Absztrakt

Donald J. Trump amerikai elnök második ciklusának egyik első momentuma az amerikai segélyezéspolitikát gyökeresen átalakító és a USAID-et leépítő lépése volt. A tanulmány a körülmények és az amerikai megfontolás bemutatása mellett elsősorban a lépés nemzetközi segélyezésre gyakorolt hatásaira és emellett kiemelten a geopolitikai következményekre fókuszál, ismertetve, hogy az amerikai lépéssel olyan pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuum alakul ki, melyet még a legjelentősebb nemzetközi szereplők és a tanulmányban kiemelt Kína sem képes betölteni.

Kulcsszavak: USAID, világrend, nemzetközi segélyezés, Egyesült Államok, Kína, OECD

DOI: 10.56699/MT.2026.1.5

Donald J. Trump második elnöksége az amerikai segélyezési politika radikális és hirtelen átalakításával vette kezdetét, a USAID (U.S. Agency for International Development) megszüntetése alapjaiban rengetheti meg azt a nemzetközi segélyezési rendszert, amelynek vezető szereplője volt Washington. A lépés finanszírozási hiányt, intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok (Kína, az EU, Japán) csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség.

A USAID MEGSZÜNTETÉSE

Donald J. Trump második ciklusának első heteit az elsöprő lendületű elnöki rendeletalkotás és a kormányzati kiadások átvilágítására és megvágására létrehozott új kormányzati testület, az Elon Musk által fémjelzett DOGE aktív működése jellemezte. A kiadások felülvizsgálata és a külpolitikai prioritások átgondolása mellett a USAID egyik napról a másikra történő megbénítása és leépítése volt jelentős esemény az új adminisztráció első hónapjaiban. Donald Trump 2025. január 20-án egy elnöki rendelettel három hónapra (kilencven napra) szólóan felfüggesztette a szervezet tevékenységét (The White House, 2025), majd március 10-én bejelentették, hogy megszüntetik a USAID szerződéseinek 83 százalékát (Demirjian, 2025).

Az elmúlt évtizedek amerikai kül- és fejlesztéspolitikáját meghatározó szervezet honlapját már 2025 februárjában leállították (Knickmeyer, 2025), elérhetetlenné téve archív és aktuális projektinformációkat, adatokat. Az 1961 novemberében, a sors furcsa fintoraként egy elnöki rendelettel létrehozott szervezet az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökök által is alkalmazott fejlesztéspolitikáját igyekezett szervezett keretek közé terelni (Kennedy, 1961).

Az első lépéseket követő hónapokban az is világossá vált, hogy számtalan bírósági ítélet ellenére (Kates et al., 2025) a USAID csökkentett méretű és fókuszú tevékenységét az Egyesült Államok Külügyminisztériuma (Department of State) alá rendelik, és a 2026-os pénzügyi év tervezését is ennek megfelelően kezdték el, de ahogy azt számos esetben kiemelték, átgondolt szerepvállalás mentén, már a USAID intézményi struktúrája és munkavállalói nélkül képzelik el a szóban forgó segélyezési formát.

2023-ban az Egyesült Államok 71,9 milliárd dollárt fordított nemzetközi segélyezésre, ebből 43,8 milliárd, azaz a segélyre fordított összegek körülbelül 61 százaléka a USAID-en keresztül jutott el a fogadó államokhoz és szervezetekhez – a USAID struktúrájára és több ezer dolgozójára, szakértőjére támaszkodva (DeSilver, 2025). Az a tanulmány írásának pillanatában sem egyértelmű, hogy mi történt vagy fog történni a dolgozókkal és szakértőkkel. Az biztosan látszik, hogy az intézkedések nyomán számos szerződést felbontottak, és a személyi állományt drasztikusan csökkentették, a dolgozók jelentős részét adminisztratív szabadságra helyezték, és csak korlátozott számú kritikus feladatkört tartottak meg – de a pontos számokról az információhiány mellett azon bírósági ítéletek miatt sem beszélhetünk, melyek a szerződés alapján járó összegek kifizetésére és a dolgozók munkahelyükre való visszaengedésére kötelezték a kormányzatot. Éppen ezért a tanulmány a USAID státuszával kapcsolatban következetesen a leépítés és nem a megszüntetés kifejezést használja, figyelembe véve egyrészt az említett bírósági ítéleteket, másrészt azt a tényt, hogy jogilag a szervezet nem szűnt meg, bár egyelőre kevés kézzelfogható információval rendelkezünk arról, hogy a Külügyminisztérium alá rendelve milyen tevékenységet végezhet az elmúlt hónapok döntéseit strukturálisan megszenvedő USAID. A tanulmányban leépítésen tehát nem kizárólag a költségvetési csökkentést értjük, hanem a kapacitás, a programportfólió, a földrajzi jelenlét és az intézményi koordináció együttes gyengülését is. Ennek azért van jelentősége, mert a segélyezés geopolitikai hatása nem pusztán a kihelyezett forrás nagyságából, hanem a végrehajtási hálózatból, a partnerségi struktúrákból és a feltételrendszerből is következik.

KUTATÓI KÉRDÉS ÉS ÁLLÍTÁS

Kutatói kérdésem az volt, hogy az Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre, és ez milyen geopolitikai következményekkel jár, továbbá hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán vagy akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt.

A tanulmány fő állítása, hogy a USAID megszüntetése nem csupán finanszírozási hiányt, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is okoz, amelyet az egyéb donorok csak részlegesen és/vagy szelektíven tölthetnek ki, Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség – még abban az esetben sem, ha e donorok érdekeltek lennének abban, hogy az Egyesült Államok helyébe lépjenek minden olyan térségben és országban, ahonnan az segélyezési tekintetben kivonul.

A leépítés hatásairól azért hármas megközelítésben beszélünk, mert külön értelmezzük a finanszírozási sokkot, az intézményi-szakértői kapacitásvesztést és az Egyesült Államok külpolitikájához is kapcsolódóan a legitimációs veszteséget a segélyezési ökoszisztémában.

MÓDSZERTAN, FOGALMI KERETEK ÉS FELÉPÍTÉS

Az elemzés módszertanilag kvalitatív dokumentumelemzésre és másodlagos (deskriptív) adatelemzésre támaszkodik, valamint a fő donorok helyettesítési potenciálját három összevetési szempont mentén – finanszírozási kapacitás, intézményi/végrehajtási kapacitás, legitimációs-normatív illeszkedés – strukturált módon értékeli. A dokumentum-elemzés célja a USAID leépítéséhez vezető út, illetve annak értelmezése, hogy a lépés miért generál vákuumo(ka)t. A forráskorpusz kormányzati és intézményi dokumentumokból, állásfoglalásokból, továbbá szakpolitikai és kutatási anyagokból, illetve sajtóforrásokból áll – utóbbiak a gyorsan változó események kronológiai bemutatását, továbbá a nyilvános narratívák azonosítását segítik. Az elemzés az amerikai fordulatot megelőző és közvetlenül követő időszakra koncentrál, így már összehasonlítható esettanulmányok helyett egyelőre potenciális űrkitöltő donorokat vizsgál a három elemzett szempont alapján. Az elemzett folyamat több esetben még zajló jogi, pénzügyi és intézményi átalakulás, a tanulmány ezért elsősorban a mechanizmusok feltárására, valamint a donorok helyettesítési potenciáljának bemutatására törekszik.

A tanulmányban a segélyezés kifejezés gyűjtőfogalomként utal az Egyesült Államok külföldi támogatási tevékenységére (foreign assistance), amely magában foglalja a humanitárius segítségnyújtást, a fejlesztési támogatást és biztonsági-katonai jellegű forrásokat (Ingram, 2024; McCabe–Brown, 2024). A fókuszban lévő USAID miatt az elemzés elsősorban humanitárius és fejlesztési komponensekre fókuszál. A donorstatisztikák, -adatok esetében a tanulmány a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) OECD DAC által megfogalmazott definícióját veszi alapul: „…állami (hivatalos) forrásokat biztosító szereplők által a kedvezményezetteknek (alacsony és közepes jövedelmű országoknak) nyújtott pénzügyi támogatás, olyan területeken, mint az egészségügy, a közegészségügy és higiénia, az oktatás és az infrastruktúra. Többnyire vissza nem térítendő támogatásokból vagy »kedvezményes« (lágy feltételekkel nyújtott) hitelekből áll, és a legkevésbé fejlett országok számára rendelkezésre álló külső finanszírozás több mint kétharmadát teszi ki” (OECD, é. n.).

A tanulmány a segélyezést elsődlegesen nemzetközi világrendi és hatalmi-politikai keretben értelmezi, és a segélyezéspolitikai részleteket a geopolitikai hatások megértésének szolgálatába állítja, ami azért is releváns, mert ahogy Alberto Alesina és David Dollar megállapították, „a külföldi segélyek irányát legalább annyira diktálják politikai és stratégiai megfontolások, mint a kedvezményezettek gazdasági szükségletei és politikai teljesítménye” (Alesina–Dollar, 2000).

A dolgozat először az amerikai segélyezési politika jelentőségét, majd projektjeit mutatja be, hogy értelmezhetővé váljon, miért beszélhetünk pénzügyi, intézményi és legitimációs vákuumról a USAID megszűnése kapcsán. Ezt követően a lépés politikai-geopolitikai megfontolásait tekintjük át, hogy aztán megvizsgáljuk, képes lesz-e bármelyik egyéb donor állam belépni a Washington által hagyott vákuumba.

AZ AMERIKAI SEGÉLYEZÉSI POLITIKA JELENTŐSÉGE

A USAID leépítéséig Washington messze a világ legnagyobb humanitárius adományozója volt (1. ábra), miközben az Egyesült Államok költségvetésének bőven kevesebb mint egy százalékát költi el külföldi segélyezésre és fejlesztésre (Roy, 2025). Mindamellett, hogy a teljes kiadáshoz képest eltörpül ez az összeg, az Egyesült Államok egyike volt azon országoknak, melyek kötött segélyeket biztosítottak, tehát az összegek elköltése során saját beszállítókra és szállítókra támaszkodtak – azaz üzletet generáltak amerikai cégeknek.

Egy 2021-es adat alapján a USAID-del szerződésben álló cégek 86,4 százaléka amerikai. (Ilasco, 2022). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Biden-adminisztráció alatt, kiemelten Ukrajna vonatkozásában a direkt, nem kötött segélyek is szerepet kaptak (USAID Office of Inspector General, 2023). Az Egyesült Államok kiemelten alkalmazott bilaterális együttműködéseket fejlesztési segélyeihez, azaz a segély „nyújtását, modalitását, feltételeit, kedvezményezettjeit [az Egyesült Államok] motivációja, gazdasági és politikai érdekei közvetlenül” határozták meg (Kiss, 2024: 9).

