Az addikció mentálhigiénés, pszichológiai és társadalmi vonatkozásairól szóló beszélgetésen a tudományos folyóirat Szenvedélyhez láncolva című kötetében publikáló három szerző vett részt: Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus, Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns és Szemelyácz János pszichiáter, a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke. A beszélgetést Frankó András, a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának vezetője vezette.

Felvetődött többek között, hogy a függőséggel küzdők sokszor traumatizáltak. Kapitány-Fövény Máté hangsúlyozta, hogy ezt sokan túlhangsúlyozzák, mintha minden függő traumatizált lenne. Elmondta, hogy miközben az élete során majdnem mindenki elszenved potenciálisan traumatizáló eseményt, akár csak azzal, hogy látunk egy balesetet, poszttraumás stressz zavar (PTSD) csupán az emberek három-négy százalékánál alakul ki. „A függőknél ennek a becsült aránya olyan 30-34 százalék, ez tízszeres, és így is hatalmas különbség, de még mindig csak minden harmadik függőről beszélünk. Szerintem az esetek többségében sokkal inkább az üresség-érzet az, ami bejósolja a függőséget, és nem feltétlenül a traumatikus sebek.” (Kapitány-Fövény Máté írása Életútszemlélet az addiktológiában címmel jelent meg a folyóiratban.)

Szemelyácz János – aki A fiatal szerhasználók címmel publikált a tanulmánykötetben – példákkal illusztrálta, ahogyan sok prevenciósnak vélt alkotás válthat ki rossz hatást a kamaszoknál. Felidézte, amikor a Rekviem egy álomért című filmet nézte meg három fiatal kliensével a moziban, és bár a film nagyon eldurvul a végére és a legtöbben letargikus hangulatban jöttek ki a teremből, az egyik fiatal azt mondta: „Én úgy szúrnék egyet!”. Szemelyácz János  szerint hasonlóan célt téveszthet, amikor egy drogprevenciós kiállítás végén egy koporsó áll elrettentésül: „Egy kamasznak mi sem kell jobban. Ebbe bele lehet halni? Akkor kettőt kérek belőle! (…) Nagyon érdekes visszajelzéseket kapok, az egyik fiú, aki tizenhat-hét éves korában járt hozzám, azt mondta, hogy amikor leült velem beszélgetni, akkor érezte először, hogy amit mond, azt én komolyan veszem, annak van jelentősége. Ott kezdte érezni, hogy a kimondott szóval hogyan vállal felelősséget.”

Marjai Kamilla többek között arról is beszélt, hogy Magyarországon széles körben alkalmazzák a színházterápiát az addiktológiában. (Az ő írása a A függőséggel terhelt test valósága, élményvilága és jelentésváltozatai címet viseli a Máltai Tanulmányokban.) Doktori disszertációját a serdülő korú autisták bullying és szerhasználati jellemzőiről írta, ennek kapcsán egy kérdésre válaszolva, kutatásait ismertetve elmondta, hogy a szerhasználat viszonylag keveseket érint az ő körükben, ami részben a szociális elakadásaikkal magyarázható. „Ugyanakkor a nemzetközi szakirodalom azt írja, hogy azok a felnőttek, akik autizmussal élnek, de nem diagnosztizált autisták és szerhasználók, azoknál sok esetben a szerhasználat elmaszkolja az autizmus tüneteit. Olyan módon, hogy éppen a szociális kapcsolatokat olajozza be, tehát nekik így könnyebb kapcsolódni, ismerkedni, vegyülni, a társaság aktív szereplőivé válni.” Hozzátette: körükben a csoportterápia nem működik, már-már kontraproduktív, mert a szociális elakadásaik miatt nem tudnak beépülni a csoportba, kipörögnek, és a kudarcélmény további üzemanyagként hat a függőség számára.

A Máltai Tanulmányok legfrissebb cikkei és a teljes lapszám megtalálható a maltaitanulmanyok.hu oldalon. Recenzió a Szenvedélyhez láncolva című kötetről itt.

Videós összefoglaló az eseményről:

Az esemény teljes egészében visszanézhető az alábbi videóban.