Absztrakt

A társadalmi tőke a társadalmi hálózatokban, kapcsolatokban, normákban és a kölcsönös bizalom szintjén rejlő erőforrásokra utal, amelyek elősegítik az együttműködést és a közösségi cselekvést, s így hozzájárulhatnak a gazdaság működésének hatékonyságához. A bizalmi tőke lényeges eleme a társadalmi tőkének, mivel alapvető szerepet játszik a társadalmi kapcsolatok és az együttműködés fenntartásában. A társadalmi tőke és a bizalmi tőke erősíti egymást, s hozzájárul a közösségek kohéziójához és működőképességéhez. A versenyképességi indexek elemzése alapján megfigyelhető, hogy a magas társadalmi tőkével rendelkező országok általában versenyképesebbek. A karitatív szervezetek tevékenysége hozzájárul a társadalmi kohézióhoz, a felzárkóztatáshoz, valamint a társadalmi innovációk elterjedéséhez, így erősítve a társadalmi tőkét. A tanulmány a társadalmi tőke szerepét vizsgálja a nemzeti versenyképesség javításában, és kitér a magyarországi helyzet elemzésére is.

Kulcsszavak: társadalmi tőke, társadalmi kohézió, társadalmi innovációk, versenyképesség

DOI: 10.56699/MT.2025.1.1

Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy rávilágítson a társadalmi tőke jelentős és egyre növekvő súlyára a nemzeti versenyképesség fenntartásában, és ezzel összefüggésben rámutasson a civil, különösen a karitatív szervezetek szerepére. Ennek érdekében

számba veszi e fogalmakat, majd részletesen bemutatja, mit értünk társadalmi tőkén, hogyan alakult és bontakozott ki ez a fogalom, végül pedig összeveti, miként kapcsolódik a társadalmi tőke a nemzeti versenyképességhez, illetve a civil szervezetek működéséhez, támaszkodva az idevágó szakterületi kutatások eredményeire.

A nemzeti versenyképesség

A versenyképességről általában gazdasági kontextusban esik szó, illetve gyakran geopolitikai összefüggésben is megjelenik. Az európai versenyképesség jövőjéről szóló Draghi-jelentés (Európai Bizottság, 2024) például alapvető célként jelöli meg egy új ipari stratégia kialakítását, melynek keretében fel lehetne számolni a versenyképességet akadályozó tényezőket. A jelentés három alapvető akadályt azonosít: a közös politikai akciók kapcsán a prioritások és a fókusz hiányát, a közös erőforrások elpazarlását, valamint a nemzetek és az intézmények közötti koordináció hiányát. Bár ezen akadályok alapvetően gazdasági és politikai jellegűek, a megoldási javaslatok között hangsúlyosan jelenik meg a közjavakba való befektetés és a társadalmi jólétet biztosítani hivatott közszolgáltatások fejlesztése. A versenyképesség összetett jelenség, és a gazdasági folyamatokon túl a társadalmi viszonyokhoz is szorosan kapcsolódik.

A nemzeti versenyképesség egy nemzet azon képességére utal, hogy a piacok igényeit kielégítő árukat és szolgáltatásokat tud előállítani, miközben fenntartja vagy növeli polgárai életszínvonalát. A nemzeti versenyképesség a vállalati versenyképességen alapul, mivel a piaci működés során realizálható hozzáadott értéket a vállalatok termelik meg áruk előállításával és szolgáltatások nyújtásával. A nemzeti versenyképességet számos tényező befolyásolja, beleértve a gazdaságpolitikát, az innovációt, az infrastruktúrát és a munkaerő képzettségét. Michael E. Porter amerikai közgazdász 1990-ben megjelent cikkében, mely a nemzetek versenyelőnyéről szól, a nemzeti versenyképességgel kapcsolatban kiemeli a tudásteremtés és tudáshasznosítás fontosságát, a kormányzatok szerepét illetően pedig a versenyképes iparágak számára szükséges kedvező feltételek megteremtését szorgalmazza (Porter, 1990). A társadalmi tényezők vizsgálatát a szerző lényegében a képzett munkaerő meglétére, az innovációs képességekre és a menedzserek technikai tudására szűkítette le. Évtizedeket kellett várni, hogy a szociológia területéről származó elméletek megtermékenyítsék a közgazdasági gondolkozást, és a humán tőke gazdasági fejlődésben betöltött szerepe a megérdemelt helyére kerülhessen. Mivel a nemzeti versenyképesség elérésének végső célja az emberek életszínvonalának fenntartása és lehetőség szerint a növelése, meg kell ismerni és fel kell tárni a társadalmi tőkében rejlő lehetőségeket.

A társadalmi tőke mint a sajátos tőketípus

A társadalmi tőke által a versenyképesség alakításában játszott szerep megértéséhez szükséges a társadalmi tőke fogalmának, jelentéstartalmának tisztázása. A társadalmi tőke kifejezés széles körben használatos a szociológiában és a társtudományokban. Előrebocsátható, hogy a fogalom az egyének és csoportok társadalmi képességeire utal, amelyek révén hozzájuthatnak más személyek és csoportok által elérhető lehetőségekhez. Értelmezésével kapcsolatban többféle nézet és irányzat létezik. A fogalmat használó tudósok és szakemberek egy része a társadalmi tőkét összekapcsolja a tőke gazdasági fogalmával, és a tőke sajátos típusaként értelmezi. Más szerzők olyan erőforrásokként hivatkoznak rá, amelyek egy csoporthoz tartozáson alapulnak, mely lehet egy kisebb közösség vagy akár egy nemzet is. A fogalom pontos meghatározására tett kísérletek termékeny talajt biztosítanak a társadalmi tőkéhez kapcsolódó jelenségek mélyebb kutatásához.

A tőke a klasszikus közgazdaságtanban, a marxi értelmezés (Marx, 1890) szerint anyagi erőforrásokat jelent, elsősorban pénzt, illetve felhalmozott pénzügyi, kereskedelmi és uzsorás vagyontömeget. A tőke növekménye a hozzáadott értéken alapul, bár a marxi elméletben érdemi hozzáadott érték nélkül is lehetséges a vagyon növelése. A tőke társadalmi értelmezése a társadalom hozzáadott értékén alapul. E logika alapján a társadalmi tőke a társadalmi kapcsolatokban felhalmozott potenciált jelenti, mely adott esetben más tőkeelemekké vagy akár pénzzé konvertálható. A társadalmi tőkét már a 20. század eleje óta említi a szakirodalom. Lyda Judson Hanifan a közösségi tőke és a társadalmi tőke fogalmát egyaránt használta a vidéki iskolai közösségi központok működésére vonatkozóan, kidomborítva előnyös vonásaikat, és kívánatosnak tartotta e tőke növelését (Hanifan, 1916). A fogalom ezt követően csak elvétve fordult elő a szociológiai szakirodalomban, mígnem a hetvenes és nyolcvanas években újra a figyelem középpontjába került, elsősorban a társadalmi kapcsolatok és hálózatok fejlődésének vizsgálata során. E kutatások közös jellemzője, hogy azt elemzik, egy egyén vagy csoport milyen előnyökhöz juthat egy adott hálózathoz való tartozással.

Pierre Bourdieu francia szociológus a társadalmi tőke fogalmát tágabb elméletének kontextusában vezette be, amely magában foglalja a gazdasági és kulturális tőkét is (Bourdieu, 1977, 1986). A társadalmi tőkét a kapcsolatok tartós hálózatához tartozó erőforrások összességeként határozta meg, melynek alapvető összetevője a bizalom. Bourdieu számára a bizalom nemcsak személyes, hanem kollektív tulajdonság is, amely befolyásolja a közösségek működésmódját. Jelentősen megkönnyíti a társadalmi interakciókat, az együttműködést, és lehetővé teszi az egyének számára, hogy hozzáférjenek a közösségi hálózatukhoz kapcsolódó erőforrásokhoz. A bizalom társadalmi csoportok közötti eltérései hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásához is, mivel a különböző csoportok, illetve tagjaik eltérő mértékű kölcsönös elismerésben és támogatásban részesülnek. A társadalmi tőke tehát a koordináció és az együttműködés révén fejti ki hatását, a közösségi részvétel során, és ez befolyásolja a tagok, illetve a csoport gazdasági eredményeit, előrejutását is.

Bourdieu a társadalmi tőke elméletét a tőkeelméletből vezeti le, és úgy érvel, hogy ez a tőkeelem is képes felhalmozódni és profitot termelni. A tőke három típusát különbözteti meg: a gazdasági tőkét, mely viszonylag gyorsan és közvetlenül pénzzé konvertálható, a kulturális tőkét és a társadalmi tőkét. A kulturális tőke körébe sorolja a képzettségeket, melyek így szintén anyagi haszontermelésre adnak lehetőséget. A kulturális tőke lehet az ember valamely testi vagy lelki adottsága, de tárgyiasult formát is ölthet (például könyvek és műalkotások), illetve intézményesíthető is (például a szakmai kvalifikációk esetében). A kulturális tőke felhalmozásában és átörökítésében Bourdieu kiemeli a család, valamint az oktatási és kulturális intézmények szerepét. A társadalmi tőkét a tényleges és potenciális erőforrások összességeként határozza meg, amelyek egy tartósan fennálló hálózathoz tartozásból vagy bizonyos mértékig intézményesített kapcsolatok birtoklásából erednek, és amelyek kölcsönös elismerést jeleznek. A hálózat részének lenni egyfajta hitelt, hitelességet ad a benne részt vevők számára. Ilyen hálózat lehet a család, a társadalmi osztály, az iskolai közösség vagy egy politikai párt. A társadalmi tőke nagysága erősen függ attól, hogy az adott személy milyen hálózatoknak a része, és e hálózatok mennyire képesek erőforrásokhoz való hozzáférést biztosítani a tagjaik számára. Mivel a hálózat tagjai különféle előnyöket és védelmet élveznek a külvilággal szemben, megjelenik köztük a szolidaritás érzése. Bourdieu úgy véli, hogy a kapcsolatok hálózatának kiépülése egy többé vagy kevésbé tudatos befektetési stratégiához hasonlítható, amelynek megfelelően e kapcsolatok fenntartása, újratermelése különféle rövid és hosszú távú célok megvalósítása reményében történik meg. A kapcsolatok egy része, például a szomszédság, a munkahely, a rokonság részben szükségesek, részben pedig kívánatosak is, mivel ezek révén lehetővé válik az adott hálózat előnyeinek kiaknázása. Ez kötődéseket és érzéseket is eredményez, például barátságokat, büszkeséget, tiszteletet, vagy akár intézményesített garanciákat, jogokat is jelenthet a hálózat tagjai számára. Bourdieu tehát kiemeli a társadalmi tőkében rejlő rétegződést, és felhívja a figyelmet, hogy a befolyásos hálózatokhoz való hozzáférés állandósíthatja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ez a perspektíva elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy a társadalmi tőke miként lehet egyszerre a felhatalmazás és a kirekesztés eszköze, attól függően, hogy milyen környezetben működik.

A humán tőke és a társadalmi tőke összekapcsolása

James S. Coleman amerikai szociológus Bourdieu gondolatait úgy bővítette ki, hogy a társadalmi tőkét összekapcsolta a humán tőkével, és hangsúlyozta az oktatásban és a családstruktúrában betöltött szerepét. Foundations of Social Theory [A társadalomelmélet alapjai] című alapművében amellett érvel, hogy a társadalmi tőke az egyének közötti kapcsolatokban, konkrétan a társadalmi hálózatokban létezik, és a bizalom, valamint a kölcsönösség elvárásai jellemzik (Coleman, 1990). Coleman legjelentősebb hozzájárulása az, hogy kimutatta: a társadalmi tőke kulcsfontosságú az oktatási eredmények szempontjából, mivel a szülők, a diákok és a pedagógusok közötti kapcsolati hálózatokon keresztül befolyásolja a tanulók teljesítményét. Mivel a társadalmi tőke elősegíti a tudás, az értékek és a normák közösségen belüli átadását, valamint fokozza az információ és az erőforrások áramlását a közösségekben, javítja a kollektív hatékonyságot. Elősegíti az együttműködést és a kollektív cselekvést, és ezáltal járul hozzá a társadalmi jóléthez. Coleman elméletében a társadalmi tőke alapja a bizalom. Ennek szintje és milyensége kihat az oktatási eredményekre és a társadalmi fejlődésre. A bizalom arra készteti az egyéneket, hogy olyan módon cselekedjenek, amely kollektív előnyökkel jár, megerősítve ezáltal a kölcsönösség és együttműködés normáit, illetve a társadalmi kohéziót. Coleman kutatása hangsúlyozza, hogy a társadalmi tőke közvetetten befolyásolja a gazdasági eredményeket azáltal, hogy fokozza a humán tőke fejlődését. Az erős hálózatokkal rendelkező közösségek általában jobb oktatási lehetőségeket kínálnak, és tagjaik képzettebb munkaerővé válhatnak. A társadalmi tőke és a fejlődés közötti kapcsolat megértése tehát fontos a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtéséhez, mivel a jól képzett munkaerő termelékenyebb, és eredményesebben járul hozzá a gazdasági innovációhoz. Bourdieu-vel szemben Coleman a társadalmi tőke pozitív hatásait emelte ki, s figyelmen kívül hagyta a társadalmi egyenlőtlenségek kialakításában játszott szerepét. A két gondolkodó elméletei szintén különböznek abban, hogy Coleman nem alakította ki a kulturális tőke kategóriáját, és nagyobb magyarázóerőt tulajdonított az egyének racionális cselekvésének a közösségi érdekekkel szemben.

Robert D. Putnam Bowling Alone – The Collapse and Revival of American Community [Egyedül bowlingozni – Az amerikai közösség összeomlása és újjáéledése] című könyvében tovább gazdagította a társadalmi tőke elméleti kereteit (Putnam, 1995). A társadalmi tőke egyesült államokbeli hanyatlását írta le az 1960-as évektől. Ebben az idő- szakban visszaesett a közösségi tevékenységekben való részvétel és a települési közéletben való szerepvállalás is az országban. Putnam elemzése feltárta, hogy az amerikaiak egyre inkább elszakadtak a közösségi tevékenységektől, ami a társadalmi kapcsolatok meggyengüléséhez és a civil szerepvállalás csökkenéséhez vezetett. A lehetséges okok között említi a nők növekvő munkahelyi jelenlétét, az individualizációs trendeket, az egyének és családok nagyobb mértékű mobilitását, a demográfiai változásokat, és utal arra, hogy a tévénézés mennyire sokat vesz el az emberek szabadidejéből. Az Amerikai Egyesült Államokban a 20. század első feléig hagyományosan erősek voltak a különböző önszerveződő csoportok, így a helyi vallási közösségek, a munkahelyi csoportosulások vagy a jótékonysági célú szervezetek. A munkahelyi közösségek fontos szerepet játszottak a különböző etnikumokhoz tartozó személyek társadalmi integrációjában is. A társadalmi hálózatok gazdasági teljesítményre gyakorolt pozitív hatását is egyértelműen bizonyítottnak látta a szerző. Putnam a társadalmi tőke két típusát különbözteti meg: a kötődő társadalmi tőkét, amely homogén csoportokon belüli szoros kapcsolatokra utal, illetve az áthidaló társadalmi tőkét, amely különféle csoportokat köt össze, és szélesebb társadalmi hálózatokat hoz létre. Érvelése szerint a demokratikus berendezkedésű társadalmaknak mindkettőre szükségük van a hatékony és fenntartható működéshez. A társadalmi tőke eróziója viszont súlyos következményekkel jár a társadalmi kohézióra nézve. A társadalmi tőke alapjaként a szerző a hálózatokban megjelenő és újratermelődő bizalmat és reciprocitást jelölte meg. Lehetségesnek látta az állami szerepvállalást a társadalmi tőke erősítésében, éspedig a helyi szolgáltatások, például kisebb körzeteket lefedő iskolák fenntartásával, a karitatív szervezeteknek nyújtott támogatások adókedvezményben részesítésével és a helyi munkaerőpiaci szerveződések felkarolásával. Más tényezők, például a szomszédokkal szemben megnyilvánuló bizalom vagy a munkahelyen kívüli szakmai szerveződések esetében viszont az államnak lényegében nincs ráhatása a folyamatokra, és itt az emberek jól felfogott érdeke lehet a döntő elem.

Nemzetközi szintű elemzései során Putnam rávilágított, hogy az áthidaló társadalmi tőke különösen előnyös lehet a gazdasági teljesítmény növelése szempontjából, mivel lehetővé teszi az információk és az erőforrások áramlását a különböző csoportok között. A magasabb szintű áthidaló társadalmi tőkével rendelkező országokban, közösségekben nagyobb a rugalmasság a gazdasági változásokkal kapcsolatban és az innovációra való hajlandóság is, ami pozitívan hat a gazdasági teljesítményre, illetve az egészségre és az elégedettségre is. Putnam a munkaerőpiaci jelenségek vizsgálata alapján azt az összefüggést is leírta, hogy a társadalmi tőke hiánya és annak következményei aránytalanul sújtják a hátrányos helyzetű csoportokat, és tovább fokozzák a meglévő egyenlőtlenségeket. Kitörési lehetőségeket a civil társadalom szerveződéseiben látott, például az egyházi közösségekben, a karitatív szervezetekben vagy az iskolákhoz kapcsolódó önsegítő, önszerveződő egyletekben.

A társadalmi tőke és a hálózatok

Mark Granovetter amerikai szociológus a hálózatok elemzésével kapcsolatos munkáiban derített fényt arra, hogy a nagyobb, tágabb közösségek közötti úgynevezett gyenge kapcsolatok mennyire fontosak, illetve hogy ezek erőssége mérhető, és szerepet játszik az adott közösségek érdekérvényesítésében (Granovetter, 1973, 1983). Az erős kapcsolatok a barátokat és a családtagokat fűzik össze, a gyenge kapcsolatok pedig az ismerősöket és a tágabb társasági köröket. Granovetter kimutatta, hogy a gyenge kapcsolatok kulcsfontosságúak az információterjedésben és a különféle lehetőségekhez való hozzáférésben. Azok, akik többféle hálózathoz kötődnek gyenge kapcsolatokkal, nagyobb eséllyel jutnak fontos információkhoz, melyek a társadalmi előmenetel szempontjából fontosak. A közösségi hálózatok így elősegíthetik az álláskeresést és az innovációt. A szerző kutatásai alapján a társadalmi tőke értékét nem kizárólag a kapcsolatok erőssége határozza meg, hanem a sokféleségük és kiterjedésük is. A kapcsolati összeköttetéseket a bizalom alapozza meg, akár közvetlenül, egy erős kapcsolat esetében, akár közvetve, például amikor valaki megbízik a barátja másik barátjában, akit még nem ismer. A gyenge kapcsolatok a bizalom és az elvárt reciprocitás révén hidakat képeznek a különböző csoportok között, ezért a társadalmi tőke kiépítésében kulcsszerepet játszanak. Granovetter hálózatelméleti fogalmai jól párhuzamba állíthatók Putnam fogalmi keretével: az erős kapcsolatok Putnam kötődő társadalmi tőke fogalmával, a gyenge kapcsolatok pedig az áthidaló társadalmi tőkével azonosíthatók.

A bizalom és a kollektív cselekvés szerepének felismerése

Francis Fukuyama Bizalom című könyve, mely A társadalmi erények és a jólét megteremtése alcímet viseli, továbbvezette az elődök munkásságát azzal, hogy a közösségen belüli bizalom jelenségét vizsgálta, és igazolta, hogy ez a társadalmi tőke kritikus összetevője, mely elősegíti az együttműködést és a kollektív cselekvést, s így elengedhetetlen a gazdasági és társadalmi fejlődéshez (Fukuyama, 1997). A szerző azzal érvel, hogy a magas szintű bizalommal jellemezhető társadalmak általában jobb kormányzati eredményeket, hatékonyabban működő intézményrendszert, magasabb gazdasági teljesítményt és jólétet biztosítanak polgáraik számára. Fukuyama megkülönbözteti a bizalom két típusát. Az egyik az általános társadalmi bizalom, a másik pedig a közös identitású egyének egymás iránti bizalma. A bizalom az egyének közötti együttműködés kenőanyaga, mivel jelentősen csökkenti az együttműködés tranzakciós költségeit és az együttműködésben rejlő kockázatokat. A bizalom munkát és befektetést igényel, folyamatosan ápolni kell. A kapcsolatok ápolásának és a bizalom kiépítésének helye a tág értelemben vett civil társadalmi szféra, amelybe beletartoznak az önkéntességen vagy közös érdeklődésen alapuló szervezetek, az oktatási intézmények, a klubok, a jótékonysági és egyházi szervezetek, valamint a szakmai érdekek mentén szerveződő csoportok is. A bizalom személyes tulajdonság, ezért felépítése az egyén számára a családban kezdődik, mely társadalmanként eltérő módon közvetíti a bizalmat tagjai számára, és eltérő mértékben marad meg az önálló, felnőtt életszakaszban mint a bizalom kiindulópontja és sarokköve. A bizalom fennmaradásához tartós kapcsolódásokra, csoportokra van szükség, és a közösségnek osztoznia kell bizonyos morális alapelvekben, valamint a tagoknak számítaniuk kell arra, hogy a reciprocitással kapcsolatos várakozásaik rendszeresen visszatérő alkalmak során visszaigazolódnak. Fukuyama a kötődések három társadalmi szintjét különböztette meg: a családi, illetve rokoni, az önkéntes szerveződésekhez kapcsolódó és az állami szintet. A bizalom mindhárom szinten megjelenik, és hozzájárul az adott szintű gazdasági szerveződések (háztartás, családi vállalkozások, vállalatok és állami szervezetek) sikeres működéséhez, így a gazdasági fejlődés alapvető tényezőjének számít. A volt Szovjetunió érdekszférájához tartozó országok működését elemezve Fukuyama kiemeli, hogy a bizalom lerombolása miatt a társadalmi tőke is károkat szenvedett, ami hátráltathatja ezeknek az országoknak a gazdasági prosperitását a demokratikus átalakítást követően (Fukuyama, 2002).

Elinor Ostrom volt az első nő, aki 2009-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat, mégpedig a társadalmi tőke elméletéhez való hozzájárulásával. A közös ügyek kormányzásáról és a kollektív cselekvés intézményeinek evolúciójáról írt könyve azzal bővítette ki a társadalmi tőke elméletét, hogy a bizalmat a kollektív cselekvés összefüggésében vizsgálta (Ostrom, 1990). Érvelése szerint a közösségek akkor tudják hatékonyan kezelni közös erőforrásaikat, ha tagjaik között erős a bizalom. Ugyanis a bizalom teszi lehetővé a kollektív cselekvést, melynek során az egyének együtt dolgoznak közös célok elérése érdekében. A társadalmi tőke és az azt megalapozó bizalom révén lehetséges olyan kollektív cselekvés, amely a közös erőforrások hatékony és fenntartható használatát lehetővé teszi. Ha az adott közösség boldogulása, gazdasági prosperálása megosztott erőforrásoktól függ, akkor a gazdasági fejlődés érdekében szükség van a társadalmi tőkére, a bizalomra és az általuk lehetővé tett kollektív cselekvésre. A kollektív cselekvés során az egyes személyek vagy szervezetek időlegesen akár a saját érdekük ellen cselekszenek, például amikor egy környezetvédelmi egyezménynek megfelelően minden részt vevő ország vállalatai betartják a kibocsátási kvótákat. Egyenként nem járnak jól a kibocsátáscsökkentéssel, a kollektív cselekvés révén mégis jelentősen javul a helyzetük, a közös környezet állapota. Egyszerűbb példa lehet az, amikor néhány munkás egy autóval megy a munkahelyére. A közös utazás megszervezése némi kényelmetlenséggel jár, de együttesen sok pénzt takaríthatnak meg a kisebb üzemanyag-fogyasztásnak köszönhetően. Elinor Ostrom a vállalatok társadalmi felelősségvállalását is a közösség számára előnyös kollektív cselekvéshez sorolja, melynek szükségességét számos más területen is bizonyítja, például a megművelhető földterületekről, illetve a halászatra, öntözésre vagy emberi fogyasztásra szánt vízkészletekről írva.

A társadalmi tőke súlya a versenyképességi rangsorok tükrében

A versenyképességet a vállalatok, a területi egységek és a nemzetek szintjén, valamint nemzetközi összehasonlításban is lehet vizsgálni és mérni. A nemzeti versenyképesség a nemzeti szintű jólét megteremtésére való képességgel is azonosítható. Ennek mérése egyrészt az elért gazdasági eredmények oldaláról lehetséges (például a gazdasági össztermék nagysága, a foglalkoztatás szintje), másrészt a versenyképességet megalapozó képességek vizsgálatával (például az üzleti környezet minősége, a sikeres helytállás háttérfeltételei). Tekintettel arra, hogy a legtöbb ország gazdaságilag többé-kevésbé nyitott, vállalataik jórészt a nemzetközi értékláncokba bekapcsolódva termelnek, illetve jelen vannak a nemzetközi piacokon, a magas szintű nemzeti versenyképesség nagyban hozzájárul a nemzetközi versenyképességhez is. A világszintű versenyképességi mérések módszertanát, illetve a rangsorolási eredményeket megvizsgálva kirajzolódik, hogy a társadalmi tőkének milyen jelentős súlya van a versenyképességben.

Az alapítványi formában működő svájci World Economic Forum (WEF) 1979-ben készítette el első globális versenyképességi jelentését, és azóta is folyamatosan jelentet meg a versenyképességgel kapcsolatos elemzéseket, rangsorokat. A Szingapúrban, valamint Lausanne-ban (Svájc) működő akadémiai intézmény, az International Institute for Management Development (IMD) 1989 óta készít évente világszintű versenyképességi rangsorokat. Az Európai Bizottság pedig 2010 óta háromévente teszi közzé a regionális versenyképességi indexet (RCI) tartalmazó jelentését. E rangsorokban közös, hogy a versenyképességet jellemző számos faktort mérnek, és folyamatosan fejlesztett módszertan alapján súlyozzák az egyes tényezők versenyképességben betöltött szerepét. A legtöbb kritériumot az IMD rangsora használja, ezért elemzésünkben ennek a szervezetnek a legutóbbi jelentését (IMD, 2024) vizsgáljuk meg alaposabban. Az IMD háromszáznegyven kritérium alapján készíti el nemzetközi versenyképességi rangsorát: ezek a kormányzati teljesítményhez, a gazdasági teljesítményhez, az üzleti hatékonysághoz és az infrastruktúra fejlettségéhez kapcsolódnak. A kritériumok között fontos helyet foglalnak el a humánerőforrásra vonatkozó és a társadalmi tőkét jellemző mutatók, valamint a puha tényezők. A társadalmi tőke fejlettségét a felmérések sokrétűen, például a következő tényezők vizsgálatával ragadják meg: a tehetséges emberek vonzásának képessége, képzettségi szint, munkabérek, egészségügyi kiadások, oktatási kiadások, foglalkoztatottság, a munkanélküliségre vonatkozó szabályozás, az igazságszolgáltatás állapota, az életminőség szintje, bürokrácia, transzparencia, jogbiztonság, a nők képzettségi szintje, népességnövekedés, a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása. A társadalmi tőkével közvetlenül összefüggő mutatók közül kiemelhető a társadalmi kohézió szintje, a vállalati vezetők társadalmi feladatvállalása, a menedzserek megbízhatósága, illetve a vesztegetés és korrupció érzékelt szintje. Az ezekre vonatkozó adatok szakértői felmérési panelekből származnak. A versenyképességi rangsor készítéséhez felhasznált mutatók mintegy ötöde közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik a társadalmi tőke valamely dimenziójához, kifejezve annak jelentős súlyát a nemzetközi versenyképesség megalapozásában. Számos felhasznált mutató visszatükrözi a társadalmi tőkével kapcsolatos kutatások eredményeit, például a különféle tranzakciók végrehajtásának nehézsége, akadályai kapcsán visszautalhatunk Fukuyama érvelésére a bizalom szerepéről, a vállalatvezetők társadalmi felelősségvállalása vonatkozásában pedig Ostrom gondolataira a kollektív cselekvés szerepéről.