Tehát miközben Washington kiemelt szereplő a segélyezési szegmensben, gazdaságilag nem volt számára megterhelő a hozzájárulás, az amerikai gazdaságot is segítették a különböző programok, ráadásul az Egyesült Államok a saját érdekei mentén folyamatosan kontroll alatt tartotta a célországokat.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy miközben a segélyezés kiterjedt volt, bizonyos elemzések arra is rámutatnak, hogy az „Egyesült Államok kormánya sikeresen használta fel a külföldi segélyprogramokat, hogy külpolitikai engedelmességet érjen el az ENSZ-ben olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak Amerika nemzeti érdekei szempontjából” (Wang, 1999: 199).

1. ábra: A tíz legnagyobb OECD-DAC-donorállam segélyköltése 2019 és 2023 között

Forrás: A Carnegie Africa elemzése az OECD, a Donor Tracker Focus2030 és a Devex adatainak felhasználásával.

Washington segélyei viszonylag széles skálán mozogtak, ami jól látható a nyilvánosan hozzáférhető információk alapján. Az egyik legjobb összefoglalást a Pew Research Center készítette, amely a 2023-as adatokat vizsgálva mutatta be, hogyan is állt össze az abban az évben 71,9 milliárdos segélyezési összeg (2. ábra). Miközben azt a kutatóintézet is megjegyzi, hogy nem minden kategória esetében egyértelmű a költés jogcíme (köszönhetően annak, hogy a USAID mellett a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és többek között az Egészségügyi és Szociális Minisztérium is folyósított fejlesztési támogatásokat), látszanak világos trendek.

• Az adatok értelmében az összegek 27 százaléka ment gazdasági jellegű fejlesztésre, mely döntően Ukrajna pénzügyi támogatását jelentette.

• Humanitárius segítségnyújtásra és katasztrófaelhárításra az összegek 21,7 százalékát költötték, itt az éhínség elleni harcot és például a konfliktuszónák melletti menekülttáborokat, az alapvető szolgáltatások biztosítását kell kiemelni.
• Az összegek 22,3 százaléka egészségügyi segélyként érkezett azokba az országokba, ahol szükség volt erre: HIV/AIDS (a teljes éves összeg 14,7 százaléka), kolera, malária, oltási programok, a fejlődő világ számára biztosított modern egészség-ügyi szolgáltatások.

• Az összegek 14,2 százaléka a béke és biztonság kategóriában sokszor katonai segélyek folyósítását jelentette (Ukrajna mellett itt Izrael és Egyiptom szerepe is kiemelhető).
• Voltak a környezet címszó alatt elköltött összegek (1,9%), továbbá azok a kiadások (a teljes összeg mintegy 3,2 százaléka), amelyek miatt a USAID sok országban címlapra került az elmúlt időszakban: a demokrácia, emberi jogok és kormányzás címszó alatt futó projektek (DeSilver, 2025).

2. ábra: Az Egyesült Államok által a 2023-as pénzügyi évben minden kategóriában folyósított külföldi segélyek aránya

Forrás: ForeignAssistance.gov (letöltve: 2025. január 28.)

A programokról tehát látható, hogy a segélyek döntő többsége humanitárius segítségnyújtásként rászoruló egyéneket, csoportokat, illetve országokat és régiókat célzott, és az is kitűnik, hogy (Ukrajna mellett) elsősorban a fejlődő térségek, országok és régiók részesültek a USAID támogatásaiból, így a leállásból fakadó esetleges következmények is ezekben az államokban lesznek jelentősebbek (3. ábra).

3. ábra: A USAID segélyprogramjai, 2014–2023 (a 2023-as USD-árfolyam szerint)

Forrás: Roy, 2025

KIALAKULT VÁKUUM(OK)?

Azt, hogy az amerikai hozzájárulás megváltozása mekkora űrt hagy maga után, az amerikai segély kiemelkedően magas volumene mellett az elmúlt évek aggasztó tendenciái is befolyásolják. Látható folyamat, hogy globálisan „egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek, ugyanakkor ezzel nem tud lépést tartani a finanszírozási képesség” (Kiss, 2024: 7) – a nyomás többek között a klímaváltozás, a pandémia, a különböző konfliktusok és válságok miatt vált jelentősebbé az elmúlt években, a USAID leépítése kapcsán ezért beszélhetünk pénzügyi kérdésről, illetve esetleges vákuumról.

Tehát olyan ponton válnak kérdésessé az amerikai pénzügyi támogatások, amikor amúgy is növekszik az igény az ilyen jellegű segélyekre. És nem csupán az amerikai összegek kiesése okoz problémát: futó projektek, a helyi viszonyokhoz évek-évtizedek óta alkalmazkodó megoldások és szakemberek, a szakmai tudás és kompetencia tűnhetnek el, tűnnek el, tűntek el egyik napról a másikra. És mindezek helyreállítása nem oldható meg egyik vagy másik ország nagyobb pénzügyi szerepvállalásával, hisz mindegyik állam érdekelt a saját szervezetei mellett a saját szakemberei alkalmazásában, hogy a saját maguk által definiált projektek támogassák nemzeti érdekeik megjelenését vagy megvédését. A USAID mögött évtizedes tapasztalat és szakértelem áll, melynek felépítése nem történhet meg rövid idő alatt. Andrew S. Natsios szerint „a sikeres fejlesztési programok, amelyek valódi változást eredményeznek, tíz–húsz éves időhorizontot igényelnek ahhoz, hogy gyökeret eresszenek, növekedjenek, és önfenntartóvá váljanak” (Natsios, 2020: 114). Az intézményi vákuum is fontos kérdés, de nem csupán a szaktudás leépítése, hanem a rendszer fragmentálódása miatt is. Még több párhuzamos és kevesebb koordinált megoldás „hatalmas adminisztrációs költségekkel jár mind a kedvezményezettek, mind a donorok számára” (Fuchs et al., 2015: 255).

Ha figyelembe vesszük az előző részben említett pénzügyi elemeket és a gazdasági sajátosságokat (például az amerikai gazdaság bekötöttségét), a USAID úgy volt Washington puha diplomáciai eszköze, hogy közvetlen amerikai politikai és pénzügyi érdekeket is szolgált, és hasznot is hajtott – nem véletlen, hogy a szervezet a hidegháborús szembenállás, versenyfutás terméke. John F. Kennedy elnök így fogalmazott mindennek a szükségességéről: „Nincs menekvés a kötelezettségeink elől: erkölcsi kötelezettségeink bölcs vezetőként és jó szomszédként az egymásra utalt szabad nemzetek közösségében – gazdasági kötelezettségeink a leggazdagabb emberekként egy olyan világban, ahol túlnyomórészt szegény emberek élnek, olyan nemzetként, amely már nem függ a külföldi hitelektől, melyek egykor segítettek nekünk saját gazdaságunk fejlesztésében – és politikai kötelezettségeink a legnagyobb ellenállásként a szabadság ellenfeleivel szemben” (Kennedy, 1961). Kennedy tehát nem csupán Washington felelősségét, de a segélypolitika által biztosított előnyöket is látta a nagyhatalmi versenyfutás tekintetében.

Leo Michel (2017) Joseph Nye tézise nyomán amellett érvel, hogy a puha erő kulcsa a legitimáció: ha egy állam hatalmát legitimnek látják, kisebb ellenállásba ütközik, és ennek köszönhetően ritkábban kényszerül költséges kényszerítésre, kemény eszközök használatára. Ehhez szorosan kapcsolódik G. John Ikenberry (2018) intézményesített hegemóniáról szóló elmélete is, amely kiemeli, hogy a nagyhatalmaknak azért is lehet érdekük intézmények és normák létrehozása, mert ebben nem csupán saját cselekvési szabadságuk korlátozását látják, hanem hatalmuk kiterjesztését is – és ez a két folyamat csak látszólag mond ellent egymásnak, teszi hozzá a szerző. Ezek az intézmények és normák egyrészt „bebetonozzák” a kívánatos politikai orientációt más államokban, másrészt növelik a rend legitimitását azáltal, hogy kiszámíthatóvá és szabályhoz kötötté teszik a hegemón hatalomgyakorlást (Vörös–Tarrósy, 2026). Ezek a struktúrák „segíthetnek egy államnak hiteles korlátokat és kötelezettségeket felállítani a saját hatalmára vonatkozóan, ami megkönnyíti az együttműködést, és nagyobb legitimitást ad a rendnek. Más államok nagyobb valószínűséggel üzletelnek veled – azaz melléd állnak (bandwagoning), ahelyett, hogy ellened egyensúlyoznának (balancing) –, ha hitelesen bizonyítani tudod, hogy betartod az elfogadott szabályokat és normákat” (Ikenberry, 2018: 8).

Mindezen logika alapján tehát a USAID leépítése legitimációs vákuumot is okozhat. Nem csupán a kiemelkedő pénzügyi hozzájárulás vész el, hanem gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs szerepe is – amely Washington számára megkönnyítette a koalícióépítést és a partnerekkel való együttműködést. Leo Michel már Trump első ciklusában a soft power leértékelődését látta (Michel, 2017), és e folyamat a második ciklusban folytatódott.

Mielőtt áttérnénk e vákuumok esetleges betöltésére, ki kell emelnünk, hogy a soft power-ellenesség – vagy inkább a soft powerbe vetett bizalom csökkenése – mellett konzervatív körökben régóta kritizálják a USAID szervezetét és általánosságban az Egyesült Államok segélyezési politikáját, ami világossá vált a The Heritage Foundation által összeállított politikai projektterv, a Project 2025 létrehozásával. Az úgynevezett globális progresszív baloldal támogatására fordított összegek, a kiadások nagysága, a Kínával szembeni fellépés szükségessége, a klímavédelmi, az esélyegyenlőséghez, a sokszínűséghez és befogadáshoz kapcsolódó kiadások felülvizsgálata mind-mind jelen voltak és vannak a konzervatív közbeszédben (Primorac, 2023).

POSZTHEGEMÓN ŰR?

