Absztrakt

A professzionális szociális munkához hozzátartozik a szupervízió, a humán szakterületek olyan tanulást elősegítő módszereként, mely a szervezeti kultúra, a vezetői attitűd és a csoportdinamikai folyamatok vizsgálata mellett a szociális munkás mentális egészségének védelmét hivatott biztosítani. Elsődleges célja a szakmai személyiség fejlesztése, a konkrét szociális munkából fakadó kérdésekre, segítői dilemmákra fókuszáló válaszai révén. És hol lenne égetőbb szüksége ezeknek a kérdésfeltevéseknek, mint az olyan komplex programokban, mint a Felzárkózó települések (FETE) Jelenlét programja? Írásunk ezekbe a kérdésekbe enged betekinteni, olyan történeteken keresztül, amelyek a leszakadó települések mindennapos élethelyzeteit tükrözik.

Kulcsszavak: kiégés, jelenlét, dilemmák, tehetetlenség, vikariáló trauma

A FETE-programban a Baptista Szeretetszolgálat kezdetektől fogva (2019) több településen részt vesz, és 2023-ra kirajzolódott, hogy az aktív jelenléttel megvalósuló szociális munka a szegregátumban is kétirányú. A segítő munka nemcsak a segítettek életét befolyásolja, hanem hat a segítőkre is, akár negatív, akár pozitív módon. A megvalósítók szembesültek azzal a kihívással, hogy a Nyírségben, Szabolcsban nehezebb képzett és elhivatott munkaerőt találni, és a kezdetek óta eltelt három évben a szociális szakemberek érzelmileg megterhelődtek, szociálisan és fizikálisan stresszel telítődve végzik munkatevékenységüket. Az intenzív empatikus jelenlét, a számos interperszonális konfliktus és a különböző élethelyzetekből adódó frusztráció, tehetetlenség összeadódva kiégéshez vezethet, és a legelhivatottabb szociális munkások is kezdenek eltávolodni reményteljes attitűdjüktől. A kiégési (burnout) szindróma fogalmát először Herbert Freudenberger pszichoanalitikus írta le 1974-ben. „Ez a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve a másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Freudenberger, 1980). A szerző folyamatként definiálja ezt az állapotot, mely éppen annak a készségnek az elvesztésére irányul, amely meghatározza a szociális munka minimális alapjait, az empátiás kapacitás meglétét. A Baptista Szeretetszolgálat 2023-as beavatkozása preventív jelleggel a legismertebb megküzdési stratégiát, a szupervíziót hívta segítségül a komplex programban legrégebben részt vevő tíz településén dolgozó szakemberei számára.

Keretek és módszer

A települések az adott Jelenlét Pontra jellemző feltételekkel dolgoznak, az ott dolgozó szakemberek igen különböző előképzettségű, szakmai végzettségű és személyiségű kollégák, ezért a számukra hasznos szupervíziós módszer is különbözhet. A szakmai minimum mindegyik csoportnál célkitűzésként fogalmazódott meg: a segítő szakemberek a munkájukat minél nagyobb megelégedéssel, hatékonysággal tudják végezni, ezért a szupervízió szupportív (támogató) munkaformáját választottuk mintául. Csoportos szupervízióban dolgoztunk, és megegyezés kérdése volt, hogy az adott Jelenlét Ponton dolgozó összes szakmai megvalósító beletartozik-e a teambe, vagy csak a szociális területen tevékenykedő szakemberek. A csoportos szupervízióban (Bányai, 2006) a ciklikus modellt alkalmaztuk, amelyben a résztvevők legfontosabb érzései, gondolatai kerültek felszínre, elősegítve a fókuszváltás lehetőségét. A folyamat során kialakított reflektív térben nemcsak az esetekre, hanem egymás szakmai személyiségére, elakadásaira is lehetett reagálni, kreatív megoldásokat keresni. Ez a reflektív tér a szupervízió legfontosabb színtere, ahol az ösztönös megérzések, élményszerű felismerések megszületnek, itt lehet lazítani a szerepkliséket, formálni a szakmai identitást, és csoportként fejlődni, együtt gondolkodni. A szupervízió elején a Maslach Burnout Inventory (MBI) kérdőív segítségével bemeneti feltételként a munkahelyi csoportok kiégésének mértékét néztük meg. A kérdőív a kiégés három dimenzióját vizsgálja: az emocionális kimerültséget, a deperszonalizációt és a személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenését. Az érzelmi kimerülés jelzi, hogy a személy érzelmi erőforrásai kiapadtak, nincs pszichés energiája, amelyet másoknak átadhatna. A deperszonalizáció személytelen, negatív viszonyulást jelent a kliensekkel, illetve a munkatársakkal szemben, akiket az érintett felelősnek tart állapotáért, s így viszonyulását jogosnak tekinti. A személyes hatékonyság, teljesítmény csökkenése azt jelenti, hogy az egyén azt érzi, nem tudja megvalósítani, amit elvár önmagától, egyben negatívan értékeli magát a munkafolyamatokban.