A társadalmi tőke alapját képező általános és intézményes bizalom bizonyítottan szorosan összefügg a versenyképességi rangsorokban elért helyezéssel. Ezt alátámasztja, hogy az Európai Társadalmi Felmérés (European Social Survey, ESS) 2016-os adatfelvételi hullámában részt vevő tizennyolc európai uniós ország átlagos bizalmi szintje, valamint innovációs teljesítménye és a WEF, illetve az IMD által kimutatott versenyképességi eredménye alapján felállított rangsorok között erős rangkorreláció igazolható (Vinogradov, 2020).

A társadalmi tőke fejlesztésének perspektívái Magyarországon

A magyar társadalomtudományokban jellemzően késlekedés nélkül feldolgozták, adaptálták és esetenként tovább is fejlesztették a nagy nemzetközi alkotók elméleteit. A hazai kormányzati eszköztárban azonban inkább csak elvétve jelentek meg a társadalmi tőke fejlesztését az alapvető célok között számontartó programok.

Farkas Zoltán miskolci szociológus 2013-as cikkében, mely a társadalmi tőke fogalmát dolgozta fel, hat típust sorakoztat fel, összhangban a nemzetközi eredményekkel (Farkas, 2013). A hat típus a következő: hatásköri tőke, tulajdoni tőke, kapcsolati tőke, társadalmi képesítési tőke, informáltsági tőke és a személyes – jellemzően képességek- ben vagy testi adottságokban megjelenő – társadalmi tőke. Mindegyik társadalmi képességekhez kapcsolódik, amelyek révén az egyének valamely céljukat hatékonyabban képesek elérni, és alkalmazásukkal a legtöbb esetben a társadalom összességének javát is szolgálják. Farkas Zoltán a fentieken túl két funkcionális csoportba rendezte a társadalmi tőkét. Az egyik az úgynevezett manifeszt társadalmi tőke, amely a társadalmi erők alkotórészeként az egyéneknek vagy csoportoknak lehetőséget ad más egyének vagy csoportok befolyásolására, az érdekérvényesítés elősegítésére vagy éppen akadályozására. Az úgynevezett látens társadalmi tőke az egyén hosszú távú érdekeihez kapcsolódik, és azt a törekvést testesíti meg, hogy a személy az idetartozó tőkeelemeket később manifeszt tőkévé konvertálja. Látens társadalmi tőkét jelent például a vezetői munka egy egyetemi önkéntes szervezetben, mert a későbbi szakmai életút során nagyobb esélyt biztosít vezetői pozíció betöltésére egy állami szervezetben. A szerző megállapításait továbbgondolva kijelenthetjük, hogy kellő energiabefektetéssel (önfejlesztés, tanulás, önkéntes szervezetekben való munka, szakmai közösségekkel való kapcsolat ápolása, karitatív szervezetekben való tevékenykedés, egyházi közösségben végzett munka) a személy társadalmi tőkéje bővül, erősödik, és ez közvetlenül vagy közvetve az érintett kisebb közösség és az egész társadalom javát is szolgálja.

A társadalmi tőke kormányzati eszközökkel végzett fejlesztésével kapcsolatban már néhány évvel a rendszerváltást követően is született olyan tanulmány, amely az elméleti keretek tisztázása és a nemzetközi jó gyakorlatok összegyűjtése mellett a magyarországi viszonyokra próbálta adaptálni a társadalmi tőke fejlesztésében rejlő lehetőségeket (Füzér et al., 1995). E tanulmány a kormányzati tevékenységek helyi adottságokhoz való igazításában, a lakó- és a helyi közösségek számára szükséges tér biztosításában, közös területek és közösségi épületek létesítésében, az önkéntes feladatvállalás ösztönzésében, kedvezményekkel való segítésében, az iskolai keretek között zajló közösségi programok támogatásában, a kritikus vagy kiszolgáltatott élethelyzetben lévő csoportok felkarolásában és az állami intézményekkel szemben megnyilvánuló bizalom erősítéséhez kapcsolódó intézkedésekben látja a megoldást. Az írás kiemeli a vallási intézmények működésének pozitív hatásait a társadalmi tőke növelésében, a közösségek erősítésében és az értékek továbbadásában.

A hazai társadalomtudományokban hangsúlyosan jelenik meg az a gondolat, hogy a társadalmi tőke alapvető jelentőségű erőforrás a közösségek és a nemzetek fennmaradásához és fejlődéséhez. A nemzeti versenyképesség javítására vonatkozó elméletek és a gyakorlatban alkalmazott eszközök az elmúlt három évtizedben fokozatosan beépítették a humán tőkét és ennek részeként a társadalmi tőkét a vizsgálódási kereteikbe és az eszköztárukba. A nemzeti versenyképesség fő forrásai közé bekerült a humán tőke fejlesztése, valamint a tudás és az intelligencia hasznosítása (Csath, 2001: 145). A társadalmi tőke javítását szolgálhatja többek között a családalapítás és a gyermeknevelés támogatása, a közérdek erősebb képviselete az egyéni érdekkel szemben, az együttműködés erősítése a közösségek, települések és országok közös céljainak megvalósítása érdekében, valamint a szolidaritás bátorítása (Csath, 2001: 187).

Magyarország az IMD által vizsgált hatvanhét ország közül a 2024-es felmérésben az ötvennegyedik helyen állt. A versenyképesség összetevői közül a gazdasági teljesítmény vonatkozásában a harminchatodik, a kormányzati teljesítmény tekintetében az ötvenegyedik, az üzleti hatékonyság terén a hatvanhetedik, az infrastruktúra vonatkozásában pedig a negyvenegyedik helyen állt (IMD, 2024). Az üzleti hatékonyság alacsony értéke abból adódik, hogy a viszonylag kedvező társadalmi mutatók ellenére a hazánkban működő vállalkozások relatíve alacsony hozzáadott értéket állítanak elő. A társadalmi tőke megléte, erőssége a vállalkozások versenyképessége szempontjából komoly jelentőségű, amit a magyarországi gyors növekedésű vállalkozások körében folytatott kutatások is egyértelműen igazoltak, mind a kötődő, mind az áthidaló társadalmi tőke vonatkozásában (Bodor et al., 2019).

Az Európai Társadalmi Felmérés (ESS) 2016. évi adatfelvétele alapján a vizsgált tizennyolc európai uniós ország közül hazánk az általános bizalom tekintetében a tizenötödik, az intézményi bizalom tekintetében a tizedik helyen állt (Vinogradov, 2020). A Központi Statisztikai Hivatal a fenntartható fejlődés indikátorai körében több éven át mérte az általános bizalom szintjét a lakosságra vonatkozóan, azaz hogy az emberek mennyire bíznak egymásban (KSH, 2021). A válaszadók egy 0-tól 10-ig terjedő skálán értékelhették, hogy személy szerint mit gondolnak, mennyire lehet megbízni az emberekben (0 = egyáltalán nem lehet megbízni; 10 = teljes mértékben meg lehet bízni). Az átlagérték a 2020-as adatfelvétel során 5,3 pont volt, mely a korábbi évek méréseihez hasonló érték. Hazánkban az emberek közötti bizalom szintje közepes mértékű, európai összehasonlításban pedig az átlagosnál alacsonyabb.

A társadalmi tőke újratermelésének fontos letéteményesei a civil szervezetek és a nonprofit vállalkozások, melyek tevékenysége igazolhatóan hozzájárul a jólét növeléséhez, a társadalmi kohézióhoz és a társadalmi szintű innovációhoz is (OECD, 2003). Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen mutatókkal jellemezhető a hazai civil szektor. Magyarországon 2023-ban 19 193 alapítvány és 41 883 társas civil szervezet, elsősorban egyesület és nonprofit gazdasági társaság működött. Közülük a legtöbb, közel harmincezer szervezet a kultúra, a sport és a szabadidős tevékenységek területén, 7477 pedig az egészségügy és a szociális ellátás terén tevékenykedett. Adományosztással 308 civil szervezet foglalkozott. A nonprofit szervezetek gazdasági súlya növekszik. 2022-ben a non-profit szektorban munkaviszonnyal rendelkezők összlétszáma 165 ezer fő volt, közülük 57 ezer volt részmunkaidős. A nonprofit szektor a magyar gazdasági teljesítmény mintegy 4 százalékát állítja elő (KSH, 2023). Mérete és a gazdasági teljesítmény előállításában való szerepe elmarad az európai uniós átlagtól, ami az egész kelet-közép-európai térségre jellemző (Salamon–Sokolowski, 2018). Ugyanakkor a hazai civil szektor rendelkezik azzal a kritikus tömeggel, és így képes arra, hogy a társadalmi tőke fejlesztésére hivatott forrásokat – amennyiben azok rendelkezésre állnak – felszívja, felhasználja. Az elmúlt tíz évben jó példát adtak erre a tisztán hazai kormányzati finanszírozással megvalósított, az „egyházi közösségi célú programok támogatása” (EGYH-KCP), valamint az „egyházi közfeladat-ellátási és közösségi célú beruházások támogatása” (EGYH-EKF) elnevezésű programok, melyek forrásaiból ezres nagyságrendben újultak meg, illetve épültek fel közösségi házak, plébániák és egyházi fenntartású intézmények. Mivel e szervezetek a társadalmi tőke fejlesztéséhez szükséges minden alapvető jellemzővel rendelkeznek, azaz képesek az egyének és a közösségek közötti kapcsolatok erősítésére, az általános bizalom szintjének javítására, a közös identitás erősítésére, a kollektív cselekvés mobilizálására mind a belső, erős, mind pedig a közösségek közötti, gyenge kapcsolatok szintjén, az említett programok hosszú távon is hatékonyan járulhatnak hozzá a társadalmi tőke megerősítéséhez. A versenyképességi és a társadalmi tőkét jellemző mutatók elemzése alapján újdonságként, de legalábbis kevésbé ismert és kutatott összefüggésként elmondható, hogy ezen intézkedések, a társadalmi tőkébe való befektetések pozitívan hatnak Magyarország gazdasági versenyképességére és a nemzetközi versenyben való helytállására.

Összegző gondolatok

A társadalmi tőkéről szóló tudományos diskurzus területén az elmúlt fél évszázad során jelentősen gyarapodtak a fogalomhoz kapcsolódó ismeretek és az elemzés keretei. Ezek körébe tartozik a bizonyos erőforrásokkal való rendelkezés vagy legalább a hozzáférés lehetősége, a hálózatokhoz való kapcsolódás, a közeli, például családi, munkatársi vagy baráti kapcsolatok minősége, a különféle távolabbi hálózatok, például szakmai és önkéntes szerveződések közötti hidak kialakítása, az általános bizalom bizonyos szintjének fenntartása, valamint a kollektív, közösségi cselekvés. Hasonlóan más tőketípusokhoz a nagyobb társadalmi tőkével rendelkező egyének és közösségek eredményesebbek, hatékonyabbak, ami magában hordozza a társadalmi polarizáció veszélyét. A társadalmi tőke fejlesztésére – a nemzetközi és a hazai tapasztalatok alapján – van lehetőség, akár a közösségek kezdeményezései, akár állami szerepvállalás révén. A gazdasági versenyképesség az elmúlt évtizedekben mindinkább az érdeklődés fókuszába került, mivel politikai, illetve geopolitikai érdekek is fűződnek hozzá. A gazdasági versenyképesség egyre pontosabb méréséhez jelentős számú mutató vizsgálata vált szükségessé, melyek közül meglehetősen sok kapcsolódik közvetlenül vagy közvetve a társadalmi tőkéhez. A két jelenség tehát nem független egymástól. Az erős társadalmi tőke és a gazdasági verseny- képesség vállalati és nemzeti szinten is összefüggést mutat.

Hazánk a nemzetközi versenyképességi rangsorokban a gazdasági teljesítmény tekintetében viszonylag kedvező helyen áll, különösen a képzettségi szint, az innovációra való hajlandóság és a rendelkezésre álló infrastruktúra terén. Az általános bizalom szintje azonban elmarad a többi európai ország mutatója mögött, és a rendelkezésre álló erőforrásokból sem tudunk magas gazdasági hozzáadott értékkel jellemezhető nemzetközi versenyelőnyt kovácsolni. A nemzeti versenyképesség és a társadalmi tőke közötti kapcsolat szoros, ezért a fejlődés előmozdításához fontos a társadalmon belüli együttműködést és kollektív cselekvést elősegítő hálózatok, kapcsolatok és bizalom erősítése, a szervezeti és intézményi keretek fenntartása, továbbá a társadalmi tőke letéteményeseinek, a civil és karitatív szektor szervezeteinek a támogatása, különösen a közösségi célú beruházások és a közfeladat-ellátás területén. A vonatkozó szakpolitikák alakítói számára megfontolandó tény, hogy a társadalmi tőke igazolható szerepet játszik a válla- lati és a nemzeti szintű versenyképesség alakításában is, ezért a fejlesztésére fordított források megtérülnek, mivel hozzájárulnak a jólét és a gazdasági teljesítmény fenntartható növeléséhez. A kötődő társadalmi tőke erősítéséhez elsősorban a család intézményének támogatása járul hozzá, a civil, a nonprofit gazdasági és az egyházi szervezetek működésének támogatása pedig alapvetően az áthidaló társadalmi tőkét erősíti.

Absztrakt

Francis Fukuyama amerikai szociológus, történész, filozófus 1989-ben robbant be a politika- és történelemfilozófia nemzetközi élvonalába A történelem vége és az utolsó ember című könyvével. E vitákat kiváltó, sokat idézett, lelkesen ter­jesztett és hevesen cáfolt műve után született újabb nagyszabású tanulmánya, az 1995-ben kiadott Bizalom, amelyben a „történelem után” kialakuló gazda­sági világrendet vette górcső alá, méghozzá az emberi kapcsolatok sűrűbb és lazább hálózatának vizsgálatával.

Kulcsszavak: bizalom, társadalmi tőke, család, rokonság, liberális demokrá­cia és gazdaság

DOI: 10.56699/MT.2023.4.11

A Bizalom a közgazdaságtan és a társadalomtudomány kortárs klasszikusa; úgy is mondhatnánk: interdiszciplináris kötelező olvasmány. Egyszerre az ismeretterjesztés jegyében gondosan kidolgozott történeti áttekintés, politikai, ideológiai pillanatkép a 20. század végéről és érdekes gondolatkísérlet, amelyet a jelen valósága lassan az utópiák világába terel. Fukuyama már az előszóban tisztázza, mit vállal könyvével: „azt mutatja be, hogy a gazdasági élet hogyan tükrözi, formálja, támasztja alá magát a modern életet”, de tudományos tekintélyét védve és a szakirányú kritikákat beelőzve azonnal meg is jegyzi: „biztos vagyok benne, hogy akik nálam jobban ismerik a tárgyalt társadalmakat, számtalan ellenérvet, kivételt s az állításaimat cáfoló bizonyítékokat tudnak majd felsorakoztatni általánosításaimmal kapcsolatban”.

A Bizalom kérdéses alapállása – nevezetesen, hogy „mára […] gyakorlatilag valamennyi fejlett ország megteremtette vagy igyekszik megteremteni a liberális demokrácia politikai intézményeit, és sok közülük a piacorientált gazdaságot is megvalósította” – A történelem vége és az utolsó emberben kifejtett köveztetéseken nyugszik. Fukuyama a kiteljesedés lehetséges útját láttatva önmagát idézi: „Ahogy másutt már rámutattam, ez a folyamat »a történelem végé«-t jelzi, ha a történelmet marxista-hegeliánus módon értelmezzük, hogy az emberi társadalmak összessége valamely végső cél felé halad.” E történelem végi – az elmúlt korok hibáival, izmusaival, egyenlőtlenségeivel, torzulásaival, visszaeséseivel számoló, de azokat felülíró – „beteljesülés” módját pedig a következőben látja: „…a fejlett országoknak egyetlen modelljük van és lehet, amelynek megvalósítására politikai és gazdasági rendjük megszervezésében törekedhetnek, s ez a demokratikus kapitalizmus”. Jóllehet Fukuyamának a gazdaság mindenekfölöttiségét hangsúlyozó szakmai elfogultsága átjárja a modern – a hidegháború utáni – szabad világra vetített „megváltásképét”, az emberi tényezőt természetesen ő sem hagyhatja figyelmen kívül: „…manapság jóformán minden komoly elemző egyetért abban, hogy a liberális politikai és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ”. Mi több, kimondva-kimondatlan az elérendő sikerhez szükség van a „konzervatív értékekre”, intézményekre, egyházakra, tekintettel arra, hogy a civil társadalom „a családra épül, a legkisebb társadalmi közösségre, amely által az emberek részesei lesznek kultúrájuknak, s megkapják a szükséges képességeket, hogy a nagyobb közösségben is helytállhassanak, s amelynek köszönhetően e társadalom tudásanyaga és értékei nemzedékről nemzedékre szállnak”.

A kultúra jelentősége immár a globális gazdaságban és a nemzetközi rendben is növekedett. Fukuyama közli szellemi riválisa, a politológus Samuel P. Huntington vonatkozó teóriájának rezüméjét is, miszerint „a világ a »civilizációs szembenállás« korszaka felé halad, amelyben az embereket legfőképpen nem az ideológiájuk fogja jellemezni, mint a hidegháború idején, hanem a kultúrájuk. Ennek megfelelően az összeütközések nem a fasizmus, a szocializmus és a demokrácia, hanem a világ nagy kulturális csoportjai: a nyugatiak, a muzulmánok, a konfuciánusok, a japánok, a hinduk stb. között fognak kirobbanni”. Tekintettel arra, hogy jelenünk sokkal inkább Huntington vízióinak és elemzéseinek realitását igazolja vissza, különösen érdekes Fukuyama akkori „kritikája” a Bizalomban: „Ott azonban már kevésbé meggyőző Huntington érvelése, ahol arról beszél, hogy a kulturális különbségek szükségképp összeütközések forrásai lesznek. Épp ellenkezőleg, a különböző kultúrák kölcsönhatásából eredő vetélkedés gyakran alkotó jellegű változásokhoz vezet…” Igaz, valóban „számos esetét ismerjük annak, hogy a kultúrák ösztönzően hatottak egymásra”, de 2023-ban, az arab tavaszon, az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportjának közel-keleti kudarcain túl, „Kelet” és „Nyugat” ismét kiélesedő vetélkedése, a menekültválság, az orosz–ukrán, izraeli–palesztin konfliktus, az afrikai ellentétek, belharcok közepette azt kell látnunk, nem Fukuyama liberálisdemokrácia-ideájának megvalósulása felé haladunk.

A japán-amerikai politikai filozófus Bizalom című könyvében alapvetően racionális; következtetései, ha sajátosak is, a maga kialakította rendszeren belül logikusak, amelyeket gyakori – olykor fejezeteken belüli – ismétlésekkel, a sulykolás meggyőzőerejével tudatosít olvasóiban. Alaptétele, hogy a gazdaság – mint a kultúra egyfajta kivetülése – a modern társadalmakban az emberi összefogás, társulás egyik legfontosabb legdinamikusabb közege lett. Jóllehet az „emberek tagadhatatlanul önzők”, a materiális jólétükön, az egyéni szükségleteik kielégítésén túl vágynak rá, hogy egy nagyobb közösségnek a tagjai lehessenek, és azt szeretnék, hogy tetteikkel kivívják embertársaik elismerését. Másképpen fogalmazva: mindenki arra törekszik, hogy a méltóságát elismerjék, azaz a valódi értéke szerint becsüljék.

A tudományos elvárásoknak megfelelően Fukuyama már tanulmánya elején összegzi tézisét, hogy mivégre született meg ez a könyve. A gazdasági életet európai, távol-keleti és amerikai példák alapján vizsgálva a következő tanulságot szűri le: „…egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban”.

A fejlett társadalomban a bizalom egyik fokmérője a „közösségi hajlam”, a különböző ügyekért, egyebek mellett, ami Fukuyamát különösen foglalkoztatja, a kínálkozó gazdasági lehetőségekért való összefogás megléte és annak ereje, mértéke. Ez a „társadalmi tőke”, amely – James Coleman amerikai szociológusra hivatkozva – az emberek csoportokba és szervezetekbe való eredményes kapcsolódása, de valójában az élet minden területén döntő fontosságú társulás képessége. Coleman nyomán a szerző okfejtése nemesen konzervatív: „A társulás képessége pedig attól függ, hogy a közösségek értékei és normái mennyire azonosak, s hogy az emberek mennyire képesek az egyéni érdekeiket a nagyobb csoportok érdekeinek alárendelni. A közös értékek bizalmat szülnek, s a bizalomnak, mint látni fogjuk, nagy és mérhető gazdasági értéke van.” A probléma abból fakad, hogy Fukuyama a liberális demokráciák ideális működésére vonatkozóan elszámolta magát. Derűlátó, problémafeloldó nézetét korunkban írja felül a belharcok, háborús konfliktusok keltette migráció, a jobb megélhetést célzó népvándorlás, illetve a nyitott társadalom eszméje. E teljes szabadságra irányuló korjelenségek vallási nézeteket, eltérő kultúrákat, szokásrendeket figyelmen kívül hagyó sajátosságaiból fakadóan ugyanis mára éppen a közös „nyugati” értékek és normák gyengültek meg, hogy helyüket még inkább az egyéni érdek, a haszon, a jó(l)létérzés mindenekfölöttisége vegye át.

Fukuyama kellőképpen óvatos szerző, aki tudományos hitelességét védve folyamatosan polemizál önmagával is, előremenekül, ismereteinek végességére vagy nagy kutatási terének mégiscsak lokális jellegére hivatkozik. Rendre olyan érzést kelt az olvasóban, hogy ha a számtalan idézettel, közgazdasági modellekkel, birodalom-, ország- és cégtörténetekkel, vállalkozási formák eseteivel, statisztikai adatokkal alátámasztott hipotézise amortizálódna, „nem válna be”, szakértői tekintélyét arcvesztés nélkül tudja megőrizni. Az elemzőktől elvárt szenvtelenség, pártatlanság jegyében egy szociológiai kísérlet etikai szempontból nem túl hízelgő eredményére hivatkozva így még ilyesféle sarkos közgazdászi állításokat is megoszt olvasóival: „A közgazdaságtan alaptétele az, hogy minden cselekvő személyt egyedül az önzés hajt.” Vagy: „A modern közgazdászok hajlanak arra, hogy a racionális célokat azonosítsák a maximális haszon elérésével, amin rendszerint a legnagyobb fogyasztói jólétet értik.”

Fukuyama a szabadpiac, a verseny, a történelmet beteljesítő liberális haladás híveként bármennyire is progresszív, a tradicionális értékrenddel, a hagyományos „erős családdal”, a rokonsággal számolnia kell, ahogy az ideológiákon túl – ad absurdum – még egyházi, spirituális tényezőkkel is. Persze ez nem meglepő, ha kötetét valóban a konzervatív és a liberális eszmerendszer szintézisének szánta. A fukuyamai egyensúlyozás jellemző technikáját tükrözi a vallás „hasznával” kapcsolatos kívülállóan naiv meglátása: „A vallás akadályozhatja a gazdasági növekedést, például ha a piacok helyett egyházi emberek állapítják meg a javak »igazságos« árát, s ha bizonyos kamatokat »uzsorakamatok«-nak minősítenek. A vallási élet bizonyos formái azonban piaci körülmények között igen hasznosak lehetnek, mert a vallás hozzásegít a helyes piaci magatartás szabályainak az elsajátításához.”

Az Amerikai Egyesült Államok eddigi működési sikerét, világgazdasági súlyát biztosító fundamentumokkal ugyancsak kalkulál: „Univerzalisztikus politikai-jogi rendszerén kívül mindig volt egy központi kulturális tradíciója is, amely egységbe foglalta az amerikai társadalmi intézményeket, és lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok uralkodó globális gazdasági hatalommá fejlődjön. Ez a kultúra, amely eredetileg egy bizonyos vallási és etnikai csoport sajátja volt, később függetlenedett a gyökereitől, és minden amerikai számára elérhető identitássá vált. […] Az amerikai demokráciát és az amerikai gazdaságot nem az individualizmus vagy a kommunitarianizmus tette sikeressé, hanem e két ellentétes tendencia kölcsönhatása.” A mából visszatekintve Fukuyama érdekesen reflektál a 20. századi újvilági öntudatra, amely meggyőződés stabilitását a jelen globális történései igencsak megroppantották: „Sok amerikai, köztük számos nagy tudású szociológus is úgy véli, az amerikai kultúra egyetemes, s a többi társadalom, ahogy modernizálódik, végül mind átveszi.”

A szerző eshetőségeket mérlegelni igyekvő munkamódszerét, váteszi óvatosságát jól jellemzi az általa vizionált „beteljesülésre” vonatkozó, a múlt hagyományos értékeinek kegyesen engedő egyik eszmefuttatása is: „A történelem végén elterjedő liberális demokrácia ennélfogva nem teljesen »modern«. A demokrácia és a kapitalizmus intézményei csak akkor működnek megfelelően, ha bizonyos premodern kulturális szokások továbbra is együtt élnek velük, és biztosítják, hogy zavartalanul elláthassák feladataikat.”

A Bizalomban Fukuyama azt igyekszik megfejteni, hogy milyen lesz/lehet a jövő társadalma és (globális) gazdasági élete. Előbb az „örökölt etikai szokások összességét” jelentő kultúra szerepét, illetve a társas (családi és nem rokoni) kapcsolatok rendszerének sajátosságait vizsgálja, majd négy, általa kiemelten „családcentrikusnak” titulált ország, Kína, Franciaország, Olaszország és Dél-Korea speciális társadalmát és gazdaságát teszi nagyító alá, aztán összehasonlítja őket a „magas bizalomszintű” Japán és Németország „karakterével”, végül pedig a „társulás művészetében” szerinte hanyatló, ám annak idején kétségtelenül ezen a téren is olvasztótégelyként szolgáló Egyesült Államok 1990-es évekbeli valóságával.

Fukuyama következtetéseinek egybevágását, azonosságát hangsúlyozva visszatérően, már-már mantraszerűen ismétli művének annotációját az egyes részek elején a kifutást elővételezve, máskor a nagyobb egységek végén, „tanulságként”. Például: „…mint […] látni fogjuk, Japán, Németország és az Egyesült Államok nagyrészt azért váltak a világ vezető ipari hatalmaivá, mert bővében voltak a társadalmi tőkének és a társas készségnek, és nem vice versa.” Célirányos helyzetfeltárása során máshol így érvel: „Ahogy az Egyesült Államokba bevándorlók közül sokan azért boldogulnak, mert sajátos kulturális tradícióikat össze tudják hangolni egy liberális társadalom szabadságával, úgy az iparban is azok az országok törnek az élre, amelyek régebbi intézményeiket és/vagy kulturális sajátságaikat eredményesen párosítják egy liberális gazdasági rendszer lehetőségeivel.”