A USAID-et érintő amerikai lépés nem egyedülálló és nem is feltétlenül meglepő az Egyesült Államok globális szerepét és helyzetét tekintve, és egy világos narratívában, az úgynevezett poszthegemoniális világfelfogásban azt jelenti, hogy amennyiben a poszthegemón szereplő, az Egyesült Államok nem képes működtetni az általa formált, dominált vagy létrehozott struktúrákat, akkor nem is biztos, hogy érdekelt azok fenntartásában (Tálas, 2021). Ez viszont azt is feltételezi, és erre is látunk példákat, hogy a USAID nem az egyetlen szereplő, a nemzetközi segélyezés pedig nem az egyetlen terület, amellyel kapcsolatban Washington átértékeli a szerepét, adott esetben a hozzájárulását. E folyamat az átalakuló világrenden belül úgy is értelmezhető, hogy az eddigi pólus, az unipoláris világrend stabilitásáért, a feltörekvő államok fejlődéséért is felelős Egyesült Államok már nem kívánja fenntartani azon szolgáltatásokat, melyek a multipolaritásban és a multilaterális megoldásokban érdekelt államok igényeit és érdekeit szolgálták (Vörös–Tarrósy, 2024).

Amikor tehát azon gondolkozunk, hogy a USAID helyére, ebbe a hármas vákuumba megérkezhet bármelyik, akár fejlett, akár feltörekvő szereplő, akkor érdemes abban a kontextusban értelmezni ezt, hogy a USAID kivonulása által okozott űr csak az egyik pénzügyi űr, melyet Washington maga után hagy: az Egészségügyi Világszervezetből való kilépés hasonló nehézségeket, pénzügyi hiányokat, valamint pótolhatatlan infrastrukturális és szakmai veszteségeket jelent, de idesorolható az UNESCO és (esetlegesen) a (közel)jövőben egyéb szakosított ENSZ-intézmények, illetve szervezetek helyzete is: 2026. január 7-én Washington egyszerre hatvanhat nemzetközi, köztük harmincöt ENSZ-hez köthető szervezetből lépett ki Trump elnöki rendeletével. Ahogy Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere fogalmazott: „Nem fogjuk tovább pazarolni erőforrásainkat, diplomáciai tőkénket és részvételünk legitimáló súlyát olyan intézményekben, amelyek irrelevánsak, vagy ellentétesek az érdekeinkkel” (USDOS, 2026).

Ha az Egyesült Államok nem hajlandó tovább finanszírozni e globális szervezeteket, szolgáltatásokat, akkor a potenciálisan nagyobb felelősséget vállaló államoknak számos ponton, területen és szervezetben kell nagyobb pénzügyi hozzájárulást biztosítani akár csak az elköltött összegek eddigi szintjének fenntartásához is. Tehát hatalmas lehet a segélyezés és a multilaterális megoldások mellett kiálló államokra nehezedő anyagi teher.

KÖVETKEZMÉNYEK

Bármilyen lépéseket tesz is a nemzetközi közösség, a USAID-et érintő változásoknak lesznek egyértelmű vesztesei, negatív következményei. A teljesség igénye nélkül az alábbiakat mondhatjuk el ezekről a kimenetekről:

• Egyéni szinten a különböző segély- és fejlesztési programokból közvetlenül részesülő rászorulók, betegek és szegények mögül esik/eshet ki a támogatás – és miután a leépítésre a nemzetközi közösség felé kommunikált hatásvizsgálat nélkül került sor, nehéz felmérni a valódi következményeket. Az egyik legsúlyosabb és rögtön látható hatással a HIV/AIDS-programok haszonélvezői szembesültek: a gyógyszereikre napi szinten rászorulók, a kezeléseket kapó egyének és az azokat biztosító szervezetek. A UNAIDS adatai alapján a HIV/AIDS elleni fellépés legjelentősebb támogatója a USAID volt, 73 százalékát adva az eddigi globális költségeknek (UNAIDS, 2025), és bár Marco Rubio kilenc nappal később kivette a tiltás alól az életmentő gyógyszereket, orvosi ellátásokat, az ételt és menedéket nyújtó szolgáltatásokat (Becker, 2025), a segélyszervezet dolgozóit a munkájuk leállítására felszólító elnöki rendelet megakasztotta a globális projekteket, és a globális segélyszervezetek többsége már jelezte, hogy megérzik a USAID felfüggesztését (UNAIDS, 2025).

• Az egyének hátrahagyása ugyanakkor a fejlődő államokra is kihat: vagy nagyobb terhet vállalnak ezen egyének, csoportok, rétegek támogatásában (ami nehezen valószínűsíthető, hiszen éppen az állami beavatkozások hiánya, elégtelen szintje miatt volt szükség donorok támogatására), vagy magukra maradnak nehézségeikkel az amúgy is számos kihívással szembesülő társadalmakban. A következmények, bármelyik szcenárió válik is valóra, szerteágazók lehetnek: az állami pénzügyi beavatkozás más területektől von el forrásokat, az érintettek hátrahagyása pedig a szegénységet, a leszakadást, adott esetben a munkaerőpiaci tevékenységeket befolyásolná negatív irányba, minden esetben további kockázatokkal terhelve a fejlődő társadalmakat – gondoljunk akár a radikalizálódás jelentette veszélyre is.

• A fejlődő világban kialakuló és növekvő kockázatok ugyanakkor globalizált világunkban nem maradnak lokálisak, akár közvetlen, akár – például konfliktusok következtében, menekülteken keresztül – közvetett módon, de hatással lesznek a nemzetközi közösségre, a fejlett világ államaira is.

• Bár vélhetően csak rövid távon, de a USAID megszüntetésével az amerikai adófizetők nyerhetnek az eddig külföldön elköltött pénzek még nem ismert elképzelések szerinti hazai felhasználásával. Ugyanakkor az amerikai fejlesztéspolitika már ismertetett működése miatt amerikai vállalkozások és munkahelyek kerülnek veszélybe,1 ráadásul a segélyszervezettel együtt az Egyesült Államok puha hatalmának gerincét adó imázsépítő, -támogató projekteknek is búcsút mondhatnak.

Arra a tényre is érdemes kitérni, hogy a globális fejlesztéspolitikák soha nem voltak tökéletesek – bár sok esetben a donor államok egyéni érdekei voltak ezért felelősek. Többször felmerült az az elképzelés, hogy érdemes olyan projekteket megvalósítani és támogatni, melyek a helyi szereplők mellett a fenntarthatóságot és a segélyektől való függés megszüntetését is célozzák. Bár a Trump-adminisztráció döntésének nem ez volt a kommunikált célja, a szűkülő források akár arra is késztethetik mind a donor, mind a fogadó államokat, hogy a kevesebb forrást hatékonyabb módon költsék el.

E lehetséges következmények azt a globális – és helyi – igényt vetíthetik előre, hogy a kiesett projektek helyére más donor államok kezdeményezései érkezzenek. E tekintetben az a kérdés, vajon beszélhetünk-e olyan államokról, melyek nyertesei lehetnek az amerikai lépéseknek. A segélypolitika ugyanis geopolitikai tényezővé vált. Natsios kiemeli, hogy a nagyhatalmi rivalizálás az elmúlt évtizedben „átlépett” a nemzetközi fejlesztési térbe, miközben a poszthidegháborús fejlesztési rend „felbomlóban” van (Natsios, 2020: 101). E keretben az intézményi visszalépések stratégiai jelentőségűek, mert „a fejlesztési tér nem szereti a vákuumot” (Natsios, 2020: 107), és ez Natsios véleménye szerint lehetőséget teremt más szereplők számára.

KI TÖLTHETI KI A VÁKUUMO(KA)T?

A sajtóban (Wolf, 2025) és politikusi körökben (Dent, 2025) viszonylag gyorsan megszületett az a narratíva, mely szerint Kína lehet a jelenlegi helyzet nyertese, számos térségben és országban átvéve a USAID helyét és szerepét. Natsios is Kína szerepét emelte ki tanulmányában (Natsios, 2020). Ugyanakkor annak vizsgálata, hogy ez valóban megtörténhet-e, komplexebb kérdést vet fel, hiszen az átalakuló világban nem csupán Kína, hanem több középhatalom, feltörekvő állam is érdekelt a status quo megváltoztatásában (Tarrósy–Vörös, 2019) és az amerikai hegemónia megtörésében – elméletileg tehát érdekeltek lehetnek az Egyesült Államok pozícióinak átvételében.

Kína

Kína nemzetközi segélyezésről alkotott véleménye jelentősen eltér az OECD-államok és az Egyesült Államok normáitól és felfogásától, és az ázsiai ország inkább tekinti e tevékenységét partneri kapcsolatnak a Dél–Dél-kooperáció részeként, amelyben a fogadó államok érdekei is megjeleníthetők (Dreher et al., 2018; Vörös, 2024). Peking tehát inkább a fejlesztési együttműködést preferálja, melyben vegyíti a segélyezést a befektetésekkel, a kereskedelemmel és a különböző fokú együttműködésekkel, sőt hitelekkel – a segélyezés szempontjából kevésbé átlátható módon. Tehát az figyelhető meg, hogy „a kínai segélypolitika nehezen elválasztható a kereskedelem- és a beruházáspolitikától, a három terület összefonódása megmutatkozik a segélyezés céljaiban, eszközeiben és formáiban, valamint intézményrendszerében egyaránt” (Vári, 2016: 79). Mindez azt is jelenti, hogy a klasszikus segélyezés nem része Kína segélyezési portfoliójának, a gazdasági hasznot hajtó együttműködések vonzóbbak a kelet-ázsiai állam számára – így nem arról kell beszélni, hogy például a HIV/AIDS-programok finanszírozását folytatná, átvenné Kína, hanem arról, hogy Peking rövid (és vélhetően közép)távon nem is rendelkezik azokkal az infrastrukturális adottságokkal (szervezeti felépítés, szakembergárda), melyek lehetővé tennék az ilyen jellegű segélyprogramok akár csak részleges átvételét.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy globális imázsát, a „felelős Kína” képét építve Peking nyerhet olyan projektek támogatásával, melyek a fejlődő, rászoruló államok igényeire reagálnak, és Kínát olyan szereplőként festik le, amely egy jobb világ megteremtésén dolgozik. A multilaterális együttműködéseket támogató és azoknak elsőbbséget adó szereplőként ez nem állna távol Kína külpolitikai-geopolitikai-stratégiai céljaitól. Ennek okán elképzelhető, hogy bizonyos zászlóshajóprojektek, globálisan jól kommunikálható esetek kapcsán Peking tesz majd lépéseket. Talán nem véletlen, hogy Kambodzsa, Pápua Új-Guinea és Nepál neve is felmerült (Wolf, 2025) olyan államként, ahol Kína rögtön megjelenhet. Ezen értesülések közül azonban egyelőre egyiket sem lehet megerősíteni. Például a kambodzsai aknamentesítő projektet érintő kínai hozzájárulásról szóló döntés már jóval az amerikai felfüggesztés előtt megszületett – igaz, a USAID leállása miatt az amerikai pénzek valóban nem érkeztek meg (Chheng, 2025).