A kérdőívet huszonhat fővel vettük fel, ebből az átlagértéktől való legszembetűnőbb és hangsúlyos eltérést az érzelmi kimerülés területén lehetett mérni, huszonnégy fő ért el nagyon magas pontszámot. A kliensekkel végzett munkában és a munkatársi viszonyulásokban jelentkező negatív hatás már csak nyolc főnél tapasztalható, teljesítménycsökkenés pedig nem volt kimutatható. Tehát a magas szakmai színvonalon végzett hatékony munka igen megterhelő mivolta látszik kidomborodni a felmérésből.

Jelen lenni, önmagunk számára is

A terepen gyorsan történik minden, a problémákat meg kell oldani, amikor nincs tüzelő, éhezik valaki, vagy éppen menekíteni kell a bántalmazója elől. A szegregátumban az idő fogalma kitágul, a jelen óriásivá nő, mint egy éhes száj, azonnal követeli a változás hozzávalóit a segítőktől. Ez a nyomáskényszer, mely megsokszorozza a tehetetlenség érzését, nemcsak a kliensek felől érkezik, hanem a projektmunka velejárója is. Talán ez volt a legnehezebb a szupervízióban is: ellenállni ennek a nyomáskényszernek, és lelassulni, jelen lenni önmagunk számára is. Időt és alkalmat keresni a befelé figyelésre, meglátni az értelmet az önmagunkra irányuló, illetve a szociális munkában. Mert a lassan változó életkörülmények és a nehéz dinamikájú kliensekkel végzett esetmunka leggyakrabban és legégetőbben feltett kérdése az, hogy „megéri-e a sok energia, odafordulás?”, „mi értelme van a segítésnek, mire való a szociális munka, ha nem változnak semmit a körülmények, a kliensek?”. Kelemen Gábor (2011) írja tanulmányában, hogy a segítő szakmában negatív képességnek nevezik azt, amikor anélkül bírjuk elviselni a nem tudás állapotát, hogy valamilyen teóriával töltenénk meg a kliens és a segítő közötti interakciós helyzetet. Ez a helyzet a kliens megértése szempontjából fontos, és teret ad a segítő belső párbeszédének megindulásához is. Ilyenkor létrejön a befelé és a kifelé figyelés kettős perspektívája. Csoportjaink számára a nem tudás állapotát próbáltuk előidézni, a friss szemmel látás és gondolkodás kialakítását a problémamegoldó megközelítés helyett.

Történetek

A szupervíziós ülésekbe behozott esetek egyediek, és a megtalált válaszok is azé a csoportéi, amellyel dolgoztunk rajta, ám a szociális munkások dilemmáiban felismerhető és általánossá tehető egy-két kérdés. Ezért olyan esetek leírására törekedtünk, amelyek segítséget nyújthatnak másoknak is. Ilyen Mónika, egy sokgyerekes roma asszony esete is.

