek tartoznak, akik önként vonulnak el, hogy a társadalomtól elzártan éljenek (például a zárdák lakói). A totális intézményben tehát olyan személyek élnek egy helyen életük egy bizonyos szakaszában, akik egységes, sok tekintetben azonos jellemzőkkel leírható, homogén csoportot alkotnak.

Michel Foucault (1990) a börtönök kapcsán állapítja meg, hogy a modern állam szervezeteinek működése hasonlít egymásra, az intézetek pedig az állam működési mechanizmusait képezik le. Legfőbb funkciójuk a fegyelmezés és a rend betartatása, amely hozzájárul az adekvát működéshez. Ő is kiemeli, hogy olyan személyek kényszerülnek az ilyen módon működő intézeti ellátásba, akik képtelenek megfelelni a társadalmi normáknak, a számukra „meghatározott” funkciókat nem képesek ellátni (Foucault, 1990: 285–309).

A következőkben főként a fogyatékos emberek (beleértve a pszichoszociális fogyatékossággal élő személyeket is), illetve a szenvedélybetegek számára fenntartott totális intézmények zárt világának és működési mechanizmusainak jellegzetességeit mutatjuk be. E totális intézmény fogalmát többféle szempont alapján határozhatjuk meg. Jelen írásban Goffman (1991) definícióját vesszük alapul, illetve ezt egészítjük ki az azóta született, pontosító, részletező fogalmi dimenziókkal, majd meghatározzuk legfőbb jellemzőit (Berkovits, 2003; Bányai–Légmán, 2009; Mansell–Beadle-Brown, 2011; Bugarszki, 2011; Egységes Európai Kiváltási Útmutató, 2012: 25–26; Kopasz et al., 2016). A totális intézmény jellemzői tehát a következők:

• Az intézményben egy homogén csoport él együtt, számuk akár a több ezret is elérheti.^[3]Az intézetek létszáma mint kritérium akár országonként változhat. A Report of the Ad Hoc Expert Group on the Transition from Institutional to Community-based Care [Az intézményi … Részletek Meghatározott időtartamra vagy akár egész életükre kerülnek be az intézetbe. Nincs beleszólásuk, hogy kikkel élnének együtt szívesen.
• Az intézetek többnyire az adott ország határszélein, a peremterületeken és/vagy a települések határában, izolálva helyezkednek el, előfordul, hogy kifejezetten távol a lakóövezetektől. Nem ritkák a régi építésű, magas falakkal körbevett épületek (például kastélyok, zárdák), melyek bentlakásos intézményként funkcionálnak.
• Az intézményben az ott lakók mindennapi cselekvéseiket (például tisztálkodás, munka) meghatározott rutin szerint végzik, egyazon színtéren, többnyire egyszer- re, azonos, előre megszabott időkeretben. Ez a meghatározottság az intézmény zavartalan működésének elengedhetetlen része.
• Az intézetben huzamosabb bentlakást követően sajátos kulturális dimenziók válnak mindennapossá, melyek fokozatosan veszik át a korábbi életvitelhez kapcsolódó kulturális beállítódások helyét. Az intézményben élők egyre kevesebb alkalommal vagy egyáltalán nem élhetik meg családi, baráti kapcsolataikat, így számukra megszűnnek az identitásukat meghatározó szerepeik, s ezzel párhuzamosan egyre jellemzőbbé válik az individuum igényeinek eljelentéktelenedése. Leértékelődik az intimitás, a magánszféra egyáltalán nem vagy csak csekély mértékben nyer érvényt.
• A korábbi szocializációs minták helyét egységes új minták veszik át (reszocializáció). Az intézeten kívüli élet feladatai ezt követően már nehezen vagy egyáltalán nem lesznek teljesíthetők a lakó számára.
• A hierarchiának meghatározó szerepe A legfőbb döntéshozók az intézmény vezetői, a dolgozók, illetve a gyám vagy a gondnok. A lakók és a dolgozók két csoportja élesen különválik ellátókra és ellátottakra. A távolság jelentős, a szerepek egyértelműen lehatároltak, ennek nyomán sajátos kommunikációs mintázatok alakulnak ki.
• A szabályok követésének, melyet adminisztratív-bürokratikus eszközrendszer garantál, különös jelentősége van. A napi tevékenységek erősen le vannak határolva; amennyiben a lakó nem tartja be a szabályokat, vagy kihágást követ el, retorzióra, büntetésre számíthat. A fegyelem eszközével élve a dolgozók hatalmat gyakorolnak a bentlakók fölött. Mindez azt mutatja, hogy a szervezet zökkenőmentes működése hangsúlyosabb, mint a lakók egyéni szükségletei.
• A lakók az életüket érintő kérdésekben jellemzően nem hoznak, nem is hozhatnak önálló döntéseket az intézet falai között.
• Az intézetek működését a medikális szemlélet határozza meg, amely a rendszeres gyógyszeres kezelés és orvosi vizsgálatok által nyilvánul meg. Ez végül a hospitalizáció jelenségéhez vezet el.

Fontos hangsúlyozni, hogy az intézmény fogalmát nem kizárólag a férőhelyek száma határozza meg, ugyanekkora jelentősége van az intézményi kultúrának (European Commission, 2009).

Mindaz, ami a totális intézmény (társadalomtudományi) fogalmához kapcsolódik, Magyarországon az ápolást-gondozást nyújtó bentlakásos otthon elnevezésű szolgáltatásforma keretei között értelmezhető a fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személyek ellátásának vonatkozásában is. A fenti ismérvek közül természetesen nem mindegyik, nem egyformán és nem azonos intenzitással jellemzi az ellátórendszer intézményeit.

A kiváltás folyamata és a közösségi ellátás jellemzői

A totális intézmények tömeges felszámolása az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Ausztráliában, Észak-Európában és Olaszországban a hatvanas– hetvenes évektől indult meg, amikor megerősödtek az általános emberi jogi mozgalmak. Ennek talaján tudtak érvényt szerezni a fogyatékos, mentálisan sérült személyek jogának a méltányosabb élethez, a közösségi részvételhez (inklúzióhoz), melyet a tömegintézetek nem (voltak) képesek garantálni (Emerson–Hatton, 1996; Dumont–Dumont, 2008; Golinowska, 2010; Mansell−Beadle-Brown 2011; Morzycka-Markowska et al., 2015; Šiška, 2012; Tøssebro et al., 2012).

Az említett országok számára ez volt az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb szociálpolitikai fordulata.^[4]Az ismertetett példákkal nem annak szemléltetése a célunk, hogy Magyarország „elmaradott” lenne, hiszen eltérő történelmi, gazdasági és intézményi jellemzőkkel leírható … Részletek Más európai országokban, például Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában, Görögországban, Franciaországban, valamint a közép-európai térség államaiban később indult el a közösségi alapú szolgáltatások kiépítése. Ezekben az államokban alapvetően még az intézményi modell dominál (European Intellectual Disability Research Network, 2003). A kelet-közép-európai országokkal kapcsolatban a szakirodalom gyakran említi az intézményi modell keretei között megjelenő antihumánus és deprivált körülményeket (Mansell–Beadle-Brown, 2011; Tøssebro et al., 2012).

A közösségi ellátás legfontosabb célja az önállóság elérése az életvitel, a döntéshozatal és az érdekérvényesítés terén. Amennyiben ez az adott személy állapota miatt nem valósulhat meg, a felsorolt tevékenységekhez (közvetítő) támogatást szükséges biztosítani. Az önállóság tekintetében nem a közösségtől való teljes függetlenség kialakulásáról van szó, az sokkal inkább a közösségbe ágyazott módon valósul meg, a többségi társadalom tagjainak aktív bevonódásával (Halmos, 2019; ENSZ, 2007: 19. cikk).

A közösségi jellegű ellátások fontos eleme a kis létszámú lakhatási forma. Az egyes országokban jellemzően más-más típusú lakhatási formák alakultak ki a helyi igényeknek és elképzeléseknek megfelelően. Kezdetben több országban kísérleteztek nagyobb létszámú közösségi bentlakásos együttélési formákkal (Rotegard et al., 1984; Ericsson, 1996; Mansell, 2006), és ezekből jöttek létre később a mindennapi életvitelében támogatásra szoruló, többnyire három–nyolc személy együttélésére kialakított, jelenleg is működő lakóotthoni formák (group homes) (Ericsson, 1996; Felce–Toogood, 1988; Davies et al., 1991; Mansell et al., 1987; Tøssebro et al., 1996). Az utóbbi időszakban ezekben az országokban a lakóotthonok alkalmazása helyett az úgynevezett támogatott életvitel/ lakhatás kialakítása és fejlesztése zajlik, amelynek során a lakhatás és a támogatás különválik (Allard, 1996; Kinsella, 1993; Leff et al., 2009; Stevens, 2004).

A lakóotthoni forma esetében szükséges kiemelni, hogy az intézményi ellátástól főként a lakók száma különbözteti meg: jellemzően jóval kevesebben élnek egy ilyen típusú lakhatási formában. Azonban az Egységes Európai Kiváltási Útmutató (2012) kis mennyiségben nem tartja diszfunkcionálisnak a működtetésüket, azzal az indokkal, hogy bizonyos esetekben az adott személyek egyéni szükségletei megkívánhatják a fenntartásukat. Azokban az országokban, ahol a kiváltás folyamata már több éve vagy évtizede zajlik, a diskurzusok a közösségi lakhatás típusainak fejlesztéséről szólnak, amelynek középpontjában az egyén önállósága, jólléte áll (Felce–Emerson, 2001; Kopasz et al., 2016).

A közösségi alapú szolgáltatás tehát nem csupán lakhatási forma, ennél szélesebb a fogalmi dimenziója. Fontos, hogy minél kevesebb személy él együtt, annál kisebb annak esélye, hogy kialakul az intézményi kultúra (a totális intézményre jellemző működésmód) a mindennapokban – azonban önmagában a méret nem garantálja automatikusan a megszűntét.

A következőkben a közösségi ellátásnak, illetve a keretei között működő közösségi lakhatásnak a támogatott lakhatás típusára vonatkozó jellegzetességeit gyűjtöttük össze a témában született kiemelt ajánlások, illetve kutatási eredmények, vizsgálatok alapján (Egységes Európai Kiváltási Útmutató, 2012; Mansell–Beadle-Brown, 2011; Stancliffe et al., 2004; UNCRPD, 2017: 19. cikkely):

• Alapját az önálló/közösségi életvitel adja, amelynek legfontosabb kritériuma az, hogy az adott személy minden lehetséges eszközt és segítséget megkap az életét érintő tevékenységek elvégzéséhez (például közlekedés, foglalkoztatás, szolgáltatások igénybevétele).
• A szolgáltatást igénybe vevő döntéseit önállóan, amennyiben szükséges, egyénre szabottan, támogatással hozza meg (támogatott döntéshozatal).
• A különböző (többek között egészségügyi, szociális, oktatási, foglalkoztatási) közszolgáltatások könnyen elérhetők és rugalmasan igénybe vehetők a településen közösségi lakhatásban élő személyek számára is.
• Fontos kritérium, hogy a lakók maguk választják meg a lakóhelyüket, amely akár bérelt ingatlan is lehet.
• A használt épület nem szeparálódik el a többségi társadalom lakhelyétől, a település szerves, integrált része. Ha több ilyen jellegű ház/lakás található a településen, lehetnek szétszórva vagy egymás mellett. Az épületek lehetnek új építésűek vagy régebbiek, előző használótól megvásároltak. A megfizethetőség is kritérium.
• Az épület jól megközelíthető és akadálymentes, külsőre hasonló a többség által használt ingatlanokhoz, nem kirívó.
• A lakók a társaikat is maguk választhatják meg, nincs „összeválogatás”.
• Az önálló életvitelhez szükséges támogatást nyújtó szervezet nem lehet a lakhatás biztosítója is, a szolgáltatók egymástól való függetlensége elvárás.
• Amennyiben a lakó állapota lehetővé teszi, a támogatott életvitel keretei között az önálló pénzgazdálkodás, ezáltal pedig a saját igények felmérése, majd a szükséges vásárlás is megvalósulhat.
• Fontos a közösségfejlesztés és a fogadó környezet érzékenyítése.

A felsorolt kritériumok mellett kiemelkedő hatása van a segítő személyzet szellemiségének (szemléletének). Több vizsgálat bizonyította, hogy a közösségi lakhatással megvalósuló jobb tárgyi feltételek és a körülmények terén történt változások nem hozzák meg a várt eredményeket, ha nem párosulnak a támogatók/dolgozók önállóságra ösztönző törekvésével (Felce et al., 2002; Jones et al., 1996). Továbbá egyes kutatások bizonyították, hogy a magasabb támogatási szükségletű igénybe vevők esetében nem igazolódtak teljes mértékben és minden szempontból a közösségi életvitel pozitív hatásai. Emellett bizonyos szempontokat tekintve nem volt kimutatható a pozitív elmozdulás az intézetben tapasztalthoz képest: például magatartászavarok erősödése, az egészség-magatartás romlása (Felce–Emerson, 2001).

A közösségi ellátással, illetve lakhatással kapcsolatban − amennyiben az egyének pszichés, szociális vagy életminőségbeli jóllétét vizsgáló kutatási eredményeket tekintjük át − megállapítható, hogy nagyrészt (az országok és módszertanok különbözőségétől függetlenül) javuló tendenciák mutatkoztak^[5]Ezek az eredmények bizonyos szintű limitáció mellett értelmezhetők. Nehezíti az értelmezést, hogy az egyes országokban használt fogalmi dimenziók eltérnek egymástól, például … Részletek (Mansell−Beadle-Brown, 2011; Mansell, 2006):

• Garantálja a közösségben (például a településen) való aktívabb részvételt és jelenlétet.
• A közösségi lakhatásban élők több baráti és családi kapcsolatot ápolnak, illetve régebben meglévő kapcsolataik is javulnak.
• Növekszik a lakók különböző (közösségi) programokon való részvétele.
• Fejlődik az adaptív magatartás.
• Javul a segítőkkel való kapcsolatuk.
• Javul az életminőség, így nagyobb önállóság, érzelmi jóllét alakul ki.

Magyarországon a fentiek vonatkozásában a támogatott lakhatás jogszabályi definíciója kifejezetten ambivalens. A szociális törvény 75. §-a tartalmazza a támogatott lakhatást definiáló szabályozási elemeket. Azt is kimondja, hogy a támogatott lakhatásra a bentlakásos intézményeket is meghatározó szabályok vonatkoznak (kivételekkel), így a hazai szabályozás erőteljes kötődést mutat a tradicionális „intézményi” jellegű ellátáshoz. A jogszabály a férőhelyszámokat tekintve három típust különböztet meg, a legfeljebb hat, tizenkét vagy ötven fő ellátására alkalmas formákat. Utóbbi nemzetközi viszonylatban kifejezetten magas számot jelent, és nem esik egybe a támogatott (közösségi) lakhatás általánosan elfogadott maximális férőhelyszámával^[6]A támogatott/közösségi lakhatás a nemzetközi dokumentumokban a létszámok tekintetében nem tartalmaz egységes kritériumokat, nincs előre meghatározott férőhelyszám, sokkal inkább … Részletek (Magyar Országgyűlés, 1993: 75. §).

Magyarország: az intézményi és közösségi ellátások együttélése

Hazánkban a rendszerváltás előtt, majd a kilencvenes években a gyógypedagógiai szakma irányából fogalmazódtak meg először kritikák a nagyintézmények működését illetően, és akkortól történt elmozdulás a közösségi ellátások felé (Bánfalvy, 2006: 130–135; Kozma et al., 2020). A közösségi alapú lakhatási szolgáltatásokra való áttérés egyik első lépéseként a kilencvenes évektől kezdett megjelenni Magyarországon a lakóotthon, amely kisebb létszámú szolgáltatást jelentett, bár jellemzően intézményi szemlélettel működött (Andráczi-Tóth et al., 2011). Az évtized végén aztán a nemzetközi emberi jogi változások hatására egyre erőteljesebb lett az intézmények megszüntetésének, illetve ehhez kapcsolódóan a férőhelyeik kiváltásának igénye. A folyamat tervezése és megvalósítása a 2000-es évek végén kezdődött meg, túlnyomórészt európai uniós források felhasználásával.

Ma Magyarországon a MŰKENG^[7]A MŰKENG a Magyarországon működő szociális szolgáltatások számára kötelező nyilvántartási rendszer, a Magyar Államkincstár által közhitelesen vezetett, működési engedélyeket és … Részletek adatai szerint közel húszezer fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személy él ötven fő feletti ápolást-gondozást nyújtó intézményben. A zárt, hierarchikus és monoton intézményi kultúra mellett a rossz állapotú épületek súlyos infrastrukturális hiányosságai, a leromlott tárgyi feltételek mind azt bizonyítják, hogy az intézetek megszüntetése alapvető restanciája a mindenkori állami vezetésnek.

A 2012-ben megindult kiváltási folyamat napjainkra valamivel több mint harminc – ötven férőhely feletti – bentlakásos intézmény lakóit integrálta közösségbe, ami összesen körülbelül háromezer-hatszáz–négyezer férőhelyet jelent. Azonban még nagyjából százötven ehhez hasonló, nagy létszámú intézet működik továbbra is az országban az említett célcsoportok számára fenntartva (az adatok forrása: saját kalkuláció a MŰKENG 2023 végi adatai alapján). Továbbá a rendszer részei maradnak azok a nagy létszámú intézmények és lakóotthonok is, amelyek kevesebb mint ötven fővel működnek, de jellegzetességeiket tekintve szintén totális intézmények.

A fentebb ismertetett intézményi „modell”, valamint a működését lehetővé tevő állami struktúra kiszolgáltatott, egyenlőtlen helyzetbe kényszeríti a szolgáltatást igénybe vevőket, amit számos makroszintű jelenség is bizonyít. A bentlakásosintézmény-hálózatban kifejezetten megmutatkoznak a hagyományos területi egyenlőtlenségek, Budapest és a vidék elkülönülése. A nagy létszámú intézmények kisebb településeken koncentrálódnak, még a budapesti illetőségű intézetben élő személyek többsége számára is a (nyugati, illetve keleti) határszélen van férőhely.^[8]Ennek oka az, hogy a főváros által fenntartott bentlakásos intézmények Nyugat-Magyarországon, a határ mentén helyezkednek el. Ebből kifolyólag az elsődleges munkaerőpiaci lehetőségek is kifejezetten nehezen elérhetők az intézetekben élők számára. Többnyire az intézmény keretei között működő fejlesztő foglalkoztatás biztosít számukra munkát. Az intézet falain kívüli munkavégzés a társadalom többi tagjával jelentene kapcsolatot, amely a hasznosság, elismertség érzését keltené az itt élők számára. Az integráció lehetőségét az intézetek perifériás, településszéli elhelyezkedése sem segíti. Az intézményben élők egy nagyobb része teljesen vagy részlegesen korlátozó gondnokság alatt áll, aminek eredményeképpen a legtöbb esetben nem hozhatnak önálló

döntéseket, így többek között arról sem, megfelelő-e számukra az adott lakhatástípus, életforma (Kereki, 2012). Sokuk nem rendelkezik választójoggal, így érdekük sem fűződik a közéleti kérdésekben való állásfoglaláshoz vagy éppen szerepvállaláshoz (Kereki, 2012; Verdes, 2009, Verdes–Tóth, 2010; Verdes et al., 2011). A strukturális problémák mellett fontos megemlíteni az intézményi kultúrával kéz a kézben járó medikális szemléletmód jelenlétét a szociális területen. Ez a több évtizede uralkodó attitűd nem törekszik a különböző területek közötti átjárhatóság kihasználására, a kooperációra (Bugarszki, 2011). Az intézetben élők az egyenlőtlenségek számos dimenziójával szembesülnek, melyek mind az egyén társadalmi kirekesztődésének irányába mutatnak.

A fentebb ismertetett helyzetképet tovább árnyalja a magyarországi kiváltási folyamat. Hiába a kiváltási stratégia és koncepció, az intézménytelenítés témájában nem alakult ki össztársadalmi konszenzus. Ez számos általunk fentebb ismertetett tényezővel is összefügghet. Megemlíthetjük az alkalmanként észlelt helyi szintű ellenérdekeltséget, társadalmi ellenállást. Mindezek jellemzően a rossz kommunikációra, a tájékoztatás hiányára engednek következtetni, azonban az előítéleteknek is van szerepük ebben (Jakubeczné et al., 2022). Fontos az is, hogy a szociális intézmények főként a rurális jellegű térségben komoly munkaerőforrást biztosítanak a helyi lakosság számára, így ezek megszüntetésének kísérletét a helyi politikai vezetés sem nézi jó szemmel. Továbbá a közösségi ellátások – kutatás által igazoltan – drágább formának számítanak (Nagy et al., 2017). Ez pedig – hiába az életminőség és a körülmények terén tapasztalható „nyereség” – még mindig sokat nyom a latban a félperifériás magyar közegben.

Megemlítendő az is, hogy a kiváltás során létrejött magyarországi támogatott lakhatások tapasztalatai – a kétségkívül jobb lakhatási körülmények mellett – gyakran aggodalomra adnak okot. A kiváltás első hulláma során kialakított új lakhatási formák között ugyanis megtalálhatók a lakócentrumok is, márpedig ezek a huszonöt–harminc fős lakóegységek az intézményi szellemiség továbbélését szavatolják. Emellett probléma a kötelezően létrehozandó szolgáltatóközpontok elhelyezkedése is, hiszen ezek gyakran a korábbi nagyintézmény falai között működnek, így a kiköltözött lakóknak vissza kell járniuk a régi lakhelyükre (az intézetbe), ahelyett, hogy a településen vennék igénybe a szolgáltatásokat, ahogyan a helyi lakosság is teszi. Ehhez kapcsolódik a szociális szolgáltatások alrendszerének általános (nem csak a fogyatékos emberekhez kötődő) alulfinanszírozottságából fakadó számos probléma, például a közösségi életvitelhez elengedhetetlen, a kiváltási folyamattól részben független alapszolgáltatási struktúra hiányossága (Kozma et al., 2016).

A magyar kormány 2011-ben alkotta meg a fogyatékos személyek számára ápolást-gondozást nyújtó szociális intézményi férőhelyek kiváltásának stratégiáját (Magyarország kormánya, 2011), melynek keretei között vállalta, hogy 2041-ig (ezt később 2036-ra módosították) minden ötven fő feletti intézet kiváltása megtörténik („nagyintézménytelenítés”).^[9]Az említett kormányhatározat felülvizsgálata megtörtént 2015-ben, a férőhelykiváltásra fókuszáló új kormányhatározat (stratégia) már 2036-ig tervezi a férőhelykiváltás … Részletek Ennek ellentételezésére támogatott lakhatási szolgáltatások kialakítására tett ígéretet.^[10]Az új szolgáltatási forma jogszabályi definiálására 2013-ban, a szociális törvény módosításával került sor. Így számos olyan szociális intézmény változatlanul tovább működhet, amely a jelzett férőhelyszámot ugyan nem éri el, azonban az ismertetett „totális intézményi” jellegzetességeket magán hordozza (csakúgy, mint azok az egyéb [nagy]intézmények, amelyek szintén sérülékeny csoportok [idős vagy hajléktalan személyek] ellátását végzik).

A férőhelykiváltás első és második időszakában (2013–2021) nagyrészt állami fenntartású (a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósághoz tartozó) intézmények pályázhattak.^[11]TIOP 3.4.1: Bentlakásos intézmények kiváltása; EFOP 2.2.2.: Az intézményi ellátásról a közösségi alapú szolgáltatásokra való áttérés fejlesztése – … Részletek 2022-től azonban a kiváltási folyamatba már kizárólag egyházi és civil intézmények kapcsolódhattak be.^[12]Az egyházi szervezetek a rendszerváltás után lassan elkezdték visszanyerni a második világháború előtti szerepkörüket az épülő, bővülő szociális ellátórendszerben. 2010-től … Részletek Három korábban állami fenntartású intézmény, immáron támogatott lakhatás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fenntartásába került:^[13]Ez tehát az egyetlen nem európai uniós forrásból finanszírozott kiváltási program ezek az egykori Gödi Topház, jelenleg Gondviselés Háza Fogyatékos Emberek Otthona, nagyrészt súlyosan halmozottan fogyatékos személyek számára, Zalaapátiban a Gondviselés Háza Domb Otthon pszichoszociális-fogyatékos személyek részére, valamint Tarpán a Gondviselés Háza Kikelet Otthon, mely fogyatékos személyek számára fenntartott szolgáltatás.^[14]https://szocialisportal.hu/szakmai-intezmenykereso/ (letöltve: 2025. 06. 16.).

Az említett egyházi kötődésű szervezetek szellemisége – a honlapjaik tanúsága szerint – közel áll a korábban a nemzetközi irodalom nyomán már ismertetett közösségi szemlélethez. Ezt igazolja a Gondviselés Háza Fogyatékos Emberek Otthona kiváltáshoz kapcsolódó szakmai terve is: „Az intézmény hitvallása szerint Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minden embert. Hiszünk abban, hogy az itt lakó emberek a társadalom tagjai, és része vagyunk egymás életének. Valljuk, hogy minden embernek joga van teljes életet élni. Mindent megteszünk az itt lakó emberek méltóságáért, önállóságáért, szabadságáért és képességeik kiteljesedéséért. Kölcsönösen tiszteljük, segítjük egymás munkáját, és ezt közösségben végezzük” (MMSZ, 2025: 38). A szakmai munka során cél tehát az életminőség javítása, a jogok és a közösségi szemlélet érvényesítése, valamint az egyéni szükségletek figyelembevétele. Emellett azonban meg kell említeni, hogy a Szociális Ágazati Portál adatai szerint az egyházi szervezetek jelenléte jelenleg leginkább az ápolást-gondozást nyújtó bentlakásos otthonokban nagyobb mértékű, a támogatott lakhatás esetében (még) alacsonyabb (SZÁP, é. n.).

A kiváltási folyamattal párhuzamosan (nem annak részeként)^[15]A kiváltással és attól függetlenül létrejött támogatott lakhatások egymástól elkülönített számbavételére nincs lehetőség. Egy 2024-ben elhangzott előadás szerint a támogatott … Részletek egyes egyházi és civil szervezetek is hoznak létre, illetve működtetnek támogatott lakhatásokat fogyatékos, pszichoszociális-fogyatékos és szenvedélybeteg személyek számára. Így az elmúlt öt évben többek között a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat és az evangélikus szeretetszolgálatok, illetve a hozzájuk kapcsolódó különböző szervezetek is elindultak a támogatott lakhatás működtetésének útján.

Összességében nézve a kialakított hazai támogatott lakhatások, ahogy arra fentebb utaltunk, zömében nem illeszkednek a centrumországokban működő „mintaellátásokhoz”, sem kialakításuk, sem a működésük nem fedi le a közösségi ellátás fogalmát. Ilyen értelemben Magyarországon a várt nagymérvű strukturális átalakítástól elmaradva sokkal inkább a szociális szakosított ellátási szolgáltatásokon belül zajló, csupán a lakhatási formákat érintő minőségi átalakításról beszélhetünk, amely azonban (még) nem teljesíti a nemzetközi egyezményekben és szakmai tervekben elvárt célokat.

Mindezek a folyamatok a nemzetközi (ENSZ, EU) elvárások és a hazai megvalósulás közti szakadékként is megjelennek. A férőhelykiváltás hazai megvalósulását végigkísérik azok a viták, amelyek legerőteljesebben a kormány, az érintett nagy létszámú intézmények és a fogyatékos emberek érdekképviseleti szervezetei (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége, Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége), illetve jogvédő testületek (Társaság az Alapvető Szabadságjogokért) között zajlanak. Nemzetközi oldalról pedig legutóbb az ENSZ szakosított bizottságának jelentése rögzített egy súlyos kijelentést: embertelen körülményeket állapítottak meg a magyarországi intézményekben (ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága, 2020: 16). Ez a jelentés szolgáltatott alapot a férőhelykiváltást túlnyomórészt (társ)finanszírozó Európai Bizottságnak, hogy szigorúbb feltételek betartását követelje a magyar kormánytól a megvalósítás további támogatása érdekében.

Lényegében tehát a férőhelykiváltás folyamata lendületét vesztette, nagyon lelassult (megkockáztatjuk: megállt) Magyarországon. A kormány által 2014-ben rögzített cél, amely 2023 végéig tízezer (!) férőhely kiváltását tűzte ki célul, még fele részben sem teljesült (Gábos–Giflo, 2023: 81). A Gábos András – Giflo H. Péter szerzőpáros az uniós források magyarországi felhasználását értékelő jelentésében a kudarc okaként – többek közt – a nehézségekre adott rendszerszintű válaszok hiányára utal, tényként rögzítve, hogy „…a szociális terület kultúrájának nem része, hogy pénzről, hatékonyságról és célokról szóljon a diskurzus” (Gábos–Giflo, 2023: 89).

Minden szereplőre kiterjedő és jelentős mértékű kölcsönös bizalmatlanság rögzült tehát, amely alapvetően kudarcként fogalmazódik meg az érintettek számára. A férőhelykiváltásra, az intézménytelenítésre vonatkozó szakmai konszenzus felbomlott. A szociális ágazat fiskális folyamatai arra engednek következtetni, hogy (legalábbis ebben az évtizedben) nagy valószínűséggel már nem fog rendelkezésre állni olyan nagyságrendű fejlesztési forrás, amely támogatni tudná e szociális szolgáltatási alrendszer teljes átalakítását. (A korábban megvalósult férőhelykiváltási programokat, projekteket dominánsan az EU fejlesztési forrásaiból finanszírozták. A jelenlegi, 2021 és 2027 közti időszakra vonatkozó fejlesztési tervekben azonban már nincsenek a korábbiakhoz hasonló, férőhelykiváltást támogató források. Tisztán hazai központi költségvetési forrásból 2024-ben is hirdettek meg pályázatot támogatott lakhatás kapacitásbővítésére, azonban ez nem szabja feltételül nagy létszámú intézmények bezárását.^[16]A pályázat csak Budapesten valósítható meg, keretösszege pedig mindössze kicsivel több mint 310 millió forint. Bővebben lásd: https://nszi.hu/palyazatok/palyazati-felhivasok/tl2024 … Részletek)

Azt gondoljuk, nagyon valós a veszély, hogy nem teljesül az a kormányzati vállalás, amely 2036-os határidővel a magyarországi fogyatékos emberek számára létesített valamennyi ötven férőhelynél nagyobb szociális intézmény bezárását irányozza elő (Magyarország kormánya, 2019). Amennyiben a jelenlegi helyzet nem változik, a kitűzött cél belátható időn belüli elérése is kérdésessé válik.

Javaslatok, vitapontok a továbblépés érdekében

Megítélésünk szerint az érintett fogyatékos emberek életminőségét kell a kiváltás középpontjába állítani. Szükség van annak a szemléletváltásnak a következetes és minden szereplőre (az ágazatirányítástól, szabályozástól a finanszírozáson és ellenőrzésen át a vezetőkig és a beosztottakig) kiterjedő érvényesítésére, amely a fogyatékos ember lehető legteljesebb önállóságát, önrendelkezését teszi a szolgáltatások működésének alapjává – teljes összhangban a vonatkozó ENSZ-egyezményben rögzítettekkel. Ezt minden (!) szereplő és folyamat esetében tudatosítani és támogatni kell.

Új konszenzus kialakítására van szükség a szakpolitika (ideértve a szabályozást és a finanszírozást), a szolgáltatásokat fenntartók, illetve a szakemberek és az érintetteket reprezentáló (ön)érdekvédelmi szervezetek között. Szakembereken korántsem „csak” a szociális ágazatot értjük: ebbe a körbe bele kell foglalni az egészségügyi, foglalkoztatáspolitikai, oktatásügyi, hivatásos gondnoki stb. – vagyis a társágazati – szakembereket is. Reális (de az elvekből, szemléletből nem engedő) célokra, időzítésre és az ennek megfelelő EU-s és hazai forrásokra van szükség. Ennek részeként tudomásul kell venni és ennek mentén kell kalkulálni a beruházási és a korábbi nagyintézményi működéshez képest magasabb fenntartási költségeket és (már az új szemlélettel felvértezett) humánerőforrás-szükségletet.

Határozottan és egyértelműen el kell választani a lakhatási szolgáltatást a többi szakmai támogatást nyújtó szolgáltatástól. Ehhez elengedhetetlen további kis létszámú, minél kisebb lakhatási lehetőségek létrehozása – a magyar társadalomban is szokásos háztartásnagyságnak megfelelően. Ezzel együtt meg kell erősíteni a szociális alapszolgáltatásokat mind kapacitásukban, mind szemléletükben/munkamódszereikben. A kapcsolódó közszolgáltatások területén (az egészségügytől a közösségi közlekedésig, az oktatásügytől az [elsődleges] munkaerőpiacig) befogadó (inkluzív, nem kirekesztő), támogató hozzáállására is szükség van, elengedhetetlen ennek érvényesítése – ez figyelmet, erőforrást és érdekérvényesítést igényel. A kiváltás, a fogyatékos emberek önállósága, társadalmi részvétele, életminősége nem egy ágazat terhe, hanem össztársadalmi, a (mindenkori) kormányzat egészét érintő közös ügy.

Összegzés, következtetés

A fentebb, főként módszertani útmutatók, valamint tudományos kutatások nyomán összegyűjtött és ismertetett jellegzetességek és eredmények alapján megállapítható, hogy a közösségi ellátásokra való áttérés, illetve a totális intézmények megszüntetése nagy létszámú társadalmi csoport számára garantálna igazságosabb életkörülményeket, jobb életminőséget, valamint a kirekesztettség és értéktelenség érzésének megszüntetését e jellemzően stigmatizált emberek körében.

A nagy létszámú intézmények fenntartása az államok részéről egyenlő a marginalizáció legitim keretek közötti működtetésével. A kelet-közép-európai országokban, így Magyarországon is domináns az ápoló-gondozó szociális otthonok szerepe a közösségi ellátásokkal szemben. Ezáltal felnőttek és gyermekek ezrei élnek elnyomva térben és szociálisan izolálva, életük jelentős részét vagy teljes egészét egy „párhuzamos valóságban” töltve.