Ráadásul, ahogy arra már kitértünk, az amerikai visszalépés miatt nagyobb nyomás nehezedhet Kínára egyéb globális programok, például a WHO vonatkozásában is, így az évek óta a gazdasági kihívásainak orvoslásával elfoglalt kelet-ázsiai államnak számos területen át kellene vállalnia az amerikaiak által eddig vitt terheket. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár Kína nyerhet a USAID drasztikus mértékű zsugorodásán, amennyiben ezt a nyereséget pusztán a nemzetközi megítélésben mérjük, viszont nem lesz képes az űr kitöltésére, az Egyesült Államok helyettesítésére, így viszont Pekingnek globális értelemben, esetleges biztonsági konfliktusok során akár számottevő károkkal is szembe kell néznie.

További középhatalmak nyerhetnek teret?

Ahogy fentebb már volt róla szó, a USAID körüli helyzet egyéb szereplők érdeklődését is felkeltheti, az átalakuló világrendben számos ilyen államról beszélhetünk, melyek akár Kínához hasonló érdekekkel és megfontolásokkal jelentkezhetnek – ennek már jóval Trump döntését megelőzően is voltak jelei. Az úgynevezett csendes forradalom részeként számos ilyen új donor állam tűnt fel az elmúlt időszakban: például a multipolaritásban érdekelt államok elitklubjaként is definiálható BRICS-et kell megemlítenünk (Kiss, 2024), és így akár Oroszország is kiemelhető a témában érdekelt szereplőként.

A Kínára vonatkozó megállapítások ezen államokkal kapcsolatban is igazak lehetnek, és egy gyors körkép segíthet felmérni az elképzelések valószínűtlenségét: a BRICS-államok egy része maga is segélyre szorul, például a legújabb tag, Indonézia inkább foglalkozik azzal, hogy az ő esetükben ki helyettesítheti a USAID segélyeit (Widianto, 2025), semmint hogy miképpen lennének képesek globálisan kiváltani az amerikai segélyeket, de az egyik alapító tag, Brazília is hasonló problémákkal néz szembe. Jelenlegi gazdasági helyzetében Moszkva ugyan nem lenne képes helyettesíteni Washingtont, de rövid távú hasznokról, politikai megfontolásokról Pekinghez hasonlóan orosz oldalon is beszélhetünk, és a volt keleti blokk országaiban, illetve a volt szovjet tagköztársaságok területén az amerikai alternatíva eltűnése részükről üdvözölt esemény lehet.

Érdemes volna még az Öböl-államok, Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy Katar esetleges szerepvállalását is vizsgálni, de az valamennyi esetben látható, hogy egyik feltörekvő szereplő sem képes az amerikai összegek helyettesítésére. Rövid távú, regionálisan fókuszált, imázst segítő bejelentésekre készülhetünk, de átfogó, globális programokra egyik ilyen jellegű szereplőnek sincs anyagi vagy szervezeti, strukturális lehetősége.

Az Európai Unióról se feledkezzünk el

Az Egyesült Államokat követően (és Kína mellett) a legjelentősebb donorok az OECD-államok, a fejlett államok, például az európai szereplők. Az Egyesült Államok visszaszorulása kifejezetten a hagyományos segélyezési struktúrákban pedig azt eredményezheti, hogy az évtizedekkel ezelőtt megkezdett programok és célok megvédése érdekében ezek az országok növelik hozzájárulásukat. Itt kell kiemelni az Európai Uniót mint olyan globális szereplőt, amely már csak földrajzi okokból is érdekelt(ebb) lehet a kelet-európai, dél-kaukázusi, afrikai és közel-keleti kihívások kezelésében. Az EU 2021-ben alakította át globális segélyezési rendszerét, és igyekezett hatékonyabbá tenni: a Szomszédsági, Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Eszköz – Globális Európa (NDICI – Globális Európa) nevet kapó új kezdeményezés célja, hogy az összes harmadik országgal folytatott együttműködést fedezze, s földrajzi, tematikus és úgynevezett gyors reagálású pilléreken nyugszik. A tematikus pillérről szólva az EU kiemelte, hogy „a tematikus programok az emberi jogokra és a demokráciára, a civil társadalomra, a stabilitásra és a békére, valamint az olyan globális kihívásokra összpontosítanak majd, mint az egészség, az oktatás és képzés, a nők és a gyermekek, a munka, a szociális védelem, a kultúra, a migráció és az éghajlatváltozás” témája (Council of the European Union, 2021), így az látszik, hogy az Európai Unió lehet a legérdekeltebb a USAID által hátrahagyott űr kitöltésében. Ugyanakkor, ahogyan Kína esetében, úgy itt is meg kell említenünk, hogy nem ez az egyetlen terület, amelyen nagyobb szerepvállalásra lenne szükség az európai szereplők részéről, és az nem is várható, hogy egyedül képesek vagy akár hajlandók lennének teljes egészében pótolni a USAID által biztosított segélyösszegeket. Mindez az Európa biztonságáról szóló közös európai gondolkodás témájában is világossá vált – kiemelve egy újabb olyan területet, amelyre az európai államoknak a jövőben többet kell fordítaniuk.

ÖSSZEGZÉS

Összességében elmondhatjuk, hogy a USAID felfüggesztése, majd szerződésállományának drasztikus visszavágása nem pusztán egy amerikai belpolitikai, illetve költségvetési lépés volt, hanem olyan döntés, amely már rövid távon is érzékelhetően kezdi átformálni a nemzetközi segélyezési rendszert és az arról szóló gondolkodást. Bár a tanulmány írásának pillanatában a jogi procedúrák még tartanak, és nem teljesen egyértelmű, mely programok és projektek folytatódnak, az már most látszik, hogy egy ilyen jellegű – és ilyen hosszú – leállás nem csak „szünetet” jelent: a futó programok működése, a partnerekkel való együttműködés és a terepi végrehajtás is sérül, miközben a következmények felméréséhez valószínűleg hosszabb időre lesz szükség.

A kutatói kérdés első része arra vonatkozott, hogy az Amerikai Egyesült Államok döntésének milyen hatása lesz a nemzetközi segélyezési rendszerre. A tanulmány fő állítása mentén erre az a válasz, hogy a USAID leépítése nem csupán finanszírozási hiányt okoz, hanem intézményi és legitimációs vákuumot is létrehoz. Finanszírozási értelemben az amerikai forráskiesés önmagában is óriási lyukat üt a rendszeren, különösen egy olyan időszakban, amikor – a klímaváltozás, pandémiák, konfliktusok és humanitárius válságok miatt – eleve egyre inkább nőnek a fejlesztési szükségletek. Intézményi értelemben pedig nem egyszerűen pénz tűnik el, hanem a USAID mögött álló évtizedes tapasztalat, terepi jelenlét, szakértői kapacitás és végrehajtó infrastruktúra is: azok a működési megoldások és helyi viszonyokhoz alkalmazkodó szakmai tudás, amely egyik napról a másikra nem pótolható. Végül legitimációs értelemben gyengül az Egyesült Államok hitelessége és koordinációs súlya a segélyezési ökoszisztémában, ami a koalícióépítést és a partneri együttműködéseket is nehezíti.

A kutatói kérdés második része a geopolitikai következményekre irányult. A tanulmány alapján itt is az a fő következtetés, hogy a segélyezés ebben az értelemben nem mellékes fejlesztéspolitikai kérdés, hanem a világrendi és hatalmi-politikai mozgások része. A USAID a hidegháborús versenyfutás termékeként egyszerre szolgált humanitárius és fejlesztési célokat, és működött Washington puha diplomáciai eszközeként: úgy adott mozgásteret az Egyesült Államok számára, hogy közben nemzetközi jelenlétet, reputációt és együttműködési hálózatokat is épített. A visszalépés geopolitikai értelemben azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nemcsak „pénzt” von ki, hanem azt a képességét is csökkenti, hogy intézmények és normák mentén kiszámíthatóan, legitim módon alakítsa a nemzetközi együttműködéseket. Mindez az átalakuló világrendben abba a tágabb folyamatba is illeszkedik, amelyben Washington több területen átértékeli szerepét és adott esetben a hozzájárulását, miközben a rendszer többi szereplőjének alkalmazkodnia kell egy egyre inkább rendezetlen, kevésbé stabil és kiszámítható környezethez.

A kutatói kérdés harmadik eleme az volt, hogy mennyiben képesek egyéb donorok (Kína, az EU, Japán, illetve akár egyéb középhatalmak) betölteni a keletkező űrt. A tanulmány válasza itt egyértelműen az, hogy részlegesen és/vagy szelektíven lehet szó helyettesítésről, de Washington globális szintű helyettesítésére nincs lehetőség. Kína kapcsán a sajtóban gyorsan megszületett narratíva, hogy Peking „készen áll” átvenni az amerikai szerepet, ugyanakkor az elemzés rámutatott, hogy a kínai modell nem a klasszikus segélyezésre, hanem a fejlesztési együttműködés és a gazdasági hasznot is hozó együttműködések keverésére épül, így sem tematikusan, sem intézményi kapacitásában nem reális, hogy például a humanitárius és egészségügyi programok nagy részét átvegye. Peking bizonyos zászlóshajóprojektek és jól kommunikálható esetek mentén nyerhet reputációs hasznot, de a teljes pénzügyi és intézményi kiesés pótlása, valamint az amerikai globális hálózat helyettesítése nem várható tőle. Hasonló logika mentén a középhatalmak és feltörekvő szereplők esetében is legfeljebb regionális fókuszú, rövid távú, imázstámogató bejelentések képzelhetők el, átfogó és globális programokra azonban sem anyagi, sem szervezeti, strukturális lehetőségük nincs.

Az Európai Unió e szereplők közül a leginkább „kézenfekvő” alternatíva, hiszen intézményesített fejlesztési együttműködési keretekkel és tematikus fókuszokkal is rendelkezik, valamint földrajzi okokból is érdekelt lehet több válságtérség stabilizálásában. Ugyanakkor a tanulmány alapján az is látszik, hogy az EU előtt sem egyetlen probléma jelenik meg, hanem egyszerre több területen nő a felelősségvállalási kényszer (biztonságpolitika, multilaterális intézmények finanszírozása, regionális válságkezelés). Ezért bár elképzelhető hozzájárulás-növelés, a teljes amerikai kiesés átvállalása és a USAID által képviselt globális infrastruktúra kiváltása európai oldalról sem reális.