A beavatkozás dilemmája

Mónika egyedül neveli négy gyermekét, és munkája, szakmája nem lévén prostitúcióból tartja el családját. Velük él az egyik gyerek nagymamája is, aki besegít a gyerekek ügyeinek intézésébe, a háztartás vitelébe. A négy gyerek három apja nincs jelen a család életében, sem anyagilag, sem érzelmileg nem érhetők el számukra. A szociális munkás már egy éve kíséri a családot, a beavatkozások főleg a gyerekek oldaláról történtek, de a nagymamával is együtt tudott működni. A jelenlegi dilemma Mónikával kapcsolatban merült fel benne, amikor az asszony segítséget kért terhességének megszakítása ügyében. Mónika nem szeretett volna még egy babát világra hozni az amúgy is szűkösen tengődő, nehézségekkel küzdő családjába, illetve az apa kiléte is bizonytalan volt számára, így a nagymamával egyetértésben határozott döntéssel érkezett a segítőhöz: indítsák el az abortuszkérelmét. Az esetet viszont bonyolítja Mónika együttműködési készségének nehézsége: a megbeszélt találkozókat nem tartja be, az orvosi kivizsgálás időpontjait lekési, másnap jelenik meg, és kéri, hogy vigyék orvoshoz. Ez az együttműködési nehézség értelmezhető akár rejtett vágyként is Mónika részéről, aki kulturális hagyományaival szembemenve döntött az abortuszról. Szégyenkezve mondta, hogy „nálunk nem szokás az elvetetés, nem is tudom, hogyan kell aztat csinálni”. A szociális munkás az eset ismertetése után feltette a kérdést, hogy saját etikai meggyőződése ellenére beavatkozzon-e Mónika életébe, vagy hagyja, hogy az asszony nemtörődömsége miatt kifussanak az időből, és már ne lehessen művi úton megszakítani a terhességet. A csoport körbejárta a lehetőségeket, kérdésekkel segítette az esethozót érzelmeinek feldolgozásában, és támogatóan tudott jelen lenni az értékek szétválogatásánál. Dilemmáinak kihangosítása során az esethozó tisztábban látta önmagát, viszonyulását és saját motivációját az esettel kapcsolatban, így azt is el tudta fogadni, hogy nem jó és rossz döntés között kell választania, hanem csak a kisebbik rosszat. A tapasztalati tanulás jellegzetessége, hogy valódi, interaktív helyzetekhez kapcsolódik, amelyekben nagy érzelmi amplitúdóval is megjelenhet egy-egy érzékenyebb téma. A valódiság és az interakció arra utal, hogy az esethozó aktívan vesz részt a feldolgozási folyamatban, újra átéli az adott helyzethez fűződő érzelmeit, elakadásait és az elakadás mélyén rejlő érzelmi gátakat. Megértheti saját indulati dinamikáját, felismerheti a működési mechanizmusát meghatározó védekező magatartási mintákat. Ezek a felismerések teszik előremutatóvá, feldolgozhatóvá a helyzetet. Sárvári György szerint a valóság és a tapasztalatok hátterében működő előfeltevések (személyes élmények, történetek lecsapódásai) között feszülő különbség felismerése teszi lehetővé a változást, a segítő változását (Sárvári, 1999).

Érintettség

Béla idősebb alkoholista, akit már mindenki elhagyott, nincsenek támaszai. A faluban és a kocsmában szeretik, mert korábban, amikor az állapota még engedte, ezermester lévén sok mindent meg tudott javítani, és kevéske alkoholért cserébe szívesen állt rendelkezésre. Gyermektartás nem fizetése miatt börtönben is volt, de arra már nem emlékszik senki, hogy ez miként befolyásolta sorsa alakulását. A női segítővel nehezen találta meg a hangot, szégyellte a koszos körmeit, szakadt ruháit, viskószerű hajlékát. Zárkózott személyiségét még ellenállóbbá tette az alkohol, és a volt asszonya iránt érzett haragot leginkább erre a női segítőre zúdította.