Az EU centrumországaiban olajozottabban működő közösségi ellátás és támogatott lakhatás szolgáltatás „átültetése” azonban igen nehezen teljesül a kelet-közép-európai államok eltérő társadalmi-gazdasági viszonyai között, amire rávilágít egy olyan interjú részlete is, amely egy kiváltási folyamatban részt vevő szakértővel készült: „Egy ilyen félperifériás országban egy fejletlen rendszerre ráerőltetett új fejlesztés kevéssé hatékony” (Kozma et al., 2016: 58). Az idézet segítségével arra is szeretnénk rámutatni, hogy ha a szociálpolitikai aktorok a kiváltásra „csupán egy fejlesztésként” tekintenek, akkor nem képes érvényesülni az egész beavatkozás „emberi jogi, illetve szociális jelentősége”, azaz a totális intézményben élők társadalmi elismerésének elsődleges célja.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy Magyarországon a kiváltás, illetve a nagy létszámú intézetek megszüntetése önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy az ezek helyett létrehozott közösségi ellátások betöltsék a nekik szánt szerepet. Számos rendszerszintű probléma áll fenn, melyek megoldása elengedhetetlen a magasabb ellátási színvonal elérése érdekében. Többek között fokozottan szükség lenne a szociális szférában dolgozók munkájának elismerésére, így a bérük emelésére, illetve szakmai képzésük átalakítására és fejlesztésére, valamint ehhez kapcsolódóan a szociális szolgáltatásokban jelenleg is uralkodó (medikális) gyakorlat „elmozdítására” (Bugarszki, 2011; Nagy et al., 2017).

A területi egyenlőtlenségek tompítása is kiemelkedő fontosságú, hiszen a szociális szolgáltatások lefedettsége országos szinten egyenlőtlen, nem az igényeknek, tényleges szükségleteknek megfelelően alakították ki ezeket (Czibere–Mester, 2020; Goldmann et al., 2016). Emellett a „betegközpontú”, orvosi diagnózisokon alapuló megközelítés mellőzésével szükség lenne inkább a releváns szakmák kooperációjára fókuszáló szolgáltatást biztosítani. Ezekkel párhuzamosan kiemelt figyelmet kellene szentelni a komplex szemléletformálásnak, illetve az antidiszkriminációs tevékenységnek (például médiakampányok, képzések, jogszabályok korrekciója). Ez utóbbi részeként fontos lenne a kiváltási folyamat szereplőinek – így a fenntartók, a dolgozók, a kiköltöző lakók, valamint a helyi közösségek – hangját hallani, tapasztalatait megismerni. E tényezők együttes változása tudna termékeny talajt biztosítani az önálló életvitel kialakításának.

Megítélésünk szerint a totális intézményi kultúra lebontásához, a férőhelykiváltás új lendületéhez elengedhetetlen a szakmai (társadalmi) konszenzus újraépítése. A szolgáltatási infrastruktúra átalakítása elengedhetetlen, azonban a jelenlegi humánerőforrás-problémák, területi egyenlőtlenségek, kapacitásproblémák mellett is szükségesnek látjuk folytatni a nagy létszámú intézetek bezárását. Szakmai szempontból azt tartjuk a legkárosabbnak, ha szakmai körben nem folytatunk párbeszédet a totális intézményi kultúráról, és megszűnik a közös gondolkodás, illetve a szakmai viták során kialakuló kompromisszumok talaján álló cselekvés a közösségi lakhatással és a támogatott életvitellel kapcsolatban. Jelen írásunkkal ehhez a párbeszédhez és cselekvéshez szeretnénk hozzájárulni.

Abstract

This research disproved the social prejudice that elderly persons in need of care, with deteriorating functions and a poor state of health are incapable of acquiring the skills needed for modern technology. The model action programme has proved that even very elderly, sick persons in need of nursing are capable of learning to use Skype, something entirely foreign to them, if they have the motivation and are given sufficient help. In addition, Skype acts as a catalyst, leading to a higher level in the learning process; successful learning arouses the curiosity of the elderly about new forms of infocommunications and the internet. By learning to use the internet they can acquire new knowledge and keep themselves busy.

Keywords: online communication, elderly people, social care, distant compassions

DOI: 10.56699/MT.2025.2.1

The role played by technology in eldercare was already the subject of research projects in the early 1990s (COST A5), and these made it possible to elaborate model programmes in Eastern Europe and integrate them (e.g. Zivot 90 in the Czech Republic, the alarm system in Hungary). As a consequence of the strong ageing trend, infocommunications technology helping the life of the elderly has appeared in EU policy on the elderly (ICT & Ageing, www.ict-ageing.eu). The EU places special emphasis on development projects based on modern technology (AAL-JP programmes), on research related to eldercare and ICT (Mollenkopf et al., 2010), and on research regarding the carers (CARICT, 2011). In Canada and the United States too, the connection between eldercare and technology is a key research area (Marziali, 2004, 2005; Chiu et al., 2009). One of the most important questions in such investigations concerns effectiveness. The innovation studies supported by the EU seek effectiveness indicators, figures that can be translated into fiscal terms, wishing to demonstrate the cost-savings effect. At the same time, it is difficult to express in figures “young” or innovative solutions still at model level, to produce tangible proof. The goal to be attained, preventing the social exclusion of the elderly through the use of technical innovation, cannot always be shown by quantitative means because of the novelty of the solution. The Skype Care intervention research presented here ended in 2011 and its effectiveness is difficult to measure statistically or financially, but even without figures its results are already instructive and striking, the experiences can be easily adapted and applied in practice. The findings of the action research are especially important in the light of the infocommunications skills of the Hungarian elderly.

There is an extremely wide gap between the infocommunications skills of the 55-74 years age group in the countries of Northern Europe and those of Southern and Eastern Europe (Tošnerová –Zvoníčková, 2006).^[1]Percentage of population age 55-74 with no basic computers skills in 2005 e.g.: Greece 93%; Lithuania 90%; Cyprus 88%; Italy 87%; Latvia 83%; Poland 81%; Slovakia 73%; Austria 67%. While the figure … Részletek The figures for Hungary are very poor: despite the improving trend the level of infocommunications skills of the elderly is still very low. In 2007 10% of those aged 65-74 years used a computer, in 2008 this figure was 20% but barely more than 5% used the internet (KSH, 2009a, 2009b: 55, 58). Numerous programmes designed to help healthy elderly persons learn to use the internet, such as Kattints rá nagyi (Click on it Granny!) and Folytassa nagyi (Carry on Granny) are bringing improvement. As a result, elder persons already using the internet had the same level of internet skills as young people, they are catching up to them (KSH 2009b: 60).

However, the majority of those receiving care of some kind, especially long-term home care, have no experience with computers or the internet. Consequently, they are not familiar with Skype either, as a form of communication serving as a substitute for personal meeting. The basic hypothesis of the research was that if use of an infocommunications means that is already widespread among young people were to be incorporated into the life of older persons requiring long-term care, who feel lonely, or are depressed their activity and customs would change and their daily time schedule would be different. At the same time family carers would be supported as the increasing activity of older people would ease their care burden too. By keeping in touch via Skype the earlier network of contacts of older people could be maintained or even expanded. The difference between the generations in infocommunications skills could be reduced, and as a result the elderly would feel less isolated despite their poor health. Their passivity caused by the need to rely on others, lack of mobility, lack of purpose and isolation could be transformed into activity. In this way, by rectifying their lack of infocommunications skills they will be capable of preventing their own social exclusion.

Initial difficulties of the research

The seemingly simple task of obtaining computers for those in the intended sample came up against major difficulties. No research funds were available and the prejudice in society made it almost impossible to find other sources: people are convinced that a digitally illiterate, elderly and sick person receiving care is incapable of learning to use a computer, as many elderly people even have problems with mobile phones. Because of this prejudice, companies with a stock of computers and a sponsoring budget thought the idea was ridiculous and would not support an experiment with a doubtful outcome, especially one that they considered held no prospect of being able to win a new consumer segment. Without funding, state institutions had to be ruled out. Finally a small firm sensitive to the problems of the elderly, and the Hungarian Charity Service of the Order of Malta (that had previously directed numerous model programmes) undertook to procure the computers. Then another difficulty arose: the costs of internet connections. The big internet service provider and potential sponsors rejected a request for a one-year internet subscription (for the duration of the programme), although the sample comprised only 15 persons and the monthly subscription fee would have been very small. In the end the problem was solved: the Hungarian Charity Service of the Order of Malta made its mobile internet connection available. After these difficulties that lasted for a year and a half, the action research planned to run for one year began in December 2010 (in Budapest) and January 2011 (in the county seat).^[2]The elderly persons undertook to participate in the action research even though they knew that they would be able to use the mobile internet free of charge only for the duration of the research.

Sample, place

The criteria of the sample were: elderly recipients of home help/care

• receiving mental care (conversation) and/or physical care (personal hygiene, basic nursing, shopping, medication, delivering or giving food, handling administrative affairs, etc.);
• having limited outdoor mobility;
• having family members, family carers;
• suffering loneliness and/or Out of the sample of 15 persons two older persons had made earlier suicide attempts (once or more times), and one was an alcoholic;
• no computer This was considered as an important condition.

The sample included one person who became a care-recipient as a result of caring for his wife. The research was carried out in the Hungarian capital (Budapest, ten persons, home care/help recipients with emergency alarm service provided by in the Hungarian Charity Service of the Order of Malta) and in a county seat (Székesfehérvár, five persons of the home help/care centre provided by the local government). The average age was 82 years, the majority of participants were women. The sample included two former blue-collar male workers (miner/boilerman, TV repairer), the others were white-collar workers (with secondary or tertiary schooling). The elderly persons used the mobile phone for brief contact but this did not satisfy their “conversation” need.

Method

The heads of the care centre open-minded to innovation played an active part in the preparation and throughout the entire research. They helped to select the sample as they knew the personalities of the care recipients, their physical and mental problems, behaviour, social and family circumstances, their interpersonal network of contacts and their attitudes towards technology.

The observation made during the installation on the spot and the conversation at the time with the elderly person was of fundamental importance for later comparison. The systems manager or his deputy, the head of the care centre, as well as a carer and the researcher who elaborated the programme were present when the computers were set up. The summaries drawn up on the basis of the experiences of the technicians, the carers, the head of the care centre and the researcher made it possible to judge the initial attitude of the elderly person towards technology, what the person expects from the programme, how he or she receives it, who they would like to be in contact with on Skype and why.

Intensive observation followed in the first week, the carers made note of the problems, and the systems managers found solutions to the difficulties signalled by the carers. Parallel with this the carers observed the elderly persons’ behaviour, recorded when they used Skype, for how long, with whom, what contacts they had, and the extent of change in their mood, daily schedule and activity. These notes were passed on to the heads of the care centre and they made a weekly report to the heads on their experiences. The researcher managing the programme conducted depth interviews with them, at first weekly, then every two or three weeks and finally monthly. In addition, the heads of the care centres signalled every event, or departure from customary behaviour they thought to be important. In the fourth month of the research a number of social work students at a university college joined in the work. Their task was to analyse the impact of Skype on the basis of a conversation touching on set points with the elderly person and the carer and their own observation, but they were intentionally not given any preliminary information on the earlier care problems (e.g. that a person had earlier received care for depression). In Székesfehérvár the PCs were installed before Christmas, from December 16th because it was anticipated that the family would have time during the holidays to help the elderly persons.

From the fourth month of the research we also involved secondary school students in the research. They were given the task – with the intention of intervention – of helping the elderly persons and reporting on their difficulties and progress.

County Seat

Before the computers were installed the elderly persons went through successive waves of emotions:

1. amazement (that they were getting a computer)
2. interest
3. disclaiming “I’m too old for that, that’s for the young”
4. a great degree of fear, alarm.

The head of the care centre and the carers dispelled this last, negative emotion, fear, with reassuring talks, bringing up examples and explaining the benefits of the computer, setting off a wave of positive emotions.

1. impatience “When will I be getting it?”
2. excitement “What will it look like, how will I use it?”
3. joy at reduction of the knowledge gap between generations. “I’ll have one, just like my ”… “It will be good if I can use it.”

The presence of the younger generation and help from them (at Christmas) made learning easier, they were able to practise together, several of them made a note of the instructions for use given by a child or grandchild.

“When he got the computer (before Christmas) one of his sons who is good at computers went over and did all the settings for him. He wrote down everything on a piece of paper for Uncle A.: how to turn it on, all the basic steps.” (social work student)

But the learning was more difficult if family members were unable to provide adequate help. One of these was an 88-year-old woman whose child and grandchildren lived in the United States; she became very uncertain but she did not give up her will to learn in the hope of being able to have contact with her grandchildren (carer’s observation).

She was not the only one with the desire and the will to learn, this was true for everyone in the sample.

“Uncle A. told us that he would never have learnt how to operate the PC without a strong will.” (social work student)

The loss of function and motor problems of the elderly also made use of the computer difficult. Most had difficulty using the mouse because of problems with their joints and because the icons were too small for their poor eyesight. One person even had difficulty switching on the computer. Technical solutions were found for some of the problems: the sensitivity of the mouse was reduced, the icons were made larger (30% bigger 1024×768 instead of the default 880×600), and solutions already in use in other countries were also suggested. The carers’ creative thinking also helped to adapt the PC to their physical functions, making use easier, e.g. several minutes of warm-up hand exercises before using the mouse.

With the appearance of Skype a two-way, interactive connection began. At first, because of reluctance on the part of the elderly, it was used solely for communication with family members, for about an hour a day.

“I don’t want to talk to anyone else, just my son and my grandchildren.” (78-year-old man) This raised the possibility that as Skype became important to the elderly person, it could with time become a burden for the family. However, the reality turned out to be precisely the opposite, for several reasons. The daily contact replaced the activity performed by the family member that had been at times tiring and in cases involved considerable costs, for example for travel; it gave the possibility for monitoring and communication without interrupting activities at home.

“Besides, I have to see whether everything is in order with my mother.”

The younger generation also joined in the communication; for those who spent a lot of time on the internet, writing email, chatting, using Skype, such contact was natural, not an onerous task.

“I am on Skype every day with my grandchildren too, sometimes I practically fall asleep at the PC because they could go on talking forever while I am tired, but I don’t mind.”

 The “too” throws light on an important factor. A “division of conversation” developed within the family; several family members took part in the conversation in turn, freeing time for the family carer.

The video camera is important because it encouraged various forms of activity in the elderly. The 88-year-old woman who previously had hardly been able to get out of bed, did her hair and put on make-up before speaking with her grandchild in the US. The motivation was the same as in the case study that gave the idea for the research: feedback from family members was important for the elderly person.

“I can see my grandchildren all the time and they can see me.”

 Similarly to the case study that encouraged us to begin the research, the elderly were once again able to become active participants in family life.

“My great-grandchild will be born soon and I can use the web camera too to show a lot of things, like things (hobby carpentry) I have made at home.” (78-year-old man)

This bilateral contact was soon replaced by an expanding network of interpersonal contacts.

 “I look up old acquaintances to find out if they have a computer too.” (The 78-year-old man who at first rejected contact with others.)

“I looked up an old fishing friend, and I found him.” (84-year-old man)

They began catching up to the younger generations, the information gap between the generations was reduced and with it the emotional ties were also strengthened.

“Our contact is much better since I have my computer and use the internet. We finally have something to talk about that interests us both!” (78-year-old man)

The contact was characterised not only by feelings and Skype not only made it easier for the family to monitor and care for the elderly person. The reverse could also be true.

“I don’t worry so much (about them), because I can see them every day.”

The research also had many unexpected results, Skype acted as a catalyst. The sense of achievement gained with Skype encouraged the elderly people to learn to send email, chat, browse the web for topics of interest to them (e.g. fishing), and they continuously learnt something new. Learning to operate Skype gave them the skill base they needed to exploit other opportunities provided by the internet, encouraging them to acquire new knowledge. As a result they began a learning process and each obstacle overcome enabled them to advance to a higher level. In the fourth month of the action research the quicker learners had the same infocommunications skills as younger people.

“When we asked them about the computer, they immediately switched it on, went on Skype and checked to see who was online. I saw six people connected. Uncle A. tried to talk to one of his old friends while we were there, but for some reason the other person did not reply, so he said: »No one’s answering, let’s talk instead«. He told us that so far there are 300 family photos on the internet, and he stressed that they are there on his computer, and what a lot that is. He also said that he listens to a lot of music every day on the computer (his favourite is Zámbó Jimmy). He told us that he reads the news every day online. He has ordered a set of cards on use of the computer so that he can handle it even better.” (social work student)

The many multifunctional opportunities offered by the internet have also had a beneficial effect on their mental state. Dependency (alcoholism) caused by loneliness has ended. The mild depression caused by caring for a wife with dementia (she could not be left alone so the husband was unable to go out) had not only disappeared by the fourth month of the action research, there had been a great improvement in his mood.

“Uncle A. has opened up like a rose.” (head of the care centre)

“Uncle A. seemed to be a well-balanced, confident, communicative, optimistic person with good empathy.” (social work student)

The conclusion drawn by two social work students on the basis of their conversation and observation is interesting because they did not know about the man’s earlier mental problems. They found an open, enquiring and optimistic personality indicating a process that had occurred within a very short space of time, only four months, during which the mental state of the mildly depressed elder person turned into the opposite. This positive change can be clearly linked to infocommunication and the internet.

“Uncle A. said that the computer is very good for him because he goes out very little and it gives him a little extra challenge, something to keep him busy, and he can talk with his family members and friends every day on Skype.” (social work student)

In the assessment of older people too, there was a positive change in the general mood and sense of well-being as well.

“She herself said that she feels much better since she has the computer. Because she could finally get in touch with her old friends and with her grandchild in Italy. It seemed to me that she was making an effort to learn to operate the computer as soon as possible!” (social work student)

The change is even more striking in the light of their initial state.

“The carer told us that the first time she mentioned to Uncle A. that there was a possibility for him to get a computer (and use it to talk to people), he at first refused.” (case study by social work student with carer)

Intergenerational contacts: The other pole

The social work students drawing up the case study were not given the task of recording their own feelings, but they described their own enthusiasm. The elderly persons’ desire, will and efforts to learn was something the students had not expected and evoked an emotional response that they considered worth reporting.

“That day when my student partner and I visited Uncle A. in the morning, the meeting had a positive influence on our whole day because it was a very good feeling to talk with him; that conversation gave us a lot of energy.” (social work student)

The reference to “a lot of energy” was surprising even for the social work students although they are learning in theory and in practice how to deal with and help to relieve human and social problems. Social prejudice lies behind this surprise. Even among the young social work students there were some who doubted that the programme would be successful, they judged the action research as superfluous in view of the reduced functions and poor health of older people and in this respect their attitude was the same as that of the companies.

The Capital

Experiences here were the same as those in the county seat, but the positive effect of Skype was even more striking in the case of the elderly persons who had earlier made suicide attempts. In the unanimous opinion of the carers it was depression caused by loneliness that led to the suicide attempts.

The combination of loneliness and suicide is regarded as a problem of special importance in the EU. In its Summary Reflections 2010, the European Commission cites loneliness, dependency and isolation among the causes of depression and in serious cases suicide among the elderly. In the UK the rate of successful suicide attempts is the highest among the over 75 age group. In Hungary the rate per 100,000 persons in the age group concerned is 51.7 for men aged 60-64 years and 14.9 for women; 127.6 and 27.5 for those aged 80-84 years and 160.6 and 28.5 for persons over 85 (KSH, 2009b: 24, 26). The rate of suicide among the elderly rises with age and is much higher among men than among women. Although suicide has many causes, it seems likely that the shrinking network of personal contacts ranks high among them. There are no reliable figures on suicide attempts; the two attempts in the sample do not appear in the statistics and presumably carers following the lives of elderly persons and familiar with their mental state and personal sphere are aware of such attempts and also know their causes.

In the sample of 10 persons in Budapest the two suicide attempts in old age had been caused by passing or lasting depression resulting from loneliness and a lack of purpose in life. The recipients of care had greatly restricted activities and because of objective obstacles (children working, grandchildren studying, friends in distant places, etc.) they were unable to relieve their lasting or temporary loneliness with their otherwise extensive interpersonal connections. An 89-year-old man attempted suicide while the family was away for a short holiday.

“He wanted to commit suicide because he was overwhelmed by loneliness and depression, we found him by chance.” (head of the care centre)

In his case (too), the possibility of using Skype set off a process of infocommunications learning, it gave a feeling of success and encouraged further learning. This process activated him and transformed his daily activity. Skype and the internet together kept him occupied for 3-5 hours a day.

“Since then his mood is well balanced and good.” (head of the care centre)

The seriously ill woman (asthmatic) carefully planned her 15 suicide attempts (conducting electricity into the bath) and in addition constantly made alarm calls to the carers seeking urgent intervention. Because of her chronic mental problem and psychosomatic illnesses the general practitioner requested her forced admission to a closed institute, but the carers thought that such a permanent solution was not fortunate and instead accepted the additional burden of care.

Learning to use Skype strengthened her family ties (regular conversations with her two sons) and expanded her other interpersonal connections (regular chats with others). Using the skills she had acquired she began to explore the virtual world offered by the internet. The Google browser and visits to various websites gave her access again to leisure programmes that had been part of her life before she became ill: attendance at concerts, visits to museums and theatres. She made a conscious effort to end her loneliness by visiting dating sites. Apart from her main illness, her symptoms soon disappeared and she made no more suicide attempts, she became well balanced and addicted to the internet, often continuing to browse while the carers were present.

In the above cases the positive effect of Skype and the internet appeared within the very short space of 1-2 months, although at the beginning of the research there was doubt about the elderly persons who were basically afraid of technology. One old lady was afraid that the mouse would eat her food. Another was afraid that the computer virus would infect her and asked for immunisation (an injection). However their technological catching up was very rapid. One elderly person, for example, who did not dare even switch on the computer, by the fourth month was capable of doing what the bolder and more skilful do, only perhaps a little more slowly.

“…she was the timid one, now she keeps in touch with five people on Skype, reads email messages and uses the Google browser like an expert.” (head of the care centre)

An elderly woman with Parkinson’s disease also became extremely active and even got as far as editing a newsletter. Six months after the start the elderly participants in the programme regularly read the newspaper, watched television, films and photos, some of them went to church, one of them began research on her family roots. Their vocabulary has expanded with infocommunications terms: (a) with entirely new expressions: drive, surfing, wireless internet, keyboard, systems manager, email, chat, Facebook, website,

Google, browser, download, YouTube, virtual; (b) or with existing words with a new infocommunications content: mouse, window, library, virus. They have soon acquired the same knowledge and habits as the young (e.g. online shopping).

“You ask what information technology has given me. It has opened up the way to acquiring knowledge! The computer has brought great help and constant curiosity into my home. …I am doing research on my family roots on the internet, tracing all the complicated paths from 1311 right up to the present. So far I have been able to put together a few detailed biographies. I will have something to pass on to my grandchildren. I conduct a lively correspondence with my family members and friends. We exchange photos and videos.” (76-year-old woman)

All this refutes the widely held prejudice about the ability of sick elderly persons to learn, especially anything related to infocommunications. Prejudice appeared at different levels.

1. family level

“Oh, I hadn’t thought of that, but if it could be done it would be good.” (daughter)

“The family didn’t believe that it would be worth giving an old person a computer.” (head of the care centre)

The quotations show the implicit or explicit prejudice of the family but these examples have not revealed how deeply this acceptance influences the behaviour of older people towards technology. While writing this paper a new action research has been launched (October 2012) and during the sample selection a crucial problem arose: many of the elderly selected and willing to take part in the research cancelled their participation because they were convinced by their families that it was superfluous.

2. the older young, intergenerational level

The “30-year-old boys” who set up the computers, based on the gap between their higher level of technical knowledge and the lack of technical skills of the elderly declared:

“I’d like to see what these old people are going to do with these computers: probably put a lace doyley on them, and a vase on that and then look at them.”

The same prejudice was reflected in the disbelief of social work students mentioned already.

3. societal level

In the light of these opinions, the earlier refusal of market firms and institutions to support the model programme cannot be regarded as deviant behaviour either.

Compute skills of persons aged 75+ do not appear in statistics either as it is believed such skills simply do not exist. The prejudice found in the family, even among the social work college students and the young men installing the computers reflects the existing prejudice in society.

0. level, older people themselves

The different levels of prejudice interact with each other and create a vicious circle. All these perceptions have a negative impact on frail older people and strengthen their belief in their own “inability to learn” anything and even more that the idea of acquiring a computer and learning to use the internet is ridiculous. Therefore this level should be considered as a basic one, 0. level.

If the lack of infocommunications skills in the elderly recipients of care had been accepted as unchangeable as suggested above, the action research would have been unsuccessful without the intervention and help of regular volunteers.

The role of the volunteers

Increasing emphasis is being placed on volunteering in both national and EU policy. The most recent empirical studies have analysed the social role of volunteering along the factors of gender, age, level of schooling and satisfaction with the life career (McCloughan et al., 2011), and aimed to explore how elderly people prevent their own social exclusion through voluntary activity helping other old people (Ehlers et al., 2011). The first-mentioned research examined volunteering among persons over 18, while the second focused on those over 65 and 60. Youth in Action, a sub-programme of the European Voluntary Service, is directed at developing the competences and skills of 18-30-year-olds related to voluntary activity through informal training, and in exceptional cases also involves 16-17-year-olds (between 1996-2006 30,000 young people participated in the programmes, and the organisation aims to increase this by 10,000 a year from 2007-2013) (Kucharczyk et al., 2011: 6).

In contrast with this, young people aged 16 in formal education took part in the Skype Care model programme. For the practical voluntary activity that was part of the curriculum in a secondary school, the 16-year-old students could choose among various types of voluntary work and eight of them (grouped in two pairs) decided to give infocommunications help to elderly people. Besides giving this help they had to examine the problems of the elderly, assess their level of competence, their attitude towards technology and their mood. The volunteers visited the elderly persons in pairs and drew on each other’s impressions in making their notes. Here too, as in the case of the social work students, they did more than was expected of them in recording their own feelings.

Volunteer 1

“Aunt G.’s technical skills and problems: watches soap operas online, has difficulty using the keyboard, searches for her friends on international sites, searches for information, her use of the net is made difficult because of the keyboard. We will continue to visit her. Because we like to see the progress she is making.”

Volunteer 2

“We spent time on the internet with Aunt K. We browsed for things that she wanted to buy. We showed her how to look at the TV magazine on the net, but she wasn’t very good at it. She wanted to buy woollen yarn on the net but she has not succeeded yet. We will continue to visit her.”

Volunteer 3

“We taught Aunt K. to use the internet. She learnt to switch the PC on and off and to use the mouse, to visit port.hu, create an email account. I have a lot of other plans for her, which is why I would like to continue intensive voluntary work with Aunt K.”

Volunteer 4

“Aunt J. can switch on the PC, she can use Skype and search in the Google browser, her control of the mouse is uncertain but she is enthusiastic and uses it.”

Volunteer 5

“O. has made a lot of progress, it was worth helping her. She is very enthusiastic and attentive. She accepted everything we told her. She also took the advice we gave. It was a pleasure to work with her. We were able to help her a lot in using and handling the internet, the screen and the web camera.”

Volunteer 6

“She learnt to switch the PC on and off. She also learnt how to use Skype, to read and hear the news on the internet. We would like to stay in touch with her.”

Volunteers 7-8

“Uncle … learnt to switch the computer on and off, he can listen to music, use Skype, call his daughter and others and read the news on the net. He worked out how to do a lot of things by himself. He learns easily. (He is 90!)

Behind the positive feelings of the young volunteers we can see, expressed directly or indirectly, the pleasure they felt at the progress made by the elderly learners. As the student became teacher and the elderly person a “good student”, the difference in infocommunications skills between the two generations was reduced.

The problems of the elderly, their progress, the results achieved

Overall, the findings with the 15-person sample can be summed up as follows.

• In a number of cases the teaching process began from the most basic level (switching the computer on and off).
• They learnt to use Skype very
• Learning the new functions related to the internet was the main
• Through the internet they have found a way to satisfy a wide variety of desires and interests (from buying yarn to listening to music).
• There were typical difficulties (use of the keyboard).
• They all showed a strong desire to
• The pace of learning differed, but they were all able to reach a similar
• Two factors in particular encouraged them: (a) they could again carry out activities with the help of the virtual world; (b) they had a much more colourful, wider range of leisure activity.
• New customs appeared in their lives (such as shopping on the net, watching soap operas online).
• They needed helpers, both to learn and to catch
• After a while the elements they learnt became permanent knowledge and the help was needed not to maintain that level and overcome the initial difficulties, but to reach the next level of knowledge.
• Volunteers helped them to move on to new levels; after mastering Skype they could also learn to use the internet.

Change in the behaviour of the young volunteers

• Emotional plus based on positive feedback,
• with the result that they undertook to continue the voluntary

In the fourth and fifth months of the intervention research there was a marked positive change in the quality of life of the elderly persons. It began with closer relations between generations that could be called a quasi “grandparent-grandchild” relationship. “It was a pleasure to work with her.” The young people with empathy played a key role in the social integration of the elderly persons through infocommunications. At the same time provisions must be made, both in the sample and in general, for the problem caused by volunteers dropping out temporarily (students’ summer vacation) or permanently. Various solutions can be found for providing the continuous help so important for the elderly: regular reserve volunteers for the “drop-out” periods (e.g. a university student); a roster of volunteers; a “volunteer on call” (for occasional problems); Hungarian-speaking volunteers from the neighbouring countries; volunteers based on other interpersonal relations (neighbour, friend, colleague), more intensive involvement of grandchildren (when they have more free time during the summer break) (personally if they live in the same settlement, by Skype for those living elsewhere). The role of grandchildren is especially important: the elderly persons have strong emotional ties to them and readily accept their role as teachers.

This new type of relationship is capable of setting off a positive trend and changing negative stereotypes regarding the elderly.

Change of interpersonal network

Three phases can be distinguished in the wish and efforts of the older people to maintain connections, resulting in the change of their interpersonal network.

Phase 1. Intention to talk only to family resulting in

• Maintaining or strengthening their

Phase 2. Attempt to find a friend, acquaintance resulting in

• Keeping old relationship

Phase 3. Efforts to find other older people resulting in

• Wider social

1. At first most of the elderly persons accepted Skype solely for contact with relatives and despite encouragement they did not want to contact others through this medium, not even other participants in the Skype programme. 2. This behaviour shifted to a qualitatively different dimension when they started to find acquaintances, friends, schoolmates. 3. As their infocommunications skills grew, their interpersonal network became even wider and entered into an intra-generational phase (in the fourth month) when besides entertainment and learning they began to make efforts to contact and help each other. E.g. one of them found information about the harmful effects of internet use (damage to the spine, etc.) as well as various health tips to counter this (rising early, eye exercises, etc.) and sent this to other recipients of care and acquaintances. An unexpected result of the third phase is that elderly persons performed voluntary activity via infocommunications. This can be regarded as an element increasing the well-being of the peer group. The most important lesson of the change is: not a shrinking but an expanding personal network!

The relationship between the formal carer and the recipient of care also changed. It became possible for the care centre (Budapest) too, to maintain contact through Skype in addition to the earlier personal or phone communication. This reduced the time input needed for certain types of care, often replacing use of the telephone and so saving costs for the care centre.

Conclusion

The model action programme has proved that even very elderly, sick persons in need of nursing are capable of learning to use Skype, something entirely foreign to them, if they have the motivation and are given sufficient help. In addition, Skype acts as a catalyst, leading to a higher level in the learning process; successful learning arouses the curiosity of the elderly about new forms of infocommunications and the internet. By learning to use the internet they can acquire new knowledge and keep themselves busy. This fills their days with 3-4 hours of activity, and the new interest gives them a purpose in life. While use of the internet often causes dependency in the younger generations, for the elderly it represents a positive dependency and stimulus. However, the learning process requires a helping mediator; in addition to support from carers, relatives, neighbours and technicians, the regular activity of volunteers is indispensable. A lack of success can slow down or block continuous learning but with time the “learner” can become “self-propelled” and will be capable of discovering new things alone. Their loneliness and depression end and their interpersonal contacts expand. With the end of depres- sion many health problems also disappear. At macro level this reduces costs for the health service (the research made no measurements in this respect) (medication needed for psychosomatic symptoms, emergency service calls, visits to the general practitioner) and the burden on social carers is also eased. By making use of the possibilities offered by infocommunications the elderly persons are capable of reintegrating themselves into society. In this way the infocommunications skills acquired by sick, elderly recipients of care have a positive effect at both macro and micro levels. All the participants in the sample were capable of acquiring close to the same level of skills; any difference found was only in the speed of the learning process, so it was only a matter of a phase lag. The most important positive feedback is that all participants were ready to pay for an internet connection after finishing the program and the reason they gave was that their life had basically changed.

The research disproved the social prejudice that elderly persons in need of care, with deteriorating functions and a poor state of health are incapable of acquiring the skills needed for modern technology.

Developments after the research was concluded reflected general surprise in society, then joyful recognition that simple, widely available cost-effective ICT is capable of easing care problems. All the participants in the program became internet subscribers and with the PC modern technology became part of their lives. After dissemination of the results, local authorities indicated that they intend to launch similar initiatives in their own area. We have received feedback from families, saying that they would willingly buy computers for their elderly family members. The university college participating in the experiment included the results in its curriculum and as a result the social work students have learnt about the ICT “eldercare format” previously unknown to them. Care centres have signalled their intention to introduce Skype care as a way of facilitating their work and reducing costs. The hypothesis that it would be difficult to recruit volunteers has also been disproved. By the time the project came to an end, twice as many 16-year-old volunteers wanted to help elderly people (not as part of the volunteering included in the school curriculum). The reason for the increase in the number of volunteers is simple: the young people gladly transfer to the elderly the internet skills that are an integral part of their lives and in doing so they learn to love the elderly people, understand their problems and gain empathy. In this way the young people play an important role in social inclusion of the elderly.

Market actors too need to rethink their business policy and take into account two large target groups with a demand for computers and internet subscriptions: elderly sick persons in need of care who can afford to buy PCs for themselves, and families wishing to buy PCs for elderly family members.