Tehát Fukuyama a bizalomszintek szempontjából úgy elemez társadalmakat, hogy a kultúra egyik sajátos – számára kifejezetten a gazdasági élet szempontjából fontos – szegmensét, a sikeresség kulcsmomentumát, az új társulások létrehozásának képességét méltathassa. A családon és a rokonságon túl a „társadalmi tőke” egyéb formáit veszi számba, aszerint rendszerezve, értékelve, láttatva az adott országokat (népeket, csoportokat, közösségeket, cégeket, új ipari struktúrákat stb.), hogy a társadalomalkotók milyen magas fokú bizalommal, illetve spontán társulási készséggel rendelkeznek.

A hidegháború kora utáni új világrendet, a közép- és kelet-európai országok demokratizálódását, a feltörekvő Ázsia, benne Kína gazdasági felemelkedését is fürkésző kötetének végkövetkeztetéseiben – a korábban emlegetett szakértői hitelességmegtartás jegyében – Fukuyama meglehetősen óvatossá, ha tetszik, „megengedővé” válik. El kell ismernie: nincs egyetlen üdvözítő módszer, mindenhol egyformán érvényesülő/érvényesíthető „technika”. „Az eddigiek alapján bizonyára világossá vált, hogy a gazdasági fejlődésnek nincs ázsiai modellje, csak modelljei vannak, mint ahogy az a »konfuciánus kihívás« sem egységes, amit a Nyugat érez.”

A szerző önmaga kritikáját is nyújtva kérdésfelvetéssel összegez: „Az alapvető intézményekben világszerte tapasztalható konvergencia a liberális demokrácia és a piacgazdaság felé arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon elérkezett-e a »történelem vége«, amikor is a történelmi fejlődés általános folyamata eléri csúcspontját, de nem a marxista felfogás szerinti szocializmusban, hanem a hegeli elképzelés szerinti polgári liberális társadalomban.” Belátja, hogy a könyvében tanulmányozott hagyományos kultúrák egyike sem (volt) képes „tisztán liberális” elgondolás szerint létrehozni a modern kapitalista gazdasági rendszert.

A Bizalom záró részében sorjáznak a fukuyamai „feloldások”: „Noha a liberalizmust annak idején az a törekvés hozta létre, hogy a vallást száműzzék a közéletből, a legtöbb liberális teoretikusnak mindig is az volt a felfogása, hogy a társadalmi életből nem lehet és nem szabad kizárni a vallást.” Mi több: „A modern liberális politikai és gazdasági intézmények nemcsak hogy jól megférnek a vallással és a kultúra más hagyományos összetevőivel, hanem támogatásukkal többnyire jobban is működnek.” Közben óhatatlanul elszólva magát a „szabadgondolkodók” alapvető tévedésére is rávilágít: „A liberálisok meg vannak győződve arról, hogy az emberek a felszín alatt alapjában véve egyformák az egész világon, s hogy a kommunikáció fejlődésével jobban megértik egymást, és ez megkönnyíti az együttműködést.”

Fukuyama az eltérő kultúrák sokféleségével szembesülve mintha megadóan feltenné a kezét, hiszen tanulmányának nincs leszűrhető, a liberális gazdaság ideáját alátámasztó tudományos tanulsága, inkább csak „etikai”: „Ezeket a különbségeket összebékíteni ugyan nem lehet, de méltányosan összehasonlítani igen. Aki komolyan akar idegen kultúrákkal foglalkozni, természetesen nem kezdheti azzal, hogy a sajátja alapján értékeli őket. Másrészt a kultúrák összehasonlító tanulmányozásának az Egyesült Államokban az egyik legnagyobb akadálya az a – politikai célzatú – felvetés, hogy valamennyi kultúra eredendően egyenlő.”

Tanulmányának jelentőségét a szerző zárásként egészen lecsupaszítja, mintha az pusztán a liberális demokrácia mellett érvelő védőbeszéd lenne: „A jelen könyvben tárgyalt esetek jó része afféle tanmese, amely a túlságosan centralizált politikai hatalom veszélyeire és ártalmaira figyelmeztet.”

A Bizalom végső soron mégiscsak annak belátása, amit mai olvasói már tudnak: csak délibáb a „történelem végén” beteljesülő liberális demokrácia, ahogy globális érvényű, mindenre és mindenkire kiterjeszthető, egyformán üdvös gazdaságpolitika sem létezik.

Francis Fukuyama: Bizalom, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2022 (első magyar kiadás: 1997)

Absztrakt

A tanulmány a társadalmi tőke és a bizalom nemzetközi rendszerben betöltött lehetséges szerepének kérdésköréhez kíván adalékokkal szolgálni az orosz–ukrán konfliktus első évében – 2022. február 24. és 2023. február 24. között – Ukrajna számára biztosított támogatások vizsgálatán keresztül. Nyilvánosan elérhető forrás alapján végzett másodelemzés keretében több dimenzióban is áttekintjük a támogatások összetételét és dinamikáját. Az eredmények alapján – globálisan tekintve – egy alapvetően szűk országcsoportot jelentenek az Ukrajnának támogatást biztosító államok, s közöttük is meglehetősen jelentős aránytalanságok mutathatók ki. Meghatározónak tekinthető az Amerikai Egyesült Államok dominanciája mellett az Egyesült Királyság, Németország és Japán szerepvállalása, illetve kiemelhető a NATO tagállamainak ugyancsak jelentős összesített részesedése, amely a társadalmi tőke sajátos hatásmechanizmusaira is ráirányíthatja a figyelmet.

Kulcsszavak: társadalmi tőke, bizalom, nemzetközi támogatás, orosz–ukrán háború

DOI: 10.56699/MT.2023.3.4

A társadalmi tőke és a bizalom meglehetősen sajátos erőforrásnak tekinthető. Egyrészt amennyiben Pierre Bourdieu (2006) tőkeelméletének hármas felosztását vesszük alapul, a pénz formájában intézményesülni hajlamos gazdasági tőke, illetve a több eltérő altípusban is felismerhető kulturális tőke mellett a társadalmi tőke sajátossága, hogy nem önmagában, hanem valamilyen csoporthoz tartozás kifejeződéseként válik egyfajta előnyrendszerré, illetve a csoporton belüli csereviszonyok révén biztosíthat tulajdonosának többletlehetőségeket. Bourdieu ezen – jellemzően tehát individualisztikusnak tekinthető (Orbán–Szántó, 2006: 140–142) – interpretációja James Coleman (2006) megfogalmazásában annyiban szintén visszatükröződik, hogy itt a társadalmi tőke nem közvetlenül az emberekben, hanem sokkal inkább a közöttük lévő viszonyokban ölt testet. A társadalmi tőke ezen strukturális jellegéhez Coleman még hozzákapcsolja e tőketípus funkcionalitását, azaz azt a jellegzetességet, hogy – mint termelő tőke – a társadalmi tőke is elősegíti a cselekvést, olyan célok elérését valószínűsíti, melyeket a tőke hiányában a cselekvők nem tudnának megvalósítani (Coleman, 2006: 111–112).^[1]Ebben a tekintetben a társadalmi tőke e funkciójának annál inkább tud megfelelni, minél zártabb, sűrűbb struktúrában jelenik meg. A társadalmi tőkének az érintettek számára potenciálisan kedvező hatását – éppenséggel annak hiányán keresztül – Robert Putnam (2006) mutatta be, illetve tágította ki e fogalmat szélesebb társadalmi kontextusban. Putnam alapvetően kollektivisztikus (Orbán–Szántó, 2006: 140–142), a bizalom terminusában kifejtett szemléletmódjában e tőketípus közösségi erőforrásként jelenik meg, mely nagyban hozzájárul a társadalom működőképességéhez, prosperálásához, fejlődéséhez – illetve hiánya akadályozza utóbbiak lehetőségeit. A társadalmi tőke országok, társadalmak szintjén azonosított pozitív hatása a nemzetközi rendszer működése és biztonsága szempontjából sem hanyagolható el. Elég csak utalni például a különféle bizalomnövelő tevékenységek szerepére a konfliktusok felszínre törése, illetve eszkalálódása (Gazdag–Remek, 2018: 20), a biztonsági csapda kialakulásának (Gazdag–Remek, 2018: 14–15) megelőzése szempontjából. Az országok közötti – akár intézmények szintjén megvalósuló – együttműködés egyik lényeges hozadékának a cselekvések kiszámíthatósága tekinthető (Lebow, 2013: 18), amely nemzetközi kontextusban a bizalom fontosságának előtérbe kerülésével, felértékelődésével járhat. Az államok viselkedésére épülő aktor- vagy mikroorientációjú szemléletmód (Rathbun, 2009: 346) mellett az átfogó perspektívát megtestesítő, a nemzetközi rendszer működésére vonatkozó elméleti iskolák tekintetében is felbukkan, illetve értelmezhető a bizalom (Wrighton, 2022). A legkevésbé igaz ez az alapvetően katonai és gazdasági hatalmukkal operáló, önérdekkövető államokat egy anarchikus rendszerben feltételező realista iskolára, melyben a bizalom mindössze hiányként értelmezhető. A közösnek tekintett értékek, a nemzetközi intézmények és a kölcsönösen előnyös interakciók szerepére épülő liberalizmus esetében az államok közötti – jellemzően racionális belátáson alapuló – bizalom az együttműködést és a békés viszonyokat segíti elő. A nemzetközi rendszer még szélesebb cselekvői körét – beleértve a különféle nem állami szereplőket – feltételező konstruktivista elmélet individualista irányultságú szemléletmódjában a bizalom mint közös értékeken, illetve értelmezéseken alapuló, társadalmi-pszichológiai eredetű erőforrás tűnik fel (Wrighton, 2022: 17–19). Az együttműködésbe és bizalomba való befektetés tehát nem csupán egyéni vagy társadalmi szinten, hanem az államközi viszonyok tekintetében is megtérülő erőfeszítésnek bizonyulhat (Wheeler, 2012), mivel olyan kapacitások létrejöttéhez járulhat hozzá, melyek máskülönben nem érhetők el. A társadalmi erőforrások kedvező szerepének, az együttműködés, a bizalom és szolidaritás fenti kérdéskörét tanulmányunkban egy aktuális konfliktus, az orosz–ukrán háború esetén keresztül kívánjuk illusztrálni. Arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk, bemutassuk és elemezzük a konfliktus első évében kialakuló, a megtámadott felet támogató nemzetközi közösséget. A 2022. február végén eszkalálódó konfliktus mindenekelőtt Európa, de a tágabb nemzetközi közeg számára is komoly, régóta nem tapasztalt közelségben megjelenő kihívásként, egyfajta sokkhatásként jelentkezett, s az Ukrajnával való szolidaritást és együttműködést kifejező megannyi kezdeményezéshez vezetett. Ezek egy meghatározott szeletének – s különösen az abban rejlő esetleges lehetőségek – fókuszált és módszeres áttekintése tanulságos lehet.

Módszertani keretek

A tanulmányban bemutatott kutatási eredmények az Ukrajna körül a konfliktus első évében kiépült támogatási hálózatban áramló különféle források jellegéről, összetételéről adnak képet. Ukrajna több területen megannyi, más országok szolidaritásának kifejeződéseként felfogható támogatást kapott, melyek között azonban meglátásunk szerint érdemes és fontos differenciálni. Az egy-egy ország vezetői, meghatározó politikai szereplői által kifejezett támogatás, az ilyen értelmű állásfoglalások, nyilatkozatok mind-mind lényeges elemként merülhetnek fel. Ugyancsak egyértelmű kiállásnak tekinthető a nemzetközi szervezetekben – mindenekelőtt például az ENSZ-ben – való felszólalás, reprezentáció, döntéshozatali-szavazási aktus. Ezeket azonban jelen tanulmány szempontjából szimbolikus, elsősorban gesztusértékű támogatásnak tekintjük, s tartalmi és terjedelmi okok folytán nem vizsgáljuk. Meglátásunk szerint jóval nagyobb mutatóértéke lehet azon támogatásoknak, melyeket egyes országok vagy akár a nemzetközi rendszer egyéb szereplői biztosítottak Ukrajnának, amennyiben azok nem pusztán szimbolikus, hanem anyagi vagy egyéb gyakorlati ráfordítást jelentenek, s ezáltal a kérdéskör egy szűkebb, de tartalmasabb dimenzióját teszik vizsgálhatóvá.

A támogatások fenti metszetben való vizsgálatát a Kiel Institute for the World Economy németországi szervezet által megvalósított, az Ukrajna számára biztosított különféle felajánlások, szállítások konkrétumainak összegyűjtését, regisztrálását célzó kutatás – Ukraine Support Tracker – adataira (IFW, 2023) épülő másodelemzés keretében végezzük el. A forrásként szolgáló adatok eltérő formában rendelkezésre bocsátott támogatástípusokat különböztetnek meg.^[2]Az adatgyűjtés módszertani kereteihez lásd: IFW, 2023. Elemzésünkben elsősorban a bilaterális, azaz országok által biztosított támogatásokra fókuszálunk, de kitérünk a – jellemzően nemzetközi szervezetekhez kötődő – multilaterális formákra, illetve a teljes kép érdekében utalunk a piaci jellegű formákra is. Az adatokat a konfliktus első évére – azaz a 2022. február 24. és 2023. február 24. közötti időszakra – szűkítve, jellemzően leíró elemzési eljárásokkal dolgozzuk fel, s a kapott eredményeket grafikus illusztrációkkal egészítjük ki.

Adatelemzések

 A támogatások alapvető jellemzői

A konfliktus első évében összességében több mint százötvenmilliárd euró olyan pénzügyileg kifejezhető segítség áramlott Ukrajna felé, melyet kétoldalú jelleggel biztosítottak a támogató országok, illetve intézmények.^[3]Egyes kimutatások uniós intézmények – EU Bizottság és Tanács – által felajánlott tételeket is tartalmaznak, ezek nélkül a tisztán országokhoz köthető összeg 121,061 milliárd … Részletek E pontosan 156,59 milliárd eurónyi forrás támogatási területek, illetve támogatási célok szerinti eloszlása rendkívül polarizáltnak tekinthető, amennyiben a források egyik meghatározó része, 45,81 százaléka financiális, költségvetési jellegű támogatást jelent, s lényegében közel azonos, összességében azonban valamelyest még magasabb arányban (46,03%) katonai célú kötelezettségvállalások ellentételezési értékét találjuk ezen összköltségvetésben. A források fennmaradó része – kevesebb mint egytizede, számszerűen 8,16 százaléka – tekinthető humanitárius jellegű támogatásnak. Ha a fenti, bilaterális alapon szerveződő támogatások mellett figyelembe vesszük a nem ilyen formában történt felajánlásokat is – ezeket nagy nemzetközi szer- vezetek (Nemzetközi Valutaalap, Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, ENSZ, Világ- bank-csoport) bocsátották Ukrajna rendelkezésére, s kizárólag pénzügyi jellegű támogatási formát jelentenek –, akkor a teljes támogatási összeg 169,52 milliárd eurót tesz ki, melynek arányai nagyságrendileg hasonlók a fentiekhez, bár támogatási célok szerint az egymáshoz való viszonyok módosulnak. Ebben az összetételben ugyanis az összesített támogatásoknak lényegében a fele (49,94%) pénzügyi-financiális támogatásként jelenik meg, a forrásoknak még mindig több mint a kétötöde (42,52%) katonai célú, s mindössze a fennmaradó 7,54 százalék humanitárius jellegű támogatás. A segítségnyújtás fenti dimenzióin túl – jellemzően a humanitárius célokhoz kapcsolhatóan, de azoktól elkülönítetten vizsgálva – annak meghatározását is meg lehet kísérelni, hogy közelítőleg mekkora pénzügyi támogatással tekinthető egyenértékűnek a konfliktus miatt bizonyos országokban megjelenő menekültek segítése, elhelyezése, ellátása, amely – az ezen szerepkör vonatkozásában relevánsnak tekintett harmincegy ország viszonylatában – összességében további 44,35 milliárd eurónyi összeget jelent. Az ily módon kalkulált támogatási összérték 165,42 milliárd euró, melynek összetételére jellemző, hogy legnagyobb arányban (41,40%) a katonai jellegű támogatás fordul elő, további egynegyed részt (25,03%) tisztán pénzügyi célú források tesznek ki, a humanitárius pénzügyi felajánlások 6,75 százalékban vannak jelen, s a fennmaradó, valamivel több mint egynegyed részarányt (26,81%) a menekültek ellátása finanszírozásának becsült pénzügyi kerete jelenti. Azt is érdemes itt megemlíteni, hogy a menekültek megsegítése fenti költségének eloszlása rendkívül egyoldalúnak tekinthető, mivel az ezzel kapcsolatos tevékenységek pénzügyi értékre átszámított forrásának több mint a fele (51,54%) két országban – Lengyelországban és Németországban – jelenik meg.^[4]Ez a vonatkozó pénzügyi keret érintett országok közötti, önmagában vett eloszlását – illetve annak koncentráltságát – mutatja, nem pedig a menekültek eloszlása és az országokra … Részletek

Időbeli tendenciák

Az Ukrajna számára felajánlott pénzügyi támogatások időbeli eloszlásában^[5]A konfliktus első évének időszakára számított támogatások összesen 156,09 milliárd eurót tesznek ki, ami az országcsoportok szerint aggregált, illetve a támogatási sorrend szerinti … Részletek két meghatározónak tekinthető bővülési periódus azonosítható be (1. ábra). A konfliktus kezdetétől indul az első ilyen támogatási hullám, amely májusban éri el a legmagasabb értéket – ebben a hónapban közel huszonkétmilliárd euró forrás jelenik meg –, majd a nyári hónapokban egyfajta stagnálás mutatható ki. Ezt a nyugodtnak tekinthető időszakot töri meg az inkább jellemzően az ősz második felében, illetve télen kibontakozni látszó – az előbbinél jelentősebb – második intenzívebb támogatási periódus, amely az év végéig eltart, s a végén, azaz decemberben mutatja a legjelentősebb forráskihelyezést, 41,72 milliárd euró összértékben.

1. ábra: A támogatások időbeli eloszlása (saját számítás és szerkesztés)

Támogatási területek szerinti bontásban a belső arányok szemléltetése bizonyulhat mutatóértékűnek, jóllehet az összesített adatok időbeli tendenciáihoz képest markáns eltérések nem, mindössze kisebb átrendeződések rajzolódnak ki a források célja szerint (2. ábra). A vizsgált időszak elején – nyilvánvaló okokból – a katonai jellegű támogatások növekednek a legjelentősebb ütemben: áprilisra a megtámadott ország számára felajánlott katonai jellegű támogatások közel egyharmadával (31,51%) számolhatunk, míg ugyanebben az időszakban a humanitárius céllal megjelölt forrásoknak egynegyed és egyötöd közötti aránya (22,48%) mérhető, s ekkor még a legalacsonyabb mértékben a pénzügyi

2. ábra: A támogatások időbeli eloszlása területek szerint (saját számítás és szerkesztés)

támogatások jelennek meg (13,21%). Májusban azonban jelentősen növekszik a pénzügyi célú segítségnyújtás, így erre a hónapra az arányok jóval kiegyenlítettebb képet adnak, de a financiális támogatás a nyári hónapokban arányaiban alacsonynak tekinthető, s jellemzően ezen időszakban realizálódnak a humanitárius támogatások. Az augusztustól kibontakozó lassú növekedési arányok az ősz első hónapjaiban átrendeződést eredményeznek. Ez novemberre olyan mintázathoz vezet, melyben a katonai támogatásoknak még csak valamivel több mint a fele (55,66%) lett regisztrálva, míg a humanitárius célú forrásoknak már közel a kétharmada (64,83%) megjelenik, a pénzügyi támogatásoknak azonban ekkorra már közel háromnegyede (72,63%) kimutatható. Az év végéig tartó erőteljes növekedési ütem decemberre újra az arányok közötti különbségek relatív kiegyenlítését hozza, nagyságrendileg egységesen kilencvenszázalékos arányokkal, s a vizsgált időszak utolsó két hónapjában már ugyancsak nem jelennek meg markáns eltérések.

A támogatói csoportok szerinti összetétel

Ha a vizsgált időszak teljes támogatásának országcsoportonkénti – azaz jellemzően bilaterális alapon szervezett – eloszlását, illetve a szervezeti-intézményi alapon felajánlott források mintázatát egyben vizsgáljuk (3. ábra), a mindösszesen 169,52 milliárd eurós összeg felét (50,36%) az angolszász országoknál^[6]Az angolszász országok kategóriájában az Amerikai Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot, Kanadát, Ausztráliát, valamint Új-Zélandot találjuk, meglehetősen eltérő … Részletek találjuk meg. Igaz, ettől a meghatározó – alapvetően az Amerikai Egyesült Államok által dominált – támogató országcsoporttól jelentősen elmaradva, az Ukrajnának segítséget nyújtó entitások között a második legjelentősebb részesedést az uniós intézmények^[7]Az európai uniós intézményekként nevesített csoportban az Európai Békekereten (European Peace Facility), az Európai Beruházási Bankon és az EU Bizottságon és Tanácson keresztül … Részletek által felajánlott források jelentik: e támogatások egyötöd arányt (20,96%) tesznek ki, amelyhez az EU-tagállamok mindössze 15,57 százalékot elérő vállalásait hozzátéve az összes forrásnak még mindig csak az egyharmadát kitevő részesedést találunk. A korábban már említett, kizárólag pénzbeli támogatást nyújtó nemzetközi szervezetekhez^[8]A nemzetközi szervezetek csoportja a – már említett – nem bilaterális támogatási formát megvalósító Nemzetközi Valutaalapot, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, az … Részletek 7,63 százalék forrás köthető, s a további országok^[9]Az egyéb támogató országok régiósan meglehetősen szerteágazók, mivel Kína és Japán, Dél-Korea és Tajvan, Törökország és India mellett megjelenik itt Norvégia és Svájc Ebben a … Részletek esetében az angolszász országcsoport részarányának hozzávetőlegesen mindössze az egytizede, 5,48 százalékos támogatási arány mérhető.

3. ábra: A támogató csoportok részesedési arányai (saját számítás és szerkesztés)

A támogatási célok szerinti területeken belül a különféle donorcsoportok meglehetősen eltérő szerepvállalása mutatható ki (4. ábra). A pénzügyi támogatások terén az uniós intézmények és az angolszász országok hasonló, nagyjából egyharmados arányt valamelyest meghaladó részesedést tudhatnak magukénak (35,82%, illetve 34,81%), továbbá a nemzetközi szervezetek felajánlásai képviselnek még jelentősebb arányt a támogatások e típusa esetében (15,27%). Markáns különbség nem jelenik meg az Európai Unió és az egyéb országok között a nagyságrendileg 6-8 százalékos részarányokat figyelembe véve. Ellentétben a humanitárius célokat szolgáló támogatásokkal, melyek esetében az uniós tagállamok domináns támogatóként jelennek meg: a források 43,68 százalékát adják, amihez hozzászámítva az EU-intézményeken keresztül megvalósuló dotációt (12,6%) az Európai Unió szerepvállalása meghaladja az összes támogatásnak több mint a felét. Az egyéb támogató országok a humanitárius célú források tizedét adják, az angolszász országok pedig az előbbi támogatási területhez hasonlóan egyharmados országok pedig az előbbi támogatási területhez hasonlóan egyharmados részarányt (33,71%) képviselnek. Ehhez képest azonban újfent jelentősen átstrukturálódik a finanszírozási összetétel, ha a katonai jellegű támogatásokat vizsgáljuk, ugyanis ebben a dimenzióban kimagaslóan dominánsnak bizonyul az angolszász országcsoport szerepvállalása, tekintettel arra, hogy a teljes katonai jellegű támogatási forrás közel háromnegyedét (71,58%) adják. Az uniós tagállamok egyötödöt meghaladó arányával (21,58%), illetve az uniós intézményeken keresztül megvalósuló támogatásokkal (4,99%) lényegében le lehet fedni a katonai támogatások egészét – az egyéb országok 1,84 százalékos szerepvállalása nem tekinthető jelentősnek.

4. ábra: A támogatási területek csoportok szerinti eloszlása (saját számítás és szerkesztés)

Országok szerinti mintázatok

Ha az elemzést kizárólag az országok által bilaterális alapon felajánlott, pénzügyileg kifejezett támogatásokra szűkítjük^[10]Az elemzés ezen részében tehát csak az egyértelműen országhoz köthető támogatások adatait vesszük figyelembe, azaz az európai uniós tagországok esetében is eltekintünk az uniós … Részletek, az érintett negyven ország tekintetében a források rendkívül jelentős mértékű koncentrációja figyelhető meg (5. ábra). Az összes pénzügyi támogatásnak több mint a fele (!) az Amerikai Egyesült Államoktól érkezik: a források 58,88 százaléka a világpolitika legmeghatározóbb szereplőjeként tekintett tengerentúli ország pénzügyi támogatását jelenti az orosz–ukrán konfliktus első évében. A fennmaradó támogatások eloszlása – nyilvánvalóan szükségszerűen – meglehetősen elaprózott képet mutat, amennyiben mindegyik további országnak tíz százalék alatti a részesedése.^[11]A források GDP-arányosan számított eloszlása természetesen más országsorrendet eredményez, jelen munka keretében azonban a források eloszlási mintázatának vizsgálatára vállalkoztunk. Ezek között kiemelhető még az Egyesült Királyság a maga 8,12 százalékos részesedésével, az Európában gazdasági vezető szerepet játszó Németország 6,09 százalékos aránnyal, valamint a Távol-Keletről Japán, melynek esetében még öt százalékot meghaladó (5,15%) részesedés mérhető. Hollandia, Kanada és Lengyelország három százalék körüli arányt tudhat magáénak, továbbá Franciaországnál, illetve a skandináv térségből Norvégiánál és Svédországnál mérhető egy százalékot meghaladó részesedés. A fennmaradó országok esetében már ez utóbbi sem teljesül.

5. ábra: A támogató országok részesedési arányai (saját számítás és szerkesztés)

Támogatási területek szerinti bontásban ugyancsak egyértelműen kimutatható az Amerikai Egyesült Államok dominanciája (6. ábra). A financiális-költségvetési célú támogatásoknak közel hatvan százaléka (59,08%) található meg ennél az országnál, amihez mérten, relatív értelemben még Japán és az Egyesült Királyság – 13,67, illetve 7,11 százalékos – részaránya tekinthető jelentősebbnek. Ha ezekhez még hozzásoroljuk Kanada közel ötszázalékos (4,97%) és Németország 3,14 százalékos részesedését, megállapíthatjuk, hogy e mindössze öt ország az összes pénzügyi célú támogatás közel kilenctizedét (87,97%) fedi le.