Mindezek fényében a tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a USAID leépítése olyan hármas – finanszírozási, intézményi és legitimációs – vákuumot hoz létre, amelyet a nemzetközi rendszer többi szereplője legfeljebb részleteiben, szelektíven és saját érdekei szerint tud majd kezelni. A nemzetközi segélyezésre ugyanakkor a jövőben is szükség lesz, és miközben a folytatással vagy az alternatív donorok szerepvállalásával kapcsolatban egyelőre sok a bizonytalanság, a negatív következmények már most láthatóan súlyosbodhatnak – különösen ott, ahol a segélyezés nem „plusz”, hanem alapfeltétel az egészségügyi, humanitárius és társadalmi stabilitás fenntartásához.

Absztrakt

A tanulmány célja a Tienhszia elnevezésű hagyományos kínai vízió vizsgálata a kínai külpolitikai gondolkodás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek fényében. A tanulmány Csao Tingjang elméletét helyezi a középpontba, amely a Tienhsziát egy békés, értékalapú világrend ideáljaként mutatja be. Az írás azt a kérdést vizsgálja, hogyan értelmezhető a Tienhszia világrend-koncepcióként, és milyen hatással lehet Kína külpolitikájára. A tanulmány a szakirodalom kritikai elemzésében feltárja az elmélet utópisztikus és hegemonikus vonásait. A történeti példák rámutatnak, hogy a Tienhszia gyakorlati megnyilvánulásai a harmónia helyett inkább Kína-központúságot és kulturális-politikai befolyást testesítettek meg. A modern külpolitikai gyakorlatban, például az Övezet és Út Kezdeményezésben a koncepció retorikai és ideológiai elemként jelenik meg, amely a kínai puha hatalom és nemzetközi imázs építésének eszköze.

Kulcsszavak: Kína, Tienhszia, világrend, nemzetközi kapcsolatok, kínai filozófia

DOI: 10.56699/MT.2026.1.8

A hidegháború végét követően az Amerikai Egyesült Államok határozta meg a nemzetközi rend struktúráját (Ikenberry, 2009), azonban napjainkban e világrend átalakulása az egyik legaktuálisabb kérdéssé vált, mivel Kína egyre nagyobb kihívást jelent a nemzetközi rendszer alapvető értékrendjével szemben. Kiemelendő, hogy bár a nemzetközi rendszer nyugati gyökerű, a feltörekvő hatalmak növekvő befolyásukkal igyekeznek a saját világképük szerint alakítani (Mazarr et al., 2016).

A tanulmány központi tézise, hogy a külpolitikai stratégiák megértéséhez elengedhetetlen az országok tradicionális, kulturális, történelmi és értékrendszerbeli elemeinek figyelembevétele is (Morgado, 2023), amire Kína kapcsán nyugati (Kissinger, 2012) és kínai kutatók (Pan, 2016; Qin, 2010) egyaránt felhívják a figyelmet. A magyar szakirodalomban a kínai külpolitika sajátosságait már többen is vizsgálták (Tálas, 2009; Jordán, 2012; Salát, 2022). Az is kiemelendő, hogy a tradicionális kínai elemek a külpolitikai (Eszterhai, 2017, 2019), jogi (Kormány, 2018) és geopolitikai (Horváth, 2022) kutatásokban egyaránt megjelentek a magyar szerzőknél. A nemzetközi szakirodalom már többször rámutatott a kínai stratégiai kultúra sajátosságaira, amelyek magukban foglalják a történelmi elemeket (Scobell, 2002; Morgado–Druhalóczki, 2024). Mindezek ellenére a kutatások többsége továbbra is a nyugati (neo)realizmus keretei között vagy filozófiai-elméleti síkon tárgyalja Kína felemelkedését.

Jelen tanulmány álláspontja az, hogy a kínai külpolitika megértéséhez elengedhetetlen a hagyományos koncepciók, különösen a Tienhszia (Tianxia, 天下: ’ég alatti’) fogalmának értelmezése. Ezt, noha hagyományos kínai világrend-koncepcióként is értelmezhető, ritkán kapcsolják össze a modern gyakorlatokkal, főként a magyar szakirodalomban. Ennek fényében azt a kérdést vizsgáljuk, hogyan értelmezhető a Tienhszia világrend-koncepcióként, és milyen hatással lehet Kína külpolitikájára. A vizsgálat középpontjában Csao Tingjang (Zhao Tingyang, 赵汀阳) filozófus elméletének és az azt övező tudományos diskurzusnak a kritikus elemzése áll. A tanulmány elsősorban irodalmi áttekintésre és elméleti elemzésre épül, amely a Tienhszia fogalmának filozófiai, történeti és a nemzetközi kapcsolatok (international relations; IR) elméleteihez köthető értelmezéseit vizsgálja. Ehhez az elemzés kritikai és összehasonlító megközelítést alkalmaz. A tanulmány elsődleges célja, hogy pótolja a Tienhszia mélyebb értelmezésének hiányát a magyar szakirodalomban. Fő hozzájárulása, hogy a kínai külpolitika elemzésében a Tienhszia fogalmát a stratégia értelmezésének aktív kereteként is vizsgálja, amely olyan új perspektívát kínál a Kína-centrikus világrend és a modern törekvések összekapcsolására, amely a további kutatásokban értelmezési eszközként is hasznosulhat. A tanulmány a kínai neveket és fogalmakat magyaros átírással közli, ám a kereshetőség elősegítése érdekében első előfordulásukkor pinyin átírással és egyszerűsített kínai írással is megjeleníti.

A TIENHSZIA ELMÉLETE

A kínai vallási és filozófiai hagyományban kiemelkedő szerepet kapott a Tien (Tian;天: ’ég’), amelynek korszakonként és irányzatonként eltérő jelentése volt, ám mindig megmaradt központi jelentősége a természet és a mindenség rendjének meghatározásában. Az uralkodó hatalmának legitimitását az égi mandátumhoz (tienming; tianming;天命) kötötték, amely összekapcsolta a Tient és a Tienhsziát. Utóbbi birodalomként való értelmezése így egyszerre jelent politikai és erkölcsi kohéziót, amelynek keretében az uralkodó feladata a béke és a jólét megteremtése volt (Kormány, 2018). Ez a gondolat a nemzetközi kapcsolatokban is megfigyelhető, amelyekben az állam tölti be az uralkodó szerepét a nemzetközi porondon (Eszterhai, 2013). Ez alapján a Tienhszia egyszerre filozófiai és értékalapú koncepció.

A modern értelmezés Csao nevéhez köthető, aki a 2000-es évek közepétől foglalkozik mélyrehatóan a Tienhsziával, különösen a Csou- (Zhou; 周) dinasztia (kb. i. e.

1046–256) örökségének fényében (Zhao, 2006, 2009, 2014, 2021). Ekkor ugyanis a korabeli viszonyokból új politikai struktúra jött létre, amely – elviekben – az erőszak helyett kölcsönös elfogadáson és együttműködésen alapult. A filozófus ezt a nemzetközi térben egy „világintézményhez” hasonló struktúraként képzeli el, amely egységes törvényeket alkot, vitákat rendez, közös erőforrásokat kezel, és békét biztosít (Zhao, 2009). A jelenlegi rendszerrel szemben, amelyet az eltérő politikai és értékrendszerek okozta feszültség jellemez, a Tienhsziát a békés, családszerű együttélés víziójaként írja le, amelyben közös politikai és erkölcsi alapok érvényesülnek. Ez a „tökéletes birodalom” platonikus ideáljaként jelenik meg munkáiban, és alternatívát kínál a versengésen alapuló (neorealista, nyugati gyökerű) világrenddel szemben (Godehardt, 2016).

Csao koncepciójának központi eleme a minhszin (minxin; 民心; ’a nép szíve’, ’akarata’), amely alapján a jó vezetőt az emberek önként követik. Ez a Tienhszia pszichológiai dimenziójára utal (Kumar, 2018), amely specifikusan kínai mentalitást tükröz az uralkodással és az irányítással kapcsolatban. Csao munkássága tehát a Tienhsziát nem pusztán történeti vagy filozófiai fogalomként, hanem a nemzetközi együttműködés, valamint a békés rend ideáljaként mutatja be, amely értékalapú keretet kínál a globális politikai viszonyok értelmezéséhez.

Noha egyes szerzők megvalósíthatónak tartják ezt a víziót (Cha, 2018), mások szerint az elmélet utópia (Callahan, 2012). Elsőként fontos kiemelni, hogy a Tienhszia struktúrája Csao értelmezése szerint összhangban áll számos hagyományos kínai művel (például Írások könyve, Szertartások könyve, Csou szertartásai), melyek többsége nem alkalmas a modern politikai gyakorlatban való értelmezésre. A filozófus felismeri ezt (Zhao, 2009), ezért kortárs értelmezése nem teljesen a hagyományos alapokra támaszkodik, hanem saját nézeteit is bevonja (Callahan, 2008). A tanulmány álláspontja szerint Csao a Tienhsziát a modern világ alakulásának fényében próbálta értelmezni, a konfuciánus értékeket pedig kiindulópontként használta. Mindez azonban nem szünteti meg a megvalósíthatósággal kapcsolatos kritikák alapjait. Továbbra is hiányoznak a gyakorlati keretek és a rendszer működésének részletei, így pedig nem világos, milyen eszközökkel lehetne elérni az elfogadást, vagy hogy miként reagálna Kína egy állam ellenállása esetén. Az elméleti fókusz miatt hiányoznak a hatalomgyakorlás, a nemzetközi politika és az országok közötti kapcsolatok részletei, valamint a rendszer szabályainak konkrét leírása.

Emellett a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elemzésekben alapvető a kemény és a puha hatalom viszonya. Míg a kemény hatalom katonai és gazdasági erőforrások érvényesítését jelenti, a puha hatalom kulturális vonzerővel, értékekkel és diplomáciával gyakorol befolyást (Keohane–Nye, 1998). A Tienhszia vizsgálatakor elengedhetetlen figyelembe venni ezeket, hiszen az elmélet értékalapú kohéziót ígér, ami azonban a gyakorlatban nem választható el a politikai és a katonai hatalomtól. A kritikusok ezért hegemonikus törekvésként értelmezik a Tienhsziát, amely mögött Kína puha és kemény hatalmi törekvései húzódhatnak (Callahan, 2008; Schweller–Pu, 2011).