At the same time, the highly effective program also raises new questions. How can this positive process be launched for people with disadvantages, even multiple disadvantages? What phase lag must be anticipated for elderly persons of different age, social background, level of schooling, gender, type of settlement and region? Could the attempt be unsuccessful and if so, to what extent and in what cases? What other type of problems could arise and what intervention would be needed to solve them? The research presented here serves as a guideline, but the questions together with many others building on the results obtained so far can only be answered with a new action research already in progress.

Jelen cikk a Széman Zsuzsa – Solymári Dániel (szerk.): Challenges of Ageing Societies in the Visegrad Countries (Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Budapest, 2013) című kiadványban jelent meg.

Absztrakt

A proszociális aktusokhoz – így az adományozáshoz is – gyakran társul paternalista attitűd, mert a segítségnyújtás strukturális sajátossága az az alá-fölé rendeltség, amelynek megfelelően a donor oldalán erőforrástöbbletet, a recipiensnél pedig erőforráshiányt találunk. Az elmúlt években a nem paternalista segítség relevanciája mind a tudományos vizsgálatokban, mind a segélyezés és adományozás gyakorlatában jelentkezik. Jelen publikáció a hazai vállalati adományozási gyakorlat vélt vagy valós paternalizmusának természetrajzát kívánja megmutatni, a forprofit szervezetek nonprofitoknak nyújtott nem készpénzes támogatásaira – a tárgyi adományokra és az önkéntességre – összpontosítva. Az írás alapjául a hazai vállalati adományozási gyakorlatra irányuló kvalitatív kutatás szolgál, amely olyan cégeket vizsgált, melyek szociális ellátással foglalkozó nonprofit szervezeteket támogatnak.

Kulcsszavak:paternalizmus, vállalati társadalmi felelősségvállalás, önkéntesség, pro bono támogatás, tárgyi adomány

DOI: 10.56699/MT.2025.1.2

A paternalizmus kritikája nem új keletű: napjainkban a jelenség jobbára negatív konnotációkkal terhelt (Bullock, 2015), azaz „ha nem is feltétlenül kifogásolható, de legalábbis morálisan pro tanto problémás” (Fahmy, 2018: 96), részben a neki tulajdonított kényszerítő jelleg és az immanensen benne megjelenő egyensúlyhiány miatt. A szociálpszichológia és a viselkedési közgazdaságtan elmúlt évtizedekben megfogalmazott eredményei mára megkérdőjelezik, igaz-e a paternalizmus egyik legfontosabb gondolkodójának és kritikusának, John Stuart Millnek az a gondolata, mely szerint „saját érzéseinek és körülményeinek megismerésére a legköznapibb férfi és nő is olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek messze felülmúlják az összes olyat, amellyel bárki más rendelkezhet” (Mill, 1994: 87), és ha ez mégsem áll fenn, akkor „miért gondoljuk, hogy a mások életébe való beavatkozás a jólétük előmozdítása érdekében kevésbé tisztelettudó, mint az, hogy hagyjuk, olyan döntéseket hozzanak, amelyek aláássák a jólétüket?” (vö. Fahmy, 2018: 97). Tehát ha a különböző heurisztikák és kognitív torzítások miatt az emberi döntéshozatal általában hibás, a megfelelő módon alkalmazott paternalista beavatkozás gyakran akár hatékony módszer lehet az egyén jólétének előmozdítására (például Fahmy, 2018: 97).

Ahogy más vonatkozásban, úgy a segítségnyújtásban is polémia tárgya a paternalizmus: a recipiens autonómiájára hangsúlyt fektető segítség relevanciája mind a tudományos vizsgálatokban, mind a segélyezés és adományozás gyakorlatában jelentkezik, elsősorban – és a legnagyobb múltra visszatekintve – a nemzetközi fejlesztés, illetve az utóbbi évtizedben jobbára az egyéni adományozás vonatkozásában. Tekintve, hogy a vállalati adományozás Magyarországon is fontosabb szerephez jut, és a cégek valójában nem csupán forrásokat biztosítanak nonprofit szervezeteknek, hanem aktív szereplőkként a segítségnyújtás jellegét is formálják, gyakorlataik vizsgálata – a paternalizmus vonatkozásában is – fontos tanulságokkal szolgálhat, és nem is előzmény nélküli, hiszen Kuti Éva (2005) már húsz évvel ezelőtt úgy látta, hogy a nonprofit szektor vállalati támogatásának növekvő jelentősége indokolttá teszi az empirikus kutatást.

A jelen tanulmány alapjául szolgáló kutatás a vállalati támogatások, illetve e donációk alapítványok által végzett gyűjtésének lényegi logikáját és sajátosságait, a donor és a recipiens kapcsolatát igyekezett láttatni, feltárva az együttműködés dinamikáit, az egymásról kialakult és magukról alkotott képüket, illetve a jó és kevéssé jó gyakorlataikat (Modla, 2024: 5). A kutatás eredményei közül az ebben az írásban foglaltak leginkább az adomány jellegére reflektálnak, amennyiben a pro bono támogatásokról és a tárgyi adományokról szerzett tapasztalataimat mutatom be, de ezzel óhatatlanul az is feltárul, hogy milyen mértékben érti egymás működését és céljait a két szektor, s ennek hátterében milyen hatalmi viszonyok figyelhetők meg.

A kvalitatív módszertant alkalmazó vizsgálat során, félig strukturált interjúk elemzésén keresztül, a vállalati adományozásban részt vevő szereplők (a donor forprofit és a recipiens nonprofit) interakcióinak és attitűdjeinek megértését célul kitűzve jutottam megállapításokra, amelyek a hazai vállalati adományozás mechanizmusainak mélyebb ismeretéhez és ezen keresztül talán hatékonyabb alkalmazásához vezethetnek.

Elméleti keret: a paternalizmus és a (vállalati) adományozás

A paternalizmusnak interdiszciplináris jellege miatt számos tudományterület határán és azok érdeklődési körében többféle meghatározása van, de két elem jószerével valamennyi definícióban szerepet kap. Az egyik a kényszerítő jelleg – amely megjelenhet a kedvezményezett korlátozásával –, a másik a cselekvőt mozgató jó szándékú, méltányolható cél. Danny Scoccia szerint abban a relációban, amelyben a tett paternalista, a cselekvő az alany érdekében, helyzetének, jólétének előmozdítása által vezérelve, de személyes preferenciáit és szabadságát korlátozva jár el (Scoccia, 2018: 11). Gerald Dworkin szerint „X. személy paternalista módon jár el Y. személy vonatkozásában Z. cselekvés vagy mulasztás révén, ha (1) a Z. cselekvés vagy mulasztás korlátozza Y. szabadságát vagy autonómiáját; (2) X. személy Y. beleegyezése nélkül cselekszik; (3) X. azért cselekszik így, mert a Z. cselekvés növelni fogja Y. jólétét, vagy valamilyen formában Y. érdekeit vagy javát szolgálja” (Dworkin, 2013: 25).

A kedvezményezett (vélt vagy valós) érdeke és autonómiájának sérelme mellett fontos attribútum a „tisztelet” hiánya: a paternalizmussal szemben talán a legelemibb – részleteiben mégis igen ritkán tárgyalt – kritika, hogy az ilyen jellegű beavatkozás tiszteletlen. Seana Valentine Shiffrin javaslata értelmében „A. paternalizmusa B. iránt olyan viselkedéssel (cselekedettel, mulasztással) jellemezhető, amellyel a) A. hatást kíván gyakorolni B.-re vagy B. tevékenységi szférájára, vagy éppen el kívánja kerülni B.-t, illetve tevékenységi szféráját; b) A. mintegy B.-t helyettesítve (annak ítéletalkotásában, tevékenységében) cselekszik; c) A. irányítása B. saját érdekeit vagy B. jogkörébe tartozó dolgokat céloz; d) A. indoka a B. döntésében, illetve tevékenységében való részvétellel kapcsolatban a valószínűsíthető felsőbbrendűség B.-vel szemben” (Fahmy, 2018: 96). Amint Shiffrin rámutat: „még akkor is, ha a paternalista magatartás nem sérti az autonómiát, tiszteletlenséget mutat a független ágens bizonyos kvalitásai iránt, amennyiben a paternalista cselekedet mögött meghúzódó alapvető motívum az, hogy a cselekvő kétkedik az illető önálló döntéshozói, illetve cselekvőképességében, valamint kétségbe vonja, hogy az képes kontrollt gyakorolni egy olyan terület felett, amely jogszerűen az ő felelősségéhez tartozik” (Shiffrin, 2000: 220). Ez jelenik meg Joel Feinbergnél is, aki szerint a paternalizmus kifogásolható vonása az egyén szuverén önrendelkezési jogának indokolatlan megsértése – az egyéni szabadság korlátozása ugyanis erkölcsileg sértő, mert a személyes autonómia területére hatol, ahol a kompetens, felelősségteljes, felnőtt ember képes uralkodni (vö. Fahmy, 2018: 97).

Mindezek alapján paternalistának tekinthetünk egy beavatkozást, amelynek során a cselekvő az alany érdekében, helyzetének, jólétének előmozdítása által vezérelve, de annak személyes preferenciáit és szabadságát korlátozva jár el, s ezt valamiféle felsőbbrendűségtől vezérelve és a tisztelet hiányával teszi, aminek alapja az a meggyőződés, hogy a másik nem kompetens, és nem képes önmaga szempontjából optimális döntést hozni. Érdemesnek tartom megemlíteni – a bevezetésben is írtakkal összhangban –, hogy bár a paternalizmus gyakran negatív kontextusban jelenik meg, egyes megközelítések szerint akár előnyös is lehet: a paternalista fellépés különböző formái eltérő hatással járhatnak attól függően, hogy milyen mértékben korlátozzák a recipiens autonómiáját, és milyen módon segítik a jólétét. Az úgynevezett kármegelőző (harm-preventing) és jólét-előmozdító (benefit-promoting) paternalizmus^[1]További kifejezések a jelenségpárra: előmozdító/megőrző (promotive/preservative), pozitív/negatív (positive/negative), jótékony/védelmező (beneficient/protective) paternalizmus … Részletek dichotómiájának homlokterében a szabadság korlátozásának igazolható indokai állnak. A kármegelőző paternalizmus célja a másoknak okozott károk elkerülése – ez vonatkozhat akár egyének közötti helyzetekre (a magánkár elve), akár intézményes döntésekre (a közkár elve). Ezzel szemben a jólétet előmozdító paternalizmus olyan beavatkozásokat foglal magában, amelyek az egyén érdekében korlátozzák döntési szabadságát (Feinberg, 1989). Egy másik megközelítés az alany önkéntessége alapján tesz különbséget: míg az erős paternalizmus igyekszik megvédeni az egyént önkárosító döntéseitől, a gyenge paternalizmus azt feltételezi, hogy az önkár nem szabad döntés, hanem olyan külső tényező eredménye, mint amilyen a cselekvőképesség vagy az információ hiánya (Szerletics, 2017). A gyenge paternalizmus, illetve annak arnesoni kritikája – miszerint a paternalizmus igazolásához kevés az önkéntesség, az morális igazolásul nem szolgálhat, és az antipaternalizmus mellett érvelő megközelítés azok ideológiája, akik képesek önmaguktól is jó döntések meghozatalára (Arneson, 2005) – a libertárius paternalizmushoz (és egyben annak kritikájához) vezet minket. A libertárius paternalizmus fundamentuma az a fentebb már említett nézet, mely szerint valamennyien rabjai vagyunk bizonyos kognitív torzításoknak, amelyek irracionális, szuboptimális döntések meghozatalát idézik elő, de arra is felhasználhatók, hogy javítsuk döntésalkotói készségünket (Thaler–Sunstein, 2008). A libertárius paternalizmus – a mellette érvelők szerint legalábbis – nem csökkenti az egyén választási lehetőségeinek számát, és nem korlátozza autonómiáját. Sarah Conly például a kényszerítő (coercive) paternalizmus mellett érvelve teszi le a voksát a libertárius paternalizmus alapjaiként szolgáló elméletek mellett, amikor arra jut, hogy a paternalizmus „segít az embereknek a saját értékeik szerint cselekedni” (Fahmy, 2018: 97). Richard H. Thaler és Cass R. Sunstein (2008; Sunstein, 2014) nudge-elmélete a libertárius paternalizmus talaján azt mutatja be, hogy a paternalista beavatkozások lehetnek „finoman terelők” is, lehetőséget hagyva az autonóm döntéshozatalra, de segítve a recipienst a számára előnyösebb választások meghozatalában. Az ilyen típusú paternalizmus tehát támogató, és nem vonja el, hanem strukturált módon segíti a recipiens döntési jogát. (Más megközelítés szerint ez egyszerűen manipuláció.) Bizonyos helyzetekben ez a fajta helyettes döntés szükséges lehet, különösen akkor, ha a recipiens nem rendelkezik elegendő információval vagy kapacitással ahhoz, hogy meghozza a számára legjobb döntést. (Így a mikro-pénzügyi programokban, amilyen például Muhammad Junusz Grámin Bank-modellje, a támogatók olyan kereteket alakítanak ki, amelyek elősegítik a recipiens hosszú távú fejlődését, miközben egyes döntési szabadságokat korlátozhatnak.)

A paternalizmus általános fogalmi meghatározása után lássuk, hogy a jelenség milyen formában jelenik meg az adományozás gyakorlatában.

A donor jó szándéktól vezéreltsége és az, hogy a segítő tette mögötti motiváció milyen mértékben mutat összefüggést a nonprofit recipiens érdekével, kifejezetten releváns kérdés. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy jó szándék vezeti a donort, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az okok számosak – és olykor akár ellentétesek is lehetnek a „méltányolható céllal”. A vállalati felelősségvállalás motivációinak vizsgálata szétfeszítené e tanulmány kereteit. Mi a korlátozó jellegre fókuszálunk, amelyet David Archard (1990) javaslatával élve a választási lehetőségek limitálásában jelölünk meg, azaz paternalista attribútum szerintünk a recipiens szabad választásának korlátozása az adomány felhasználására vonatkozóan. Ez a támogatás formájában ölt testet: egyes megközelítések szerint ugyanis az egyén korlátozása szabadságában és preferenciáiban leginkább úgy történhet, hogy az adomány természetbeni, nem pedig készpénzalapú (Breman, 2006; Gangadharan et al., 2015). Ezt a nézetet osztja Juliana Schroeder is, aki amellett érvel, hogy a tárgyi, illetve szolgáltatásbeli donáció korlátozza a recipiens választási szabadságát, a készpénzátutalások azonban nem – ennek megfelelően az előbbiek paternalisztikusabbak, az utóbbi pedig az angol agentic szóval jellemezhető (Schroeder et al., 2017), azaz olyan, amelynek esetében az egyénnek hatalma van a kontrollra.

Ez a megközelítés a vállalati támogatások ügyében is adekvát: a vállalatok támogatási stratégiáiban és gyakorlataiban – amelyek arra hivatottak, hogy ezeken keresztül menedzseljék a társadalmi és környezeti hatásukat – kulcskérdésként jelentkezik az autonómia és a kontroll aránya. A cégek gyakran meghatározzák, hogy milyen formában segítik a recipienseket, anélkül, hogy figyelembe vennék azok preferenciáit, a tárgyi adományok, illetve a felhasználási feltételek szigorú szabályozása pedig korlátozhatja a recipiensek autonómiáját (miközben a vállalat reputációs és gazdasági előnyhöz jut). Nem nehéz belátni, hogy ha a recipiensnek nincs beleszólása abba, hogyan használja fel a támogatást, az paternalista struktúrákat erősíthet, én mégis amellett érvelek, hogy a paternalizmus nem feltétlenül – vagy nem pusztán – a támogatási formában ölt testet, azaz ez önmagában nem elegendő a paternalizmus vagy éppen az antipaternalizmus tettenérésére (Modla, 2024).

Módszer, mintaválasztás és adatgyűjtés

A vállalati adományozás paternalista jellegét vizsgáló kutatásomban a legnagyobb változatosságot mutató donorok gyakorlatainak feltérképezésére törekedtem. Ennek érdekében hibrid mintavételi megközelítést alkalmaztam: a valószínűségi logika mentén végzett rétegzés biztosította a minta heterogenitását, és szélesebb perspektívát nyújtott (vö. Bella, 2018), míg a célzott mintavétel lehetővé tette, hogy az adatközlők kiválasztásánál az információgazdagságot is figyelembe vegyem (vö. Suri, 2011), s így kutatási kérdéseimre releváns és érdemi válaszokat kapjak.

A nonprofit szektor vizsgálata során azokra a szociális ellátást végző szervezetekre fókuszáltam, amelyek jelentős éves költségvetéssel rendelkeznek (ötvenmillió forint felett). E szűkítés oka, hogy kutatások szerint a szegényekkel szemben megnyilvánuló sztereotípiák a támogatásnak nemcsak a mennyiségét, hanem a paternalista jellegét is befolyásolják (Schroeder et al., 2017). Gyakori az a percepció, mely szerint a rászorulóknak gyengébb mentális képességeik vannak, és nem képesek megfelelően kezelni a pénzügyeiket (Mani et al., 2013). A segítségnyújtás mértékét az is meghatározza, hogy az adott helyzetet a recipiens önhibáján kívüli vagy kontrollálható állapotként értelmezik (Marjanovic et al., 2009; Weiner et al., 2011). Ha a donor úgy véli, hogy a recipiens nem rendelkezik megfelelő döntéshozatali képességekkel, nagyobb eséllyel alkalmaz paternalista adományozási formákat, például tárgyi adományokat vagy célhoz kötött pénzügyi támogatást nyújt. Mivel a szegénység percepciója közvetlenül befolyásolja a segítségnyújtás módját, érdemesnek találtam megvizsgálni, hogy a nonprofit szervezeteket támogató vállalatok milyen attitűdök mentén alakítják adományozási gyakorlatukat. A bevételi nagyságra vonatkozó limitáció oka, hogy azzal a feltételezéssel éltem – és ezt korábbi adományszervezői tapasztalataim igazolták is –, hogy ezek a szervezetek nagyobb eséllyel folytatnak tudatos adománygyűjtési stratégiát, és nagyobb valószínűséggel rendelkeznek olyan munkatársakkal (például fundraiser, kommunikációs szakember), akik megfelelő betekintést nyújthatnak az adományozási folyamatokba, azaz információgazdag adatközlők lehetnek.

A másik célcsoportot a vállalati donorok alkották, amelyeket nonprofit szervezetek honlapjai, kérdőíves adatgyűjtés és egyéb nyilvános források alapján azonosítottam. A végső vállalati minta heterogenitásának biztosítása érdekében a cégek méretét, földrajzi elhelyezkedését és tulajdonosi szerkezetét is figyelembe vettem.

Mivel a kutatás célja tényleges együttműködések vizsgálata volt – tehát amelyek esetében stratégiai, állandó partnerségről vagy kiemelt kooperációról van szó –, a rögzített tizenkilenc vállalati interjúból végül nyolcat dolgoztam fel, amelyeket a komplementer nonprofit interjúkkal együtt elemeztem.^[2]Ahogy az írás alapjául szolgáló kutatásban, úgy a tanulmányban is anonim módon szerepeltettem az adatközlőket. Tevékenységi kör, illetve szektor szerinti besorolásuk a következő: … Részletek A mintavétel és az interjúk során alkalmazott trianguláció lehetővé tette, hogy mind a támogatói, mind a recipiens oldal narratíváit összevessem, ezáltal árnyaltabb képet kapva az adományozási kapcsolatokról (és paternalista elemeikről). A kutatás megbízhatóságának növelése érdekében az interjúk eredményeit egybevetettem a nonprofit szervezetek dokumentumaival és nyilvános jelentéseivel.

A kutatás során készített félig strukturált interjúk elemzésével az volt a célom, hogy feltárjam a támogatási folyamatok mögötti motivációkat, döntési mechanizmusokat és hatalmi viszonyokat. Az interjúk tartalomelemzését tematikus kódolással végeztem, különös tekintettel a támogatások motivációira, az adomány jellegére, az együttműködés minőségére és a donor szegénységgel kapcsolatos tudására. A lehorgonyzott elmélet alapján első körben nyitott kódolást alkalmaztam az interjúadatok fő témaköreinek azonosítására, második körben axiális kódolást végeztem az adatok közötti kapcsolatok feltárására, harmadik körben pedig szelektív kódolással azonosítottam a paternalizmus megnyilvánulásának tipikus mintázatait.

Eredmények és értelmezés

Paternalista-e a tárgyi adomány?

Nonprofit szervezetekkel készített interjúim tanulsága szerint – a szervezeteket jól reprezentálják az alábbi részletek – a tárgyi adomány nagy segítség, és a szervezet profiljának függvényében akár az optimális támogatási forma is lehet, de – a nonprofit szektorra általában jellemző kapacitásbeli hiányosságok miatt – kizárólag célirányosan hasznos.

„A tárgyi adomány nagyon hasznos tud lenni abban az esetben, ha az adományozó megkérdezi a szervezetet, hogy mit és mennyit tud használni, és nem pedig erőszakosan akarja rányomni” (Nonprofit adatközlő 1.).

„Átgondoltan, célirányosan. Itt nagyon fontos a szükségletek felmérése, és hogy tényleg azt kapjuk, amire szükség van. A civil szervezetek jelentős részének nincsen raktározási és HR-kapacitása sem. Tehát ebben nagyon fontos az átgondoltság” (Nonprofit adatközlő 2.).

„Nagyon irányított módon tud hasznos lenni. Konkrét embernek konkrét célra megvalósított adománykérésnek van értelme, másnak nincsen” (Nonprofit adatközlő 3.).

Bár kutatási tapasztalataim szerint a tárgyi adomány kétségkívül korlátozóan hat a felhasználásra, és bizonyos esetekben „kifejezheti és erősítheti a diszkriminatív szán- dékot azzal, hogy korlátozza az emberi jogokat, vagy sérti az emberi méltóságot” (Ferge, 1995: 15), és ilyenformán paternalista, ha az adomány egészen pontosan az, amit a recipiens elképzelt magának, sőt akár amit maga is választana vagy választott, abban az esetben nem kényszerítő és korlátozó.

Amint Melissa Seymour Fahmy (2018) rámutat, A. cselekedete B.-vel szemben paternalistának minősül, ha A. B. jóléte érdekében, annak javára jár el – azzal a distinkcióval, hogy B. java/érdeke számos módon értelmezhető, és A. B. jólétéről alkotott koncepciója nem fel- tétlenül egyezik azzal, amit B. gondol a saját jólétéről (Fahmy, 2018). Éppen ezért a donor és a recipiens közötti egyeztetés, a recipiens igényeinek legakkurátusabb felmérése és tiszteletben tartásuk a donor oldaláról elengedhetetlen. Amint az egyik nonprofit adatközlő összefoglalta:

„Hogyha a kilencéves Gizikének szüksége van téli cipőre, és ha így kérjük, akkor az jókor jó helyre megy, és valóban azt kapta, amire igazából szüksége volt. Az ilyen tárgyi adománygyűjtésnek van értelme” (Nonprofit adatközlő 3.).

Ezek alapján amellett érvelek, hogy a tárgyi adomány önmagában nem paternalista, de azzá válhat, ha a donort az a meggyőződés mozgatja, hogy a recipiens rászorul arra, hogy készen kapjon valamit, mert ő – információs és szellemi korlátai miatt – nem megfelelően választana.

Amikor a donor felsőbbrendűsége és tiszteletlensége abból fakad, hogy a recipienst nem tartja racionálisnak vagy döntésképesnek, a lesser mind megközelítéssel él (például Waytz et al., 2014). Ez a szemlélet szorosan összefügg a dehumanizáció jelenségével, amikor is bizonyos csoportokat – például a hajléktalanokat, drogfüggőket, gyermekeket és szegényeket – szellemileg kevésbé kompetensnek vagy tárgyiasult lényeknek tekintenek (Bertrand et al., 2004; Fiske et al., 2007). A dehumanizáció következménye lehet a morális közöny (moral disregard, Schroeder et al., 2017: 2), a kisebb segítségnyújtási hajlandóság (Cuddy et al., 2007), valamint a paternalista attitűdök megerősödése. Ha ugyanis a segítséget nyújtónak az a feltevése, hogy a másiknak korlátozott értelmi képességei vannak, illetve nincs elégséges önkontrollja, a nem paternalista jellegű segítség felelőtlennek tűnik, míg a paternalisztikus csökkenti az amiatt érzett aggodalmat, hogy az adományt nem megfelelően használják fel, hiszen ebben az esetben a kedvezményezettek nem választhatják meg a felhasználás módját (Schroeder et al., 2017). Amennyiben a donor azért nyújt tárgyi adományt, mert úgy véli, a recipiens szellemi és döntéshozatali képességei korlátoltak, akkor attitűdje paternalista, és ezáltal vezérelt adományozása lehetőséget teremt számára, hogy megerősítse felsőbbrendűsége tudatát a recipienssel szemben.

A tárgyi adományozás vonatkozásában elengedhetetlennek tartom rámutatni e donációs forma legproblémásabb jellemzőjére – amely ignoranciából éppúgy eredhet, mint paternalizmusból: jelesül arra, hogy a donorok kevéssé tudatosak, és jellemző a meggyőződés, miszerint a rászorulónak „mindegy, hogy mit kap”. Ezt a tapasztalatot erősítik meg nonprofit interjúalanyaim alábbi mondatai:

„[…] a magyar adományozási kultúrában még nem sikerült azt átvezetni, hogy informálódjunk annak érdekében, hogy olyat adjunk, amire szükség van. Sokan tekintenek a tárgyi adományra még mindig úgy, hogy kiszanálom a már az egyébként rossz állapotban lévő cuccaimat, mert ez a szegény gyereknek még jó lesz. Ugyan lyukas már ez a cipő, de odaadom egy civil szer- vezetnek, mert ezzel segítettem” (Nonprofit adatközlő 1.).

„Nálunk a legtöbb tárgyi adomány a használt ruha. Itt még van tennivaló, hogy mindenki úgy álljon hozzá, hogy olyan ruhát adjon, amit ő is szívesen fölvenne. Elég sok logisztikai teher van vele, és nekünk az nagy költség. Aztán ott vannak a használt bútorok. Az öreg koloniál bútor, ami le van szakadva, az használhatatlan, és nem segítség” (Nonprofit adatközlő 2.).

„Nem tudod elképzelni, hogy hány konténert kell néha rendelnünk a hibás, silány, elhasznált, már nem használható adományok kidobására. Szerintem gazdasági megfontolásból teszik a cégek: még mindig jobban járnak, hogyha adományként leadják, mint ha gondoskodnának a megsemmisítéséről” (Nonprofit adatközlő 4.).

„Volt olyan, amikor a cég a saját termékét akarta idehozni, egy olyan helyzetben, amikor az abszurd lett volna. Mondjuk egy vörösiszap-katasztrófakor lejárt szavatosságú csokinyuszikat akart szétosztani… Nem ez volt, de ilyesmit képzelj el!” (Nonprofit adatközlő 5.).

Összefoglalva: a Schroeder-féle premisszát, mely szerint a tárgyi adomány autonómia- korlátozó és így paternalista, nem látom igazoltnak. Az előzetes igényfelmérés szerint osztott, valódi segítséget jelentő tárgyi adomány nem korlátozza a recipiens autonómiáját, hiszen ő maga fejezte ki az igényét. A tárgyi adományokkal kapcsolatos legkritikusabb pont és legfontosabb cél az, hogy a vállalatok és a magánszemélyek a recipiens igényeinek mélyebb értése és empatikusabb megértése felé mozduljanak el: csak olyat érdemes és illik adni, amit magunk is szívesen fogadnánk.

A pro bono szolgáltatás mint autonómiaorientált segítség?

A kutatásomat megelőző teoretikus mintavételem során az egyik adományozási szakértő interjúalanyom a szabad felhasználású pénzadomány mellett a pro bono szolgáltatásokat jelöl- te meg a leghasznosabb támogatásként. Nézetét azzal indokolta, hogy e tudásalapú, önkéntes módon nyújtott vállalati támogatások elősegítik a forráshiányos nonprofit szektor szakmai fejlődését és saját lábra állását, azaz autonómiaorientáltak. Ez a szemlélet az adomány jellegét tekintve a paternalizmust a donáció lehetséges hatásainak tükrében vizsgálja, és a segítség- nyújtási formákat a társadalmi változásokkal kapcsolatos eltérő következményeik alapján különbözteti meg: míg az autonómiaorientált segítség a megfelelő eszközöket kínálja fel, a dependenciaorientált támogatás teljes körű megoldást nyújt (Becker et al., 2018). Az utóbbi feltételezhetően ellenlábasa a társadalmi változásoknak, tekintve hogy az alacsony státuszú csoport továbbra is segítségre szorul majd. Ezzel szemben az autonómiaorientált segítség státuszjavulást eredményezhet, mert a csoport tagjainak lehetőségük van megtanulni, hogyan segítsenek magukon, s ezáltal közelebb kerülnek az önrendelkezéshez (Becker et al., 2018).^[3]Julia C. Becker és munkatársai (2018) amellett érvelnek, hogy bár a paternalizmus és a dependenciaorientált segítségnyújtás fogalma szorosan összefügg, különböznek is egymástól. A … Részletek

Lássuk, mennyire igazolódik a fenti szakértői vélemény: valóban a skill-based volunteering, azaz a nálunk pro bono szolgáltatásnak nevezett támogatás segíti elő leginkább egy-egy nonprofit szervezet státuszjavulását és autonómiájának erősödését?

Az egyik nonprofit beszélgetőpartnerem így foglalta össze ezzel kapcsolatos tapasztalatait:

„Azt gondolom, hogy egy bizonyos méret fölött a pro bono támogatás már nem hatékony. Mi egy hétmilliárd forintos »cég« vagyunk, ahol nagyon komoly folyamatokról beszélünk: vállalatirányítási rendszerekről, komoly jogi hátterű döntésekről. Hozzánk nagyon sokszor kopogtatnak be cégek pro bono megkereséssel, és nagyon sokszor az a tapasztalat, hogy végül azt mondják: »Ja, mi kisebb léptékű dologra gondoltunk.« Kisebb nonprofitok esetében híve vagyok. De az is hozzátartozik ehhez, hogy sok cégnél ez a gyakorlat úgy működik, hogy meg van mondva a munkatársaknak, hogy évente másfél napod van erre és erre a projektre, és választhatsz. Én ezekben kevéssé hiszek” (Nonprofit adatközlő 6.).

Egy másik adatközlőm annak ad hangot, hogy egy „ingyen” megkapott szolgáltatás nem egyenlő értékű azzal, ha valamit megvásárol a piacon:

„Az éves auditért fizetünk, azt mi befektetésnek tekintjük. Mert az pont ettől hiteles. Aki dolgozik rajta, annak a pecsétje, amit rátesz a végén, az őt is minősíti. Nekünk ez fontos, mert ettől is tartanak minket transzparens, megbízható szervezetnek” (Nonprofit adatközlő 5.).

„Őszintén elég korlátozott azon területek száma, ahol jól működik. Nekem az a benyomásom, hogy ha valaki csak ide akar jönni egy napra csinálni valamit, legalábbis a mi esetünkben, amikor egy nagy szervezetről van szó, annak csak akkor van hozzáadott értéke, ha tényleg valamilyen különleges tudása van az illetőnek” (Nonprofit adatközlő 5.).

E két adatközlő véleményét a további interjúim sem cáfolták: hiába gondolják a vállalatok, hogy a szakértelmük nélkülözhetetlen a nonprofit szektorban, tapasztalataim szerint a támogatás e formájának nem egyöntetűen pozitív a fogadtatása, és nem jelent minden szervezet számára hasznos segítséget.

A jelenség más szempontból is érdekes. Az alábbiakban négy vállalati adatközlő reflexióit olvashatjuk az önkéntes munkában tapasztalt – általuk vélt – fejlődésről:

„Na most a múltban ez [az önkéntesség] jellemzően úgy nézett ki, hogy akkor fessünk kerítést […]. Tehát ez nagyon gyerekcipőben járt” (Forprofit adatközlő 1.).

„Egy folyamatos fejlődési ívet látunk: tehát a kerítés- és a falfestéstől indulva most már azért sokkal komplexebb programokkal érkeznek a kollégák” (Forprofit adatközlő 2.).

„Most májusban is volt az önkéntesség hete. Ez a klasszikus fizikai önkéntesség, amit kerítésfestésre szoktak leegyszerűsíteni. Ehhez próbáltunk az évek során minél több dolgot bekapcsolni, hogy több, tartalmasabb legyen” (Forprofit adatközlő 3.).

„Ezt már nem úgy kell elképzelni, mint amikor annak idején elindult ez az egész mozgalom, a kerítésfestés, hogy a multicégek alkalmazottai odamentek, és mindent szétszedtek, és aztán még ugyanannyiba került összerakni” (Forprofit adatközlő 4.).

Amint látható, többször megjelenik a motívum, hogy a megkérdezettek a társadalmi felelősségvállalásban (corporate social responsibility, CSR) való vélt vagy valós fejlődésüket a „kerítésfestéshez” viszonyítva határozzák meg, tehát az „rossz praxisként” jelenik meg.^[4]Egy egyszerű – két keresőszavas: „kerítésfestés” és „CSR” – ellenőrzés az egyik böngészőprogrammal számos videót és cikket adott ki (2024. szeptember 15-én 0,20 másodperc … Részletek

Érdekes kérdés, hogy vajon a nonprofit vagy a forprofit szektorból indulva és melyiknek az igénye nyomán vált-e a fizikai önkéntesség valamiféle „őskövületté”, amely vállalatként már-már szégyen. A nonprofit adatközlőkkel felvett interjúim nem igazolják, hogy a fizikai önkéntességet „meg kellene haladni”. A következő interjúrészletek azt mutatják, hogy a nonprofit szervezetek szerint van létjogosultsága a „hagyományos” önkéntességnek.

„Rengeteg dologban tudnak segíteni. Nagyon sok a feladat, mindig jól jön a segítség” (Non-profit adatközlő 7.).