A humanitárius támogatások esetében – az előbbiekhez képest legalábbis – jóval kiegyenlítettebb kép tárható fel. Bár e tekintetben is az USA bizonyul a legmeghatározóbb szereplőnek, mely az összes ilyen célú támogatás közel egyharmadát (32,49%) adja, nem olyan markáns Németország lemaradása, melynek esetében a humanitárius területhez kapcsolódó forrásoknak több mint egyötöde (22,35%) regisztrálható. Kiemelkedik még a humanitárius céllal (is) támogató országok köréből a korábbi adatoknál látótérbe nem került Ausztria a harmadik legnagyobb arányú (6,48%) vállalásával, de nem sokkal marad el tőle Hollandia (5,26%) és Japán (5,13%) sem. Franciaország, Cseh- ország és Kanada is három százalékot meghaladó arányt képviselnek (3,50%, 3,32% és 3,15%). A támogatások e formája esetében a fenti országok – tehát az összes támogató állam egynegyede – adják a források 86,61 százalékát, szemben az előző dimenzióval, ahol a nagyságrendileg megegyező részesedést a forrást biztosító államok mindössze egynyolcada fedte le.

6. ábra: A támogató országok részesedési arányai területek szerint (saját számítás és szerkesztés)

A katonai célú támogatásoknál újfent erőteljesebb koncentrációs mintázat rajzolódik ki, az élen messze kimagasló pozíciót elfoglalva az Amerikai Egyesült Államokkal, mely az összes katonai támogatás közel kétharmadát (!) biztosítja 63,06 százalékos részesedésével, s dominanciájára jellemző, hogy rajta kívül nincs olyan állam, melynek két számjegyű részesedése volna. Az Egyesült Királyság 9,68 százalékkal vezeti a fennmaradó államok mezőnyét, a szigetországot Németország, illetve Lengyelország és Hollandia követi öt-, illetve háromszázalékos részesedési arányt meghaladó értékekkel (5,21%, 3,54% és 3,44%). Ha mindehhez hozzávesszük még Kanadát – mely 2,02 százalékos aránnyal képviselteti magát a katonai támogatások terén –, az így kialakuló, mindössze hat tagból álló országcsoport az összes katonai támogatás 86,96 százalékát tudhatja magáénak.^[12]A katonai támogatás mellett néhány ország ellentételezés fejében is ellátta Ukrajnát az orosz támadás elleni harcokhoz szükséges bizonyos eszközökkel. E fegyverek között … Részletek

Az országos szintű adatok esetében érdekesnek tűnhet annak feltárása, hogy milyen szerepet játszhat az államok között esetlegesen meglévő szövetségi rendszer a támogatási tevékenységben (7. ábra). Korábbi elemzésekben már láthattunk bizonyos országcsoportok szerint, illetve támogató intézmények alapján aggregált adatokat, melyek jelen esetben is hasznosíthatók, amennyiben mindenképpen érdemes lehet különbséget tenni az Európai Unió tagállamainak – országszintű – szerepvállalása, illetve az egyéb országok tevékenysége között, de a vizsgálati probléma szempontjából legalább ennyire érdekes lehet a NATO mint katonai szövetség. Az adatok alapján előbbi vonatkozásában az látható, hogy az országok szerint leszűkített bilaterális támogatásoknak mindössze valamivel több mint az egyötöde érkezik (21,81%) uniós tagállamoktól.

7. ábra: A támogatások EU- és NATO-tagállamok szerinti eloszlása (saját számítás és szerkesztés)

Ezzel szemben a NATO-tag országok által nyújtott támogatások a teljes forrásnak több mint a kilenc- tizedét látszanak lefedni, hiszen az összes támogatás 91,31 százaléka kapcsolható a katonai szövetség valamely tagjához, ami az Amerikai Egyesült Államok korábban bemutatott domináns szerepe mellett is jelentősnek tekinthető.

A NATO-tagállamok dominanciája az egyes támogatási területek esetében is egyértelműen megmutatkozik (8. ábra). Míg az uniós tagállamok a pénzügyi célú támogatásoknak mindössze 12,71 százalékát adják, addig a NATO-tagországok esetében ez az arány közel hétszer magasabb (85,42%). A legkisebb különbség – összhangban azon eredményekkel, melyeket a korábbi, aggregált szinten elemzett adatoknál tapasztaltunk – a humanitárius támogatásokból való részesedésnél jelenik meg, ez az EU és a NATO esetében 49,98, illetve 80,50 százalék. A katonai támogatások terén pedig szinte teljes mértékű a NATO-tagországok dominanciája (96,64%), jóllehet az első támogatási területhez képest mérsékeltebbnek tekinthető az aránytalanság, hiszen az uniós tagállamok részesedése is inkább az egynegyedhez esik közelebb (22,72%).

Az ukrajnai menekültek segítése

Az orosz–ukrán háború a katonai műveletek veszteségei, az elpusztított katonai és ipari, valamint lakossági infrastruktúra mellett komoly kockázatot jelent a lakosság számára, ami jelentős mértékű menekülthullámot indított el. Az elemzett adatok tanúsága szerint – a szakterülettel foglalkozó szervezetek nyilvántartásaira, illetve becsléseire alapozva – több mint ötmillió olyan menekülttel (5 193 886 fő) lehet számolni, akik más országokba utaztak.

8. ábra: Az EU- és NATO-tagállamok támogatási területek szerinti szerepvállalása (saját számítás és szerkesztés)

Az érintettek többsége – lényegében fele (50,42%) – két országban található meg: Lengyelországban az összes menekültnek csaknem az egyharmada (30,10%), Németországban pedig az egyötöde (20,32%) talált menedékre az adatok alapján. Csehországban a távozóknak közel egytizede (9,45%) található meg, Olaszországban, Spanyol- országban és az Egyesült Királyságban pedig három százalék körül alakul a menekültek aránya. A jelzett arányok mögött található menekült lakosság természetesen más-más súlyt képvisel a befogadó ország népességéhez viszonyítva – így tekintve a Németországba érkezők hozzávetőleg egyszázalékos arányt jelentenek, Lengyelországban viszont ez a relatív mutató már meghaladja a négy százalékot. Még inkább igaz ez Csehország esetében, s relatíve különösen jelentős – öt százalék feletti – arányt képviselnek a menekültek népességarányosan Montenegróban és Észtországban.

A menekültek ellátásához kapcsolódó pénzügyi terhek becsült összértéke 44,35 milliárd euró, amely jellemzően arányosan oszlik meg a befogadó országokba érkező menekült népesség között, amennyiben a források legjelentősebb része (27,21%) Lengyelországban, további közel egynegyede (24,32%) pedig Németországban található (9. ábra). Csehországban és Spanyolországban hozzávetőlegesen ötszázalékos rész- arány mérhető – 6,63 és 5,06 százalék –, de Franciaországban is meghaladja a négy, Románia, Svájc, Törökország, Olaszország, Belgium, Szlovákia és Bulgária esetében pedig a két százalékot.

9. ábra: A menekültellátás költségeinek eloszlása országok szerint (saját számítás és szerkesztés)

Összegzés és következtetések

A fentiekben több aspektus mentén tártuk fel és jellemeztük az Ukrajnának nyújtott támogatások mintázatait. Az eredmények összegzése előtt érdemes rámutatni, hogy az Ukrajnát támogató országok és nemzetközi szervezetek, intézmények egy jól lehatárolt csoportot alkotnak, s körükben is meglehetősen markáns aránytalanságok jelennek meg (10. ábra). A világ hozzávetőleg kétszáz állama közül mindössze negyven jelenik meg a támogatók között, ami arányaiban messze nem kimagasló érték – a globális világnak mindössze egyötöde van jelen a támogató országok között, s körükben is domináns az Amerikai Egyesült Államok.

Az adatelemzések eredményei alapján a pénzügyileg meghatározott támogatások összesített mutatóját vizsgálva megállapítható, hogy (1) rendkívül meghatározónak bizonyul a katonai és a pénzügyi célú támogatások köre, ami polarizált mintázatot eredményezve a humanitárius célú költések kevesebb mint egytizednyi részarányát jelenti. Az Ukrajna segítése érdekében megjelenő támogatások időbeli dinamikájában összességében (2) két jelentősebbnek tekinthető növekedési időszak mutatható ki – egyrészt a támadást követő negyedéves periódusban tavasz végéig, majd a nyári hónapokat követően késő ősszel és a téli időszakban. A támogatások belső arányaiban jellemzően ezen időszakokon belül (3) némi átrendeződés mutatható ki, de az összesített tendencia esetében megjelenő mintázatok ebben a tekintetben is dominálnak. A támogatások finanszírozói körét tekintve szembeötlő (4) az angolszász országok szerepvállalásának meghatározó jellege összességében, illetve dominanciája az Ukrajnának nyújtott katonai jellegű támogatások terén. Az Európai Unió intézményeinek és tagállamainak együttesen egyharmados részaránya jellemző az összesített adatokra vetítve, ami a humanitárius területhez kapcsolódó támogatások vonatkozásában növekszik a források felét meghaladó mértékűre.

10. ábra: Ukrajna támogatói hálózata (saját számítás és szerkesztés)

Az egyéb országok érdemben egyik célterület esetében sem lépik túl a támogatások egytizedes arányát, ami az összesített adatokban a legalacsonyabb szerepvállalást testesíti meg, nem sokkal elmaradva a nemzetközi szervezetek részarányától, amely kizárólag a pénzügyi területhez köthetően jelenik meg. A fentiek alapján tehát valamelyest (5) eltérő finanszírozási szerepvállalás látszik kibontakozni a két meghatározónak tekinthető donor államcsoport között: míg az Európai Unió tagállamai – az uniós intézményeken keresztül megvalósított vállalásokkal kiegészítve – jellemzően inkább a humanitárius célokat szolgáló támogatásokban vállalnak arányaiban nagyobb szerepet, addig az angolszász országok a döntően Ukrajna katonai műveleteinek hátterét adó források terén foglalnak el domináns pozíciót. A támogatások pénzügyileg kifejezett értékének országok szintjén vizsgált mintázatai alapján egyrészt összességében – újfent – megállapítható (6) az Amerikai Egyesült Államok kiemelkedő szerepvállalása. Az USA dominanciája a legmarkánsabban a katonai támogatások esetében jelenik meg, de szerepvállalása a financiális területen is meghatározó. Másrészt fontos hangsúlyozni a további országok között a jellemzően európai kötődésű (7) Egyesült Királyság és Németország forrásmobilizációs tevékenységét. Mindketten relatíve jelentős részt vállalnak a katonai és – kiváltképpen Németország – a humanitárius területhez kötődő támogatások terén, de a pénzügyi célú támogatást tekintve is tevékenyek. Kiemelhető továbbá a földrajzilag ugyancsak messze eső (8) Japán szerepvállalása, hiszen a távol-keleti szigetország összességében is mérhető támogatási értéket képvisel, de különösen igaz ez a pénzügyi támogatási terület vonatkozásában. Egyöntetűen megjelenő mintázatként mutathatunk rá továbbá, hogy (9) az Európai Unióhoz képest a NATO mint katonai szövetségi rendszer erőteljesen meghatározónak bizonyul a támogatások eloszlása terén, amennyiben a NATO-tag országok minden támogatási terület vonatkozásában messze meghaladják az uniós tagállamok összesített részesedési arányait – különösen igaz ez a katonai támogatások s legkevésbé a humanitárius területek tekintetében. A háború miatt menekülő népesség, illetve az ellátásukra felhasznált források eloszlása meglehetősen összetett képet mutat. Egyrészt (10) nem beszélhetünk arról, hogy kizárólag az Ukrajna közvetlen szomszédságában lévő országokban összpontosulnának a menekültek – jó példa lehet erre a relatíve magas spanyol vagy akár francia adat –, ugyanakkor vitathatatlanul (11) vezető szerepet tölt be a menekültek segítésében és ellátásában Lengyelország és Németország.

Olybá tűnik tehát, hogy Ukrajna támogatására a háború első évében egy szűk és belsőleg meglehetősen tagolt struktúrával (Coleman, 2006: 111) jellemezhető hálózat szerveződött meg, amely amellett, hogy jelentős mértékű vállalásokkal segítette a megtámadott ország helytállását, illetve működését, egyfajta társadalmi tőkeként szolgálhat, mely a jövőbeli támogatásoknak akár magasabb beágyazottsági szinten történő megvalósítását is elősegítheti. Az USA, illetve a NATO-országok támogatások terén kimutatható dominanciája ugyanakkor a társadalmi tőke és a bizalom néhány további formájának vagy típusának lehetséges szerepére irányíthatja rá a figyelmet. A „kikényszeríthető bizalom” és a „korlátozott szolidaritás” Alejandro Portes és Julia Sensenbrenner szerzőpáros által kidolgozott fogalmai (Portes–Sensenbrenner, 2006: 167–172) például a társadalmi tőke olyan mechanizmusaira utalnak, melyek az érintett támogató csoportok számára bizonyos értelemben előírtnak vagy elvártnak tekintett cselekvési mintázatokat – jelen esetben támogatási szerepvállalást (?) – vethetnek fel. Egy jövőbeli, az Ukrajna körül kiépült támogatási hálózat mint társadalmi tőke későbbi alakulásának vizsgálatát célzó elemzésben e mechanizmusok egy lehetséges további fókuszpontot vagy kutatási irányt jelölhetnek ki.

Absztrakt

A Ferenc pápa pontifikátusa alatt megvalósuló kánonjogi reformok mind az egyházi bíróságot, mind annak lelkipásztori feladatait, mind pedig a család intézményét (újra) az érdeklődés középpontjába állították. E tanulmány a három fogalom metszéspontját kívánja néhány szemponttal megvilágítani. Ehhez elsőként a katolikus egyház belső jogrendszerének és a „családjog” fogalmának összeegyeztethetőségét vizsgálja meg. Rámutat az önálló „egyházi családjog” hiányának okaira, melyek részben a latin jogrend szemléletmódjára vezethetők vissza, azonban egy elkülönülő jogág hiánya külsődleges tényezőkkel is magyarázható. A tanulmány e kérdéskör bemutatása után az egyházi bíróságok mint a jogalkalmazás megkülönböztetett helyeinek szerepét járja körbe a felbomlott családok pasztorális kísérésének fényében. Kritikusan kibontja, hogy e törvényszékek milyen feladatokat képesek hatékonyan ellátni, és melyek mutatnak túl rajtuk.

Kulcsszavak: családjog, egyházjog, egyházi bíróság

DOI: 10.56699/MT.2023.3.5

A katolikus egyház jogrendjére is érvényes a kijelentés, miszerint ius semper reformandum. A jog folytonos megújulásra szoruló természetét hangsúlyozó aforizma Ferenc pápa pontifikátusára is találó, hiszen a jelenlegi egyházfő rég nem látott törvényhozói teljesítményt tudhat magáénak (Schüller, 2020: 1–17). Minden jelentős jogi átalakításnak vannak „nyertesei”, mely első látásra nyersnek ható jelzőn olyan szereplőket és intézményeket érthetünk, amelyek egy változás következtében akár a gyakorlat, akár a (teológiai) gondolkodás homlokterébe kerültek. A jelenlegi egyházfő működésével kapcsolatban kétségtelenül ilyen „nyertesként” tarthatók számon számos egyéb mellett az egyházi bíróságok, illetve a pasztorális szerepük főként a családok életében. E sorok célja, hogy rövid bepillantást nyújtson az olvasó számára a latin egyház jogszolgáltatási intézményeinek pasztorális mozgásterébe a családok tekintetében. A szerző rá kíván mutatni, hogy mely reális és irreális elvárások merülhetnek fel e téren. Minderre – folyamatos fókuszálás jelleggel – egy konkrét egyházjogi változás elemzésén keresztül kerül sor.

Jelen tanulmány elsőként a család- és az egyházjog tágabb problémakörének detektálására vállalkozik, melyet az egyházi bíróságok lehetőségeinek és pasztorálteológiai céljainak megvilágítása követ. Ezek során jutunk el a tanulmány konklúziójáig. Elöljáróban le kell szögezni, hogy a családról szóló egyházi tanítással, illetve az erre épülő teológiai szakirodalommal könyvtárakat lehet megtölteni. A kellő alaposság kedvéért ennek még csak átfogó bemutatására sem vállalkozik e sorok szerzője, kizárólag a családra vonatkozó egyházjogi természetű előírásokra, továbbá az egyházi bíróságok pasztorális szerepére fókuszál. Ez érvényesül az írás módszertanában is, mely a katolikus kánonjog eszköztárával él. A szerző szándéka, hogy első látásra (élet)idegennek tűnő jogi intézmények céljait és lehetséges lelkipásztori szempontjait úgy világítsa meg közérthető módon, hogy közben saját kánonjogi fogalomrendszeréből sem lép ki.

A családjog mint az egyházjog előtt álló kihívás?

Ha a címben jelzett témához kívánunk néhány szemponttal hozzájárulni, úgy elsőként a katolikus jogrendszerrel foglalkozó szakemberben önkéntelenül is feltörő bizonytalanságra kell választ találni, amikor olyan témák kerülnek elő, mint az egyházjog és a családjog kapcsolata.

Általános a konszenzus a témával foglalkozó katolikus kánonjogi szerzők közt arról, hogy e jogrendszeren belül nem beszélhetünk önálló családjogról (Eisenring, 1992; Erdő, 2003: 53; Vries, 1994: 118–125; Casiraghi, 1986: 853–880; Mussinghoff, 1984: 96–130; Zuanazzi, 2013: 409–430; 2015: 405–423; Krall, 2022; Heimerl, 1982: 328–339; Riedel-Spangenberger, 1995: 127–149; Gallagher, 1983: 149–170). Az összegyűjtött és rendszerezett egyházi családjog hiánya „külső” – például összehasonlító vallásjogi és egyház- jog-szociológiai –, illetve több „belső” okkal egyaránt magyarázható komplex jelenség.

Amennyiben a kánonjog felől – „ad intra” – közelítünk, kijelenthető, hogy a katolikus egyház küldetését és belső életét szabályozni hivatott önálló jogrend a család fogalmát elsősorban az egyházi házasság szentségén keresztül közelíti meg. Míg a házassággal a kánonjog egyik legrészletesebben kidolgozott egysége foglalkozik, addig a családdal kapcsolatos jogszabályok tematikus, szerkezetileg elkülönülő összegyűjtésére nem került sor. Heinrich Mussinghoff (1984: 124–130) szerint bár a hatályos latin egyházi törvénykönyv kodifikációja során voltak kezdeményezések többé-kevésbé egységes családjogi szabályok összeállítására, azokat, ha felvették őket a kódex végleges szövegébe, elszórtan helyezték el benne. Sem a latin egyházra vonatkozó, 1983-ban kiadott törvénykönyvben (Codex Iuris Canonici, CIC), sem a keleti közösségek számára kötelező 1990-es Codex Canonum Ecclesiarum Orientaliumban (CCEO), de az azóta keletkezett, törvénykönyveken kívüli joganyagban sem fedezhető fel az a törvényhozói szándék, mely a családra vonatkozó normák egy egységben való összegyűjtésére irányult volna.

E jelenség oka nem kizárólagosan a törvényhozói akarat hiánya, hanem a katolikus kánonjog egyik vallásjogi összehasonlításban megmutatkozó sajátosságának is betudható. Míg egyes vallások (például az iszlám és a zsidó) és jogrendszereik az emberi élet és cselekvés teljes spektrumát jogi normákkal szabályozzák, addig – bár a kereszténység egyetemes jellegéből adódóan az ember valóságának teljessége felé fordul – a katolikus jogrendszer csak a kifejezetten vallási tartalmú történéseket (szentségkiszolgáltatás stb.) és az (egyházi) szervezeti egységeket látja el kötelező szabályokkal (Berkmann, 2018: 123). A „családjog” civiljogi kategóriájába tartozik számos olyan részterület (családi vagyonjog, a gyámsággal kapcsolatos kérdések), melynek szabályozására azok jellege miatt a katolikus jogrend (már) nem tart(hat) számot.

Mindezek kánonjog-szociológiai jellegű magyarázatokhoz is elvezetnek. A katolikus egyházjog a vallás társadalmi helyzetének transzformációja miatt története során mélyreható változásokon esett át. Az érett középkori klasszikus kánonjog, mely a társadalom egészével szemben lépett fel jogalkotói és jogszolgáltatói igénnyel (vö. Gesellschaftsrecht), több tényező hatására (az addigi nyugati egyházi monopolhelyzetet megszakító reformáció, felvilágosodás, szekularizáció) a modern korra szociológiai értelemben olyan szervezeti joggá (vö. Organisationsrecht) vált (Hecke, 2017; Hahn, 2022), melynek törvényi hatókörét elsősorban a csoporthoz tartozás határozza meg. Ezzel párhuzamosan az egyházjog folyamatosan kiszorult azon jogterületekről, melyek felett „pusztán” egy „csoport” belső szabályrendszereként aligha volt relevanciája. Jelen esetben e jogterületek a mai modern értelemben vett „családjog” tárgyköréhez tartoznak.

A fentiek azonban nem jelentik azt, hogy ne lennének a ma is érvényes egyházi jogforrásokban a családra mint intézményre vonatkozó olyan jogszabályok, melyek egységesen (például házasságjog) vagy elszórtan jelennek meg a joganyag egészében. Az egyházi „családjog” kiemelt egysége a házasságjog (CIC 1055–1165. kk.; CCEO 776–852. kk.), mely alapvetően a házasságkötést, annak előfeltételeit, érvényességének kritériumait és következményeit szabályozza. Jellegéből adódóan figyelmét főként a házasságkötés eseményére mint a családi élet kétségtelenül kiemelkedő, azonban egyszeri pillanatára fókuszálja, ami a katolikus házasságjog sajátosságából fakadó tulajdonság. Kivételt képeznek a latin házasságjog 1134–1140. kánonjai, melyek a megkötött házasság következményeivel, így a családi élethez szorosabban tartozó viszonyrendszerekkel foglalkoznak. Ebben szerepel a krisztushívők alapvető egyenlőségén túl (vö. CIC 208. k.; CCEO 11. k.) a házasfelek egyenlősége a házastársi életközösséggel járó kötelezettségekben és jogokban (CIC 1135. k.; CCEO 777. k.), a szülők neveléssel kapcsolatos joga és kötelezettsége (CIC 1136. k.), valamint a gyermekek „törvényességének” feltételei, melynek mára már nincsenek egyetemes jogkövetkezményei (CIC 1137–1140. kk.).

A házasságjog önálló rendszerén kívül „családjogi” jellegű elemeket fedezhetünk fel az emberi életközösségek belső struktúráit meghatározó rokoni viszonyok rendszerében (CIC 108–110. kk.; CCEO 918–919. kk.). Míg a latin jogrend a vérrokonságot, a házastárs családjával fennálló „sógorságot” és az örökbefogadásból adódó törvényes rokonságot különbözteti meg, addig a keleti jogrend a keresztségből adódó, a megkeresztelt és keresztszülője közötti „lelki rokonság” (CCEO 811. k.) kategóriáját is számontartja.

Szintén „családjogi” kapcsolódások fedezhetők fel a világi krisztushívők alapjogai között, így „akik házas állapotban élnek, hivatásuknak megfelelően különösen kötelesek a házasság és a család révén Isten népe épülésén fáradozni” (CIC 226. k. 1. §; CCEO 407. k.). Az idézett törvényi hely második paragrafusa vezet át a jelen tanulmány tárgya szempontjából szintén releváns egyházjogi kérdéskörhöz, mely a nevelésről mint „súlyos” kötelességről és szülői jogról beszél. „Elsősorban a keresztény szülők feladata” (CIC 226. k. 2. §) családjukban gyermekeik keresztény neveléséről gondoskodni. Mindez azonban nemcsak a család keretei között történik, hanem – kánonjogi szabályok által védett – egyházi intézményrendszer (CIC 793–821. kk.; CCEO 627–650. kk.) is a szülők rendelkezésére áll e kötelességük teljesítéséhez.

A család és így a családjog szempontjai akkor is előtérbe kerülnek, ha a munka és a munkavállalás kontextusában szemléljük az egyházi közösséget. Mindez sajátosan is megjelenik azon krisztushívők életében, akik nem pusztán önkéntes egyházi szolgálatot látnak el, hanem (sok esetben éveken át tartó képzés után) átmeneti vagy tartós jelleggel egyházi feladatokat teljesítenek. Legyenek akár világi krisztushívők (CIC 231. k. 2. §; CCEO 409. k. 1. §), akár nős diakónusok, esetleg keleti katolikus nős klerikusok (CIC 281. k. 3. §; CCEO 390. k. 1–2. §§), jogosultak olyan díjazásra, melyből magukat és családjukat egyaránt el tudják tartani.

Végezetül ha azt kívánjuk körvonalazni, hogy mely egyházi törvények tartozhatnak a családjog körébe, ide kell sorolnunk azokat is, melyek egy párkapcsolati krízisben, illetve egy házasság végén válnak aktuálissá. A házasságról szóló katolikus tanítás értelmében a házasság felbonthatatlan, így érvényes és elhált házasság esetében a szó legszorosabb értelmében civiljogi „válásról” az egyházban nem beszélhetünk. Részben ebből is adódik, hogy a kánoni hagyomány több olyan jogintézményt is megalkotott története során, melyek egy nem „teljes” házassági kötelék valamely defektusára hivatkozva (az elhálás hiánya [CIC 1141–1142. k., CCEO 853., 862. k.], a keresztség hiánya és a hit javára történő felbontás [vö. CIC 1143–1150. k.]) lehetőséget biztosítanak a házasság (részben pápai keggyel történő) felbontására. Ha szentségi és elhált házasság végződik kudarccal, a felek az érvénytelenítés eszközéhez folyamodhatnak, hivatkozva olyan kánonjogi relevanciájú tény(ek)re, mely(ek) miatt házasságuk egykoron létre sem jött. Mindezek fényében joggal merülhet fel, hogy nem maga a praxis kérdőjelezi-e meg leginkább a házasság felbonthatatlanságának abszolút jellegét (Demel, 2018: 85–96). Ugyanakkor ezen írásnak nem feladata a házasság szentségi valósága és jogi szabályozása kapcsán felmerülő vélt vagy valós kérdések bemutatása.

Kánonjogi szempontból kevésbé „drasztikus” válasz egy krízisbe jutott család esetében a szülők „különválásának” lehetősége, melyet az egyházjog szintén szabályoz. Részben a tanulmány elején már bemutatott társadalmi (jogszociológiai) változások eredménye, hogy a separatio intézménye bár jogszabályi szinten jelen van, gyakorlati jelentőségét mára kevés kivételtől eltekintve elvesztette. Míg továbbra is reális lehetőség, hogy konfliktusos életközösség esetén egyházi segítségért (is) forduljanak a felek, Magyarországon és az európai kultúrkörben általában már távol áll a valóságtól, hogy egy átmeneti vagy tartós életközösség megszakításához bármilyen kánoni hozzájárulást kérelmezzenek az egyházi hatóságtól.

Egy házasság érvénytelensége természetesen orvosolható is, ha e defektust felfedezve a pár kánoni értelemben is konszolidálni kívánja kapcsolatát (CIC 1156–1165. kk.; CCEO 843–852. kk.). Összefoglalóan elmondható, hogy egy házasság jogi minősége nem függ az emberi, megélt minőségétől.