Csao utal rá, hogy a Csou-dinasztia alatt a politikai struktúra nem volt mentes a kemény hatalom elemeitől: a „világintézmény” birtokolta a legnagyobb alárendelt állam kétszeresének megfelelő területet, és hadserege is meghaladta a többi államét (Zhao, 2009). Ugyanakkor a filozófus állítása szerint elmélete nem utal hegemóniára, mert a legitimáció elveszhetne, ha a központi hatalom nem teljesítené a feladatát. A kritikus értelmezések szerint a Tienhszia elmélete politikai dimenziót is magában hordoz, amelyet a nemzetközi rendszer átalakítására irányuló törekvésként, valamint Kína befolyásának kiterjesztéseként értelmeznek (Callahan, 2008, 2012). Más szerzők viszont a Tienhsziát erős alternatívaként látják a nyugati elméletekkel szemben (Wang, 2017), amely egy olyan potenciális új világrend értelmezéseként jelenik meg, amely a kínai értékrendet közvetíti. Így a Tienhszia, bár idealista és univerzalista eszmének tűnik, valójában a „kínai típusú” hegemónia lehetőségét is magában hordozza.

A TIENHSZIA ÉS A KÍNAI KÜLPOLITIKAI STRATÉGIA

A Tienhszia stratégiában való megnyilvánulásával kapcsolatos első felmerülő kérdés a Tienhszia mint elméleti elem megvalósulása. Csao ugyanis a terminus egyetlen „megtestesülését” a Csou-dinasztiához köti. Ráadásul egy 2024-es interjúban azt is hangsúlyozta, hogy Kína jelenlegi külpolitikai gyakorlatát nem tekinti a Tienhszia megnyilvánulásának (Zhao–Hanafi, 2024). Mindazonáltal ki kell emelni, hogy a Tienhszia egyes aspektusai, főleg az előző fejezet kontextusában, alkalmasak és érdemesek arra, hogy a történelmi és a modern Kína külpolitikai gyakorlatának vizsgálatakor figyelembe vegyük őket. Az alábbiakban az ezekkel kapcsolatos lehetőségeket mérlegeljük.

A történeti kontextus

A kínai hűbéri rendszer (csaokung tihszi; chaogong tixi; 朝贡体系) a Tienhszia egyik leggyakrabban hivatkozott történeti megtestesülése (Eszterhai, 2013; Gruenler, 2019; Česnakas, 2022; Morgado–Druhalóczki, 2024). Ennek oka abban rejlik, hogy a rendszer a Tienhszia kulcsfogalmait tükrözte vissza, úgymint a hierarchiát, a kínai értékrend központi szerepét, valamint a részvétel önkéntességét. Így tehát célja a Kína-központú, hierarchikus kapcsolatrendszer kialakítása volt (Fairbank–Têng, 1941; Fairbank, 1942; Eszterhai, 2013, 2017, 2019). A rendszerben a hűbérállamok szertartásos keretek között ismerték el a kínai uralkodó és politikai rend felsőbbrendűségét, ami egyértelműen mutatja a kulturális és politikai befolyás gyakorlását (Eszterhai, 2019). A részvétel kapcsán világosan látható a rendszernek a Tienhszia minhszin elemétől való eltérése is. Ezen elv szerint ugyanis a vezetőt önként követik, azért, mert jól vezet; ezzel szemben a hűbéri rendszernek többféle motivációja volt – többek között a gazdasági haszon, a kulturális közelség, a biztonságkeresés vagy épp a Kínától való félelem (Nguyen, 2021; Jory, 2021). Ez jól mutatja, hogy a kínai hűbéri rendszer nem volt mentes a kemény hatalomtól, ami hangsúlyos eltérés a Tienhszia eszmeiségétől. Ez megerősíti Peter C. Perdue (2015)

kritikai álláspontját is, miszerint a hűbéri rendszer nem a harmóniát, hanem a kemény hatalom és a kulturális befolyás sajátos keverékét testesítette meg.

A rendszer vizsgálata az ellentétek dacára is segít megérteni, hogyan ölthetett testet a Tienhszia gondolata a gyakorlatban, nem pusztán békés együttélésként, hanem a kínai politikai és kulturális felsőbbrendűség intézményesítésén keresztül. Mindez a modern politikai gyakorlat fényében is releváns irányokat jelezhet.

A Tienhszia lehetséges alakulása

Ahogy az 1. táblázat is mutatja, a Tienhszia, a hűbéri rendszer és a modern kínai külpolitika között világos folytonosság figyelhető meg, ugyanakkor a különbségek is jelentősek. A kapcsolatok szintjén mindhárom modell hangsúlyozza az önkéntességet, ám míg az eredeti Tienhsziában ez idealizált formában jelenik meg, addig a hűbéri rendszerben és a modern gyakorlatban már erőteljes gazdasági és biztonsági tényezők is alakították, illetve alakítják a döntéseket.

1. táblázat: A Tienhszia, a hűbéri rendszer és a modern gyakorlat kapcsolata (saját szerkesztés)

Mindez a hűbéri rendszerben, valamint a modern gyakorlatban aszimmetrikus kapcsolatok kialakulásához vezet. A harmónia elve mindhárom keretben központi jelentőségű: a Tienhsziában ez a végső cél, a hűbéri rendszerben és a mai külpolitikában viszont inkább retorikai hivatkozási pont, amelyet a tényleges geopolitikai és gazdasági érdekek gyakran felülírnak. A legitimáció alapja szintén átalakult: míg a Tienhszia a minhszin támogatására alapoz, addig a hűbéri rendszer és a mai gyakorlat inkább a puha és a kemény hatalom kombinációjára támaszkodik. A modern gyakorlat eközben retorikai szinten igyekszik a minhszinhez hasonló morális képet festeni. A hatalom és a moralitás kapcsolata is jelentős különbséget mutat. A Tienhszia alapvetően a morális irányításra épít (ez a minhszinnel szorosan összefügg), amelyből – elméletileg harmonikus – hierarchia alakul ki (lásd kapcsolatok). Ezzel szemben a hűbéri rendszerre és a modern gyakorlatra – az aszimmetrikus kapcsolatok kialakításának fényében – más irányok jellemzőek. A hűbéri rendszerre a kulturális befolyás és az abból fakadó sajátos normavezérelt, politikai irányítás. Ezzel szemben a modern gyakorlatban, amely alapvetően sokkal diszkurzívabb, és az intézményesítés felé hajlik, a narratívák szintjén a Tienhsziában központi morális irányítás ideája és célja hangsúlyozódik. Kína elképzelt szerepe mindhárom modellben a központiságra összpontosul, ám míg a Tienhszia inkább értékrend-elfogadásra, a hűbéri rendszer pedig regionális politikai és kulturális befolyásra törekedett, addig a modern külpolitikai gyakorlat globális nagyhatalmi pozícióra mutat, amelyben Kína célja saját értékrendjének az elfogadtatása is. Ez egyenlő a nemzetközi rendszer értékrendje átformálásának lehetőségével. Végezetül a központi szerepben lévő Kínával való ellenszegülés kérdése is lényeges. Bár a minhszin fényében vannak utalások arra, hogy a rossz vezető leváltható, és a „világintézmény” ellen nem megfelelő irányítás esetén az alárendelt államok összefoghatnak (Zhao, 2009), a Tienhszia elméletében ez a kérdés nem teljesen tisztázott. A hűbéri rendszer gyakorlatiasabb működésében az ellenszegülés a politikai kapcsolat csökkenéséhez vagy megszűnéséhez vezethetett, amelynek gazdasági vagy akár katonai következményei is lehettek. A modern gyakorlatban hasonló a helyzet; jellemzőek a gazdasági következmények és a gazdasági nyomás is, valamint egyre inkább előtérbe kerül a narratív delegitimáció.

A Tienhszia és a kortárs kínai külpolitika

Kína magatartását kettősség jellemzi. Ugyanis egyszerre van jelen benne a realista megközelítés és a hagyományos kínai világkép hatása (Morgado–Druhalóczki, 2024). Előbbi a hatalomgyakorlás mikéntjét hangsúlyozza, míg utóbbi a hierarchikus együttműködés lehetőségét kínálja. Kína a nemzetközi versengésben elsődlegesen a gazdasági erejére és katonai modernizációjára támaszkodik, ugyanakkor jelentős figyelmet fordít a puha hatalom eszközeinek alkalmazására is. Ez a kettősség szorosan kapcsolódik a Tienhszia fogalmához. Mindez arra mutat, hogy amiben erősen megjelenhet az elmélet gondolatisága, az (1) a nemzeti imázs, (2) a politikai diskurzus, valamint (3) a gazdasági kapcsolatok logikája.

Az olyan gyakorlati politikai példák, mint az Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative; BRI) jól érzékeltetik a fentiekben vázolt logikát. Ennek során ugyanis Kína gazdasági és diplomáciai eszközökkel alakít ki politikai kapcsolatokat és esetleg politikai hűséget is. Ugyanakkor az aszimmetrikus kapcsolatok kritikái rámutatnak, hogy a gyakorlat nem mentes a hatalomgyakorlás egyes formáitól, valamint a hegemonikus törekvésektől, aminek tekintetében a nyugati álláspont egyre inkább hangsúlyozza, hogy a BRI Kína geopolitikai érdekeit szolgálja (Callahan, 2016). Kína ezeket a kritikákat igyekszik megcáfolni, főként a BRI-jal kapcsolatos dokumentumokban és beszédekben. Evégett az elmúlt években egyre hangsúlyosabbak lettek azok a kínai állítások, amelyek a BRI-t a közös jólét, fejlődés és biztonság, valamint a harmónia és elfogadás platformjaként láttatják. Ehhez hozzátartozik, hogy Kína felemelkedését ugyanezek a szövegek szintén árnyalják: olyan politikai diskurzussal, amely Kína fejlődését a világ fejlődésével teszi egyenlővé (The Third Belt and Road Forum for International Cooperation, 2023). Ez a retorika egyértelműen azt sugallja, hogy Kína fejlődése békés. Ezek a Tienhszia gondolatiságában is megjelenő retorikai elemek, amelyek egyrészről csillapíthatják a partnerországoknak a Kínával való kapcsolat építésére vonatkozó aggályait. Másrészről Kína nemzeti imázsát is formálják: egy békés, a világ fejlődését szem előtt tartó nagyhatalom képét festik le. Ebből az is látható, hogy a BRI nem csupán külpolitikai eszköz, hanem a Kína nemzetközi szerepéről szóló átfogó elképzelés része is, amely a Tienhszia elveit is tükrözi. Azt is hozzá kell tenni, hogy a nemzeti imázs alakítására egyre jobban kidolgozott kínai politikai diskurzus stratégiai eszköz is. Jó példák erre a Trump 2.0 alatti 2025-ös kínai–amerikai kapcsolatok, amelyek során Kína – Trump intézkedései és esetleges negatív visszhangjuk mentén – egyre inkább igyekszik formálni a globális narratívát (Eszterhai–Druhalóczki, 2025), amely az 1. táblázatban is szereplő (narratív) delegitimáció egyik megnyilvánulási formája is lehet.