„Jól szervezetten, jól irányítottan nagyon jó tud lenni! Volt például egy olyan vállalati önkéntesség, amikor megcsináltunk egy mintakertet. Ehhez képest azóta ott már egy fóliakertünk van. Ennek az alapjait az a vállalati önkéntescsapat rakta le” (Nonprofit adatközlő 3.).

„Mi nagyon sokat használjuk az önkénteseink idejét, erejét, kreativitását, különösen nagy szükség van rájuk a karácsonyi akcióban: szortírozni, csomagolni” (Nonprofit adatközlő 2.).

„A legtöbb önkéntes fizikai önkéntes, tehát jön ruhát válogatni, könyvet válogatni, adományt osztani, ételt osztani, sátrat állítani, adományt gyűjteni. Ezek a típusú feladatok fontosak” (Non- profit adatközlő 5.).

Vélhetőleg nem azzal van a probléma, hogy az önkéntesség fölött eljárt volna az idő, hanem azzal, ha az önkéntes nem tart be a fogadó szervezet által lefektetett bizonyos szabályokat. Erre láthatunk példát a következőkben:

„Gyerekotthonokba szerveztünk különböző aktivitásokat, attól függően, hogy az otthonoknak mire volt szükségük. Valahol kertrendezés volt, bútorfestés, szobafestés, klasszikus dolgok. A téma, a helyszín miatt próbálkoztunk előzetesen előadásokat, workshopokat biztosítani, hogy tudják, hogy hova mennek: hogy honnan érkeznek azok a gyerekek, akik gyerekotthonban laknak, miért vannak kiemelve a családjukból, jellemzően milyen pszichológiai problémákkal küzdenek, mi fér bele gyerekvédel- mi és gyerekjogi szempontból, mi nem, mennyire lehet barátkozni. Na erre nem volt nyitottság… Egy összefoglaló e-mailt azt kiküldhettünk, de hogy ezt hányan olvasták el, és hányan értették meg, nem tudom. […] Sokan nem a kimondott motivációból vettek részt ezen a programon, hanem szabadidős tevékenységként fogták föl, ami lecsúsztatható volt szabadnapként. És ebben a rekreációs program- ban elveszett a segítségnyújtás. Nagyon furcsa volt azt látni és utólag hallani, hogy szórakoztató programként fogták föl a dolgot. Hogy odamentek önkéntesként segíteni, de közben elvárták, hogy addig bográcsban főzzenek ebédet. »Odamegyünk a helyszínre, minket ott minden készen vár, plusz még ellátást is kapunk, meg csinálunk egy csapatképet, aztán hazamegyünk, mint aki jól végezte dolgát attól függetlenül, hogy a vállalt munkát befejeztük-e vagy sem« – ilyen volt” (Nonprofit adatközlő 1.).

Megjegyzendő, hogy a váltásnak a mára nagyrészt negatívan megítélt fizikai önkéntességről (amelynek a metaforája a kerítésfestés) az utóbbi években lett egy másik narratívája. Újabban a „kerítésfestés” mintha magát a CSR jelenségkörét jelentené, amelyet az ESG (Environment, Society, Governance: környezet, társadalom, kormányzás) – a 2015-ben az ENSZ által kiadott fenntartható fejlesztési célok jegyében megszületett fenntarthatósági szemlélet – hivatott meghaladni. Azzal kapcsolatban, hogy ez a váltás valóban változás-e, és a „kerítésfestéshez” képest miben mutat előre, egyik adatközlőm így fogalmaz:

„Mindig vannak az éppen aktuális trendek. Kimondhatjuk még, hogy CSR, vagy az már lejárt? Most jön az ESG, ami ugyanúgy egy lufi szerintem. De akkor most néhány évig ebben fogunk hinni, és aztán kiderül, hogy ezzel sem mentettük meg a bolygót” (Nonprofit adatközlő 6.).

Kutatási tapasztalataim szerint a pro bono szolgáltatások sok esetben paternalista jelleget ölthetnek, ha nem veszik figyelembe a támogatott szervezetek valós szükségleteit. Azaz a pilotkutatásomban részt vevő adományszervezési tanácsadó által megfogalmazott véleménnyel szemben nem igazolódott, hogy e speciális tudást igénylő pro bono támogatások lennének képesek leginkább elősegíteni egy-egy szervezet státuszjavulását azzal, hogy hiánypótló szakértelemmel látják el őket. Ugyanakkor hangsúlyozom: kevés és többségében nagy, így szaktudással rendelkező vagy azt megvásárolni képes nonprofit szervezetekből kerültek ki az adatközlőim. Tekintettel arra, hogy valamennyien érvelnek e támogatás mellett – még azok is, akik nem élnek vele, vagy nincs rá szükségük –, a konklúzióm az, hogy (az interjúkban is megfogalmazott distinkciókkal) bizonyos hosszú távon nyújtott, valóban hiánypótló, pro bono biztosított szaktudás autonómiaorientált segítségnyújtást jelenthet.

Arra is felhívom a figyelmet, hogy az a meggyőződés, amely alapján a vállalatok elkötelezettek e támogatási forma mellett, olykor kifejezetten paternalista, amennyiben a segítségnyújtás ezen válfajának relevanciáját abban látják, hogy a nonprofitokból hiányzik a tudás (vö. lesser mind). Egyfajta „kapitalista logikát” láthatunk abban, ahogy a forprofit adatközlők hiányolják a nonprofit szektorból azokat a készségeket, amelyek az ő területük sajátjai (például üzleti logika, nyereségesség), de az is beszédes, hogy ha egy vállalati adatközlő elismeri a nonprofit partnerét, akkor működését egy nagyvállalatéhoz hasonlítja. Márpedig a nonprofit szektor szereplői alapvetően „profitérdekelt tulajdonosok” nélkül (Bartal, 2005: 76), nem profittermelési céllal jönnek létre. Elgondolkoztató, hogy miért a forprofit vállalatok a „minták”, és miért a nonprofit szektornak kellene „tanulnia” a forprofittól, nem pedig fordítva: miért ne a vállalatok okuljanak az egyébként általuk sokszor méltatott „odaadásból” és „elhivatottságból”, amely szerintük a civileket jellemzi? Tapasztalataim szerint ez nem az egyes entitások anyagi helyzetével mutat összefüggést – nem is igaz minden esetben, hogy az adományért folyamodó kevésbé tőkeerős, mint az adományt nyújtó –, hanem a céljaikkal: azzal, hogy a profit termelése fontosabbnak bizonyul a karitatív céloknál.

Konklúzió

Az adomány jellege önmagában nem tesz paternalistává egy segítői praxist. Annál inkább az adományozási forma megválasztása mögötti okok és szemlélet (amely természetesen nyomot hagyhat az adomány jellegén). Peter de Marneffe (2006) paternalizmusdefiníciójával párhuzamban – „A. cselekedete csak akkor számít paternalistának, ha B. által nem kívánt” (Fahmy, 2018: 96) – azt mondhatjuk, hogy a vállalati támogatást leginkább a recipiens autonómiájának korlátozása teszi paternalistává. Ennek egyik fő megnyilvánulása a nem kívánt adomány. Ezért a paternalizmus szempontjából nem csupán az adomány típusa lényeges, hanem annak kontrollált jellege és a recipiens döntési lehetőségeinek korlátozása.

A hatékonyság, a fenntarthatóság és a tisztelet jegyében is elengedhetetlen, hogy a vállalatok a nonprofitok által valóban kívánt támogatást adjanak. Ha a támogatási döntések partneri együttműködésen alapulnak, és a recipiensek aktív szerepet kapnak ezek megtervezésében, az adományozás elkerülheti a paternalista struktúrákat. E tekintetben releváns a lesser mind megközelítés (Schroeder et al., 2017), amelynek következtében a vállalatok gyakran kevésbé kompetensnek látják a nonprofit szervezeteket, így az adományozás során implicit módon is olyan kontrollmechanizmusokat alkalmaz- hatnak, amelyek csökkentik a recipiens önállóságát. Ez a szemlélet nemcsak az autonómiát sértheti, hanem hosszú távon a támogatások fenntarthatóságát is veszélyeztetheti. A leghatékonyabb támogatások megtalálásához a donor és a recipiens egymás méltóságára, szabadságára és önrendelkezési jogára vonatkozó tiszteletén túl olyan holisztikus szemlélet szükséges, amelyben a donor vállalatok képesek felismerni és elismerni azt, hogy a társadalmi és a gazdasági célok nem különülnek el egymástól. Az a megközelítés, amely szerint elkülönülnek, egy nyitott és tudásalapú világban egyre elavultabbnak tűnik: a vállalatok nem működnek elszigetelten a körülöttük lévő társadalomtól, versenyképességük valójában nagymértékben függ azon helyek körülményeitől, ahol működnek (vö. Porter–Kramer, 2002), a társadalmi környezet javítását pedig a megfelelő szakértelemmel rendelkező nonprofitok tudják (számukra is) biztosítani. A profitterme- lő vállalatoknak, amelyeknek fontos, hogy versenykörnyezetük javuljon, a jószolgálatban érdekelt nonprofitok a partnereik: a kapcsolat nem alá-fölé, hanem mellérendelő. A vállalatok támogatásai ilyenformán nem életmentő „alamizsnák” a nonprofitoknak, hanem olyan szociális befektetések, korrekciós eszközök, amelyek a társadalmi és gazda- sági érdekeket egyaránt szolgálják. Ha a két szektor közötti kapcsolat túlmutat a hierarchikus adományozáson, és inkább partnerségként valósul meg, akkor nemcsak a paternalizmus kerülhető el, de a támogatások valódi társadalmi hatást is elérhetnek.

A tanulmány a „Jótékony paternalizmus – paternalista jótékonyság” című doktori disszertációm alapjául szolgáló kutatásra támaszkodik, és annak következtetéseit is használja, ezért szövegegyezések előfordulhatnak. Ugyanakkor jelen írás új perspektívát kínál a vállalati adományozás paternalista aspektusaihoz, különös tekintettel az adományok formájának és az autonómia korlátozásának összefüggéseire, illetve kiegészül a paternalizmus lehetséges „pozitív” olvasatával is.

Absztrakt

A társadalmi tőke a társadalmi hálózatokban, kapcsolatokban, normákban és a kölcsönös bizalom szintjén rejlő erőforrásokra utal, amelyek elősegítik az együttműködést és a közösségi cselekvést, s így hozzájárulhatnak a gazdaság működésének hatékonyságához. A bizalmi tőke lényeges eleme a társadalmi tőkének, mivel alapvető szerepet játszik a társadalmi kapcsolatok és az együttműködés fenntartásában. A társadalmi tőke és a bizalmi tőke erősíti egymást, s hozzájárul a közösségek kohéziójához és működőképességéhez. A versenyképességi indexek elemzése alapján megfigyelhető, hogy a magas társadalmi tőkével rendelkező országok általában versenyképesebbek. A karitatív szervezetek tevékenysége hozzájárul a társadalmi kohézióhoz, a felzárkóztatáshoz, valamint a társadalmi innovációk elterjedéséhez, így erősítve a társadalmi tőkét. A tanulmány a társadalmi tőke szerepét vizsgálja a nemzeti versenyképesség javításában, és kitér a magyarországi helyzet elemzésére is.

Kulcsszavak: társadalmi tőke, társadalmi kohézió, társadalmi innovációk, versenyképesség

DOI: 10.56699/MT.2025.1.1

Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy rávilágítson a társadalmi tőke jelentős és egyre növekvő súlyára a nemzeti versenyképesség fenntartásában, és ezzel összefüggésben rámutasson a civil, különösen a karitatív szervezetek szerepére. Ennek érdekében

számba veszi e fogalmakat, majd részletesen bemutatja, mit értünk társadalmi tőkén, hogyan alakult és bontakozott ki ez a fogalom, végül pedig összeveti, miként kapcsolódik a társadalmi tőke a nemzeti versenyképességhez, illetve a civil szervezetek működéséhez, támaszkodva az idevágó szakterületi kutatások eredményeire.

A nemzeti versenyképesség

A versenyképességről általában gazdasági kontextusban esik szó, illetve gyakran geopolitikai összefüggésben is megjelenik. Az európai versenyképesség jövőjéről szóló Draghi-jelentés (Európai Bizottság, 2024) például alapvető célként jelöli meg egy új ipari stratégia kialakítását, melynek keretében fel lehetne számolni a versenyképességet akadályozó tényezőket. A jelentés három alapvető akadályt azonosít: a közös politikai akciók kapcsán a prioritások és a fókusz hiányát, a közös erőforrások elpazarlását, valamint a nemzetek és az intézmények közötti koordináció hiányát. Bár ezen akadályok alapvetően gazdasági és politikai jellegűek, a megoldási javaslatok között hangsúlyosan jelenik meg a közjavakba való befektetés és a társadalmi jólétet biztosítani hivatott közszolgáltatások fejlesztése. A versenyképesség összetett jelenség, és a gazdasági folyamatokon túl a társadalmi viszonyokhoz is szorosan kapcsolódik.

A nemzeti versenyképesség egy nemzet azon képességére utal, hogy a piacok igényeit kielégítő árukat és szolgáltatásokat tud előállítani, miközben fenntartja vagy növeli polgárai életszínvonalát. A nemzeti versenyképesség a vállalati versenyképességen alapul, mivel a piaci működés során realizálható hozzáadott értéket a vállalatok termelik meg áruk előállításával és szolgáltatások nyújtásával. A nemzeti versenyképességet számos tényező befolyásolja, beleértve a gazdaságpolitikát, az innovációt, az infrastruktúrát és a munkaerő képzettségét. Michael E. Porter amerikai közgazdász 1990-ben megjelent cikkében, mely a nemzetek versenyelőnyéről szól, a nemzeti versenyképességgel kapcsolatban kiemeli a tudásteremtés és tudáshasznosítás fontosságát, a kormányzatok szerepét illetően pedig a versenyképes iparágak számára szükséges kedvező feltételek megteremtését szorgalmazza (Porter, 1990). A társadalmi tényezők vizsgálatát a szerző lényegében a képzett munkaerő meglétére, az innovációs képességekre és a menedzserek technikai tudására szűkítette le. Évtizedeket kellett várni, hogy a szociológia területéről származó elméletek megtermékenyítsék a közgazdasági gondolkozást, és a humán tőke gazdasági fejlődésben betöltött szerepe a megérdemelt helyére kerülhessen. Mivel a nemzeti versenyképesség elérésének végső célja az emberek életszínvonalának fenntartása és lehetőség szerint a növelése, meg kell ismerni és fel kell tárni a társadalmi tőkében rejlő lehetőségeket.

A társadalmi tőke mint a sajátos tőketípus

A társadalmi tőke által a versenyképesség alakításában játszott szerep megértéséhez szükséges a társadalmi tőke fogalmának, jelentéstartalmának tisztázása. A társadalmi tőke kifejezés széles körben használatos a szociológiában és a társtudományokban. Előrebocsátható, hogy a fogalom az egyének és csoportok társadalmi képességeire utal, amelyek révén hozzájuthatnak más személyek és csoportok által elérhető lehetőségekhez. Értelmezésével kapcsolatban többféle nézet és irányzat létezik. A fogalmat használó tudósok és szakemberek egy része a társadalmi tőkét összekapcsolja a tőke gazdasági fogalmával, és a tőke sajátos típusaként értelmezi. Más szerzők olyan erőforrásokként hivatkoznak rá, amelyek egy csoporthoz tartozáson alapulnak, mely lehet egy kisebb közösség vagy akár egy nemzet is. A fogalom pontos meghatározására tett kísérletek termékeny talajt biztosítanak a társadalmi tőkéhez kapcsolódó jelenségek mélyebb kutatásához.

A tőke a klasszikus közgazdaságtanban, a marxi értelmezés (Marx, 1890) szerint anyagi erőforrásokat jelent, elsősorban pénzt, illetve felhalmozott pénzügyi, kereskedelmi és uzsorás vagyontömeget. A tőke növekménye a hozzáadott értéken alapul, bár a marxi elméletben érdemi hozzáadott érték nélkül is lehetséges a vagyon növelése. A tőke társadalmi értelmezése a társadalom hozzáadott értékén alapul. E logika alapján a társadalmi tőke a társadalmi kapcsolatokban felhalmozott potenciált jelenti, mely adott esetben más tőkeelemekké vagy akár pénzzé konvertálható. A társadalmi tőkét már a 20. század eleje óta említi a szakirodalom. Lyda Judson Hanifan a közösségi tőke és a társadalmi tőke fogalmát egyaránt használta a vidéki iskolai közösségi központok működésére vonatkozóan, kidomborítva előnyös vonásaikat, és kívánatosnak tartotta e tőke növelését (Hanifan, 1916). A fogalom ezt követően csak elvétve fordult elő a szociológiai szakirodalomban, mígnem a hetvenes és nyolcvanas években újra a figyelem középpontjába került, elsősorban a társadalmi kapcsolatok és hálózatok fejlődésének vizsgálata során. E kutatások közös jellemzője, hogy azt elemzik, egy egyén vagy csoport milyen előnyökhöz juthat egy adott hálózathoz való tartozással.

Pierre Bourdieu francia szociológus a társadalmi tőke fogalmát tágabb elméletének kontextusában vezette be, amely magában foglalja a gazdasági és kulturális tőkét is (Bourdieu, 1977, 1986). A társadalmi tőkét a kapcsolatok tartós hálózatához tartozó erőforrások összességeként határozta meg, melynek alapvető összetevője a bizalom. Bourdieu számára a bizalom nemcsak személyes, hanem kollektív tulajdonság is, amely befolyásolja a közösségek működésmódját. Jelentősen megkönnyíti a társadalmi interakciókat, az együttműködést, és lehetővé teszi az egyének számára, hogy hozzáférjenek a közösségi hálózatukhoz kapcsolódó erőforrásokhoz. A bizalom társadalmi csoportok közötti eltérései hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásához is, mivel a különböző csoportok, illetve tagjaik eltérő mértékű kölcsönös elismerésben és támogatásban részesülnek. A társadalmi tőke tehát a koordináció és az együttműködés révén fejti ki hatását, a közösségi részvétel során, és ez befolyásolja a tagok, illetve a csoport gazdasági eredményeit, előrejutását is.

Bourdieu a társadalmi tőke elméletét a tőkeelméletből vezeti le, és úgy érvel, hogy ez a tőkeelem is képes felhalmozódni és profitot termelni. A tőke három típusát különbözteti meg: a gazdasági tőkét, mely viszonylag gyorsan és közvetlenül pénzzé konvertálható, a kulturális tőkét és a társadalmi tőkét. A kulturális tőke körébe sorolja a képzettségeket, melyek így szintén anyagi haszontermelésre adnak lehetőséget. A kulturális tőke lehet az ember valamely testi vagy lelki adottsága, de tárgyiasult formát is ölthet (például könyvek és műalkotások), illetve intézményesíthető is (például a szakmai kvalifikációk esetében). A kulturális tőke felhalmozásában és átörökítésében Bourdieu kiemeli a család, valamint az oktatási és kulturális intézmények szerepét. A társadalmi tőkét a tényleges és potenciális erőforrások összességeként határozza meg, amelyek egy tartósan fennálló hálózathoz tartozásból vagy bizonyos mértékig intézményesített kapcsolatok birtoklásából erednek, és amelyek kölcsönös elismerést jeleznek. A hálózat részének lenni egyfajta hitelt, hitelességet ad a benne részt vevők számára. Ilyen hálózat lehet a család, a társadalmi osztály, az iskolai közösség vagy egy politikai párt. A társadalmi tőke nagysága erősen függ attól, hogy az adott személy milyen hálózatoknak a része, és e hálózatok mennyire képesek erőforrásokhoz való hozzáférést biztosítani a tagjaik számára. Mivel a hálózat tagjai különféle előnyöket és védelmet élveznek a külvilággal szemben, megjelenik köztük a szolidaritás érzése. Bourdieu úgy véli, hogy a kapcsolatok hálózatának kiépülése egy többé vagy kevésbé tudatos befektetési stratégiához hasonlítható, amelynek megfelelően e kapcsolatok fenntartása, újratermelése különféle rövid és hosszú távú célok megvalósítása reményében történik meg. A kapcsolatok egy része, például a szomszédság, a munkahely, a rokonság részben szükségesek, részben pedig kívánatosak is, mivel ezek révén lehetővé válik az adott hálózat előnyeinek kiaknázása. Ez kötődéseket és érzéseket is eredményez, például barátságokat, büszkeséget, tiszteletet, vagy akár intézményesített garanciákat, jogokat is jelenthet a hálózat tagjai számára. Bourdieu tehát kiemeli a társadalmi tőkében rejlő rétegződést, és felhívja a figyelmet, hogy a befolyásos hálózatokhoz való hozzáférés állandósíthatja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ez a perspektíva elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy a társadalmi tőke miként lehet egyszerre a felhatalmazás és a kirekesztés eszköze, attól függően, hogy milyen környezetben működik.

A humán tőke és a társadalmi tőke összekapcsolása

James S. Coleman amerikai szociológus Bourdieu gondolatait úgy bővítette ki, hogy a társadalmi tőkét összekapcsolta a humán tőkével, és hangsúlyozta az oktatásban és a családstruktúrában betöltött szerepét. Foundations of Social Theory [A társadalomelmélet alapjai] című alapművében amellett érvel, hogy a társadalmi tőke az egyének közötti kapcsolatokban, konkrétan a társadalmi hálózatokban létezik, és a bizalom, valamint a kölcsönösség elvárásai jellemzik (Coleman, 1990). Coleman legjelentősebb hozzájárulása az, hogy kimutatta: a társadalmi tőke kulcsfontosságú az oktatási eredmények szempontjából, mivel a szülők, a diákok és a pedagógusok közötti kapcsolati hálózatokon keresztül befolyásolja a tanulók teljesítményét. Mivel a társadalmi tőke elősegíti a tudás, az értékek és a normák közösségen belüli átadását, valamint fokozza az információ és az erőforrások áramlását a közösségekben, javítja a kollektív hatékonyságot. Elősegíti az együttműködést és a kollektív cselekvést, és ezáltal járul hozzá a társadalmi jóléthez. Coleman elméletében a társadalmi tőke alapja a bizalom. Ennek szintje és milyensége kihat az oktatási eredményekre és a társadalmi fejlődésre. A bizalom arra készteti az egyéneket, hogy olyan módon cselekedjenek, amely kollektív előnyökkel jár, megerősítve ezáltal a kölcsönösség és együttműködés normáit, illetve a társadalmi kohéziót. Coleman kutatása hangsúlyozza, hogy a társadalmi tőke közvetetten befolyásolja a gazdasági eredményeket azáltal, hogy fokozza a humán tőke fejlődését. Az erős hálózatokkal rendelkező közösségek általában jobb oktatási lehetőségeket kínálnak, és tagjaik képzettebb munkaerővé válhatnak. A társadalmi tőke és a fejlődés közötti kapcsolat megértése tehát fontos a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtéséhez, mivel a jól képzett munkaerő termelékenyebb, és eredményesebben járul hozzá a gazdasági innovációhoz. Bourdieu-vel szemben Coleman a társadalmi tőke pozitív hatásait emelte ki, s figyelmen kívül hagyta a társadalmi egyenlőtlenségek kialakításában játszott szerepét. A két gondolkodó elméletei szintén különböznek abban, hogy Coleman nem alakította ki a kulturális tőke kategóriáját, és nagyobb magyarázóerőt tulajdonított az egyének racionális cselekvésének a közösségi érdekekkel szemben.

Robert D. Putnam Bowling Alone – The Collapse and Revival of American Community [Egyedül bowlingozni – Az amerikai közösség összeomlása és újjáéledése] című könyvében tovább gazdagította a társadalmi tőke elméleti kereteit (Putnam, 1995). A társadalmi tőke egyesült államokbeli hanyatlását írta le az 1960-as évektől. Ebben az idő- szakban visszaesett a közösségi tevékenységekben való részvétel és a települési közéletben való szerepvállalás is az országban. Putnam elemzése feltárta, hogy az amerikaiak egyre inkább elszakadtak a közösségi tevékenységektől, ami a társadalmi kapcsolatok meggyengüléséhez és a civil szerepvállalás csökkenéséhez vezetett. A lehetséges okok között említi a nők növekvő munkahelyi jelenlétét, az individualizációs trendeket, az egyének és családok nagyobb mértékű mobilitását, a demográfiai változásokat, és utal arra, hogy a tévénézés mennyire sokat vesz el az emberek szabadidejéből. Az Amerikai Egyesült Államokban a 20. század első feléig hagyományosan erősek voltak a különböző önszerveződő csoportok, így a helyi vallási közösségek, a munkahelyi csoportosulások vagy a jótékonysági célú szervezetek. A munkahelyi közösségek fontos szerepet játszottak a különböző etnikumokhoz tartozó személyek társadalmi integrációjában is. A társadalmi hálózatok gazdasági teljesítményre gyakorolt pozitív hatását is egyértelműen bizonyítottnak látta a szerző. Putnam a társadalmi tőke két típusát különbözteti meg: a kötődő társadalmi tőkét, amely homogén csoportokon belüli szoros kapcsolatokra utal, illetve az áthidaló társadalmi tőkét, amely különféle csoportokat köt össze, és szélesebb társadalmi hálózatokat hoz létre. Érvelése szerint a demokratikus berendezkedésű társadalmaknak mindkettőre szükségük van a hatékony és fenntartható működéshez. A társadalmi tőke eróziója viszont súlyos következményekkel jár a társadalmi kohézióra nézve. A társadalmi tőke alapjaként a szerző a hálózatokban megjelenő és újratermelődő bizalmat és reciprocitást jelölte meg. Lehetségesnek látta az állami szerepvállalást a társadalmi tőke erősítésében, éspedig a helyi szolgáltatások, például kisebb körzeteket lefedő iskolák fenntartásával, a karitatív szervezeteknek nyújtott támogatások adókedvezményben részesítésével és a helyi munkaerőpiaci szerveződések felkarolásával. Más tényezők, például a szomszédokkal szemben megnyilvánuló bizalom vagy a munkahelyen kívüli szakmai szerveződések esetében viszont az államnak lényegében nincs ráhatása a folyamatokra, és itt az emberek jól felfogott érdeke lehet a döntő elem.

Nemzetközi szintű elemzései során Putnam rávilágított, hogy az áthidaló társadalmi tőke különösen előnyös lehet a gazdasági teljesítmény növelése szempontjából, mivel lehetővé teszi az információk és az erőforrások áramlását a különböző csoportok között. A magasabb szintű áthidaló társadalmi tőkével rendelkező országokban, közösségekben nagyobb a rugalmasság a gazdasági változásokkal kapcsolatban és az innovációra való hajlandóság is, ami pozitívan hat a gazdasági teljesítményre, illetve az egészségre és az elégedettségre is. Putnam a munkaerőpiaci jelenségek vizsgálata alapján azt az összefüggést is leírta, hogy a társadalmi tőke hiánya és annak következményei aránytalanul sújtják a hátrányos helyzetű csoportokat, és tovább fokozzák a meglévő egyenlőtlenségeket. Kitörési lehetőségeket a civil társadalom szerveződéseiben látott, például az egyházi közösségekben, a karitatív szervezetekben vagy az iskolákhoz kapcsolódó önsegítő, önszerveződő egyletekben.

A társadalmi tőke és a hálózatok

Mark Granovetter amerikai szociológus a hálózatok elemzésével kapcsolatos munkáiban derített fényt arra, hogy a nagyobb, tágabb közösségek közötti úgynevezett gyenge kapcsolatok mennyire fontosak, illetve hogy ezek erőssége mérhető, és szerepet játszik az adott közösségek érdekérvényesítésében (Granovetter, 1973, 1983). Az erős kapcsolatok a barátokat és a családtagokat fűzik össze, a gyenge kapcsolatok pedig az ismerősöket és a tágabb társasági köröket. Granovetter kimutatta, hogy a gyenge kapcsolatok kulcsfontosságúak az információterjedésben és a különféle lehetőségekhez való hozzáférésben. Azok, akik többféle hálózathoz kötődnek gyenge kapcsolatokkal, nagyobb eséllyel jutnak fontos információkhoz, melyek a társadalmi előmenetel szempontjából fontosak. A közösségi hálózatok így elősegíthetik az álláskeresést és az innovációt. A szerző kutatásai alapján a társadalmi tőke értékét nem kizárólag a kapcsolatok erőssége határozza meg, hanem a sokféleségük és kiterjedésük is. A kapcsolati összeköttetéseket a bizalom alapozza meg, akár közvetlenül, egy erős kapcsolat esetében, akár közvetve, például amikor valaki megbízik a barátja másik barátjában, akit még nem ismer. A gyenge kapcsolatok a bizalom és az elvárt reciprocitás révén hidakat képeznek a különböző csoportok között, ezért a társadalmi tőke kiépítésében kulcsszerepet játszanak. Granovetter hálózatelméleti fogalmai jól párhuzamba állíthatók Putnam fogalmi keretével: az erős kapcsolatok Putnam kötődő társadalmi tőke fogalmával, a gyenge kapcsolatok pedig az áthidaló társadalmi tőkével azonosíthatók.

A bizalom és a kollektív cselekvés szerepének felismerése

Francis Fukuyama Bizalom című könyve, mely A társadalmi erények és a jólét megteremtése alcímet viseli, továbbvezette az elődök munkásságát azzal, hogy a közösségen belüli bizalom jelenségét vizsgálta, és igazolta, hogy ez a társadalmi tőke kritikus összetevője, mely elősegíti az együttműködést és a kollektív cselekvést, s így elengedhetetlen a gazdasági és társadalmi fejlődéshez (Fukuyama, 1997). A szerző azzal érvel, hogy a magas szintű bizalommal jellemezhető társadalmak általában jobb kormányzati eredményeket, hatékonyabban működő intézményrendszert, magasabb gazdasági teljesítményt és jólétet biztosítanak polgáraik számára. Fukuyama megkülönbözteti a bizalom két típusát. Az egyik az általános társadalmi bizalom, a másik pedig a közös identitású egyének egymás iránti bizalma. A bizalom az egyének közötti együttműködés kenőanyaga, mivel jelentősen csökkenti az együttműködés tranzakciós költségeit és az együttműködésben rejlő kockázatokat. A bizalom munkát és befektetést igényel, folyamatosan ápolni kell. A kapcsolatok ápolásának és a bizalom kiépítésének helye a tág értelemben vett civil társadalmi szféra, amelybe beletartoznak az önkéntességen vagy közös érdeklődésen alapuló szervezetek, az oktatási intézmények, a klubok, a jótékonysági és egyházi szervezetek, valamint a szakmai érdekek mentén szerveződő csoportok is. A bizalom személyes tulajdonság, ezért felépítése az egyén számára a családban kezdődik, mely társadalmanként eltérő módon közvetíti a bizalmat tagjai számára, és eltérő mértékben marad meg az önálló, felnőtt életszakaszban mint a bizalom kiindulópontja és sarokköve. A bizalom fennmaradásához tartós kapcsolódásokra, csoportokra van szükség, és a közösségnek osztoznia kell bizonyos morális alapelvekben, valamint a tagoknak számítaniuk kell arra, hogy a reciprocitással kapcsolatos várakozásaik rendszeresen visszatérő alkalmak során visszaigazolódnak. Fukuyama a kötődések három társadalmi szintjét különböztette meg: a családi, illetve rokoni, az önkéntes szerveződésekhez kapcsolódó és az állami szintet. A bizalom mindhárom szinten megjelenik, és hozzájárul az adott szintű gazdasági szerveződések (háztartás, családi vállalkozások, vállalatok és állami szervezetek) sikeres működéséhez, így a gazdasági fejlődés alapvető tényezőjének számít. A volt Szovjetunió érdekszférájához tartozó országok működését elemezve Fukuyama kiemeli, hogy a bizalom lerombolása miatt a társadalmi tőke is károkat szenvedett, ami hátráltathatja ezeknek az országoknak a gazdasági prosperitását a demokratikus átalakítást követően (Fukuyama, 2002).

Elinor Ostrom volt az első nő, aki 2009-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat, mégpedig a társadalmi tőke elméletéhez való hozzájárulásával. A közös ügyek kormányzásáról és a kollektív cselekvés intézményeinek evolúciójáról írt könyve azzal bővítette ki a társadalmi tőke elméletét, hogy a bizalmat a kollektív cselekvés összefüggésében vizsgálta (Ostrom, 1990). Érvelése szerint a közösségek akkor tudják hatékonyan kezelni közös erőforrásaikat, ha tagjaik között erős a bizalom. Ugyanis a bizalom teszi lehetővé a kollektív cselekvést, melynek során az egyének együtt dolgoznak közös célok elérése érdekében. A társadalmi tőke és az azt megalapozó bizalom révén lehetséges olyan kollektív cselekvés, amely a közös erőforrások hatékony és fenntartható használatát lehetővé teszi. Ha az adott közösség boldogulása, gazdasági prosperálása megosztott erőforrásoktól függ, akkor a gazdasági fejlődés érdekében szükség van a társadalmi tőkére, a bizalomra és az általuk lehetővé tett kollektív cselekvésre. A kollektív cselekvés során az egyes személyek vagy szervezetek időlegesen akár a saját érdekük ellen cselekszenek, például amikor egy környezetvédelmi egyezménynek megfelelően minden részt vevő ország vállalatai betartják a kibocsátási kvótákat. Egyenként nem járnak jól a kibocsátáscsökkentéssel, a kollektív cselekvés révén mégis jelentősen javul a helyzetük, a közös környezet állapota. Egyszerűbb példa lehet az, amikor néhány munkás egy autóval megy a munkahelyére. A közös utazás megszervezése némi kényelmetlenséggel jár, de együttesen sok pénzt takaríthatnak meg a kisebb üzemanyag-fogyasztásnak köszönhetően. Elinor Ostrom a vállalatok társadalmi felelősségvállalását is a közösség számára előnyös kollektív cselekvéshez sorolja, melynek szükségességét számos más területen is bizonyítja, például a megművelhető földterületekről, illetve a halászatra, öntözésre vagy emberi fogyasztásra szánt vízkészletekről írva.