A szociális munkás az eset értelmetlensége miatt hozta szupervízióba Béla történetét. A férfi az adományokat eladja, a segítséget elutasítja, a mosodai szolgáltatást hiába veszi igénybe, ugyanolyan koszos marad, és házának lakhatóvá tétele is feleslegesnek bizonyult, mert dohányzás közben felgyújtja a padlót. Az eset elkeserítő volta indulatokat és feszültséget keltett a segítőben, nem látta értelmét a munkájának, nem tudott célokat megfogalmazni, és empatikusan sem tudott gondolni a kliensére. A csoportmunka során viszont kiderült, hogy igazából nem Béla személyével van gondja, hanem a tehetetlenség érzésével, amelyet gyermekkorában élt át saját édesapja alkoholizmusával szemben. Az kimondatlan és kezeletlen élményként dolgozott benne tovább, és amikor szembejött vele egy segítséget igénylő eset formájában, megbénult, nem tudott mit kezdeni a feltörő élményeivel. A szupervíziós csoport nyújtott segítséget az áttétel megértésében. A feldolgozás folyamán az alkoholizmushoz kapcsolt apa iránti érzéseit szavakba tudta foglalni, felnőttként talán most először. Megértette, hogy a személyes múltjában történteken nincs mit javítani, megoldani, csak el kell ismerni őket, és elviselni a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Az akkori érzések átélésével és a jelenben való tudatosítással kerül át a fájdalmas esemény a gondolkodás szintjére. Ha a sebek és sérülések átalakulnak, jelentéssel telnek meg, és kimondhatóvá válnak, akkor már nem elvesznek, hanem feldolgozva hozzáadnak a személyiséghez, és ez az önmagával törődni képes hiteles segítői személyiség kialakulását eredményezi. Béla esetével kapcsolatban is elérte a csoport, ami előreviheti az esethozót az elakadásában: felébresztette benne az empátiát az esendő és alkoholbeteg ember iránt.

Tehetetlenség

„A jelenük megváltoztathatatlansága sokszor tehetetlenséget szül bennem, a tehetetlenségem pedig megkérdőjelezi a segítői képességeimet. Sokszor érzem, hogy a segítői tér szűkül, és a negatív érzelmeim és a testemben megjelenő fájdalmas érzetek erősödnek.” Ezek a háromszáz leghátrányosabb magyarországi település egyikén dolgozó szociális munkás mondatai egy szupervíziós csoportból. Tehetetlenségét az adományozói munka kapcsán élte meg. „Amit odaadunk, azt eladják. A kerti vécét, a kályhát. Odaadjuk, és másnap már nincs meg. Eladják, a töredékéért annak, amennyibe kerül. És kinek adjunk? A lehetőségek korlátozottak. Hogyan határozzuk meg, ki kapjon, és ki ne kapjon? Ki dönti el? Én? Mi?” Kérdések, melyek a csoporttagokban rendszeresen megfogalmazódnak a munkájuk során, hiszen a hátrányos helyzetű településeken végzett munka egyik jellemzője, hogy a legtöbbször mélyszegénységben, kilátástalan élethelyzetben lévő emberekkel dolgoznak, s ennek során gyakran megélik a tehetetlenség érzését is, mely néha azzal a következménnyel járhat, hogy védekezésül a segítő szakember a megmentő szerepét próbálja felvenni. Ezzel azonban a szociális munka alapvető szakmai célja, a „kliens képessé tevése” sérül, és a segítő szakember azt az üzenetet sugározhatja, hogy a kliens semmit sem képes önállóan tenni a saját érdekében, ezzel egyre inkább a tanult tehetetlenség állapotában tartva őt, önmagát pedig kudarcok sorozatába sodorja. Fontos volt az ülés során tisztázni, hogy kinek a tehetetlenségéről is van szó. A mélyszegénységben élő kliens mindennapjait átható falakba ütközés tehetetlenségéről vagy a segítő tehetetlenségéről az adományozási munka eredménytelensége miatt? A kettő akár egyszerre is igaz lehetett, ezért is volt fontos ránéznünk a helyzetre. A csoportmunka során a tehetetlenség fogalmával dolgoztunk, körbejártuk, hogy kinek mit jelent, kiben milyen érzések jelennek meg a tehetetlenséggel kapcsolatban. Az esethozó megfogalmazta az önreflektív kérdést: „Mit tesz velem a tehetetlenség?” Ebből indultunk el és mélyültünk a cirkuláris kérdések által egészen az esethozó dühéhez és haragjához, melyet a fiatalkorában megélt kilátástalan élethelyzetéhez tudott kötni. Nagyon fontos volt felfedni a tehetetlenség és a saját élmény közötti összefüggést, hogy a segítő szakember külön tudja választani a maga és kliense problémáját, hiszen a tehetetlenség gyakori és fel nem dolgozott megélése oda vezethet, hogy a segítő szakember alulértékeli szakmai tudását, képességeit és a segítő kapcsolatba vetett hitét is.