Szintén idekapcsolhatók az olyan konfliktushelyzetek is, mint például a Dél-kínai-tenger helyzete. Itt ugyanis valós kemény hatalmi elemek jelennek meg Kína részéről. Azonban az erről szóló diskurzus a délkelet-ázsiai államok vagy az ASEAN (a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) felé továbbra is az együttműködést, a biztonságot és a harmóniát hirdeti. Ez a kettősség jól mutatja, hogy a Tienhszia retorikája egyensúlyozó szerepet tölt be. Célja, hogy csillapítsa a kemény hatalmi lépések élességét, és minimalizálja a régióban esetlegesen kialakuló feszültségeket vagy konfliktusokat.

A TIENHSZIA LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSE

Az eredeti Tienhszia mindenképpen világrend-koncepcióként értelmezendő, és éppen ezért a Csao által interpretált változat sem lehet minőségében más. Az elmélet az értékrendre fókuszál, ami viszont a kínai külpolitikai gyakorlatban könnyen elfedheti a hegemón törekvéseket. Ez a kettősség kritikai vizsgálatot igényel, különösen az olyan kezdeményezések fényében, mint a BRI. Az elmélet hiányosságai azt mutatják, hogy mind az eredeti, mind a Csao által interpretált Tienhszia inkább filozófiai és kulturális

keretként értelmezhető, mintsem konkrét stratégiaként. A modern kínai külpolitika valós működése alapján ezért csak a stratégiai kultúra fényében értelmezhető. Ilyen értelemben pedig nem stratégiai modellként, hanem a stratégiát befolyásoló koncepcióként szükséges interpretálni. Ám mivel az elméletben jól látható a Kína-centrikusság, a politikai-kulturális befolyás, valamint a kemény hatalmi elemek lehetősége is, érdemes lehet a koncepciót a kínai IR-elméletek irányaival és a történelmi tapasztalatokkal is összekötni. Ilyen értelemben hosszabb távú kutatásokban megfigyelhetővé válhat a Tienhszia valódi természete, amely már nem csupán a stratégiát befolyásoló tényező.

Ennek fontossága abban is rejlik, hogy az elmélet kiegészítése, valamint a nemzetközi kapcsolatok szintjére emelése is számos kihívást foglal magában, ugyanis jelentősen eltér a nyugati IR-megközelítésektől. A realista elképzeléssel szemben a Tienhszia nem annyira hatalomcentrikus, sokkal inkább értékrendközpontú, harmóniafókuszú megközelítés. A liberalizmussal szemben nem annyira intézményközpontú, inkább hierarchikus fogalom. Noha az identitás és az értékek fontossága miatt összefügghetne a konstruktivizmussal, kiemelendő, hogy a Tienhszia egy sajátos kulturális világkép globális szintre emelése. Ezzel együtt pedig nem csupán a konstruktivizmussal nem fér össze, hanem alapvetően az IR-elméletekkel sem, hiszen azoknak globális szinten kellene érvényesnek lenniük. A kínai IR-megközelítésekben a Tienhszia leginkább Csin Jacsing (Qin Yaqing; 秦亚青) hagyományos kínai kapcsolatokra épülő elméletével hozható összefüggésbe, hiszen Csin maga is a Tienhsziát véli elmélete alapjának (Qin, 2007). Azonban a Tienhszia IR-hez kapcsolásának utóbbi kritikája Csin elméletére is igaz: Kína-specifikus, és nem vetíthető ki bármelyik országra.

Mindazonáltal a történelmi tapasztalatok és a kínai IR-megközelítések feltárása, összekapcsolásuk a kínai stratégiában fellelhető nyugati megközelítésekkel és együttes értelmezésük mindenképpen új interpretációs irányként szolgálhat a jövőbeni kutatások számára. Ezek fényében ugyanis olyan értelmezési keretek fedezhetők fel, amelyek támogathatják a kínai stratégia és célok egyes elemeinek mélyebb megértését.

KONKLÚZIÓ

A tanulmány a Tienhszia fogalmát vizsgálva rávilágított, hogy a kortárs kínai külpolitika értelmezéséhez elengedhetetlen a történeti és kulturális gyökerek figyelembevétele. Csao munkássága a fogalmat egy inkluzív, békés és értékrendalapú világrend ideáljaként mutatja be, amely szembehelyezkedik a nyugati (neo)realista megközelítésekkel. Ugyanakkor a kritikusok joggal emelik ki, hogy a koncepció erősen utópisztikus, gyakorlati keretei tisztázatlanok, és könnyen hegemóniatörekvésként értelmezhető.

A történeti példák arra mutatnak rá, hogy a Tienhszia eszméje valamilyen formában már Kína múltbeli külpolitikai gyakorlatában megjelenhetett, noha nem a harmónia, hanem inkább a Kína-központúság és a kulturális-politikai befolyás eszközei mögött húzódó gondolatként. Éppen ezért valószínűsíthető, hogy ez a megközelítés ma is hatással van a kínai külpolitikai gondolkodásra, miközben a modern kínai stratégia a nyugati normákhoz való alkalmazkodást is magában foglalja. Így a Tienhszia mint világrendkoncepció nem önállóan, hanem más hagyományos és modern elméletekkel együtt kínál keretet Kína magatartásának értelmezéséhez.

A tanulmány fő megállapítása, hogy a Tienhszia nem közvetlen külpolitikai modell, hanem elméleti, filozófiai és kulturális háttér, amely világrend-koncepcióként értelmezhető. Ma inkább retorikai és ideológiai hivatkozási alap, amelyet a kínai politikai elit tudatosan épít be narratívájába, ezzel erősítve Kína nemzetközi imázsát és legitimitását. Ugyanakkor a külpolitika gyakorlatának továbbra is része a realista érdekérvényesítés. A fentiek fényében a fogalom értékes eszköz a kínai puha hatalmi stratégiák vizsgálatához, ugyanis új értelmezési keretet nyújt a kínai külpolitika kutatásához, a magyar szakirodalomban is segítve a gazdasági függőség és a puha hatalom összefüggéseinek feltárását. A jövőbeni vizsgálatok számára érdemes lehet feltérképezni a Tienhszia más kínai teóriákkal (például Csin elméletével) való kapcsolatát is.

Absztrakt

Jelen recenzió az Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége? című kötet szellemi hátterét vizsgálja, és amellett érvel, hogy a globális világrend átrendeződésének elemzéséhez elengedhetetlen a hazai tudományos közösség önálló értelmezői teljesítménye. Az esszé-recenzió kiemeli, hogy a kötet – amelyet Vörös Zoltán és Tarrósy István szerkesztett – a magyar geopolitikai gondolkodás érettségét bizonyítja azáltal, hogy a nagy elméleti vitákat a régiós tapasztalatokkal kapcsolja össze. A recenzió hangsúlyozza a „gondolkodás szuverenitásának” fontosságát: az a külpolitikai cselekvőképesség előfeltétele, és a hazai kutatói közösség kollektív tudása alapozza meg. A bemutatott kötet így nem pusztán elméleti reflexió, hanem olyan stratégiai tudáskorpusz, amely a magyar külpolitika számára használható keretet kínál a globális átalakulások értelmezéséhez.

Kulcsszavak: világrend, pólusok elmélete, unipolaritás, nemzetközi kapcsolatok

DOI: 10.56699/MT.2026.1.9

Globalizált, egyszerre összekapcsolt és széttartó világunkban ma már közhelynek számít az elnagyolt politikai summázat, hogy „valami véget ér”. Az egypólusú korszak magabiztossága, a szabályalapú rend magátólértetődősége vagy épp az a hit, miszerint a gazdasági összefonódás automatikusan mérsékli a geopolitikai rivalizálást. Nehezebb viszont jól megfogalmazni (különösen megírni), hogy mi jön mindennek a helyére; főleg úgy, hogy a nagy elméleti viták ne lebegjenek a földrajzi-térségi valóság fölött, hanem találkozzanak vele. Az Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége? című, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent tanulmánykötet pontosan erre tesz kísérletet: elméleti iránytűt ad, régióról régióra haladva mutatja be, hogyan zajlik a világrend átrendeződése az egyes térségekben és kulcsszereplőknél.

A Vörös Zoltán és Tarrósy István által szerkesztett kötet fontos – bár nem kimondott – erénye, hogy magyar szerzői közösség kollektív tudásából építkezik. Abban a tudományos térben, amelyben a globális világrend változásait leggyakrabban angolszász vagy nagyhatalmi nézőpontokból értelmezik, ez a munka saját jogon szólal meg. Nem fordítás, nem átvétel és nem „viszonthangzás”, hanem önálló intellektuális hozzájárulás, amely a hazai kutatói műhelyek tapasztalatait és elemzői hagyományát teszi láthatóvá. Ez a „magyar hang” nem valamiféle bezárkózó pozíciót jelent, épp ellenkezőleg: nyitott kapcsolódást a nemzetközi diskurzushoz, érzékenyen a közép-európai tapasztalatra, a térség sajátos történeti ritmusára és stratégiai dilemmáira. A szerzők közös teljesítménye abban is megjelenik, hogy a globális folyamatokhoz nem kívülről, hanem belülről megélt régiós tudással közelítenek – ez pedig a világrendelemzésben ma különösen értékes. A kötet így egyszerre nemzetközi igényességű és hazai gyökerezettségű: olyan mű, amely a magyar geopolitikai gondolkodás érettségét és önbizalmát mutatja fel, s méltó módon szól hozzá az átalakuló világ értelmezéséhez.