A társadalmi tőke súlya a versenyképességi rangsorok tükrében

A versenyképességet a vállalatok, a területi egységek és a nemzetek szintjén, valamint nemzetközi összehasonlításban is lehet vizsgálni és mérni. A nemzeti versenyképesség a nemzeti szintű jólét megteremtésére való képességgel is azonosítható. Ennek mérése egyrészt az elért gazdasági eredmények oldaláról lehetséges (például a gazdasági össztermék nagysága, a foglalkoztatás szintje), másrészt a versenyképességet megalapozó képességek vizsgálatával (például az üzleti környezet minősége, a sikeres helytállás háttérfeltételei). Tekintettel arra, hogy a legtöbb ország gazdaságilag többé-kevésbé nyitott, vállalataik jórészt a nemzetközi értékláncokba bekapcsolódva termelnek, illetve jelen vannak a nemzetközi piacokon, a magas szintű nemzeti versenyképesség nagyban hozzájárul a nemzetközi versenyképességhez is. A világszintű versenyképességi mérések módszertanát, illetve a rangsorolási eredményeket megvizsgálva kirajzolódik, hogy a társadalmi tőkének milyen jelentős súlya van a versenyképességben.

Az alapítványi formában működő svájci World Economic Forum (WEF) 1979-ben készítette el első globális versenyképességi jelentését, és azóta is folyamatosan jelentet meg a versenyképességgel kapcsolatos elemzéseket, rangsorokat. A Szingapúrban, valamint Lausanne-ban (Svájc) működő akadémiai intézmény, az International Institute for Management Development (IMD) 1989 óta készít évente világszintű versenyképességi rangsorokat. Az Európai Bizottság pedig 2010 óta háromévente teszi közzé a regionális versenyképességi indexet (RCI) tartalmazó jelentését. E rangsorokban közös, hogy a versenyképességet jellemző számos faktort mérnek, és folyamatosan fejlesztett módszertan alapján súlyozzák az egyes tényezők versenyképességben betöltött szerepét. A legtöbb kritériumot az IMD rangsora használja, ezért elemzésünkben ennek a szervezetnek a legutóbbi jelentését (IMD, 2024) vizsgáljuk meg alaposabban. Az IMD háromszáznegyven kritérium alapján készíti el nemzetközi versenyképességi rangsorát: ezek a kormányzati teljesítményhez, a gazdasági teljesítményhez, az üzleti hatékonysághoz és az infrastruktúra fejlettségéhez kapcsolódnak. A kritériumok között fontos helyet foglalnak el a humánerőforrásra vonatkozó és a társadalmi tőkét jellemző mutatók, valamint a puha tényezők. A társadalmi tőke fejlettségét a felmérések sokrétűen, például a következő tényezők vizsgálatával ragadják meg: a tehetséges emberek vonzásának képessége, képzettségi szint, munkabérek, egészségügyi kiadások, oktatási kiadások, foglalkoztatottság, a munkanélküliségre vonatkozó szabályozás, az igazságszolgáltatás állapota, az életminőség szintje, bürokrácia, transzparencia, jogbiztonság, a nők képzettségi szintje, népességnövekedés, a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása. A társadalmi tőkével közvetlenül összefüggő mutatók közül kiemelhető a társadalmi kohézió szintje, a vállalati vezetők társadalmi feladatvállalása, a menedzserek megbízhatósága, illetve a vesztegetés és korrupció érzékelt szintje. Az ezekre vonatkozó adatok szakértői felmérési panelekből származnak. A versenyképességi rangsor készítéséhez felhasznált mutatók mintegy ötöde közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik a társadalmi tőke valamely dimenziójához, kifejezve annak jelentős súlyát a nemzetközi versenyképesség megalapozásában. Számos felhasznált mutató visszatükrözi a társadalmi tőkével kapcsolatos kutatások eredményeit, például a különféle tranzakciók végrehajtásának nehézsége, akadályai kapcsán visszautalhatunk Fukuyama érvelésére a bizalom szerepéről, a vállalatvezetők társadalmi felelősségvállalása vonatkozásában pedig Ostrom gondolataira a kollektív cselekvés szerepéről.

A társadalmi tőke alapját képező általános és intézményes bizalom bizonyítottan szorosan összefügg a versenyképességi rangsorokban elért helyezéssel. Ezt alátámasztja, hogy az Európai Társadalmi Felmérés (European Social Survey, ESS) 2016-os adatfelvételi hullámában részt vevő tizennyolc európai uniós ország átlagos bizalmi szintje, valamint innovációs teljesítménye és a WEF, illetve az IMD által kimutatott versenyképességi eredménye alapján felállított rangsorok között erős rangkorreláció igazolható (Vinogradov, 2020).

A társadalmi tőke fejlesztésének perspektívái Magyarországon

A magyar társadalomtudományokban jellemzően késlekedés nélkül feldolgozták, adaptálták és esetenként tovább is fejlesztették a nagy nemzetközi alkotók elméleteit. A hazai kormányzati eszköztárban azonban inkább csak elvétve jelentek meg a társadalmi tőke fejlesztését az alapvető célok között számontartó programok.

Farkas Zoltán miskolci szociológus 2013-as cikkében, mely a társadalmi tőke fogalmát dolgozta fel, hat típust sorakoztat fel, összhangban a nemzetközi eredményekkel (Farkas, 2013). A hat típus a következő: hatásköri tőke, tulajdoni tőke, kapcsolati tőke, társadalmi képesítési tőke, informáltsági tőke és a személyes – jellemzően képességek- ben vagy testi adottságokban megjelenő – társadalmi tőke. Mindegyik társadalmi képességekhez kapcsolódik, amelyek révén az egyének valamely céljukat hatékonyabban képesek elérni, és alkalmazásukkal a legtöbb esetben a társadalom összességének javát is szolgálják. Farkas Zoltán a fentieken túl két funkcionális csoportba rendezte a társadalmi tőkét. Az egyik az úgynevezett manifeszt társadalmi tőke, amely a társadalmi erők alkotórészeként az egyéneknek vagy csoportoknak lehetőséget ad más egyének vagy csoportok befolyásolására, az érdekérvényesítés elősegítésére vagy éppen akadályozására. Az úgynevezett látens társadalmi tőke az egyén hosszú távú érdekeihez kapcsolódik, és azt a törekvést testesíti meg, hogy a személy az idetartozó tőkeelemeket később manifeszt tőkévé konvertálja. Látens társadalmi tőkét jelent például a vezetői munka egy egyetemi önkéntes szervezetben, mert a későbbi szakmai életút során nagyobb esélyt biztosít vezetői pozíció betöltésére egy állami szervezetben. A szerző megállapításait továbbgondolva kijelenthetjük, hogy kellő energiabefektetéssel (önfejlesztés, tanulás, önkéntes szervezetekben való munka, szakmai közösségekkel való kapcsolat ápolása, karitatív szervezetekben való tevékenykedés, egyházi közösségben végzett munka) a személy társadalmi tőkéje bővül, erősödik, és ez közvetlenül vagy közvetve az érintett kisebb közösség és az egész társadalom javát is szolgálja.

A társadalmi tőke kormányzati eszközökkel végzett fejlesztésével kapcsolatban már néhány évvel a rendszerváltást követően is született olyan tanulmány, amely az elméleti keretek tisztázása és a nemzetközi jó gyakorlatok összegyűjtése mellett a magyarországi viszonyokra próbálta adaptálni a társadalmi tőke fejlesztésében rejlő lehetőségeket (Füzér et al., 1995). E tanulmány a kormányzati tevékenységek helyi adottságokhoz való igazításában, a lakó- és a helyi közösségek számára szükséges tér biztosításában, közös területek és közösségi épületek létesítésében, az önkéntes feladatvállalás ösztönzésében, kedvezményekkel való segítésében, az iskolai keretek között zajló közösségi programok támogatásában, a kritikus vagy kiszolgáltatott élethelyzetben lévő csoportok felkarolásában és az állami intézményekkel szemben megnyilvánuló bizalom erősítéséhez kapcsolódó intézkedésekben látja a megoldást. Az írás kiemeli a vallási intézmények működésének pozitív hatásait a társadalmi tőke növelésében, a közösségek erősítésében és az értékek továbbadásában.

A hazai társadalomtudományokban hangsúlyosan jelenik meg az a gondolat, hogy a társadalmi tőke alapvető jelentőségű erőforrás a közösségek és a nemzetek fennmaradásához és fejlődéséhez. A nemzeti versenyképesség javítására vonatkozó elméletek és a gyakorlatban alkalmazott eszközök az elmúlt három évtizedben fokozatosan beépítették a humán tőkét és ennek részeként a társadalmi tőkét a vizsgálódási kereteikbe és az eszköztárukba. A nemzeti versenyképesség fő forrásai közé bekerült a humán tőke fejlesztése, valamint a tudás és az intelligencia hasznosítása (Csath, 2001: 145). A társadalmi tőke javítását szolgálhatja többek között a családalapítás és a gyermeknevelés támogatása, a közérdek erősebb képviselete az egyéni érdekkel szemben, az együttműködés erősítése a közösségek, települések és országok közös céljainak megvalósítása érdekében, valamint a szolidaritás bátorítása (Csath, 2001: 187).

Magyarország az IMD által vizsgált hatvanhét ország közül a 2024-es felmérésben az ötvennegyedik helyen állt. A versenyképesség összetevői közül a gazdasági teljesítmény vonatkozásában a harminchatodik, a kormányzati teljesítmény tekintetében az ötvenegyedik, az üzleti hatékonyság terén a hatvanhetedik, az infrastruktúra vonatkozásában pedig a negyvenegyedik helyen állt (IMD, 2024). Az üzleti hatékonyság alacsony értéke abból adódik, hogy a viszonylag kedvező társadalmi mutatók ellenére a hazánkban működő vállalkozások relatíve alacsony hozzáadott értéket állítanak elő. A társadalmi tőke megléte, erőssége a vállalkozások versenyképessége szempontjából komoly jelentőségű, amit a magyarországi gyors növekedésű vállalkozások körében folytatott kutatások is egyértelműen igazoltak, mind a kötődő, mind az áthidaló társadalmi tőke vonatkozásában (Bodor et al., 2019).

Az Európai Társadalmi Felmérés (ESS) 2016. évi adatfelvétele alapján a vizsgált tizennyolc európai uniós ország közül hazánk az általános bizalom tekintetében a tizenötödik, az intézményi bizalom tekintetében a tizedik helyen állt (Vinogradov, 2020). A Központi Statisztikai Hivatal a fenntartható fejlődés indikátorai körében több éven át mérte az általános bizalom szintjét a lakosságra vonatkozóan, azaz hogy az emberek mennyire bíznak egymásban (KSH, 2021). A válaszadók egy 0-tól 10-ig terjedő skálán értékelhették, hogy személy szerint mit gondolnak, mennyire lehet megbízni az emberekben (0 = egyáltalán nem lehet megbízni; 10 = teljes mértékben meg lehet bízni). Az átlagérték a 2020-as adatfelvétel során 5,3 pont volt, mely a korábbi évek méréseihez hasonló érték. Hazánkban az emberek közötti bizalom szintje közepes mértékű, európai összehasonlításban pedig az átlagosnál alacsonyabb.

A társadalmi tőke újratermelésének fontos letéteményesei a civil szervezetek és a nonprofit vállalkozások, melyek tevékenysége igazolhatóan hozzájárul a jólét növeléséhez, a társadalmi kohézióhoz és a társadalmi szintű innovációhoz is (OECD, 2003). Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen mutatókkal jellemezhető a hazai civil szektor. Magyarországon 2023-ban 19 193 alapítvány és 41 883 társas civil szervezet, elsősorban egyesület és nonprofit gazdasági társaság működött. Közülük a legtöbb, közel harmincezer szervezet a kultúra, a sport és a szabadidős tevékenységek területén, 7477 pedig az egészségügy és a szociális ellátás terén tevékenykedett. Adományosztással 308 civil szervezet foglalkozott. A nonprofit szervezetek gazdasági súlya növekszik. 2022-ben a non-profit szektorban munkaviszonnyal rendelkezők összlétszáma 165 ezer fő volt, közülük 57 ezer volt részmunkaidős. A nonprofit szektor a magyar gazdasági teljesítmény mintegy 4 százalékát állítja elő (KSH, 2023). Mérete és a gazdasági teljesítmény előállításában való szerepe elmarad az európai uniós átlagtól, ami az egész kelet-közép-európai térségre jellemző (Salamon–Sokolowski, 2018). Ugyanakkor a hazai civil szektor rendelkezik azzal a kritikus tömeggel, és így képes arra, hogy a társadalmi tőke fejlesztésére hivatott forrásokat – amennyiben azok rendelkezésre állnak – felszívja, felhasználja. Az elmúlt tíz évben jó példát adtak erre a tisztán hazai kormányzati finanszírozással megvalósított, az „egyházi közösségi célú programok támogatása” (EGYH-KCP), valamint az „egyházi közfeladat-ellátási és közösségi célú beruházások támogatása” (EGYH-EKF) elnevezésű programok, melyek forrásaiból ezres nagyságrendben újultak meg, illetve épültek fel közösségi házak, plébániák és egyházi fenntartású intézmények. Mivel e szervezetek a társadalmi tőke fejlesztéséhez szükséges minden alapvető jellemzővel rendelkeznek, azaz képesek az egyének és a közösségek közötti kapcsolatok erősítésére, az általános bizalom szintjének javítására, a közös identitás erősítésére, a kollektív cselekvés mobilizálására mind a belső, erős, mind pedig a közösségek közötti, gyenge kapcsolatok szintjén, az említett programok hosszú távon is hatékonyan járulhatnak hozzá a társadalmi tőke megerősítéséhez. A versenyképességi és a társadalmi tőkét jellemző mutatók elemzése alapján újdonságként, de legalábbis kevésbé ismert és kutatott összefüggésként elmondható, hogy ezen intézkedések, a társadalmi tőkébe való befektetések pozitívan hatnak Magyarország gazdasági versenyképességére és a nemzetközi versenyben való helytállására.

Összegző gondolatok

A társadalmi tőkéről szóló tudományos diskurzus területén az elmúlt fél évszázad során jelentősen gyarapodtak a fogalomhoz kapcsolódó ismeretek és az elemzés keretei. Ezek körébe tartozik a bizonyos erőforrásokkal való rendelkezés vagy legalább a hozzáférés lehetősége, a hálózatokhoz való kapcsolódás, a közeli, például családi, munkatársi vagy baráti kapcsolatok minősége, a különféle távolabbi hálózatok, például szakmai és önkéntes szerveződések közötti hidak kialakítása, az általános bizalom bizonyos szintjének fenntartása, valamint a kollektív, közösségi cselekvés. Hasonlóan más tőketípusokhoz a nagyobb társadalmi tőkével rendelkező egyének és közösségek eredményesebbek, hatékonyabbak, ami magában hordozza a társadalmi polarizáció veszélyét. A társadalmi tőke fejlesztésére – a nemzetközi és a hazai tapasztalatok alapján – van lehetőség, akár a közösségek kezdeményezései, akár állami szerepvállalás révén. A gazdasági versenyképesség az elmúlt évtizedekben mindinkább az érdeklődés fókuszába került, mivel politikai, illetve geopolitikai érdekek is fűződnek hozzá. A gazdasági versenyképesség egyre pontosabb méréséhez jelentős számú mutató vizsgálata vált szükségessé, melyek közül meglehetősen sok kapcsolódik közvetlenül vagy közvetve a társadalmi tőkéhez. A két jelenség tehát nem független egymástól. Az erős társadalmi tőke és a gazdasági verseny- képesség vállalati és nemzeti szinten is összefüggést mutat.

Hazánk a nemzetközi versenyképességi rangsorokban a gazdasági teljesítmény tekintetében viszonylag kedvező helyen áll, különösen a képzettségi szint, az innovációra való hajlandóság és a rendelkezésre álló infrastruktúra terén. Az általános bizalom szintje azonban elmarad a többi európai ország mutatója mögött, és a rendelkezésre álló erőforrásokból sem tudunk magas gazdasági hozzáadott értékkel jellemezhető nemzetközi versenyelőnyt kovácsolni. A nemzeti versenyképesség és a társadalmi tőke közötti kapcsolat szoros, ezért a fejlődés előmozdításához fontos a társadalmon belüli együttműködést és kollektív cselekvést elősegítő hálózatok, kapcsolatok és bizalom erősítése, a szervezeti és intézményi keretek fenntartása, továbbá a társadalmi tőke letéteményeseinek, a civil és karitatív szektor szervezeteinek a támogatása, különösen a közösségi célú beruházások és a közfeladat-ellátás területén. A vonatkozó szakpolitikák alakítói számára megfontolandó tény, hogy a társadalmi tőke igazolható szerepet játszik a válla- lati és a nemzeti szintű versenyképesség alakításában is, ezért a fejlesztésére fordított források megtérülnek, mivel hozzájárulnak a jólét és a gazdasági teljesítmény fenntartható növeléséhez. A kötődő társadalmi tőke erősítéséhez elsősorban a család intézményének támogatása járul hozzá, a civil, a nonprofit gazdasági és az egyházi szervezetek működésének támogatása pedig alapvetően az áthidaló társadalmi tőkét erősíti.

Absztrakt

Ferenc pápa egyik legfőbb üzenete számunkra az a felhívása, hogy lépjünk ki kényelmes épületeink világából, induljunk el a perifériák felé, legyünk szegény és a szegényekért élő egyház. Az alábbiakban megvizsgáljuk a nyolc boldogság üzenetét, különösen a szegényeknek megígért országról szóló örömhírt, majd összefoglaljuk Ferenc pápa legfontosabb iránymutatásait az egyház és a világ számára.

Kulcsszavak: boldogságmondások, messiáskirály, Ferenc pápa

Boldogok

A hegyi beszéd úgy kezdődik, hogy Jézus felmegy „a hegyre”. A természetes megfogalmazás „egy hegyre” vagy pedig (hogy egy példát vegyünk) „a Tábor-hegyre” lenne. A kicsit különös „felment a hegyre” fogalmazás a Sínai-hegyre utal. Jézus felment a par excellence hegyre, a kinyilatkoztatás hegyére (Jeremias, 1990: 875). Máté tíz boldogságmondást említ (kilencszer „Boldogok”, végül: „Örüljetek és ujjongjatok”).^[1]A boldogságmondásokat többféleképpen számlálják. Van, aki kétszer négy mondásra osztja a gyűjteményt (Paul Gaechter, H. Guenther). E magyarázók szerint a harmadik boldogságmondás (a … Részletek

Ezzel azt mondja, hogy Jézus új tízparancsolatot, új törvényt ad.

Lukácsnál is megtalálható ugyanez a (Q forrásból, vagyis egy 1. századi Jézus mondásait tartalmazó gyűjteményből származó) „hegyi” beszéd, de ott úgy szerepel, hogy Jézus imádkozott, s utána lejött a hegyről, és egy síkságon mondta el a beszédet (6,17). Valószínűleg a síkság volt a beszéd eredeti helyszíne a Q forrásban, és ezt Máté megváltoztatta. Az új Mózest az új Sínai-hegyen akarja bemutatni. Máté Jézust más helyeken is úgy ábrázolja, mint az új Mózest. Így például a gyermekségtörténetben. Ahogyan Mózes születésekor a fáraó megölette a fiúgyermekeket, úgy a gyermek Jézust is halálra keresi Heródes, és megöletik helyette a betlehemi fiúgyermekeket. Jézus – éppúgy, mint Mózes – megmenekül, s azután Egyiptomból jön, ahogyan Mózes is Egyiptomból vonult ki.

Ugyanez a Mózes-motívum jelenik meg a hegyi beszéd elején is: Jézus felmegy az új Sínai-hegyre, és új törvényt ad. Máté a beszéd helyszínének módosításával nem meghamisítja az eseményt, hanem mélyebb jelentését, igazi horderejét ábrázolja.^[2]Talán meglepő számunkra, hogy Máté ilyen szabadon megváltoztatja a beszéd helyszínét síkságról egy hegy tetejére. Azért olyan szabadok az evangélisták egyes történetek … Részletek Máté evangélista azt látta, hogy Jézus új törvényt ad. Ő az új Mózes. Ha a síkságon állt is (ahogyan a Q forrás hagyományozta az eseményt), valójában fent állt a kinyilatkoztatás hegyének tetején, felment az új Sínai-hegyre. Máté az új Izraelt látta megszületni ott, az új Sínai-hegy alatt. Ezt a látást akarja átadni evangéliumával. Amikor átfogalmazza a körülményeket, akkor azt írja le, ami a mélyben valóban megtörtént.

Jézus a Máté-féle ábrázolásban nem is annyira Mózessel azonos, hiszen Mózes nem beszélt a hegyen, csupán átvette a törvény tábláit. Ott Isten beszélt. A boldogságok meghirdetésével Jézus ad kinyilatkoztatást a hegyről. Máté Jézust Istennel állítja párhuzamba. A „Hallottátok, hogy mondatott…” kifejezés szenvedő igealakja passivum divinum,^[3]Olyan szenvedő igealak, amely ige cselekvő alanya Isten. Isten nevét a Jézus korabeli zsidóság tiszteletből nagyon ritkán ejtette ki, ezért Isten cselekvéseit gyakran szenvedő igékkel … Részletek s a jelentése ez: „Isten mondta a régieknek, én viszont azt mondom nektek…” Itt is Istennel áll párhuzamban a törvényt hirdető Krisztus.

A hegyi beszéd a boldogságmondásokkal kezdődik, amelyek Jézus prédikációjának egyik legfontosabb részét jelentik, mégis nagyon sokszor félreértjük, nem értjük őket. Általában erénylistának szoktuk értelmezni felsorolásukat. Azt a kijelentést, hogy „Boldogok a tisztaszívűek”, így értjük: legyetek tisztaszívűek, és akkor jutalmat kaptok. A „Boldogok a lelki szegények” azt jelenti, hogy legyetek lelki szegények. Hogy miért éppen így fogalmaz Jézus, hogy „boldogok”, ezen nem nagyon szoktunk elgondolkodni, pusztán formai díszítőelemnek tartjuk. Míg a régebbi egzegézis általában erkölcsi értelmezést adott a boldogmondásoknak (a „boldogok az irgalmasok” azt jelenti: „legyetek irgalmasok”, és majd jutalmat kaptok érte), addig Chester C. McCown (1927), Yves de Montcheuil (1957) és Jacques Dupont (1969; 1973) felismerései világossá tették, hogy a boldogmondások Isten királyságának meghirdetései, és jelentésüket főként az ókori Kelet királyeszméjének hátterében érthetjük meg.

Három kilóg az erények listájaként értelmezett boldogmondások közül. Az, hogy valaki szegény, sír vagy éhezik, nem erény, és nem jár érte jutalom. S pontosan ez a három boldogság a legeredetibb, legfontosabb. A Q forrásban, amelyből Máté és Lukács (Lk 6,20 skk.) is merített, ez a három boldogság így, együtt szerepelt.^[4]És egy negyedik az üldöztetésről, ennek megfogalmazása azonban erősen ősegyházi, ezért itt nem tárgyaljuk. A többit Máté más forrásokból gyűjtötte össze. Az első három boldogságmondás Jézus egyik eredeti prédikációjának emlékét őrzi, valaha együtt hangzottak el. Máté hozzáfűzött ezekhez, például az 5,5 („boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet”) a Zsolt 37,11-ből származik. Jézus gyakran használta a boldogságmondás műfaját (például „Boldog a szemetek, mert lát” [Mt 13,16]; „Boldog, aki hallgatja és meg is tartja Isten igéjét” [Lk 11,28]; „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek…” [Jn 20,29]), így Máténak volt honnan merítenie.

Máté tehát új tízparancsként, törvényként értelmezi a nyolc boldogságot. Az említett háromnak is lelki értelmet ad. A szegényekhez hozzáteszi, hogy lélekben szegények. Mivel a héber nyelvben kevés az elvont melléknév és főnév, elvont fogalmakat gyakran a „szív”, illetve „lélek” szónak egy hétköznapi tulajdonságot jelölő szóhoz való hozzáfűzésével jelez. Így a Péld 16,19-nek abban a kifejezésében, hogy „alacsony lelkűek”, „lelkükben alacsonyak”, az alacsonyság átvitt, lelki értelemben szerepel: alázatos, nem gőgös. Ennek ellentéte a Préd 7,8: a „magas lelkűek” azokra utal, akik nagyképűek. Mind a kétszer a hozzátétel a ruah. További példák: Iz 66,2: megvert lelkűek; Zsolt 34,19: ütött, megvert lelkűek (alázatosak, kicsik); Iz 65,14: megtört szívűek. E kifejezésekben a szív vagy lélek szó hozzátétele arra utal, hogy nem fizikai ütésről vagy alacsonyságról, hanem lelki-erkölcsi tulajdonságról van szó. A mátéi „lelki szegény” is azt jelenti, hogy a szegénységről átvitt értelemben van szó: az a lelki szegény, akinek a lelke alázatos, kicsi, aki nem gőgös. Az szegény lelkileg, aki tisztában van azzal, hogy rászorul Istenre és másokra. Eckhart mester szép magyarázata szerint az a lelki szegény, aki semmit sem akar, semmit sem tud, semmit sem birtokol (Büttner, 1923: 180–185).

Máté az éhezőhöz is hozzáteszi, hogy aki éhezi „az igazságot”. A zsidóknál az igazság (cedaqa) azt jelentette, hogy valaki igaz, szent ember (caddiq; vö. Mt 5,20: „Ha igazságotok – azaz életszentségetek – nem múlja felül a farizeusokét…”). Éhezni az igazságot azt jelenti, hogy vágyom arra és mindent megteszek azért, hogy Istennek tetszően élhessek. Ez a fajta éhezés sokszor szerepel a Szentírásban. Sirák fia beszél arról az emberről, aki a bölcsességre éhezik (24,21), azaz teljes erejéből keresi, tehát tesz is érte. Philón is használja a kifejezést az „erényeket (ajrevth) éhezni” szókapcsolatban (Poster. Cain, 172). Máté tehát lelki értelmet ad az éhezésnek is.

A sírás az egyetlen, amelyet Máté nem fogalmaz át. Az egyházatyák később a sírásnak is lelki értelmet adtak. Azt mondták, hogy nem világi szomorúságról van itt szó. Órigenész szerint például Jézus az ember saját és a mások bűnei felett való szomorúságáról beszél (Com. Ps., 37,7).

Eredetileg azonban úgy hangozhattak el a boldogságmondások, ahogyan Lukács is idézi őket: „Boldogok a szegények, övék a Mennyek királysága. Boldogok az éhezők, mert majd jóllakatnak. Boldogok a sírók, mert megvigasztaltatnak.” A „jóllakatnak”, „megvigasztaltatnak” szenvedő igealakjai szintén passivum divinumok, a jelentésük: Isten majd jóllakatja őket, vigasztalást ad nekik. A „Mennyek országa” kifejezés nem a mennyországot jelenti. A korabeli zsidó szóhasználatban gyakran használták a Mennyek szót Isten nevének kifejezésére. Mivel tiszteletből nem akarták Isten nevét kiejteni, más szavakkal helyettesítették (a Név, a Hely, az Egek^[5]A héberben (és az arámban) az ég szó mindig többes (pontosabban kettes) számban szerepel. A magyar (és sok más) nyelv is ismeri az ég szó Istenre vonatkoztatott használatát (például … Részletek ). Helyesebb tehát a kifejezést Isten királyságának fordítanunk. Isten királysága az, amikor és ahol Isten király. Amikor és ahol Isten akarata megtörténik, végre nemcsak a mennyben, hanem itt a földön is. Így imádkozzuk a Miatyánkban: „Jöjjön el a te királyságod, legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”

Maga a boldogságmondás ismert műfaj az Ószövetségben, főleg a bölcsességi irodalomban gyakori (például Péld 3,13; 8,32.34.35; Bölcs 3,13). Általában egy tettet és annak eredményét állítja párhuzamba. „Boldog az az ember, aki bölcsességet talál, mert drágább az mindenféle gazdagságnál” (Péld 3,13). Az apokaliptika is használja ezt a műfajt. Itt a jutalom mindig eszkatologikus: a végső időben ők lesznek a kiválasztottak. A tett, az erény általában rövidebb az apokaliptikus mondásokban, vagy ki is van hagyva.^[6]„Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten országában” (Lk 14,14); „Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg” (Jel 14,13; 22,7.14); Boldogok vagytok, igazak és kiválasztottak, mert … Részletek

Jézus boldogságmondásai tehát ezt a műfajt követik. Van azonban egy-két újdonságuk is. Jézus egy sorozatot mond el, míg az Ószövetségben legfeljebb két boldogságot találunk egymás után. Újdonság az is, hogy megszólítja a hallgatókat, tehát nem általánosságban beszél az erényes emberekről, hanem azokhoz szól, akik éppen ott vannak. Az is egyedi, hogy ennyire paradox a jelen cselekedet vagy állapot és a jövőbeli jutalom kapcsolata: a szegényeket, a sírókat mondja boldognak.

De miért is boldogok, akik éheznek, a szegények, a sírók? Jézus egy társadalmi réteget emel ki, és rájuk mondja, hogy boldogok? A nyugati nyelvekben a szegény szót általában a kevésből eredeztetik (paucus = kevés, pauper = szegény). Görögül két szó is van a szegénységre: „akinek fáradozni kell, fáradozó”. Már az is nagy nyomorúságnak számított, ha valakinek dolgoznia kellett. A gazdagok az ókorban általában nem dolgoztak. A másik az „elrejtőző”. Ezt a szót használták a koldusokra, a valóban nyomorultakra, akiknek szégyellniük kellett szegénységüket, s bujkáltak. A LXX-es fordításban e szó gazdagabb jelentést kap, mert gyakran az ’ani fordítása. Ez az ’anah igéből képzett melléknév (adiectivum verbale), és szó szerint azt jelenti: „meghajlott, meggörbített ember”. A keleti nyelvekben a szegény az, akit megtaposnak, akin átgázolnak, akinek mindig hajlongania kell ura előtt, akinek nincs lehetősége arra, hogy a jogait megvédje, akivel bárki bármit megtehet. Az ’ani elsősorban szociológiai fogalom. A megalázott, az elnyomott réteget jelenti.

A szomorúságra is két szava van a görögnek: egyrészt a luvph, mely állapotszerű szomorúságot jelent, a másik a pevnqoõ, amely a szomorúság külső kifejezését jelöli. Akkor használják, amikor kitör a szomorúság az emberből, mert már nem tudja magában tartani. Ennek a szomorúságnak a jelei a könnyek, a jajkiáltás. A pevnqoõ szó is mélyebb értelmet kap a LXX-es fordításban, mert gyakran a héber ebel (gyász) szót is ezzel fordítják. Nemcsak a szomorúságra, hanem a gyászolók jajkiáltására is ezt a szót használják.

A peinavw ige annyit jelent, hogy éhes valaki. A LXX viszont nagyon gyakran a ra’ab (éhínség) szót is ezzel fordítja (vö. Ter 41,55), amelyre a görögnek külön szava van. Így a peinavw a LXX-es fordításban intenzívebb tartalmat nyer. Az éhezők azok, akiknek nincs meg a holnapi betevő falatjuk. Tehát Jézus azt mondja, hogy boldogok a megtaposottak, a megalázottak, a jajveszékelők és az éhezők.

Mindhárom kategória ugyanazt jelenti, ugyanarról a társadalmi csoportról van szó. Az Ószövetségben gyakran együtt is szerepelnek. A szegények, a börtönök lakói, a süketek, a vakok, a gyászolók, a megtört szívűek, a sánták, az özvegyek, az árvák, az elnyomottak, a menekültek (vö. Iz 61,1). Őket hirdeti Jézus boldognak. Lehet, hogy ezek az emberek jámborak, de ez nincs külön megemlítve. Nem az az oka boldogságuknak, hogy jobbak, mint a többiek. Nem bennük van a boldogságuk oka: „Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek Isten királysága.” Isten királysága, uralkodása olyan természetű, hogy boldoggá teszi őket. A boldogmondások igazi értelmét éppen ezért a királyeszme segítségével közelíthetjük meg.

Az ókori Keleten a királyoktól elsősorban azt várták, hogy a nyomorultakat segítsék, a szegényeket, az árvákat, az özvegyeket megvédjék. Idealizálták a királyokat.^[7]Ahogyan a magyar népi hagyomány is teszi ezt „az igazságos Mátyás” alakjának idealizált képe segítségével. Pásztornak nevezték, néha még anyához is hasonlították őket. Azt remélték a királytól, hogy igazságot teremt. A keleti ember számára az igazság fogalma nem egyszerűen jogegyenlőséget jelentett, mint a nyugati gondolkodásban. Keleten tudták: attól, hogy az erősnek és a gyengének ugyanolyan jogai vannak, még nem lesz esélyegyenlőség. Az az igazság, amikor a gyengét hathatósan megvédik. A király akkor igazságos, ha a szegény mellé áll, és megvédi a jogait, az erőset pedig visszaszorítja.

Hammurápi (Krisztus előtt 1728–1686) törvényoszlopán olvashatjuk: „Ölemben hordoztam Sumér és Akkád népét, oltalmamban felvirágoztak, békében kormányoztam őket, erőm oltalmába helyeztem őket, hogy az erős ne nyomhassa el a gyengét, s igazsága legyen az özvegynek és árvának, hogy igazságosság legyen biztosítva az elnyomottaknak…” (24,48–79). A király itt anyaként értelmezi feladatát. Ölében hordozza népét, és a szegényeket védi. Akkád nyelven, amelyen a törvényoszlop íródott, igazságot tenni azt is jelenti: elengedni az adósságot (Oppenheim, 1969: 269). Jól tudták, hogy a szegényt, aki eladósodott, már sokféleképp kifosztották, és ha most a gazdag elengedi az adósságát, akkor nem jótékonyságot gyakorol, hanem a kötelességét teszi, így áll helyre az igazság.

Asszurbanipál (Krisztus előtt 668–631) trónra lépésével kapcsolatban ezt írják: „Jog napjai, igazság esztendei, bőséges esők. Azoknak, aki vétkeikért halált érdemeltek, uram, a király visszaadja az életet. Akik évek óta börtönben voltak, szabadon engedted őket. Akik régóta betegek voltak, meggyógyultak, az éhezők jóllaktak, a soványak meghíztak, a mezíteleneket felruháztad…” (Schrader et al., 1902: 380–381). Amikor egy jó király uralomra lép, mintha visszatérne az aranykor. Reménység támad a világnak.