E témában szükséges még röviden reflektálni a Családok Pápai Tanácsa által 1983. október 22-én kiadott, A családjogok chartája kezdetű dokumentumra (Laffitte, 2014). Bár kétségtelen, hogy az ebben található egyes jogszabályok visszaköszönnek a katolikus jogrend bizonyos pontjain, felmerül annak kérdése, hogy a leghatékonyabb forma-e ezeknek a jogoknak az összegyűjtésére a választott műfaj. E kérdést azonban megválaszolja önmagában annak ténye, hogy az eltelt negyven évben aligha sikerült a dokumentum kánonjogi recipiálása.

Az előbbiek fényében kijelenthető, hogy a katolikus jogrendben számos olyan jogszabály van, melyekből többé-kevésbé megrajzolható az egyházi „családjog” körvonala, azonban ezek elszórtan – általában tárgyukat szem előtt tartva, és nem a család intézménye felől közelítve – találhatók meg a katolikus jogrendszerben.

Bár a katolikus egyház családról szóló tanítása fókuszpontjában az a legkisebb emberi közösség áll, melyben egy férfit és egy nőt a házasság szentsége kapcsol össze, számos olyan életközösségre is használatos a „család” tágabb, inkluzív értelmezése, melyekben valamilyen oknál fogva a házasság szentsége nem ilyen konstitutív módon jelenik meg. Korunkban – amikor csökkenő tendenciát mutat azon családok száma, melyekben legalább érvényesnek vélelmezett kánoni házasság áll fenn – a társadalom legelemibb építőköveként számontartott közösséghez, néhány bemutatott kivételt leszámítva, csak az egyházi házasságjog szempontjából közelíteni azt jelenti, hogy az egyház számtalan élethelyzetben lemond annak lehetőségéről, hogy a katolikus tanítás családra vonatkozó legfontosabb elemei a jog eszközével is védelemben részesülhessenek. „Az egyre inkább szekularizálódó társadalomban nem lehetséges és nem is célszerű a családjogot teljességében [kiemelés: K. G.] a világi törvényhozásra hagyni. Ezért sürgető feladat az egyházi tanítás halmazából azon meghatározások és struktúrák kiemelése, melyek egy valódi családjogot jelenítenek meg, és ennek megfelelően a törvénykönyvekbe, illetve az egyetemes egyházjog normáiba integrálhatók” (Graulich, 2019: 24). Ugyanakkor ez nem jár szükségszerűen azzal, hogy az így kikristályosodó családjogi normák jogtechnikailag elkülönülő módon jelennek meg az egyházjog corpusában. Fontosabb lehet a családi életközösségek sokféle valóságát figyelembe vevő inkluzivista teológiai megközelítés jogi nyelvre való lefordítása.

Az előbbiekből ideális esetben nemcsak potenciálisan új jogszabályi konstellációk adódhatnak, hanem – a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójának szavaival – az „idők jeleinek” (4) figyelembevételével a (legtágabban értelmezett) „családra” vonatkozó, már meglévő kánonjogi szabályok relecture-je is következhet. Az isteni jog néhány alapvetően változtathatatlan (vö. Seewald, 2018) jogszabályi megfogalmazásán kívül a kánonjog rendszere nagyrészt olyan „tisztán egyházi törvényekből” tevődik össze, melyekről a törvényhozó bölcs belátása szerint szabadon rendelkezhet. Joggal merülhet fel egyes ilyen jellegű jogszabályok időszerűsége a családjog területén egy olyan korban, amelyben a család intézménye korábban sosem látott mértékben van kitéve új kihívásoknak és posztmodern társadalmi változásoknak. A keresztelés esetében közös szülői akarat híján időszerű-e még, hogy a gyermek szükségszerűen az apa rítusát kövesse (vö. CIC 111. k. 1. §; CCEO 29. k. 1. §)? Tartható-e még, hogy a házasságkötéshez elengedhetetlen szabad akarat korlátozásának egyik kifejezett esete, amikor valakit a házasságkötés szándékával rabolnak el, pusztán csak akkor legyen – akadály mivoltában – érvénytelenséget okozó, ha a jogaiban sértett személy nő (vö. CIC 1089. k.; CCEO 806. k.)? Indokolt-e még a házasságkötéshez megkívánt minimális életkor nemek szerinti – a lányok kárára történő – megkülönböztetése (vö. CIC 1083. k. 1. §; CCEO 800. k. 1. §)? Hasonló kérdések a részleges jogalkotás tekintetében is relevánsak lehetnek.

Az előbbi példák meggyőzően mutatnak rá, hogy az érvényes egyházi „családjog” tekintetében még égetőbb az anakronisztikus jogszabályok – legalább elméleti – újragondolása.^[1]A korrektség érdekében megjegyzendő, hogy a törvényhozó már határozott lépéseket tett a nők és férfiak közötti, teológiai szempontból indokolatlan nemi megkülönböztetés … Részletek

Az egyházi bíróság szerepe a családpasztorációban

„A családjog ott kezdődik, ahol a család véget ér” – szól a jogászi körökben jól ismert aforizma. E pikírt összegzés természetesen nem arra utal, hogy akár az „állami családjog”, akár a fent körvonalazott „egyházi családjog” pusztán egy kapcsolat megszakadása esetére tartalmaz releváns jogszabályokat, mégis mindkét terület sajátossága, hogy az első látásra magától értetődőnek tűnő, bennük szabályozott kérdések csak a kapcsolat végén válnak különösen aktuálissá.

Ha abból a családpasztorációs szerepfelfogásból indulunk ki, amely feladatának te- kinti a család és tagjainak meghallgatását, kísérését és támogatását a hit útján, továbbá a hit és a megélt valóság közötti egység támogatását, akkor azon élethelyzetekre is releváns szempontokkal kell szolgálni, amelyek esetében valamilyen oknál fogva nem folytatható a házassági életközösség. A válás, a stabil életközösségek megszakadásának jelenségével megannyi társadalomtudományi diszciplína foglalkozik a saját profilja szerint. Nem tekinthető kivételnek ez alól a teológia (vö. Krämer et al., 2016; Eckart, 1999) és az annak ismereteit gyakorlati téren alkalmazó krízispasztoráció sem (Müller, 1997), mely a kinyilatkoztatás fényében kívánja Isten gyógyító szeretetét közvetíteni még azon szituációkban is, melyekben a kommunikáció, egymás tisztelete és támogatása, úgy tűnik, egyre kevésbé van jelen (Sanders, 2017: 131–146). Az abszolút értékeket relativizáló posztmodern egyén- és társadalomszemlélet a házasság valóságával szorosan összefüggő ismeretek kollektív elhalványodásához is vezethet (vö. Bier, 2020: 33–39), ami újabb feladatot ró nemcsak az egyházi cselekvés tudományára, de a kánonjogra is.

Arra, hogy a lelkipásztori kísérésnek egy házasság felbomlása után is magától értetődő feladatai vannak, Ferenc pápa is felhívta a figyelmet Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában: „Bizonyos esetekben a saját méltóság és a gyermekek javának figyelembevétele szükségessé teszi, hogy gátat szabjanak a másik túlzott elvárásainak, valami nagy igazságtalanságnak, az erőszaknak vagy a tisztelet krónikussá vált hiányának. El kell ismerni, hogy »vannak esetek, amikor a különválás elkerülhetetlen. Olykor erkölcsileg szükségessé is válhat, amikor a gyengébb felet vagy a kisgyermekeket meg kell menteni a hatalmaskodás és az erőszak, a lealacsonyítás és a kizsákmányolás, az idegenség és a közömbösség által okozott súlyosabb sebesüléstől«” (241).

A sebzettség állapotában még inkább odaforduló és segítő családpasztoráció, illetve krízisintervenció felkínálása szükséges. Ahogy maga az élethelyzet is olyan összetett valóság, mint maga az emberi személy, úgy az egyházi közösség által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek is figyelembe kell venniük ezt a komplexitást. Hatékony, szakmailag felkészült terápia mellett annak opcióját is nyitva kell hagyni, hogy az érintett(ek) az új helyzet(ük) jogi dimenzióival is szembenézzen(ek). Itt képes betölteni az egyházjog a segítő szerepét, mellyel a tanulmány további részében kívánok foglalkozni.

A házasságából kilépő vagy annak felbomlását épp csak elszenvedő, hitét gyakorló krisztushívőben számos kérdés merül fel: Miként vélekedik döntéséről az egyház? Hogyan hat ez az „egyháztagságára”? Milyen formában vehet részt ezek után a szentmisén? Áldozhat? És ha megtalálja új társát, ez hogyan befolyásolja az előbbieket (Sanders, 2017: 131)? E határhelyzetekben a lelkipásztori „megkülönböztetéshez” világos, következetes és alkalmazható jogszabályok (lennének) szükségesek, melyek transzparens módon lehetővé teszik az új élethelyzetben rendelkezésre álló jogok és kötelezettségek gyakorlását (Travers, 2018).

Ferenc pápa 2015-ben kiadott Mitis Iudex Dominus Iesus (Ferenc pápa, 2015a, a továbbiakban: MIDI) és Mitis et misericors Iesus (Ferenc pápa, 2015b, a továbbiakban: MEMI) kezdetű motu propriói már jogszabályi formába öntve is egyértelműen kifejezik, hogy a püspöknek „apostoli lelkülettel kell követnie a különvált vagy elvált házastársakat, akik életállapotuk miatt esetleg felhagytak a vallás gyakorlásával. Ő tehát osztozik a plébánosokkal […] az ilyen nehézségekkel küzdő krisztushívők lelkipásztori ellátásának gondjában” (MIDI, Eljárási szabályzat a házasság semmisnek nyilvánításáért folyó ügyekben, 1. cikkely).

A kánonjog azonban nem csupán eszköz a kapcsolatok megszakadása utáni status quo kísérésére, hanem lehetőség is az egyesek által „szabálytalannak” nevezett élethelyzetek megoldására. „A szinódusi atyák nagy része »hangsúlyozta annak szükségességét, hogy hozzáférhetőbbé és gyorsabbá, illetve lehetőség szerint teljesen ingyenessé tegyük a házasság semmisségét kimondó eljárásokat«. Az eljárások lassúsága visszatetszést kelt, és kifárasztja a személyeket. Két […] kiadott erre vonatkozó dokumentumom egyszerűsítette a házasság esetleges semmisségét kimondó eljárásokat. Ezek által azt is »nyilvánvalóvá akartam tenni, hogy a püspök a maga Egyházában, melynek pásztora és feje, magától értetődően bíró is a rábízott hívők körében«. Ezért »e dokumentumok végrehajtásáért nagy felelősséggel tartoznak az egyházmegyék ordináriusai. Az ő feladatuk, hogy bizonyos eseteket ők maguk ítéljenek meg, és mindenképpen biztosítsák a hívők könnyebb hozzáférését az igazságszolgáltatáshoz. Ez elégséges számú, úgy klerikus, mint laikus személy felkészítését igényli, akik elsődlegesen erre az egyházi szolgálatra szentelik magukat. Ezért a különvált vagy válságba került házaspároknak információs, tanácsadó és közvetítő szolgálatot kell a rendelkezésére bocsátani, mely a családpasztorációhoz kötődik és olyanokat is tud fogadni, akik a házassági per előzetes vizsgálatára készülnek«” (AL 244).

Mindezek fényében a kánonjogot alkalmazó egyházi bíróság is a családok lelkipásztori kísérésének egyik állomásává válik. Feladata a pasztorálteológia felől úgy írható le, hogy támogatja az elvált személyt az előző házasságával, annak motívumaival, adott esetben megszakadásának okaival való szembenézésben (Ferenc pápa, 2022, Rotai beszéd). Ez a kánonjog nyelvén az előző házasság jogi érvényességének vizsgálatát jelenti. Már a peres eljárást megelőző lelkipásztori vizsgálat is olyan fórum, ahol plébániai vagy egyházmegyei keretek között választ kaphatnak kérdéseikre mindazok, akikben kétség merült fel házasságuk érvényességével kapcsolatban (MIDI és MEMI, Eljárási szabályzat, 1–6).

Az egyházi bíróságok minden eszköze – többek között a korábbi házasság helyrehozhatatlan voltáról való meggyőződés kötelessége (MIDI 1675. k.; MEMI 1361. k.); a bírósági illetékességi körök kiszélesítése (MIDI 1671–1673. kk.; MEMI 1357–1359. kk.); az ingyenes jogvédelem (MIDI VI. alapelv, MEMI); a nyilvánvaló érvénytelenségben szenvedő esetek püspök előtt folyó rövidebb eljárásai (MIDI 1683–1687. kk.; MEMI 1369–1373. kk.); mindkét korábbi házasfél meghallgatásának szándéka; az összegyűjtött bizonyítékokra adott közös reflexió lehetősége a periratok közzétételekor (CIC 1598. k.; CCEO 1281. k.) és az ítélet megtámadásának különböző lehetőségei (MIDI 1680. k., 1687. k. 3–4. §§, 1689. k.; MEMI 1366. k., 1373. k. 3–4. §§, 1375. k.; CIC 1619–1648. kk; CCEO 1302–1329. kk.) – az előző házasságról való pontos tudást, az esetlegesen meglévő aktuális házasság egyházjogi konszolidálását, így pedig tágabb értelemben a családpasztorációt hivatott segíteni.

Egy lépést eltávolodva az egyházjog keretrendszerétől talán nem eltúlzott a kijelentés, hogy a pasztorálpszichológia felől közelítve az egyházi peres eljárás maga is hozzájárul, hogy a sebzettséggel élő fél, illetve felek a saját nézőpontjukon kívül új szempontokkal gyarapodjanak, melyek segítenek a végleges szakítás okainak feldolgozásában. Emellett a peres eljárás annak megértését is elősegíti, hogy a felek előtt világos legyen, mely tényezők nem álltak rendelkezésre egy szentségi házasság érvényes megkötéséhez (Sanders 2017: 146). Így a segítés eszköze (nem jogászi értelemben) nem kizárólag egy házassági peres eljárás lehetséges céljának elérése (az érvénytelenség megállapítása), hanem – a törvény adta rugalmas lehetőségekkel és hatékony kommunikációval élve – maga a peres folyamat is mint az afelé vezető út. E ponton rá kell mutatni a pasztorálteológia és a kánonjog között e területen részben megmutatkozó tapasztalatcsere-hiányra, amely miatt aligha aknázható ki az egyházi bíróság előtt folyó processzus minden lelkipásztori hozadéka. A két tudományterület között folyó élő párbeszéd nélkül nehéz releváns válaszokat adni például azon szubjektív – a felekben gyakran megfogalmazódó – félelmekre, melyek azzal kapcsolatosak, hogy egy házassági érvénytelenséget kimondó döntés annak érintettje szempontjából implicite úgy is értelmezhető, mint az addigi életének valósága felett kimondott ítélet. A bíróságok munkatársait felkészítő kánonjogi képzésben ezért a lelkipásztori érzékenység segítő szempontjainak is helyet kell kapniuk.

Ferenc pápa 2022. január 27-én a Rota Romana Apostoli Bíróság előtt elmondott, a bírósági évet megnyitó beszédének (Ferenc pápa, 2022) egyes elemei további támpontot nyújtanak az egyházi bíróságok tevékenysége fenti dimenziójának megértéséhez. A pápa a peres eljárás és a szinodális folyamat párhuzamaira hívta fel hallgatósága figyelmét, hiszen mindkettő a meghallgatás aktusára épül. „»A perekben megjelenő szinodalitás előfeltételezi a meghallgatás folyamatos gyakorlását. E területen is meg kell tanulni odafigyelni, mely nem pusztán csak egyszerű hallgatás. Belehelyezkedve a másik helyzetébe kell megérteni annak látásmódját és az őt mozgató okokat. Ahogyan a lelkipásztori munka más területein, úgy a jog esetében is az odafigyelés kultúrája támogatandó, mely a találkozás kultúrájának előfeltétele.« Beszédében óva intett a pápa az egyedi helyzetekre adott általános, »standard« válaszoktól” (Kiss, 2022: 150).

A bírósági eljárást vezető bíró szinodális, azaz a meghallgatást előtérbe helyező attitűdje elengedhetetlen nemcsak a bíróságok „emberarcúságának” megőrzéséhez, hanem magához a hivatali kötelezettség teljesítéséhez is. Jogi szempontból a peres eljárás nem más, mint egyedi hatósági törvénymagyarázat, amelynek során megvizsgálják, hogy a pert indító keresetlevélben foglalt tényállás megvalósult-e, és ha igen, milyen jogi következményei vannak ennek a felekre nézve. Egy házasság lehetséges érvénytelenségi okainak pontos feltárása mindannyiszor szükségessé teszi, hogy a bíró az elé tárt bizonyítékok mérlegelése során az érintett felek helyzetét a tőle telhető legnagyobb pontossággal vegye figyelembe. Ezen túlmenően azonban számos olyan házasságjogilag fontos akarati defektus létezik, melyek esetén csak akkor születhet pontos és jogszerű döntés, ha az érintettek szubjektív élethelyzetét a bíró megvizsgálja, megérti, és részben bele is helyezkedik. „Enélkül aligha képes példának okáért eldönteni, hogy szenvedett-e az érintett súlyos ítélőképesség-hiányban, pszichés defektusban, vagy pontosan mit is jelentettek számára a házasság lényegi elemei és tulajdonságai, esetleg miként élte meg a rá nehezedő kényszer helyzetét” (Kiss, 2022: 151).

E ponton azonban fel kell hívni a figyelmet a pasztorális alapállás helytelen kánonjogi értelmezésének veszélyére is. A II. vatikáni zsinat időszakában gyakran mutatták be ellentétpárként a „pasztorális” és a „jogi” jelzőt, de a lelkipásztori „segítő” irányultság helytelen egyházjogi megközelítése ma is kísértés a kánonjogot alkalmazó személyek számára (Hallermann, 2016: 369–389). E problémakör kibontására e helyütt nem vállalkozhatom, ezért csak rá kívánok mutatni, hogy „pasztorális” indokokra hivatkozva nem lehet kánonjogi normákat zárójelbe tenni, hiszen ennek eredménye nem „segíteni” fog, hanem további jogok és kötelességek tiprásához vezet, ami végső soron az egyházban is szükséges jogbiztonságot ássa alá.

Mi reménye lehet az egyházi bírónak?

A peres út, a konfliktusok bíróság előtti rendezése az egyházjog esetében is – már az ősegyház korától kezdve (vö. 1Kor 6,1–20) – ultima ratio (CIC 1446. k.). Maga az Egyházi Törvénykönyv is minden „pereskedés” elkerülése érdekében ajánlja a peregyezség vagy a békéltetés lehetőségét.

A házassági perek esetében a felperes és az alperes az (egykori) férj és feleség, akik úgy döntöttek, hogy addigi családi életközösségük változatlan formában nem folytatható. A házassági peres eljárás feladata, hogy vizsgálja meg a házasság eredeti érvényességét, melyről maguk a házasfelek nem rendelkeznek szabadon. Éppen ezért „mellékes”, hogy a felek az érvénytelenség kimondásában egyetértenek-e, így ilyen esetekben az említett alternatív eljárási eszközök használata nem lehetséges annak érdekében, hogy elkerüljék a peres folyamatot, és akarategységben „mondják ki” az érvénytelenséget.

Amint arra már utaltunk, Ferenc pápa házassági eljárásjogi reformjával mélyreható és az egyházi bírósági praxist alapjában érintő változásokat eszközölt. A MIDI 1675., illetve a MEMI 1361. kánonjának új előírására (a két dokumentum e pontjainak szövege megegyezik) – csekély gyakorlati relevanciája miatt – aligha fordított figyelmet az egyházi eljárásjog-tudomány, ugyanakkor pasztorálteológiai szempontból releváns szemléletváltás tükröződik benne.

A MIDI és a MEMI reformjával megváltozott az egyházi bíró „pasztorális jellegű” kötelessége a házassági semmisségi eljárás kezdetén.

Egyfajta törvényhozói „optimizmus” volt felfedezhető az Egyházi Törvénykönyv negyven évvel korábbi megjelenésekor, amikor még – a törvény szabályszerű értelmezése esetén – a bírónak minden házassági peres eljárás kezdetén (és más, reményre okot adó pillanatban) lelkipásztori módszerek alkalmazásához kellett folyamodnia a házassági életközösség helyreállítása érdekében. Az ilyenfajta próbálkozás azonban már kezdettől fogva (szinte mindig) lehetetlennek bizonyult az egyházi bíróságok egykori (és mai) gyakorlata fényében, több okból kifolyólag. Egyes országok (például Jordánia) speciális helyzetétől eltekintve az állami jogrendszerek túlnyomó többségében – mivel a válások releváns jogi következményeiről (gyermektartás, vagyonmegosztás stb.) állami bíróság hivatott dönteni – az egyházi bíróságok elé már olyan de facto „nem létező” házasságok kerülnek, melyekre vonatkozóan az állami jog szerinti válást már korábban kimondták. Mivel a kapcsolat zátonyra futása után esedékes civiljogi és egyházjogi „teendők” bíróságok szerint is szétválnak, az egyházi bíróságok elé tárt esetek jelentős hányadában a két bírósági eljárás időpontja – akár évekkel vagy évtizedekkel – elkülönül egymástól. Az egyházi peres eljárás komolyságát is veszélyeztetheti, ha a bíró egy öt, tíz, esetleg már húsz évvel korábban felbomlott házasság helyreállítása felől érdeklődik a feleknél. Az a gyakorlat is megnehezítette a békéltetés lehetőségét az egyházi bíróságon, hogy – szintén az esetek jelentős részében – a bíró előtt csak a házasság érvénytelenségének megvizsgálását kérő személy jelent meg, míg egykori partnere általában távol maradt. Végezetül az alacsony hatásfokot a bíró hiányos „lelkipásztori” eszköztára is eredményezhette.

A jogszabályváltozás értelmében az egyházi bíró ma már úgy tesz eleget a rá háruló ilyen kötelezettségnek, ha meggyőződik arról, hogy nincs lehetőség az elé tárt házassági peres eljárás feleinek békítésére.^[2]A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy a már említett különválási eljárások esetében (CIC 1692–1696. ) a törvényhozó megőrizte a bíró békéltetési indítványának korábbi … Részletek Ebből nem az következik, hogy az egyházi intézményrendszer lemond a válsághelyzetbe jutott házasságok helyreállításának szándékáról. Hatékony és az eredményesség legalább minimális lehetőségére számot tartó krízisintervenció – például átfogó egyházmegyei családpasztorációs terv alapján – a párkapcsolati problémák olyan fokán kínálható fel egyházi részről, ahol ideális esetben az egyházi bíróságnak (még) nincs feladata.

Összefoglalás

Az előzőekben hosszú utat járt be a figyelmes olvasó. Elsőként áttekintést kaphatott az egyházjogtudomány előtt álló azon kihívásról, amellyel kapcsolatban a krisztusi közösség is szembesül egy saját, átfogó és rendszeres családjog hiányával. E hiátus a modern kodifikált állami jogrendek többé-kevésbé kikristályosodott családjoga tükrében még élesebb. A jelenség azonban arra is ráirányítja a figyelmet, hogy pusztán a család fogalmán keresztül szemlélve a latin egyház hatályos jogrendjét, az több ponton újragondolásra szorul a társadalom legkisebb építőkövét érintő kulturális változások tükrében. Az Egyházi Törvénykönyv kiadásának negyvenedik évfordulója megfelelő alkalmat kínál a most felvetett kérdések legalább elméleti megfontolására.

Miként saját értelmezési kereteiken belül a világi jogrendek, úgy a kánonjog rendszere is (saját) válaszokkal szolgál olyan élethelyzetekre, melyekben a család valamilyen okból kifolyólag épp válságban, esetleg felbomlóban van. Ezek adekvát jellegéről, koherens rendszeréről, a házasságról szóló egyházi tanítással való összeegyeztethetőségéről az egyházjogtudomány szakemberei, ahogy eddig, úgy minden bizonnyal a jövőben is heves polémiákat folytathatnak.

Ma az egyházi bíróság hatékony családpasztorációs feladata nem az, hogy az elé kerülő házassági ügyekben az érvényesség vizsgálata helyett egy egykori, emberi értelemben már nem létező valóság helyreállításán fáradozzon. Irreális elvárás, hogy már megszűnt emberi kapcsolatok bármilyen pasztorális karizmával rendelkező bírói szóra álljanak helyre. Ennek okait gyakorlatorientált szempontból áttekintettük. Ezzel szemben e rendszer álláspontom szerint úgy képes hatékonyan betölteni jogszolgáltatói szerepét, ha figyelmét nem egy de facto már nem létező közösségre fókuszálja, hanem tekintetét a múltra és ezzel együtt a jövőbe veti. A múlt alapos és rugalmas vizsgálatával a bíró kellően megalapozott döntést tud hozni egy házasság jogi érvénytelenségéről. A helyes pasztorális alapállásnak többek között a perek elérhetőségében, viszonylagosan gyors lefolyásában és esetleges ingyenességében kell megmutatkoznia. Maga a bírósági praxis hívja fel a figyelmet arra, hogy a helyesen értelmezett pasztorális, kísérő és meghívó cselekvés nem idegen az egyházjogtól. E két valóság csak úgy érheti el legfőbb közös célját, ha mind elméleti, mind gyakorlati téren folytonos tapasztalatcsere zajlik a velük foglalkozó tudományterületek között. E közös cél pedig nem más, mint a lelkek üdvössége.

Absztrakt

A jelen tanulmányban ismertetett vizsgálatunk a Kelet-Magyarország peremterületein élő fiatalok szubjektívjólét-percepcióját, társas kapcsolatait és technológiai hozzáférését elemezte. A szubjektív jólét alapján három csoportot különböztettünk meg: hátrányos helyzetűek, átlagosan élők és átlag felettiek. Az eredmények szignifikáns összefüggést mutattak a szubjektív jólét és egyebek mellett a munkaerőpiaci státusz, a személyiség és a hátrányos helyzet, valamint az ismerősöktől, rokonoktól és pedagógusoktól kapott segítség között. A szubjektív jólétnek a munkaerőpiaci státuszra és az egyén élethelyzetének javítására kifejtett hatása is látható volt, amely összefügg a társas kapcsolatok és a technológiai hozzáférés minőségével és mennyiségével.

Kulcsszavak: munka, technológiai újítás, társas kapcsolatok

DOI: 10.56699/MT.2023.3.2

A szociológiában a társas kapcsolatok az emberi interakciók alapvető elemeit jelentik, és fontos szerepet játszanak a társadalmi struktúra és viselkedés megértésében. A társas kapcsolatok olyan kölcsönhatások, amelyeket az emberek egymással létesítenek, és különböző formákat ölthetnek (például barátságok, családi kapcsolatok, munkahelyi vagy szomszédsági viszonyok). Az egyéneket azonban szélesebb társadalmi kontextusban kell vizsgálni, figyelembe véve a hatalmi viszonyokat, az intézményeket és a társadalmi normákat, amelyek befolyásolják ezeket a kapcsolatokat. Továbbá elemezni kell, hogyan alakulnak át a társas kapcsolatok a társadalmi változások, a globalizáció, az urbanizáció és más folyamatok hatására.

Tanulmányunkban a társas kapcsolatok hatását vizsgáljuk a szubjektív jólétre nézve a pandémia előtti időszakban zajlott kérdőíves adatfelvétel eredményei, illetve a jelenleg elérhető KSH-adatok összevetésével. A szubjektív jólét alapján mintánkat három csoportra bontottuk, melyek a hátrányos helyzetűek, az átlagosan élők és az átlag felett élők elnevezést kapták. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek szubjektívjólét-percepciója hogyan függ össze társas kapcsolataikkal, illetve a technológiai eszközök hozzáférhetőségét érintő változások indikátoraival.