A vikariáló trauma

A szupervízió a személyiségfejlesztéssel a szakmai kontextus keretei között foglalkozik, a szakmai személyiségre fókuszál. A szakmai személyiség azonban nincs betonfallal elválasztva a személyiségtől, így a szupervizált esetleges traumái, veszteségei teret követelhetnek a szupervízió folyamatában is, csakúgy, mint a szupervizált vikariáló (helyettesítő, vagyis a kliensétől átvett) traumával való érintettsége is. A vikariáló trauma kevésbé láthatóan, kézzelfoghatóan jelenhet meg a szupervíziós térben, mint a szupervizált esetleges saját traumája. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció nem a „saját traumája” a szupervizáltnak, így sok esetben nem is tud a létezéséről, mégis komoly veszélyforrást jelent a traumatúlélőkkel dolgozó szakemberek számára (Bakó, 2009: 183). A vikariáló trauma kifejezést Laurie Anne Pearlman és Karen W. Saakvitne (1995) említette először. Leírásuk szerint a traumát elszenvedőkkel dolgozó szakemberek hite a biztonságos világgal kapcsolatban alapvetően változik meg a hosszú távú munka során. Fontos megemlítenünk azt is, hogy a gyerekként szexuális abúzust elszenvedett személyek terápiájáról írja Pearlman és Saakvitne (1995), hogy sok terapeuta számol be fejfájásról, álmosságról, zsibbadtságról, genitális fájdalomról, fojtogató érzésről, a hangja elvesztéséről, sírásról és a terápiás üléshez köthetően jelentkező más váratlan fizikai reakciókról. A másodlagos vagy vikariáló traumatizáció tehát elsősorban olyan foglalkozású szakembereket érint, akik traumát közvetlenül elszenvedett áldozatokkal foglalkoznak. Ezeknél a szakembereknél egyértelműen megfigyelhető, hogy a klienseik traumáival való gyakori találkozás hatással van rájuk. A traumát átélt áldozatokkal végzett munka magában hordozza annak kockázatát, hogy a segítőnél a traumát közvetlenül átélő áldozatéihoz hasonló, bár azoknál enyhébb fokú tünetek alakulnak ki. A jelenség oka az áldozat felé irányuló mély együttérzés, a vele való azonosulás. Ezekben az esetekben a segítőben olyan gondolatok merülnek fel, hogy mi volna, ha ő maga is részese lett volna a traumához vezető eseményeknek. Ez az állapot különféle érzelmek, illetve tünetek, például düh, szomorúság, hosszas gyász, szorongás, agresszió és depresszió, fizikai szinten fejfájás, gyomorfájdalom, levertség, társas szinten pedig elszigeteltség, hangulatingadozások és ingerlékenység megjelenésével járhat. E. Ann Kaplan Trauma Culture [Traumakultúra] című könyvében (2005) ír a traumának arról a típusáról, amely közvetett módon, általában traumaátélők elbeszélése nyomán vagy vizuális ingerek hatására traumatizál. Ő ezt nevezi vikariáló traumának.

Tehát a szupervizált traumája és vikariáló traumája egyaránt megjelenhet a szupervízióban, ahogy ez meg is történt a csoportos szupervízió során.