A Krisztus előtti XIV. században keletkezett ugariti Keret-legenda leírja, amint a király, Keret fia, Jasszib fellázad apja ellen, s ezt veti a szemére: „Nem ítéltél az özvegynek, nem szolgáltattál igazságot a boldogtalannak, nem üldözted azokat, akik kifosztják a szegényt, nem tápláltad az árvát, aki előtted állt, s az özvegyet, aki mögötted volt. Nem voltál testvére a betegnek, sem társa kínjainak ágyánál” (II. tab., 6. col., lin. 33–34) (Virolleaud, 1941: 11). Méltatlan a királyságra az, aki nem érez együtt a szenvedővel, s nem tudja megvédeni. Csak az méltó hatalmat gyakorolni, aki valóban pásztora népének, akinek fáj népe fájdalma.

Egyiptomban IV. Ramszesz fáraó trónra lépésekor (Krisztus előtti XII. század) ezt kiáltották: „Boldog nap! Az ég és a Föld örvendeznek, mert te vagy Egyiptom hatalmas ura. Akik menekültek voltak, visszatérnek városaikba, akik elrejtőztek, előjönnek ismét, akik éheztek, vígan jóllaknak most. Akik szomjaztak, bortól részegek. Akik mezítelenek voltak, finom lenvászonba öltözködnek. Akik börtönben voltak, visszakapták szabadságukat. Akik szomorúak voltak, most íme örülnek. Akik lázadásokat szítottak, most békéssé váltak. A Nílus magas vizei kiáradtak barlangjaikból, hogy felfrissítsék népem szívét” (Torinói Osztrakon, Pritchard, 1969: 378–379). Amikor jó király jön, az egész világ ujjong. A szegények reménye beteljesedik.

Az Ószövetség messiáskirály-eszméje

Izrael is ezt várta, elsősorban magától Istentől. Istent királynak nevezte, aki a gyöngét védi: „Az Úr megszabadítja a foglyokat, az Úr a vakokat látókká teszi, az Úr fölemeli a lesújtottakat, az Úr megoltalmazza a jövevényeket, felkarolja az özvegyet és az árvát, de elpusztítja a bűnösök útjait. Király az Úr mindörökké” (Zsolt 146,7–10).

Az, hogy Isten király, azt jelenti, hogy megvédi a szegényt. Úgy király az Isten, hogy a szegény boldog lehet. Izrael alapélménye Istennel kapcsolatban az, hogy a rabszolgaságból kimentette őket, neki drága volt a rabszolgák vére. Akiket nem tartottak embernek, akiket eltapostak, Isten azok mellé állt. Isten védője a gyöngének: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet hazavezetem, a sebesültet bekötözöm, a beteget fölerősítem. De a kövéret és az erőset elpusztítom. Én fogom terelgetni őket igazsággal” (Ez 34,16).

Úgy pásztor az Isten, hogy a gyöngét védi, az erőseket, akik eddig bántották a gyöngéket, elpusztítja.^[8]A LXX ezt átírja: „megőrzöm”. A héber szöveg szerint Isten a gyöngét védi, az erőset elpusztítja. Ezt várja Izrael minden földi királytól is, mivel a király Isten helyettese, Isten törvényét valósítja meg a földön. Úgy kell uralkodnia, hogy a szegényt védi: „Dávid háza, ítélkezzetek reggeltől kezdve, mentsétek ki a kifosztottat az elnyomó kezéből, az idegent, az özvegyet, az árvát; ne zaklassátok őket, ne erőszakoskodjatok velük” (Jer 21,12).

Mivel a dávidi dinasztia királyai nem teljesítették ezt a várakozást, egyre inkább egy jövőbeli ideális ki­rálytól, „mes­si­ástól” várja Iz­ra­el Isten király­sá­gának földi meg­va­lósítását. A messiás (fel­kent) szó min­de­nekelőtt a ki­rá­lyok megnevezé­se volt, mert a fel­kenés által let­tek királlyá. Sok királyt messi­ás­nak nevez az Ó­szö­vetség, Saul­tól kezdve.^[9]Azt mondja Dávid: „Hogyan emelnék kezet az Úr Messiására?” (1Sám 24,7). A fel­kenés rítusa E­gyip­tomban is is­mert volt: a fáraó fel­ken­te vazallusait, a kisebb királyokat, akik uralmát egy adott országrészben elismerték. Ezzel a szertartással a maga hatalmából adott nekik egy részt az adott területre vonatkozóan. Izrael népének meggyőződése szerint a királyok az Úr felkentjei, vagyis Isten hatalmából részesednek, az ő királyi uralmát kell megvalósítaniuk Izrael népe körében. Azt várták a messiáskirálytól, hogy olyan uralkodó legyen, aki megvalósítja Isten igazságát: „Igazságot fog szolgáltatni a nyomorultaknak, jog szerint ítél az ország szegényeinek. Megveri az erőszakost szája vesszejével…” (Iz 11,4). „Isten, ítéletedet add át a királynak […] hogy igazságosan kormányozza népedet, és méltányosan szegényeidet […]. Ő megszabadítja a szegényt, ha hozzá kiált, a szűkölködőt, akin senki sem segít. Megkönyörül a szegényen és a nincstelenen […]. Megmenti őket az elnyomástól és az erőszaktól, mert szemében drága az ő vérük” (Zsolt 72,1–2.12–14).

A Biblia tehát nem idealizálja a szegénységet, a sírást, az éhezést, hanem ideális királyságot vár. Olyan országot, ahol még a szegény, az éhező is boldog, mert az éhező enni kap, a síró pedig vigasztalást talál. Az éhező nem azért boldog, mert éhezik, hanem mert jóllakik; a síró sem azért boldog, mert sír, hanem mert vigasztalásban részesül. Ezt az országot hirdeti meg a Magnificat is: „A hatalmasokat elűzi trónjukról, a megalázottakat felemeli, az éhezőt betölti javakkal, de a gazdagokat üres kézzel küldi el” (Lk 1,52–53).

Egy rabbinikus prédikációban olvassuk: „Tanítóink azt tanították, hogy amikor eljön a Messiás, a Templom tetejére fog állni, és így szól Izrael fiaihoz: Ó, ti szegények, elérkezett megváltásotok ideje” (Pesiqta Rabbati, 36).

Amikor tehát Jézus azt kiáltja, hogy „boldogok vagytok, ti, szegények, elérkezett Isten királysága”, akkor meghirdeti azt a királyságot, amelyre a szegények vártak. Kikiáltja azt, hogy Isten végre kezébe vette az uralmat. A Messiás trónra lépése ez a prédikáció. Örülhetnek a szegények és az éhező, mert Isten megvalósítja királyságát, mert lesz védője a szegénynek. Rejtetten azt mondja ki ezáltal Jézus, hogy eljött a Messiás, aki elhozza Isten királyságát. Boldogok a szegények, mert eljött a Messiás, hogy gazdaggá tegye őket, mert van, aki megvédje őket. Amikor egy alkalommal megkérdezik Jézustól: „Te vagy-e a Messiás?”, ő ezt válaszolja: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, a szegényeknek hirdetik az örömhírt. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (Mt 11,5–6).

Boldog az éhező tömeg, mert Jézus jóllakatja. Boldog a tékozló fiú, mert eljött Jézus, hogy megbocsássa bűneit. Nagyon ünnepélyes ez a boldogságmondás-sorozat, ez az örömhírhirdetés. Talán Jézus legelső prédikációinak alapmotívuma, kezdőmondatai lehettek ezek a makariszmoszok, amelyekkel meghirdeti az Országot. Azt, hogy egy ősi prédikáció darabjáról van szó, onnan is gondolhatjuk, hogy nincs benne még szó visszautasításról. Úgy tűnik, mintha Jézus nagy optimizmussal hirdetné ki ezt az örömhírt. Mintha bízna abban, hogy egész Izrael el fogja fogadni az üzenetet. A hagyomány ősiségét onnan is sejthetjük, hogy a krisztológia, vagyis az önmaga szerepéről szóló tanítás még háttérbe szorul. Teljes egészében az Országról van szó, s Krisztus szinte eltűnik ezen igehirdetés mögött. A passióhoz közeledve egyre többet beszél majd Jézus önmagáról, az Emberfiáról.

Nem arról van szó tehát, hogy a szegények jobbak, mint a gazdagok, vagy az éhezők jobbak, mint a jóllakottak, hanem arról, hogy Isten úgy uralkodik, hogy még a szegények is boldogok lesznek. A Királyság boldogságot jelent a boldogtalanoknak. Ahogyan egy anya is, ha van a gyerekei között fogyatékos, beteges vagy tehetségtelenebb, őt még inkább szereti. Isten uralma is ilyen, hogy elsősorban az elesetteket karolja fel. Jézus működésének vannak kivételezettjei. Mindvégig megfigyelhetjük például, hogy rengeteget törődik betegekkel, és sok beteget meggyógyít. Ebbe a kivételezett csoportba tartoznak a gyerekek is. Nem valószínű, hogy Jézus azért emlegeti a gyerekeket, mintha jobbak volnának, mint a felnőttek, vagy azért állítja őket példaképül, mert a gyerek annyira bízik a szüleiben. Az ókorban nem idealizálták a gyerekeket, és a Szentírásban sem találunk erre utaló jeleket. A gyereket a felnőtt és az állat közötti átmenetnek tartották, aki még nem tud gondolkodni. Úgy „idomították”, nevelték őket, mint az állatokat: bottal. Jézus azért mondja, hogy a gyerekeké, a kicsinyeké Isten országa, mert megalázottak és kicsinyek; ezért fordul hozzájuk. Mert Istennek ilyen a szíve. „Áldalak téged, Atyám, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked” (Mt 11,25–26).

Az Atya szívét nyilatkoztatja ki Jézus. Működésének kivételezettjei a bűnösök is: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9,13). Nem azért, mert a bűnösök jobbak, mint az igazak, hanem mert nekik van szükségük orvosra.

A szegény, éhező, síró sem jobb, mint akárki más, nem azért lesz a megígért boldogság birtokosa, mintha ezt különösképpen kiérdemelte volna. Sokkal inkább arról beszél Jézus a boldogságmondásokban, hogy elérkezett az Ország, eljött az a pillanat, amikor Isten vigasztalást ad a vigasztalanoknak, boldogságot a szegényeknek.

Olyan öröm kihirdetését jelentik a boldogmondások, amelynek köszönhetően a szegény, az éhező és a jajveszékelő egészen konkrét értelemben, kézzelfoghatóan boldog lesz; nemcsak majd a mennyben, hanem ebből valami már itt is elkezdődik. Így mielőtt lelki értelemben magyaráznánk a megígért boldogságot, azelőtt a maga konkrét valóságában (az éhezők jóllakásaként és a síró ember vigasztalásaként) kellene komolyan vennünk Jézus szavait. Az egyháznak ebből valamit meg kellene éreztetnie és valósítania, ha hitelesen akarja hirdetni Jézus örömhírét. A történelem folyamán a kereszténység számos esetben eltorzította az evangélium örömhírét. Azt prédikálta, hogy „nyugodjatok meg, szenvedők és éhezők, majd a mennyben kárpótlást kaptok”. Az evangélium elveszítette forradalmi erejét. Ha hitelesen akarjuk hirdetni Jézus örömhírét, akkor az kell, hogy a keresztények között az éhező átélhesse a megígért boldogságot, amikor enni kap. Az kell, hogy a kitaszított, lenézett szegény vagy hajléktalan átélhesse, hogy közöttünk ő is ember, éppolyan értékes, mint akárki más, sőt talán ő lesz a legfontosabb. Ha hitelesen akarjuk hirdetni az örömhírt, akkor valamit meg kell valósítanunk Jézus lakomáiból, amelyek során helye volt a vámosnak és az utcanőnek, ahol nem volt első és utolsó vendég (vö. Pilinszky János: Egyenes labirintus). A kereszténység hitelvesztésének, a missziók megtorpanásának egyik oka, hogy például Ázsia népei nemigen érzik, tapasztalják ezt a kereszténység részéről.

A sírás, az éhezés, a szegénység természetesen tágabb értelmet is kap a nyolc boldogságban. Szimbólumává válik általában az embernek. Az ember éhezik a szeretetre, de csak morzsákat kap. Vágyik a boldogságra, de csak pillanatokra lehet az övé. Minden ember léte töredékes, sebzett, esendő. Boldog a szegény ember, mert Isten gazdaggá teszi.^[10]József Attila Egy kisgyerek sír című verse jól példázza a sírás egyetemességét, szimbólumjellegét.

„Boldogok a szelídek” (Mt 5,5). A szelídség a haraggal ellentétes magatartást jelenti, tehát az szelíd, aki nem erőszakos, nem indulatos, hanem gyönge, aki nem üt vissza. Ezt jelenti a Zsolt 37,11-ben, ahol a praeisz az ánáb szó fordítása. Az ani a megnyomorított, a szegény, az ánáb az Isten szegénye, aki Istenre vágyakozik, jámbor.

„Boldogok az irgalmasok” (Mt 5,7). Az irgalom igen gyakran a szeretet cselekedeteit jelentette. Az az irgalmas ember, aki enni ad az éhezőnek, eltemeti a halottakat. Irgalmasok azok, akik jót cselekszenek.

„Boldogok a tisztaszívűek” (Mt 5,8). A szív a keleti embernél nem az érzelmek középpontja, hanem a személyiség legbensőbb magja, ahol megszületnek az ember életének nagy döntései. A tisztaság egyszerűséget jelent, azt, hogy valakinek nincsenek hátsó gondolatai: osztatlan szívvel, egész lényével Istent szolgálja.^[11]A tisztaszívűség elsődleges jelentése tehát nem a szexuális bűnöktől való mentesség.

„Boldogok a békeszerzők” (Mt 5,9). Ez olyan boldogság, amelyet a zsidó hagyomány is többször megfogalmaz: „Boldog, aki békét szerez. Átkozott, aki lesújt a békében élőre. Boldog, aki békét hirdet, és béke is él benne. Átkozott, aki békét hirdet, de a szívében nincs béke” (Sl Hen 52,11; vö. Ab 1,12.18). Jézus fűzi hozzá a hagyományos mondáshoz, hogy ők Isten fiai. Ugyanúgy, ahogy a hegyi beszéd végén az ellenségszeretettel kapcsolatban mondja: „Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak…” (Mt 5,45).

Összefoglalás (Mt 5,10–12): A 10. vers valószínűleg Máté saját alkotása, amellyel a maga értelmezte nyolc boldogság összefoglalását adja. Két kulcsfogalom jelenik meg: a dikaiosuvnh (az életszentség), és az Isten országa. Végül Máté (5,11–12) az üldözöttekről szóló boldogságokat írja le, általánosítva őket.

Máté erkölcsi értelmezést ad a nyolc boldogságnak. Elsősorban parancsokként, erényekként értelmezi őket. Több protestáns egzegéta számára ez visszatetsző (Zinzendorf, 1766: 182; Luz, 1992: 215–218). Úgy érzik, Máté meghamisítja az evangéliumot. Az szerintük alapvetően az ingyenes kegyelem kihirdetése. Jézus boldogságot, istenközelséget hirdetett azoknak, akik rászorultak, méghozzá ingyenesen. Máté ezt átfogalmazza zsidó mentalitás szerint, és törvénnyé silányítja.

Máté számára azonban ez nem valamiféle visszaélés az evangéliummal. Maga Szent Pál, noha az indicativust emeli ki a keresztény örömhírből („meg vagytok váltva”), az imperativust is fontosnak tartja („éljetek is úgy, mint a megváltottak!”) következményként.^[12]Vö. „a Lélek gyümölcsei” (Gal 5,22). Máténál ez a kettő alapvetően ugyanaz. Már a parancs is örömhír. Az erkölcs is az evangélium része. Az a tény, hogy Jézus megfogalmazza az új törvényt, az a tény, hogy eszményi módon lehet élni, s hogy ez már kezd megvalósulni, maga is örömhír. Az ember számára üdvösség, ha ezt az utat követni tudja. Máté nem lát ellentétet parancs és kegyelem között. Nála a parancs maga is kegyelem. A hegyi beszédet, amely az első evangélista olvasatában elsősorban törvénygyűjtemény, evangéliumnak nevezi (vö. 4,23). Érdekes talán hozzátenni, hogy maga Luther sem mindig állítja élesen ellentétbe az ingyenes kegyelmet és az erkölcsi követelményt. Egy 1522-es prédikációjában mondja: „Az evangélium nemcsak bénákat gyógyít, vakokat tesz látóvá, hanem az is az evangélium jótette, hogy a törvényt magyarázza […]. Parancsokat is tartalmaz…” (Luther, 1884: 56).^[13]Figyelemre méltó módon az evangélium „parancsai” között Luther megemlíti a boldogmondásokat is.

Az ókori Kelet és az Ószövetség királyeszméje McCown tanulmánya óta új fénybe helyezte Jézus boldogmondásait. A szegény, az éhező és a síró azért boldog, mert a messiáskirály országában megszűnik a szegénység, és jóllakhat az éhező. A nyolc boldogság ennek a messiási országnak a meghirdetése.

Mit üzen nekünk a Szentlélek Ferenc pápán keresztül?

„Mennyire szeretnék egy szegény és a szegényekért élő egyházat!”

A Ferenc név a szegények iránti kitüntetett figyelem és szeretet üzenetét hordozza. Ferenc pápa egyszerű autóval közlekedik, egyszerűen él. Végtelen közvetlenséggel járja körbe a pápai kihallgatások elején a zarándokok ezreit, megfogva a kezüket, megáldva a betegeket, mosolyogva, figyelmet szentelve a sokaságnak. Meggyőződése, hogy az egyháznak ki kell lépnie a kényelmes épületek fogságából a perifériák, a legszegényebbek, az eltávolodottak, a társadalom kivetettjei felé. Az egyház sokszor abba betegszik bele, hogy túlságosan önmagával foglalkozik. Ehelyett a küldetésére kellene figyelnie. Arra, hogy az evangélium jó hírét mindenkihez elvigye, különösen is a szegényekhez, a szenvedőkhöz.

Ha az egyház vissza akarja nyerni megtépázott hitelességét, ennek egyik legfőbb útja a szegényekhez, a szenvedőkhöz való odafordulás és az egyszerű életmód.

A szegények erőforrást is jelentenek. A perifériákról másként látjuk a világot, helyesebb látószögben. Az egyháznak szüksége van az egyszerű emberek látásmódjára, bölcsességére, mély hitére.

Ferenc pápa egy igazabb világrendről álmodik, amelyben a Föld javai nem kevesek kezében összpontosulnak. Ahogyan ő fogalmazott: „Ez a gazdaság öl!” A jelenlegi, rendkívül igazságtalan és egyenlőtlen gazdasági rendszer családokat, sőt egész nemzeteket nyomorít meg, tesz földönfutóvá. Mennyire fontos volna megálmodni és megteremteni azt a világrendet, amelyben a magántulajdonhoz való jog nem áll mindenekfölött, hanem megelőzi mindenkinek a joga az emberhez méltó életre.

Megóvni „közös otthonunkat”, a Földet

A környezetpusztítás mára olyan mértéket öltött, amely az egész emberiség létét, élhető életkörülményeit veszélyezteti. Ennek egyik legfőbb oka a haszon, a növekedés bálványozása, mindenek fölé helyezése. Az emberiségnek nem a mennyiségi, hanem a minőségi növekedésre kellene törekednie, az emberségben, lelki kincsekben, szeretetben való növekedésre. Nemcsak a közgazdászok és mérnökök jövőről alkotott elképzeléseire kellene figyelnie, hanem a vallások, a művészek és leginkább az evangélium szavára is.

Az ökológiai katasztrófa egyre fenyegetőbb réme nagyon fontos igazsággal szembesíti az emberiséget. Azzal, hogy ennek a világnak nem mi vagyunk a korlátlan urai, nem mi vagyunk az alkotói. Milyen fontos volna felismerni, hogy nemcsak az atomok és a sejtek világának, hanem az emberi világnak is vannak objektív törvényei! Az ember nem önmaga teremtője. Nem mi alkotjuk meg identitásunkat, nem mi találjuk ki, hogy mi a jó és mi a rossz. A világba és az emberi szellembe is bele van ültetve egy gyönyörű isteni harmónia és rend. Vagy megtanuljuk ezt és az objektív törvényeket alázattal megismerni, és szerintük élni, vagy nagyon hamar önmagunkat fogjuk elpusztítani, egy igen embertelen világot felépítve.

„Vándor voltam, és befogadtatok”

A drámai mértékben megnőtt menekültválsággal szembesülve (1960-ban körülbelül hetvenmillió olyan személy élt a Földön, aki elhagyta hazáját, 1990-ben nagyjából százötvenmillió, 2020-ban pedig kétszázhetvenmillió) Ferenc pápa az egész emberiséget kötelező szolidaritásra hívta fel a figyelmünket. A Föld közös otthonunk, és ha valahol élhetetlenné válik egy embercsoport helyzete, akkor az egész emberiségnek kell segítenie a megoldás megtalálásában.

Ennek első és alapformája természetesen az, hogy helyben segítünk, a helyi problémákat igyekszünk megoldani. Minden nemzetnek meg kell őriznie identitását, kultúráját, biztonságát, tagjainak jólétét, és ennek fényében kell döntenie a befogadható személyekről. Azonban igen fontos az is, hogy ha nincs más jó megoldás, akkor a befogadással is segítsük bajba jutott, a nyomorból vagy üldöztetésből menekülő felebarátainkat.

„Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”

Ferenc pápa védi a házasság és a család szentségét, az emberi élet sérthetetlenségét a fogantatástól a természetes halálig, védi és képviseli az egyház kétezer éves tanítását. Ezért is nyilatkozta nemrég világosan a német katolikus egyházban zajló jelenségekre reagálva, hogy az egyháznak nem áll módjában azonosneműek együttélését megáldani (AP News, 2021; vö. Hittani Kongregáció, 2021).

Azonban más stílusban képviseli ezeket az értékeket, mint igen sokan. Szelídséggel, megértéssel, senkit el nem ítélve. A helytelen cselekvést elítéli, de a tévedő embert fel akarja emelni, tisztelettel és megértéssel szólítja meg. Fontos volna tanulnunk ezt a beszédstílust, ezt a lelkületet, „amely nem vitatkozik, és nem kiabál… a megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécsest nem oltja ki…” (Mt 12,19–20).

Ferenc pápa az evangélium szívét, az irgalmasságot szeretné üzenetünk és magatartásunk középpontjába állítani. Jézus üzenete a szeretet üzenete. Ezt a jó hírt csak szeretettel tudjuk hitelesen továbbadni.

Szinodalitás

Az egyház ősi idők óta kisebb és nagyobb szinódusokon, tanácskozásokon vitatta meg a nehéz kérdéseket, kereste a Szentlélek által kijelölt utat. A második évezredben ezek a szinódusok egyre inkább az egyetemes és az egyházmegyei zsinatokra koncentrálódtak, szorítkoztak. Ferenc pápa szeretné, ha többfajta, többek részvételét is biztosító tanácskozás jöhetne létre, hogy a Szentlélek hangját ezáltal is meghallhassa az egyház.

A szinodalitás által nem sérülne a péteri szolgálat és az egyetemes zsinatok meghatározó szerepe, de más hangok is megszólalhatnának, és Isten népének hitérzéke is erősebben megjelenhetne az egyház életében.

A Szentlélek Ferenc pápát adta nekünk, hogy vezessen minket az igazság, a szeretet és az életszentség útján. Hallgassuk nyitott szívvel, hogy mit üzen általa a Lélek az egyháznak.

Absztrakt

A cikk sorra veszi a ma élő emberiséget a nem túl távoli jövőben fenyegető veszélyeket, melyek közt ott van a klímaváltozás, a globális társadalmi egyenlőtlenség, a migráció, a túlnépesedés, a vallási fundamentalizmus és az evolúciósan az emberben maradt rövid távú gondolkodás, az önzés és a mohóság következményeként fenntarthatatlan növekedés. A legnagyobb veszélyforrás az emberi képességeket kiterjesztő mesterséges intelligencia, mely paradox módon a megoldást is hozhatja.

Kulcsszavak: klímaváltozás, migráció, globális társadalmi egyenlőtlenségek, túlnépesedés, fundamentalizmus, mesterséges intelligencia

DOI: 10.56699/MT.2024.3.1

Az Ószövetségben Dániel próféta könyve számol be Belsazár babilóniai király lakomájáról, melyet az uralkodó főemberei, feleségei és ágyasai számára rendezett, előhozatva az ezüst- és aranyedényeket, melyeket atyja a zsidók jeruzsálemi templomából rabolt el. A lakomát azonban megzavarta a terem meszelt falán megjelenő írás, melynek szövegét a jelenlévők közül senki nem tudta megfejteni. Végül a palota egyik zugából előkerítették Dánielt, aki a hatalmától megittasult uralkodónak szemébe mondta, hogy „megmérettél, és híjával találtattál”. Belsazár országlása még aznap véget ért, megölték, és birodalmát elfoglalták a médek.

A világ mai hatalmasai nem olvassák a Bibliát, s ha időnként össze is jönnek Davosban vagy a G7-országok vezetőinek különböző luxushelyeken rendezett csúcstalál- kozóin, aligha vennék észre az írást, ha megjelenne lakomáik termeinek falán. A Föld, melyen uralkodnak, végzetesen megbetegedett, s bár a betegség tünetei nyilvánvalók, az okai annál kevésbé.

A hidegháborúnak véget vető „csodálatos év”, 1989 után úgy tűnt, hogy megszabadulva az USA és a Szovjetunió szembenállásának nyűgétől az emberiség a tartós béke és prosperitás korába lép. Francis Fukuyama 1992-ben megjelent könyvében a „történelem végét”, a liberalizmus világraszóló győzelmét hirdette lelkesen (Fukuyama, 1994). Ez a várakozás azonban hiú ábrándnak bizonyult. Samuel Huntington egy évvel később megjelent cikkében arra figyelmeztetett, hogy a Szovjetunió kiesésével a korábbi egyensúly végzetesen megbillent, és az új világrend kialakulásáig tartós káoszra kell felkészülni (Huntington, 1993).

Beigazolódott Hankiss Elemér sejtése a „bizonytalanság koráról” (Hankiss, 2011). Meglátása teljes összhangban van a modern stratégiaelmélet tézisével, miszerint jelenünkben és jövőnkben a katonai, gazdasági és politikai vezetőknek egy olyan világgal kell szembenézniük, melyben egyszerre van jelen a változékonyság, a bizonytalanság, a komplexitás és a sokértelműség, melyek együttesét a VUCA (Volatile, Uncertain, Complex, Ambiguous) betűszóval jelölték (Bennis–Nanus, 1986).

A fordulat 2001. szeptember 11-én következett be, amikor öngyilkos muszlim terroristák menetrendszerű repülőgépeket az Amerikai Egyesült Államok szimbolikus jelentőségű épületeibe vezettek be. A leglátványosabb a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen intézett támadás volt, melynek eredményeként mindkét épület kigyulladt, kártyavárszerűen összeomlott, s az égő romok alatt sok ezer ember lelte halálát, amit a CNN egyenes közvetítésében a Föld lakói mind láthattak. A Nyugatot ért gyilkos támadás mindmáig tartó láncreakciót váltott ki, beteljesítve Huntington pesszimista jóslatát, melyet a nagy magyar költő, Vörösmarty Mihály már 1851-ben elővételezett Előszó című látomásos versében:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.”

A vallási fundamentalizmus által táplált terrorizmus azonban csak egyike a Földet s az emberiséget sújtó vészeknek. Hosszabb távon civilizációnk teljes elpusztulásával fenyeget a klímaváltozás. Mint a neves magyar evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs mond- ja, a klímaváltozás egyik következménye a termőföld tönkremenetele. Másik következménye a vízkörforgás sebességének növekedése, amelynek eredménye egyes helyeken az elsivatagosodás, más helyeken pedig a túlvizesedés. A változások a káoszelméletből következőleg nem lineárisan, hanem exponenciálisan következnek be, a jövőt a múlt alapján egyáltalán nem láthatjuk előre. Szathmáry szerint nem kizárt, hogy 2050 körül civilizációnkat globális összeomlás fenyegeti, ami radikálisan új lehetőség, hiszen korábban csak lokálisan enyésztek el civilizációk, mint például az egykor virágzó Angkor. Az emberi közösség egésze nincs veszélyben, de azzal számolni kell, hogy a nem túl távoli jövőben bekövetkező összeomlás által megtizedelt emberiség újrakezdi a civilizáció építését (Balavány, 2023).

Az emberiséget gyötrő betegség tünete a létszámnövekedés, melyről Szathmáry Eörs azt mondja, hogy bár a technológiai fejlődés jóvoltából a mezőgazdaság egyre növekvő létszámú embert képes eltartani, a mennyiség ebben az esetben nem csap át minőségbe, s inkább rontja, mint javítja civilizációnk túlélésének az esélyeit. A Föld természeti értékeit nem volna szabad tovább rombolni.

Amikor az emberek megjelentek a Földön, eleve nomád életet éltek, majd a zömük letelepedett, de sokan közülük egyéni és kollektív vállalkozásokban továbbra is mozogtak. A klímaváltozás felgyorsítja a mozgást, hiszen a fiziológiai életfeltételek romlása, az éhség, a szomjúság százmilliókat kényszerít arra, hogy kedvezőbb természeti környezetben keressék megmaradásukat.

A migrációnak azonban nem a klímaváltozás az egyetlen oka. Legalább ennyire latba esik a jobb és szabadabb élet reménye. A Pareto-elvnek megfelelően a Föld lakóinak 80 százaléka a Földön megtermelt javak 20 százalékán kényszerül osztozni, míg a javak 80 százaléka a Földön élők 20 százalékának jut. Ebből adódóan a Föld lakóinak többsége szegénységben kényszerül élni, amit nem igazol többé a túlvilági egyenlőség korábban még hihető ígérete. A földi világ egészét behálózó kommunikációs háló jóvoltából mindenki mindent láthat, hallhat, s a jólét képei illuzórikus közelségbe hozzák a gazdagokat és a szépeket, akik látványa a Föld megszomorítottjaiban és megnyomorítottjaiban felkelti a Nietzsche által ressentiment-nak nevezett kollektív irigység érzését. Ehhez társul, hogy a mozgást megkönnyítő közlekedési eszközök tömeges hozzáférhetősége exponenciálisan növeli a szülőföldjüket elhagyó személyek számát, akik ha egyedül érkeznek is, idővel követik őket családjaik.

A Pareto-eloszlás szerint korábban jól elkülönült kulturális-civilizációs terek a hátrányos helyzetükből előnyös helyzetbe menekülők tömegeinek megjelenése következtében közel kerültek egymáshoz, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érkezők értékei megegyeznek az őket befogadó közeg tagjai által elfogadott értékekkel. Emiatt súlyos konfliktusok robbanhatnak ki az ínségből a bőségbe igyekvő bevándorlók és a célországban élők között. A konfliktusok jellemző módon magukkal hoznak a múltból hozott sérelmeket, amelyek a jelenben igazolást jelenthetnek a bosszúra, melyre a befogadó országok értelmiségi elitje lelkiismeret-furdalásos antirasszizmussal reagál. Ez az érzés motiválja a gyarmatosító múltra emlékeztető szobrok, emléktáblák, feliratok eltüntetését, a „fehér történelem” átírását.

A migráció nem csak az emberek sajátja. A klímaváltozás következményeként már kórokozók is útra kelhetnek, már leküzdöttnek hitt betegségek is újraéledhetnek. A 2019-ben Kínából indult, majd az egész lakott világon elterjedt SARS-CoV-2 vírus által okozott pandémia figyelmeztetés volt arra, hogy a jövőben újabb járványok vár- hatók, s ha nem készülünk fel ezekre, a következmények végzetesek lehetnek (Brooks et al., 2020).

Arisztotelész legvadabb aggályait beigazolva a 20. században mind a demokratikus, mind a diktatórikus rendszerekben megjelentek a tömegek a politikában, amit José Ortega y Gasset a „tömegek lázadásaként” értékelt. A folyamat a 20. század végén teljesedett ki, amikor az internetre lépett közlők tömegei által diribdarabra tört nyilvánosságban mindenkinek lehetősége nyílt a társadalmi élet legkülönbözőbb területeivel kapcsolatos nézetek közlésére, aminek eredményeképpen a korábbi elitek kapuőrszerepét az influenszerek vették át, akiket a követők, a rajongók tartanak meg szerepükben, amíg nem jönnek helyettük mások, akik még ügyesebbek a figyelemfelkeltésben. A népszerűség áldozata az igazság, mely többé nem számít, bármilyen témáról van is szó. A politikában a populizmus kiszorította a racionális érvek ütköztetésére alapozott demokratikus deliberációt.

A mind bizonytalanabb nemzetközi környezetben az egymásban nem bízó nagyhatalmak egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy beleessenek a Thuküdidész által egykor leírt csapdába, melynek lényege, hogy a nemzetközi rendszerben elfoglalt uralkodó pozíciója elvesztésétől tartva az inkumbens nagyhatalom hadat indít felemelkedőben lévő versenytársaival szemben. A háború azonban, ha egyszer kitör, a maga által teremtett kényszerek foglyaként nem csökkenti, hanem növeli a bizonytalanságot (Allison, 2023). Még ha akadnak is Belsazár mai utódai között olyanok, akik megértik a palotáik falán megjelenő írás jelentését, nem tudnak szövetségeseket, támogatókat keresni, mivel híveik gondolkodási horizontját behatárolja egyéni életük végességének tudata. A hosszú távú gondolkodás hiánya evolúciós örökség. Az ember megjelenésekor az idő körforgásos volt, nem volt se múlt, se jövő. A mindenkori jelenben a feladat a gyors és hatékony alkalmazkodás volt. A társadalom szervezettségének megnövekedésével megjelent a közösség jövőbeli alkalmazkodásának szüksége, az életbe belépő következő generációkról való gondoskodás szüksége, ami már kívül esett az evolúciósan örökölt rövid távú gondolkodás horizontján, melynek középpontjában az önzés, a mohóság, a „carpe diem” áll. A mai kapitalista társadalmak ennek a gondolkodásnak a jegyében hajszolják a GNP mutatója által mért mennyiségi gazdasági növekedést, ami jelentősen hozzájárul a minőségi élet alapjait képező természeti környezet leromlásához.