Társas kapcsolatok

„A társadalmi tőke magánvagyon, amely révén az érintettek erősíthetik

társadalmi státusukat, sőt hatalomra tehetnek szert.”

(Orbán–Szántó, 2005: 56)

A társadalmunkban meglévő kapcsolathálók hatással vannak az egyénekre, integráltságukra és életútjukra. Ha nincsenek társas kapcsolatok, olyan mechanizmusok, amelyek ezeket fenntartanák vagy generálnák, akkor nem beszélhetünk társadalmi stabilitásról (Albert–Dávid, 2016). Az egyéneknek szükségük van személyes kapcsolatokra, ugyanis ezek által elérhetnek bizonyos szervezeteket, intézményeket, és e kapcsolatoknak lényeges szerepük van a társadalomba való integráltságot tekintve is (Kovách, 2017). Tehát az emberi kapcsolatok alapvető fontosságúak az egyének életében és a társadalmi struktúrákban.

Társas kapcsolatokról beszélünk, amikor emberek közötti kapcsolatokról van szó, legyenek akár baráti, családi vagy ezeken túlnyúló kapcsolatok. A társas kapcsolatok központi eleme-eredménye a társadalmi tőke. Pierre Bourdieu (1984) különböző – gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus – tőkéket azonosított, és rámutatott, hogy ezek konvertálhatók egymásba. A társadalmi tőke az emberek közötti kölcsönhatások, kapcsolatok és hálózatok fontosságát hangsúlyozza a társadalmi és gazdasági eredmények elérésében. Olyan erőforrások összessége, amelyek a kapcsolatok tartós hálójához kötődnek, kölcsönös ismeretségen és elismerésen alapulnak, és valamilyen mértékben intézményesítettek. Az intézményesítés alapját a közös tulajdonságok, illetve a tartós és hasznos kötelékek képezik. Bourdieu szerint a társadalmi tőke olyan erőforrás, amely a csoporttagságon alapul, mely által az egyén képessé válik a tőke birtoklására, és így hitelképessé válik. A társadalmi tőke mérete részben függ az egyén által közvetlenül mozgósítható kapcsolathálója kiterjedésétől, részben pedig attól, hogy milyen méretűek a kapcsolódó személyek által birtokolt tőkefajták (Bourdieu, 1984). Bourdieu azt írja, hogy a társadalmi tőke főként egyéni jellemző, amely lehetővé teszi az emberek számára a kölcsönösségen és viszonosságon alapuló társadalmi kapcsolatok hatékony kiaknázását (Lengyel–Szántó, 2005). Értelmezése szerint az egyének saját céljaik elérése érdekében felhalmozzák és mozgósítják ezt a tőkét – ezért inkább magánjószágnak, mint közjószágnak tekinthető. Kialakulásában ugyanis fontos szerepe van az iskolai és/vagy más közösségek belső ismeretének, a mobilitási képességnek stb., azaz a neveltetés, ezen belül pedig a családi, baráti és a társadalmon belüli státusz együttes eredménye, amely minden egyénnél más lehet, de bizonyos szempontok alapján kialakulhatnak csoportok, rétegek és hálózatok is.

Jules L. Coleman társadalmitőke-fogalma jóval összetettebb. Szerinte a társadalmi tőke egyrészt információs csatornát hoz létre, amely hozzásegítheti az egyént olyan információkhoz, erőforrásokhoz, melyek egyébként nem lennének elérhetők számára. Másrészt a társadalmi tőkén keresztül normák és szankciók jöhetnek létre, melyek segítenek fenntartani és szabályozni a társadalmi viselkedést (Coleman, 1998).

Láthatjuk tehát, hogy a társas kapcsolatok és a társadalmi tőke között szoros összefüggés van, ugyanis a társas kapcsolatokon keresztül az emberek elérhetnek információkat, erőforrásokat és különböző támogatásokat. A társadalmi tőke ezen előnyök rendszerét jelenti, amelyekből az egyének profitálhatnak, és amelyek hozzájárulhatnak az egyén vagy a közösség fejlődéséhez és jólétéhez. A társadalmi tőke tehát nem csupán egyéni szinten jelentős, hanem hatással van a társadalmi struktúrákra is. Például segíthet a munkaerőpiaci kapcsolatok kialakításában és erősítésében, ami javíthatja a munkahelyi eredményeket és a foglalkoztatási lehetőségeket. Emellett a társadalmi tőke hozzájárulhat a közösségi együttműködés erősítéséhez, a konfliktusmegoldáshoz és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez.

Társadalmi tőkén tehát azokat az erőforrásokat értjük, amelyek az interperszonális kapcsolatokon keresztül érhetők el. Ezen erőforrások hasznosítása az egyének tudástőkéjétől függően történik (Czakó–Sik, 1999). Minden egyénre jellemző valamiféle társadalmi tőke, viszont eltérés van a megszerzésében és használatában (Maszlag, 2021). A társadalmi, kapcsolati tőke értékeket jelent – ezek lehetnek akár anyagi (pénz, szolgál- tatás stb.), akár nem anyagi jellegűek is (pozíció, befolyás, presztízs) –, és cselekvési lehetőségeket teremt birtokosai számára. A megfelelő kapcsolatrendszer egyfajta biztonságot nyújt az egyénnek, nemcsak anyagi téren, hanem mentálisan is (Albert–Dávid, 2016). Minél kiterjedtebb egy ember társadalmi, kapcsolati tőkéje, annál inkább képes tovább bővíteni, és minél magasabb pozíciót tölt be a társadalomban, annál kiterjedtebb kapcsolati, társadalmi, illetve anyagi tőkére támaszkodhat.

Mark Granovetter (1973) megkülönbözteti az erős és gyenge kötéseket, melyek különböző szerepet játszanak a társadalmi hálózatokban és a kapcsolati tőkében. Az erős kötések közvetlen, szoros kapcsolatokat jelentenek, míg a gyenge kötések inkább a lazább kapcsolatokat jelölik. Erős kötések olyan személyek között jönnek létre, akik közvetlenül ismerik egymást, szoros barátok vagy családtagok. Ezekben a kapcsolatokban magas a bizalom és a kölcsönös segítségnyújtás szintje. Az erős kötések általában olyan információk átadására adnak lehetőséget, amelyekkel már rendelkezik az egyén. Az ilyen kötésekkel rendelkező emberek hasonló helyzetekben vannak, és közösek az érdekeik. Az erős kötések kisebb hálózati távolságot eredményeznek, ami azt jelenti, hogy azonos információk keringenek az emberek között. A gyenge kötések lazább kapcsolatok, például ismerősök, régebbi kollégák vagy iskolatársak, tanárok között. A gyenge kötések többféle információforrást és szélesebb hálózati elérhetőséget jelentenek, mivel ezekben az emberek különböző társadalmi csoportokban vannak jelen. A gyenge kötések a társadalmi mobilitás és a változatosabb lehetőségek forrásai lehetnek, mert új információkat és erőforrásokat közvetítenek az emberekhez. Granovetter elmélete szerint tehát mind az erős, mind a gyenge kötések fontosak a társadalmi hálózatokban és a kapcsolati tőke építésében. Az erős kötések biztosítják a mélyebb kölcsönhatást és a belső információáramlást, míg a gyenge kötések lehetővé teszik a társadalmi sokszínűséget és a szélesebb körű elérést. Munkahelykeresés során mindkét típusú kapcsolat segíthet lehetőségekhez jutni, információt szerezni, ajánlásokat kapni és támogatást nyújtani.

A szubjektív jólét

A szubjektív jólét olyan fogalom, melyet számos tudományterület kutatásai választottak tárgyukul, ennek megfelelően értelmezése többfelől közelíthető meg. A jólét gazdasági aspektusa a munkaerőpiaci státusz szempontjából kiemelkedően fontos, hiszen az egyén jövedelmi helyzetének megítélése kihat énpercepciójára, illetve cselekvési és döntési mintázataira is.

A szociológiában a boldogság és az elégedettség megközelítése uralja a szubjektív jóléttel kapcsolatos kutatásokat (Lengyel–Janky, 2003). A boldogságot, mint affektív tényezőt számos paradoxon övezi, melyek közül a Richard A. Easterlin nevéhez köthető azt foglalja magában, hogy az egyén anyagi hátterének pozitív irányú változása egy bizonyos ponton túl már nem egyenesen arányos boldogságának növekedésével (Easterlin, 2001). Daniel Kahneman setback point hipotézisével arra mutat rá, hogy bár a boldogság érzete változhat az egyén életében, mindig függ egy referenciaponttól – legyen az egyén vagy csoport. Ugyanakkor az egyént nem az objektív státuszpercepciója befolyásolja – tehát az, ahogyan a környezete látja –, sokkal inkább a szubjektív benyomása a saját helyzetéről (Bilancini–Boncinelli, 2008). A társas összehasonlítás ebből a szempontból arra való törekvésként értelmezhető, hogy az egyén minél jobban meg tudja határozni az önértékelését, és ezáltal láthatóvá tehesse mások számára (Festinger, 1976). A szubjektív jólét kognitív megközelítése így olyan alapokon is nyugszik, amelyeket az egyén a társas kapcsolataiban tapasztaltakhoz, a környezetében elérhető szinthez viszonyítva fogalmaz meg. Az egyén törekvései és lehetőségei között fennálló feszültség a társas összehasonlításban az egyensúlyi állapot kimozdítására alkalmas eszköz is lehet, amely a fejlődés egyik kulcsfaktoraként is azonosítható, ha a leszakadó térségekben élők szubjektív jólétének percepcióját vesszük figyelembe (Inglehart, 1990).

A gondolati és érzelmi tényezők meghatározásán túl különböző dimenziók mentén mérhető az egyén elégedettségének alakulása, ezek többek között az iskolai végzettség (Nádori, 2021), a lakóhely, illetve a családi állapot (Hegedűs, 2001). Az egyéni erőforrások alakulása függ az említett tényezőktől, amelyek az egyén szubjektívjólét-megítélésének alapjául szolgálhatnak. Az egyéni erőforrásokat ugyanakkor nagyban meghatározzák a társas kapcsolatok, hiszen az erős és gyenge kötések más-más életterületen és hangsúllyal lehetnek segítségére az embernek (Granovetter, 1973).

A kapcsolatok és a társadalmi tőke a társadalmi közegben megélt sikerességhez járulnak hozzá a munkaerőpiacon való boldogulás során is. A két fogalom összefüggése a szubjektív jólét szempontjából azért lényeges, mert az egyén saját helyzete megítélésének két fő dimenzióját alkotják. A kapcsolatok minősége szerint a gyenge kötések arra teszik képessé az egyént, hogy valóságértelmezése több referenciaszemélyhez kapcsolódjon, s ezáltal tágabb képet kapjon a társadalmi valóságról (Hegedűs, 2001). A társadalmi tényezőkön túl ugyanakkor nem tekinthetünk el a gazdasági és politikai kontextustól sem, amelyek nagyban meghatározzák az egyén percepcióját magára és a referenciacsoportjára nézve. A gazdasági és politikai kontextus olyan tényezőket biztosít a téma körüljárásához, amelyek a munkaerőpiaci folyamatok makroszintű értelmezéséhez, illetve hosszú távú szemléletéhez járulnak hozzá. Az utóbbi évtizedekben a technológiai fejlődés jelentős átalakulást eredményezett a gazdasági és politikai szférában, különösen a negyedik ipari forradalom elérkezésével (Schwab, 2016). Ez a forradalom a digitális technológiák, az automatizáció és a mesterséges intelligencia terjedését hozza magával, amelyek radikális hatással vannak a munkaerőpiacra és a társadalmi dinamikákra is (Harkai, 2006).

Kutatásunkban a technológiai fejlődés azon aspektusa emelhető ki, amely a felhasználhatósággal, illetve az eszközök hozzáférhetőségével kapcsolatos. Az álláskereséshez használt online platformok elérhetőségét az interneteléréshez kötöttük. Számos kutatás született a szubjektív jólét mérésére, melyek indikátorai folyamatosan változtak a technológiai fejlődéssel. Ha csak az elmúlt húsz-harminc év újításait vesszük figyelembe, akkor a televízióhoz kapcsolódó szolgáltatások típusainak megkülönböztetése, a különféle csatornákhoz (napjainkban inkább már a streaming szolgáltatókhoz), illetve az internethez és a mobilinternethez való hozzáférés jelentette és jelenti a mérőeszköz sajátosságát (Roboz, 2002; Sik, 2012).

A következőkben bemutatjuk az adatfelvétel óta eltelt időszak sajátosságait, így adataink értelmezésére a pandémia előtti és utáni időszak kontextusában kerül sor.

Helyzettérkép

A kutatás mintaterülete Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye keleti részének négy járása. E paraméterek nem csak földrajzi értelemben helyezik perifériára ezt a térséget magyar- országi viszonylatban. A társadalmi-gazdasági közeget a keleti periférián számos hátránnyal lehet leírni a minőségi és mennyiségi mutatók tükrében. Az infrastrukturális hátrányokról s azokon belül is a munkavállalást akadályozó tényezőkről írott tanulmányokban megjelennek olyan szempontok is, amelyek a munka elérhetőségének alacsony fokát nemcsak a munkalehetőségek hiányára vagy minőségi korlátaira vezetik vissza, hanem a vulnerábilis társadalmi csoportok munkába jutásának problémáit is hangsúlyozzák (Szarvák et al., 2019; Tóth, 2022).

A vulnerabilitás sok szemszögből megközelíthető a munka és a bizalom kontextusában. Tanulmányunkban azokat a tényezőket vesszük figyelembe, amelyek egyrészt támpontot adnak adatfelvételünk értelmezéséhez, másrészt olyan helyzetleírásra nyújtanak lehetőséget, amely a mintaterületen észlelhető tendenciákat nagyobb látószögbe helyezi. 2023 első negyedévében a foglalkoztatottak száma ezer főre vetítve a vármegyében 5,1 százalékát tette ki az országos átlagnak, míg az álláskeresők (ezer fő) az országos átlag 10,5 százalékát érték el. Ez az egy főre jutó havi nettó adóköteles jövedelem szempontjából további differenciálásban jelenik meg az 1. ábrán, amelyen a 2021-es adatok alapján kirajzolódik, hogy a járásokon belül a járásközponttól legtávolabb, illetve a határhoz közelebb eső településeken élők vannak nagyobb számban rosszabb helyzetben.

1. ábra: Az egy főre jutó havi nettó adóköteles jövedelem adókedvezményekkel (2021, Ft)

Az adatokból az is kitűnik, hogy a felső két kategória alulreprezentált (77 031 forint felett keresők), a legalsó kategória viszont az átlag harmada alatt marad. Darnó, Garbolc, Kérsemjén, Rápolt és Tisztaberek több mint ötször magasabb munkanélküliséggel sújtott, közülük Darnó számít ilyen szempontból a leghátrányosabb helyzetű településnek. A jövedelmi rangsor élmezőnyének Mátészalka, Nyírmeggyes, Fehérgyarmat, Panyola és Nyírbátor számít.

A munkanélküliség egyik mérőszáma a nyilvántartott álláskeresők száma, amely 2019-ben 28 329 fő, 2023 májusában pedig 24 101 fő volt Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében. A 2023. májusi adatok további elemzése szerint a legmagasabb befejezett iskolai végzettség kategóriában a megkérdezettek 35,1 százaléka volt szakképzett (KSH, 2023). A közfoglalkoztatásban részt vevők létszáma 2023 áprilisában a vármegyében 15 658 fő volt. Ezekből az adatokból az látható, hogy ugyan az álláskeresők aránya csökkent, de az elsődleges munkaerőpiacon való részvétel nem valósult meg olyan arányban, mint ahogyan először gondolnánk, hiszen a közfoglalkoztatás több szempontból hátrányképző tényező a munka világában való helytálláskor (Rusinné et al., 2022). Ezekhez az adatokhoz viszonyítva a mintaterületen két település esetében mondható el, hogy a munkanélküliség alacsonyabb az átlagnál (Nagyhódos és Vállaj) (2. ábra).

2. ábra: Munkanélküliségi mutató (2023. február, %)

Módszertan

Vizsgálatunk, melyet 2019-ben végeztünk, az INTERREG V-A Románia–Magyarország 2014–2020 Program által finanszírozott HEY! – Helping the Employment of Youth in Satu Mare and Szabolcs-Szatmár-Bereg counties (ROHU-385) elnevezésű projekt keretein belül valósult meg. A vizsgálati személyek olyan 15–35 éves emberek voltak, akik életvitelszerűen éltek a vizsgálat mintaterületének valamelyik (Nyírbátori, Csengeri, Fehérgyarmati, Mátészalkai) járásában. Részben az informális kapcsolati hálónkon keresztül, részben a helyi civil szervezetek és önkormányzatok segítségével kerestük meg őket. A minta nemre és a települések lélekszámára reprezentatív az országos átlaghoz viszonyítva.

A kutatás célja, hogy a fellelhető adatokat kiegészítve információkkal lássa el az illetékeseket, amelyek hozzásegítik őket egy olyan stratégia megalkotásához, mely a helyi (a négy járásban élő) munkavállalók érdekeit szolgáló speciális intézkedéseket tartalmaz. A vizsgálatban kiemelt szerepet kapott a mobilitás kérdésköre, hiszen hipotézisünk szerint ez az a kulcstényező, amely a leginkább differenciál. A mobilitást két részre bontottuk: földrajzi és társadalmi mobilitást mértünk mind a kérdőíves adatfelvétel, mind a félig strukturált interjúk során (Szarvák et al., 2019). A földrajzi mobilitás mérésekor az volt a célunk, hogy megtudjuk, a munkavállalást tekintve hol vannak a megkérdezettek személyes határai. A potenciális munkahely távolságára, illetve egyéb változóira vonatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderülhetett, hogy hajlandó lenne-e a célcsoport ingázni vagy esetleg hetelni. A társadalmi mobilitásra vonatkozóan a képzettséget, illetve a képzésre való hajlandóságot mértük fel. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy az esetleges hátráltató tényezők, például a család, az anyagi helyzet vagy éppen az értékrend hatását mérjük. Ezeket a tényezőket a társas kapcsolatok, illetve a technológiai újítások szerepe mentén vizsgáltuk az összefüggések feltárása érdekében. Mindkét fogalom szorosan kapcsolódik a pandémia következtében kialakult tendenciákhoz. A társas kapcsolatok mennyiségének és minőségének, illetve a technológiai újítások irányvonalai alakulásának feltérképezéséhez éppen ezért egy pandémia előtti helyzetkép általános felvázolására van szükségünk további kutatásainkhoz.

A vizsgálat során ötszáz főt kérdeztünk meg. A minta szociodemográfiai megoszlását az 1. táblázat mutatja:

1. áblázat: A kutatási minta szociodemográfiai változói (saját szerkesztés)

Tanulmányunk témájához az életkor és a jövedelem is szorosan kapcsolódik. A megkérdezettek átlagéletkora 29,61 év volt, míg az átlagos egy főre eső jövedelem 285 734,79 forint, a leggyakoribb jövedelem pedig 250 000 forint.

Empíria

A szubjektív jólét megítéléséhez olyan mérőeszközt választottunk, amely saját becslésen alapszik, illetve nem az egyén, hanem a háztartás anyagi helyzetére vonatkozik. Az öt válaszlehetőség közül az elsőt és a másodikat összevontuk, és az ezeket választókat hátrányos helyzetűek típusnak neveztük el (n = 62, 12,4%). Ezek a következők voltak:

• A hónap végére általában elfogy a pénzünk, még élelmiszerre sem elég, ruhát vagy egyebet nem tudunk vásárolni.
• A hónap végére általában elfogy a pénzünk, csak élelmiszerre tudunk költeni, nagyon nehezen tudunk ruhát vagy egyebet vásárolni.

A második csoportot az átlagosan élők típusának neveztük el (n = 406, 81,2%), ide- tartozott a harmadik és a negyedik válasz:

• A legszükségesebbekre elég csak a pénz.
• Beosztással jól kijövünk, átlagosan élünk.

A harmadik típus az átlag felett élők nevet kapta (n = 22, 4,4%), ehhez az ötödik válasz tartozott:

• Szinte mindent meg tudunk engedni magunknak, az átlag feletti szinten élünk.

A szubjektív jólétre vonatkozó kérdésre 493 fő válaszolt. A minta eloszlása e változó szerint normálisnak minősíthető (Kolmogorov–Szmirnov-próba, df = 7,481, p = 0,000; 3. ábra). Elemzésünkben azokat az adatokat jelenítjük meg táblázatban, amelyek szignifikáns különbséget mutatnak, vagy megközelítik annak értékét.

3. ábra: A minta normális eloszlása (saját szerkesztés)

A következő három területen mutatjuk be a szubjektív jólét és a munka kapcsolatát: általános tényezők, társas kapcsolatok, technológiai eszközök. Ezek az aspektusok nyújtanak segítséget a pandémia előtti helyzet leírásában, hogy az azóta eltelt idő és a közben történt változások értelmezése megvalósulhasson.

Általános tényezők

Az általános tényezőkhöz a munkával kapcsolatos változókat soroltunk, amelyek arról adnak számot, hogy a megkérdezettek munkaerőpiaci státuszán túl mi lehetett az oka a munkakereséskor fellépő elutasításnak. Ide emeltük be azt a változót is, amely az anyagi boldogulással kapcsolatos: Mire van szüksége ma Magyarországon az embernek az anyagi boldogulásához?

 2. táblázat: A megkérdezettek munkaerőpiaci státusza (a foglalkoztatottak aránya) (saját szerkesztés

A válaszadók munkaerőpiaci státuszát tekintve elmondható, hogy nincs nagy különbség a három kategóriába soroltak között (2. táblázat). Annyi azonban így is megfigyelhető, hogy az átlagosan és az átlag felett élők nagyobb arányban foglalkoztatottak, mint a hátrányos helyzetűek.

A munkakeresés olyan változó volt a kérdőívben, amely mind a szubjektív jólét fenntartásához, mind az egyén/háztartás gazdasági fejlődéséhez szorosan kapcsolódik. A legtöbben a hátrányos helyzetűek (95%), illetve az átlag felett élők (84,7%) közül kerestek munkát. Az átlagosan élőknek a 74,8 százaléka végzett munkakereső tevékenységet, amely igen magas aránynak mondható.

A kutatás kvalitatív részében kirajzolódott, hogy a külföldi munkavállalás meghatározó tényezője a szubjektív jólétnek. Kérdőíves kutatásunkban arra derült fény, hogy a legnagyobb arányban az átlag felett élők dolgoztak külföldön. Az átlagosan élők (90,6%) és a hátrányos helyzetűek (93,5%) között nem mutatkozott nagy eltérés e tekintetben. Az is kiemelendő, hogy mindent összevetve a külföldi munkavállalás tendenciája nagyon kis arányú a mintaterületen, ami a mobilitás e szegmensének hiányosságaira mutat rá. Kérdőívünkben a válaszadóknak lehetőségük volt megnevezni azokat az országokat, ahol már dolgoztak. Ezek Németország és Anglia voltak.

A munkavállalással kapcsolatban arra is kíváncsiak voltunk, hogy mik voltak az elutasítás okai (3. táblázat), amelyeket a munkára jelentkezéskor neveztek meg a munkáltatók, vagy amelyekkel kapcsolatban informális úton jutott el a leendő munkavállalókhoz a magyarázat.

3. táblázat: Az elutasítás oka munkára jelentkezéskor (személyiség, hátrányos helyzet) (saját szerkesztés)

Két tényező mutatott szignifikáns összefüggést a szubjektív jóléttel: a személyiség és a hátrányos helyzet. A személyiséggel kapcsolatos problémára hivatkozva a hátrányos helyzetű válaszadóinkat utasították el a legtöbbször (17,6%), mintegy tízszeres mértékben az átlagosan élő válaszadókhoz képest (1,7%). Árulkodó adat, hogy az átlag felett élők nem számoltak be ilyen problémáról. A származás és a nemzetiség, a képzettség hiánya, a politikai nézet, az előző munkahely, a nem és a családi állapot nem mutatott szignifikáns összefüggést a szubjektív jóléttel. A válaszokból azonban kitűnik, hogy azok a hátrányos helyzetű válaszadóink voltak a legnagyobb arányban (38,1%), akik a származásukra vezették vissza az elutasítás okát, míg az átlag felett élők válaszmegtagadása igen magas volt e tekintetben.

Hasonló tendenciát mutatott a képzettség hiánya, amelyről az mondható el, hogy a hátrányos helyzetű megkérdezettek 60 százaléka gondolta úgy, hogy ez volt az oka az elutasításának. Az átlagosan élők 47,7 százaléka, illetve az átlag felett élők 21,4 százaléka gondolta oknak a képzettség hiányát. Ebből arra lehet következtetni, hogy minél magasabb a szubjektív jólét aránya, annál kevésbé valószínű, hogy képzettség hiányában utasítják el az egyént a kutatás mintaterületén.

A politikai nézet csak az átlagosan élők csoportjában volt értelmezhető okként (3,4%). Az előző munkahely miatt történő elutasítás az átlagosan (6,6%) és az átlag felett élők (7,7%) körében közel azonos arányban jelent meg okként. Számos tanulmány a nemi diszkrimináció hangsúlyosságára hívja fel a figyelmet. Kutatásunkban az erre a tendenciára való reflexió az átlagosan élők csoportjában jelenik meg: 9,2 százalékuk vezette vissza az elutasítást a nemére, amely minden esetben a női nemet jelentette. A további két kategóriában teljes volt a válaszmegtagadás.

A nem mellett a családi állapot is szerves témája a munkaerőpiaci hátrányokkal foglalkozó szakirodalomnak. Kutatásunkban a hátrányos helyzetűek 27,8 százaléka, az átlagosan élőknek pedig a 24,4 százaléka gondolta azt, hogy a családi állapota volt az oka a visszautasításának. Az átlag felett élők közül senki nem jelölte meg ezt a válaszlehetőséget.

4. táblázat: Mire van szüksége ma Magyarországon az embernek az anyagi boldogulásához? (saját szerkesztés)

Az általános helyzet leírásához az anyagi boldogulással kapcsolatos képzeteket is figyelembe vettük, amelyek szorosan kapcsolódnak a szubjektív jólét témaköréhez. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mire van szükségük az embereknek ma (2019-ben) Magyarországon az anyagi boldogulásukhoz (4. táblázat). A válaszadóknak rangsorolniuk kellett az alábbi négy kategóriát:

• egyéni törekvés, ambíció;
• szerencse: jó időben jó helyen kell lenni;
• megfelelő kapcsolatok;
• jó családi háttér: jó helyre kell születni.

A hátrányos helyzetűek (30,6%) és az átlagosan élők (34,7%) csoportja a megfelelő kapcsolatok válaszlehetőséget választotta, közel azonos arányban. Ez arról árulkodik, hogy a társas kapcsolatok szerepe a pandémia előtti időszakban is kiemelkedően fontos volt az alsóbb társadalmi és fogyasztói réteget képviselők körében. Az átlag felett élők szerint a legfontosabb az egyéni törekvés az anyagi boldogulás tekintetében (42,9%). A fenti adatokból is jól kitűnik, hogy a társas kapcsolatok vizsgálata és értelmezése fontos aspektus a kutatásunkban. A következőkben az ezeket leíró adatokat közöljük.