Az esethozó egy tizenkilenc éves fiatal nővel dolgozik hosszabb ideje, aki tizenhat évesen szexuális erőszak áldozata lett. A szakember munkája során először találkozott szexuális erőszak áldozatával, s ez nagyon megrendítette. Olyannyira, hogy nehezen aludt, munkaidőn kívül is rengeteget gondolkodott az eseten, azon, hogy hogyan lehetett volna elkerülni, és alkalmanként áldozathibáztatáson is „kapta magát”. Az erős bevonódás hatással volt a mindennapi munkájára is, mert elvonta a figyelmét a többi klienséről, és attól tartott, ez az eset „feltette a pontot az i-re”, és egyre inkább azt érezte, hogy a kiégés veszélyezteti. A szupervízió során transzparenssé tettük a kiégés fogalmát. Kinek mit jelent? Érezte-e már a közelségét? Ennek nyomán nagyon nehéz esetek kerültek felszínre a csoportban, szinte tapintható volt, ahogyan a szakemberek eseteket visznek magukkal akár éveken keresztül is, ami komoly hatással van a működésükre. De hogyan is van, illetve lehet kapcsolatban a vikariáló trauma és a kiégés? A fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott vikariáló trauma nagyon komoly károkat okozhat a segítő szakemberben. A Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei részvételével készült, Erőszakot és hajléktalanságot megtapasztalt nőknek nyújtott szolgáltatások fejlesztése című tanulmányban is szó esik a vikariáló trauma és a kiégés kapcsolatáról. „A burnout-szindróma a vikariáló vagy másodlagos traumával összefüggésben kialakuló foglalkozási ártalom az olyan intézményekben, ahol jelentős a traumatúlélő ügyfelek száma. Kutatások is bizonyítják, hogy a nehéz sorsú klienscsoportokkal végzett munka a másodlagos traumatizáció fokozódásához vezethet” (BMSZKI, é. n.: 9). Látható tehát, hogy a vikariáló traumával érintett szakembereket hosszú távon lényegesebb mértékben veszélyezteti a kiégés, éppen ezért rendkívül fontos a rendszeres és folyamatos szupervíziós támogatás.

Összegzés

A stresszről és a kiégési szindrómáról szóló pszichológiai kutatási eredmények azt is feltárták, hogy megfelelő támogatás nélkül nem lehet hosszú távon eredményesen dolgozni a segítő foglalkozásokban. Ezek a kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a szupervíziónak prevenciós hatása van, amit az is bizonyít, hogy a szupervízió a szakemberek támogatás iránti igényeként (prevenció) és a minőségbiztosítás módszereként jelent meg a szakmai köztudatban. Ha a munkatársak számára folyamatosan biztosított a szupervízió lehetősége, ez nagyban hozzájárul a szakmai személyiségük védelméhez, a szakmai munka minőségének biztosításához és a kiégés megelőzéséhez. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a folyamatos szupervízió fontosságát a segítő szakemberek számára. A szupervízió elősegíti a szakmai önazonosság és kompetencia megerősödését, a szakmai szerepek tisztázását, a munkahelyi hatékonyságot, a mentális egészség megerősítését. A szupervízió a leghatékonyabb módszer a segítő szakembereket fenyegető kiégés kivédésére. A szupervíziós folyamat során a segítő biztonságos, elfogadó szakmai közegben kaphat támogatást.

Supervision stories

Abstract

Supervision is an integral part of professional social work, as it is a method that promotes learning in the human sciences. It aims to ensure the protection of the mental health of social workers, alongside the examination of organizational culture, leadership attitudes, and group dynamic processes. Its primary goal is the development of professional personality, focusing on responses to specific questions and helper dilemmas arising from social work. And where would these questions be more urgent than in complex programs such as the Presence Program for Catch-up Settlements. This study provides insight into these questions through stories that portray everyday situations in lagging communities.

Keywords: burnout, being present, dilemmas, helplessness, vicarious trauma