A kiutat a fenntartható növekedés irányában kereshetjük, mely a fogyasztói kapitalizmus uralmát megtörve a GNP mutatója által mért mennyiségi növekedés helyett elhozza a „minőség forradalmát”, amelynek szükségét Németh László már 1933-ban előre látta (Németh, 1933).

A megoldás talán közelebb van, mint sejtjük. Látjuk, hogy a létezők minden rezdülését adatként rögzítő hálózatra költöztetett ember kognitív képességeit kisajátító mesterséges intelligencia kilakoltatja az internetre csatlakozott felhasználókat a létből, mint azt jelenleg a ChatGPT a szemünk láttára teszi. A minőség forradalmárai azonban mernek élni. Kritikai gondolkodásuk, autonóm személyiségük megóvja őket az Akárki diktatúrájától. Ők azok, akik a planetáris léptékű datafikáció és digitalizáció adta fejlesztési lehetőségekre építve az emberiséget gyötrő bajok gyógyítását is elősegíthetik.

Az emberi és a gépi intelligencia együtteseként megszülető szingularitással a földi élet regényének új fejezete kezdődhet, melynek hőse az Ember 2.0, Nietzsche szavával az „emberfeletti ember” lesz (Kurzweil, 2013). Kérdés persze, hogy lesz-e akkor valaki, aki emlékezik majd a költő dermesztő kérdésére:

„Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?”

Absztrakt

Napjainkban gyakran hallunk arról, hogy a társadalmi bizalomvesztés ko­rát éljük. E kijelentés több oldalról vizsgálható. A jelen írásban arra teszünk kísérletet, hogy a bizalom emberi jelenségéből, annak vázlatos elemzéséből kiindulva tárjuk fel azokat a zavarokat, amelyeket az egyéni és társas élet terén tapasztalunk. Az így nyert belátások segíthetnek minket annak megfogalmazá­sában, hogy a bibliai hitfelfogás és a keresztény meggyőződés miként segíthet a bizalom torzulásainak gyógyításában, a társadalmi folyamatok jobbításában, hogyan válhat inspirációvá és támasszá a bizalom visszaszerzésének útján.

Kulcsszavak: bizalom, hit, közjó, társadalom

DOI: 10.56699/MT.2023.4.1

Akkor kezdünk el sokat beszélni valamiről, amikor hiányát érezzük, vagy azzal szembesülünk, hogy megszűnt egyszerű, közvetlen magától értetődősége. A bizalom kapcsán azonban azt érzékeljük, hogy a nehézkedés általánosabb és mélyebben gyökerező.

A bizalomvesztés és -hiány tapasztalata minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Alig van olyan ókori írásmű, amely így vagy úgy ne számolna be annak az embernek a tanácstalanságáról, kilátástalanságáról, reményvesztéséről vagy depressziójáról, aki csalatkozott a másiknak megszavazott bizalmában. A Zsoltárok könyvében olvassuk: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát” (41,10). E panaszirodalomnak megannyi emléke tűnik elénk Egyiptomból, Mezopotámiából vagy akár Hellászból. A hívő ember erre a nehéz helyzetre Istenének segítségül hívásával felel: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. […] Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye” (Jer 17,5.7).

Napjainkban azonban olyan átfogó és kiterjedt problematikával állunk szemben, hogy talán újra itt az ideje egy ősi gondolat felfejtésének, a bizalommal, annak hiányával való tudatos szembesülésnek – és annak, hogy őszinte szavakat kimondva utat találjunk egy emberibb világ felé.

Az ember bizalma

Amióta tudatos önreflexiót folytatunk, újra és újra feltesszük a kérdést: ki az ember? Mi tesz minket emberré? Egy időben – olykor egészen látványosan – különváltak a természettudományok és a bölcseleti tudományok által szolgáltatott kritériumjavaslatok. Az egyik oldalon ott állt például az eszközkészítés és -használat, a másikon pedig a halál utáni élettel kapcsolatos hiedelmek megjelenése (amely a sírleletek alapján igazolható). Napjainkban inkább elfogadottak azok a nézetek, amelyek komplex módon kezelik a kérdést, s átfogó válaszokat igyekeznek adni rá. Csányi Vilmos Íme, az ember című könyvében arról ír, hogy ami a leginkább sajátságos fajunkban, az az ember „rendszerszervező, kultúraképző tehetsége. Az embert azóta tekinthetjük embernek, amióta kultúrákban él” (Csányi, 2022: 414). Külön vizsgálható, milyen evolúciós utat kellett bejárni ahhoz, hogy a kultúraképzés alapvető feltételei megjelenjenek.

Az emberré válás folyamata azt is jelentette (s jelenti), hogy az elemi kötődések kulturális keretbe helyeződnek: színre lép az, amit családnak és közösségnek, társadalomnak nevezhetünk. Olyasmi ez, ahol megint csak át- és átjárja egymást az, amit biológiai fejlődésnek, illetve kulturális formálódásnak nevezhetünk:

„Az ember alapvető tulajdonsága a rendszerszervezés. Ha tisztán biológiai okokból – szexualitás, anyaság, együttműködés miatt – az emberek közeli kapcsolatba kerülnek egymással, azonnal megindul a csoporttá, rendszerré, közösséggé szerveződés. Közös akciók, morális elkötelezettség, áldozathozatal jellemzik az új szociális egység kialakulását, legyen az házasság, barátság vagy éppen család” (Csányi, 2022: 125).

A „közös akciókban” szükségképpen hatnak érzelmek is. Ezeket olykor alábecsüljük, kevéssé vesszük számításba nagy ívű elemzéseink során, ám ez súlyos hiba, hiszen elemi szinten determinálják egy közösség működését. A pszichológia egyes iskolái öt és hét közötti úgynevezett alapérzelmet különböztetnek meg (Pataki, 2011b: 156). Az alapérzelmek listái eltérnek egymástól: az öröm, a szomorúság és az undor mindenképpen szerepel itt, ahogy a félelem és a düh is. Vannak, akik idesorolják még a meglepetést. Ezeknek nemcsak az a sajátosságuk, hogy elemi erővel mozgatják meg a psziché legmélyebb rétegeit, hanem az is, hogy a hozzájuk társuló mimika kultúrától függetlenül egyetemesen felismerhetővé teszi őket – az érzelmek megélésének vannak ugyan kulturális meghatározottságai, az alapérzelmek esetében nagyfokú bizonyossággal meg tudjuk állapítani a másik emberről (bármekkora legyen közöttünk a kulturális távolság), hogy örömöt vagy haragot érez-e. Azért van ez így, mert ezek az alapérzelmek a biológiai evolúciónk során fejlődtek ki, s ilyen módon fajunk sajátos meghatározottságának részét képezik. A szocializáció során természetesen összetettebb és olykor több kognitív elemmel gazdagított érzelemmegélés és -kinyilvánítás jelenik meg bennünk. Az ilyen típusú (egyesek által másodlagosnak, illetve harmadlagosnak nevezett) érzelmek gyermekkorunkban, társas kapcsolataink keretében forrnak ki bennünk, elsődlegesen a család közegében. „A családhoz kötődés elősegíti a család normáinak elfogadását (legyen az békés vagy agresszív), míg a kötődés hiánya aszociális (gyakran agresszív) viselkedéshez vezet” (Csányi, 2022: 127). Ez azt is jelenti, hogy a kicsinykori kötődéshiány nemcsak a társas képességek torzulását, fogyatékosságát eredményezi, de magával vonja az érzelmi fejletlenséget, akár a bizonyos komplexebb érzelmek megélésére és kinyilvánítására való képtelenséget. Nem véletlenül írja – hangsúlyozzuk: már pusztán az etológia szintjén, megelőzve minden erkölcsi-értékrendi megfontolást – Csányi Vilmos: „A társadalom még nem ismerte föl, hogy a teljes értékű ember csak teljes értékű szocializációs folyamatban fejlődhet ki. Sok évig kell egy gyermeknek a megfelelő mintákat mutató környezetben élnie ahhoz, hogy a szocializáció teljes értékű legyen” (Csányi, 2022: 128).

A család hálójában megtapasztalt, megélt és ilyetén módon elsajátított komplex érzelmek közül kiemelten kezelhetjük a bizalmat (amelyet egyesek a hála és az elfogadás érzésének kettőseként értelmeznek). Egy ideje már bevett kifejezés az „ősbizalom”. Az első két életévben sajátos folyamat játszódik le mindannyiunkban: az anyaméhben létezést követően kilépünk a külvilágba. Hogy ez számunkra ellenséges, szorongást keltő hely-e, vagy olyan otthon, amelyben szeretetet, elfogadást tapasztalunk, azon múlik, miként bánnak velünk, milyen mintákat tapasztalunk meg. Ha pozitív közegben növekszünk, az elemi, mondhatni velünk született ráhagyatkozás átalakul azzá az ősbizalommá, amely későbbi életünk során képesít minket bizalomteljes kapcsolatok kialakítására, kötődésre és az emberi élet szempontjából rendkívül fontos számtalan más megélésre. Erik H. Erikson a személyiségfejlődés első szakaszában megkülönbözteti az ősbizalom és az ősbizalmatlanság állapotát. „Az előbbi – hála a csecsemőkori gondoskodó törődésnek és a testi állapot kedvező alakulásának – a világot a védettség, a pozitív élmények, a jóindulat és a jóakarat forrásának tekinti. A másik véglet a korai elhanyagoltságból, a személyre szabott törődés hiányából és a külvilágból származó fájdalmas élményekből ered; ennek eredménye beteges, olykor paranoid vonásokat mutató állandó gyanakvás, bizalmatlanság és hellyel-közzel üldözési mánia lesz” (Pataki 2011a: 26). Mindez természetesen kihat minden további fejlődési szakaszra is. A negatív csecsemőkori környezet „őstörést” válthat ki, amely végül akár komoly sérüléseket, egész életünkre kiható torzulásokat okoz, s nemegyszer kötődési vagy érzelemmegélési zavarokban, szorongásban, depresszióban jelentkezhet (Kőváry, 2006).

Miért ennyire elemi fontosságú a bizalom, illetve az arra való képtelenség? E kérdés megválaszolásához érdekes szemponttal szolgál Pataki Ferenc szociálpszichológus: „…számos újabb pszichológiai kutatás szerint a bizonytalanság redukálására és eltüntetésére irányuló késztetés a legerőteljesebb emberi indítékok közé sorolható. A krónikus bizonytalanság ugyanis cselekvésképtelenné – következésképpen életképtelenné – tesz. Erről szól a jól ismert Buridán szamara talány” (Pataki, 2011b: 153–154). Johannes Buridanus (Jean Buridan) skolasztikus filozófus volt a 14. században. Az európai közgondolkodás az ő nevéhez köti a szamárról szóló példázatot, bár úgy tűnik, írásaiban egyszer sem szerepel. Komoly kutatást váltott ki, hogy pontosan hol van a tanmese forrása. Végül Arisztotelészig jutottak el a filozófiatörténészek (De caelo), s első ízben Spinozánál azonosították be a tanító történet Buridanushoz kapcsolását, mégpedig Etika című művében (Zupko, 2018). A példázat szerint az éhes állattól egyenlő távolságra két teljesen azonos szénarakást helyeztek el. Mivel nem tudott a két egyformán vonzó és kívánatos élelemforrás közül racionálisan választani (hiszen nem volt semmilyen ráció, vagyis érv az egyik vagy a másik mellett), végül éhen halt. A tanító történet illeszkedik azon kortárs viták sorába, amelyek az emberi szabadság, szabad akarati döntés természetét, abban az értelem (intellectus) és az akarat (voluntas) viszonyát vizsgálták. A mi szempontunkból ehelyütt annak van kiemelt jelentősége, hogy a döntést akkor is meg kell hoznunk, ha a racionális megalapozhatóság igénye nem teljesül (hiánytalanul). Ilyenkor azonban csakis valamiféle bizalom mentén választhatunk. Aki nem bízik (akár abban, hogy valóban egyforma a két szalmakupac, akár abban, hogy jó döntést fog hozni), végül életképtelennek bizonyul majd.

Márpedig a társas létezés szünet nélkül bizonytalan és racionálisan nem vagy csak részben felfejthető helyzetek elé állít bennünket. Ez még akkor is így van, amikor a másik nem színlel, vagy a valóság nem rejtőzik el, mivel megismerésünk, megértésünk és ebből fakadó szabad döntésünk mindig korlátok között mozog, ezernyi tényező függvényeként. A bizalmatlan és szorongó ember ilyenkor blokkolódik, s a helyzet bizonytalansága úrrá lesz rajta. A bízni képes alany ellenben a lehetőségek kínálta megfontolás után mer dönteni, mert úgy hiszi, van jó kimenetele a választásának (vagy mert a tévedéstől való félelem, bár valamilyen szintig megjelenhet benne, nem bénítja meg). A világgal, a másikkal és önmagunkkal (a saját megértésünkkel, akarásunkkal, döntésünkkel) szemben megélt bizalom alapvető fontosságú ahhoz, hogy emberi módon tudjunk létezni a világban.

Bizalomzavarok

Érdemes Pataki Ferenc éleslátó tézisével kezdenünk e pontot: „…a bizalom a társadalmi integráció nélkülözhetetlen »kötőanyaga«, vagyis kapcsolat-, közösség- és társadalomszervező (társadalomfenntartó) erő. Hiánya egyaránt aláássa a közjó érvényesítését, a társadalmi intézmények, norma és értékrendszerek működését, valamint a legszemélyesebb magánkapcsolatok világát” (Pataki, 2011a: 24).

A fentiekben kifejtettük, miért elemi fontosságú egyéni és közösségi önmegalkotásunk, létezésünk szempontjából a bizalomra való képesség, illetve képtelenség. E meglátások tükrében csakis igazat tudunk adni Pataki Ferencnek, aki téziseivel utat is mutat jelen helyzetünk jobb megértéséhez. Hiszen nemcsak az első két év, az ősbizalom tapasztalata (vagy éppenséggel az „ősbizalmatlanság” meggyökeresedése) döntő fontosságú, de a későbbi életévek és társadalmi létezés tapasztalásai is. Ha az ember rendszeresen azt éli meg, hogy a közege bizalmatlan magatartást mutat, vagy esetleg az általa másoknak juttatott bizalommal sokszorosan visszaélnek, ez az ősbizalom megléte mellett is korlátozza, visszaszorítja a bizalmas magatartásformák alkalmazását. Ily módon az egyéni dráma apránként közösségi tragédiába fordul át. Ha az emberi társadalmat szövetségnek (pontosabban alacsonyabb és magasabb szintű szövetségek hálózatának) tekintjük, akkor hamar beláthatjuk, hogy a csoportok önmagukban való fennállása és más csoportokhoz való viszonya nagyban múlik azon, mennyire bízunk a szabályok fennállásában, a másik magatartásában, abban, hogy meghatározott helyzetben meghatározott cselekvés meghatározott reakciót vált ki (Csányi, 2022: 204–205). Ennek hiányában egyfelől megjelenik a bezáruló, pszichés problémákkal küzdő egyén és a zavaroktól szenvedő társadalmi csoport (a családtól az államig), amely szabályokkal és azok (nemegyszer erőszakos) betartatásával kívánja elérni azt, ami normál esetben az egészséges, jól szocializált személyek közötti viszonyok terén magától értetődőnek és természetesnek számítana. Rengeteg konkrét példát hozhatunk. Mára külön ügymenete van a csendháborításra vonatkozó panaszok adminisztratív úton történő kezelésének. Az emberi viszonyok formális túlszabályozásának gyökerénél felfedezhetünk egy jól körvonalazódó problematikát: a családok (egyének) társas együtt-, illetve egymás mellett élésük során nem vesznek figyelembe elemi elvárásokat, illetve hiányzik kapcsolataikból az elvárható egymásra figyelés. Hasonlóképpen: mivel az alkoholfogyasztás súlyos problémává terebélyesedett, és nemegyszer a magunk vagy mások életének veszélyeztetését vonja maga után, elengedhetetlenné vált a zéró tolerancia elvének bevezetése, már-már statáriálisnak tűnő eljárásrendek alkalmazásával. Folytathatnánk a sort, a sebességhatár-átlépésektől a közösségi közlekedésben való bliccelésig, az adóelkerüléstől a (munka)szerződések betartatásának igen sokszor perig menő területéig. Mindegyik helyzetben közös vonás egyfelől a minimális bizalom hiánya, másfelől annak felismerése, hogy minden szabály csak még nagyobb fokú trükközést, kiskapukeresést von maga után, s nem a kívánt cél (a közjó érdekében történő önkorlátozás és racionális személyes döntéshozatal) felé segít bennünket. Miközben egyre többen panaszkodnak a túlzó kontrollra, valójában azt is elmondhatjuk, hogy a közösség érdekében végzett cselekvésre való készség (s ezáltal a társadalmi bizalom) közeledik a mélyponthoz. Ördögi kör ez, hiszen a folyamatos felülszabályozás implicit módon kifejezi a közösség egyénbe vetett bizalmának fogyatkozását. Ma már nem feltétlenül kell negatív, bizalmatlanságot szülő közegben felnőtt gyermeknek lenni, hogy nehezünkre essen idegenekkel szemben, ismeretlen helyzetekben bizalomteljesen eljárnunk. Azt jelenti mindez, hogy lépésről lépésre Buridán szamaraivá fogunk válni?

Ha e folyamatok mélyére ásunk, rengeteg okot és katalizátort fedezhetünk fel, például a bizalomteljes magatartáshoz kapcsolódó pozitív élmények hiányát, a szavahihetőség erodálódását, a közösségi konszenzusok törékennyé válását, az empátia elsorvadását, a tekintély(ek) megingását (Pataki, 2011a: 27–29). Egy azonban bizonyos: a bizalom meggyengülése vagy elvesztése mind a közösség, mind az egyén szintjén gyanakváshoz vezet, és agressziót gerjeszt (hiszen végül maga az állam is monopolizált erőszakszerveivel igyekszik fenntartani a meglazult társadalmi egységet), s apránként teret nyit a manipuláció előtt. Miért? Alapvetően azért, mert a bizalmatlan közeg szükségszerűen félelmet, szorongást kelt. Ilyen állapotban pedig elképesztő erővel nyilvánulhat meg a védettség, a bebiztosítottság vágya (vagy ha ezek már nem lehetségesek, legalább az oltalmazottság illúzióját szeretnénk megkapni). A valóság végül leegyszerűsödik: Isten hiányában (vagy torzult istenkép mellett) kell egy olyan figura, akibe belehelyezhetem azt a bizalmat, amelyet rajta kívül senkinek nem tudok megadni. Lehet ő közszereplő, politikus, apafigura, valamilyen szellemi tartalom (például hazaszeretet, vallási lelkesedés és kötődés) megtestesítője, egy a lényeges: tudja azt az érzést nyújtani nekem, hogy ha másban nem is, benne feltétel nélkül megbízhatom. Ha mindenkiben csalódtam már, benne nem fogok.

Nehezen kezelhető helyzetek, amikor ez a bizalomszemély látványosan bizalomra méltatlannak mutatkozik (személyes életvitele, erkölcsi hiátusai, elleplezhetetlen önös szándékai vagy bármi hasonló okán). Mit teszek ilyenkor? Mivel a bizalom elengedhetetlen a létezéshez, a puszta túléléshez, ahhoz, hogy merjek egyáltalán létezni a veszedelmesnek és fenyegetőnek látott világban, elkezdem tagadni a valóságot. Illuzórikus buborékot hozok létre magam körül, amelybe nem juthatnak be olyan impulzusok, amelyek megcáfolhatatlanul bizonyítanák, bizalmam romlott alapon nyugszik. Itt megint számos példát hozhatunk. Gondolhatunk a feleségre, akit megcsal, bántalmaz és kizsákmányol a férje, ő azonban – úgy tűnik – minderről nem vesz tudomást, mert a házastársi kapcsolaton kívül elképzelhetetlennek tartja a létezést. De megjelenhet előttünk az az ember, aki szó szerint rabjává válik egy bántalmazó rendszernek, mert úgy véli, azon kívül képtelen lenne túlélni, önértékelése, önbizalma olyan súlyosan sérült, hogy totálisan és feltétel nélkül képes kiszolgáltatni magát az abuzív rendszernek. Maga az egyház is lehet ilyen szervezet, gondoljunk az úgynevezett ekkleziogén patológiák (neurózis, depresszió) már nemegyszer vizsgált kérdéskörére. A témával úttörő módon foglalkozott Samuel Pfeiffer (1993, 1994), magyar nyelven pedig az elsők között írt róla Gyökössy Endre (1988). Aki jobban elmélyülne e kérdéskörben, annak hivatkozásai miatt is ajánljuk Tringer László (2013) tanulmányát. Végül magunk előtt láthatjuk azt a (kulturális, nemzeti, társadalmi, pártpolitikai) csoportja iránt „elfogult” személyt, aki képes valóban minden olyan hírt, beszámolót tökéletesen figyelmen kívül hagyni, amely esetleg azt eredményezné, hogy meginog a bizalma abban az egyetlenben, aki (ami) iránt egyáltalán még képes ezt érezni.

Ily módon beláthatjuk, hogy a bizalom torzulása, fogyatkozása és hiánya igen komoly következményekkel jár, és adott esetben lehetetlenné teszi a csoportok (és a tagjaik) közötti egészséges kapcsolattartást, aminek eredményeképpen a közjó, a közös célok megvalósítása mindinkább lehetetlennek tűnik. Márpedig ilyenkor az önérdek és a csoportérdek uralkodik el, ez pedig a rákos daganathoz hasonlatos: lappangva kiterjed, apránként felemészt minden erőforrást, mígnem végül azt vesszük észre, hogy a teljes test megbetegedett, sőt életveszélybe sodródott.

(Újra) rálépni a bizalom útjára

Hívő emberként nem csak azért foglalkozunk a bizalom kérdésével, mert bennünket is érint mind a magán-, mind a társadalmi életünk szintjén. Van ennek az érdeklődésnek és útkeresésnek egy sajátságosabb, lényege szerint teológiai oka.

Liturgiánkban gyakran elhangzik az amen szó. Azzal általában tisztában vagyunk, hogy héber eredetű kifejezéssel van dolgunk, ám pontos fordítása terén már nehézségekbe ütközünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hitoktatási (és papi prédikációs) gyakorlat egy téves meglátást gyökereztetett meg a gondolkodásunkban. A katolikus egyház katekizmusa ezért figyelmesen fogalmaz:

„A héber ’Amen’ ugyanabból a gyökből származik, mint a ’hinni’ szó. E szógyök szilárdságot, megbízhatóságot, hűséget fejez ki. Így érthető, hogy miért állítható az ’Amen’ Isten irántunk való hűségéről és a mi belé vetett bizalmunkról egyaránt. […] A hitvallás végső ’Amen’-ja megismétli és megerősíti annak első szavát: ‘Hiszek’.

Hinni azt jelenti, hogy ’Amen’-t mondunk Isten szavaira, ígéreteire, parancsolataira; teljesen rábízzuk magunkat arra, aki a végtelen szeretet és a tökéletes hűség ’Amen’-ja. A mindennapok keresztény élete tehát ’Amen’ lesz keresztségi hitvallásunk ’hiszek’-jére” (KEK 1062, 1064).

Vagyis szó nincs arról, hogy az amen pusztán valamiféle vágyat, szándékot fejezne ki: „Úgy legyen… Legyen úgy.” Ez olyan téves közhely, amely elgyöngíti, aláássa az eredendő kifejezési szándékot, ráadásul nem felel meg a bibliai héber nyelvhasználatnak sem. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy A katolikus egyház katekizmusa eléggé megengedő e kérdésben. Bár – mint láttuk – tisztázza a kifejezés pontos jelentését, később kompromisszumot köt a bevett fordítással (KEK 2856, 2865). Valójában ugyanarról a szentírási szakaszról van szó mindkét pontban, s a megengedő magatartás alapja egy Jeruzsálemi Szent Cirilltől vett idézet, amely Szűz Mária angyali üdvözletkor kimondott igenjére utal vissza: „Fiat mihi secundum verbum tuum – Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Persze elgondolkodhatunk azon, vajon Mária csak annyit közölt: „Legyen úgy!”, vagy esetleg abbéli bizonyosságát és feltétlen bizalmát fejezte ki, hogy a Mindenható képes beteljesíteni mindazt, amit az angyal hírül adott, jóllehet ez emberi szempontból lehetetlennek tűnik.

Az ’mn gyök a Bibliában megbízhatóságot, hűséget, biztonságot, bizonyosságot fejez ki – jelentése igen sokrétű, attól függően, hogy névszói (igazság, bizalom, megbízhatóság stb.) vagy igei (bízik, ráhagyatkozik, hűséges, igaznak tart stb.) használatával találkozunk (Brown, 1939: 53–54). Számos bibliai előfordulása közül nem egy éppen azt a bizalmat írja le, amelyről jelen írásunkban szólunk. A fordítás természetesen nehéz feladat, olykor – már csak a beidegződéseink miatt is – a „hisz” magyar szóval adjuk vissza az ’mn gyök jelentését, holott teljességgel értelmes és megalapozott lenne a „bízik” ige alkalmazása (például Ter 45,26; Kiv 4,1.8; Iz 7,9). Vannak esetek, amikor a fordítók – az egyértelmű kontextus okán – ezzel a megoldással élnek: „A népet félelem töltötte el az Úr színe előtt, de bízott az Úrban és Mózesben, az ő szolgájában” (Kiv 14,31), vagy: „Ne bízzál benne, ha hangja barátságos, mert a szívében hét aljasság lakik” (Péld 26,25). Érdemes megjegyeznünk, hogy a görög piszteuó ige (’hisz’, ’bízik’) és a latin fides főnév (’hit’, a szó azonos gyökből ered, mint a fiducia, ’bizalom’) ugyanezzel a sajátossággal rendelkezik.

Mi lehet az oka annak, hogy a magyarban elkülönülő két szó – ’hinni’ és ’bízni’ – ennyire átjárja egymást a Szentírásban? A gondolat gyökerénél a szilárdság, a megbíz- hatóság áll. Isten szavai igazak, mégpedig azáltal, hogy a tettek szintjén kivétel nélkül megvalósulnak. Ily módon az embernek oka van Istenre hagyatkozni, és szavait igaz- nak tartani. Ő szövetséget köt az emberrel, s ehhez a szövetséghez, bármi történjen is, feltétel nélkül hűséges. Ezért vált a zsidóság fő ünnepévé pészah, az egyiptomi kivonulás. A kereszténység számára Istennek ez a megbízhatósága és hűsége Jézus Krisztusban öltött testet. „Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi – én, Szilvánusz és Timóteus – köztetek hirdettünk, nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne” (2Kor 1,19). Amikor az ember ament mond, tulajdonképpen így felel Isten őt szólító szavára: elfogadom, hiszem, hogy ez így van, azaz annyira biztosnak tartom mindezt, hogy kész vagyok feltétel nélküli bizalommal teljesen erre alapozni az életemet. A héberből kölcsönzött szavunk tehát körkörösséget és dialogikusan egymásra utaló viszonyt hoz létre Isten felénk való megnyílása (meg- tapasztalhatóvá válása) s az ezáltal bennünk kiváltott reakció között: „Jézus Krisztus maga az »Amen« (Jel 3,14). Ő az Atya irántunk való szeretetének végső »Amen«-je; Ő átveszi és tökéletessé teszi a mi Atyának mondott »Amen«-ünket: »Ahány ígérete csak van Istennek, az Őbenne ’Van’, ezért hangzik Általa ajkunkon az ’Amen’ Isten dicsőségére« (2Kor 1,20)” (KEK 1065). Vagyis Krisztus a definitív „igen”, amit az Atya kimondott a Szentlélekben az emberiségnek: akart, vágyott, szeretett, elfogadott, befogadott, magukra nem hagyott lények vagyunk egy világban, amelyet otthonunkként ajándékba kaptunk. Isten atyasága pedig éppen azáltal válik egzisztenciális igazsággá számunkra, hogy benne a szóhoz, az ígérethez való abszolút hűség mutatkozik meg. Ez még akkor is így van, ha mi nem növünk föl ennek a szövetségnek az igazságához: „…ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,13). Másként megfogalmazva: Isten igenje szilárdan áll akkor is, amikor mi megingunk. „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,29).

Amikor tehát az ember amennel felel az őt megszólító Istennek, tulajdonképpen az „igen” örök és visszavonhatatlan körforgásába emeli be magát. Éppen azt kapja ajándékba a Teremtőtől, ami minden ősbizalom forrása, alapja és elemi tapasztalása. Ilyetén módon Isten hűségére a maga teremtményi bizalmával felel.

Innen eredeztethető a bibliai zsidó-keresztény hit sajátossága: bizalom nélkül nem lehet hinni – és hit nélkül nem lehet megalapozottan bízni. E kettősség szépen egymásba fonódik az izajási intésben: „Bizony, ha nem hisztek, nem maradtok meg” – „Bizony, ha nem bíztok, nem maradtok meg” (Iz 7,9). E kijelentésnek megvannak a sajátos kötődései az első két pontban elmondottakhoz:

• Akiben a bizalom alapvető érzése/magatartásmintája nem vagy csak korlátozottan alakult ki (sérült az ősbizalom kiforrásának fejlődési fázisában), annak a hite terén is nehézségekkel kell szembenéznie. Már-már közhelyes igazság: akinek nehezére esik bízni a mindennapos emberi kapcsolatai szintjén, az nagy valószínűséggel zavarokat fog tapasztalni az istenkapcsolata és -hite terén is. Azonban e megfontolás fordítottja is igaz: az egészséges hittudat segítséget nyújthat az emberi bizalom gyógyulásához.
• A bizalmat aláásó, elgyengítő közeg (család, alacsonyabb szintű csoportosulások, közösségek, társadalom, nemzet, állam) rombolja a hitet Az egyéni élet- szentség ugyan kibontakozhat ellenséges külső feltételek közepette is, ám nehezen képzelhető el életerős közösségi hit, egyházi létezés paranoid, szorongásra és félelemre épülő társadalmi keretek között. Kényelmetlen és kellemetlen kijelentés ez, ám nincs okunk megkérdőjelezni.
• Amennyiben a bizalomvesztett ember – hogy élni tudjon – feltétlen bizalmat szavaz egy csoportnak vagy személynek, akkor alkalmatlanná válik a feltétlen hitre. Ennek egyrészt az az oka, hogy Isten „féltékeny Isten”, vagyis nem tűr meg maga mellett alternatívákat, pótlékokat (s ez nem valamiféle isteni érzelemnek a következménye, hanem az Abszolútum természetéből adódó, filozófiai szinten belátható szükségszerűség), másrészt pedig az, hogy a bizalom- személyek valójában bálványok. „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik” – aminek egyenes következménye, hogy „szíve elfordul az Úrtól” (Jer 17,5). Vagy Isten az életem Istene, vagy valaki (valami) mást teszek istenemmé (bizalmam feltétlen alapjává), csakhogy ebben az esetben magának Istennek már nem marad hely a szívemben (mivel a féltékeny Isten nem fogadja el a „második helyet”).
• A bizalom útjára lépés olykor kiszakadásként, törésként mutatkozik előttünk. Túl kell haladnom eddigi bizonyosságaimon, ki kell lépnem bebiztosított létezésem keretei közül, le kell mondanom a bálványok erősségéről és támaszáról. Ez félelmes lehet – ahogy minden valódi és igazi hitpróba. Csakhogy azt kell tudatosítanom magamban, hogy a kilépésemkor nem a semmibe, a bizonytalanba jutok, hanem épp így és ekkor találok szilárd talajt a lábam alá. Szépen tükrözi mindezt Péter vízen járásának elbeszélése (Mt 14,22–33): furcsamód azt kell felismernie, hogy nem a hánykolódó hajóban, hanem a hullámok tetején van biztonságban (ott, ahol a Mester van). El kell hagynia azt, amitől addig a túlélését remélte, és oda kell elmennie, ahol úgy vélte, a halál vár rá. Ez az átlépés, áthaladás – Péter személyes pészahja, a szó eredeti héber értelmében – a hit és a bizalom pillanatává válik. Persze megvan a döntés és a lépés veszélye is: „…az erős szél láttára azonban megijedt, és merülni kezdett” (30). A bizalom felépítésének útja gyakran olyan helyzetek tudatos vállalásán át vezet, amelyek épp a félelmet és a szorongást, a bizalom ellenérzéseit erősítik fel bennünk. A kérdés az: ekkor, itt, így képes vagyok-e a tekintetemet a Mesterre szegezni, és a lehetetlennek tűnő körülmények között is igent, ament mondani? Ha nem, akkor elnyel a háborgó mélység. Itt azonban még egy dologra ügyelni kell: a félelem önmagában nem elég motiváció. A személyes kötődés és megnyílás eleme szükséges. Péternél ez egyetlen kiáltásban mutatkozik meg: „Uram, ments meg!” Az „Uram” megszólítás személyessége és kötődése (az én Uram) menti meg az apostolt.

Zárszó gyanánt

„A bizalom lényege mindig az elővételezett és előlegezett bizonyosságban rejlik” (Pataki, 2011a: 24). Ez a mondat mintha rímelne az Újszövetség hit- (és egyben bizalom)definíciójára: „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1). XVI. Benedek pápa e szakaszt kommentálva okkal írja Spe salvi kezdetű enciklikájában: „A hit nem csupán személyes törekvés valami eljövendőre, ami még teljesen előttünk áll; a hit ad nekünk valamit. Már most a miénk valami a várt valóságból, és ez a jelen lévő valóság az, ami »bizonyítékot« szolgáltat amellett, ami még nem látható. Bevonja a jelenbe a jövőt, úgy, hogy a jövő ezután nem tisztán »még nem«. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent; a jelent megérinti az eljövendő valóság, és így a jövendő dolgok belépnek a jelenbe, a jelenvalók pedig a jövőbe” (7). A bizalom egyszerre bizonytalanság és bizonyosság. Bizonytalanság abban az értelemben, hogy az itt és most konkrét adottságait meghaladva mondunk igent valakire, valamire. Bizonyosság pedig azért, mert nem alap és belátás nélkül tesszük ezt. Okunk van rá, efelől vagyunk meggyőződve, amikor végiggondoljuk, mit is jelent amen szavunk. A jelen pedig valóban megváltozik ott, hol színre lép a bizalom.