Társas kapcsolatok

Mint fentebb is említettük, a csoporthoz tartozás pozitív hatással van az egyén mentális egészségére és jólétére. Az ember társas lény, és a szociális kapcsolatok megerősítése, a közösséghez tartozás érzése segít csökkenteni az elszigeteltség és a stressz szintjét. Támogató környezetben könnyebb megbirkózni a nehézségekkel, és növelni a belső motivációt. A társas kapcsolatokon belül a csoporthoz tartozás minden társadalmi szinten fontos az egyén számára. Hátrányos társadalmi helyzetű válaszadóink 56,1 százalékának nagyon fontos, 28,1 százalékának pedig fontos, hogy egy közösség részese lehessen. Az átlagos szinten élőknél ez 40,2 és 33,5 százalékos, míg az átlag felett élőknél 50 és 27,8 százalékos értékkel alakult. A társadalom peremén élők általában jobban igényt tartanak a csoporthoz tartozásra a munkahelyen. Gyakran szembesülnek különböző kihívásokkal és nehézségekkel (például pénzügyi korlátok, hozzáférési problémák). A csoporthoz tartozás lehetőséget nyújthat számukra, hogy olyan támogató közösség részei legyenek, amelyben megoszthatják tapasztalataikat, segítséget kaphatnak, megerősíthetik egymást, azonosulnak egy közösséggel, megtapasztalják az elfogadást és a pozitív visszajelzéseket. Ez erősítheti önbizalmukat, és segíthet abban, hogy hatékonyabban vegyenek részt a munkahelyi tevékenységekben.

A hátrányos helyzetű válaszadók majdnem 90 százalékának nagyon fontos, illetve fontos, hogy a munkahelyén kapcsolatba kerülhet más emberekkel. Ugyanez az átlagos színvonalon élők 80 százalékának, míg az átlag felett élők 70 százalékának fontos. A csoporthoz tartozás lehetőséget teremt az alacsony társadalmi státuszú egyének számára,

hogy hálózatot építsenek és kapcsolatokat alakítsanak ki a munkahelyen. Ez segítheti őket abban, hogy jobb munkalehetőségeket találjanak vagy mentorálást kapjanak, ami elősegítheti szakmai fejlődésüket és mobilitásukat.

A társadalmat átszövő kapcsolatok hatással vannak az egyének integráltságára, élet- útjára. Ha hiányoznak a kapcsolatokat fenntartó interakciók, felbomlik a társadalom, és társadalmi destabilizáció következik be (Albert–Dávid, 2016). Az egyén személyes kapcsolatai révén tud hozzáférni bizonyos társadalmi szervezetekhez, csoportokhoz, intézményekhez.

5. táblázat: Álláskeresés során segítséget kérők aránya (saját szerkesztés)

Kutatásunkban fontosnak tartottuk, hogy megtudjuk, válaszadóink kitől kaptak segítséget munkahelyi elhelyezkedésükkor (5. táblázat). A hátrányos helyzetű válaszadók 17,7 százaléka senkitől nem kapott segítséget, és szintén 17,7 százalék kapott segítséget valamilyen ismerősétől. Az átlagosan élők 26,1 százaléka mondta, hogy senkitől nem kapott segítséget, 35,6 százalékuk említette, hogy ismerőstől, rokontól, 4,6 százalékuk pedig azt, hogy tanárától kapott segítséget. Az átlag felett élők 4,8 százaléka mondta, hogy senkitől nem kapott segítséget, 61,9 százalékuk jegyezte meg, hogy ismerősökön keresztül sikerült segítséget kapnia az elhelyezkedésekor, és 14,3 százalékuk említette, hogy az egyik tanárától kapott segítséget.

Láthatjuk – ahogy az elméleti részben is utaltunk rá –, hogy a magasabb társadalmi státuszú emberek több gyenge és stabilabb erős kötéssel rendelkeznek. Esetünkben a hátrányos helyzetű embereknek kevesebb mint 20 százaléka kapott segítséget ismerőstől.

A szegénység és az alacsony társadalmi státusz korlátozhatja az erős kapcsolatok lehetőségét. A szegénységben élő emberek gyakran korlátozott kapcsolati hálóval rendelkeznek, mivel kevesebb gyenge kötésű kapcsolatot alakítanak ki. Ez annak következménye lehet, hogy szegregált vagy alacsony társadalmi státuszú közösségekben élnek, ahol a lehetőségek és a kapcsolatok szűkösek. Éppen ezért fontos, hogy a társadalom támogatást és erőforrásokat biztosítson a szegénységben élő embereknek kapcsolati tőkéjük építéséhez és közösségi kapcsolataik erősítéséhez. Ez magában foglalhatja szegénységcsökkentő programok és szolgáltatások kialakítását, amelyek segítenek megbirkózni az anyagi kihívásokkal, és javítani az esélyeket a társadalmi részvételre. A szolidaritás és empátia kultúrájának előmozdítása is fontos, hogy együttműködésre és támogatásra épülő kapcsolatok születhessenek. A szoros kapcsolatok hiánya a szegénységben élő emberek esetében különösen megnehezítheti a munkahelykeresést és a foglalkoztatási lehetőségek elérését. Ezért az oktatás, a képzés és a foglalkoztatási programok is fontosak, hogy támogassák az embereket a szükséges készségek megszerzésében és a kapcsolati tőke építésében. Az egyének és a közösségek támogatása, valamint a társadalmi struktúrák és intézmények átalakítása lehetőséget teremthet a kapcsolatok bővítésére és erősítésére a szegénységben élő emberek körében is. Ezáltal elősegíthető a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség, szélesebb körben elérhetővé válhatnak a munkavállalási lehetőségek.

Hozzáférés a technológiai eszközökhöz

A technológiai eszközök fejlődésével a munkakeresés terén is új távlatok nyíltak. Kutatásunkban arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek olvasnak-e álláshirdetéseket, ha igen, milyen platformon, illetve milyen eszközhozzáférésük van ehhez.

A vizsgált három csoport közül a legnagyobb arányban az átlagosan élők olvastak álláshirdetéseket (81%). A hátrányos helyzetűeknek több mint a fele szintén beszámolt ilyen tevékenységről (58,3%). Az átlag felett élők egyáltalán nem olvasnak álláshirdetéseket. Állásközvetítő cégekkel csak az átlagosan élők voltak kapcsolatban (6%, 6. táblázat), míg újságban a hátrányos helyzetűek (57,1%) és az átlagosan élők (58,3%) közel azonos arányban olvastak álláshirdetéseket. Az online portálokon végzett keresést a legnagyobb arányban a hátrányos helyzetűek jelölték meg (85,7%), őket az átlagosan élők követték (68,6%). Az átlag felett élők online portálokat sem használtak munkakeresés céljából.

A válaszokból kiderült, hogy az online portálok használata messzemenően a legnagyobb arányt képviseli az álláskeresésben. Telefon/mobil a hátrányos helyzetűeknél 90,3 százalékban, az átlagosan élők körében pedig 98,8 százalékban volt a háztartásban. Internet-hozzáféréssel a hátrányos helyzetűek 64,5 százaléka, az átlagosan élőknek pedig a 88,6 százaléka rendelkezett. Ebből arra lehet következtetni, hogy az eszköz megléte nem feltétlenül jelenti az online portálokon való keresést otthoni környezetben, vagyis ilyenkor egy közösségi tér vagy egyéb külső helyszín szükséges az internet-hozzáféréshez.

6. táblázat: Állásközvetítőn keresztül munkát keresők aránya (saját szerkesztés)

Megbeszélés

Kutatásunkban – a szubjektív jólétre fókuszálva – olyan tendenciákra voltunk kíváncsiak a munkavállalással kapcsolatban, amelyek az egyének anyagi helyzetéhez, az azzal kapcsolatos önpercepciójához, illetve attitűdjeihez fűződtek. A munkaerőpiaci státusz jelentette vizsgálatunk egyik pillérét, hiszen a szubjektív jólét szerinti besorolás mellett ez az a tényező, amely témánk szempontjából a leghangsúlyosabb. A foglalkoztatottság a pandémia előtti időszakban (melybe a vizsgálatunk is beletartozott) az EU-átlag alatt helyezkedett el, s erre a pandémia további negatív hatással volt. Éppen ezért fontosnak tartottuk megvizsgálni, hogy egy jobb munkaerőpiaci státusz elérése érdekében milyen attitűdökkel és eszközökkel rendelkeznek a mintában szereplő egyének.

Feltételeztük, hogy az attitűdök és az eszközök a pandémia következtében változtak, így az adatok értelmezését csupán arra használtuk, hogy mint- egy kiindulópontot, referenciapontot határozzunk meg a kutatásunk idősoros folytatása érdekében. Vizsgálatunkból kirajzolódott, hogy a foglalkoztatottak aránya az átlag felett élők körében volt a legmagasabb, és a hátrányos helyzetűek csoportjába tartozók közül kerestek a legtöbben munkát. A munkakeresésnek számos akadályozó tényezője volt, amelyek közül a személyiség és a hátrányos helyzet állt szignifikáns összefüggésben a szubjektív jóléttel. Így az intervenciós programok és stratégiai fejlesztések alapjául e tényezők figyelembevételét, illetve az ezekre való reagálást javasoljuk. A pandémia előtti időszakban az anyagi boldoguláshoz Magyarországon a rosszabb gazdasági hátterű háztartásokban élők szerint megfelelő kapcsolatokra van szükség, s csak az átlag felett élők szerint számít a legjobban az egyéni törekvés.

Láthattuk, hogy a kapcsolati, társadalmi tőke rendkívül fontos a munkahelykeresés és a szubjektív jólét szempontjából is. A kapcsolati tőke lehetővé teszi, hogy információkhoz jussunk a munkaerőpiaccal, a potenciális munkahelyekkel kapcsolatban. A gyenge kötések révén rendelkezésünkre állnak olyan emberek, akiknek tapasztalataik és ismereteik vannak az adott szakmáról vagy iparágról, és így segíthetnek eligazodni a munkaerőpiacon. Továbbá a kapcsolati tőke segíthet abban, hogy ajánlásokat és referenciákat kapjunk, amelyek előnyt jelenthetnek a munkahelyi versenyben, illetve olyan emberekhez férhetünk hozzá, akik ismerik képességeinket, és növelhetik hitelességünket a munkáltatók szemében. A kapcsolati tőke azonban nemcsak a munkahelyi lehetőségekhez, hanem – mint említettük – a szubjektív jóléthez is hozzájárulhat. Az erős kötések révén olyan szoros barátságokat vagy támogató közösségeket alakíthatunk ki, amelyek az érzelmi támogatás és a stresszkezelés forrásai lehetnek a munkahelykeresés során.

A társas kapcsolatok mellett a technológiai eszközökhöz való hozzáférés is fontos szerepet játszott a munkavállalással kapcsolatos tendenciák leírásában. Amellett, hogy az internet-hozzáférés és a telefon/mobil megléte a társas kapcsolatok kialakításában és fenntartásában is meghatározó lehet, az álláskeresés egyik eszköze is. Az eszközök közül a mobiltelefon állt rendelkezésre a legnagyobb arányban mindhárom vizsgált csoportban, ugyanakkor a pandémia előtti időszakban az internet-hozzáférés a hátrányosabb helyzetű csoportok körében nem volt olyan nagy arányú, mint a jobb anyagi körülmények között élőknél. A pandémia alatt az izoláció és az online térben való információ- áramlás olyan szükségleteket erősítettek fel, amelyek az internet-hozzáféréshez szükséges eszközök meglétének igényét növelték. Az állásközvetítő cégekkel való kapcsolattartás szükségszerűen áthelyeződött az online térbe.

Összegzés

A Magyarország keleti perifériáján élők gazdasági és társadalmi helyzetét nagyban befolyásolja a munkaerőpiaci státuszuk, amelynek jellegzetességeire és alakító tényezőire világítottunk rá tanulmányunkban. A társas kapcsolatok és a technológiai eszközökhöz való hozzáférés fókuszával bemutattuk, hogy a szubjektív jólét szerinti kategóriákba tartozó válaszadóinkat a pandémia előtti időszakban (2019-ben) milyen sajátosságok jellemezték a munkavállalás szempontjából.

A ROHU-385 projekt keretein belül olyan tevékenységeket határoztunk meg, amelyek megvalósításával a célcsoport munkaerőpiaci helyzetének változásában szerettünk volna segítséget nyújtani a feltáró kutatás alatt. A munkavállalókkal és munkáltatókkal készített félig strukturált interjúk során arra derült fény, hogy Magyarország keleti határa mentén piaci rést jelent a C kategóriás jogosítvánnyal rendelkező kamionsofőr munkaköre, akár a hazai, akár a nemzetközi színtéren. Ez főként a férfi munkavállalók számára lehetőség. A nők a gyermeknevelés és gyermekgondozás miatt másféle stratégiát követtek, például atipikus munkaformákat részesítettek előnyben, vagy helyi intézményekben helyezkedtek el dajkaként, takarítóként, illetve pedagógiai asszisztensként. A megkérdezettek szerint ez olyan perspektívát jelentett számukra, amelyet alacsony ön- értékelésük miatt korábban nem gondoltak elérhetőnek. Mutatkoztak azonban olyan beavatkozások is, amelyek hosszú távon nem eredményeztek fejlődést az egyének életében. Ezek azok a finanszírozott képzések voltak, amelyek három-hat hónapig tartottak, és havonta hatvan-nyolcvan ezer forint anyagi juttatás járt értük a résztvevőknek. A projekt által szervezett képzések nagy népszerűségnek örvendtek, azonban a megszerzett szakmában való elhelyezkedés nagyon kis arányban valósult meg. További beavatkozásokra volna szükség, hogy láthatóvá váljon, e szakképzettségeket hogyan lehetne átformálni olyan kompetenciákká, amelyek az elsődleges munkaerőpiacon előnynek számítanak, ugyanakkor integrálhatók más munkakörökbe is.

Következő kutatásunkban a megszerzett kompetenciák beazonosítására (egyéni szint), illetve a lokális igények felmérésére (mezoszint) fókuszálunk, hogy meg tudjuk ha- tározni az elsődleges munkaerőpiacon való részvétel attribútumait (makroszint). Mind- emellett további kutatási területek rajzolódtak ki az elemzés során, melyek a társadalmi és a földrajzi mobilitáshoz kapcsolódnak. Kutatócsoportunk tehát e két téma kifejtését tűzte ki célul. A mérőeszköz felülvizsgálata után adatfelvételre vállalkozunk kutatásunk longitudinális jellegének elérése érdekében.

Absztrakt

A fogyatékos embereket ellátó szolgáltatóknál a közösségi életvitelt támogató szolgáltatásokra való áttérés folyamatának lehetünk tanúi. Ez a változás a fogyatékosságügyi szakmát új szemlélet – közösségi, társadalmi megközelítés – felé fordítja. A fogyatékos emberek a közösség tagjaiként interakciókkal kapcsolódnak a közösségekhez. E kölcsönhatásoknak a bizalomra kell épülniük. Ezt tudja segíteni a fogyatékos emberek köré szerveződő természetes támogatói háló. Kutatásunkban fókuszcsoportos interjúk segítségével vizsgáltuk Pest és Zala vármegyében a szociális ellátást biztosító úgynevezett támogatott lakhatásban élő fogyatékos emberek körüli természetes támogatói háló alakulásának körülményeit.

Kulcsszavak: természetes támogatói hálózat, támogatott lakhatás, önálló életvitel, szemléletmódváltás

DOI: 10.56699/MT.2023.3.3

„…és barátunknak igaza lett – soha nem kellett ötnél több láncszem ahhoz, hogy a Földkerekség bármelyik lakosával, csupa személyes ismeretség révén, összeköttetésbe kerüljön a társaság bármelyik tagja.” (Karinthy Frigyes: Láncszemek)

Hazánkban 2013 óta zajlik a fogyatékos személyeket ellátó nagy létszámú bentlakásos intézmények „férőhelyeinek kiváltása”, „intézménytelenítése”, „deinstitucionalizációja” vagy ahogy a szakma leggyakrabban használja: „kitagolása”. E folyamat alapját a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény (CRPD; Országgyűlés, 2007b), a 2011 és 2041 közötti időszakra vonatkozó stratégia (Kormány, 2011), majd a 2017-ben megújított stratégia képezi (Kormány, 2017).

Az intézménytelenítés, deinstitucionalizáció, kitagolás egy komplex szakmapolitikai lépéssorozat egyik eleme, az a folyamat, amelynek során a nagy létszámú, zárt intézmények megszűnnek. Ebbe a folyamatba további elemeket is be kell építeni: a közösségalapú és a munkaerőpiaci szolgáltatások igénybevételének, illetve az önálló életvitelnek a lehetőségét (Bugarszki, 2011: 56). Az intézménytelenítés folyamatának több fontos kritériuma van. A bentlakásos ellátások nem eltűnnek, hanem kisebb méretűvé válnak, „a közösség keretei közé integrálódnak, humanizálódnak”. Az intézménytelenítés nem jelenti az állam kivonulását az ellátásból, s ez a folyamat nem csak térbeli változást jelent: „…legfontosabb eleme, hogy eltűnik a szolgáltatások létrehozásának motivációi közül az érintettek távoltartása a közösségtől” (Bugarszki, 2011: 56). Eltűnik a medikális, orvosi, egészségügyi szempontú, az egyén egészségkárosodását, testi károsodását, hiányzó képességeit fókuszban tartó szemlélet is.

Legnagyobb arányban uniós forrásokból történt meg a kiváltás. 2013 és 2015 között hat intézmény részvételével valósult meg az első modellprogram, melynek során 670 ember költözhetett ki támogatott lakhatásba. Ezután az EFOP–2.2.2–17 és a VEKOP 6.3.2–17 pályázatok keretén belül került sor a második körös kiváltásra. Hazai forrásból a 2051/2017. (XII. 27.) számú, a Pest Megyei Topház Egyesített Szociális Intézmény kiváltásával kapcsolatos feladatokról szóló kormányhatározat rendelkezése szerint kezdődött el 183 fő kiváltása.

A kiváltás során az egyik fő hangsúly a fogyatékkal élő személyek társadalmi inklúzióján van. A társadalmi inklúzió „a kor, a nem, a fogyatékosság, a faj, az etnikum, a származás, a vallás, a gazdasági vagy egyéb helyzet miatt hátrányos helyzetű emberek társadalmi részvétele feltételeinek javítására irányuló folyamat, ami a lehetőségek, az erőforrásokhoz való hozzáférés, a véleménynyilvánítás és a jogok tiszteletben tartása révén valósul meg” (Országgyűlés, 2007b).

E folyamat során egyenlő jogokat és lehetőségeket kell biztosítani (Orbán-Sebestyén et al., 2021) a létrejövő szolgáltatásokban, illetve a társadalmi el- és befogadásnak kell megtörténnie azon emberek életében, akik a nagy létszámú bentlakásos intézményekből támogatott lakhatásba költöznek ki (SZCSM, 2000).

A támogatott lakhatás fogyatékos személyek, pszichiátriai betegek – kivéve demenciával élők – és szenvedélybetegek részére biztosított ellátás, az egyén szükségleteihez illeszkedő módon, természetes és professzionális támogatói hálózat létrehozásával és működtetésével. Ez támogatja a lehetőség szerinti önálló életvitel kialakítását és fenntartását a szociális ellátórendszer kapacitásain belül (SZCSM, 2000). Az egyén igényeinek és szükségleteinek megfelelően biztosítja

• a lakhatási szolgáltatást;
• a szükséges szolgáltatási elemeket;
• a közszolgáltatások és a társadalmi életben való részvételt segítő más szolgáltatások igénybevételében való segítségnyújtást.

Támogatott lakhatás – közösségi befogadás

Támogatott lakhatás a komplex szükségletfelmérés eredménye alapján biztosítható (SZCSM, 2000). A komplex szükségletfelmérés kontextusában a „szükséglet összetett pszichológiai konstrukció. Az egyének azon igényét jeleníti meg, hogy segítséget kapjanak szociális függetlenségük és életminőségük elfogadható szintjének eléréséhez, fenntartásához vagy helyreállításához” (Szociálisportál.hu: 8). Igazodik Bradshaw tipológiájához, meghatározva az érett vagy kifejezett szükségletet, a normatív szükségletet és a komparatív szükségletet. „Érett vagy kifejezett szükségletek, amelyek közül az előbbit csupán tapasztalja a kliens, míg az utóbbit tapasztalja és ki is fejezi, a kliens észlelésével szemben a normatív szükséglet alatt az ellátó szakember által azonosított szükségletet értjük, míg a komparatív szükséglet a másokkal, a referenciacsoportokkal való össze- hasonlításból ered” (Szociálisportál.hu: 8). A szükségletfelmérés célja a támogatási szükségletek, beavatkozási lehetőségek több szempontú, átgondolt felderítése, amely alapján támogatási terv készíthető, igényre szabott, egyéni formában (Szociálisportál.hu).

A támogatott lakhatás szolgáltatás célkitűzése, a CRPD-vel összhangban, a fogyatékossággal élő emberek közösségi befogadása és részvétele a társadalomban, ezzel együtt annak az intézeti működésnek a felszámolása, amely elszigeteli, kiszolgáltatott helyzetben tartja és passzív ellátotti szerepbe kényszeríti őket (Magyar Fogyatékosügyi Caucus, 2010). Az intézménytelenítés, kitagolás során az intézményekben élő fogyatékos emberek maximum tizenkét fős családi házakba költözhetnek, annak reményében, hogy megnyílik számukra a lehetőség az önálló életvitel megtapasztalására, ezzel együtt a társadalom széles körével való kapcsolatok létesítésére, a társadalmi együttműködés és közösségi tudat megélésére.

Fontos leszögezni, hogy az úgynevezett önálló életvitel (CRPD) nem jelenti azt, hogy a fogyatékos ember nem szorul támogatásra. Semmiképpen nem jelenti azt sem, hogy kiköltözve az intézményből minden olyan készség, képesség birtokába kerül, amellyel addig nem rendelkezett, és a legmagasabb önellátással tud élni. Fontos, hogy a fogalmat jól értelmezzük és használjuk. Az önálló életvitel azt jelenti, hogy a fogyatékkal élő személy maga dönti el (olykor még azt is segítséggel), hogy mikor, hol, kitől kapja meg azt a segítséget, melyre fogyatékossága miatt szüksége van. De a szolgáltatás nyújtása során alkalmazott szemléletmódot, viszonyulást is jelenti, azt, hogy a fogyatékos emberről mint önrendelkező, egyedi, saját személyes célokkal és vágyakkal élő emberről gondolkodunk. A támogatott lakhatásban megtapasztalható önálló életvitel az intézeti ellátáshoz képest újfajta felelősséggel jár nemcsak a szolgáltatást igénybe vevő, hanem a szolgáltatást nyújtó részéről is. A nagy létszámú bentlakásos intézeti életformát, az uniformizált, külső meghatározottságú életkörülményeket, az erős hierarchiát, a totális kontrollt (Zászkaliczky, 1998) és az e tényezőkből adódó autonómiavesztést mind a fogyatékos emberek, mind az őket ellátó munkatársak megszokták, ezért újszerű lehet, hogy olyan tevékenységeket, melyeket az intézményben a szakemberek láttak el, most a szolgáltatást igénybe vevőnek kell elvégeznie. Ezt a folyamatot a szakembereknek türelemmel kell kísérniük, és észszerű kockázatelemzést követően hagyniuk kell dönteni a fogyatékos embert. Az autonómiával járó felelősség mind a lakók, mind a szakemberek számára nehéz, és új készségek, képességek elsajátítását teszi szükségessé. A támogatott lakhatásban élő személyek mindennapi cselekvéseik során átélhetik, hogy döntéseikben önrendelkezően, a tapasztalatok személyes átgondolásával, a felelősség viselésével kell eljárniuk. A szakembereknek klienscentrikus, egyedi megoldásokat kell alkalmazniuk, melyek nem munkatárscentrikusak és intézményorientáltak. Ennek alapvető feltétele, hogy a fogyatékos embert felnőttnek ismerjék el a támogatott lakhatásban dolgozó szakemberek.

Az önálló életvitel legfontosabb jellemzőit – a fogyatékos emberek önrendelkezési jogát, a megértéséhez szükséges életfilozófia, szemléletmód kialakítását és ezek gyakorlatba ültetését, valamint az egyenértékű élet lehetőségét – kell szem előtt tartanunk, amikor a támogatott lakhatásban zajló élet minőségéről beszélünk (Kopasz et al., 2016). A támogatott lakhatásban az életminőséget meghatározó dimenziók a következők: érzelmi jóllét, személyes kapcsolatok, anyagi jólét, személyes fejlődés, fizikai jól- lét, önrendelkezés, társadalmi részvétel és jogok. A támogatott lakhatásban, az önálló életvitelt megalapozandó, fontos alapelvek betartására van lehetőség és kötelezettség. Ezen alapelvek azok, amelyek megértésével és alkalmazásával a fogyatékos embereknek olyan minőségi szolgáltatások nyújthatók, amelyekkel a társadalom teljes jogú tagjaivá válhatnak.

Ezek az alapelvek a következők:

1. A támogatott döntéshozatal elve. A támogatott döntéshozatal a polgári törvénykönyvben meghatározott jogintézmény, amely biztosítja, hogy a támogató a támogatott személyt segítse, mellette legyen egyes fontos eljárási lépésekkor, és tanácsaival, valamint a szükséges támogatás megadásával segítse a támogatott személyt döntésének meghozatala során. Ez az elv fontos mint jogintézmény, de nem csak ezt jelenti. Ugyanolyan fontos, hogy a mindennapi élethez kötődő döntéshozatal kapcsán, a segítői attitűd részeként legyen jelen a fogyatékos ember életében.
2. A teljes és hatékony társadalmi részvétel és befogadás elve szerint a fogyatékos személy a társadalmi és gazdasági intézmények széles körével kapcsolatot létesíthet és tarthat fenn (például oktatás, szociális és gyermekvédelmi ellátás, foglalkoztatás, sport, kultúra).
3. Az egyenlő esélyű hozzáférés alapelve szerint a fogyatékkal élő személyek a többségi társadalom tagjaihoz hasonlóan tudják igénybe venni a közszolgáltatásokat, és ezeket az eltérő szükségletekre figyelve kell megszervezni.
4. Az egyetemes tervezés alapelve azt jelenti, hogy eleve úgy kell megtervezni a fogyatékossággal élő személyek számára épített és mesterséges környezetet, eszközöket és szolgáltatásokat, hogy hozzáférhetők és használhatók legyenek.
5. A „Semmit rólunk nélkülünk” elve megfogalmazza, hogy a fogyatékkal élő személyeknek joguk van saját jogon vagy képviselet útján részt venni az életüket meghatározó döntések meghozatalában és végrehajtásában.
6. A hátrányos megkülönböztetéstől való mentesség elve szerint a fogyatékkal élő személyek számára valamennyi emberi jogot és alapvető szabadságot biztosítani kell az élet minden területén, és ez az elv magában foglalja az észszerű alkalmazkodás megtagadásának tilalmát is (Feszt.eu).
7. Az egyenlő esélyű hozzáférés elve: „…a közszolgáltatás egyenlő eséllyel hozzáférhető akkor, ha igénybevétele – az igénybevevő állapotának megfelelő önállósággal – mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára akadálymentes, kiszámítható, értelmezhető és érzékelhető; továbbá az az épület, amelyben a közszolgáltatást nyújtják, mindenki számára megközelíthető, a nyilvánosság számára nyitva álló része bejárható, vészhelyzetben biztonsággal elhagyható, valamint az épületben a tárgyak, berendezések mindenki számára rendeltetésszerűen használhatók, és a szolgáltatások egyformán igénybe vehetők” (Országgyűlés, 2007a).