A magyar geopolitikai gondolkodás története mindig is kettős vonzásmezőben zajlott: az ország szuverén létezését, mozgásterét és biztonságát egyszerre határozta meg a nyugati integráció csábító stabilitása és a keleti térségek közelségének, történeti tapasztalatainak realitása. Ez az ország földrajzi helyzetéből fakadóan sosem pusztán politikai választás kérdése volt, hanem olyan strukturális adottság, amely újra és újra értelmezésre kényszerítette a magyar külpolitikai gondolkodást. A magyar geopolitikai útkeresés ezért mindig kétirányú volt. Egyfelől élni kívánt a Nyugat felé nyitó modernizációs és intézményi lehetőségekkel, másfelől tudatában volt annak, hogy történelmi időtávon rendszerint két világerő, birodalom, blokk, kulturális tér határán kell berendezkednie. Ebből fakad a magyar gondolkodás sajátos, kettős érzékenysége: a térségünket formáló nagyhatalmi logikák józan megértése és az a felismerés, hogy a külpolitikai szuverenitás értéke nem elvont, hanem mindennapi kényszerhelyzetekben mérhető. Ez az útkeresés ugyanakkor nem pusztán védekező pozíciókat szült. A 20–21. század fordulójára egyre világosabbá vált, hogy Magyarország akkor tud stabil és kiszámítható külpolitikai pályát építeni, ha saját elemzői és tudományos kapacitásai is képesek értelmezni a környező világ gyors változásait. A geopolitika hazai művelése ezért az elmúlt két évtizedben fokozatosan vált importált elméletek befogadásából önálló gondolati teljesítménnyé. Éppen ebbe a folyamatba illeszkedik a Vörös Zoltán és Tarrósy István által szerkesztett kötet. Azáltal, hogy magyar szerzők közösen, összehangolt szerkezetben és nemzetközi mércéket szem előtt tartva írják le az átalakuló világrend dinamikáit, a kötet megerősíti azt a törekvést, hogy a magyar külpolitikai gondolkodás ne pusztán alkalmazkodó, hanem kezdeményező és értelmező erejű legyen. A kötet implicit üzenete így az, hogy a magyar külpolitika – és tágabban a magyar stratégiai gondolkodás – nemcsak reagálni kíván a globális erőtér átrendeződésére, hanem saját jogon kívánja alakítani azt a keretet, amelyben pozícióit meghatározza. Az önálló tudományos hozzájárulás annak a szellemi környezetnek a létrehozása, amelyben Magyarország nem kettős függések kiszolgáltatott terepe, hanem tudatos, reflektív és szuverén szereplő lehet.

A külpolitikai cselekvőképesség kérdése az átalakuló világrendben nem pusztán az erőforrások mennyiségéről szól, hanem arról, hogy egy állam miként képes presztízst szerezni, azt intézményesíteni és hosszú távon fenntartani a nemzetközi térben. A tanulmánykötet azért helyezi új megvilágításba ezt a kérdést, mert a presztízst nem statikus adottságként, hanem a világrend szerkezetének változásával összefüggő dinamikus jelenségként értelmezi. Az 1990-es években kialakult unipoláris rendszerben a presztízs jelentős részben a globális vezető pozícióból fakadt. Az Amerikai Egyesült Államok dominanciája normateremtő erővel párosult: nem csupán katonai és gazdasági fölényt jelentett, hanem azt is, hogy képes volt meghatározni a nemzetközi diskurzus kereteit. A presztízs ebben az időszakban részben strukturális eredetű volt: a rendszer csúcsán álló szereplő számára a tekintély magától értetődőbbnek tűnt. A kötet egyik fontos állítása azonban az, hogy az „unipoláris pillanat” lezárulásával a presztízs forrásai sokkal összetettebbé váltak. A relatív erőátrendeződés – Kína felemelkedése, regionális közép-hatalmak aktivizálódása, a Globális Dél növekvő önérvényesítése – azt eredményezi, hogy a presztízs többé nem kizárólag a rendszerhierarchia csúcsához kötődik. A multipoláris irányba mozduló világban az államoknak aktívan kell dolgozniuk tekintélyük felépítésén.

E folyamatban három tényező különösen hangsúlyossá válik. Elsőként a stratégiai következetesség. Egy ország presztízse jelentős mértékben attól függ, mennyire kiszámítható és koherens külpolitikát folytat. A nemzetközi partnerek bizalma olyan tőke, amely hosszú távon erősíti a pozíciókat. A kötet esettanulmányai rámutatnak, hogy azok az államok képesek növelni befolyásukat, amelyek világos regionális és globális stratégiával rendelkeznek, és azt intézményi eszközökkel is alátámasztják. Másodszor a normateremtés és narratívaépítés válik kulcstényezővé. A presztízs nem csupán materiális erőből fakad, hanem abból a képességből is, hogy egy ország saját értelmezési keretet tud kínálni a globális folyamatokra. A világrend átalakulásáról szóló vitákban azok a szereplők válnak meghatározóvá, akik képesek alternatív fejlődési modelleket, regionális együttműködési formákat vagy biztonságpolitikai koncepciókat felmutatni. A presztízs így a diskurzus feletti befolyásból is táplálkozik. Harmadszor a koalícióépítés és intézményi beágyazottság szerepe erősödik. A kötet több fejezete hangsúlyozza, hogy a jelenlegi világrendben a regionális szervezetek, multilaterális fórumok és tematikus együttműködések felértékelődnek. Egy ország presztízsét növeli, ha képes kezdeményezőként fellépni, mediátori szerepet vállalni vagy hidat képezni eltérő geopolitikai blokkok között. Az ilyen közvetítői pozíciók nem feltétlenül járnak együtt domináns katonai erővel, mégis jelentős reputációs előnyt biztosítanak.

A presztízs megszerzésének további fontos dimenziója a gazdasági és technológiai innováció. A globális verseny egyre inkább a magas hozzáadott értékű ágazatokban dől el: digitalizáció, zöld átállás, mesterséges intelligencia, energetikai transzformáció. Azok az országok, amelyek e területeken élen járnak, nem csupán piaci előnyöket szereznek, hanem normateremtő pozícióba is kerülnek. A kötet rámutat, hogy a világrend strukturális átalakulása a technológiai hatalom új formáit hozza felszínre, amelyek a presztízs új forrásaivá válnak. Ugyanakkor a presztízs megőrzése legalább olyan kihívás, mint a megszerzése. A fragmentálódó nemzetközi rendszerben az államok folyamatosan alkalmazkodásra kényszerülnek. A túlzott konfrontáció reputációs veszteséggel járhat, míg a túlzott passzivitás marginalizációhoz vezethet. A könyv egyik implicit tanulsága, hogy a sikeres külpolitikai cselekvőképesség az egyensúlykeresés művészete: egyszerre kell határozott érdekérvényesítést és együttműködési készséget demonstrálni. Az átalakuló világrend tehát nem csupán a hatalmi centrumok közötti versenyről szól, hanem arról is, hogy az államok miként képesek újrapozicionálni magukat ebben a versenyben. A presztízs ebben a kontextusban relációs jellegű: más szereplők elismeréséből, visszacsatolásából és együttműködési hajlandóságából táplálkozik. Nem elegendő tehát erőforrásokkal rendelkezni, hatékonyan kell kommunikálni és intézményesíteni őket.

A kötet azért különösen értékes, mert a világrend elméleti kérdéseit konkrét regionális példákkal köti össze. Így válik világossá, hogy a presztízs nem kizárólag nagyhatalmi privilégium. Középhatalmak és regionális aktorok is képesek növelni nemzetközi tekintélyüket, ha aktív diplomáciát folytatnak, kezdeményező szerepet vállalnak, és rugalmasan reagálnak a strukturális változásokra. A külpolitika akkor képes tartósan és következetesen működni, ha nem csupán reagál a világ eseményeire, hanem be is építi működésébe mindazt a tudást, amelyet az elméleti szakemberek, kutatók és elemzők állítottak elő. Ez a kapcsolat azonban – bármennyire természetesnek tűnik – nem magától értetődő, és nem is automatikusan jön létre. A tudományos gondolkodás és a diplomáciai gyakorlat közötti átjárás mindig is külön figyelmet, intézményesítést és szellemi munkát igényelt. A mindenkori külpolitikák előtt ma az a kihívás áll, hogy képesek-e olyan folyamatokat kialakítani, amelyekben a stratégiakutatás, a geopolitikai elemzés és világértelmezés valóban hatással van a döntésekre. Ehhez nem elég, ha a tudomány megírja a maga elemzéseit. Szükséges az is, hogy a külpolitikát formálók nyitottak legyenek ezek befogadására, és megtalálják azokat a kereteket, amelyek közt az elméleti tudás a gyakorlat nyelvére fordítható: a tudomány és a külpolitika közötti híd megépítése elsősorban a döntéshozókra vár. Ők azok, akik képesek átlátni, hogy a gondolkodói közösség eredményei (tanulmányok, kötetek, régiós elemzések, stratégiai diagnózisok) nem kísérőjelenségek, hanem a külpolitikai cselekvőképesség előfeltételei. A politikai döntéshozatal számára ezek az intellektuális alapozások biztosíthatják a koncepcionális stabilitást, a hosszú távú tájékozódási pontokat és azt a kompetenciát, amely kapaszkodó lehet a globális térben. A folyamat nem egyszerű, és nem is gyors. Időt, nyitottságot és elmélyült figyelmet igényel mindkét oldalon.

Mindezek fényében különösen fontos felismerni, hogy a szóban forgó kötet – amely méltó folytatása a Publikon Kiadónál 2013-ban megjelent, Az átalakuló világrend küszöbén című vállalkozásnak – teljesítette létrehozóinak vállalt küldetését. A szerzői közösség nem egyszerűen újraírta a korábbi diagnózisokat, hanem a megváltozott globális környezetben friss, megalapozott és összehangolt értelmezést adott a világrend átalakulásáról. Ez a teljesítmény azért is figyelemre méltó, mert nem csupán egy újabb tanulmánykötet született, hanem olyan tudáskorpusz, amely egyszerre átfogó, strukturált és módszeresen felépített. Olyan szellemi alap, amelyet beépítésre és gyakorlati használatra érdemes fordítani. A kötet tehát nem lezár, hanem megnyit: teret ad annak, hogy a szakpolitikák alkotói a saját gondolkodási rendszereikbe integrálják mindazt, amit ez a munka felhalmozott. A világrend átalakulását elemző magyar szerzői teljesítmény immár készen áll arra, hogy a külpolitikai cselekvés egyik alaprétegévé váljon. Hiszen egy szuverén külpolitika csak akkor lehet igazán önálló, ha van mire támaszkodnia. Most ez a tudáskorpusz felfedezésre, mérlegelésre és használatra vár.

Vörös Zoltán – Tarrósy István (szerk.): Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége?

Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2024