Becsaphatnak bennünket, visszaélhetnek a bizalmunkkal, megbánthatnak és megsebezhetnek minket – ez a másik ember döntése és szabadsága. Én pedig bezáródhatok, feladhatom a reményt s vele a bizalmat, vagy épp ellenkezőleg, mintegy lázadva a rossz ellen újra igent mondhatok – ez pedig az én döntésem és szabadságom. Lehet azt mondani, hogy a „remény elleni remény” (Róm 4,8), a „valóság elleni bizalom” őrültség. Ám egy kérdést őszintén és nyíltan fel kell tennünk: Milyen lesz a világ, ha nem így, ezzel az őrültséggel döntünk? És milyen ember leszek én magam, ha már nem merem vállalni a bizalom őrültségét? Valóban ezt akarom?

Absztrakt

A WHO előrejelzése szerint 2030-ra a világon minden hatodik ember hatvanévesnél idősebb lesz, ami növeli a tartós ápolás iránti igényt. Egyidejűleg a világ népességének mintegy felét érinti az ageizmus, amely az idősekkel szemben megjelenő sztereotípiákban, előítéletekben és diszkriminációban nyilvánul meg. A cikk hipotézise, hogy a mesterséges intelligencia fejlődésével a robottechnológiák lehetőséget kínál(hat)nak az előítéletek és a humánerőforrás-hiány csökkentésére, illetve ezáltal az ápolás minőségének javítására. A cikk az MI alkalmazásának kiegészítő lehetőségeit vizsgálja az időskori tartós ápolás vonatkozásában. Két területre fókuszál: a tartós ápolásban jelen lévő humánerőforrás hiányára és a tartós ápolási ellátást igénylő idősek integritásának fenntartására, emberi méltóságuk megőrzésére és emberi jogaik védelmére. E kihívások kezelése átfogó, emberi jogi alapú megközelítést igényel, hogy a robotápolás etikus és méltányos megvalósítása biztosított legyen a tartós időskori gondozásban.

Kulcsszavak: mesterséges intelligencia, robot, ápoló robot, tartós ápolás, ageizmus

DOI: 10.56699/MT.2024.4.2

A világ népességének hatvanöt éven felüli korcsoportja növekszik a leggyorsabban. Az előrejelzések szerint a világ időskorú lakosainak száma a 2019-es 702 millióról 2050-re több mint másfél milliárdra nő (UN, 2019). Erre a tendenciára válaszul az Egészségügyi Világszervezet átfogó stratégiát és cselekvési tervet dolgozott ki (WHO, 2017). Az Európai Bizottság Aging 2021 jelentése (European Commission – Economic Policy Committee, 2021) szerint az időskori eltartottak száma a 2019-es körülbelül 30,8 millióról 2030-ra 33,7 millióra, 2050-re pedig 38,1 millióra fog nőni, ami összességében 23,5 százalékos növekedést jelent (Eurostat, 2022).

Az elmúlt években az államok többségében különböző családtípusok^[1]Véleményünk szerint a téma szempontjából releváns családtípusok a következők: (1) nukleáris család; (2) egyszülős család; (3) nagycsalád; (4) gyermektelen család (DINK-társadalom: … Részletek jelentek meg. Nem ritka, hogy a gyermekeket egyedülálló anya neveli, vagy mostoha-, illetve vegyes családban nevelkednek. A differenciálódó családszerkezet a jövőben még sürgetőbbé teszi a tartós ápolás kérdését (Hajdú, 2020). A család e szempontból azért fontos, mert hosszú ideig ez volt az a közeg, ahol a tartós ápolást igénylő családtagok ápolását, gondozását végezték. Az idősek – beleértve a tartós ápolást igénylőket is – száma nő, és napjainkban a legtöbb család már nem képes betölteni a korábbi funkcióját. Az egyik megoldás lehet az időskori tartós ápolás bevezetése.

Az időskori tartós ápolás olyan – a nyugdíjkorhatárt betöltött – személyeknek nyújtott támogatás, akiknek csökkent a kognitív, fizikai vagy érzékszervi képességük az öngondoskodásra az életvitelszerűen lakott környezetükben. Célja, hogy javuljon az ápolt személy általános integrációja, a mindennapi életvitellel kapcsolatos feladatokban való függetlensége és az életminősége (Savla et al., 2007).

Ennek a támogatási formának két alapvetően fontos összetevője van: ki szolgáltatja az ápolást/gondozást (ez leginkább háromfajta lehet: a) egyéni-kisközösségi szolgáltatás; b) állami szociális szolgáltatás; c) állami egészségügyi szolgáltatás), és ki finanszírozza (ez lehet: a) állami finanszírozás: (aa) PAYG-alapú társadalombiztosítás – tartós ápolási biztosítás [például Németországban]; (ab) adóalapú, normatív finanszírozás [például Magyarországon]; vagy b) magánfinanszírozás [például magánbiztosítás, illetve egyéni, családi forrás]). Dogmatikailag a tartós ápolási rendszer működése sokkal több és komplexebb kérdést indukál, de ezek most kívül esnek a cikk fókuszpontján, ezért nem tárgyaljuk őket.

A fókusztémával kapcsolatban azonban van még legalább három előkérdés, amellyel bevezetésként foglalkoznunk kell. Nevezetesen hogy mi az ápoló robot, miért alkalmas és mire használható.

Az ápoló robot innovatív egészségügyi/szociális gondozási megoldás, amelyet egy tartósan beteg személy ellátására, pontosabban az abban való segítésre terveztek. Olyan személyi asszisztens, amely egy intelligens ház/intézet környezetének része, és előre meghatározott feladatokat munkavégzésszerűen teljesít.

Az ápoló robotok alkalmazása a munkaerőhiány (kvantitatív ok) és az ápolási munka dehumanizálásának (diszkrimináció, előítéletek, ageizmus stb.) ellensúlyozása (kvalitatív ok) miatt szükséges. A robotok ritkán hibáznak, állandó sebességgel dolgoznak, szünet, szabadnapok, szabadság nélkül, valamint az embereknél nagyobb repetitivitással képesek elvégezni a munkájukat, és – általában – nem diszkriminálnak, nincsenek előítéleteik, az emberi méltóságot nem sértve tevékenykednek.

Az ápoló robotok különböző formájúak és méretűek. Vannak olyanok, amelyek fizikai ápolást végeznek, például olyan gépek, amelyek segítenek felemelni az idős embert, ha nem tud egyedül felülni vagy felállni; segítenek a mobilitásban és a testmozgásban; figyelik a fizikai aktivitást, és észlelik az eséseket; etetnek, és segítenek fürdeni vagy a vécét használni. Más ápoló robotok célja az idősek társadalmi és érzelmi bevonása a kognitív hanyatlás kezelése, csökkentése vagy akár megelőzése érdekében; „társat” és terápiát is biztosíthatnak a magányos időseknek, megkönnyíthetik a demenciával összefüggő betegségben szenvedők kezelését a gondozó személyzet számára, és csökkenthetik a mindennapi gondozáshoz szükséges gondozók számát.

A tanulmány célja, hogy trendkutatási céllal elhelyezze az ápoló robotok lehetséges alkalmazásait, kiemelve, hogy az emberi tényező az elsődleges, és ebben a szektorban mindenképpen el kell kerülni a technológiai szingularitáson alapuló algoritmusok elterjedését. Ezt a célt a kvalitatív dokumentumelemzés (QDA) módszerével valósítjuk meg. A kvalitatív dokumentumelemzés jelen esetben az ápolási robotok alkalmazhatósága szempontjából releváns nemzetközi akadémiai és empirikus (internetes és nyomtatott) dokumentumok tanulmányozását és/vagy értékelését jelenti. Más analitikai módszerekhez hasonlóan a kvalitatív dokumentumelemzés is megköveteli az adatok és a lehetséges összefüggések vizsgálatát és értelmezését (Corbin–Strauss, 2008).

Nemek közötti egyenlőségek és nehéz munkakörülmények

A tartós ápolási szolgáltatások alapvetően két részre oszthatók: formális (intézményi) és informális (rendszerint családi) ápolásra. A formális tartós ápolási szolgáltatásokat hivatásos szakemberek nyújtják, és általában otthoni vagy bentlakásos (állami/önkormányzati vagy magán) szociális szolgáltatásként intézményesülnek. Az informális ápolás/gondozás jellemzően nem fizetett szolgáltatás, hanem olyan, amelyet családtagok vagy más közeli rokonok, barátok és – ritkább esetben – szomszédok biztosítanak (European Commission, 2022).

Az EU tagállamaiban végzett felmérésből kiderül, hogy az informális gondozók 59 százaléka nő. Bár sok munkaképes korú informális gondozó kombinálja a gondozást fizetett munkával, a foglalkoztatási arány a gondozási igény növekedésével arányosan csökken. Uniós szinten a munkaképes korú (18–64 éves) informális gondozók 64 százaléka vállal munkát a gondozói tevékenysége mellett. Ugyanakkor magas a munkanélküliség kockázata, különösen a 45–64 éves nők esetében, akik a gondozási feladatok miatt nagyobb valószínűséggel hagyják el a munkaerőpiacot. Az ő foglalkoztatási arányuk 54 százalék, szemben az ezt a korcsoportot összességében jellemző 59 százalékkal (European Commission, 2021).

A legtöbb formális (intézményi) tartós ápolást végző személy szintén nő. 2019-ben az EU-ban a tartós ápolásban dolgozók 88 százaléka nő volt (SPC – EC DG EMPL, 2021). A nemek közötti egyenlőtlenségen túl körükben a – mind fizikailag, mind mentálisan – nehéz munka(körülmények) szintén jellemző(ek). A tartós ápolási szektorban dolgozók 33 százaléka tapasztalt a munkavégzése során offenzív viselkedést, például szóbeli bántalmazást (abúzust), nem kívánt szexuális közeledést, fenyegetést, erőszakot, megalázó viselkedést, zaklatást és szexuális zaklatást, szemben a munkaerőpiac összes vizsgált munkavállalóinak 16 százalékával (pszichoszociális kockázatok) (Eurofound, 2020).

A fentieken kívül a tartós ápolásban dolgozóknak speciális munkahelyi egészségügyi és biztonsági kockázatokkal kell szembenézniük. Ilyenek például az ápolt betegek fertőzései, valamint különféle – potenciálisan fertőző – anyagok, gyógyszerek kezelése stb.

Az ágazatra jellemző alacsony bérek ugyancsak komoly problémát jelentenek. Az Eurofound felmérése szerint 2018-ban a szociális szolgáltatásokban dolgozók (akiknek közel 70 százaléka a tartós ápolási ágazatban tevékenykedik) átlagbére az EU-ban 21 százalékkal volt alacsonyabb, mint az átlagos munkabér. A részmunkaidős foglalkoztatás magas előfordulási aránya a tartós ápolási ágazatban (42%) tovább csökkenti a havi keresetet (Eurofound, 2021).

A mesterséges intelligencia alkalmazási lehetőségei az időskori tartós ápolásban

A mesterséges intelligencia (a továbbiakban: MI) terminusa 1956-ban született (Bellman, 1978). A kifejezés az emberi agy mechanizmusainak szimulálására szolgáló számítástechnikai fejlesztésre utal, amely lehetővé teszi a látás, a beszédfelismerés, a természetes nyelvfeldolgozás és más alkalmazások mesterséges használatát. Az MI célja az emberi gondolkodási és tudástárolási folyamatok szimulálása és kiterjesztése (Krittanawong et al., 2017; Stead, 2018).

Az MI – etikus – alkalmazása végtelen lehetőségeket rejt magában az egészségügyben, beleértve az ápolást/gondozást is. A közelmúltban az MI-t sikeresen használták betegségek előrejelzésére (Johnsson et al., 2020), intelligens diagnózisra és kezelésre (Liu et al., 2019), valamint képfelismerésre (Patel et al., 2017; Le et al., 2017). Nem jelent kivételt e trend alól a (tartós) ápolás sem. Folyamatosan fejlesztik például az MI-alapú intelligens ápolási robotokat, a távoli egészségügyi – tág értelemben vett betegségi és/vagy ápolási – beavatkozásokat (például e-health vagy m-health) (Goher et al., 2017).

2015 januárjában az Európai Parlament Jogi Bizottsága (a továbbiakban: JURI) munkacsoportot hozott létre a robotika és az MI fejlesztésével kapcsolatos jogi kérdések tanulmányozására. 2016 májusára a JURI közzétette az Európai Bizottságnak szóló jelentéstervezetet a robotikára vonatkozó polgári jogi szabályokról szóló ajánlásokkal. 2016 októberében jelent meg a végleges jelentés (A robotika polgári jogi szabályai az EU-ban). Ebben hivatalosan felkérték az Európai Parlamentet, hogy nyújtson be javaslatot a robotika polgári jogi szabályozására. A javaslat tartalmazta a különböző entitások, például az autonóm rendszerek és az autonóm intelligens robotok közös hivatalos meg- határozásának megalkotását, a gyártási minőségi szabványok kijelölését, valamint a robotok kutatására, fejlesztésére és használatára vonatkozó felelősségi szabályok és jogszabályok megállapítását (European Parliament, 2017).

Napjainkban annak lehetünk tanúi, hogy az MI folyamatosan átalakítja az egészségügyet, beleértve az ápolási tevékenységet is. A globális MI egészségügyi kiadások 2025-re várhatóan elérik a 36,1 milliárd dollárt (Robert, 2019). Ami a tartós ápolást illeti, az automatizálás és a digitalizáció növelheti a munka hatékonyságát, illetve csökkentheti az ápolást végző és az ápolt személyek fizikai és mentális kitettségét. Egyetértünk Valentina Zigante-tal (2021), hogy az MI átveheti a tartós ápolásban dolgozók egyes feladatait, megkönnyítve ezzel mindennapi munkájukat, beleértve az esetkezelésben való segítségnyújtást, a betegek mozgatását, az adminisztrációt és az otthon ápolt személyek távoli felügyeletét (Becker–Reinhard, 2018).

A betegek érdekeinek szem előtt tartásával az államok világszerte dolgoznak robotizált ápolósegédek (humanoid ápoló robotok) és a robot házi kedvencek (például robotkutya) létrehozásán, hogy kiegészítsék az emberi ápolók gondozói/ápolói tevékenységét (például betegmozgatás, ételkiosztás, torna), és segítsenek a magány elleni küzdelemben (például felolvasás, „beszélgetés”). E körben jelentkező dilemma, hogy miként lehetne kiaknázni a robotika előnyeit úgy, hogy közben az adatbiztonság és a személyiségi jogok védve maradjanak (Johnston, 2022).

A fentiekben röviden érintettük, hogy az időskorú személyek tartós ápolása napjainkban milyen fontosabb kihívásokkal néz szembe. Ezekre a problémákra minden társadalomban, de globálisan is megoldást kell találni. Ennek egyik eszköze lehet az MI, mely visszafordíthatatlanul átalakítja az egészségügyi és az ápolási szolgáltatásokat, beleértve a tartós ápolást is. Ezért feltételezésünk szerint a témánk fókuszpontjában lévő ápoló robotok a tartós ápolás kihívásainak egyik megoldását jelenthetik.

Az ápoló robotok koncepciója

Bizonyos országokban – ezek között is élen jár Japán – az MI-t ma már viszonylag széles körben alkalmazzák az idősek mindennapi ellátásában. Például ápoló robotok adják oda a fogyatékkal élő, illetve tartós ápolást igénylő idős betegeknek a szükséges tárgyaikat, vagy segítik őket a mindennapi élet alapvető tevékenységeiben, például az étkezésben (Song et al., 2013; Wang et al., 2017), a kézmosásban, öltözködésben, fürdésben (Goher et al., 2017). Különösen a demenciában szenvedő idősek esetében segítik a függetlenség és életminőség megőrzését. A mozgási nehézséggel küzdő személyek számára olyan robotokat fejlesztettek ki és alkalmaznak, amelyek segítenek a járási rendellenességekkel élő idős embereknek járóképességük fenntartásában és járásfunkcióik javításában (Lee, S. et al., 2017; Lee, H. et al., 2017).

Az ápoló robotok működésével és potenciális alkalmazási lehetőségeivel kapcsolatban Niels Garmann-Johnsen és munkatársai világítottak rá (Garmann-Johnsen et al., 2014), hogy feltétlenül és elodázhatatlanul szükség van az ápoló robotok témájának területén végzett szélesebb körű kutatásra. Egyetértünk azon szerzők álláspontjával (például Martinez-Martin – Del Pobil, 2018), akik szerint az MI megoldást jelenthet bizonyos egészségügyi szolgáltatások biztosítására és/vagy a mindennapi feladatok elvégzésében való segítségnyújtásra, valamint a tartós ápolásban részesülő idős személyek önállóságának növelésére. Bizonyított, hogy egyre nagyobb szükség van hatékony idősgondozási megoldásokra, beleértve a terápiát, a rehabilitációt, a társaságot, a tevékenységtervezést és az ápoló/egészségügyi robotokat, amelyek képesek együttműködni vagy önállóan segíteni a napi betegellátási feladatokban. Ezek a robotok az egészségügyi és ápolási tevékenységekben, valamint a betegek önálló életvitelének megteremtésében is fontos szerepet játszhatnak, különösen az öregedéssel kapcsolatos problémák tartós megjelenésekor (Shen et al., 2021; Khan et al., 2020).

A robotetikával^[2]A robotetika interdiszciplináris kutatási terület az alkalmazott etika és a robotika metszéspontjában. Célja a robottechnológia, különösen az autonóm robotok alkalmazása etikai … Részletek foglalkozó amerikai szakember, Shannon Vallor (2011) szerint a gondoskodó robotok széles körben alkalmazhatók, például kórházakban, otthonokban vagy más szociális intézményekben, funkcionálisan beteg, fogyatékkal élő vagy más módon kiszolgáltatott fiatal és idős emberek segítésére, ápolására, gondozására. Tevékenységük alapján az ápoló robotok főbb csoportjai a következők: (1) aktív ápolás: ápolási/gondozási feladatok elvégzése vagy segítése; (2) monitorozás: a gondozott személy egészségi állapotának vagy viselkedésének figyelemmel kísérése; (3) szocializálás: az ápolásra szoruló személy társaságának biztosítása (például társalkodó vagy felolvasó robot) (Sharkey–Sharkey, 2010).

Az időskort célzó diszkrimináció (ageizmus) és az ápoló robotok lehetséges kapcsolata

Amikor az idősödés, az élet e természetes biológiai velejárójának kérdését vizsgáljuk a nemzetközi emberi jogi normák kontextusában, megkerülhetetlen hivatkozási pont az ENSZ közgyűlése által 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (a továbbiakban: UDHR). Ennek jelentősége abban rejlik, hogy az összes jelenleg kötelező érvényű és univerzális nemzetközi emberi jogi norma referenciaalapjául szolgál. Az UDHR 1. cikkelye kiemeli, hogy minden embernek joga van a Nyilatkozatban körvonalazott valamennyi emberi joghoz, mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Ilyen megkülönböztetés lehet például a faj, bőrszín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti hovatartozás vagy származás, vagyoni, születési vagy egyéb ok miatti diszkrimináció. A 12. cikkely védendő értékként határozza meg a beavatkozás- mentes magánszférát (a magánélet védelme), a családi élet integritását, illetve a jó hírnevet. Az „életkor” mint külön nevesített védendő érték nem szerepel az UDHR-ben (Hajdú, 2020).

Azonban az 1990-es évektől az emberi jogok védelmével foglalkozó szakemberek egyre inkább felismerték az időskori^[3]A téma szempontjából a 65–80 éves felnőtteket tekintik időskorúnak. hátrányos megkülönböztetés (ageizmus)^[4]Az ageizmus az életkoron alapuló (1) sztereotípiákra (ahogyan gondolkodunk), (2) előítéletekre (ahogyan érzünk) és (3) diszkriminációra (ahogyan cselekszünk) utal másokkal vagy … Részletek elleni fellépés fontosságát. A kifejezett pozitív norma hiánya ellenére az ENSZ Gazdasági,

Szociális és Kulturális Jogok Bizottsága (CESCR) 1996-ban már egyértelművé tette, hogy az életkoron alapuló diszkrimináció az alapvető nemzetközi emberi jogi normák szelleme és kiterjesztő értelmezése szerint tiltott magatartás. 2011-ben az ENSZ kiemelte, hogy az időseket gyakran stigmatizálják és diszkriminálják az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés során (beleértve a tartós ápolást is). 2014-ben az ENSZ kinevezett egy független szakértőt, aki kifejezetten az idős személyek emberi jogainak és humánértékeinek – például az autonómiájuk, önbecsülésük – védelméért felel (Kornfeld-Matte, 2015). Ennek ellenére jelenleg sincs olyan egyetemes (ágazati) egyezmény, amely kifejezetten az idősek emberi jogainak védelméről rendelkezne. Kivételt képez a revideált Európai Szociális Karta 23. cikkelye (Az idősek joga a szociális védelemre) (Hajdú, 2020). Ezért kiemelt fontosságú, hogy az időskori diszkrimináció kulcsszóként bekerüljön a nemzetközi jogba, és átfogó egyezmény szülessen az idősek jogairól.

Az ápoló robotok legfontosabb előnyei

Az időskorú személyek tartós ápolása során a távfelügyeleti rendszerekben alkalmazott MI-alapú technológiák az emberi felügyeletet utánozzák azáltal, hogy adatokat gyűjtenek az ápolt személy otthonában vagy a gondozást végző intézményben elhelyezett érzékelőkből. Ezeket az adatokat különböző betegtevékenységek megfigyelésére és mérésére, a szokatlan mozgások észlelésére, valamint az esetleges kognitív vagy fizikai hanyatlás azonosítására használják (WHO, 2022b; Ho, 2020). A folyamatos adatgyűjtés és viselkedéselemzés lehetővé teszi a betegség előrehaladásának prognosztizáló analízisét, a személyre szabott gondozás irányítását és az egészségügyi kockázatok megelőzését (WHO, 2022b; Rubeis, 2020). A kockázatnak kitett egyénekre vonatkozó adatok folyamatos gyűjtésével az MI-n alapuló algoritmusok előre jelezhetik és megelőzhetik az idősek által gyakran megélt problémás szituációkat, például az elesést vagy a hirtelen előálló vészhelyzeteket (Rubeis, 2020). Természetesen aggályként merülhet fel ezzel kapcsolatban a magánszféra és a személyes adatok védelme.

Az idősödő és a robotizációt pozitívan befogadó társadalmakban (például Japán) igaz lehet az a kiindulási hipotézis, hogy az ápoló/gondozó robotok – bizonyos tekintetben – képesek pótolni az egészségügyi és szociális gondozók egyre növekvő fizikai hiányát. Megfelelő programozással ezek a robotok támogathatják a hivatásos ápolók munkáját, növelve azok hatékonyságát, és lehetővé téve számukra, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek munkájuk interperszonális aspektusaira. Emellett a robotok enyhíthetik az ápolás fizikai igénybevételét, például a betegek emelését, mozgatását, repetitív kiszolgálását (Prescott–Caleb-Solly, 2017). Az ápoló robotokat kísérleti jelleggel már jelenleg is alkalmazzák bizonyos gondozási feladatok segítésére és a lakók higiéniájának fenntartására. Emellett intelligens hangalapú asszisztenseket (társalgó robotok) is bevezettek, hogy javítsák az egyedül élő idősek interakcióit, a közösségi beilleszkedésüket, illetve folyamatos ellátásukat információkkal (például az időjárási információk és hírek elérése), valamint a családjukkal való folyamatos kapcsolattartást (Hsu, 2021).

Az interaktív (társalgó) robotokat arra tervezték, hogy az egyedül élő idősek pszichológiai jóllétével és izoláltságuk csökkentésével foglalkozzanak. Különböző formákban léteznek: például robot kisállatok (robopet) (Paro, AIBO stb.) vagy humanoid társas robotok (Kabochan stb.) (Abbott et al., 2019). E robotokat idősotthonokban és/vagy családoknál használják kognitívan sérült idősek mellett. Bizonyos feltételek teljesülésével képesek javítani az ápoltak életminőségét, izoláltságuk csökkentésével fokozni szociális interakcióikat, megkönnyíteni érzelmeik kifejezését, önbecsülésük megtartását, és csökkenteni a pszichotróp gyógyszerek használatát. Kabochan, az emberi interakciót utánozni képes humanoid robot hatékonyan javítja az egyedül élő idős személyek kognitív funkcióit, és enyhíti az Alzheimer-kóros betegek szorongását. A kísérő robotok alkalmazása az Alzheimer-kórral élő betegeken túl az agyvérzésben és depresszióban szenvedő, valamint a viszonylag jó egészségi állapotban lévő idősekre is jó hatással van, hatékonyan csökkentve a szorongást, a magányt, ezzel is segítve társadalmi integrációjukat (Kang et al., 2020; Tanaka et al., 2012).

A fenti források alapján láthatjuk, hogy a robotgondozás (az ápoló robotok) a tartós távú ápolási és gondozási környezetben bizonyos mértékig javíthatja az idősek életminőségét, csökkentheti társadalmi elszigeteltségüket és a magányosság érzését, valamint pontosan nyomon követi egészségi, mentális és fizikai állapotukat. Sőt, megfelelő algoritmus függvényében szignifikánsan minimalizálja az időskorúakkal szemben megnyilvánuló diszkriminációt, stigmatizációt, zaklatást, ignoranciát stb., valamint a segítő ápoló robotok munkája csökkentheti az ápolók/gondozók munkaterhelését.

Az ápoló robotok alkalmazásakor felmerülő legfontosabb hátrány

Annak ellenére, hogy az ápoló robotok hosszú távú alkalmazásával kapcsolatban egyelőre korlátozott kutatási eredmények állnak rendelkezésünkre, a tartós ápolással kapcsolatos innovatív technológiákat vizsgáló tanulmányok azt mutatják, hogy az idősebb emberek e téren inkább passzívak, és a szükséges digitális készségekkel sem rendelkeznek. Ez az állítás megerősíti az életkoron alapuló sztereotípiákat, előítéleteket és diszkriminatív attitűdöket (Mannheim et al., 2021). Gyakran érdektelennek vagy inkompetensnek látják az időseket, figyelmen kívül hagyva a generációs különbségeket (Neves et al., 2018). Például sok idős azért tekinti magát antidigitálisnak, mert úgy érzi, nem képes teljes mértékben önállóan használni egy digitális vagy MI-alapú eszközt (Neves–Amaro, 2012).

A szakirodalomból úgy tűnik, maguk az idősek is önbizalomhiánnyal vagy a környezetük hatására kialakuló ageizmussal küzdenek. Továbbá az idősebb felhasználókkal kapcsolatos sztereotípiák is érvényesülnek, ami a digitális platformokról való kirekesztésükhöz vezet. Barbara Barbosa Neves e téren irányadónak tekinthető kutatási eredményei azt mutatják, hogy az MI-vel és az időskorral kapcsolatos negatív korrelációk mélyen gyökereznek, s leginkább a technológiával szemben megfogalmazódó elvárásokat, aggályokat és bizonytalanságokat érintő öregedési szorongásokat foglalják magukban.

Ezek a diskurzusok és szorongások elsősorban az ageista sztereotípiákból erednek, amelyek általánosítják az öregedési folyamatot, és a gondozásban részesülő idős embereket passzívnak, személyfüggőnek és kompetenciahiányosnak állítják be (Neves et al., 2023). Fontos, hogy ezeket az elfogult nézeteket nemcsak a technológiát fejlesztők vallják, hanem a gerontológiai szakemberek körében is jelen vannak. Ez a megközelítés a már egyébként is meglévő előítéleteket gerjeszti, különösen az idősek technológiai képességeivel kapcsolatban (Mannheim et al., 2021).

Az MI-vezérelt ápoló robotok tervezése (algoritmizálása) döntő szerepet játszik annak meghatározásában, hogy az ageizmus „kódolva” van-e bennük. Amennyiben az IT-szakemberekből hiányzik az idősek iránti empátia, akkor ez az MI-technológiában jelen lévő ageista gyakorlatok és előítéletek meglétét eredményezheti. Ezek az előítéletek természetesen eredhetnek más forrásból is, például a nem körültekintően megszervezett finanszírozási és tervezési folyamatokból, amelyek során az idős személyeket – az ageista sztereotípiák miatt – kizárják a piackutatásból, a tervezésből és a felhasználói tesztelésből (Gran et al., 2021). Még az idősebb emberek kiszolgálásának szándéka ellenére is előfordulhat, hogy a programozók a saját életmódjukkal, a technológia iránti elkötelezettségükkel és az egészségügyi MI-technológiákkal kapcsolatos preferenciáikkal, téves elképzelésekre alapozva tervezik meg az ápoló robotok működését. Ahelyett, hogy az idősekkel, családtagokkal és az ápolókkal/gondozókkal együtt terveznék meg az algoritmusokat, gyakran inkább saját – sokszor hipotetikus – elképzeléseiknek megfelelően cselekszenek, ami az MI-technológia rugalmatlanságát eredményezi, és potenciálisan azt kívánja az idősektől, hogy ők alkalmazkodjanak az ápoló robotokhoz, és nem fordítva. A szakirodalom álláspontja szerint az érintettek (idősek, családtagok és ápolók/gondozók) bevonása az algoritmustervezés folyamatába kardinális kérdés, hogy az MI-technológiák befogadók, alkalmazkodóképesek legyenek, és tiszteletben tartsák a tartós ápolásban részesülő idősek igényeit, valamint az ápolást végző személyek és intézmények preferenciáit (WHO, 2022b).

Az egészségügyben – ugyan még nem általánosan – a „big data” (magyarul: nagy mennyiségű adat) segítségével az MI segíti a beteg anamnézisének megállapítását, megkönnyítve az orvosok döntéshozatalát. Ezt nevezhetjük – az MI és az orvos együttműködésével kialakított – digitális diagnózisnak. Azonban a tartós ápolásban részesülők – sok esetben az ageizmus stigmatizációja miatt – gyakran kimaradnak az ilyen fejlesztésekből, annak ellenére, hogy számos országban jelentős mértékben veszik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat (WHO, 2021a). Ez a kizárás torzításokat eredményezhet, különösen a több korcsoportra tervezett, nem kifejezetten gerontechnológiának minősülő MI-technológiák esetében. Még akkor is, ha elegendő adat áll rendelkezésre az idősekről, előfordulhat, hogy azokat nem megfelelően vagy egyáltalán nem használják fel, részben azért, mert az időskori életszakaszt homogénnek fogják fel, figyelmen kívül hagyva az idősek sokféle egészségügyi állapotát, mentális és fizikai állapotát, érdeklődését stb. (WHO, 2021a).

A tartós ápolás/gondozás folyamatában alkalmazott digitális technológiákról szóló tanulmányok egy része azt a meglátást erősíti, hogy a tartós ápolásra szoruló idősek általában passzívak, és/vagy a digitális készségek hiányában vannak, ami megerősíti az életkoron alapuló sztereotípiákat. Ezt az előítéletet tovább fokozza az a már említett tény, hogy az időseket általában kizárják az MI-technológiák tervezési és tesztelési folyamataiból, ami rugalmatlan algoritmusokat és előre determinált megoldásokat eredményez, amelyek nem feltétlenül felelnek meg az ápolással érintettek igényeinek. Ugyanakkor nemcsak az IT- és a gerontológiai szakemberek körében tapasztalható általános előítélet az időseknek az ápoló robotok vagy általában a digitális technológiák használatára való alkalmasságával szemben, hanem – sok esetben – maguk az idősek sem bíznak abban, hogy megfelelően képesek használni ezeket.

Összegzés

A tartós ápolás terén az időskori diszkrimináció sokrétű probléma, amely mind az időseket, mind a gondozókat érinti. A vonatkozó kutatások szerint az ageista kommunikáció, a szükségletek figyelmen kívül hagyása, a pontatlan diagnózisok, valamint az egészségügyi és ápolási szolgáltatások diszkriminatív elosztása gyakori probléma. Az életkoralapú hátrányos megkülönböztetés a gondozókon túl a családtagokra és a társadalom egészére is jellemző.

Az MI és az ápoló robotok a tartós ápolásban részt vevők számára egyszerre kínálnak lehetőségeket és kihívásokat az időskori ageizmus visszaszorításával kapcsolatban. Míg az MI csökkentheti az ápolói előítéleteket, valamint a munkaterhelést, és ezzel potenciálisan enyhítheti az ageizmust, új hátrányos megkülönböztetési formákat is bevezethet azáltal, hogy az idős felnőtteket passzívnak vagy digitálisan inkompetensnek állítja be. Az idősek kizárása az MI fejlesztéséből súlyosbíthatja ezeket az előítéleteket.

A tartós ápolásban és gondozásban az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölése átfogó megközelítést igényel a nemzetközi emberi jogi normák kontextusában is. Szükség lenne egy olyan ENSZ-egyezményre, amely az idősek jogaival foglalkozik. Bár az ageizmuson alapuló megkülönböztetésről nincsenek konkrét globális egyezmények, az ennek megszüntetésére irányuló erőfeszítések képviselői elismerik az életkort mint tiltott megkülönböztetési okot. Az idősek jogi védelmére vonatkozó egyetemes jogi keretek létrehozása felvehetné a harcot az időskori diszkrimináció ellen.

Összefoglalva: az időskori megkülönböztetés a tartós ápolásban összetett és sürgető figyelmet igényel. Az MI és a robotgondozás integrációja előnyöket eredményezhet, ugyanakkor az ageista sztereotípiák megerősítésének kockázatával is járhat. A nemzetközi emberi jogi normákat úgy kell fejleszteni, hogy megvédjék az időseket a digitális ageizmustól, különösen a tartós ápolási környezetben.