Szemléletváltás: interakciók és bizalom

Amint a fogyatékos emberek kiköltöztek az intézményekből a településeken lévő támogatott lakhatásokba, elindult a települések mindennapi életébe való beilleszkedés folyamata. Elkezdték használni a település lakóinak szükségleteit kielégítő szolgáltatásokat, épületeket, köztereket: posta, háziorvosi rendelő, helyi kisbolt, buszmegálló stb. Mindennapi életvitelük során interakcióba kerültek a település lakóival, szomszédokkal, előtérbe kerültek azok a hétköznapi normák, melyekkel az intézmények falai között alig találkoznak a lakók. Ez a folyamat a normalizációs elv mentén felhívja a figyelmet azokra a jogokra, amelyek minden embert megilletnek, és a társadalom felelőssége e jogok biztosítása. Elkerülhetetlen, hogy a társadalomban szemléletváltás induljon el, amelynek révén elfogadottá válik, hogy a fogyatékos személyek részei a társadalomnak. Ekkor jöhetnek létre az inkluzív közösségek, melyeknek „feltétele szakértők szerint az elfogadó, nyitott közösségek kialakítása, melyek az egyéni szükségletek figyelembevételén, a sokféleség elfogadásán s az együttműködésen alapulnak” (Légmán, 2012: 365).

Elgondolkodhatunk azon, hogy mi ebben a társadalom feladata. Ahhoz, hogy a fogyatékos ember élni tudjon az önálló életvitel lehetőségével a támogatott lakhatásban, a társadalomnak meg kell teremtenie a feltételeket: jogszabályokkal elő kell segíteni az egyenlő részvétel feltételeit a mindennapi élet területein, ezenkívül biztosítani kell az egészségügyi ellátáshoz, a segédeszközökhöz, a személyi segítséghez, a mobilitáshoz, a kommunikációhoz, az információszerzéshez, a képzésben való részvételhez, a munkavégzéshez, a szabadidő eltöltéséhez, a kulturális élethez stb. való jogot, „a segítségre szoruló emberek életének segítése a környezetükben élők feladata, a társadalom feladata” (Nelhübel-Oláh, 2021: 147). Ez mind szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy a támogatott lakhatásban a fenti alapelveknek megfelelően tekintsünk a fogyatékos emberek szükségleteire.

Adott településeken, ahol támogatott lakhatásban élnek fogyatékos személyek, jelentőssé válnak a helyi kapcsolatok. Segíteni kell a fogyatékos személy beágyazódását a lokális társadalom szövetébe, meg kell alapozni a helyi közösségekkel a kapcsolatépítést, a kialakult kapcsolatok ápolását, megtartását.

Ezért is rendkívül fontos a fentieken túl, hogy a lokalitásokban, ahol támogatott lakhatásokban élnek fogyatékos emberek, működtetni lehessen a meglévő társadalmi tőkét. Társadalmi tőkének tekinthető a barátság, a kölcsönös megértés és elfogadás, a jóakarat, az együttműködés, „az emberek közti társadalmi együttműködést (kooperációt) elősegítő, mozgósított informális társadalmi normák és értékek együttese” (Orbán–Szántó, 2005: 56).

A társadalmi tőke szociológiai értelmezése sokszínű, jelen tanulmány azt a meghatározását alkalmazza, mely szerint „az adott egyén azon tényleges vagy lehetséges társadalmi képességei képezik, amelyek az adott társadalom különböző intézményes helyzeteiben és e helyzetekkel összefüggő különböző körülményei között léteznek” (Farkas, 2013: 119).

A társadalmi tőke működése társadalmi kapcsolathálókon keresztül írható le, melyekben az információáramlás,  a  kölcsönösségi/kölcsönös segítési norma, a közösségi fejlődés és versenyképesség, a kollektív cselekvés, a társadalmi együttműködés vagy a közösségi tudat, bizalom és szolidaritás a működés alapja (Orbán–Szántó, 2005).

A fogyatékos emberek úgy tudnak részévé lenni saját mikroközösségük kapcsolati hálójának, ha erőfeszítéseket teszünk a bizalom és a szolidaritás kialakítására. Utasi Ágnes szociológus kiemeli, hogy „leginkább azok körében épül az a virtuális kötőelem, amit bizalomnak nevezhetünk, akik jól ismerik egymást, elsődlegesen azok között, akik a nukleáris közösség […] tagjai” (Széll, 2018: 678). A fogyatékos ember készségei, képességei teljes megélésével hozzá tud járulni a társadalmi tőke szélesítéséhez: együttműködésével, részvételével, döntési képességeinek felismerésével és felvállalásával, a barátságával, jóakaratával és szeretetével, aminek az a feltétele, hogy az adott mikroközösség mindezt befogadja.

Előremutató, hogy a szolgáltatásszervezési folyamatok reformja vagy korrekciója során létrejövő támogatott lakhatások szervezésekor a jogszabály (Országgyűlés, 1993) beemeli a természetes támogatói háló fogalmát, lehetőséget teremtve arra, hogy a fogyatékos ember segítséggel részesévé váljék a társadalmi kapcsolathálóknak, lehetősége legyen baráti, illetve magánkapcsolatok létesítésére, melyekben jól érzi magát, alkalma legyen közös szórakozásra vagy egyszerűen egy beszélgetésre, emelve ezzel a közösség társadalmi tőkéjét.

A természetes támogatói háló kutatása a támogatott lakhatásban

Kutatásunk célja annak vizsgálata, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület (a továbbiakban: MMSZ Egyesület) fenntartásában működő tizenhárom támogatott lakhatásban hogyan működik a természetes támogatói háló mint erőforrás. A természetes támogatói hálóval kapcsolatban átfogó hazai kutatás nem született, ezért is tartjuk fontosnak, hogy a szociális ellátás e 2013 óta létező aspektusát vizsgáljuk. A tizenhárom támogatott lakhatásból hét Pest vármegyében nyolcvan lakóval, hat Zala vármegyében hetven lakóval működik. A Pest vármegyei támogatott lakhatásokban középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékkal élő személyek, míg a Zala vármegyeiekben pszichoszociális fogyatékkal élő személyek élnek. Az önálló életvitelhez nyújtott segítség, támogatás mértékét a támogatásuk szükségleteit felderítő úgynevezett komplex szükségletfelmérés állapítja meg. Ennek alapján tudja eldönteni a fenntartó, hogy egy adott támogatott lakhatású házban hány segítő szakember szükséges az ellátás megszervezéséhez és fenntartásához. A szolgáltatások megszervezését minden támogatott lakhatású házban az esetfelelős (SZCSM, 2000) végzi, aki az ellátást igénybe vevő egyéni szolgáltatási tervében meghatározott célokért és tevékenységekért felelős. Egy esetfelelőshöz egyszerre huszonnégy személy tartozhat. A szükséges szolgáltatásokhoz a fogyatékos emberek többféle módon juthatnak hozzá, ennek, illetve a személyi és tárgyi feltételeknek a biztosítása az adott szolgáltatást nyújtó fenntartó feladata.

A támogatott lakhatásban dolgozó munkatársakkal három fókuszcsoportos interjút készítettünk: intézményvezetővel, szakmai vezetőkkel, illetve esetfelelősökkel. Az interjúkban tizenketten vettek részt, a fókuszcsoportok két alkalommal három-három fővel, egy alkalommal pedig hat fővel zajlottak. Az interjúkban részt vevő szakemberek mindannyian felsőfokú végzettséggel rendelkeznek. Néhányuk másfél éve részese a támogatott lakhatásnak, de olyan kolléga is van, aki két hónapja dolgozik ott. Az interjúkra személyesen, egyéni megbeszélés alapján, előre egyeztetett helyen és időpontban került sor. A fókuszcsoportokkal egy alkalommal az intézmény által biztosított helyszínen dolgoztunk, illetve kétszer online formában. A fókuszcsoportos interjúkat diktafonnal, majd írásban is rögzítettük, és tartalomelemzéssel elemeztük.

Kutatásunkkal a következő – a támogatott lakhatásban élő személyek köré szerveződő természetes támogatói hálót érintő – kérdésekre igyekeztünk választ adni:

• Természetes támogatói háló: Hogyan értelmezik a természetes támogatói hálózatot? Fontosnak tartják-e? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?
• A természetes támogatói háló kialakítása: Hogyan térképezik fel a támogatói hálózathoz való hozzáférés lehetőségét? Milyen módszerek alakultak ki, milyen módszereket próbáltak ki a támogatói hálózat mozgósításával kapcsolatban? A meglévő természetes támogatói hálót hogyan próbálják karbantartani? Vizsgálják-e valamilyen módszerrel a meglévő kapcsolatok tartalmát és minőségét? Milyen konkrét feladatba tudják bekapcsolni a természetes támogatókat?
• A természetes támogatói háló működtetése: Használnak-e bármilyen dokumentációt a természetes támogatói hálózattal kapcsolatban (kapcsolati térkép, elérhetőségek adatbázisa, igények/szükségletek listája)? Milyen nehézségeket látnak a támogatói háló kiépítésével kapcsolatban? Elégségesnek érzik-e a már meglévőt? Mire lenne szükség, hogy előre tudjanak lépni? Mire lenne szükség, hogy bővüljön, erősödjön a természetes támogatói háló? Szakemberként mire lenne szüksége? Intézményi szinten mire lenne szükség?

Eredmények a kutatási kérdések tükrében

A támogatott lakhatás több lényeges szakmai kérdés elé állítja a benne dolgozó kollégákat. Egyrészt nagyon nehéz megtalálni azokat az új kereteket, melyek szükségesek a biztonságos és professzionális munkavégzéshez a támogatott lakhatásban, hiszen a bentlakásos nagy intézményi működésben teljesen más válaszokra volt szükség. Egészen más attitűddel értelmezték a gondoskodást, a dolgozók nagyon leszabályozott keretek között dolgoztak, a lakók autonómiája inkább hátráltatta a folyamatokat, ezért az többnyire nemkívánatos szükségletként jelent meg. Az új keretek közt a támogatott lakhatásban előtérbe kerülnek az egyedi igényekre adott egyedi válaszok, nincsenek csoportos megoldások, a napi életritmus is személyes lehet, nincs olyan szigorúsággal szabályozva, mint egy bentlakásos nagy intézményben. Ebből adódóan a munkatársaknak sokkal rugalmasabbnak kell lenniük, és törekedniük kell arra, hogy visszaadják azokat a választási és döntési lehetőségeket a lakóknak, amelyekkel a bentlakásos nagy intézményekben nem tudtak élni. Ezenkívül a támogatott lakhatásban, mivel ez közösségi életvitelt támogató szolgáltatás, transzparensebbé válik a segítők munkája, így az esetleges szakmaiatlan eljárások és a nem megfelelő szemlélet hamarabb felszínre kerül.

A támogatott lakhatásban különválik az intim élettér attól a tértől, ahol az aktivitást jelentő tevékenységek vagy a foglalkoztatás zajlik. Ez újabb szokatlan és újszerű keretrendszert jelent a fogyatékos emberek és a támogatott lakhatásban dolgozó munkatársak számára.

Az új keretek között, többéves intézményi beidegződésekkel nehéz új szemléletben dolgozni. A támogatott lakhatásban dolgozóknak szemléletváltásra van szükségük, hogy eljussanak az emberi jogi modellhez. Az ezzel kapcsolatos elvárásoknak – felelősségvállalás, rugalmasság, türelem, a túl- vagy alulgondozás helyett támogatás stb. – nehéz megfelelni, ezért a támogatott lakhatásban dolgozó munkatársaknak sok segítségre van szükségük.

A természetes támogatói háló

A természetes támogatói háló értelmezésekor az interjúalanyok többnyire különválasztották a természetes és a professzionális támogatókat. Természetes támogatónak tekintették a családi kapcsolatokból meglévő támogatókat, az ismerősöket, rokonokat, barátokat, szomszédokat, az imakör segítő tagjait, a sportklubok, önsegítő és öntevékeny körök tagjait, akik „az érzelmeik és nem a fizetésük alapján segítenek a lakóinknak” (Dolgozó).

A megkérdezettek szintén természetes támogatóként említették az MMSZ Egyesülethez tartozó önkénteseket, valamint a támogatott lakhatásban dolgozó munkatársak családtagjait. A támogatott döntéshozatal jogintézményének köszönhetően kirendelt támogatóval kapcsolatban dilemmát okozott, hogy beletartozik-e a természetes támogatói hálóba. A támogatói háló szükségességéről az interjúalanyok egybehangzóan nyilatkoztak, mindenki kiemelten fontosnak tartotta a meglétét. Arra a kérdésre, hogy miért fontos a természetes támogatói háló, kissé eltérő vélemények születtek. Néhány támogatott lakhatásban elsősorban az érzelmi jóllét biztosítása érdekében vélték fontosnak, míg a többi támogatott lakhatásban dolgozó kolléga kiemelte a jelentőségét a lakók szabadidő- töltésében. Ez az eltérés a célcsoportok különbözőségéből adódhat, mivel a Zala vármegyei kollégák a pszichiátriai fogyatékkal élő személyeknél kockázati tényezőt láttak a természetes támogatói háló azon tagjaiban, akik eseti jellegű ismeretségek során kerültek képbe. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy ha a kockázatok beazonosíthatók és kezelhetők, akkor ezek a személyek fontos támogatást is nyújthatnak.

Komoly dilemma mutatkozott a tekintetben, hogy a munkaidőn túl, szeretetből és kedvességből nyújtott valamilyen típusú támogatással a támogatott lakhatásban dolgozó kolléga hova pozicionálja magát. Ebben az esetben ő természetes vagy professzionális támogató?

„…szabadságon vagyok, és mégis bemegyek a házba, és viszek három körtét, mert tudom, hogy szereti, az már nem kötelességem, mégis megteszem…” (Dolgozó)

„…az életünk részévé váltak ők is, igazából mi vagyunk a családjuk…” (Dolgozó)

Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy a támogatott lakhatásban dolgozó kollégáknak szükségük lenne rendszeres szupervízióra, hogy a munka és a magánélet határvonalát értelmezni és kezelni tudják. Ebben a nehéz kérdésben semmiképpen sem szabad magukra hagyni a kollégákat.

A Zala vármegyei támogatott lakhatásokban további dilemmát okozott a kérdés értelmezésében, hogy a kiváltott intézményből kialakított szolgáltatóközpont bevonzotta a településen élő embereket, akik ily módon munkatársként vagy – kirándulóklubban, színjátszókörben – csapattársként jelennek meg a támogatott lakhatást igénybe vevők számára. Ugyanakkor azon intézmény területén kerülnek interakcióba, ahol a támogatott lakhatásban lakó ember a professzionális segítséget, egyéb szolgáltatást megkapja.

A természetes támogatói háló kialakítása

Az arra a kérdésre adott válaszok, hogy hogyan térképezik fel a természetes támogatói hálózathoz való hozzáférés lehetőségét, szintén célcsoport-specifikusak. Jelentős különbség mutatkozik e téren a támogatott lakhatásokban, legfőképpen a családi kapcsolatok tekintetében. Ezek meglétét több tényező is befolyásolja: milyen volt a kapcsolat az intézménybe kerülés előtt, a bekerülés okában mennyire játszott szerepet a család (bántalmazó, elhanyagoló szülő stb.). Ugyanakkor a fizikai távolság és a kapcsolattartási hajlandóság is fontos tényező. A Pest vármegyei támogatott lakhatásokban élő emberek esetében, ha voltak családi kapcsolataik, ezek ápolásán volt a fókusz, mivel nem volt jellemző rájuk a rossz családi viszony. Ezzel szemben a Zala vármegyei támogatott lakhatásoknál nem minden családi kapcsolat bizonyult annyira biztonságosnak, hogy sor kerüljön az ápolására. Itt némelyik ember annyira bántalmazó családi kapcsolatban élt, hogy a kollégák nem facilitálták a kapcsolatot. Ha a családi kapcsolat megtartására törekedtek, akkor a terápiás, illetve a felépülési cél megvalósulása vált fontossá. Ennek tükrében a fő hangsúly a családi kapcsolatok feltérképezésén, a kapcsolattartási hajlandóság és a kapcsolat minőségének vizsgálatán van. A település egyéb kapcsolati potenciáljait kevésbé térképezték fel. A támogatott lakhatásban lakók részt vesznek a faluban megtartott közösségi eseményeken.

Dilemmás kérdés is megfogalmazódott a természetes támogatói háló feltérképezéséhez kötődően, a családi kapcsolatok tekintetében fokozott támogatási szükségletű lakók esetében: „Van-e jogom megkeresni, kapcsolatot tartani a szülővel, ha ez inkább felzaklatja a lakót, vagy nem? Etikus-e vagy nem?” (Dolgozó), és a pszichoszociális fogyatékossággal élő lakók esetében is: „…az a nehéz, hogy nincs alkalmam és lehetőségem annyira megismerni az új bontakozó kapcsolatot, hogy el tudjam dönteni, támogassuk vagy inkább visszaszorítsuk a kapcsolatot, mert kérdés, hogy jó hatással van-e a lakóra” (Dolgozó).

A támogatott lakhatás földrajzi helyzete is befolyásolja a természetes támogatói háló alakulását. A családi kapcsolattartás sokkal nehezebb a Zala vármegyei támogatott lakhatások esetében, ahová a lakók jelentős része a fővárosból érkezik, és a nagy távolság nehezíti a családi kapcsolattartást. Idetartozik az is, hogy a Pest vármegyei települések civil élete erőteljesebb, így több lehetőség van a közjó érdekében végzett önszerveződő, önkéntes tevékenységek feltérképezésére. A támogatott lakhatás településen belüli helyzete is meghatározó a természetes támogatói háló segítői hajlandóságát tekintve, mivel egy rosszabbul megközelíthető támogatott lakhatást adott esetben nehezebben érnek el a támogatók. „Érdekes, hogy a helyszín is befolyásolja a támogatók beáramlását. Ha a helyszín nehezebb, akkor nehezebben érkezik be a támogató” (Dolgozó).

A Pest vármegyei támogatott lakhatásokban, kihasználva a Budapest agglomerációs térsége nyújtotta lehetőségeket, nagy hangsúlyt fektettek a lokalitásban elérhető civil és önkéntes szerveződések feltérképezésére és a velük való kapcsolatfelvételre.

Mind a zalai, mind a Pest vármegyei támogatott lakhatásokban vizsgálják, illetve megfigyelik a kapcsolatok tartalmát és minőségét, de ebben a kérdésben is tapasztaltunk különbségeket. A Zala vármegyei támogatott lakhatásokban, akár családi, akár civil kapcsolatról van szó, inkább aszerint vizsgálják, hogy toxikus-e az adott személy számára, figyelembe véve a terápiás és felépülési célokat, míg a Pest vármegyei támogatott lakhatásokban inkább azt nézik, hogy a meglévő kapcsolat hogyan illeszthető be az adott támogatott lakhatású ház közösségébe. Jellemzően arra törekednek, hogy egy adott lakó családi kapcsolatát bevonják az egész ház életébe, a civil és önkéntes segítői kapcsolatokat pedig igyekeznek személyre szabni. Azon vannak, hogy a kialakuló természetes kapcsolatban legyen lehetőség a külön személyes időre, személyes interakciókra a lakó és a természetes támogató között: „…személyes kapcsolatot akarunk kiépíteni a kliensek köré” (Dolgozó).

A lehetséges konkrét feladatok terén szintén lényeges különbség mutatkozott a két megyében. A Pest vármegyei támogatott lakhatásokban több feladat is van, melyekbe be tudják vonni a természetes támogatók körét. Ezek közül legnagyobb arányban a szabadidős programokra kísérés jellemző. A támogatott lakhatásban dolgozó kollégák lehetőségként értelmezik az erőforrásokat, amelyeket a természetes támogatói háló biztosít. A Zala vármegyei támogatott lakhatásoknál leginkább a családi kapcsolatok tekintetében fogalmazódott meg feladat a kapcsolattartásra vonatkozóan, minden esetben figyelembe véve a terápiás és felépülési célokat. De mivel, mint fentebb már volt róla szó, a kollégák némelyik családi kapcsolatban nagy kockázatot látnak, kevéssé jellemző, hogy konkrét feladatba vonnák be ezeket.

A természetes támogatói háló működtetése

A természetes támogatói háló működtetésével kapcsolatos válaszok azt tükrözték, hogy ezt nagyon lényeges feladatnak érzik a kollégák. Ugyanakkor amíg az alapműködés nem kerül összhangba és nem válik stabillá, az egyéb mindennapi tevékenységek elviszik a fókuszt erről a feladatról. Nem jellemző, hogy a kollégák használnának külön dokumentációt a természetes támogatói hálózattal kapcsolatban, a rendelkezésre álló információkat a szolgáltatási tervben tüntetik fel. A Zala vármegyei támogatott lakhatásokban ezenkívül az előgondozás során jegyzik fel az adatlapra a családi kapcsolatok elérhetőségeit. Külön adatbázis, házanként, a természetes támogatói háló elérhetőségeivel egyik esetben sem áll rendelkezésre.

A meglévő természetes kapcsolati hálót a kollégák egyik esetben sem érezték elégségesnek, de a támogatott lakhatásokban a fő hangsúly jelenleg a működés megerősítésén, a tevékenységek megszilárdításán, a mindennapok stabil struktúráinak kialakításán van. Ez a feladat igen nagy figyelmet igényel, hiszen mind a lakóknak, mind a dolgozóknak meg kell szokniuk az új kereteket és működési modelleket.

Arról, hogy mire lenne szükségük e feladat elvégzéséhez, némileg eltérően gondolkodnak a kollégák. Markánsan képviselték azt a gondolatot, hogy ez menedzseri-közösségépítési feladat, melyet az esetfelelősnek kell elvégeznie, legfőképpen azért, mert ő rendelkezik (vagy kell hogy rendelkezzen) azokkal az attitűdökkel, helyismerettel, kapcsolati hálóval és kommunikációs készséggel, amely szükséges ehhez: „…kapcsolatok, szervezőkészség, jó kommunikációs készség, rugalmasság, figyelni kell az eseményeket, kapcsolatot kell teremteni, kapcsolatot kell kezdeményezni, közösségekben kapcsolatot építeni” (Dolgozó). Ennek jó teljesítéséhez legfőképpen több időre lenne szükség. Megfogalmazódott az is, hogy jól strukturált életvitel szükséges a támogatott lakhatásban – a lakók életét és a dolgozók munkavégezését tekintve egyaránt –, hogy a természetes támogatói hálóval való foglalkozásra, illetve annak megtervezésére sor kerülhessen.

Akadt olyan vélemény is, mely szerint a támogatott lakhatásban gondozói munkakörben dolgozó kollégák feladata lehetne a természetes támogatói háló működtetése, mivel ők sokkal több személyes időt töltenek a lakókkal, mint az esetfelelősök, ezért jobban látják érzelmi, jólléti szükségleteiket.

Nagyon fontos szempontot vetettek fel a kollégák a természetes támogató felelősségvállalásával kapcsolatban azon cselekvőképességükben korlátozott lakók esetében, akik például a szabadidő eltöltésében kapnak támogatást természetes támogatótól. Ilyenkor előfordulhat, hogy a támogató saját gépjárművet használva viszi el a lakót szabadidős programra, és felmerülhet a kérdés, hogy ki viseli a felelősséget azon idő alatt, míg a lakó a támogatóval van, távol a támogatott lakhatás helyszínétől.

Végezetül, tekintettel arra, hogy a kapcsolatépítés, a kapcsolati hálók működtetése nem sablonszerű feladat, s legfőképpen nem szorítható be a reggel nyolctól délután négyig terjedő időkeretbe, az esetfelelősök körében a rugalmas időbeosztás igénye is megfogalmazódott: „Rugalmasabb időbeosztás, rugalmasabb munkaidő sokat segítene, és fontos, hogy legyen bizalom munkaügyi szempontból is” (Dolgozó).

Összegzés és javaslatok az interjúk tükrében

A természetes támogatói háló működtetésére irányuló vizsgálódásunk során arra az eredményre jutottunk, hogy a támogatott lakhatásban dolgozó kollégák jelentős erőforrásként tekintenek a természetes támogatói hálóra, ugyanakkor annak kiépítése és fenntartása akkor alakulhat igazán jól, ha a támogatott lakhatások új működési modellje stabillá válik.

Magára a feladatra a megkérdezett kollégák úgy tekintenek, mint a kapcsolati tőkéhez való hozzáférés és e tőke mozgósításának folyamatára. A kapcsolati tőkéhez való hozzáférhetőség és a mobilizálhatósága között különbség van. „Az előbbi az egyéni kapcsolathálókon keresztül elérhető erőforrásokat jelenti, az utóbbi a kapcsolatoknak, illetve az általuk elérhető erőforrásoknak bizonyos instrumentális vagy expresszív célok elérése érdekében történő mozgósítását. Tehát míg a hozzáférés csak potenciális társadalmi tőkét jelent, a mozgósítás konkrét eredménnyel jár” (Haász, 2017: 6).

Az interjúkban felvetődött szempontok mentén az alábbi logikai tervezést javasoljuk segítségül hívni, amikor a támogatott lakhatásban egy adott lakó természetes támogatói hálójának feltérképezésére és szervezésére kerül sor. A hozzáférés és mozgósítás tervezhetőségét segíti, ha az egyént és az őt körülvevő kapcsolati potenciált hálózatszerűen értelmezzük, s az egyént középpontba helyezve vizsgáljuk közelebbi és távolabbi kapcsolatainak a lehetőségét. Az 1. ábra bemutatja a támogatott lakhatásban élő természetes támogatói hálójának térképét, figyelembe véve a személy és a lehetséges támogató kapcsolatának erősségét.

1. ábra: A természetes támogatói háló térképe (saját szerkesztés)

Az is segíti a tervezhetőséget, ha az adott támogatott lakhatásban élő személy szükségletei mentén gondoljuk végig azokat a konkrét tevékenységeket, amelyekbe bevonhatók a természetes támogatói háló tagjai. A személy szükségleteinek feltérképezéséhez a komplex szükségletfelmérés ad támpontot. A 2. ábra egy lehetséges szükséglettérképet mutat be.

2.ábra: Szükségletek térképe (saját szerkesztés)

Az MMSZ Egyesület – az esetfelelősök kapcsolatháló-építési szociális munkája mellett – az önkéntes munka szervezett kereteinek megteremtésével jelentős segítséget nyújt a támogatott lakhatásban élő embereknek támogató hálójuk bővítéséhez. A fenntartók erre az erőforrásra építve, nyílt napok szervezésével, a társadalmi felelősségvállalásban részt vevő cégekkel kapcsolatot tartva, a falunapokba való bekapcsolódás támogatásával maguk is hozzájárulhatnak e tevékenység sikeréhez.